A megtérés leírása a személyiség felől nézve

A megtérés leírása a személyiség felől nézve. A megtérés mozzanatai. A megtérés fajtái.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! Remélem jól kezdődött nektek az idei esztendő, és kívánok nektek nagyon boldog új évet!

Folytatnánk mindazt, amit elkezdtünk már jó régen. Elérkeztünk a megtérés leírásához. Azért vesszük elő a megtérés témáját, - és kifejezetten nem térítő beszédeket fogok mondani, mert az nem ide való, hanem csupán csak leírjuk ezt a jelenséget -, mert nagyon sok tanulsággal járhat az, ahogyan látjuk azt, hogy a megtérés, mint lélektani folyamat, mit is jelent vagy jelenthet az ember életében. Mit jelent a személyiség struktúráját illetően, és hogyan viszonyul ahhoz a kérdéshez, amelyről eddig beszéltünk. Az első, a személyesség kérdése, a második pedig az, hogy milyen szépen ellentétbe állítható az, ahogy a szenvedélybetegségről beszéltünk, amelynek a sava és borsa az, hogy egy pillanatnyi érzelmi állapotnak, vagy jó érzésnek a fönntartásáért, az énnek a fönntartásáért, beáldoznak valami olyasmit, ami az énnél több. Ami adott esetben a rossz érzéseknek az elviselését jelentené, de miután ezeket a rossz érzéseket nem viselik el, ezért ragaszkodnak ahhoz az énhez, ami már kialakult, az az én azonban egy nagyon boldogtalan képződmény, mert benne már alig van olyan tartalom, ami az embert igazán boldoggá tudná tenni. Mit lehet ilyenkor tenni? Inni kell! J Nyilván, vagy valami ehhez hasonlót kell tenni, hogy elviselhető legyen az, ahogy az ember önmagát, meg az életét átéli. A megtérés pedig, mintha ennek a világnak éppen az ellentéte lenne. Amikor valaki átéli ezeknek a feszítő, kínzó, rossz érzéseknek a tapasztalatát, de nem enyhíti őket, hanem valamiképpen átmegy rajtuk, és amikor a sor végére jut, akkor történik valami nagy változás. Ezért beszélünk róla! Most hadd írjam le akkor a megtérést! A megtérésről úgy beszélni, ahogy minden embernél jellemző, hogy megtérni úgy, ahogy te meg tudsz térni, úgy csak egyes egyedül, csak te tudsz. Tehát a megtérés valami roppant személyes, egyedi, az egyes emberre jellemző folyamat. Néhány mondatban még hadd ismételjem el, amit múltkor mondtam, hiszen olyan régen volt már az.

A megtérés és az újjászületés, valamiképpen ugyanannak a folyamatnak két oldala. Az újjászületés a személyiség mélyében játszódik le, és nem akaratlagos folyamat, úgyis mondhatnánk, hogy a tudatalattihoz kapcsolódik. Azt is mondhatnánk, hogy az újjászületés tulajdonképpen azt jelenti, hogy a személyiség mélyéből, a személyiség központjából, ahol az isteni erők fölfakadnak, hívő emberként azt mondanám, hogy ahol az Istenképiségünk rejlik, ahol Isten lakik bennünk, ott fölfakadnak ezek az erők. Majd átjutnak a személyiség különböző rétegein, és eljutnak az én-tudathoz, ami a személyiségnek egy elég felszínes részén található, és képesek oda betörni. Amikor pedig ezek a mélyből ható erők, a személyiségen átjutva, áttörik az énnek a határát, és ott betörnek oda, akkor az énnek egy új rendeződése fog kialakulni. Nagyjából ez történik a megtérésben. Tehát az újjászületés a mélyben történik, azáltal, hogy ott, ezek az erők felfakadnak, és képessé válunk egy új struktúra kialakulására. Ami pedig ennek a folyamatnak, - nem pejoratív értelemben -, a felszínen történő, látványos része, ez az, amit megtérésnek nevezhetünk, ami kívülről is, a napnál is világosabban látszódik, az életmód megváltoztatásában, a magatartásformában, vagy akármi másban. Tehát ami belül újjászületés, az kívülről megtérés. Így is beszélhetnénk erről. Aztán szóltam arról, hogy ha most a megtérésről, mint a személyiség átstrukturálódásáról beszélünk, akkor beszélhetünk a megtérésről, mint vallási megtérésről, vagy erkölcsi megtérésről, esztétikai megtérésről, politikai, vagy antimegtérésről. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a személyiség radikálisan megváltozik, átalakul, új középpontja lesz, mondjuk például egy hívő emberből egy csapásra ateista válik. Ez is lehetséges. Ebből a szempontból ez a váltás, ha a személyiségben lezajlódó változás felől nézzük, nem sokban különbözik attól a változástól, amikor valaki ateistából hívő lesz. A személyiség radikális átrendeződéséről van szó! Csak ez a történés nem olyan mélyből fakad, de mégiscsak az átrendeződésről van szó. 

Szeretnék sok illusztrációt hozni ahhoz, amiről beszélek. A megtérésnek egy szellemi változatáról néhány szót hadd szóljak, illetve hadd olvassak föl. Edith Steinről van szó, aki filozófus volt, és akit 27 évesen tanársegéddé neveznek ki, és zsidó származású. Édesanyja, hívő és gyakorló zsidó, és Edithet is zsidó hitben nevelik, és messze kitűnik az eszével és intellektusával, még a korabeli okos emberek közül is. Husserlnek a tanítványa, aki mint a legkedveltebb tanítványát hívja maga mellé, és 27 évesen lesz tanársegéd. Nő létére! J ez volt az utolsó ilyen megjegyzésem. De hangsúlyoznám, hogy ez nem most történik, hanem a II. világháború előtt. Tehát feltételezem, hogy neki kétszer vagy háromszor többet kellett teljesíteni. Most ezt így értettem!

1921 őszén, Edith Stein néhány pihenőnapot tölt Bajorországban, a barátja meghívására. A falusi környezetben, egyetemi évei alatt is, szívesen jött ide pihenni. A háziak távolétében a könyvtárban töltötte mindennapjait. Itt is a könyvek, számára oly meghitt birodalmában várt rá a Gondviselés a kijelölt napon. Edith Stein a következőt mondja erről:

„Egy napon, találomra elővettem, egy meglehetősen vaskos könyvet. Címe: Szent Teréz élete, írta: saját maga. Elkezdtem olvasni. Lebilincselt. Egyfolytában végigolvastam. Amikor befejeztem, ezt mondtam magamnak: Íme, itt van az igazság! Odakint pirkadt a hajnal, Edith Stein egész éjjel olvasott. A lelkét elárasztotta valami fény. Ezen a reggelen az első útja a városba vezetett. Vásárolt egy katolikus katekizmust, és egy misekönyvet. Rögtön nekilátott azokat is elolvasni, és mindent megtanult. Néhány hét múlva elhatározta, hogy részt vesz a Szentmisén, a falu templomában. Életében először lépett katolikus templomba, és erről így ír:

Semmi sem találtam idegennek. Hála, az előzetes tanulásnak, megértettem a szertartás részleteit. Egy tiszteletre méltó külsejű pap járult az oltár elé, és mély áhítattal mutatta be a Szent Áldozatot. A mise végén megvártam, amíg befejezi a hálaimát. Utána mentem a sekrestyébe, és arra kértem, hogy kereszteljen meg. Csodálkozva nézett rám, és közölte, hogy az Egyházban csak megfelelő előkészítés után kérheti a felvételét. Tudni akarta, hogy ki és mennyi ideig készített föl. Válasz helyett ezt mondtam: Kérdezzen ki! A pap erre elkezdte a kérdezést. Minden kérdésére hibátlan választ kapott. Végigvették az egész katolikus tanítást. A pap megcsodálta Edith tudását, és nem tagadta meg a keresztelést.” Két hónap után megkeresztelte. 1922 újév napján. Úgy, hogy senkitől nem tanult semmit. Csak úgy megtért. Tudjuk azt, hogy tovább folytatja a tudományos munkásságát, majd utána elmegy karmelita apácának. Miután zsidó származású, ezért érte jönnek, és a testvérével együtt elviszik. Nem tudjuk, hogy hol hal meg, valószínű, hogy Auschwitzban. De erről nem lehet tudni. Az ő megtérése, egy nagyon szellemi közelítésű megtérés. Ezt nem nevezném szellemi megtérésnek, hiszen itt egy vallásos megtérésről van szó, de annak egy ilyen nagyon szellemi változata ez.

Egy másik vetülete ennek a dolognak, az esztétikai jellegű megtérési mozzanat, és itt megint csak egy vallásos megtérésről van szó, de esztétikai megtérés felől közelítve. Egy francia íróról van szó. Fra’Angeliconak a képeit nézegeti, és egyszer csak átél valamit.

„Az élet lényegének lenyűgöző, delejes ereje. A csodálatos ragyogás világa borította terasz, és fekete ciprusok fölött. Még érzékszerveim is megtelnek lélekkel. (Milyen érdekes mondat!) korábban is elragadott már a művészet, de ilyen magasságokba még soha. Megtapinthattam az istenit és emberit, a földet és az eget elválasztó fölfoghatatlan határvonalat. Azt, ami az evilági és a menny között húzódik.” Egyik döntő élménye a megtérés folyamatában, amit később egy teljes megtérés követ majd.

Még mindig a megtérés leírása, a személyiség felől nézve. A megtérés végeredményben tehát az egész személyiséget érinti, és annak az átrendeződését jelenti. A megtérést illetően, nagyon fontos lehet, a bűnből való megszabadulásnak az élménye. De hogyha a megtérés élményét nézzük, akkor nemcsak ez a megtérés élményének a középpontja, vagy nem csak ez lehet, sőt! Úgy tűnik, miután jó pár kutatást végeztek már a II. világháború után a megtéréseket illetően, kiderült az, hogy a megtérés alapvető élménye, ritkább esetben a bűntől való megszabadulásnak a tapasztalata. Inkább kapcsolódik két dologhoz, az egyik: egy megvilágosodás tapasztalathoz, minden a helyére kerül, minden hihetetlen erőteljes és világos fényben látszódik, minden nagyon tisztává és egyértelművé válik. A másik pedig, az nem a bűnösséghez, hanem az emberi esendőséghez és töredékességhez kapcsolódó tapasztalat. Amikor valaki a szíve mélyéig átéli a saját esendőségének és töredékességének a tapasztalatát. Itt szeretném közbevetni azt, hogyha egyébként a Szentírást, a Kinyilatkoztatást nézzük, akkor kiderül ott az, hogy az Ószövetségben, de főleg az Újszövetségben a bűnnek nem volt kizárólag erkölcsi értelmezése. Ez már a mi későbbi értelmezésünk. Mi bűnnek tartjuk az erkölcsi rosszat! A közgondolkozásban ez van, hogy egy hívő vagy egy vallásos ember, azt tartja bűnnek, ami erkölcsileg rossz. Azonban ez a Kinyilatkoztatással nem hozható harmóniába! Mert a Kinyilatkoztatás szerint bűn az, ami engem elválaszt az Istentől, és bűn az, ami engem elválaszt a másik embertől, és bűn az, ami lehetetlenné teszi, hogy tudjak szeretni. Vagyis, ez csak egy ilyen moralizáló, janzenista, vagy nem tudom én milyen közgondolkodásnak a szűkítése, a bűn fogalmát illetően. Ezért nem véletlen, hogy a megtérés élményeknek a zöme, nem annyira az erkölcsi rosszból való megszabadulás élményhez kapcsolódik, hanem sokkal mélyebb dologról van szó. Mondjuk úgy, amikor valaki átéli a teremtményi voltának minden esendőségét! Vagy ahogy ezt Pál apostol ezt mondja, hogy: „Ki ment meg engem, ettől a halálra szánt testtől?” Ez sokkal mélyebben van, mint az erkölcsi rossznak az átélése, amely azonban lehet a megtérésnek alapélménye.

Itt egy közbevetőleges mondatot hadd mondjak el. Szép lassan egyébként a gyónások is azért tudnak hihetetlenül nem a lényegre tapintóak lenni, mert keresztény emberként valaki megtanulhatja azt, hogy kizárólag erkölcsi szempontból mérlegeli az életét, a tetteit. Nem egyszer, arra figyelhetünk föl, hogy az ő legsajátosabb és legmarkánsabb bűnei, nem is az erkölcs területén vannak, hanem mondjuk a kapcsolatok területén. Ezért bátorkodom annyira nem is sokat az erkölcsről beszélni, hanem az emberi kapcsolatokról. Ezért lehetséges az, hogy valaki önmagát megvizsgálja, és azt mondja, hogy erkölcsi értelemben, tulajdonképpen egész jó embernek tarthatom magam. De ha megnézzük az emberi kapcsolatait, ott hihetetlen fehér foltok vannak. Olyan dolgokat enged meg az emberi kapcsolataiban, amelyek erkölcsileg nem olyan súlyosak, de a kapcsolatok szempontjából azonban tragikusak. Ezért lehet egy külön kategóriáról beszélni, amit így nevezhetnénk meg, hogy a kapcsolati-bűnök. Amelyek erkölcsileg, alig-alig tekintendők bűnnek, de kapcsolat szempontjából, hihetetlenül súlyosak. Egyet hadd említsek, ami mostanában olyan vesszőparipámmá vált, ez pedig nem más, mint a szeretet megvonása a másik embertől. Rengeteg okot találhatunk arra, amikor kisebb-nagyobb mértékben, azt mondjuk, hogy most pedig jogom van téged nem szeretni. Ezzel én nem teszek neked semmi rosszat! Ugye? Csak nem szeretlek! Ha elég elegánsan csinálom, akkor csupán annyit nem teszek mindehhez hozzá, hogy dögölj meg! Ezt nem teszem hozzá, mert én ennél sokkal kultúráltabb és elegánsabb vagyok. Csak csinálj, amit akarsz! A szeretetnek a házastársi kapcsolatban való, ilyen megvonása… súlyos! Ugye? Erkölcsi értelemben azonban nehezen értelmezhető!

Na most. A megtérésben, alaptapasztalatunk lehet az, hogy belülről elkezdünk átélni valami olyasmit, amiről addig is volt tudásunk és tudomásunk, de addig kívülről tapasztaltunk csak.  Tehát mondjuk racionálisan eljutottunk oda, adott esetben, hogy Istennek léteznie kell. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy hinni is fogunk benne. Ezt nevezném annak, hogy kívülről eljuthatok bizonyos dolgokig, mondjuk annak a felismeréséig, hogy nem szép dolog agresszíven viselkedni. De minden ilyen helyzetbe, amelyben felmegy bennem a pumpa, továbbra is agresszíven viselkedek. A megtérésben azonban történik valami gyökeres változás! Az az igazság, hogy nem érdemes agresszíven viselkedni, egyszer csak valami belső tapasztalattá válik, és olyan erők segítenek abban, hogy ne agresszív megoldásokat válasszak, amelyek eddig nem voltak feltárhatók számomra. A személyiség mélyéből fakad, mondjuk a békének, mondjuk valami hatalmas ereje. Ez pedig megoldást ad, hogy ne agresszív legyek, hanem másképp oldjam meg!

Szeretnék egy megtéréstörténetet elmondani nektek, Paul Claudelnek az írónak a megtéréséről van szó. A megtéréstörténetnek a végén gyönyörűen foglalja azt össze, hogy mit jelent az, amit eddig kívülről tudott, és most belülről éli.

„1886 december 25-én elment a párizsi Notre Dame-ba meghallgatni a karácsonyi imát. Ekkortájt kezdtem írni és ha egészen kívülállóként tekintettem rá, megfelelő izgatószerre, és néhány dekadens próbálkozás anyagára véltem találni a katolikus szertartásban. Ilyen célzattal, közepes érdeklődéssel hallgattam a Nagymisét, a tömeg lökdösődése közepette. Majd jobb híján visszatértem a vesperásra. Fehér ruhás, énekes iskolások és az őket kísérő kisszeminárium növendékei, mint később megtudtam, a Magnificatot énekelték. Jómagam a tömegben álltam, a kórusfeljáró második oszlopa mellett, a sekrestye oldalától jobbra. (Ugye, amikor valakit eltölt a megvilágosodás, akkor hihetetlen pontossággal tud egészen lényegtelen dolgokra emlékezni. Ez pontosan megfeleltethető annak, amikor az apostol, akit meghívnak, olvassuk az evangéliumba, hogy délután öt óra volt. Tehát, az aztán fontos, de nagyon! De ilyenkor az érzékszerveink hihetetlenül fokozottan tudnak működni, és egy életre megjegyezzük azt, hogy öt óra volt! JP.F.) egy pillanat alatt megérintette valami a szívem, és hittem. Hittem, olyan erős kötődéssel, hogy egész lényem olyan emelkedettségével, olyan erős meggyőződéssel és olyan kétséget kizáró bizonyossággal, hogy azóta semmilyen könyv, érvelés vagy hányatott élet vaksorsa nem tudja megingatni, még csak meg sem érinti. Egyszerre az ártatlanságot, az örök Istengyermekség szívszorító melegségét éreztem, egy elmondhatatlan Kinyilatkoztatást. Amikor megpróbálom újra átélni, ami gyakran előfordul, e kivételes alkalmat követő perceket, rátalálok az események sorára, mégis csupán egy fénysugarat, egy eszközt látok, amely az Isteni Gondviselés szolgálatában áll, amellyel eléri egy reménytelenül gyarló ember szívét, és végül megnyilatkozik annak. Mennyire boldogok, akik hisznek! Igen! Isten létezik! Valaki, egy lény, aki hozzám hasonlít, szeret és hív engem. …akkor a következő, ami már a következményeket illetik: Zokogás és könnyek. A halk ének csak fokozza érzéseim. Nagyon is nyugodt érzelmeimet, amelyekbe mégis rémület és majdnem iszonyat érzése keveredik. (Ez egy klasszikus élmény itt: szent félelem.) ugyanis filozófiai nézeteim, érintetlenek maradnak. Isten, mintha megvetéssel érintetlenül hagyná azokat, és én pedig semmi változtatnivalót nem látok rajtuk. A katolikus vallás továbbra is képtelen anekdoták tárháza maradt számomra, papjaival és híveivel, ugyanarra a gyűlölethez és utálathoz közeli ellenérzésre sarkall. Ítéleteim és ismereteim építménye helyt állnak, hibát nem lelek bennük. Csak annyi történt, hogy kiléptem belőlük! (!) Egy új és csodálatos, a körülöttem lévőktől elütő lény tűnt elő, egy magamfajta ifjú és művész számára, iszonyú várakozásokkal telten. Egyetlen hasonlatot találtam, e teljességgel zűrzavaros állapot magyarázatául. Egy olyan ember helyzetét, akit kifordítanak a bőréből, és egy másik testbe, egy ismeretlen világ közepébe helyeznek. Meggyőződésem és ízlésem ellen, leginkább az volt, kedvemre legyen vagy sem, mégis ez az igazság, hogy bele kellett nyugodnom. De ez legalább nem minden ellenállási kísérlet nélkül ment volna végbe.”

Átéli ezt az élményt, mintha kifordítanák őt a bőréből, és akkor utána következik 4 év nyűglődés. 4 évig szenved, amíg aztán azt nem mondja magáról, hogy most valóban, teljesen átalakultam. A pillanat csak ahhoz elég erős, hogy valahogy kilendítse őt a testéből, átvitt értelemben. 

Most a megtérésről, végül is tehát beszélhetnénk úgy, hogy valaki az én-központú állapotából, egy Isten-központú állapotba kerül. Addig az én volt a középpontban, és az énből szemlélte az Istent, mint valami külső valamit. A megtérésben valahogy fordul a kocka. Az ember belekerül az Isten szeretetének az erőterébe, és innen mintegy belülről, ezt tapasztalva, hogy Isten olyan közel van hozzá, hogy mondjuk egy markáns megvilágosodás-élményben alig bírod elkülöníteni magadat Istentől. Te vagy Isten és Isten vagy te, és közben pedig tudod, hogy ez nem annyira stimmel, de ez az élményed! Innen nézve, látod magadat, egy kis fickót, vagy egy ifjú hölgyet, vagy egy idősebb hölgyet, akivel ezek a dolgok megtörténnek és megesnek. Ez egy nagyon döbbenetes élmény, mintha valahonnan figyelném az ént, és látnám annak minden esetlegességét és töredékességét, valami ilyesmi.

A papi, ilyen hivatásbeli élményemhez, kapcsolódik egy nagyon sajátos tapasztalat, ez pedig az, hogy megyek az utcán, 1988 február 8-án, 5 óra 55 perckor, a Zugligeti úton, félhomályban, és ekkor ez olyan élményem van, hogy nem vagyok a saját testemben. Tehát kívülről látom magam, ahogy megyek az utcán. Képes vagyok erre a helyzetre reflektálni, és pontosan tudom, hogy én megyek az utcán. Tehát az én megy az utcán, ezt pontosan tudom, de én valahogy nem annyira az énben vagyok, hanem a személyiségnek egy sokkal mélyebb rétegében. Ezért mintha belülről látnám az ént, sőt, mintha belülről látnám az énhez kapcsolódó testet, hogy az ott sétafikál. Ezt a primitív dolgot csinálom, hogy így próbálok visszajönni a földre, és ez az én élményem, hogy megyek, és próbálom ezt átélni, hogy nehogy fölrepüljek. De ezt nehogy félreértésétek, hiszen pontosan tudom, hogy nem fogok fölrepülni! Nem tudom leírni másképp, és ez benne a jó, hogy nem lehet leírni! Ez a megtérés élményének, ez a fajtája, hogy mi van kívül, és mi van belül? Mit élek belülről, és mit élek kívülről át? Ebben a pillanatban az, hogy én, az olyan mértékben viszonylagossá, esetlegessé, és egy töredékké válik, hogy ezt utána nem kell egyetlen pszichológustól sem megtanulni, mert ez egy belső tapasztalat!

Az utolsó gondolat még ehhez, hogy miután ilyenkor a személyiség egy hihetetlen gyors és radikális változáson megy át, az esetek nagy többségében, azért a természettel nem lehet kukoricázni, és van egy nagy erő, hogy mindez visszarendeződjön. Ezért van az, hogy sokkal többen élik át a pillanatnyi megtérésnek, a személyiségnek a kisebb vagy nagyobb átrendeződését, élményszerű tapasztalatokkal kísérve, majd eltelik az az öt perc, vagy öt nap vagy öt év, és minden kezdődik elölről. Ezért a megtéréshez kapcsolódó végső konklúzió majd az lesz, hogy minden megtérés, főleg a pillanatnyi és gyors megtérések akkor változnak igazán végérvényessé és maradandóvá, ha az ember utána végigküzdi azt az egész folyamatot, amit pillanatszerűen, ajándékba megkapott. Ezt, egy komoly megtérés esetében, nem lehet megspórolni! Miután Pál apostol megtért, ha olvassuk az Apostolok Cselekedeteit, kiderül az, hogy 3 évre elmegy a sivatagba, és csak utána kezd el térítgetni, ahogy ezt szoktuk mondani. Ott van 3 év sivatag! Itt pedig, a mi előbbi esetünkben volt 4 év! Ezt nem lehet megúszni! Még ha valaki rögtön elmegy papnak, vagy nem tudom én, mit csinál, akkor majd utána fogja átszenvedni! Lépésről-lépesre utána át kell szenvedni! Ezt csak azért mondom, mert nagyon izgalmasak ezek a leírások, amikor valakivel egy ilyen pillanatszerű, áramütésszerű élmény történik, és erre mi azt mondjuk kívülről, hogy: Istenem, de mázlista! Hú, de jól járt! Na, bezzeg én nem kaptam ilyet! Vagy, ha kaptál is, akkor azt mondod, hogy hú, de régen volt már az! Nem úszhatjuk meg a munkát sajnos, úgy tűnik! Ez akart volna lenni a leírása a megtérésnek, ha a személyiség felől nézzük. Egy utolsó varázslatos mondatot hadd mondjak el, a megtérésnek és az akaratnak a viszonyáról. Az akarat a tökéletességtől távol álló én, erős önigenlése. Ez a megtért ember tapasztalata. Ezért a megtérés folyamatában az akarat, ami az énhez kapcsolódik, nagyon sajátos szerepet játszik. Van egy előkészítő funkciója, természetesen nagyon sok akaratlagos lépés segíthet bennünket el oda, hogy aztán megtörténjen valami belső, nem akaratlagos változás, az újjászületés. De az újjászületésben az akaratnak semmi szerepe nincs. Sőt! Úgy tűnik, hogy az akaratot le kell tenni! Pont az ellenkezőt kell csinálni, mint ahogy a legtöbb ember gondolná. Ott már éppen, hogy nem kell akarni, hanem hagyni kell, hogy az én átformálódjon, ez pedig nem az akarat által történik, hanem a személyiség mélyéből fakadó erők által. Ezért lehetek hívő emberként nagyon- nagyon kritikus, amikor mondjuk a gát tetejére kiáll a katona, és azt mondja, hogy: Itt nem lesz árvíz! Mint ahogy láttam ezt tavaly a tévéhíradóban. Tehát kiállt, és lehet, hogy nagyon sok csillag volt itt a vállán, meg nagyon aranyszínű volt a vállapja, de akkor is, ha az akaratra hivatkozik valaki a természet erőivel szemben, akkor ott élek a gyanúperrel, hogy… ki fog győzni? Foucould atya illusztrálja az akarat szerepét a megtérésben:

„1886 októberének egyik reggelén, a 28 éves Foucould, Szent Ágoston templomába ment. (Egyébként a megkeresztelkedése és az elsőáldozása óta, nem gyónt és nem áldozott.) Belépett az atya gyóntatószékébe, és meghajolva azt mondta a papnak: Abbé úr! Oktatna engem a katolikus vallásra? Keresem az igazságot, és nem találom! A gyóntató felnézett, és felismerte a különös gyónót. Fiam, térdelj le, gyónj meg, és hinni fogsz! (Mondjuk ez 100-ból 99-szer nem jön be! Ami ezután van, az meg még kevésbé. P.F.) Foucould tiltakozott, ellenállt, a pap pedig kényszeríttette. Mivel Foucould hinni akart, a jó szándékú ember engedelmeskedett, és letérdelt. Az Isteni válasz nem váratott magára. A békességgel együtt elárasztotta a világosság. Az abbé rögtön elküldte, hogy vegye magához az Oltáriszentséget. A bűnbánó lelke, nem fogadta magába Istenét, elsőáldozása óta.” Itt Foucould újjászületik.  Majd pedig elmegy szerzetesnek, a Szaharába, Afrikéba, és ott meggyilkolják. Ez a rendkívüli helyzetek egyike. Nem emlékszem, hogy bármelyikőtökkel követtem volna el ilyesmit. Velem már csináltak ilyet, és nem tartozik a legjobb élményeim közé, és ebből azt a következtetést vontam le, hogy én nem vagyok egy rendkívüli alak, hanem csak egy ilyen szimpla ellenálló. Egyszer mondtam a papnak a gyónás után, hogy nem akarom elmondani a bánatimát. Egyszerűen nem jött a számra, és azt is elmondtam, hogy miért. Akkor pedig azt mondta, hogy nem oldoz engem föl. És erre én meghunyászkodtam. Ennyit akkor a leírásról.

Akkor most hadd írjam le, a megtérésnek a mozzanatait. Ugye azért ezt még érdemes? Igen. 12-13 mozzanat, és úgy gondoltam, hogy Húsvétig kitart. J Nem! Nagyon gyorsan fogunk végezni! Csakhogy egyszer úgy bent legyen ez az egész a fejetekben. Mindegyik mozzanathoz fogok majd rendelni egy kulcsszót.

1. Az adott életmód negatív megélése. Vagyis átélem azt, hogy ahogy eddig élek az egyszerűen nem mehet tovább. Szóval ez valami olyan tapasztalat, hogy ha még egy nap jön, amit így kell csinálni, akkor ebbe egyszerűen beledöglök. Ehhez tartozik az, amit az ilyen lélektani szakemberek ilyen szépen fogalmaznak meg, hogy az addig követett életmód, pozitív jövőképet nem tartalmaz. J Ezt ugye lehetne sokkal normálisabban is mondani, vagyis: Menten megdöglök, ha holnap sem történik valami! Ez az első pont, és ehhez kapcsolhatjuk a bűntudatot, de itt most a bűntudat, itt nem erkölcsi bűntudat, hanem ontológiai egzisztenciális. Milyen szavakat használok? A túl sok ünnep bizonyára az agyamra ment. J

2. A fenyegetettség érzése, a személyiség megrendülésének elővételezése. Azt éljük át, hogy egy napig sem bírunk így élni ahogy eddig éltünk, de ahhoz hogy másképp éljünk, ahhoz pedig egy hatalmas félelem társul. Akkor pedig gyökeresen kell megváltozni, ettől meg rettegünk. Ez egy ilyen igazi, se vele, se nélküle! Ehhez azt a szót kapcsolhatnánk, hogy félelem. Egzisztenciális szorongás. Éppen délután olvasgattam Bruce Willistől néhány gondolatot! J Azt mondta, hogy amíg egyedül vagyok, akkor azt élem át, hogy menten megdöglök, szörnyű egyedül lenni! Ha meg van mellettem valaki, akkor alig várom, hogy meghaljak.

3. Az addigi értékek megkérdőjelezése és megrendülése. Az átértékelés elkezdődik. Teljességgel megrendül minden. A krízissel kapcsolatban beszéltem sokat erről. Semmi sem állja meg az ítélő kritika próbáját! Semmi nem állja meg, és minden értéktelennek tűnik.  Ehhez a kulcsszó: az elbizonytalanodás.

4. A várható összeomlás tudatosítása. Esetleg olyan is lehetséges, hogy valaki előre látja, hogy már most elkezdett zuhanni a szakadékba lefelé. Nem úgy van, mint a nyolcadik emeletnél… Ugye, ismeritek ezt a szakállas dolgot? A nyolcadik emeletnél azt mondja, hogy eddig nincs baj, … aztán kilenc és fél… és már kezdi úgy a placcsanást látni. Hogy itt bizony szét fogok esni. Olyan érdekes, ehhez mindig az kapcsolódik nekem, ahogy ez a személyiségnek a szétesése olyan, amikor elkezdték az édesanyámnak a morfiumot adni. Ülök a betegágya mellet, és akkor azt mondja, teljesen józanul és tisztán, hogy: Tudod, Ferikém, most egy nagyon furcsa dolgot látok, mégpedig azt, hogy az arcod ezer pici szilánkra robban szét. De eközben tudom, hogy nem így van, de most így látlak téged, hogy ezer darabra estél szét. Nyilván a kábítószer hatására átélhetünk nagyon sok, ilyen jellegű élményeket. Itt a kulcsszó az lehetne, hogy befogadás. Itt most elkezdődik valami újnak a befogadása vagy annak az elővételezése, hogy itt valami fog történni.

5. Itt nevezzük meg az értelem-válságot. Tehát az eddigi élet, értelmetlen! Az életem értelmetlen és céltalan! A lélektanászok ezt így mondják: az énbe ágyazott értékrend összeomlása. De azért ez egy nagyon jó mondat! Hatalmas zűrzavar, elhomályosodás, káosz, és a többi. Ez a kulcsszó: káosz. Ugye eddig pontosan azokat a kulcsszavakat láttuk, amelyeket alkohollal például, nagyon jól lehetne enyhíteni. De megpróbálhatnánk ezt kikerülni! Nem véletlen, hogy a szenvedélybetegeknek a gyógyulása a legnagyobb százalékban, megtérés által történik. Valamiféle megtérés által. Különben nem bírnak kikerülni ebből a folyamatból!

6. Megsemmisülés. A régi én fölmorzsolódik. Tehetetlenség, üresség, lelki bénaság és vakság. Itt a kulcsszó: Meghalás. Most itt a meghalásnál szeretném mindezt egy versbe ágyazottan összefoglalni. Paul Claudelnek a megtéréséről beszéltünk az imént, és mondtam, hogy volt 4 év küszködése, amikor próbálta magát megint összerakni. Itt a következő verset írja a 4 év közben.

„Ó, micsoda kín érezni, hogy valaki elkezd betűzni,

de nem jut a végére, nem hagy nyugodni.”

Ebben az egy mondatban minden benne van.

„Itt vagyok, a világ végére menekültem.

Itt vagyok most, másféle rálátással az átmérőre,

Mint aki egy csillagászati távolság alapját méregeti.

Messzire kerültem az öregháztól, nyomorúságban élek,

 Életem a törött tojáshoz hasonlít.

Én-én, aki az érzékelhető dolgokat úgy szerettem,

Ó, én, mindent akartam látni és birtokolni.

Nemcsak szememmel, vagy az értelemmel,

Hanem a lélek megismerő erejével.

És úgy akartam ismerni, ahogy egészen megismerhető.

De nincs többé időm.

Most itt vagyok pogány népek között,

És itt talált meg engem.

Olyan vagyok, mint az adós, aki fizetni kényszerül,

És aki azt sem tudja, mivel tartozik.

Mit is tehetnék? Miben tévedtem?

Arra szólítottak föl, hogy adjak,

Magamból valamit, amit nem ismerek.

Hát jól van, itt vagyok egészen,

Önmagam adom oda.

A kezedben vagyok, vedd el magadnak, amit csak akarsz!

…

Használhatatlan vagyok én, semmit sem érek senkinek,

És ezért akartam neki adni mindent, amim van.

És mivel mindent odaadni akartam, mindent vissza kell vennem,

Ahonnét elindultam, oda kell visszatérnem.

Minden hiába volt, nincs mit tenni,

Saját magam volt nagy reménységem ereje,

Többé már nem lesz így, hibásnak bizonyultam,

Elvesztettem értelmem, és rendeltetésem.

Egészen meztelenül utasítottak el, egészen meztelenül,

Teljesen csupaszon, a régi életemmel, minden fölkészítés nélkül.

Hogy újra kezdődjék a régi életem, Istenem, hogy újra kezdődjék a régi élet,

Nem várok semmi másra Istenem, egyedül csak Terád,

És Te nem akarsz engem így elfogadni,

Megsebzett szívvel, szétzúzott erővel.”

Ez gyönyörű leírása ennek a folyamatnak! Az benne a gyönyörű, ahogy leírja azt, hogy újból és újból visszatér ahhoz az énhez, ami már megsemmisült, amiből nem tud már megint újból születni. Mintha az Isten szórakozna vele, vagy játszana. Hatalmas kínlódás, amíg egy új én felépül, de már nem az van a középpontban.

Itt van tehát a mélypont. Akkor pedig, innen jön a fölfelé mozgás.

7. Tájékozódás valami énnél nagyobb, segítő tényező felé. Vágy, hogy valaminek a részévé legyek. Az individualitásnak és a különállásnak a merev korlátai felbomlanak. Átérzünk egy késztetést arra, hogy részt vegyünk valamiben, részeseivé váljunk valaminek. Lásd a keleti filozófia és teológia, és annak a kijelentései. A kulcsszó: részesedés, participáció.

8. az ént addig alkotó elemek szétválása, a legfőbb értékre, és a többi értékre. Ez nagyon érdekes élmény! Amikor Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus ismeretéhez mérten, mindent szemétnek tekintek! Ez a tapasztalat leírása egyetlen mondatban. Nyilvánvaló, hogy nem szemét a többi sem, de ehhez képest az, mert innen kezdődik az újrarendeződés. Az összes többi dolog és érték az énhez kapcsolódott, ezért szemétnek tűnik, ahhoz képest, ami most történik. Ezért vagyok hívő emberként nagyon kritikus azzal, amikor a ma embere az értékekre hivatkozik. Értékek, értékek, értékek. Az a kérdés, hogy az az érték, mihez kapcsolódik? Az énedhez kapcsolódhat a legnagyobb érték is, egy ilyen gubancos zűrzavarhoz, amik vagyunk, egy tökéletlen és esendő természeti képződményhez. Ha azonban, ezek az értékek a személyiség mélyén, az Istenhez kapcsolódnak, és most hívő emberként beszélek, és onnan járják át az énemet, akkor egy kicsit meg vagyok nyugodva. Mert akkor mondjuk a tolerancia, mint érték, az pontos jelentést fog hordozni. Amiről beszéltünk. Mit jelent elfogadni? Mit jelent a személyiséget értékelni? Mit jelent a tisztelet? Ezekkel az úgynevezett értékekkel, hihetetlen módon vissza lehet élni, ha nem a személyiség mélyéből fakadnak és oda kapcsolódnak, hanem az énhez. Akinél pedig ezek az értékek kizárólag az énhez kapcsolódnak, az észre sem veszi, hogy önmagát becsapta! Önmaga kibontakozásáról beszél, és tulajdonképpen az én felpumpálását csinálja. Közben pedig nem veszi észre, hogy a kettő teljességgel nem ugyanaz! Személyesség és individualizmus. Ezért van az, hogy a megtérés nagyon sok ember esetében, amikor egy ateistából vagy adott esetben egy én-központú életből megtér, akkor ez egy olyan megvilágosodás-élménnyel párosul, hogy te jó ég! Amit eddig én igazságnak gondoltam, hol volt az attól? Az összes szónak más jelentése lesz, mindennek egymás után, és új szótárat kell írni! Ez egyébként nagyban megnehezíti a beszélgetést. Leülök valakivel beszélgetni, és ugyanazokat a szavakat mondjuk, és egész már a tartalma. Olyan gyakran lelkigondozó képzésen, meg mentálhigiénés képzésen, mindenféle szerepekben, ezt olyan gyakran tapasztaltam. Az egyik döntő élményem egy olyan illetőhöz kapcsolódott, aki hihetetlen tisztasággal beszélt arról, hogy a betegágy mellé leülve empatikusnak kell lenni. Persze fogalma se volt arról, hogy az mit is jelent! Amikor így elkezdett empatikusan beszélgetni, akkor így húztam össze magam, hogy jaj, csak ne legyek beteg nála. Fogalma se volt, hogy kell csinálni, és ő azt gondolta, hogy ő pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Ott álltunk tehetetlenül ketten, akik vezettük a csoportot, és nem tudtunk mit csinálni. Ez az a pillanat, amikor pontosan világossá válik, hogy csak a csoda segít. Tehát az illető vagy megtér, most a szónak a szellemi értelmében, vagy reménytelennek tűnik. A legszomorúbb pedig az, hogy amikor megpróbáltam neki elmondani, hogy te, amit te empátiának nevezel, az minden, csak az nem, akkor ez persze iszonyatosan rosszul esett neki, és azt gondolta, hogy szenyózok vele. Tehát, hogy ő elég jól csinálja, én meg most kötözködök. Ezek varázslatos pillanatok!

Itt a kulcsszó: polarizáció. 

Most elmondanék még egy történetet az értékekről, meg arról, hogy ki, mit és hogyan gondol. Gyerekekkel beszélgetek, és a következőt kérdezem, hogy: Szerintetek a Szűzanya mitől volt boldog? Egy fiú, 11 éves, ezt mondta: A Szűzanya attól volt boldog, hogy nem kellett Szent Józseffel hálnia. J Ez bizony így volt! Kellett nekem Szenteste előestéjén így belenyúlni mindjárt a sűrűjébe! A nagymamamája egyetemi tanár. Megálltam, és azt mondta, hogy kedves nagymama, az a meggyőződés érlelődik bennem, hogy a kis unoka számára a szexuáletika, hatalmas fölfedezéseket tartogat még. A kis unoka meg bólogatott, hogy igen, igen! Hát szóval értitek, nem erről van szó, ugye!

9. A legfőbb érték kiemelkedése, nagy érzelmi élmény kíséretében. Ez a legfőbb érték, és szívem szerint most ide egy személyt helyeznék, és azt mondanám, hogy Krisztus, átrendezi és átszervezi az összes addigi értéket, és adott esetben új tartalommal tölti azt meg. Új én születik! Az ellentétes érzelmek egyesülése történik, miközben a világ, új és erős fényben látszik. Ünnepi és emelkedett pillanatok, megszületés. Egy olyan fantasztikus fényképet láthattam néhány hónappal ezelőtt! Egy kedves barátunk sokszor ült itt, és kisbabát szült. A kép a következőt ábrázolta: az orvosok még matatnak, deréktól lefelé, nagyjából ez a kép egyik fele, és ott ilyen nagyon sötét színek vannak, a másik fele, deréktól felfelé az anyukát ábrázolja, ahol azt láthatjuk, hogy az arca ilyen fényben tündöklik! Ilyen széles mosolyt látunk, és szó szerint az eufóriának a pillanatfelvételét. Ez a kettő együtt, pedig egyszerűen lenyűgöző! Pont kétfelé vágódik el a kép, az egyik felén az arc felé így besüt a nap, és egy ilyen hihetetlenül átszellemült, boldog arcot látunk, és ha egy picit odébb nézek, akkor ott még fúrnak-faragnak, ügyködnek az orvosok.  Na valami ilyesmi az újjászületés!

10. Az új én megszilárdulása, amelyben részt vesznek külső segítő tényezők is, - amelyek alatt természetesen embereket is érthetünk. A kulcsszó: a bábáskodás. Mivel segíteni kell az újszülöttnek.

11. Új értékrend szerinti emberekkel való közösségi ünneplés, megerősödés, szolidaritás, a meg nem tértek felé. A megtérésnek mindenképpen van egy egységesítő jellege.  Hiszen a személyiségnek olyan mélyéből fakad, hogy addig, adott esetben a személyiségben különálló részek, most valahogy egységbe kerülnek. A lélektan nyelvén ezt így írhatnánk le. Addig, mintha külön lélek-részekként éltek volna bennünk, most viszont az egységesítő erő által, egységbe kerülnek. Látjuk, hogy mi, hogy függ össze a másikkal. Többé nem idegen a másik ember! Ugye keleten ezt nagyon szépen leírják! A kulcsszó: a reszocializáció.

12. Életértelme megfogalmazhatóvá válik.  Felelősségérzet megerősödése, szeretetre, örömre, békére való képesség és egyfajta küldetéstudat. A kulcsszó: az integráció.

Itt egy újabb, néhány sor, Henri Bergsontól, aki egy filozófus, akiről kevesen tudják azt, hogy megtér az élete végén. Zsidó származású, és sosem lesz keresztény. Nem keresztelkedik meg, de megtér. A végrendeletében írja le, hogy mi is történt vele, és hogy mit kér az utókortól.

1937. február 8.-án írja a végrendeletét.

„Meggondolásaim, egyre inkább a katolicizmushoz vezettek. Benne látom a júdaizmus kiteljesedését. Katolikus hitre tértem volna, ha nem látom, hogy évek óta, szörnyű antiszemita hullám készül, amely végig fogja pusztítani a világot. Azok között akartam hát maradni, akiket holnap már üldözni fognak. De remélem, hogy ezt Párizs bíboros-érseke is megengedi, hogy a temetésemre eljöjjön egy katolikus pap, halotti imádságot mondani értem. Ha ezt az engedélyt nem adnák meg, akkor kérem, hogy forduljanak egy rabbihoz, ne hallgatva el előtte, sem senki más előtt, hogy erkölcsileg-lelkileg a katolicizmushoz tartozom. És azt is mondják meg neki, hogy előzőleg azt kívántam, hogy legyen jelen ravatalomnál egy katolikus pap. (Ez egy filozófushoz méltó, becsületes elrendezése a dolognak.) Temetésén egy katolikus pap a koporsója fölött elmondta az Egyház imádságait.” Ezt a megtérés általi, hihetetlenül személyes, öröm, béke, harmónia és küldetéstudat miatt akartam elmondani.

Maradt még 7 perc, és akkor most elmondanám a megtérés fajtáit.

1. Ébredési vagy erkölcsi megtérés. Ez a megtérésnek az a fajtája, amelyben az erkölcsi vagy morális ellehetetlenülés élményéből indul ki a megtérés. Az irodalomban feltüntette, a II. világháború utáni, amerikai hittérítőknek a tevékenységéről valamit, lásd: Billy Graham. Ő tartozik ide. Voltatok ti Billy Graham evangélizációján? Én voltam, és nagyon érdekes volt. Olyan 15 éve járt itt nálunk. A logikája ennek a megtérésnek, ha ezt egy ilyen evangélizátor csinálja, hogy elkezdi mondani, hogy te egy milyen nyomorult, egy bűnös alak vagy. Ezt addig mondja, amíg te azt el nem hiszed. Azért lehet ám egy-két olyan mondatot mondani, hogy egy kicsit rosszul érezzük magunkat, nem? Ha egy jó térítő ezeket elkezdi mondani, akkor még akkor is elkezdesz vakarózni, ha nincs vaj a füled mögött. A célja ennek az, hogy eljussál az erkölcsi ellehetetlenülés élményéhez. Hogy te erkölcsi szempontból egy nagy nulla vagy! Amikor pedig ez az élmény elég mély, akkor dobja a mentőövet. Ez pedig az, hogy térj meg, fordulj Jézushoz, aki téged ki tud menteni a te erkölcsi lehetetlenséged, nullaságod verméből, és így tovább. Nagyon érdekes volt hallgatni, és ezt legalább egy másfél órán keresztül kell ám jól és erőteljesen nyomni! Adott esetben pedig, ha te végig tudod járni ezt az utat, akkor jön az a rész, hogy akkor most jöjjenek ki azok, akik… amíg bírsz menni, aztán meg persze, hogy hátra esel, és egy ponton tudsz csak majd érintkezni a talajjal. Hiszen egy erkölcsi nulla vagy, nem? Nagyon érdekes volt, hogy amikor ezt átéltem, akkor kifejezett ingerenciám volt kimenni. Végül is, nem mentem ki! De nem vált káromra, és biztos vagyok abban, hogy voltak ott olyanok, akik ott valami nagyon fontos történésen mentek át. Adott esetben pedig, ha ez a történés el tudott mélyülni a szenvedés által, tehát a munka révén, akkor annak bizonyára nagyon nagy értékei és kincsei voltak. De minden esetre, ha én akármilyen ifjú, kritikus katolikuskánt is voltam ott, kifejezetten éreztem egy ingerenciát, hogy hátha tényleg, történne ott valami! Nagyon érdekes! Egyszer érdemes átélni!

Tehát ez nagyjából a folyamat. Természetesen, szép esetekben, nem kell egy ilyen folyamaton végigmenni, hanem ez megtörténhet magától is. Már nem mondom azt, hogy ez annyira szép dolog lenne, ha te így erkölcsi módon ellehetetlenülsz, de ez egy természetes folyamatban is lejátszódhat. Ennek a fajta megtérésnek a legmarkánsabb jellemzője az, hogy az üdvösség meg a szabadulás, meg ezek a kulcsfogalmak, hihetetlenül jelentősen szubjektív jelentésűvé válnak. Előnye ennek az, hogy hát az átélésből fakadnak, a hátránya pedig az, hogy csak nagyon hozzám és az élményemhez kapcsolódnak. Nincsen egy komoly talaja vagy bázisa, ahol ezeknek a fogalmaknak igazi jelentése van, csak az én szubjektív élményem. Éppen ezért ez nagyon törékeny! Az ilyenfajta megtérés, - és ez szerintem egy izgalmas tapasztalat -, ritkán tartós. Ezért azok a prédikátorok, akik ezzel operálnak, azok ritkán érnek el, komoly és tartós eredményeket. Egy svéd szekta 375 tagját, mélyinterjúban faggatták, hogy ezt a jelenséget megvizsgálják. Kiderült az, hogy mindössze – és mivel ez egy szekta, szinte minden tagja valamilyen megtérés-tapasztalaton mehetett át -, csak 16% tartozott ehhez a körhöz, akik az erkölcsi rászorultság-élményből váltak valamiképpen hívővé. 56% azt mondta, hogy egy új szereppel tudott azonosulni. Ez persze egy lélektani megközelítése ennek a dolognak. Nem gondolták azt, hogy előtte komolyan bűnben éltek volna! tehát ott valami újra találtak rá, ami nagyon vonzó volt. 28% pedig lassú folyamat eredményeként vált a szekta tagjává. Elhoztam a Szentírást is, mert mindegyik megtérés fajtára találhatunk nagyon szép történeteket és példákat. Most ezeket nem olvasom el végig, csak mondjuk ezzel bezárandó, nézzük azt az asszonyt, aki tudjátok, hogy Jézusnak a lábát a könnyeivel öntözi, és a hajával törölgeti meg. Kiderül, hogy egy prostituáltról van szó, és Jézus azt mondja, hogy ennek az asszonynak nagyon sok bűne volt, és ez most mind megbocsáttatott neki, mert nagyon szeretett engem. Utána pedig azt mondja Jézus, hogy menj asszony, a hited megmentett téged! Ennek a bűnös asszonynak a története, egy ilyen erkölcsi megtérésnek tűnik. A másik, ami szintén ilyesminek tűnik, az a szamariai asszonnyal való találkozása Jézusnak. Elkezd az asszony beszélgetni Jákob kútjánál Jézussal, és Jézus egyszer csak azt mondja neki, hogy menj el és hívd ide a férjed. Erre azt mondja, hogy nincs neki férje. Erre a válasza Jézusnak, hogy: Jól mondod asszony, mert eddig öt férfivel éltél, és a hatodik, akivel most élsz, az sem a férjed. Jézus azért ezt jobban csinálta, mint Billy Graham! Az asszony erre elkezd tipródni, és elkezd mindent mondani. Ezt a szakaszt nagyon érdemes elolvasni! Akkor pedig, amikor történik valami, és átmegy valahogy az újjászületésnek az élményébe, akkor pedig elrohan a faluba, a következő mondattal, - így írja le János a 4. fejezetben -, hogy: „Elmondott rólam mindent, hogy mit csináltam!” Ezzel az élménnyel megy a faluba. Utána pedig jönnek a falubéliek, és azt mondják, hogy most már nem a te szavadra hiszünk, hanem valóban látjuk, hogy itt kiről van szó. Ez a történet is egy ilyen erkölcsi megtérés történet, vagy valami ilyesmi.

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs