A megtérést követő lelkiállapot

A megtérést követő lelkiállapot. Emberképek: A tudományos emberkép. A rogersi és a biblikus teológiai emberkép összehasonlítása. A keresztény teológiai antropológia találkozási pontjai.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ott tartunk, hogy a megtérésnek a fajtáit tulajdonképpen végigvettük, úgyhogy most csak egy kétperces, gyors ismétlést szeretnék tenni, hogy megint képbe legyetek. Utána pedig valamiképpen össze szeretném foglalni mindazt, hogy az elmúlt hónapokon keresztül, szinte ebben az egész évben, mit tárgyaltunk és milyen következtetésig vihet el bennünket.

Tehát a megtérések fajtái Antoine Vergote szerint.

1. Ébredési vagy erkölcsi megtérés.

2. A megtérés, mint valamilyen emberi problémára vagy hiányra adott válasz, illetve megoldás. Ezt nevezte ő felcserélési megtérésnek.

3. Folyamatos vagy progresszív megtérés.

4. Drámai tapasztalat alapján történő megtérés.

5. A vallásos tapasztalaton vagy élményen nyugvó megtérés.

Nagyjából elmondtam ezt az öt fajtát, és a mai alkalomra egyetlen könyvet sem hoztam.

Ennek az ötödik fajtának pedig talán az utolsó momentuma az volt, hogy ilyen lehet talán a századosnak az élménye, amikor Jézus Krisztus meghal a kereszten és azt mondja, hogy: „Ez valóban Isten Fia volt!”

Ez a fajta megtérés azért nagyon izgalmas és elgondolkoztató, mert ez az a fajta megtérés, ami nem valamiféle hiányból, nem valami kudarcból, nem valami egzisztenciális szükséghelyzetből, nem egy kritikus életpillanatban, nem egy krízishelyzetben, nem keresés után, nem hosszú és folyamatos vizsgálódás és útkeresés után történik, hanem sok esetben a megtérést átélő személy számára is váratlanul és meglepő módon. A megtérésnek ez a fajtája tehát mindenképp az embervoltunkból adódó, normális jelenséggé teszi, vagy az által írhatjuk le ezt a folyamatot.

Mi történik a megtérés után?

Ezt ígértem nektek, hogy erről néhány szót szólok. A megtérés után az újonnan felismert, megvilágosodott fölismerések, szembe fognak kerülni az érzések mély rétegeiből feltörő ellenállással. Erre utaltam is már. Lehetetlen, hogy ha valaki egy komoly megtérés-élményen átmenjen, és utána nem az énből, a tudatos világunkból, hanem sokkal mélyebbről, az érzésekből a tudatalattiból egy hatalmas ellenállás törjön föl, amely megpróbál minket visszarendezni, az addigi személyiség-struktúrára, életminőségre, értékvilágra, értékrendre, és a többire. Aztán itt van a megtérésben átélt megkettőződés, vagyis, hogy egyszerre élem meg magamat úgy, mint aki a megtérés után van, hogy én már egy új ember vagyok, már mindent új szemmel látok, újképpen értékelek, minden valahogyan már máshova kerül, de közben meg nem veszítettem el a viszonyomat a régi nézőpontommal és élményvilágommal sem. Ez a kettő pedig egyszerre van bennem jelen. Néha így élem meg, néha pedig úgy. Néha pillanatokra visszacsúszok abba, hogy úgy látom, ahogyan régen láttam a világot. Ez, azt a gyanút keltette sokakban, lélektani szakemberekben, hogy azt mondják, hogy a megtérés, a vallásos megtérés meg pláne, egy beteges dolog, egy patológiás jelenség. Mert a személyiségnek egy beteges megkettőződéséről van szó. Ezért ezt patológiásnak vehetjük. Ezzel kapcsolatban azonban, nagyon sok ellenérvünk lehet. Például az, hogy az a megkettőződés egészen más fajta, mint minden patológiás személyiséghasadás, vagy megkettőződés, vagy a személyiségen belüli, ilyen nagyon nagy konfliktusok, mintha valakinek két énje volna, és ezek harcolnának egymással. Azért, mert itt ez a folyamat tudatos, világos! Nem az történik, hogy valamelyik én nem akarja úgy elnyomni a másikat, hogy arról az az én, amelyik el akarja nyomni ezt, ne vegyen tudomást. Tehát nem arról van szó, hogy itt az egyik el akarja fojtani a másikat, vagy az egyik megpróbálja eltüntetni a másikat, lehazudni, hogy az van, az összes jelenségével együtt! Hanem a megtérés-élményben éppen az a megdöbbentő, hogy ez a kettő világosan tudatában van egymásnak! Az én pedig, akár az egészséges, akár a régi én, nem akarja a másikat erőnek erejével meghazudtolni, vagy azt mondani, hogy ez nem tudatosulhat, hanem éppen az történik, hogy az új élmények nyomán, merjük magunkkal tudatosítani azt, hogy kik voltunk régen, és kik vagyunk most, és tudatosítjuk ezt a szembenállást is, azt, hogy most mi is történik velünk. Ez persze érzelmileg olykor igen felkavaró élményt jelenthet! De ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a megtérésben való megkettőződés-élmény egyáltalán nem beteges, hanem nagyon is normális és természetes!

A megtérés után, az ember képes a hit-nézetek felől megkérdőjelezni önmagát. Vagyis képessé válunk az új, önmagunk által megkérdőjelezni a régit! Akkor is, hogyha ez a régi én megkérdőjelezését jelenti, és annak az elvesztésével együtt jár. Az ellenállás szintén a nem-tudatosság szférájából tör föl. Ezért nagyon nehéz vele mit kezdeni, mert először tudatosulnia kell, utána tudunk bele valamit is kezdeni. Ezért van az, hogy sok évre van szükségünk. Mi az ellenállás célja? Nagyon egyszerű és nagyon logikus! Az, hogy a régi ént megvédje! Mert a régi én, valamiképpen úgy működött a régi személyiségünkben, mint aki a főnök. Ő volt a főnök, az agy, ő irányította a tudatos folyamatokat. És ezek a tudatalatti erők szép lassan próbálják megvédeni ezt a régi ént, hogy az ne rendüljön meg teljesen. Ez tulajdonképpen egy nagyon  normális, természetes önvédelem. Ennek kapcsán, ebben a megrendültség és egyfajta megkettőzöttség-élményében, föltörhet egy nagyon erőteljes szégyenérzet. Azt mondják azok, akik olyanokkal foglalkoztak, akik a megtérés kapcsán, ebben a válságban fordultak segítséghez, hogy az itt föllépő szégyenérzet, erősebb lehet még a szexuális szégyenérzetnél is! Talán a legerőteljesebb szégyenérzetet jelentheti! Nem véletlen, hogy a vallás vagy a hit, vagy az Isten-kapcsolat, hatalmas tabu lehet, méghozzá azért, mert a szexualitásnál nagyobb szégyenérzet kapcsolódik hozzá. Az új én még gyönge, szeretné magába fogadni az összes olyan élményt és tapasztalatot, meggyőződést és világlátást, és életértelem-kijelentést, amely a megtérésből fakad. Csakhogy ez az új én még nagyon gyönge, és a mélyből feltörő tiltakozás, tele van előítéletekkel, a régi emlékekkel, érzelmekkel átszőtt tapasztalatokkal, és egyebekkel.

Itt éppen felmerült egy kérdés közben, hogy kire vonatkozik a szégyenérzet? A szégyenérzet önmagamra vonatkozik! Nem a tettemre. Mert a szégyenérzet mire vonatkozik? Arra, hogy szégyellem magam! Nem azt szoktuk szégyellni, hogy ezt vagy azt csináltuk, mert az bűntudat, hanem a szégyenben önmagamat kérdőjelezem meg és próbálom meg elrejteni. Ezért van az, hogy néha a megtért emberek, szakítanak az összes addigi kapcsolataikkal, mindennel. Ezt nem kellene megtenni, ez nem volna törvényszerű! Ez az Isten, minket szerető magatartásából egyáltalán nem következik, tehát ez Istennek nem egy direkt kívánsága, hogy a megtérésnek az a feltétele te nyomorult, hogy elvágom az összes addigi kapcsolatodat! Ez nem így megy, hanem ez a szégyenérzetből fakad! Egyfelől, másfelől pedig a nagy vonzalomból.

A régi énhez kapcsolódó előítéletek, érzelmi ellenállások nagyon erőteljesek lehetnek. Mondhatjuk azt magunkról, hogy te jó ég, hát most mit csinálok én? Ezt a képet, azt hiszem, hogy már hoztam nektek, és talán mindennél jobban mutatja, hogy miről van szó, ez pedig nem más, mint a Schindler listája című film. Amikor a lágernek a parancsnoka, felhívatja azt a kisfiút a szobájába, emlékeztek erre a jelenetre? Egy gazemberről van szó, egy elég furcsa én lakik őbenne. Felhívatja ezt a zsidó kisfiút, és a zsidó kisfiú valami olyasmit tesz, amit ő mindig és azonnal meg szokott torolni, és természetesen a saját elképzelése szerint joga és lehetősége van bárkit megölni. Akkor pedig az jut eszébe, hogy ő most jó lesz, és ő most kegyelmet ad. Egész váratlan módon azt mondja a fiúnak, hogy menjen. A kisfiú pedig megy le a lépcsőn, és ez a lágerparancsnok pedig belenéz a tükörbe,  és a tükörben meglátja magát, ahogy egy olyan arcot vág, amilyen arcot nem szokott vágni. Valamiképpen az új én szembenéz vele a tükörből, egy olyan valakié, aki képes kegyelmet adni egy másik embernek, és az életét megkímélni. Nézi magát a tükörben, és itt jön a régi tapasztalatokból, a régi énből, annak előítéleteiből, mélyrétegeiből fakadó ellenállás. Majd kinyitja az ablakot, előveszi a pisztolyát, ás hátba lövi a kisfiút, aki közben kiment az épületből és megy el a háztól. Ebben a képben lehet talán a legjobban összefoglalni, hogy mi is történik ilyenkor velünk, hogy néha belenézünk a tükörbe, és azt mondjuk: Hát ki lettem én? Ki vagyok én? Még akkor is, ha ez az új én, még sokkal jobb is, mint a régi. De a régi tiltakozik! Ilyenkor egy nagyon nagy feladat előtt állunk, hogy megváltoztassuk a viszonyainkat, Istenhez, egymáshoz, önmagunkhoz, és a világhoz való viszonyunkat. Az érzelmi kapcsolataink egész szövedéke alakul ilyenkor át. Ez minimum két év! Ezért van az, az Egyház bölcsességében, hogy ha felnőtt ember keresztelésre jelentkezik, akkor az minimum két év, és előbb nem lehet megkeresztelni.

A lelki ellenállások. Nem katasztrofálisak, ha fel tudjuk őket tárni. Éppen ezért van egy normális folyamatról szó, és nem egy betegesről! Minden ilyen ellenállást tudatosíthatunk, és átvívódhatjuk és átdolgozhatjuk magunkon. Mindegyiket!

Ennek az egész folyamatnak az iránya mindenképpen egy közösség felé fog mutatni. Nem csak Isten felé, hanem egy közösség felé, amelynek hasonlóak az értékei vagy az értéksorrendje, mint a mi új értéksorrendünk. Ez ennek a természetes folyamatnak az iránya.

Ahonnan kiindultunk, az az volt, hogy beszéltünk egy nagyon egyszerű modellről, a szenvedélybetegségeket illetően. Azt mondtuk, hogy a szenvedélybetegségekben, egy picit a ma emberét láthatjuk, mert a ma embere az, akinek nagy nehézségei vannak, hogy képes legyen az öntranszcendenciára, és a lemondásra, vagyis arra, hogy önmagát felülmúlja, és hogyan lehetne ez lehetséges, ha az én a személyiség középpontja. Ez így nem lehetséges, mert az én nem képes az ént a saját hajánál fogva kihúzni. Tehát önmagunk felülmúlására akkor vagyunk képesek, ha az énnél nagyobb erőkbe a bizalmunkat vethetjük, és ha a személyiségnek a természetes része az a nagyobb erő, amely az ént képes fölemelni, és önmaga fölé vinni. Ez nem az énből fakad, és nem az akaratból, de a személyiségből jön. Tehát ez a képességünk van egyfelől, másfelől pedig, hogy képesek vagyunk lemondani önmagunkról. A szenvedélybeteg pedig az a valaki, aki egyrészt nem bír bízni, valami énnél több valamiben, és nem bír lemondani valami énszerűről. Itt pedig most eljutunk oda, és ez most egy viszonylag pontos adat, hogy az alkoholelvonóknak és az ilyen rendszereknek a gyógyulási aránya 5 százalék! Tehát 100 szenvedélybetegből, aki végigmegy ezen a folyamaton, abból általában 5 gyógyul meg! Akik persze ugyanúgy, később visszaeshetnek. Az anonim alkoholisták közösségeiben meggyógyult embereknek 40 százaléka gyógyul meg! Akik persze ugyanúgy visszaeshetnek. Csak a nagyon nagy különbség az, hogy például az anonim alkoholisták, mindig is azt mondják magukról, hogy mi, továbbra is szenvedélybetegek vagyunk, csak meggyógyultunk. Az anonim alkoholisták közösségeinek, - ami most már majdnem 100 éves -, a hátterében egy lelkész áll! Ezt is lehet tudni! Szeretném most gyorsan elmondani nektek, az anonim alkoholisták 12 pontját. Azért, mert nagyon izgalmas lesz azt látni, hogy bárkinek, aki szenvedélybeteg, anélkül, hogy neki kereszténynek vagy bárminek kellene lennie, mindaz az emberi adottság és lehetőség, ami a megtérésben a rendelkezésünkre áll, hogyan segít a szenvedélybetegség legyőzésében. Nyolcszor olyan hatékonyan, mint más módszerek, pontosan azáltal, hogy képessé tesz bennünket a bizalomra, és alkalmassá tesz bennünket a lemondásra. Hallgassátok meg ezeket a mondatokat!

1. Elismerjük, hogy az alkohollal szemben tehetetlenek vagyunk! Egyedül nem tudunk az életünkön úrrá lenni!

2. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy csak egy nálunk nagyobb hatalom tudja szellemi egészségünket visszaadni!

3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket Istenre bízzuk, úgy, ahogy Istent megértettük! (Tehát egy transzcendens erőre bízzuk, ahogyan ez éppen a mi világunkban elevenen él. P.F.)

4. Félelem nélkül, lelkiismeretesen feltérképezzük bensőnket!

5. Hibáinkat leplezetlenül bevallottuk Istennek, magunknak és embertársainknak. (Önismeret.)

6. Feltétel nélkül készek voltunk hagyni, hogy Isten legyőzze karakterhibáinkat. (Közösség.)

7. Alázatosan kérjük, hogy szabadítson meg, ezektől a hiányosságainktól.

8. Fölírtuk egy listára azoknak a nevét, akiket megbántottunk, és készek voltunk bocsánatot kérni tőlük.

9. Ha lehetséges volt, akkor mindent jóvátettünk ezeknél az embereknél, kivéve, ha ezzel megbántottuk volna őket vagy másokat.

10. Naponta lelkiismereti leltárt csináltunk, és elismertük azonnal, ha nem volt igazunk.

11. Imával és megfontolással kerestük a tudatos kapcsolat elmélyítését Istennel, ahogy őt megértettük. (Vagyis ezzel a személyiségünkben is jelenlévő transzcendens erővel. P.F.)

Kértük, hogy engedje meg nekünk, hogy akaratát fölismerjük, és adjon erőt ennek teljesítéséhez.

12. Miután ezeknek a lépéseknek a segítségével egy belső ébredést éltünk meg, megpróbáltuk ezt az üzenetet a többi alkoholistának is továbbadni, és mindennapi életünket, ezek szerint az alapelvek szerint rendezni.

Nagyon sajátosan, egy segített, megtérés-jellegű folyamatról van tehát itt szó, amelyet nem a megtérés vágya indít, adott esetben, hanem valaki egyszerűen már nem létezhet úgy, ahogy addig élt. Az akarat a tökéletességtől távol álló én önigenlése! Emlékeztek? Ez nagyon egybevág ezzel a dologgal. Most valamiképpen összeraktunk egy képet, hogy lássuk, hogy a megtérés, mint vallási folyamat, és mint emberi folyamat, mint a személyiségben lejátszódó folyamat, mennyire természetes és normális. Erre a most a következő három lépéssel szeretnék vállalkozni. Mert mindaz, amit itt eddig elmondunk, valójában hihetetlenül közel vitt minket ahhoz, hogy tudatosan reflektáljunk arra, hogy milyen az emberképünk. Mert úgy tűnik, hogy amikor például az anonim alkoholisták kimondják ezeket a kijelentéseiket, ebben radikálisan megfogalmaznak egy önmagunkról alkotott képet. Ez pedig nem egyenlő azzal az emberképpel, amelyet a szenvedélybetegségben állítottak magunkról. A megtért ember emberképe nem egyenlő azzal, amit előtte az emberről gondolt, vagy önmagáról vallott. Ehhez pedig a következőt csinálnánk: csak utalásszerűen elmondanám, a tudománynak vagy a tudományos emberképnek azokat a pontjait, amelyekben általában a tudomány egyetért akkor, amikor az emberről beszél. Ezt csak éppen hogy el fogom mondani. Utána pedig összehasonlítanánk a rogersi emberképet, a biblikus-teológiai emberképpel, és végül fölvázolnám nektek, a biblikus-teológiai emberképnek azokat a vonatkozásait, amelyek minden keresztény emberre jellemzőek, vagyis a katolikus, protestáns, ortodox teológia által is közös pontjai, az emberről alkotott képnek. Szerintem ez nagyon izgalmas! Akkor pedig majd látni fogjuk azt, hogy egyrészt, vannak közös pontok a tudomány által kijelentett emberkép, a rogersi emberkép, és a biblikus-teológiai emberkép között. De! A biblikus- teológiai emberkép, gyökerében más, és jellegzetességeiben is olyan vonásokat tartalmaz, amely a jelenlegi tudományos emberképben nincs meg! Ezzel szeretném azt ábrázolni, hogy Rogers valahol a kettő között van. Ugye teológus végzettsége van, tehát ő valamiképpen a gyökereit innen hozza, de az a kép, amit megfogalmaz, azt ő a tapasztalatból szűri le, ezért tudományosnak nevezhetjük. Tehát így három állomást fogunk látni. El fogunk majd oda jutni, legalábbis ez a célom, hogy lássuk, hogy a biblikus-teológiai emberkép az mennyire megfelel az embernek. Az a fajta tudományos emberkép pedig, miközben nagyon helyes állításokat tesz, de mintha hiányozna belőle ez és az, és mintha nem volna eléggé megalapozott. Pont azért, mert csak tudományos megalapozottsága van.

Előtte egy játékra szeretnélek benneteket kérni. De ez most komoly! Minél jobban belementek, annál nagyobb tanulsága lesz számotokra. Azt szeretném tőletek kérni, hogy még mielőtt bármiféle emberképről beszélnék, majd amikor mondom, csukjátok majd be a szemeteket, és képzeljetek el magatok előtt egy papírlapot, a kezetekben egy tollat vagy ceruzát, és rajzoljátok le azt a képet, amire azt mondjátok, hogy ez vagyok én, mint ember. Hogyan látod magad? Jó? Ezt érdemes megcsinálni! Mert majd ekképpen, meg a biblikus- teológiai emberkép összehasonlítása nagyon sok tanulsággal fog járni. Tehát akkor arra kérnélek titeket, hogy csináltok, amit akartok, de én minden esetre egy fél percig csöndbe fogok maradni. Most pedig képzeletben rajzoljátok le magatokat, ahogyan magatokról van egy képetek, hogy így nézek én ki, mint ember, és ettől vagyok én ember, hogy így nézek ki!

A tudományos emberképet éppen, hogy csak el fogom mondani, mert nagyon szép kijelentései vannak, de én nem tartom annyira izgalmasnak.

1. Az ember öntudatos, racionális lény.

2. Az embernek szabadsága van arra, hogy tudatosítsa önmagához, környezetéhez való viszonyát, hogy tudatosítsa, hogyan kell cselekednie, és hogy fölismerje, hogy nem mindig tud úgy cselekedni, ahogy akar.

3. Öntudatunk, tudatosságunk által, számot tudunk adni önmagunkról.

4. Az emberi értelem föladata az, hogy a természet törvényeinek megismerése által, társadalmi és erkölcsi törvényeket hozzon, amelyek által a világot befolyásolni tudja.

5. Az ember önmagát teljesítményei által valósítja meg.

6. Az államhatalom vagy nagyobb egységek létrehozás által, garantál bizonyos értékeket, béke, vagyon biztonság, és a többi, valamint szabályozza az individuális hatalmi törekvéseket.

7. Az individuum csak dialógikus közösségi viszonyok között életképes. (Vagyis az ember, társas lény. P.F.)

Ezt csak azért akartam, hogy így puff, előttetek álljon egy ilyen valami. Ilyen természetesen nincs, hogy tudományos emberkép, csak maximum olyan van, hogy egy-egy szaktudomány, hogy gondolkozik az emberről. Ezek azok a pontok, amelyek a szaktudományok emberről alkotott képeinek a közös pontjai voltak. Tehát nyilván ezt még sokkal árnyaltabbá is lehet tenni, attól függ, hogy honnan nézzük.

Most nézzük meg, hogy mi a különbség a rogersi emberkép, meg a biblikus-teológiai emberkép között! Ez 5 pont lesz.

1. Az ember alaptermészeténél fogva, alkalmas arra, hogy felelősséget vállaljon önmaga, a közösség és a világ iránt. Ezt mondja Rogers. Innen indul, és ide jut el a tapasztalatokból való elvonatkoztatás után. Mit mond, ehhez képest a biblikus-teológia vagy a biblikus-teológiai emberkép? Nemcsak annyit mondunk, hogy az ember felelős lény, hanem azt is állítjuk, hogy a felelős lényünk volta, a teremtettségünkből fakad. Vagyis, hogy az ember nemcsak képes arra, hogy felelős lény legyen, és felelősséget vállaljon önmaga, a másik ember és a világ iránt, hanem hogy a felelősségvállalás, az emberi természetünk lényegéhez tartozik hozzá! Sőt! Ahogy például Karl Rahner mondja, - aki a Katolikus Egyház egyik legnagyobb teológusa a XX. században -, Az Ige hallgatója című művében, hogy ha az embert meg kellene határoznunk, hogy ki az ember, akkor az ember az a valaki, aki felel Isten hívására. Tehát ez ember lényege az, hogy felelős lény! Vagyis, hogy az ember lényege az, hogy a teremtettségünkből adódóan, Isten megszólított bennünket, és amikor mi megszülettünk, a foganásunktól kezdve, megszólítottak vagyunk, és az ember-voltunk azáltal tud kibontakozni, hogy erre a megszólításra válaszolunk, felelünk. Tehát itt a felelősség nem csak erkölcsi értelemben jelentős, hanem egyáltalán az emberi létezésnek a lényegét fejezi ki, hogy valakinek válaszadásra tartozunk, hogy valaki megszólított bennünket és felelnünk kellene erre a megszólításra. Ebből nyilván levezethetjük a közösségi megszólítottságunkat is, mert a többi ember is teremtett lény, és ők is megszólítanak bennünket. Tehát, mint az Isten és a másik ember, a világ által, megszólítottak vagyunk! Itt jön egy nagyon fontos mondat! Ezt a felelősségét az ember nem tudja lerakni! Ha az ember voltunkhoz ez tartozik lényegileg hozzá, hogy felelősek vagyunk, akkor ez lerakhatatlan! Ha valaki ezt a felelős voltát megpróbálja lerakni, akkor kiseik az ember voltából! Erre mondja a biblikus-teológiai szemlélet azt, hogy ez a bűn, ami nem feltétlenül erkölcsi értelmet takar, amiről már beszéltünk is. Tehát, ahogy Rahner mondja, az ember éppen az által ember, hogy Isten megszólítására, a másik ember, a világ felel.

Böszörményi Nagy Iván, aki egy családterapeuta és annak egy nagy atyamestere, aki az USA-ban él és természetesen magyar származású. Nagyon sokat tanult, - amikor kialakította az ő emberképét, amely által tudott családokat segíteni -, Martin Bubertől. Martin Buber pedig egy haszid, zsidó rabbi, akinek nagyon határozottan biblikus-teológiai emberképe van.

A ma embere, úgy gondolkozik, hogy születésünktől adva van a szabadságunk arra, hogy a szabadságból kiindulva döntsünk, hogy mikor és hogyan vállalunk felelősséget? Hogyan éljük a tudatos életünket? Ez a tudományos emberkép. De Böszörményi Nagy Iván ehhez hozzáteszi, nem teológusként, hanem lélektani szakemberként, hogy ez tévedés így! Mert a felelősségünk megelőzi a szabadságunkat! Mert minden ember, aki erre a világra születik, föl van szólítva arra, hogy válaszoljon, arra a kihívásra, hogy ebben a világban él. A saját ember volta egy kihívást jelent neki, és erre neki, ha tetszik, ha nem, ameddig ember, válaszolnia kell! Tehát a felelősség megelőzi a szabadságot. Éppen, hogy a felelősségünket felismerve jutunk el oda, hogy felismerjük, hogy szabadon dönthetünk afelől, hogy ezt a felelősséget hogyan vállaljuk magunkra. A felelősség tehát előbb van, mint a szabadság! Ennek az emberképnek nyomán, családoknak lehet segíteni, akik azt mondják, hogy előbb van a szabadság, és előbb van a jogom a szabadsághoz! Egy kisgyerek azonban, amikor megszületik, nem dönthet a létezése felől, mert azt kapta, mert egyszerűen ebben a helyzetben találja magát. Ez pedig az ember voltunkhoz alapvetően hozzátartozik. Ezért nem indulhatunk ki a szabadságból, hanem a felelősségből kell kiindulni! Ami egy családgondozásban, az egymás iránti felelősséget fogja jelenteni. Ez ugye gyökerében más! Egész másképpen fogok közelíteni hozzád, ha ezt gondolom, hogy én meg vagyok szólítva teáltalad, pusztán azáltal, hogy te vagy, és nem azáltal, hogy te szólsz hozzám. Azáltal, hogy te létezel, engem megszólítottál! Nekem pedig válaszolnom kell rád! Hadd mondjak egy messze mutató elvet! Gazdasági elv. Ebből vezethetjük le például azt, hogy a jelen nemzedéknek a szükséglet kielégítései, nem veszélyeztethetik a jövő nemzedékének a szükséglet kielégítéseit. Vagyis, ha nekem egy ilyen emberképem van, biblikus-teológiai alapokról, amely nem mond ellent a tudománynak, akkor én egy olyan nemzedékért is felelős vagyok, aki még csak nincs is. Magamat pedig megszólítottnak tartom, a 2500-ban megszületett gyerekek által! Itt és most pedig, ez az én magatartásomat befolyásolja! Ezért lehet, hogy nekem szabadságom van arra, hogy pusztítsam a környezetemet, mert ez valóban igaz, de ezt a szabadságomat megelőzi a felelősségem a környezetem iránt! Szabad vagyok abban, hogyan elégítem ki a szükségleteimet, de ezt a szabadságot megelőzi a felelősségem, hogy vajon ez akadályozza-e másoknak az elemi szükséglet kielégítését? Egy ilyen emberkép gyökerében más magatartást fog magával hozni! Azt gondolom, hogy itt az egyházak hatalmas tudásnak a birtokában vannak. Ha mi ezt markánsan tudnánk képviselni, akkor újból meg tudnánk alapozni az emberiség megrendült valóságát. Honnan vezeti ma le a tudományos emberképből kiinduló bárki, egyes ember vagy intézmény azt, hogy hogyan vállaljunk felelősséget a következő generációkért? Ha valaki, egy biblikus-teológiai emberképből indul ki, akkor ez számára az Istentől és a Kinyilatkoztatásból megalapozott, mert akkor ebbe veti a bizalmát, és ez alapján tud élni. Nem biztos, hogy nagyon bölcs dolog, hogy most idehozom ezt a szempontot, de talán pont most ide kellene, hogy ezért az abortusszal kapcsolatos egyházi állásfoglalás mindig is olyan lesz, amilyen lesz, mert azt gondoljuk, hogy a megfogant élet megszólít bennünket! Tehát mi felelősek vagyunk! Az anyának pedig van joga és van szabadsága és minden egyebe van, amit szoktak hangsúlyozni, és egyetlen mondatot sem vonunk mi ebből kétségbe. Pont ugyanúgy, ahogy a tudományos emberkép mondataival is, dehogy vitatkozunk, nagyon szép és igaz. Csak azt gondoljuk, hogy az anya szabadsága és jogai előtt, az ő ember voltához kapcsolódóan: felelős a magzatáért! Egyszerűen csak ezt gondoljuk! Ebből pedig levezethető az, amit képviselünk.

2. Az ember, erre a felelősségvállalásra képtelenné válhat. Mondja Rogers. Mi ennek az oka? Azt mondja, hogy a kedvezőtlen szociális folyamatok, a belső szabadság elvesztéséhez vezethetnek, az ember destruktívvá válik az önmaga környezete felé. Ezzel egyet lehet érteni, de a biblikus-teológiai emberkép ezt megint egy egészen más talajról indítja el. Mert azt mondjuk, hogy az ember önmagával való meghasonlottságának oka, valamiképpen és eredetében, az Isten-kapcsolat elvesztéséből vagy meghasonlottságából fakad. Ha most ül itt köztetek olyan, aki nem vallásos, nem tartja magát hívőnek, csak esetleg érdeklődésből van itt, ez a kijelentés annak olyan furcsa lehet, hogy most mi köze az én rossz érzéseimnek az Isten-kapcsolathoz? Mit kell ezt állandóan idekeverni? Azonban a biblikus-teológiai emberképből az fakad, hogy az ember, ember voltához hozzátartozik a teremtettség. Azáltal vagyunk emberek, hogy Isten teremtett bennünket! A teremtettség itt most csak annyit jelent, hogy a létezésünknek a hátterében, nem pusztán természeti folyamatok állnak. Ez mit is jelent? Azt, hogy a teremtmény, az ember, ha megpróbál ebből az ember voltából kilépni, amely azáltal embervolt, hogy Istennel összeköt bennünket, mert tőle van az élet, akkor ez a meghasonlottsághoz vezet. Ezt mondja a teológiai-biblikus emberkép. Lehet, hogy ennek valaki egyáltalán nincs tudatában! Lehet, hogy a meghasonlottságnak a felszámolása, anélkül is megtörténhet, hogy ő Istenbe vetett hithez jutna. Ez egyszerűen azért van, mert ha én a teremtettségem által, eleve Istenhez kapcsolódok, akkor az Isten ereje és az élet, akkor is át tud engem járni, ha én nem jutok el annak a fölismeréséhez, hogy van Isten. Ugye?

Szeretnék most egy-két történetet mondani.

A Szentírásban a Tékozló fiú története mutatja ezt a biblikus-teológiai emberképet, talán a legszebben. Nem is annyira a teremtéstörténet. Mert a Tékozló fiú történetében ott van a fiatalember, aki súlyos bűnöket követ el, ezért erkölcsi válságba kerül, az erkölcsi válság fokozódik, egzisztenciális válság lesz belőle, éhezni kezd, és a következőt mondja: „Visszamegyek apámhoz, és beismerem előtte, hogy bűnt követtem el ellene, meg Isten ellen, és kérem tőle ezt, hogy fogadjon béresei közé, azért, mert nem vagyok többé méltó arra, hogy a fia legyek!” Ugye ez a gondolata a tékozló fiúnak. A történet gyönyörűsége abban van, hogy amikor a fiú az apa elé áll és azt mondja, hogy: „Apám, nem vagyok méltó, arra, hogy fiad legyek, hanem csak béresként fogadj el engem!” - akkor erre az apa azt mondja, hogy: „Fiacskám, ez lehetetlen, te nem tudsz nem a fiam lenni! Ezért vágjuk le az állatot, a hizlalt borjút, adjunk gyűrűt az ujjára, kabátot a hátára, sarut a lábára, és csapjunk nagy lakomát!” Vagyis ebben az van benne, hogy az ember, ha akarná sem tudná megszüntetni az Istenhez fűződő viszonyát! De ebben az a szép, az Isten kapcsolatunkat illetően, hogy az Isten mindig így néz ránk, és te a világ legnagyobb bűnét is elkövetheted, nem szűnsz meg teremtménynek lenni, vagyis Istenhez tartozni, vagyis abból az állapotból kiesni, hogy téged Isten szeret! Ezért a tékozló fiú története ezt gyönyörűen példázza. A görög szövegben az van benne, és így lehetne fordítani szó szerint, hogy: „Teremts engem béressé!” Az apa pedig azt mondja erre, hogy ez lehetetlen! A teremtettség megtörtént, és te Istenhez tartozol!

Ugye, ugyanezt a képet mondja el Jézus a szőlőtő-szőlővessző hasonlattal. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők!” Legfeljebb annyit tehetünk, hogy nem hozunk termést. Tehát, ha nem akarunk a szőlőtőhöz kapcsolódni, akkor az az élet, ami onnan jön, az nem áramlik belénk, a szőlővesszőkbe, és szép lassan elszáradunk. Legfeljebb ennyit tehetünk. Karl Barth, a XX. század egyik legnagyobb protestáns teológusa, azt mondta: „Az ember folyamatos kísérletet tesz, hogy új teremtést csináljon. Ám ezzel egy valamit ér el, hogy tönkreteszi az életét.” Nem vagyunk képesek új teremtést alkotni, mert mi teremttettünk meg, mondja a biblikus-teológiai emberkép. Ezért legfeljebb a saját életünket, meg másokét, meg a világot tehetjük tönkre. Ez ugye egy hasonlattal élve azt jelenti, hogy mondjuk, ha én megszületek, és azt mondom, hogy én az apámat soha többé nem vagyok hajlandó látni, mert egy gazember, és ilyen és ilyen bűnöket követett el ellenem, - meg tudom-e szüntetni azt a viszonyt, ennek a viszonynak az alapját, ami köztünk van? Nem! Mert ő az apám marad, ha tetszik, ha nem! Megtehetem, hogy sosem látom, nem beszélek vele, nem veszek róla tudomást, ezt mind megtehetem. De azt nem tehetem meg, hogy új apám legyen! Kinevezhetek valakit annak, élhetek úgy, mintha nem létezne, de mégis ő az apám! A Szentírásban a Tízparancsolatnak a negyedik parancsot illető háttere éppen ez egyébként. A szülők tisztelete, nem az ő magatartásukból fakad, hanem a szőlő voltukból, azért, mert ők nem tudnak megszűnni apámnak és anyámnak lenni! Ha most a lélektan felől nézzük, akkor nagyon sokszorosan kiderül az, hogy egy olyan valaki, aki nem tudatosítja magával, az apukájával és az anyukájával való viszonyát, főleg, ha az nagyon negatív, akkor ez általában a saját életének a kárára szokott történni. Nem nagyon ismerek olyan lélektani irányzatot, ahol ez valamilyen módon ne lenne benne, hogy a szülőkkel való kapcsolatunk rendezése, alapvetően fontos a saját életünk szempontjából. Hát ez olyan primitív kijelentés, hogy szégyellem kimondani! De ha az emberképünkhöz csatoljuk, akkor az Istenre vonatkoztathatjuk.

3. Az empátia, az elfogadás, a hitelesség, amiről hónapokon keresztül beszéltünk, segít visszatalálni önmagunkhoz, kapcsolatba lépni egy megújult viszonyban, a világgal, meg másokkal. Ezt mondja Rogers. A bibliai-teológiai emberkép ennél tovább megy, vagy mélyebbről indítja az érvelését, mert azt mondjuk, hogy az ember sebzett volta, a tudatlanságunk, a betegségeink, a bűneink ellenére is, képesek vagyunk megváltozni, megtérni és újjászületni. Mindez azonban, nem csak az empátia, a hitelesség, az elfogadás, a megértés és az együttérzés által történik, ami a kapcsolatainkból fakad, hanem azáltal, hogy Krisztus azonosította magát velünk, és az életét adta érted meg értem! Vagyis, hogy mondjuk a lelkigondozó, vagy a segítő, vagy a házastárs, vagy bárki, a barát, amikor a másikat elfogadja, tiszteli, hitelesen teszi, és a többi, akkor valamiképpen afelé közelít a magatartásával, ahogyan Krisztus velünk kapcsolatban van. Azért gyógyít az empátia, a megértés, az értem való felelősségvállalásod a terápiás folyamatban, és az összes többi, mert benne van valami abból, amit Jézus tett értünk! Ide lehetne kapcsolni tehát, hogy a személyiség központja nem az én, mert a változás nem itt történik. A személyiség középpontja, - most biblikus-teológiai kijelentést teszek -, Krisztus! Nekem Ő az én személyiségem középpontja! A személyiségem középpontjának Krisztus-arca van! Az én átalakulása és az én újjászületésem, ebből a középpontból történik, ezt pedig a keresztségben látjuk megtörténni. A keresztségbe Krisztust öltjük magunkra, ezt szoktuk mondani. Vagyis, látjuk azt, amikor a tükörbe nézünk, hogy Krisztus néz vissza! Valójában erről van szó! Ha Rád nézek, akkor Krisztus néz vissza rám, ez pedig meghatározza a Veled való kapcsolatomat! Ez tehát azt jelenti, hogy valójában Isten igent mond ránk, és ezt az Igenjét soha nem vonja vissza! Ugye, ezért szoktuk mondani, hogy Új és Örök szövetséget köt velünk. Vagyis, Isten igent mondott rád a teremtésben, amikor megteremtettél, és a Megváltásban, vagyis abban a képességedben, hogy képes vagy újjászületni. Ennek a közösségvállalásnak az Isten részéről, nagyon szép példája éppen a két vagy egy héttel ezelőtti evangélium és ünnep, ami nem más, mint Jézus Krisztus megkeresztelkedése. Ez egy nagyon szép kép! Nincs bűne, nekünk meg van. Mi bemerítkezünk a Jordánba, hogy ezzel kifejezzük a vágyunkat, hogy szeretnénk megszüntetni a saját töredékes emberi voltunkat, és újjászületni, és fölvenni a kapcsolatot Istennel. Akkor pedig jön Jézus, akinek nincs bűne, akinek az Istenkapcsolata nem töredékes, aki nem sebzett és nem beteg, aki nem tudatlan, és belemerítkezik a Jordánba. Ennek hatalmas ereje van! Alámerül abba a világba, amely a mi világunk, a mi sebzettségünk, betegségünk, tudatlanságunknak a világa. Ezt egyetlen mondatban úgy lehetne összefoglalni, hogy mi belemossuk a szennyünket a Jordán folyóba, Ő meg ezt magára veszi. Ő nem lemossa magáról a szennyet, hanem azt magára veszi! Tehát amikor, mondjuk én papként, beszélgetek bárkivel, akkor én nem azért igyekszem empatikus lenni, megértő és elfogadó lenni, mert annyira hiteles nekem Rogers, vagy azért, mert kipihentem magam előző nap, és most van hozzá erőm, vagy nem azért, mert én egy ilyen pasi vagyok, és kedvem van, és nekem örömet okoz ez! Hanem ez nagyon mélyről megalapozott! Ezért van az, hogy te valóban, ha én jól csinálom, lehetsz a világ legnagyobb gazembere, nekem veled szemben Krisztusnak ezt a magatartását kell képviselni. Te rám teheted a bűneidet, és én nem utasítalak el! Belemerítkezem a te életedbe, és magamra veszem ezt. Hát az más kérdés, hogy utána meg passzolom fölfelé. J Tudjátok ki akar annyi piszokkal élni! De ezt a reményem szerint való elfogadást, együttérzést, meg minden egyebet Krisztusból tudom levezetni. Máshonnan, ha például ebből a tudományos emberképből kellene, hát én nem is tudom…de nekem nem menne, az tuti!

A terápia célja a megújulás, vagyis az önmagamra találás. Önazonosság, kongruencia. Mit mond erre a teológus, vagy a biblikus? Azt mondja, hogy az önmagamra találás, valamiképpen az Istenre való találás által lehetséges. Ennek lehet útja az is, hogy te vagy a közvetítő. Tehát nyilvánvaló, hogy egy mély emberi viszonynak az átélése segíthet engem az Istenre találáshoz. Ez nem feltétlenül kell, hogy közvetlenül történjen. Ez tesz engem képessé egy új minőség kialakítására, és ezért mondhatjuk azt, ebből az emberképből kiindulva, hogyha megrendül az Istenkapcsolat, akkor az összes többi kapcsolat is veszélyeztetetté válik. Erre szokták mondani azt a képet, hogy van a pók meg a hálója. Ismeritek ezt? A pók hálója egy gyönyörű szép rendszer, egy fantasztikus és lenyűgöző szövedék, ráadásul nagyon szép, szimmetrikus, harmonikus valami. Igen ám, csakhogy a hálóból kiindul egyetlen szál, fölfelé, amin függ az egész háló! A ma embere pedig olyan, hogy azt mondja, hogy olyan szép ez az egész rendszer, de minek ide ez a csúnya, kiálló szál? Sutty! Elnyesi! Ettől pedig az egész összezuhan! Elég primitív? J Jó! Lehet, hogy egy kicsit gagyi volt…na… Miért? Csak nekem tetszik? Akkor én primitív vagyok… J Szóval éppen ezért nagyon óvatos vagyok azzal a folyamattal, ami ma történik. Nem állok be azoknak a sorába, akik azt mondják, hogy a világ egyre rosszabb, és szörnyülködjünk ezen egyre hangosabban. Ezt nem akarom tenni! De azért nekem úgy tűnik, hogy a kereszténység talaján fogalmazódnak meg az emberi jogok, a polgári jogok, a szabadságnyilatkozatok és a többi. De az ember már elnyírta többé-kevésbé ezt az egyetlen szálat, és most kezdjük lassan azt átélni, hogy mit jelent az, ha kezd az egész összegubancolódni! Nekem ilyen élményem van. Nektek nem? Miután ezt a szálat már elég régóta elnyírtuk, tehát megültük Istent, ez már a XIX. Században világos volt, ezért már nincs tudásunk arról, hogy itt valaha is volt egy szál, aminek az elvágása miatt vagyunk most olyan helyzetben, amilyen helyzetben vagyunk. Tehát, ha én a ma emberéhez kell, hogy szóljak, ez egy nagyon nehéz helyzet, mert a gubancról nagyon szívesen beszélgetünk, de azt mondja a ma embere, hogy hát nincs is ilyen szál, hát miről is beszélek én? Én ezen egy szálon keresztül tudom, hogyan kell csinálnom, de úgy egyébként meg nem tudom, és azt nem látom, hogy  a világból ezt valaki tudná!

5. Rogers szerint a megújult és gyógyult ember, nem válik mentessé a konfliktusoktól és a krízisektől, de a gyógyulása az embersége által képes ezeket jobban elviselni, sikeresebben birkózik meg velük. A teológiai-biblikus emberkép szerint a megváltott és megtért embert is érik krízisek. De a kríziseinkből való kijövetelünknek a hátterében nem pusztán csak az az erő van, amit mondjuk egy terápia során magunkra vettünk, nem csak az az erő van, amit az emberekkel való kapcsolataink által magunkba gyűjtöttünk, hogy na, végre volt valaki, aki hajlandó minket elfogadni meg szeretni. Hanem ez az erő Istenből fakad, és nem a mi erőnk! Ha általad kaptunk is erőt, az sem belőled volt, hanem csak általad! Az életnek forrásai nem mi vagyunk, emberek, hanem mi csak közvetítjük az életet. Amikor egy kisbaba születik, akkor nem mi teremtjük őt, nem mi alkotjuk, mi csak közvetítjük az életet! Két sejt találkozik, és utána jön a csoda! Ahhoz pedig, hogy abból ember legyen, ahhoz alig teszünk mi valamit hozzá. Szinte semmit! Csak egy anyaméh kell, egy jó kis közeg, meg hát ennie, és innia is kell, meg természetesen az is kell, hogy legyen egy szerető férj. Tehát a krízisekkel való szembenézés, és ennek az ereje, nem az énből fakad, nem az akaratból, nem belőlünk, még csak nem is belőled, hanem sokkal mélyebbről! Lásd: anonim alkoholisták 12 pontja. Húha, ez brutális volt! Nem tudom, mi történt velem… pedig van egy-két jó történetem, de nem tudom mi történt velem, egyszerűen eltűntek. De még van 7 perc! Akkor mondok gyorsan egy-két történetet! Jó?

Akkor gyorsan belevágok, hogy majd tudjak történetet mesélni! A keresztény teológiai antropológia találkozási pontjai. Igen! Idáig volt az összevetés, és most még egy lépést teszünk, és megnézzük azt, hogyha a keresztény teológiai emberképeknek a közös vonásait összerakjuk, akkor mi jön ki belőle.

1. Az ember teremtett lény. Ami mit jelent? Azt, hogy lépesek vagyunk az Isten-és az embertársi kapcsolatra. Ugye ez azért egy másfajta emberkép? Ha elmész egy pszichológushoz, akkor nem lehetsz benne biztos, hogy ő föltételezi-e rólad azt, hogy képes vagy kapcsolatba kerülni Istennel. A pap viszont ezt föltételezi! Ezért jogos azoknak a fenntartása, akik azt mondják, hogy jobban szeretnék adott esetben, mondjuk keresztény pszichológushoz menni. Mert néha el kell ám menni pszichológushoz, mert a pap az nem ért hozzá! Akkor el kell menni a szakemberhez! De nem mindegy, hogy ő ezt a szálat képes-e tudatosítani vagy nem? Egy hasonlatot hadd mondjak el, ami Carl G. Jung tollából származik. Ő írta ezt le, több helyen is. Jung, a tudóshoz, a pszichiáterhez érkezik egy fiatalember, akinek a hóna alatt van egy több száz oldalas analízis, amelyet Freud mester készített. A fiatalember pedig nem gyógyult meg! Semmivel se lett jobban, és ez most nem Freud-kritika, csak egyszerűen azt állítjuk, hogy ez a fiatalember megkapta az analízist, és nem lett tőle jobban. Akkor pedig Jung elkezd vele beszélgetni, és olvasgatja ezt az analízist, és azt mondja, hogy hát, igen a mester nagyszerű analízist készített. Kiderül azonban az, hogy ez a fiatalember élősködik egy nálánál jó pár évvel idősebb asszony pénztárcáján, és még ki is használja ezt a nőt. Súlyosan kihasználja! Gyakorlatilag elszedi tőle a pénzét. Erre pedig Jung leírja az egyik könyvében, hogy amikor ez kiderül, akkor ezt mondja ennek a fiatalembernek: Nézze! Amíg maga úgy él, mint egy disznó, nem fog meggyógyulni! Erre a fiatalember azt mondja, hogy: Ne moralizáljon Dr. Jung! Önhöz én terápiára jöttem, analízisre, ne keverje bele az én terápiámba az erkölcsi motívumot! Egy pszichiáter nem legitim ebben a dologban! Akkor erre Jung ezt mondja: Lehet, hogy ez nem legitim dolog, de emberek vagyunk, és az ember voltunkhoz az erkölcs is hozzátartozik, tehát az egészségünkhöz is hozzátartozik a moralitás. Ezért, ameddig Ön így él, nem fog meggyógyulni! Ezt példának akartam hozni, hogy mit jelent az, hogyha leszűkítjük azt a képet, amit magunkról alkotunk. Ezért lehetséges az, hogy valaki éveken keresztül a lehető legjobb terápiára is járhat, de ha az az emberkép, amit a terapeuta képvisel, nem a teljes, akkor lehet, hogy pont az marad ki, ahol a gyökér van. Azt jelenti a teremtettségünk, hogy kapcsolati közösségben jelenik meg az Istenképiségünk. Nagyon egyszerűen ez azt jelenti, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, férfinak és nőnek. Tudjátok, van egy zsidó teológiai irányzat, ami azt tanítja, hogy azért teremtette az Isten utoljára az asszonyt, mert a tökéletlenből a tökéletes felé haladt! Ugye? Teremtmények, ember és a nő! J Ugye? Ez már tetszik a hölgyeknek is!  Szóval ez azt jelenti, hogy az Istenképiségünk az nem az egy ember, önmagában, hanem a férfi és a nő! ….vagyis hoppá! A nő és a férfi! Bocsánat! J De messze vagyok a megtéréstől! Istenem! Ez nem csak azt jelenti, hogy az önmagunkról alkotott képben, ha férfi vagyok, akkor ott kellene szerepelni egy nőnek is. Tehát nem csak ezt jelenti, hogy az ember a férfi és a nő együtt, hanem az ember úgy ember, hogy egy ember és a másik ember. Káin és Ábel története ezt példázza rögtön, Ádám és Éva konfliktusa után.

Amikor lerajzoltátok magatokat, hány embert rajzoltatok? Kettőt? De jó! Oda nézzetek! Ez azt jelenti, hogy ha a bibliai-teológiai emberképből indulunk ki, akkor amikor önmagamat rajzolom, nem rajzolhatom csak magamat, mert ez akkor hamis! Mert legalább oda kellene rajzolnom Krisztust a szívembe, vagy a feleségemet, ahogy fogjuk egymás kezét, vagy a gyerekeket, a családot, mert a velük való viszonyba vagyok az, aki vagyok. Nem így van?

Hú! Elment az idő! Elmondhatok azért még egy szép történetet? Egy 96 éves nénihez jártam, - aki nemrég halt meg -, az idősek otthonába, és már 9 éve ismerem őt, és ő az aki 58 évig dolgozott egy munkahelyen. Na, ez durva, nem? Ilyet papok tudnak manapság csak csinálni. J Telefonközpontos volt egyébként a Gellért Szállóban. Megyek hozzá karácsonykor, és viszem magammal a barátaimat is, és betlehemezünk a 96 éves néninek. Tudjátok, ahogy az a 96 éves, keresztény néni, amikor bekopogtatunk, és hallja, hogy betlehemesek jönnek, akkor így kivirult az arca! Alig bírt állni, de azért fölkelt, és egyesével mindenkivel kezet fogott, és hellyel kínált mindenkit. Sugárzott belőle az, hogy számára az élet az, hogy együtt vagyunk emberek, és hát most jöttek hozzá a betlehemesek, és hát ők az ő testvérei, a pap az ő testvére, és ő ebben a világban él! Olyan lenyűgöző volt! Akkor ott betlehemezünk, és akkor nagyon megköszönte, és teljesen odavolt a gyönyörűségtől. Hogy hozzá mi elmentünk, és ez annyira csodás volt! Jó karácsonyi ajándékot adtunk neki! Most meg majd sajnos pénteken ezt a drága nénit el fogom temetni.

Egy mondatot mondanék, csakhogy tudjátok, hogy mi lesz a következő alkalommal. Farsang van! Ezért egy meglepetést készítettem nektek, és azért voltam ilyen komoly, mert a következő alkalommal ez nem lesz így. Hanem a Rögtönzések színháza egyik társulatát, kedves barátaimat hívtam meg, és ők fognak eljönni ide, és lesz közöttük egy római katolikus pap is. Majd a végén megkérdezem, hogy szerintetek melyik volt a pap. Szerintem nagyon érdemes lesz eljönni, de azért akartam előre szólni, hogy aki azt mondja, hogy ilyenre nem akar eljönni, az akkor egy komoly teológiai művet olvashasson inkább, egy hét múlva, kedden.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs