Rogers empátiával, hitelességgel, elfogadással/tisztelettel kapcsolatos kérdései a hit és a lemondás felőli megközelítésben 2.

2003.12.16.

Megosztom
Elküldöm

Rogers empátiával, hitelességgel, elfogadással/tisztelettel kapcsolatos kérdései a hit és a lemondás felőli megközelítésben. - folyt. A megtérés (látható, tudatos) és az újjászületés (belső folyamat, tudatalattit érintő) közti különbség.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ez az idei év utolsó alkalma, legközelebb január 6-án fogunk találkozni. 

 

Ma be fogunk fejezni egy nagyobb egységet, de azért ahhoz szervesen kapcsolódik a következő. De minden esetre végig szeretnék menni azon a 10 kérdésen, amelyeket Carl Rogers tett föl, és mindezt most abból a szempontból fogjuk megnézni, ahogyan ezt az első négy kérdéssel kapcsolatosan ezt tapasztalhattátok. Megnézzük, hogy annak a kérdésnek a tartalmára vonatkozóan, amelyet Rogers föltesz, milyen hitbeli kérdést tehetünk föl, és milyen kérdést a lemondás oldaláról. Mert tudjuk azt, hogy akkor teljesülhetne, annak a rogersi kérdésnek a tartalma, ha volna hitünk, - amiről majd fogunk beszélni -, és ha megvan a megfelelő hit, akkor az alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megtörténjen a lemondás. Itt tartunk valahol, és most nem szeretnék nagyon a részletekbe menni, hogy mi volt eddig, mert ez az utolsó alkalom.

Az első kérdés így hangzott: Tudok-e úgy létezni, hogy a másik átélje, hogy bízhat bennem? Ez volt a rogersi kérdés, és akkor hozzátettük azt a hitbéli kérdést, hogy: Hiszek-e abban, hogy van értelme megmutatni a gyöngeségeimet? Hiszek-e abban, hogyha megmutatom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor leszek megbízhatóvá? A lemondásé pedig: Le tudok-e mondani a hiteltelen kijelentések adta békéről? 

A második: Tudom-e a másikkal pontosan közölni, hogy ki vagyok, és milyen vagyok valójában? A hittel kapcsolatos kérdés: Hiszek-e abban, hogyha megmutatom magam, ez nem jelent veszélyt rám nézve? Hiszek-e abban, hogy akármilyen vagyok, vagy akármit teszek, értékes vagyok? A lemondásé: Le tudok-e mondani azokról az előnyökről, amelyek a neked való megfelelésből, látszatból adódnak?

A harmadik: Megengedhetem-e magamnak, hogy pozitívan érezzek, és ezt kifejezzem irántad? A hitbéli kérdés: Hiszek-e abban, hogy van értelme a szeretetünket kifejezni, bár nem tudhatjuk annak minden következményét? Hiszek-e abban, hogy ha szeretek valakit, az a kapcsolat lehet számomra biztonságos? A lemondásé: Le tudok-e mondani a távolság adta biztonságérzetemről? Le tudok-e mondani a pozitív megnyilvánulásaimról, ha az a másik javát nem szolgálja?

A negyedik: Elég erős vagyok-e, hogy függetlenítsem magam tőled? A hit-kérdés: Hiszek-e abban, hogy nélküled is értékes vagyok, hogy nélküled is vagyok valaki, és tudok önmagam lenni? A lemondásé: Le tudok-e mondani arról a biztonságérzetről, jó érzésről, hogy úgy érezzek, gondolkodjak, ahogy te, mert akkor tartozhatok hozzád? Le tudok-e mondani arról a kényelemről, hogy ne kelljen a magam útját járni?

Ez volt az első négy, és jó sűrű, így ahogy mondom, és itt a lap alján ez a szó áll, hogy farkinca. J

Az ötödik: Elég biztonságban érzem-e magam, hogy ne zavarjon az önállóságod? Azt mondja Rogers, hogy a kevésbé alkalmas és felkészült segítő, kimondva és kimondatlanul, akkor érzi magát biztonságban, ha az, akivel beszél, olyanná válik, mint ő maga. Vagy erőnek erejével, vagy csak úgy finoman, esetleg kicsiny manipulációval, egy kicsiny ráhatással, nagy jó szándékkal, és egyebekkel. Akkor nyugszik meg, ha te szép lassan olyanná kezdesz válni, mint ő, mert ez adja neki a biztonságérzetet. Aki már profibb, az képes már megengedni neked azt, hogy te egy olyan úton indulj el a fejlődésben, ami adott esetben épp nem az, mint amilyen úton ő jár. Ehhez kell a profizmus, hogy képes legyek téged nemcsak engedni, hanem segíteni egy olyan úton, ami adott esetben nekem, ahogy te minél tovább mész azon az úton, egyre több nehézséget okoz. Mondjuk egy házastársi kapcsolatban, amikor elkezd a két életpálya valamilyen értelemben egymástól eltávolodni, mert kiderül, hogy az egyiket valami olyasmi kezdi el nagyon foglalkoztatni, ami a másiknak nem érdekes. Be tudsz-e szállni abba, hogy adott esetben támogasd őt egy ilyen úton? Ez már komoly kérdés! Ugye itt ilyen finom dolgok kerülnek elő, mint például a csábítás. Meg tudom szerezni esetleg azt a biztonságérzetet, azáltal, hogy téged a saját képemre és hasonlatosságomra formállak, hogy finoman és óvatosan csábítlak? Ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezem a te szabad döntésedet, mert befolyásollak, sőt manipulállak téged. Vagy olyasmi, hogy hódítok! Alkalmas pillanatban, amikor úgy érzem, hogy úgy kezdenél a magad útján járni, akkor bevetek egy trükköt. Hölgyek, hogy szoktátok ezt csinálni? J Tehát a hölgyek nagyon jól tudják, hogy kell az ilyesmit csinálni. Férfiak! Kérdezzétek meg a nőket! Úgyse mondják el! Birtoklás, hatalom, egyebek. Le tudsz-e mondani arról? Volt valaki, aki mindig azt mondta nekem, hogy: „Hát nem értem Feri, jön hozzám valaki, esetleg egy tanácsért, hogy mit kellene csinálni, és hát én olyan világosan megmondom neki mindig, hogy mi a dolga, mert annyira egyértelmű, hogy mit kell csinálni. Nem értem, hogy a saját életemben miért nincs így? Abban miért nem tudom ennyire világosan?” Ugye, akkor a következő lépés, hogy szépen számon is kérem rajtad, hogy nem megmondtam, hogy mit kell csinálni? Hát annyira világos volt! Le kell tenni azt a kötögetnivalót, nem azért jöttél ide! Mit képzelsz? Nem tudom, hogy jóban leszünk-e, ezek után? Karácsony ide vagy oda… J Szóval, tudunk finoman hatást gyakorolni a másikra, hogy azt csinálja, ami nekünk tetszik.

Mondanám a hitbeli kérdést. Hiszek-e abban, hogy a te életed kulcsa, nálad van, és hogy te tudod a magad válaszait a saját kérdéseidre? Hiszek-e abban, hogy a te életedért, neked kell felelősséget vállalni? Ebből ugye az is következik, hogy: Hiszek-e abban, hogy ha az életedért felelősséget vállalsz, akkor fejlődni fogsz?

Erről igen sokat beszéltem már. Ugye, ennek a tiltott határátlépésnek a keresztény változata az, hogy olyannyira aggódom a te üdvösségedért, hogy, és ezt bár így nem mondom ki, de a cél szentesíti az eszközt. Előbb-utóbb elkezdelek püfölni, az általam a te üdvösségednek tartott út felé. Ha tetszik, ha nem!  Slaggal keresztelünk, tűzzel-vassal a jó útra térítünk, és ilyesmik. Mint a mi kedves Őrangyalunk? Emlékeztek rá? Szóval, nagyon szeretjük egymást, kifejezetten, de azért kedves Lia, előbb vagy utóbb betelik a pohár, és akkor… Gyóntatópapok… hú, az egy milyen tipikus hatalmi helyzet! Akkor jön vissza a gyónó, és azt mondja, hogy: „Hát atya, azzal kezdeném rögtön, hogy amit adtál elégtételt, abba bele se kezdtem. – Hát aztán miért nem? – Hát azért, mert az nekem nagyon nem feküdt!” Őneki ebben tökéletesen igaza lehet! Mert én kitaláltam, hogy ő, hogy fog fejlődni! Ezért pedig adtam neki egy olyan elégtételt, amit én szívesen megcsinálnék mondjuk, mert az én utamon az egy jó következő lépés lenne. Az utóbbi időben, felnőtt embereknek nem szoktam úgy elégtételt adni, hogy ne kérdezzek vissza. Mondjuk, hogy én azt gondolom, hogy szerintem neked ez egy jó lépés volna, el tudod-e fogadni?  Mert mi értelme van egy olyan elégtételnek, amit nem akar megtenni? Hát hiába gondolom én azt jónak! Fiatalokat szoktam zavarba hozni azzal, hogy: Milyen elégtételt adnál magadnak? Ez nem ilyen, a felkészületlen riporter kérdése, hogy: Na, és kedves, híres ember, mit kérdezne magától, hogyha az én helyemben lenne? Én egyszer halottam, ezen egyszer, és úgy kiakadt ezen…. Hú most kellene egy ilyen médiaszereplőt mondani… Havas Henrik-féle testvérünk, ezt mondta, hogy na, ez volt ennek a riportnak a mélypontja! Tegyen föl egy rendes kérdést! Szóval. Megkérdezzük az illetőt, hogy te mégis, hogyan gondolnád a következő lépést, mert mégis csak a te életedről van szó? Akkor pedig azt mondja, hogy hát, … Olyan jó elégtételeket szoktak maguknak kitalálni, és egy csomó esetben sokkal keményebbet, mint én azt gondolnám! De ahhoz legalább van kedve, hát akkor csinálja! Nem árulhatom el, hogy milyen jó kis elégtételeket adtak maguknak egyesek, mert ez is gyónási titok. Egyiket-másikat el is irigyeltem! Olyan szaftos elégtételek voltak! J Tehát ez volt a hittel kapcsolatos kérdés. Azért akartam, hogy ennyire forgatókönyvszerű helyzetbe helyezzem ezt a kérdést, mert mint a gyónó és a gyóntató közti viszony, lehet egész másfajta helyzetbe kerülni. Ez most nem a magam fényezése akart lenni, csakhogy példa arra, hogy ha van olyan helyzetből, amiről azt gondolnánk, hogyha valahol, akkor itt nem működünk így, bőven lehet!

Na most akkor jöjjenek a lemondásos kérdések! Le tudok-e mondani arról a jó érzésről, hogy tanácsot adok, hogy tisztelsz, hogy követsz, hogy függsz tőlem, és a többi?

Nagyon sok ember azzal erősíti meg magát, hogy tanácsot ad. Végre-valahára egy olyan helyzetbe vagyok, ahol te vagy a kis hülye, és én vagyok az okos, és te most jöttél tőlem tanácsot kérni. A piciny énünket nagyon megerősítő dolog lehet az, hogy tanácsokat osztogatunk. Annyira ragaszkodhatunk hozzá, hogy te már nem is számítasz! Ha pedig nem csinálod úgy, ahogy én tanácsoltam, akkor meg dühös lehetek rád! Nem megmondtam?

Ezt tehát az ötös pont.

A hatodik. Elfogadhatlak-e téged? Persze olyannak, amilyennek mutatod magad. Amilyen vagy. Ez ilyen egyszerű!

Rogers azt mondja nagyon egyértelműen, hogy amiben nem fogadlak el téged, abban nem segítem a fejlődésed. Ez nagyon furcsa, mert azt gondolnánk, hogy csinálsz valami rosszat, és akkor nem fogadlak el, és addig nem fogadlak el, amíg ki nem javítod. Hm, hm, hm… Ebből meg semmi se lesz! Tehát úgy tűnik, hogy a dolog nem így működik. Hanem úgy, hogy csinálsz valamit, ami nem tetszik, ezt megmondom, és közben meg nagyon szeretlek! Hát legalábbis próbállak elfogadni. Ha pedig eléggé érzed, hogy még így is jó vagy nekem, na akkor egye fene, esetleg! Különben meg azért se! Most azért látom, hogy a férfiak bőszen bólogatnak! J Az szokott kiderülni, hogy az a dolog, amiben nem fogadlak el téged, az egy olyan pont, amiben én félek, hogyha elfogadnálak téged, akkor velem mi lenne. Egy komoly aggodalom vehet ilyenkor rajtunk erőt. Ugyanis felépítettük az életünket valahogy kerekké, és ez meg kilóg a sorból. Ha pedig elfogadom azt, hogy te tényleg csinálhatod azt, hogy nem mosogatsz el minden este… Leéltem 30 évet az anyám mellett úgy, hogy 50 ezer ideológiai válaszom volt már nekem is arra, hogy miért  kell elmosogatni minden este? Erre most engedjem meg neked, hogy te nem? Hát lehet, hogy a feleségem vagy, de azért a mosogatnivalót azt rakd rendbe! Nyilván banális, primitív, amit mondok. Egy-egy ilyen nyúlfarknyi dolog, egy egész rendszer megváltoztatását hozza magával. Ezt pedig nagyon nem szeretjük, mert ez veszélyeztet minket! Mert legalább otthonosak voltunk egy bizonyos rendben, igaz, hogy ez egy viszonylagos rend volt, de olyan jó volt különböző ideológiai szempontokkal körbebástyázni, és azt mondani, hogy ez így normális, ez így természetes. Emlékeztek ugye, hogy milyen gyakran mondom azt, hogy a beszélgetéseimnek, nagyjából az egynegyed része, arra a rugóra jár, hogy arra vagy kíváncsi, hogy szerintem te normális vagy-e? Most mondom, hogy ti itt mind normálisak vagytok, mind egy szálig! Jó? Most ez az egyik karácsonyi ajándékom! J

Feltehetném azt a kérdést, hogy: Miért van szükségem arra, hogy elutasítsalak? Mit úszok meg ezzel? Ahogy egy kedves anyuka mondta nekem, pár hónappal ezelőtt, hogy: „Ferenc atya, féltem a gyerekeimet attól a szabadságtól, ami benned van! Ez félelmetes! Az én kisfiam, nálad fog készülni az elsőáldozásra… Na, én ezt ötször is meggondolom!” Furcsa, nem? De ez az anyuka legalább kőkeményen őszinte! Nem biztos, hogy a gyerekemet rád bízom, - egy 9 éves kisfiút -, mert félek attól a szabadságtól, amit te közvetíteni fogsz neki. Emlékeztek, hogy mit mondtam erre? Hogy akkor ezek szerint szeretné a félelmét is átadni a fiának! Ugye ebből ez következik, hogy ő is féljen attól, amitől én! 68 éves anyuka, a 42 éves fiának ezt mondja, amikor távozik: Sapkát nem veszel? J Nem! Nekem még van hajam! Vannak olyanok, akik határozottan állítják, hogy szinte minden igazi lelki gyötrelemnek a hátterében, valamilyen félelem áll. Van benne valami! Félek, pusztán attól, hogy más vagy! Csináltunk egy ilyen csoportsegítő valamit, és ott egy fiatalember hihetetlen erőteljesen képviselte azt, - de legalább megfogalmazta -, hogy abban a pillanatban, hogy valakinek más a véleménye, ő azt támadásnak éli meg a saját személye iránt. Milyen más a magyar politikai kultúra, meg mondjuk a nyugat-európai. Egészen más! Mi rögtön azt gondoljuk, hogy a másik megtámadott minket, pusztán azért, mert más a véleménye! Tehát itt egy ilyen 40-50 évre lenne szükségünk, hogy esetleg el bírjuk viselni azt, hogy a másiknak esetleg más a véleménye. Eszembe jutott egy tisztességes gyónás. Így karácsony előtt. Valaki bejött, és akkor ezt mondja: (ezt így szabad, tudjátok) Gyónom a … mit is gyónok? Egy kicsit elgondolkozott. Az elmúlt 30 évemet! Ez a rendes gyónás kategóriája, a többi az mind blöff, ilyen kamu. Hát jó, volt egy-két rendes pillanatom, de úgy alapvetően…

A hit-kérdések. Hiszek-e abban, hogyha elfogadlak, és ezt kifejezem, akkor te fejlődni fogsz vagy fejlődhetsz? Hiszek-e én egyáltalán abban, ha én téged elfogadlak, hogy ez segít neked a fejlődésben?

A lemondásé. Le tudok-e mondani, arról a jó érzésről, ami az ítéletet hozó, minősítő pozícióból adódik?

A nagymama mondja nekem néhány nappal ezelőtt, hogy: „A kis unokám megígérte, hogy este 10-re hazajön. Késett! Hogy képzeli, hogy késik?” El tudjátok képzelni a helyzetet! Azt hiszem, hogy a nagymama egója eközben duzzadt! Tehát, amire befejezte ezt a 8-9 mondatot, addigra úgy érezte, hogy van értelme az életének. Ma sem kelt föl hiába! Mert ami az igazság, azt úgy megmondta a kis unokájának, de úgy, hogy… Ugye mindnyájan átéltük azt a jó érzést, ahogy az egónk duzzad, ahogy valakit lenyomunk?

A másik: Le tudok-e mondani arról a kényelemről, hogy neked kell csak változni, nekem nincs semmi dolgom? Ezekről sokat beszéltünk már, most nem ragozom.

A hetedik. Megengedhetem-e magamnak, hogy azonosuljak egy másik ember érzelemvilágával, értelmezéseivel, vagyis olyan szemmel lássam a világot, ahogy ő teszi? Megengedhetem-e ezt magamnak, hogy olyan szemmel nézzem a világot, ahogy te nézed?

Emlékeztek erre a mondatra, hogy ha találok olyat, aki részben megért, az az élményem támadt, hogy jött valaki, aki nem ért meg. Egy teológia professzoromat szeretném idézni, és ez legalább 10 éves élményem, hogy aki 74-75 éves korában fundamentális teológiát tanított, és az egyik alkalommal szenvedélyesen beszélt arról, hogy egy néhány hónappal ezelőtt lévő nemzetközi konferencián, őt egy női teológus majdnem meggyőzte a nők pappá szenteléséről. Hol leszek én 74 évesen, ilyen jó fej? Hogy én hallgassak egy nőt, J … Most képzeljétek el, hogy valaki, aki a háború előtti teológiai közgondolkozáson nevelkedett föl, és utána a 70-es éveiben képes egy női teológust úgy komolyan venni, hogy majdnem lesöpri az egész eddigi életét, ezzel kapcsolatban. Azért ez nem kevés! Ez a néhány mondat elég volt ahhoz, hogy ennek a professzornak az összes előadását meghallgassam. Éppen néhány nappal ezelőtt vettem elő a jegyzeteit megint, és érdemes is! Ez a professzor, bár pap volt, hajlandó volt azzal a szemmel nézni a világot, ahogy ez a teológus hölgy nézte!

Jöjjön a hit-kérdés. Hiszek-e abban, hogyha megértelek, az gyümölcsöző lesz mindkettőnk számára?  Hiszek-e abban, hogyha hajlandó leszek úgy látni a világot, ahogy te, ez mindkettőnknek jó lesz?

A lemondásé. Le tudok-e mondani a véleményalkotás, az ítélkezés, a téged értelmező minősítő magatartás előnyeiről, a nálam van az igazság, ént erősítő szerepéről? Ugye ez nagyon közel áll az előzőhöz. Le tudok-e mondani arról, hogy helyre tegyelek, kiosszalak, beolvassak, és a többi?

Úgy tűnik, hogy az emberi játszmákban, nagyon sokszor azt a minimális előnyt, aminek a következménye persze az, hogy a kapcsolatunk tönkremegy, az jelenti, hogy mindig megnézem a kapcsolatunkban és a te életedben azokat a pillanatokat vagy helyzeteket, ahol te vereséget szenvedsz, ahol te bűnt követsz el, ahol gyönge vagy és tökéletlen. És fogom a zsetonjaimat, és beváltom, mert itt jogom van hozzá! Simán el lehet úgy pingpongozni egy kapcsolatban, hogy mind a két fél azt nézi, hogy mikor kerül a másik csávába a saját hibájából? Ott pedig beváltja az össze zsetonját, amit addig gyűjtögetett, ami állhat sérelmekből és minden egyéb fenéből.  Utána pedig azt mondja magának, hogy jogosan tettem! Itt jogosan voltam szemét! Mert, mi ez a kis szemétkedés ahhoz képest, amit ő csinált? Simán le lehet így élni egy életet, így pingpongozva.

Nyolcadik pont. Képes vagyok-e úgy cselekedni, hogy azt ne veszélyforrásként érezd?  Emlékeztek a kutatatásra. A terapeutának vagy segítőnek az egyetlen olyan mondata, hogy nahát, milyen fáradtnak tűnik ma, hatalmas érzelmi hullámokat jelent. Veszélyként élheted meg ezt a nagyon egyszerű kis mondatot.

A hitbéli kérdés.  Hiszek-e abban, hogy ha megszüntetem a külső veszélyforrásokat, - ez én magam is vagyok -, akkor képes leszek a belső veszélyforrásokkal szembenézni?

Ez nagyon fontos! Amíg jobban félsz tőlem, mint attól a dologtól, ami megakaszt téged az életedben, addig velem fogsz küzdeni. Valahogy el kellene jutni a kapcsolatainkban oda, hogy kevésbé félj tőlem, mint a saját nyavalyádtól. Mert akkor merheted és tudhatod a saját energiáidat a saját gondod megoldására fordítni, és nem velem kell küzdened. Megint csak a családsegítésben klasszikus, hogy az igazi problémáról igazán még csak szó sem esik, azért balhéznak, azért küzdenek, azért hárítják át a felelősséget, azért van mindig valami kettejük között, hogy ne kelljen külön- külön szembenézni azzal, hogy mi van velem, belül, hogy mi is az én igazi gondom. Ugye Erik Börn, ezt úgy mondta, hogy: „Amikor két ember kapcsolata vircsafttá válik, a fejlődés megállt!” Két ember kapcsolata könnyen válik vircsafttá! Akkor pedig támadunk és védekezünk, okolunk, minősítünk, szidalmazunk, hárítunk és minden egyéb.

Még egy hit-kérdés. Hiszek-e abban, hogyha nagy figyelemmel vagyok a másik ember iránt, és felismerem az ő szükségleteit, az többet használ neki, mintha tanácsot adnék? Egy jegyzőkönyv megbeszélésen voltam, leendő lelkigondozók jegyzőkönyveinek az elemzéséről volt szó, kórházi lelkigondozás volt. Azt mondja az egyik, hogy a beszélgetésnek a kulcspontja a beteggel az volt, amikor már több mint fél órája hallgattam, az ágy mellett ülve azt, hogy a beteg számomra nagyon érdektelen, közömbös dolgokat mond, majd egyszer csak elvesztette a fonalat és visszakérdezett. Hol is tartottam? Azt mondja ez a leendő lelkigondozó, hogy pontosan tudtam, hogy miután megadtam neki a választ, hogy mi volt az utolsó néhány mondata, hogy na most tudunk majd elkezdeni beszélgetni. Egy ilyen banális pillanaton múlhat az, hogy most már bízok benned! Mert gondoljátok, hogy ott, az ágyon fekve, ő nem tudta ezt, hogy mellébeszél? Hát persze, hogy tudja! De fél, és védi még magát! Hiába mondta azt, hogy kedves lelkigondozó bácsi, jöjjön, mert tele vagyok problémával. Attól ő még fél! Hiába mondod a férjednek vagy a feleségednek, hogy üljünk már le, és ezt beszéljük meg, hát tele lehetsz félelemmel! Ez nyilvánvaló! Elég egyetlenegy pillanat, hogy látod, hogy a férjed a távirányító felé kacsintott. És akkor ennek annyi! J Persze! Mert veletek ilyen nem szokott előfordulni soha? Mint, ahogy egy kedves ismerősöm mondta, hogy odáig jutottak el, hogy lehalkítják a tévét. Hát jó, ez is már valami a gyermekünk háromszori bukása problémáinak egyeztetésekor, ez azért már egy komoly előrelépés!

Ezt az élményemet azért még elmondom! Mert én ezt egyébként egyáltalán nem nittem így. Tehát azt gondoltam, hogy jó, odafigyelek, és nagy figyelemmel próbállak téged követni, igyekszem téged megérteni és a többi, na de azért csak eljön az a pillanat, amikor már azt a rohadt tanácsot elmondhatom! Ebben én, őszintén szólva, egyáltalán nem hittem. Akkor pedig vittem egy jegyzőkönyvet, - egy hétig tanultuk ezt -, és azt mondtam, hogy ide figyeljetek, ezen most nagyon sok múlik. Ti most engem meggyőzhettek! De kössétek fel a gatyátokat! Ezután pedig egy egész csoport engem pofozott! 25 szerepjáték volt, és egy napig foglalkoztak velem, és csak én voltam a téma. A végére pedig beláttam, hogy így van! Kivéve a krízist, mert akkor azt kell mondani, hogy… De ezt tudjátok. Mert akkor utasításokat adsz, mert az illető nem tud felelősen dönteni. De egyébkánt ez nincsen így! Tehát az öngyilkossági fantáziák kivételt képeznek ez alól. Ilyenkor nem elég, hogy meghallgatunk valakit, mert ilyenkor minden apró részletre rá kell kérdezni.

Most jöjjenek a lemondásos kérdések!

Képes vagyok-e lemondani arról a jó érzésről, hogy kinyilvánítom a gondolatom, az érzéseim, és a véleményem? Most rögtön megadom a választ: Nem! Nem vagyunk képesek arra, hogy egy órán keresztül hallgassak valakit, akit akarok szeretni, mert hát csak van valami véleményem, nem? Csak érzek valamit, csak szívesen mondanám? Le tudsz erről mondani, hogy befogd a szádat? Dehogy! Pedig ez kulcsa lenne ennek a rendszernek, hogy képes legyél befogni a szádat! A másik kulcsa az, hogy meg kell próbálnunk nem felrobbanni közben! Mert hát akkor úgy nézne ki a dolog, hogy egy kliens és egy robbanás. J Tehát úgy végighallgatni 8 embert, hogy eltelik az este, és te még mindig jól vagy. Jaj, asszonyok, lányok, hölgyek, hallgassatok! Tudjátok most az jutott eszembe, amikor egy év munkája után a férfi eljut oda, hogy na jó, beszélek az érzéseimről. Majd pedig három mondat után a nő közbevág! Hát tudod, mikor próbálja meg még egyszer! Inkább gyújtasz egy gyertyát, sőt még levegőt is alig veszel, amíg be nem fejezi! Ugye értitek, miért mondom? Mert mi történik ilyenkor? Egyszer csak: Micsoda? Elkezdett beszélni az érzéseiről? – Jaj, de jó, képzeld el, hogy… és a többi, csak úgy pörög a nyelve. Fél óra múlva csöngetnek, tudod. Istenem! Ti nők, mennyit tudnátok a férfiaknak vagy a férjeteknek segíteni ezzel!

A kilencedik. Meg tudlak-e szabadítani a külső értékelés veszélyétől?

A pozitív értékelés is komoly veszélyforrás! Mondjuk megtanultam a lélektanászoktól, hogy hét a három arányban kell dicsérni, mert ez az optimális. Ennek, pedig mindenképpen lesz egy olyan hatása, hogy aki dicsér, az minősít! Ha pedig pozitívan minősítettél, akkor megvan a lehetőséged arra, hogy negatívan is minősíts! Ezért a minősítésről, úgy ahogy van, persze nem kell lemondani, mert néha az elemien fontos, de hogy reflektáljak erre a tényre, hogy önmagában az, hogy téged megdicsérlek, benned félelmet kelthet. Ez nagyon furcsán hangzik, de mégis működhet így! Miközben ez a félelmed nem biztos, hogy tudatosul. Csak így hirtelen elkezdesz kaparni, hogy jaj, csak legközelebb is dicséretet kapjak majd, nehogy elszúrjam! Már háromszor megdicsért, mikor jön majd az egy negatív, hiszen hét a három arányban csinálja. A harmadik után már nagyon érik, hogy majd beszól!

Mondanám a hit mondatot. Hiszek-e abban, hogyha nem ítélkezek, minősítek és értékelek, akkor hozzásegítelek ahhoz, hogy önmagadért felelős személy legyél? Mert hát végül is, erről van szó.

A lemondás. Le tudok-e mondani arról, hogy téged minősítve és értékelve, erősítsem meg a saját önértékelésemet? Mert ugyanis, ha én minősítek és értékelek, szülői, tanári, vagy egyéb helyzetből, akkor valamiképpen tekintélyhelyzetbe kerülök. Ha tetszik, ha nem, ez így van, és ez lehet nekem nagyon kellemes. Gyerekek, 3 éves gyerek. Ítélkezik a kis tesója fölött. Ő már a nagy fiú! Anyu is megmondta, hogy ne dugd az ujjad a konnektorba, te kis béna! Ekkor pedig átéli a szülei tekintélyét! Egy picit most hadd ragozzam ezt! Arról lemondani, hogy én tudom, és te nem, hogy én vagyok a segítő, hogy tőlem kér tanácsot, hogy rám szoruljál, hogy én legyek fölényben, hogy én érek valamit, hogy rám szükség van, hogy hozzád képest én jobb vagyok, hogy feletted állok, és ezt a végtelenségig lehetne ragozni. Erre szokta mondai Jung, hogy: „Egyszer majdnem azt gondoltam, hogy ismerek egy igazi szentet. De aztán megismertem a feleségét.” Ugye a mondat értelme az, hogy a feleségén átgyalogolva vált szentté a mi kedves barátunk. Tehát könnyű úgy nagy embernek lenni, hogy az áldozatok úgy ötévenként, így el vannak pottyantva. Nagyon sokan csinálják így, nagy emberektől is hallottam már ilyesmiket, és most nem mondok neveket. Pedig szeretnék! Nagyon! Erre a katolikus berkekben szokták mondani, hogy ha egy házas embert szentté avatnak, akkor azt a felesége érdemli meg. Ha pedig nézzük ezeknek a nagy, szent férfiaknak az életrajzát, akkor bizony van benne valami. Dr. Boldog Batthyány-Strattmann László, aki orvos, és boldog, de nézzük meg az ő feleségét is.

A tizedik. Képes vagyok-e elfogadni azt, hogy te most is fejlődsz, és erre képes vagy, és alkalmas?  Martin Buber, a következőképp mondta ezt, hogy: „Akkor teremtem meg a te fejlődésed lehetőségét, ha a veled való kapcsolatodban hitelesítelek téged.” Vagyis, hogy azt is látom benned, amivé lehetsz. Ha pedig én ezt is látom benned, ezzel hitelesítelek téged. Ez lehet a nagyon nagy veszélye annak, hogy egymást diagnosztizáljuk, elemezzük. Egy pillanat alatt ki tudjuk mondani egymásról a véleményünket, hogy te egy neurózistól csöpögő, anyakomplexusos, patológiás páciens vagy. Azt mondja a tapasztalat, hogy ha a segítő minél inkább egy kialakult véleménnyel fordul a másik felé, az szép lassan annál inkább, abba az irányba fog fordulni. Hiszen minden megmozdulásom, kérdésem, iránymutatásom, tanácsom, ha eleve béna vagyok, ebbe az irányba tereli majd őt. Emlékeztek erre, hogy gyárthatunk hipotéziseket a saját életünkkel kapcsolatban is, hogy most azért vagyok ilyen helyzetben, mert még mindig az apám véleménye fontosabb, mint a sajátom. Ebből pedig arra a hipotézisre következtetek, hogy… De ez egy hipotézis! Csak arra jó, hogy valamit felismerjek abból, amilyen vagyok, és utána az egészet dobjuk ki a szemétbe. Használjuk egy picit amíg tudunk általa fejlődni. Tehát minél inkább van egy hipotézisünk, annál inkább segítünk abban, hogy a hipotézis valóra váljon. Ezt Rogers mondja, hogy ha egy kapcsolatot annak tekintek, hogy ott szavakat, véleményeket kimondjak, megerősítsek, akkor a másikat tárgynak tekintem. Ez nagyon elgondolkoztató! Ha téged pusztán annak az eszközévé degradállak, hogy legyen valaki, akinek a véleményemet elmondom, akkor téged tárgyiasítlak. ha pusztán csak annak tekintelek, akinek kipanaszkodom magam. Nagyon utálom azt a kifejezést, hogy lelki szemetesláda. De nagyon találó! Abból a szempontból, hogy te ennek látsz engem? Már nem is vagyok ember? Csak egy kuka? Kinyitsz, beletöltöd, becsukod és elmész? A házastársi kapcsolatban, lehet, hogy a feleség azt mondja, hogy a kapcsolatunk lényege, hogy mi megbeszéljük az életünket érintő aktuális dolgokat, de eközben lehet, hogy téged nem egy személynek tekint, hanem egy kukának. Kell neki egy férfi fél órára, taposás, kinyílik, elenged, becsukódik és tévézhet tovább. Ha pedig a kuka nem nyílik, akkor dühös lesz és elkezdi rugdosni a kukát, nyílj te rohadt kuka, hiszen te azért vagy! Majd ezek után elgondolkozik a kuka lecserélésén. Mindezt persze úgy fejezi ki, hogy minden nőnek joga van egy olyan kukára, amely nyílik, ha tapossuk. Csilla! Fogok még karácsony előtt gyónni! J Igen, mondhatnék egy férfi példát is, de férfi vagyok, az a baj, és ahhoz sokkal jobban meg kellene erőltetnem magam! Ahhoz meg most nincs kedvem. J

Mondanám akkor a hit kérdését. Hiszek-e abban, hogy a másik mindig több annál, mint amit éppen mutat, vagy kifejez?

Tudjátok mit? Ha ajánlotok nekem egy olyan hölgyet, aki ideállna 1 óra 15 percre, akkor mondhatna egy csomó olyan példát, amiben minket gyaláznak. Annyira szívesen meghallgatnám! Adjatok tanácsot nekem, és akkor csinálunk egy ilyet, mondjuk bolondok napján, április elsején. Egy kedves testvérem azt tanácsolta, hogy fejezzem be! Nehéz napom volt ma, na! Egész nap gyóntattam. Ez látszik is rajtam. És tudjátok, néha egy kicsit sok. Azt hiszem, hogy most ez lehet az oka a minősíthetetlen mondataimnak. Az április elsején kívül az egészet nagyon komolyan gondoltam pedig! Például Jung írja egy helyen, hogy: „Nagyon jó, ha az embernek van lelki atyja, vagy lelki anyja!” Ezt én rögtön meg is valósítottam, amikor ezt olvastam, és gyorsan be is szereztem egy lelki anyát. Nagyon sokat tanultam tőle, de még nem eleget.

A lemondás kérdése. Le tudok-e mondani arról a bizonyosságról, biztonságérzetről, hogy valakit beskatulyázzak, és hogy megmondjam, hogy ő kiféle, miféle?

Mondok ehhez egy történetet. Nem olyan régen, elhagyta hivatását egy fiatal pap. Egy nagyon jó papról van szó, akiről azt mondta a környezete, hogy minden papnak ilyennek kellene lennie. Azok, akiket ez a pap tanár tanított, azokat ez a dolog hihetetlenül megrendítette. Nyáron, amikor együtt voltunk a táborban, akkor feljött ez a kérdés, hogy most kit kell szidni? Rögtön két pártra szakadtak: fiuk és lányok. A lányok azt mondták, hogy hát a lányt azt nem kell szidni, hiszen a pap volt az érettebb, a komolyabb, neki kellett volna tudni. A fiuk pedig azt mondták, hogy kizárólag a lányt kell szidni, hiszen a lány lehetett volna okosabb, és tudhatta volna azt, hogy a pap egy hivatást választott. Kibékíthetetlenül vitatkoztak, de már kiabáltak egymással. Ezzel telt el nekik vagy másfél óra, és akkor kérték, hogy ha már ott vagyok a táborban, akkor üljünk már le, és beszéljünk erről, és én döntsem el, hogy ki a hibás. Na, akkor nagyjából még egy órán keresztül még mindenki mondta a magáét, kőkeményen. Az egyik azt mondta, hogy a kislány ártatlan, a másik azt mondta, hogy a pap ártatlan, a másik a gaz és a bűnös. Minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam külön-külön, megmutatni nekik azt, hogy lehet ezt másképpen is látni, mint ahogy ezt ők látják. Egyáltalán nem abszurdum, ahogy a fiuk, avagy a lányok látják! Semmire se mentem! Úgy álltak föl, hogy mindegyik megmaradt kőkeményen a maga skatulyájánál. Meg is mondtam a végén, hogy ennek az egyik oka az, hogy nagyon nagy kihívást intézne felétek az, hogyha egy kicsit is meg kellene érteni a másik felet! Erre ti most nem vagytok még felkészülve! Nem tudtok lemondani arról a biztonságérzetről, hogy legyen egy gaz, bűnös és legyen egy ártatlan áldozat. Nem tudom, hogy azóta hol tartanak ebben.

Ez volt a tíz pont. Most elérkeztünk oda, hogy ennek az egész folyamatnak a végén, csavarhatnánk megint a dolgon egyet. Ugye a hit és a lemondás, az azért került bele a gondolkozásunkba, mert kiderült az, hogyha képes vagyok hinni és lemondani, akkor ez meg tud engem erődíteni. De úgy, hogy képes vagyok az énről lemondani, azért, hogy valami énnél többet meg tudjak nyerni. Mert a hit valami énnél többre vonatkozott, a lemondás pedig valami énszerűre vonatkozott. Ha erre képes vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy a személyiségem tus erősödni, és az életem személyesebbé tud válni, nem pedig egoistábbá vagy individuálissá. Ehhez szükségem van az énnél valamivel több-ben hinni, és valami énszerűről lemondani. Na most, van egy olyan folyamat, ami klasszikus esete annak, hogy valaki lemond valami énszerűről, sőt, adott estben az egész eddigi énjét lerakja, és hisz valamiben, ami meg kifejezetten több, mint az én. Nézzük meg most ezt a folyamatot! Ez a folyamat pont az ellentéte annak a néhány mondatnak, ahogy nagyon egyszerűen és vázlatosan leírtuk, a szenvedélybetegségnek vagy az alkoholfüggőségnek a belső logikáját. Épp az ellentéte lesz! Ez a folyamat pedig nem más, mint a megtérés. De nem csak vallási megtérés van, és én most kifejezetten nem csak a vallási megtérésről szeretnék beszélni. Hanem arról a lélektani folyamatról, amelyet ezzel a szóval illetünk, hogy megtérés, de létezik azonban esztétikai megérés is. Valakinek, az addig a szépről alkotott véleménye, amivel azonosult, és ami kitöltötte a magatartásmódját, a cselekvésmódját, a gondolkozásmódját, az érzelemvilágát, az most gyökeresen megváltozik. Ezt nevezhetjük esztétikai megtérésnek. Létezik pusztán erkölcsi vagy morális megtérés is, vallásos megtérés nélkül. Tehát nagyon sokféle megtérés létezhet, de többé-kevésbé ugyanaz a lélektani folyamat játszódik le, az énnek bizonyos fokú megsemmisülése, vagy teljes elvesztés-élménye, és azután az ebből fakadó újjászületés-élmény. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szenvedélybetegeknek a gyógyulása, majdnem minden esetben valamilyen megtérésszerű folyamat által történhet csak. Nem véletlen, hogy az anonim alkoholistáknak a 12 pontja, az olyan mondatokat tartalmaz, hogy: „Belátom, hogy a saját erőmből nem bírom lerakni a poharat.” Tehát ez az énnel kapcsolatos radikális kijelentés. Aztán pedig, hogy: „Szükségem van egy nálamnál hatalmasabb erő segítségére.” Az anonim alkoholistáknak a tevékenysége sokkal nagyobb hatásfokú, mint az ilyen klasszikus kliens-segítő kapcsolatok. Tehát azt látjuk, hogy miközben az illetők nem kell, hogy feltétlen vallásossá vagy kereszténnyé váljanak, de a belső logikája ennek a megtérés logikája, vagy ahhoz nagyon hasonló logika. Az énnek a radikális megkérdőjelezése, amely kapcsolódik a szenvedélybetegséghez, és annál valami többhöz való kapcsolódás. Gyorsan szeretném nektek elmondani azt, hogy a megtérés előtti állapotnak, milyen kulcsérzései és érzelmei vannak. Leírták ezt a folyamatot, ezeket tekinthetjük kulcsérzéseknek: bűntudat, félelem, elbizonytalanodás, elhomályosodás, életértelem-válság, krízis, káosz, tehetetlenség, meghalás, bénaság, vákuum-érzet. Azért ez szép lista! Ezt éli át az a valaki, aki a megtérés előtt van. Emlékeztek ugye, hogy a lemondás mire vonatkozik? Arra, hogy egy olyan lelkiállapotba hozzam magam, mondjuk az alkohol révén, ahol enyhíteni tudom a bűntudatomat, a félelmemet, a bizonytalanságomat, az elhomályosodásomat, a válságomat, a krízisemet, a káoszomat, a tehetetlenségemet, és a többit. Vagyis nagyon megfeleltethető egymásnak ez a két folyamat! Azt látjuk, hogy a megtérésnek, az újjászületésnek, - és itt most nem vallási értelemben beszélek róla -, az előfeltétele az, hogy lemondok azokról az ideig-óráig tartó enyhületekről, amelyek oldják a félelmet, a szorongást, és a többit. Nem véletlen, hogy nagyon sok ember esetében csak akkor történik radikális változás, amikor az illető már tökéletesen tehetetlenné vált. Tehát, amikor már puszta esélye sincs, hogy az énből kiindulva, a saját akaratára hivatkozva, bármit is tegyen. Tehát amikor mondjuk egy egyhetes lipóton való fekvés után, magára eszmél és szét van zúzódva az arca, az alkoholizálások utáni esések miatt, és azt se tudja, hogy hol van. Ez lehet egy olyan pillanat, amikor nem az lesz a következő mondata, hogy: De, le bírom tenni a piát! Gondolom, hogy hallottatok már alkoholista embert támolyogni, és kifejteni azt, hogy ő meg bírja állni, és ez csak rajta múlik, de néhány hónappal ezelőtt eldöntötte, hogy most nem akarja. Igen-igen gyakori ez! Erre azt lehet mondani, hogy még nem esett szét eléggé, még lejjebb kell mennie. Mert még mindig azt gondolja, hogy az énjéhez kapcsolódó akaratával, ő képes úrrá lenni a saját életén. Dehogy képes! De kívülről ezt már régen látod, már 30 éve láthatod! De ő még mindig ragaszkodik a saját énje-központú élethez. Ugye az akarat az én funkciója, az akarat az énhez kapcsolódik, és ha van egy olyan én, ami életképtelen, mert tele van félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, élet-értelmetlenséggel, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen én, egyszerűen életképtelen. Tehát egy ilyen énhez kapcsolódó akarattal nem sokra megyünk! Ha az én, nem strukturálódik át, ha más tartalmak nem tudna bekerülni abba, amit az illető annak mond, hogy én, akkor nem tudja letenni az alkoholt. Próbálkozhatunk akármennyit! Esetleg kivételek vannak!

Szeretném most néhány szóval elmondani, hogy a megtérésben tulajdonképpen mi történik. A megtérésről beszélhetünk úgy, hogy annak két része van. A megtérésnek a fontosabb része, az a tudatalattiban játszódik le. A kevésbé fontos része, kapcsolódik a tudathoz, az énhez, a gondolkozáshoz, és a tudatosult én-tartalmakhoz. Ezért vannak, akik azt mondják, hogy különböztessük meg az újjászületést, a megtéréstől. Akkor pedig azt mondják, hogy az újjászületés az ember mélyében történik, és nem akaratlagos dolog, azaz, ami az emberrel megtörténik. Ez az, amire az ember egyszer csak ráébred, hogy most ő újjászületett. Ezért közvetlenül nem tudunk semmit sem tenni közvetlenül, mert egy belső és nem tudatos folyamat, ami aztán kihat a személyiségnek a felszínesebb rétegeire, többek között az énre, mert az én a személyiségnek az egyik legfelszínesebb rétege. A megtérés pedig, ennek a belső, nem tudatos folyamatnak a külső burka. Ez az, amit megtérésként látok rajtad, vagy amit te megtérésként realizálsz magadban. Ez tudatos, ez kapcsolódik döntésekhez, az akaratodhoz is, az énedhez is. Nyilván a megtérésben te is benne vagy, az éned is benne van, az akaratod is, de az újjászületésben nem, mert az a mélyben játszódik le! Azért, ebből a szempontból, semmit nem tehetsz! A megtérésnek a sava-borsa az, hogy a te személyiséged mélyén, hatalmas erők vannak. Mondjuk egy depressziós ember, az én-tudatába, kizárólag negatív életeseményeket, életérzéseket, az életével kapcsolatos dolgokat gyömöszöl. Ott már egyetlen pozitív érzés sincs! Egy súlyos, depressziós ember, amikor magáról beszél, még véletlenül sem mond olyat, hogy azért 3-4 órát szoktam boldog lenni egy nap. Egy súlyos depresszióban egyetlen pillanat boldogságérzés sincs, és egyetlen olyan gondolat sem, hogy van még remény! Nincs remény! Egyetlen olyan fantázia vagy gondolat sem létezik, hogy érdemes ezt vagy azt megcsinálni, vagy hogy egyáltalán valaminek van értelme. Ez mit is jelent? Azt, hogy az ő személyiségének a mélyén, ott van egy csomó, kibontatlan boldogság, egy csomó kibontatlan élet-értelem, egy csomó, kibontatlan, nagyszerű elképzelés a jövőről, de ezek ott vannak a személyiség mélyén, és nem képesek belépni az énbe. Azokkal te nem tudsz azonosulni, pedig ott vannak! A megtérésben tehát valami olyasmi történik, hogy az én olyan mértékben megrendül, a határok széttörnek, - egy picit hasonlóan, mint a szerelemben -, hogy a személyiség mélyéről, föl tudnak jönni azok a gondolatok, fantáziák, érzések, intuíciók, azok a tapasztalatok és észrevételek, amelyek egyébként vannak, csak egy beteg énbe nem tudnak belekerülni! A megtérésnek tehát ez a sava-borsa! Az énnek a széttörése tehát mindenképpen előfeltétele, vagy kísérője ennek a folyamatnak. Ugye egész közel vagyunk ahhoz, amiről eddig is beszéltünk. Ezért szokták azt mondani ilyen vallásos berkekben, hogy minden nap meg kellene térni! Ez nyilvánvalóan, egyszerűen csak azt jelenti, hogy hajlandó vagyok tudatosítani és beemelni önmagamba azokat a tartalmakat, amelyek esetleg már kiszorultak az énből.

Le fogjuk írni a megtérés folyamatát, és a megtérés fajtáit, és aztán majd összegzünk. Azt hiszem, hogy ez nagyon érdekes lesz!

 

Köszönöm szépen! Elnézést kérek minden hölgytől! Ma is tévedtem, sokat.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Rogers empátiával, hitelességgel, elfogadással/tisztelettel kapcsolatos kérdései a hit és a lemondás felőli megközelítésben. - folyt. A megtérés (látható, tudatos) és az újjászületés (belső folyamat, tudatalattit érintő) közti különbség.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ez az idei év utolsó alkalma, legközelebb január 6-án fogunk találkozni. 

 

Ma be fogunk fejezni egy nagyobb egységet, de azért ahhoz szervesen kapcsolódik a következő. De minden esetre végig szeretnék menni azon a 10 kérdésen, amelyeket Carl Rogers tett föl, és mindezt most abból a szempontból fogjuk megnézni, ahogyan ezt az első négy kérdéssel kapcsolatosan ezt tapasztalhattátok. Megnézzük, hogy annak a kérdésnek a tartalmára vonatkozóan, amelyet Rogers föltesz, milyen hitbeli kérdést tehetünk föl, és milyen kérdést a lemondás oldaláról. Mert tudjuk azt, hogy akkor teljesülhetne, annak a rogersi kérdésnek a tartalma, ha volna hitünk, - amiről majd fogunk beszélni -, és ha megvan a megfelelő hit, akkor az alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megtörténjen a lemondás. Itt tartunk valahol, és most nem szeretnék nagyon a részletekbe menni, hogy mi volt eddig, mert ez az utolsó alkalom.

Az első kérdés így hangzott: Tudok-e úgy létezni, hogy a másik átélje, hogy bízhat bennem? Ez volt a rogersi kérdés, és akkor hozzátettük azt a hitbéli kérdést, hogy: Hiszek-e abban, hogy van értelme megmutatni a gyöngeségeimet? Hiszek-e abban, hogyha megmutatom magam olyannak, amilyen vagyok, akkor leszek megbízhatóvá? A lemondásé pedig: Le tudok-e mondani a hiteltelen kijelentések adta békéről? 

A második: Tudom-e a másikkal pontosan közölni, hogy ki vagyok, és milyen vagyok valójában? A hittel kapcsolatos kérdés: Hiszek-e abban, hogyha megmutatom magam, ez nem jelent veszélyt rám nézve? Hiszek-e abban, hogy akármilyen vagyok, vagy akármit teszek, értékes vagyok? A lemondásé: Le tudok-e mondani azokról az előnyökről, amelyek a neked való megfelelésből, látszatból adódnak?

A harmadik: Megengedhetem-e magamnak, hogy pozitívan érezzek, és ezt kifejezzem irántad? A hitbéli kérdés: Hiszek-e abban, hogy van értelme a szeretetünket kifejezni, bár nem tudhatjuk annak minden következményét? Hiszek-e abban, hogy ha szeretek valakit, az a kapcsolat lehet számomra biztonságos? A lemondásé: Le tudok-e mondani a távolság adta biztonságérzetemről? Le tudok-e mondani a pozitív megnyilvánulásaimról, ha az a másik javát nem szolgálja?

A negyedik: Elég erős vagyok-e, hogy függetlenítsem magam tőled? A hit-kérdés: Hiszek-e abban, hogy nélküled is értékes vagyok, hogy nélküled is vagyok valaki, és tudok önmagam lenni? A lemondásé: Le tudok-e mondani arról a biztonságérzetről, jó érzésről, hogy úgy érezzek, gondolkodjak, ahogy te, mert akkor tartozhatok hozzád? Le tudok-e mondani arról a kényelemről, hogy ne kelljen a magam útját járni?

Ez volt az első négy, és jó sűrű, így ahogy mondom, és itt a lap alján ez a szó áll, hogy farkinca. J

Az ötödik: Elég biztonságban érzem-e magam, hogy ne zavarjon az önállóságod? Azt mondja Rogers, hogy a kevésbé alkalmas és felkészült segítő, kimondva és kimondatlanul, akkor érzi magát biztonságban, ha az, akivel beszél, olyanná válik, mint ő maga. Vagy erőnek erejével, vagy csak úgy finoman, esetleg kicsiny manipulációval, egy kicsiny ráhatással, nagy jó szándékkal, és egyebekkel. Akkor nyugszik meg, ha te szép lassan olyanná kezdesz válni, mint ő, mert ez adja neki a biztonságérzetet. Aki már profibb, az képes már megengedni neked azt, hogy te egy olyan úton indulj el a fejlődésben, ami adott esetben épp nem az, mint amilyen úton ő jár. Ehhez kell a profizmus, hogy képes legyek téged nemcsak engedni, hanem segíteni egy olyan úton, ami adott esetben nekem, ahogy te minél tovább mész azon az úton, egyre több nehézséget okoz. Mondjuk egy házastársi kapcsolatban, amikor elkezd a két életpálya valamilyen értelemben egymástól eltávolodni, mert kiderül, hogy az egyiket valami olyasmi kezdi el nagyon foglalkoztatni, ami a másiknak nem érdekes. Be tudsz-e szállni abba, hogy adott esetben támogasd őt egy ilyen úton? Ez már komoly kérdés! Ugye itt ilyen finom dolgok kerülnek elő, mint például a csábítás. Meg tudom szerezni esetleg azt a biztonságérzetet, azáltal, hogy téged a saját képemre és hasonlatosságomra formállak, hogy finoman és óvatosan csábítlak? Ezzel tulajdonképpen megkérdőjelezem a te szabad döntésedet, mert befolyásollak, sőt manipulállak téged. Vagy olyasmi, hogy hódítok! Alkalmas pillanatban, amikor úgy érzem, hogy úgy kezdenél a magad útján járni, akkor bevetek egy trükköt. Hölgyek, hogy szoktátok ezt csinálni? J Tehát a hölgyek nagyon jól tudják, hogy kell az ilyesmit csinálni. Férfiak! Kérdezzétek meg a nőket! Úgyse mondják el! Birtoklás, hatalom, egyebek. Le tudsz-e mondani arról? Volt valaki, aki mindig azt mondta nekem, hogy: „Hát nem értem Feri, jön hozzám valaki, esetleg egy tanácsért, hogy mit kellene csinálni, és hát én olyan világosan megmondom neki mindig, hogy mi a dolga, mert annyira egyértelmű, hogy mit kell csinálni. Nem értem, hogy a saját életemben miért nincs így? Abban miért nem tudom ennyire világosan?” Ugye, akkor a következő lépés, hogy szépen számon is kérem rajtad, hogy nem megmondtam, hogy mit kell csinálni? Hát annyira világos volt! Le kell tenni azt a kötögetnivalót, nem azért jöttél ide! Mit képzelsz? Nem tudom, hogy jóban leszünk-e, ezek után? Karácsony ide vagy oda… J Szóval, tudunk finoman hatást gyakorolni a másikra, hogy azt csinálja, ami nekünk tetszik.

Mondanám a hitbeli kérdést. Hiszek-e abban, hogy a te életed kulcsa, nálad van, és hogy te tudod a magad válaszait a saját kérdéseidre? Hiszek-e abban, hogy a te életedért, neked kell felelősséget vállalni? Ebből ugye az is következik, hogy: Hiszek-e abban, hogy ha az életedért felelősséget vállalsz, akkor fejlődni fogsz?

Erről igen sokat beszéltem már. Ugye, ennek a tiltott határátlépésnek a keresztény változata az, hogy olyannyira aggódom a te üdvösségedért, hogy, és ezt bár így nem mondom ki, de a cél szentesíti az eszközt. Előbb-utóbb elkezdelek püfölni, az általam a te üdvösségednek tartott út felé. Ha tetszik, ha nem!  Slaggal keresztelünk, tűzzel-vassal a jó útra térítünk, és ilyesmik. Mint a mi kedves Őrangyalunk? Emlékeztek rá? Szóval, nagyon szeretjük egymást, kifejezetten, de azért kedves Lia, előbb vagy utóbb betelik a pohár, és akkor… Gyóntatópapok… hú, az egy milyen tipikus hatalmi helyzet! Akkor jön vissza a gyónó, és azt mondja, hogy: „Hát atya, azzal kezdeném rögtön, hogy amit adtál elégtételt, abba bele se kezdtem. – Hát aztán miért nem? – Hát azért, mert az nekem nagyon nem feküdt!” Őneki ebben tökéletesen igaza lehet! Mert én kitaláltam, hogy ő, hogy fog fejlődni! Ezért pedig adtam neki egy olyan elégtételt, amit én szívesen megcsinálnék mondjuk, mert az én utamon az egy jó következő lépés lenne. Az utóbbi időben, felnőtt embereknek nem szoktam úgy elégtételt adni, hogy ne kérdezzek vissza. Mondjuk, hogy én azt gondolom, hogy szerintem neked ez egy jó lépés volna, el tudod-e fogadni?  Mert mi értelme van egy olyan elégtételnek, amit nem akar megtenni? Hát hiába gondolom én azt jónak! Fiatalokat szoktam zavarba hozni azzal, hogy: Milyen elégtételt adnál magadnak? Ez nem ilyen, a felkészületlen riporter kérdése, hogy: Na, és kedves, híres ember, mit kérdezne magától, hogyha az én helyemben lenne? Én egyszer halottam, ezen egyszer, és úgy kiakadt ezen…. Hú most kellene egy ilyen médiaszereplőt mondani… Havas Henrik-féle testvérünk, ezt mondta, hogy na, ez volt ennek a riportnak a mélypontja! Tegyen föl egy rendes kérdést! Szóval. Megkérdezzük az illetőt, hogy te mégis, hogyan gondolnád a következő lépést, mert mégis csak a te életedről van szó? Akkor pedig azt mondja, hogy hát, … Olyan jó elégtételeket szoktak maguknak kitalálni, és egy csomó esetben sokkal keményebbet, mint én azt gondolnám! De ahhoz legalább van kedve, hát akkor csinálja! Nem árulhatom el, hogy milyen jó kis elégtételeket adtak maguknak egyesek, mert ez is gyónási titok. Egyiket-másikat el is irigyeltem! Olyan szaftos elégtételek voltak! J Tehát ez volt a hittel kapcsolatos kérdés. Azért akartam, hogy ennyire forgatókönyvszerű helyzetbe helyezzem ezt a kérdést, mert mint a gyónó és a gyóntató közti viszony, lehet egész másfajta helyzetbe kerülni. Ez most nem a magam fényezése akart lenni, csakhogy példa arra, hogy ha van olyan helyzetből, amiről azt gondolnánk, hogyha valahol, akkor itt nem működünk így, bőven lehet!

Na most akkor jöjjenek a lemondásos kérdések! Le tudok-e mondani arról a jó érzésről, hogy tanácsot adok, hogy tisztelsz, hogy követsz, hogy függsz tőlem, és a többi?

Nagyon sok ember azzal erősíti meg magát, hogy tanácsot ad. Végre-valahára egy olyan helyzetbe vagyok, ahol te vagy a kis hülye, és én vagyok az okos, és te most jöttél tőlem tanácsot kérni. A piciny énünket nagyon megerősítő dolog lehet az, hogy tanácsokat osztogatunk. Annyira ragaszkodhatunk hozzá, hogy te már nem is számítasz! Ha pedig nem csinálod úgy, ahogy én tanácsoltam, akkor meg dühös lehetek rád! Nem megmondtam?

Ezt tehát az ötös pont.

A hatodik. Elfogadhatlak-e téged? Persze olyannak, amilyennek mutatod magad. Amilyen vagy. Ez ilyen egyszerű!

Rogers azt mondja nagyon egyértelműen, hogy amiben nem fogadlak el téged, abban nem segítem a fejlődésed. Ez nagyon furcsa, mert azt gondolnánk, hogy csinálsz valami rosszat, és akkor nem fogadlak el, és addig nem fogadlak el, amíg ki nem javítod. Hm, hm, hm… Ebből meg semmi se lesz! Tehát úgy tűnik, hogy a dolog nem így működik. Hanem úgy, hogy csinálsz valamit, ami nem tetszik, ezt megmondom, és közben meg nagyon szeretlek! Hát legalábbis próbállak elfogadni. Ha pedig eléggé érzed, hogy még így is jó vagy nekem, na akkor egye fene, esetleg! Különben meg azért se! Most azért látom, hogy a férfiak bőszen bólogatnak! J Az szokott kiderülni, hogy az a dolog, amiben nem fogadlak el téged, az egy olyan pont, amiben én félek, hogyha elfogadnálak téged, akkor velem mi lenne. Egy komoly aggodalom vehet ilyenkor rajtunk erőt. Ugyanis felépítettük az életünket valahogy kerekké, és ez meg kilóg a sorból. Ha pedig elfogadom azt, hogy te tényleg csinálhatod azt, hogy nem mosogatsz el minden este… Leéltem 30 évet az anyám mellett úgy, hogy 50 ezer ideológiai válaszom volt már nekem is arra, hogy miért  kell elmosogatni minden este? Erre most engedjem meg neked, hogy te nem? Hát lehet, hogy a feleségem vagy, de azért a mosogatnivalót azt rakd rendbe! Nyilván banális, primitív, amit mondok. Egy-egy ilyen nyúlfarknyi dolog, egy egész rendszer megváltoztatását hozza magával. Ezt pedig nagyon nem szeretjük, mert ez veszélyeztet minket! Mert legalább otthonosak voltunk egy bizonyos rendben, igaz, hogy ez egy viszonylagos rend volt, de olyan jó volt különböző ideológiai szempontokkal körbebástyázni, és azt mondani, hogy ez így normális, ez így természetes. Emlékeztek ugye, hogy milyen gyakran mondom azt, hogy a beszélgetéseimnek, nagyjából az egynegyed része, arra a rugóra jár, hogy arra vagy kíváncsi, hogy szerintem te normális vagy-e? Most mondom, hogy ti itt mind normálisak vagytok, mind egy szálig! Jó? Most ez az egyik karácsonyi ajándékom! J

Feltehetném azt a kérdést, hogy: Miért van szükségem arra, hogy elutasítsalak? Mit úszok meg ezzel? Ahogy egy kedves anyuka mondta nekem, pár hónappal ezelőtt, hogy: „Ferenc atya, féltem a gyerekeimet attól a szabadságtól, ami benned van! Ez félelmetes! Az én kisfiam, nálad fog készülni az elsőáldozásra… Na, én ezt ötször is meggondolom!” Furcsa, nem? De ez az anyuka legalább kőkeményen őszinte! Nem biztos, hogy a gyerekemet rád bízom, - egy 9 éves kisfiút -, mert félek attól a szabadságtól, amit te közvetíteni fogsz neki. Emlékeztek, hogy mit mondtam erre? Hogy akkor ezek szerint szeretné a félelmét is átadni a fiának! Ugye ebből ez következik, hogy ő is féljen attól, amitől én! 68 éves anyuka, a 42 éves fiának ezt mondja, amikor távozik: Sapkát nem veszel? J Nem! Nekem még van hajam! Vannak olyanok, akik határozottan állítják, hogy szinte minden igazi lelki gyötrelemnek a hátterében, valamilyen félelem áll. Van benne valami! Félek, pusztán attól, hogy más vagy! Csináltunk egy ilyen csoportsegítő valamit, és ott egy fiatalember hihetetlen erőteljesen képviselte azt, - de legalább megfogalmazta -, hogy abban a pillanatban, hogy valakinek más a véleménye, ő azt támadásnak éli meg a saját személye iránt. Milyen más a magyar politikai kultúra, meg mondjuk a nyugat-európai. Egészen más! Mi rögtön azt gondoljuk, hogy a másik megtámadott minket, pusztán azért, mert más a véleménye! Tehát itt egy ilyen 40-50 évre lenne szükségünk, hogy esetleg el bírjuk viselni azt, hogy a másiknak esetleg más a véleménye. Eszembe jutott egy tisztességes gyónás. Így karácsony előtt. Valaki bejött, és akkor ezt mondja: (ezt így szabad, tudjátok) Gyónom a … mit is gyónok? Egy kicsit elgondolkozott. Az elmúlt 30 évemet! Ez a rendes gyónás kategóriája, a többi az mind blöff, ilyen kamu. Hát jó, volt egy-két rendes pillanatom, de úgy alapvetően…

A hit-kérdések. Hiszek-e abban, hogyha elfogadlak, és ezt kifejezem, akkor te fejlődni fogsz vagy fejlődhetsz? Hiszek-e én egyáltalán abban, ha én téged elfogadlak, hogy ez segít neked a fejlődésben?

A lemondásé. Le tudok-e mondani, arról a jó érzésről, ami az ítéletet hozó, minősítő pozícióból adódik?

A nagymama mondja nekem néhány nappal ezelőtt, hogy: „A kis unokám megígérte, hogy este 10-re hazajön. Késett! Hogy képzeli, hogy késik?” El tudjátok képzelni a helyzetet! Azt hiszem, hogy a nagymama egója eközben duzzadt! Tehát, amire befejezte ezt a 8-9 mondatot, addigra úgy érezte, hogy van értelme az életének. Ma sem kelt föl hiába! Mert ami az igazság, azt úgy megmondta a kis unokájának, de úgy, hogy… Ugye mindnyájan átéltük azt a jó érzést, ahogy az egónk duzzad, ahogy valakit lenyomunk?

A másik: Le tudok-e mondani arról a kényelemről, hogy neked kell csak változni, nekem nincs semmi dolgom? Ezekről sokat beszéltünk már, most nem ragozom.

A hetedik. Megengedhetem-e magamnak, hogy azonosuljak egy másik ember érzelemvilágával, értelmezéseivel, vagyis olyan szemmel lássam a világot, ahogy ő teszi? Megengedhetem-e ezt magamnak, hogy olyan szemmel nézzem a világot, ahogy te nézed?

Emlékeztek erre a mondatra, hogy ha találok olyat, aki részben megért, az az élményem támadt, hogy jött valaki, aki nem ért meg. Egy teológia professzoromat szeretném idézni, és ez legalább 10 éves élményem, hogy aki 74-75 éves korában fundamentális teológiát tanított, és az egyik alkalommal szenvedélyesen beszélt arról, hogy egy néhány hónappal ezelőtt lévő nemzetközi konferencián, őt egy női teológus majdnem meggyőzte a nők pappá szenteléséről. Hol leszek én 74 évesen, ilyen jó fej? Hogy én hallgassak egy nőt, J … Most képzeljétek el, hogy valaki, aki a háború előtti teológiai közgondolkozáson nevelkedett föl, és utána a 70-es éveiben képes egy női teológust úgy komolyan venni, hogy majdnem lesöpri az egész eddigi életét, ezzel kapcsolatban. Azért ez nem kevés! Ez a néhány mondat elég volt ahhoz, hogy ennek a professzornak az összes előadását meghallgassam. Éppen néhány nappal ezelőtt vettem elő a jegyzeteit megint, és érdemes is! Ez a professzor, bár pap volt, hajlandó volt azzal a szemmel nézni a világot, ahogy ez a teológus hölgy nézte!

Jöjjön a hit-kérdés. Hiszek-e abban, hogyha megértelek, az gyümölcsöző lesz mindkettőnk számára?  Hiszek-e abban, hogyha hajlandó leszek úgy látni a világot, ahogy te, ez mindkettőnknek jó lesz?

A lemondásé. Le tudok-e mondani a véleményalkotás, az ítélkezés, a téged értelmező minősítő magatartás előnyeiről, a nálam van az igazság, ént erősítő szerepéről? Ugye ez nagyon közel áll az előzőhöz. Le tudok-e mondani arról, hogy helyre tegyelek, kiosszalak, beolvassak, és a többi?

Úgy tűnik, hogy az emberi játszmákban, nagyon sokszor azt a minimális előnyt, aminek a következménye persze az, hogy a kapcsolatunk tönkremegy, az jelenti, hogy mindig megnézem a kapcsolatunkban és a te életedben azokat a pillanatokat vagy helyzeteket, ahol te vereséget szenvedsz, ahol te bűnt követsz el, ahol gyönge vagy és tökéletlen. És fogom a zsetonjaimat, és beváltom, mert itt jogom van hozzá! Simán el lehet úgy pingpongozni egy kapcsolatban, hogy mind a két fél azt nézi, hogy mikor kerül a másik csávába a saját hibájából? Ott pedig beváltja az össze zsetonját, amit addig gyűjtögetett, ami állhat sérelmekből és minden egyéb fenéből.  Utána pedig azt mondja magának, hogy jogosan tettem! Itt jogosan voltam szemét! Mert, mi ez a kis szemétkedés ahhoz képest, amit ő csinált? Simán le lehet így élni egy életet, így pingpongozva.

Nyolcadik pont. Képes vagyok-e úgy cselekedni, hogy azt ne veszélyforrásként érezd?  Emlékeztek a kutatatásra. A terapeutának vagy segítőnek az egyetlen olyan mondata, hogy nahát, milyen fáradtnak tűnik ma, hatalmas érzelmi hullámokat jelent. Veszélyként élheted meg ezt a nagyon egyszerű kis mondatot.

A hitbéli kérdés.  Hiszek-e abban, hogy ha megszüntetem a külső veszélyforrásokat, - ez én magam is vagyok -, akkor képes leszek a belső veszélyforrásokkal szembenézni?

Ez nagyon fontos! Amíg jobban félsz tőlem, mint attól a dologtól, ami megakaszt téged az életedben, addig velem fogsz küzdeni. Valahogy el kellene jutni a kapcsolatainkban oda, hogy kevésbé félj tőlem, mint a saját nyavalyádtól. Mert akkor merheted és tudhatod a saját energiáidat a saját gondod megoldására fordítni, és nem velem kell küzdened. Megint csak a családsegítésben klasszikus, hogy az igazi problémáról igazán még csak szó sem esik, azért balhéznak, azért küzdenek, azért hárítják át a felelősséget, azért van mindig valami kettejük között, hogy ne kelljen külön- külön szembenézni azzal, hogy mi van velem, belül, hogy mi is az én igazi gondom. Ugye Erik Börn, ezt úgy mondta, hogy: „Amikor két ember kapcsolata vircsafttá válik, a fejlődés megállt!” Két ember kapcsolata könnyen válik vircsafttá! Akkor pedig támadunk és védekezünk, okolunk, minősítünk, szidalmazunk, hárítunk és minden egyéb.

Még egy hit-kérdés. Hiszek-e abban, hogyha nagy figyelemmel vagyok a másik ember iránt, és felismerem az ő szükségleteit, az többet használ neki, mintha tanácsot adnék? Egy jegyzőkönyv megbeszélésen voltam, leendő lelkigondozók jegyzőkönyveinek az elemzéséről volt szó, kórházi lelkigondozás volt. Azt mondja az egyik, hogy a beszélgetésnek a kulcspontja a beteggel az volt, amikor már több mint fél órája hallgattam, az ágy mellett ülve azt, hogy a beteg számomra nagyon érdektelen, közömbös dolgokat mond, majd egyszer csak elvesztette a fonalat és visszakérdezett. Hol is tartottam? Azt mondja ez a leendő lelkigondozó, hogy pontosan tudtam, hogy miután megadtam neki a választ, hogy mi volt az utolsó néhány mondata, hogy na most tudunk majd elkezdeni beszélgetni. Egy ilyen banális pillanaton múlhat az, hogy most már bízok benned! Mert gondoljátok, hogy ott, az ágyon fekve, ő nem tudta ezt, hogy mellébeszél? Hát persze, hogy tudja! De fél, és védi még magát! Hiába mondta azt, hogy kedves lelkigondozó bácsi, jöjjön, mert tele vagyok problémával. Attól ő még fél! Hiába mondod a férjednek vagy a feleségednek, hogy üljünk már le, és ezt beszéljük meg, hát tele lehetsz félelemmel! Ez nyilvánvaló! Elég egyetlenegy pillanat, hogy látod, hogy a férjed a távirányító felé kacsintott. És akkor ennek annyi! J Persze! Mert veletek ilyen nem szokott előfordulni soha? Mint, ahogy egy kedves ismerősöm mondta, hogy odáig jutottak el, hogy lehalkítják a tévét. Hát jó, ez is már valami a gyermekünk háromszori bukása problémáinak egyeztetésekor, ez azért már egy komoly előrelépés!

Ezt az élményemet azért még elmondom! Mert én ezt egyébként egyáltalán nem nittem így. Tehát azt gondoltam, hogy jó, odafigyelek, és nagy figyelemmel próbállak téged követni, igyekszem téged megérteni és a többi, na de azért csak eljön az a pillanat, amikor már azt a rohadt tanácsot elmondhatom! Ebben én, őszintén szólva, egyáltalán nem hittem. Akkor pedig vittem egy jegyzőkönyvet, - egy hétig tanultuk ezt -, és azt mondtam, hogy ide figyeljetek, ezen most nagyon sok múlik. Ti most engem meggyőzhettek! De kössétek fel a gatyátokat! Ezután pedig egy egész csoport engem pofozott! 25 szerepjáték volt, és egy napig foglalkoztak velem, és csak én voltam a téma. A végére pedig beláttam, hogy így van! Kivéve a krízist, mert akkor azt kell mondani, hogy… De ezt tudjátok. Mert akkor utasításokat adsz, mert az illető nem tud felelősen dönteni. De egyébkánt ez nincsen így! Tehát az öngyilkossági fantáziák kivételt képeznek ez alól. Ilyenkor nem elég, hogy meghallgatunk valakit, mert ilyenkor minden apró részletre rá kell kérdezni.

Most jöjjenek a lemondásos kérdések!

Képes vagyok-e lemondani arról a jó érzésről, hogy kinyilvánítom a gondolatom, az érzéseim, és a véleményem? Most rögtön megadom a választ: Nem! Nem vagyunk képesek arra, hogy egy órán keresztül hallgassak valakit, akit akarok szeretni, mert hát csak van valami véleményem, nem? Csak érzek valamit, csak szívesen mondanám? Le tudsz erről mondani, hogy befogd a szádat? Dehogy! Pedig ez kulcsa lenne ennek a rendszernek, hogy képes legyél befogni a szádat! A másik kulcsa az, hogy meg kell próbálnunk nem felrobbanni közben! Mert hát akkor úgy nézne ki a dolog, hogy egy kliens és egy robbanás. J Tehát úgy végighallgatni 8 embert, hogy eltelik az este, és te még mindig jól vagy. Jaj, asszonyok, lányok, hölgyek, hallgassatok! Tudjátok most az jutott eszembe, amikor egy év munkája után a férfi eljut oda, hogy na jó, beszélek az érzéseimről. Majd pedig három mondat után a nő közbevág! Hát tudod, mikor próbálja meg még egyszer! Inkább gyújtasz egy gyertyát, sőt még levegőt is alig veszel, amíg be nem fejezi! Ugye értitek, miért mondom? Mert mi történik ilyenkor? Egyszer csak: Micsoda? Elkezdett beszélni az érzéseiről? – Jaj, de jó, képzeld el, hogy… és a többi, csak úgy pörög a nyelve. Fél óra múlva csöngetnek, tudod. Istenem! Ti nők, mennyit tudnátok a férfiaknak vagy a férjeteknek segíteni ezzel!

A kilencedik. Meg tudlak-e szabadítani a külső értékelés veszélyétől?

A pozitív értékelés is komoly veszélyforrás! Mondjuk megtanultam a lélektanászoktól, hogy hét a három arányban kell dicsérni, mert ez az optimális. Ennek, pedig mindenképpen lesz egy olyan hatása, hogy aki dicsér, az minősít! Ha pedig pozitívan minősítettél, akkor megvan a lehetőséged arra, hogy negatívan is minősíts! Ezért a minősítésről, úgy ahogy van, persze nem kell lemondani, mert néha az elemien fontos, de hogy reflektáljak erre a tényre, hogy önmagában az, hogy téged megdicsérlek, benned félelmet kelthet. Ez nagyon furcsán hangzik, de mégis működhet így! Miközben ez a félelmed nem biztos, hogy tudatosul. Csak így hirtelen elkezdesz kaparni, hogy jaj, csak legközelebb is dicséretet kapjak majd, nehogy elszúrjam! Már háromszor megdicsért, mikor jön majd az egy negatív, hiszen hét a három arányban csinálja. A harmadik után már nagyon érik, hogy majd beszól!

Mondanám a hit mondatot. Hiszek-e abban, hogyha nem ítélkezek, minősítek és értékelek, akkor hozzásegítelek ahhoz, hogy önmagadért felelős személy legyél? Mert hát végül is, erről van szó.

A lemondás. Le tudok-e mondani arról, hogy téged minősítve és értékelve, erősítsem meg a saját önértékelésemet? Mert ugyanis, ha én minősítek és értékelek, szülői, tanári, vagy egyéb helyzetből, akkor valamiképpen tekintélyhelyzetbe kerülök. Ha tetszik, ha nem, ez így van, és ez lehet nekem nagyon kellemes. Gyerekek, 3 éves gyerek. Ítélkezik a kis tesója fölött. Ő már a nagy fiú! Anyu is megmondta, hogy ne dugd az ujjad a konnektorba, te kis béna! Ekkor pedig átéli a szülei tekintélyét! Egy picit most hadd ragozzam ezt! Arról lemondani, hogy én tudom, és te nem, hogy én vagyok a segítő, hogy tőlem kér tanácsot, hogy rám szoruljál, hogy én legyek fölényben, hogy én érek valamit, hogy rám szükség van, hogy hozzád képest én jobb vagyok, hogy feletted állok, és ezt a végtelenségig lehetne ragozni. Erre szokta mondai Jung, hogy: „Egyszer majdnem azt gondoltam, hogy ismerek egy igazi szentet. De aztán megismertem a feleségét.” Ugye a mondat értelme az, hogy a feleségén átgyalogolva vált szentté a mi kedves barátunk. Tehát könnyű úgy nagy embernek lenni, hogy az áldozatok úgy ötévenként, így el vannak pottyantva. Nagyon sokan csinálják így, nagy emberektől is hallottam már ilyesmiket, és most nem mondok neveket. Pedig szeretnék! Nagyon! Erre a katolikus berkekben szokták mondani, hogy ha egy házas embert szentté avatnak, akkor azt a felesége érdemli meg. Ha pedig nézzük ezeknek a nagy, szent férfiaknak az életrajzát, akkor bizony van benne valami. Dr. Boldog Batthyány-Strattmann László, aki orvos, és boldog, de nézzük meg az ő feleségét is.

A tizedik. Képes vagyok-e elfogadni azt, hogy te most is fejlődsz, és erre képes vagy, és alkalmas?  Martin Buber, a következőképp mondta ezt, hogy: „Akkor teremtem meg a te fejlődésed lehetőségét, ha a veled való kapcsolatodban hitelesítelek téged.” Vagyis, hogy azt is látom benned, amivé lehetsz. Ha pedig én ezt is látom benned, ezzel hitelesítelek téged. Ez lehet a nagyon nagy veszélye annak, hogy egymást diagnosztizáljuk, elemezzük. Egy pillanat alatt ki tudjuk mondani egymásról a véleményünket, hogy te egy neurózistól csöpögő, anyakomplexusos, patológiás páciens vagy. Azt mondja a tapasztalat, hogy ha a segítő minél inkább egy kialakult véleménnyel fordul a másik felé, az szép lassan annál inkább, abba az irányba fog fordulni. Hiszen minden megmozdulásom, kérdésem, iránymutatásom, tanácsom, ha eleve béna vagyok, ebbe az irányba tereli majd őt. Emlékeztek erre, hogy gyárthatunk hipotéziseket a saját életünkkel kapcsolatban is, hogy most azért vagyok ilyen helyzetben, mert még mindig az apám véleménye fontosabb, mint a sajátom. Ebből pedig arra a hipotézisre következtetek, hogy… De ez egy hipotézis! Csak arra jó, hogy valamit felismerjek abból, amilyen vagyok, és utána az egészet dobjuk ki a szemétbe. Használjuk egy picit amíg tudunk általa fejlődni. Tehát minél inkább van egy hipotézisünk, annál inkább segítünk abban, hogy a hipotézis valóra váljon. Ezt Rogers mondja, hogy ha egy kapcsolatot annak tekintek, hogy ott szavakat, véleményeket kimondjak, megerősítsek, akkor a másikat tárgynak tekintem. Ez nagyon elgondolkoztató! Ha téged pusztán annak az eszközévé degradállak, hogy legyen valaki, akinek a véleményemet elmondom, akkor téged tárgyiasítlak. ha pusztán csak annak tekintelek, akinek kipanaszkodom magam. Nagyon utálom azt a kifejezést, hogy lelki szemetesláda. De nagyon találó! Abból a szempontból, hogy te ennek látsz engem? Már nem is vagyok ember? Csak egy kuka? Kinyitsz, beletöltöd, becsukod és elmész? A házastársi kapcsolatban, lehet, hogy a feleség azt mondja, hogy a kapcsolatunk lényege, hogy mi megbeszéljük az életünket érintő aktuális dolgokat, de eközben lehet, hogy téged nem egy személynek tekint, hanem egy kukának. Kell neki egy férfi fél órára, taposás, kinyílik, elenged, becsukódik és tévézhet tovább. Ha pedig a kuka nem nyílik, akkor dühös lesz és elkezdi rugdosni a kukát, nyílj te rohadt kuka, hiszen te azért vagy! Majd ezek után elgondolkozik a kuka lecserélésén. Mindezt persze úgy fejezi ki, hogy minden nőnek joga van egy olyan kukára, amely nyílik, ha tapossuk. Csilla! Fogok még karácsony előtt gyónni! J Igen, mondhatnék egy férfi példát is, de férfi vagyok, az a baj, és ahhoz sokkal jobban meg kellene erőltetnem magam! Ahhoz meg most nincs kedvem. J

Mondanám akkor a hit kérdését. Hiszek-e abban, hogy a másik mindig több annál, mint amit éppen mutat, vagy kifejez?

Tudjátok mit? Ha ajánlotok nekem egy olyan hölgyet, aki ideállna 1 óra 15 percre, akkor mondhatna egy csomó olyan példát, amiben minket gyaláznak. Annyira szívesen meghallgatnám! Adjatok tanácsot nekem, és akkor csinálunk egy ilyet, mondjuk bolondok napján, április elsején. Egy kedves testvérem azt tanácsolta, hogy fejezzem be! Nehéz napom volt ma, na! Egész nap gyóntattam. Ez látszik is rajtam. És tudjátok, néha egy kicsit sok. Azt hiszem, hogy most ez lehet az oka a minősíthetetlen mondataimnak. Az április elsején kívül az egészet nagyon komolyan gondoltam pedig! Például Jung írja egy helyen, hogy: „Nagyon jó, ha az embernek van lelki atyja, vagy lelki anyja!” Ezt én rögtön meg is valósítottam, amikor ezt olvastam, és gyorsan be is szereztem egy lelki anyát. Nagyon sokat tanultam tőle, de még nem eleget.

A lemondás kérdése. Le tudok-e mondani arról a bizonyosságról, biztonságérzetről, hogy valakit beskatulyázzak, és hogy megmondjam, hogy ő kiféle, miféle?

Mondok ehhez egy történetet. Nem olyan régen, elhagyta hivatását egy fiatal pap. Egy nagyon jó papról van szó, akiről azt mondta a környezete, hogy minden papnak ilyennek kellene lennie. Azok, akiket ez a pap tanár tanított, azokat ez a dolog hihetetlenül megrendítette. Nyáron, amikor együtt voltunk a táborban, akkor feljött ez a kérdés, hogy most kit kell szidni? Rögtön két pártra szakadtak: fiuk és lányok. A lányok azt mondták, hogy hát a lányt azt nem kell szidni, hiszen a pap volt az érettebb, a komolyabb, neki kellett volna tudni. A fiuk pedig azt mondták, hogy kizárólag a lányt kell szidni, hiszen a lány lehetett volna okosabb, és tudhatta volna azt, hogy a pap egy hivatást választott. Kibékíthetetlenül vitatkoztak, de már kiabáltak egymással. Ezzel telt el nekik vagy másfél óra, és akkor kérték, hogy ha már ott vagyok a táborban, akkor üljünk már le, és beszéljünk erről, és én döntsem el, hogy ki a hibás. Na, akkor nagyjából még egy órán keresztül még mindenki mondta a magáét, kőkeményen. Az egyik azt mondta, hogy a kislány ártatlan, a másik azt mondta, hogy a pap ártatlan, a másik a gaz és a bűnös. Minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam külön-külön, megmutatni nekik azt, hogy lehet ezt másképpen is látni, mint ahogy ezt ők látják. Egyáltalán nem abszurdum, ahogy a fiuk, avagy a lányok látják! Semmire se mentem! Úgy álltak föl, hogy mindegyik megmaradt kőkeményen a maga skatulyájánál. Meg is mondtam a végén, hogy ennek az egyik oka az, hogy nagyon nagy kihívást intézne felétek az, hogyha egy kicsit is meg kellene érteni a másik felet! Erre ti most nem vagytok még felkészülve! Nem tudtok lemondani arról a biztonságérzetről, hogy legyen egy gaz, bűnös és legyen egy ártatlan áldozat. Nem tudom, hogy azóta hol tartanak ebben.

Ez volt a tíz pont. Most elérkeztünk oda, hogy ennek az egész folyamatnak a végén, csavarhatnánk megint a dolgon egyet. Ugye a hit és a lemondás, az azért került bele a gondolkozásunkba, mert kiderült az, hogyha képes vagyok hinni és lemondani, akkor ez meg tud engem erődíteni. De úgy, hogy képes vagyok az énről lemondani, azért, hogy valami énnél többet meg tudjak nyerni. Mert a hit valami énnél többre vonatkozott, a lemondás pedig valami énszerűre vonatkozott. Ha erre képes vagyok, akkor ez azt jelenti, hogy a személyiségem tus erősödni, és az életem személyesebbé tud válni, nem pedig egoistábbá vagy individuálissá. Ehhez szükségem van az énnél valamivel több-ben hinni, és valami énszerűről lemondani. Na most, van egy olyan folyamat, ami klasszikus esete annak, hogy valaki lemond valami énszerűről, sőt, adott estben az egész eddigi énjét lerakja, és hisz valamiben, ami meg kifejezetten több, mint az én. Nézzük meg most ezt a folyamatot! Ez a folyamat pont az ellentéte annak a néhány mondatnak, ahogy nagyon egyszerűen és vázlatosan leírtuk, a szenvedélybetegségnek vagy az alkoholfüggőségnek a belső logikáját. Épp az ellentéte lesz! Ez a folyamat pedig nem más, mint a megtérés. De nem csak vallási megtérés van, és én most kifejezetten nem csak a vallási megtérésről szeretnék beszélni. Hanem arról a lélektani folyamatról, amelyet ezzel a szóval illetünk, hogy megtérés, de létezik azonban esztétikai megérés is. Valakinek, az addig a szépről alkotott véleménye, amivel azonosult, és ami kitöltötte a magatartásmódját, a cselekvésmódját, a gondolkozásmódját, az érzelemvilágát, az most gyökeresen megváltozik. Ezt nevezhetjük esztétikai megtérésnek. Létezik pusztán erkölcsi vagy morális megtérés is, vallásos megtérés nélkül. Tehát nagyon sokféle megtérés létezhet, de többé-kevésbé ugyanaz a lélektani folyamat játszódik le, az énnek bizonyos fokú megsemmisülése, vagy teljes elvesztés-élménye, és azután az ebből fakadó újjászületés-élmény. Egyáltalán nem véletlen, hogy a szenvedélybetegeknek a gyógyulása, majdnem minden esetben valamilyen megtérésszerű folyamat által történhet csak. Nem véletlen, hogy az anonim alkoholistáknak a 12 pontja, az olyan mondatokat tartalmaz, hogy: „Belátom, hogy a saját erőmből nem bírom lerakni a poharat.” Tehát ez az énnel kapcsolatos radikális kijelentés. Aztán pedig, hogy: „Szükségem van egy nálamnál hatalmasabb erő segítségére.” Az anonim alkoholistáknak a tevékenysége sokkal nagyobb hatásfokú, mint az ilyen klasszikus kliens-segítő kapcsolatok. Tehát azt látjuk, hogy miközben az illetők nem kell, hogy feltétlen vallásossá vagy kereszténnyé váljanak, de a belső logikája ennek a megtérés logikája, vagy ahhoz nagyon hasonló logika. Az énnek a radikális megkérdőjelezése, amely kapcsolódik a szenvedélybetegséghez, és annál valami többhöz való kapcsolódás. Gyorsan szeretném nektek elmondani azt, hogy a megtérés előtti állapotnak, milyen kulcsérzései és érzelmei vannak. Leírták ezt a folyamatot, ezeket tekinthetjük kulcsérzéseknek: bűntudat, félelem, elbizonytalanodás, elhomályosodás, életértelem-válság, krízis, káosz, tehetetlenség, meghalás, bénaság, vákuum-érzet. Azért ez szép lista! Ezt éli át az a valaki, aki a megtérés előtt van. Emlékeztek ugye, hogy a lemondás mire vonatkozik? Arra, hogy egy olyan lelkiállapotba hozzam magam, mondjuk az alkohol révén, ahol enyhíteni tudom a bűntudatomat, a félelmemet, a bizonytalanságomat, az elhomályosodásomat, a válságomat, a krízisemet, a káoszomat, a tehetetlenségemet, és a többit. Vagyis nagyon megfeleltethető egymásnak ez a két folyamat! Azt látjuk, hogy a megtérésnek, az újjászületésnek, - és itt most nem vallási értelemben beszélek róla -, az előfeltétele az, hogy lemondok azokról az ideig-óráig tartó enyhületekről, amelyek oldják a félelmet, a szorongást, és a többit. Nem véletlen, hogy nagyon sok ember esetében csak akkor történik radikális változás, amikor az illető már tökéletesen tehetetlenné vált. Tehát, amikor már puszta esélye sincs, hogy az énből kiindulva, a saját akaratára hivatkozva, bármit is tegyen. Tehát amikor mondjuk egy egyhetes lipóton való fekvés után, magára eszmél és szét van zúzódva az arca, az alkoholizálások utáni esések miatt, és azt se tudja, hogy hol van. Ez lehet egy olyan pillanat, amikor nem az lesz a következő mondata, hogy: De, le bírom tenni a piát! Gondolom, hogy hallottatok már alkoholista embert támolyogni, és kifejteni azt, hogy ő meg bírja állni, és ez csak rajta múlik, de néhány hónappal ezelőtt eldöntötte, hogy most nem akarja. Igen-igen gyakori ez! Erre azt lehet mondani, hogy még nem esett szét eléggé, még lejjebb kell mennie. Mert még mindig azt gondolja, hogy az énjéhez kapcsolódó akaratával, ő képes úrrá lenni a saját életén. Dehogy képes! De kívülről ezt már régen látod, már 30 éve láthatod! De ő még mindig ragaszkodik a saját énje-központú élethez. Ugye az akarat az én funkciója, az akarat az énhez kapcsolódik, és ha van egy olyan én, ami életképtelen, mert tele van félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, élet-értelmetlenséggel, akkor azt mondhatjuk, hogy az ilyen én, egyszerűen életképtelen. Tehát egy ilyen énhez kapcsolódó akarattal nem sokra megyünk! Ha az én, nem strukturálódik át, ha más tartalmak nem tudna bekerülni abba, amit az illető annak mond, hogy én, akkor nem tudja letenni az alkoholt. Próbálkozhatunk akármennyit! Esetleg kivételek vannak!

Szeretném most néhány szóval elmondani, hogy a megtérésben tulajdonképpen mi történik. A megtérésről beszélhetünk úgy, hogy annak két része van. A megtérésnek a fontosabb része, az a tudatalattiban játszódik le. A kevésbé fontos része, kapcsolódik a tudathoz, az énhez, a gondolkozáshoz, és a tudatosult én-tartalmakhoz. Ezért vannak, akik azt mondják, hogy különböztessük meg az újjászületést, a megtéréstől. Akkor pedig azt mondják, hogy az újjászületés az ember mélyében történik, és nem akaratlagos dolog, azaz, ami az emberrel megtörténik. Ez az, amire az ember egyszer csak ráébred, hogy most ő újjászületett. Ezért közvetlenül nem tudunk semmit sem tenni közvetlenül, mert egy belső és nem tudatos folyamat, ami aztán kihat a személyiségnek a felszínesebb rétegeire, többek között az énre, mert az én a személyiségnek az egyik legfelszínesebb rétege. A megtérés pedig, ennek a belső, nem tudatos folyamatnak a külső burka. Ez az, amit megtérésként látok rajtad, vagy amit te megtérésként realizálsz magadban. Ez tudatos, ez kapcsolódik döntésekhez, az akaratodhoz is, az énedhez is. Nyilván a megtérésben te is benne vagy, az éned is benne van, az akaratod is, de az újjászületésben nem, mert az a mélyben játszódik le! Azért, ebből a szempontból, semmit nem tehetsz! A megtérésnek a sava-borsa az, hogy a te személyiséged mélyén, hatalmas erők vannak. Mondjuk egy depressziós ember, az én-tudatába, kizárólag negatív életeseményeket, életérzéseket, az életével kapcsolatos dolgokat gyömöszöl. Ott már egyetlen pozitív érzés sincs! Egy súlyos, depressziós ember, amikor magáról beszél, még véletlenül sem mond olyat, hogy azért 3-4 órát szoktam boldog lenni egy nap. Egy súlyos depresszióban egyetlen pillanat boldogságérzés sincs, és egyetlen olyan gondolat sem, hogy van még remény! Nincs remény! Egyetlen olyan fantázia vagy gondolat sem létezik, hogy érdemes ezt vagy azt megcsinálni, vagy hogy egyáltalán valaminek van értelme. Ez mit is jelent? Azt, hogy az ő személyiségének a mélyén, ott van egy csomó, kibontatlan boldogság, egy csomó kibontatlan élet-értelem, egy csomó, kibontatlan, nagyszerű elképzelés a jövőről, de ezek ott vannak a személyiség mélyén, és nem képesek belépni az énbe. Azokkal te nem tudsz azonosulni, pedig ott vannak! A megtérésben tehát valami olyasmi történik, hogy az én olyan mértékben megrendül, a határok széttörnek, - egy picit hasonlóan, mint a szerelemben -, hogy a személyiség mélyéről, föl tudnak jönni azok a gondolatok, fantáziák, érzések, intuíciók, azok a tapasztalatok és észrevételek, amelyek egyébként vannak, csak egy beteg énbe nem tudnak belekerülni! A megtérésnek tehát ez a sava-borsa! Az énnek a széttörése tehát mindenképpen előfeltétele, vagy kísérője ennek a folyamatnak. Ugye egész közel vagyunk ahhoz, amiről eddig is beszéltünk. Ezért szokták azt mondani ilyen vallásos berkekben, hogy minden nap meg kellene térni! Ez nyilvánvalóan, egyszerűen csak azt jelenti, hogy hajlandó vagyok tudatosítani és beemelni önmagamba azokat a tartalmakat, amelyek esetleg már kiszorultak az énből.

Le fogjuk írni a megtérés folyamatát, és a megtérés fajtáit, és aztán majd összegzünk. Azt hiszem, hogy ez nagyon érdekes lesz!

 

Köszönöm szépen! Elnézést kérek minden hölgytől! Ma is tévedtem, sokat.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs