A bibliai, teológiai emberkép sajátos vonásai 2. - Árucikk ember 1.

2004.02.10.

Megosztom
Elküldöm

A bibliai, teológiai emberkép sajátos vonásai: 3/1. Az ember képes értelmes életet élni, a világot, önmagát és az Istent megismerni. 3/2. Az ember képes érzelmi, bizalmi viszony kialakítására, képes a hitre. 3/3. Az ember állandóan rászorul a Szentlélek jelenlétére és védelmére. A ma jellemző emberkép: Árucikk ember: 1. Tárgyakra alapozott értékek. 2. Dologszerű megismerés.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntelek mindnyájatokat!

 

Abból a helyzetből vagy kérdésfölvetésből indultunk ki, hogy hogyan tehetnénk a hitünket személyessé. Mi segíthetne bennünket abban, hogyha valamire azt mondom, hogy hiszek, hiszek benned vagy hiszek benne, akkor be merjünk ülni a talicskába akkor is, ha azt egy nagyon magasra kihúzott kötélen vezeti át valaki. Tehát ez a kérdésföltevés, hogy: Hogyan lehetne személyessé tenni a hitünket? Mert ha igazán személyes volna, akkor abból tudnánk élni. Innen indultunk ki, és eljutottunk oda, hogy akkor számunkra nagyon jelentőségteljes az, hogy megnézzük, hogy mit gondolunk a személyről, és milyen emberképünk van, mert az adja meg azt a keretet, amely által egyáltalán valamilyen következtetésekre juthatunk. Ha egy olyan keretben gondolkozunk az embert vagy a személyt illetően, amely szűkebb, mint ami ránk jellemző, akkor valami hiány fog keletkezni az életünkben. Így jutottunk el oda, hogy megnézzük, egyrészt a tudományok által fölvázolt emberképnek a kulcspontjait, amelyekben megegyeznek, és azt mondtuk, hogy ezzel mind egyet értünk, és nincs ezzel semmi bajunk. Majd pedig hozzátettük Rogersnek az emberképét, ahogyan ő a másokkal való kapcsolatban kifejtette és megértette, ahogy a másikat, önmagát meg a kapcsolatot látja, és fölismertük azt, hogy itt valami többletről van szó. Most pedig ott tartunk, hogy a teológiai-bibliai emberképnek a közös vonatkozásait mondjuk el. Nyilvánvaló, hogy ezek a vonások is kiegészíthetők annak függvényében, hogy éppen melyik szerző vagy teológiai irányzat felől megyünk. Amiről én most beszélek, azok a legfontosabb, közös pontok, amelyek, ha teológiai-bibliai emberképről beszélünk, szükségszerűen bent lesznek ebben a képben, és kijelölik azt a keretet, amelyen belül az emberről, vagyis önmagunkról, meg a másikról gondolkozunk.

1. Az első nagy pont az volt, hogy az ember teremtett lény, és ennek az összes következményét igyekeztem elmondani, persze a teljesség igénytelenségével, vagy a teljesség igénye nélkül, azt hiszem úgy kell mondani.

2. A második pont az volt, hogy az ember megváltásra szorul. Ezt pedig még nem fejeztem be teljesen. Mert például nem beszéltem arról, hogy ez mindenképpen azt jelenti, hogy az ember önmagát nem tudja megváltani. Ez egy illozórikus elképzelés lenne, hogy képes lennék annyira tuti lenni, hogy ne volna szükségem másokra, és önmagamat, így önmagamban boldoggá tudjam tenni. Ez még messze nem megváltás, persze, ez csupán a boldogság, és még ez sem megy csak úgy nekünk, magunkban, nemhogy a megváltottság. Úgyhogy minden ilyen célkitűzés, hát eleve, mondjuk így, hogy megkérdőjelezhető, vagy nagy-nagy kérdéseket tesz föl! Tehát, ha a bibliai-teológiai emberképben gondolkozunk, akkor nem tűzzük ki célul, hogy önmagunkat szeretnénk megváltani. Aki ebben gondolkodik, úgy tűnik, hogy nagyon komoly hazugságok árán tudja csak fönntartani ezt az elképzelését. Mondjuk, hogy hogyan bizonyítja be, hogy egyre közelebb jutott a megváltáshoz, a saját erejéből? Nyilvánvaló, hogy ehhez nagyon komolyan kell ám magunkat önámítani! Arról beszéltünk még a megváltást illetően, hogy az ember nagyon olyan valaki, akinek a létezése esetleges, és nem szükségszerű az, hogy vagyunk! Ebből és ennek a következményeiből pedig, egy csomó minden levezethető. Az, hogy kitűzünk célokat, és nem érjük el, hogy vannak jó szándékaink, és ne érnek el eredményt, hogy tele vagyunk tervekkel, és nem tudjuk őket megvalósítani, hogy akarunk szeretni, és nem tudunk szeretni, és az összes többi. Itt rengeteg mindenről lehetne beszélni! A megváltottságra való szorultságunk, a létezésünk esetlegességéből, annak töredékességéből és annak esetlegességéből vezethető le. Itt akkor látunk egy nagyon érdekes összehasonlítási lehetőséget, hogy a tudományok emberképének a közös pontja az, hogy az ember a tettei, a cselekvése, még inkább a teljesítményei által valósítja meg magát.  A bibliai-teológiai emberképben azonban az embernek akkor is van értéke, ha nem képes olyan cselekvésre, amelyet a társadalom, vagy a ma kultúrája értékesnek tart. Az ember létezésének akkor is van értelme és értéke, sőt célja is van, meg küldetése, hogyha egyáltalán nem tudunk teljesíteni, hogyha azokkal a számokkal kifejezhető világban, amelyben a teljesítményt mérik, az, amit mi tudunk beadni, nem számszerűsíthető! A teológiai-bibliai emberképbe belefér az az ember, akinek a teljesítménye nem számszerűsíthető! Mint ahogy a létezésünk sem számszerűsíthető teljes egészében! Itt olyan sok történetet mondhatnék el, hogy csak na! Nem is tudom, hogy hol kezdjem el? Illetve mondtam már egyet-kettőt ezekből. Most egy másik jutott az eszembe, hogy életemnek a nagy pillanata volt az, amikor már olyan jóba voltam a mozgássérült barátaimmal, ráadásul, akik légzésbénultak is voltak, akiket ugye vastüdősöknek szoktak nevezni, hogy már azt mondták nekem, hogy: Feri! Te közénk való vagy! Hú! Ekkora dicséretet! Ez nagyjából 10 évnek a legnagyobb dicsérete volt számomra, ez a mondat! Amikor a mozgássérültek azt mondták nekem, hogy Feri, te úgy vagy velünk, hogy kvázi mi mozgássérültnek tekintünk téged, és elismerjük a te bénaságodat, úgy, ahogy vagy! J Eljutott a mi barátságunk többekkel oda, hogy amikor mondjuk én 22 évesen a Népstadionban magasat ugrottam, akkor a mozgássérült barátaim, ott a maratoni kapunál, na azt nem mondom, hogy álltak, hanem feküdtek inkább, nem is ültek. Nem nagyon szoktam én ilyen versenyek előtt izgulni, mert mindig nagyon élveztem ezeket, de azért amikor ők ott voltak, akkor mindig nagyon izgultam! Annyit töprengtem azon, hogy milyen lehet nekik ezt látni! A barátságunk által pedig eljutottunk oda, hogy őnekik örömük telt abban, hogy én ott ugrabugrálok. Én még nem jutottam el oda, hogy ezt teljesen önfeledten tudtam volna csinálni! Azért bennem volt egy pici szorongás, hogy vajon én tényleg örömet szerzek-e nekik azzal, hogy engem látnak? Az ő létezésüket nehezen tudnánk produktívnak mondani, főleg mondjuk Béla barátomét, akiről egyszer meséltem, aki a 30 év fekvés után,  olyan egyenes volt a háta, mint az a deszkalap, amin feküdt. Ezt, azt hiszem, maximum elképzelni tudjátok, hogy valakinek a bordái egyenesek legyenek, merthogy sosem mozgott! Amikor pedig őt berakjuk az ágyba, akkor egy ilyen egyenes lapot fogunk meg, mert ez az ő háta. Nem tudja semmilyen testrészét mozgatni, csak a nyelvét. Az ő létezése nem annyira produktív a mi mércéinkkel mérve. De hogy van joga az élethez, az meg egyértelmű, hogyha ebben a bibliai-teológiai emberkében gondolkozunk! Emlékeztek? Róla meséltem azt el, hogy egyszer megfulladt, mert áramszünet volt az intézetben, és leállt a légzőkészülék, és ő nagyjából 5 percig nem kapott levegőt. Ekkor egy kicsit átment odaátra, és amikor megint kapott levegőt, akkor visszajött. Nem volt hívő előtte, amikor pedig visszajött, akkor már hívőkánt jött vissza! Akkor pedig azt mondta, hogy: „Rájöttem, hogy az életem célja az, hogy elmeséljem az utazásomat odaátra meg vissza!” Ezért pedig bárki ment oda föl az első emeletre, ahol ő lakott, ha úgy adódott a helyzet, akkor nagyon kedvesen megkérte az illetőt, hogy volna-e 10 perce, hogy leüljön mellé? Ekkor pedig, ha valaki leült, akkor ő elmesélte az ő történetét. Amikor pedig végzett, akkor mondta, hogy nem akart ő semmi többet, csak gondolta, hogy ezt elmondja. Ilyen volt a Béla, aki sajnos már nem él.

Aztán eszembe jutott az, hogy milyen mindenféle nehézség nélkül, néhány 100 meg 1000 méterre tőlünk, simán éhen halhatnak emberek. Hogyha jártatok már kimerítőbben elfekvő intézményekben, akkor láthattátok azt, hogy ott simán éhen lehet halni! Nem azért, mert kevés az étel, hanem azért, mert egyszerűen nem bírod megenni! Csak ezért, na és még azért is, mert nincs, aki odaadja! Nem egy és nem kettő emberrel beszéltem már, akik elmondták azt, és azért ehhez már kellett némi bizalom egymás iránt, hogy: Tudod Feri, az én édesapám éhen halt! Mindez nem 2000 évvel ezelőtt történt, hanem mondjuk 10 évvel ezelőtt, egy vidéki elfekvőben! Milyen lehet ennek a terhével élni? Ezt csak azért akarom mondani, hogy egy idős ember létezésének van-e jogosultsága? Mit is gondolok az ő ember voltáról, az ő produktivitásáról?

Itt még a megváltottsággal kapcsolatban. A megváltottság képessé tesz bennünket, hogy ismét a közösségben tudjunk élni, hogy megint közösségben tudjunk lenni egymással. Ez a megváltottság realizálásából adódik. Ha ebben a kifejezetten biblia összefüggésben gondolkozom, akkor ott a bűnbeesés, ami nem csak erkölcsi dolgot jelentett, hanem valamiképpen az életnek a vereségét, valamilyen szinten, akkor ez mindig egyet jelentett azzal, hogy az illető kiesett a közösségből. A közösségből való kiesés pedig, egyet jelent a személy pusztulásával. Ezért pedig mindig, amikor valaki, nem csak erkölcsi értelemben bűnt követett el, és jobb, ha így mondjuk, hogy úgy döntött, hogy nem szeret, ebben az esetben ezt, a bibliai-teológiai gondolkozásban, nem lehet magánügynek tekinteni! Ezért nem létezik olyan bűn, amire ki lehetne mondani azt, hogy az magánügy! Ilyen bűn nincsen! Még akkor is, ha azt egyedül követed el! Akkor is, ha senki nem tud róla! Mindez a bibliai-teológiai összefüggésekből kiindulva, persze. Ezért aztán, amikor valakire érvényes lesz a megváltottság, mert a másik megbocsát neki, vagy a közösség megbocsát neki, és Isten megbocsát neki, ez mindig egyet jelent azzal, hogy őt visszafogadják a közösségbe, és az élet elkezd áramlani a közösségi kapcsolatokban is. Egy nagy kérdés lehet az, hogy az iskola milyen emberképet sugall? Sajnos kritikusnak kell lennem, az egyházi iskolákat illetően is! Azt hiszem, hogy nem minden szempontból jól, beálltak a teljesítménycentrikus sodrásba, és ez nagyon nagy baj! Tehát, ha egy egyházi iskola, azzal vívja ki magának a tekintélyt, hogy onnan nagyobb százalékban jutnak be az egyetemre, akkor ezt én kétes értékű dicsőségnek tekintem. Jelenits István tanár úrnak van egy nagyon szép története. Persze, hogy hogyan értelmezzük, az megint egy másik kérdés! A piarista tanárság és a tanár-diák viszonyról, meg az egyházi iskolák, mondjuk így klassz voltáról szokta elmondani azt a történetet, hogy egyszer egy egyetemi tanár kereste őt meg, és azt mondta, hogy: - Tanár úr, én azt hiszem, hogy maguknál tényleg valami rendkívüli dolog folyik! – Hogyhogy? – Azért, mert amikor nézem a Műszaki Egyetemen a növendékeket, ahogyan kísérleteznek, meg mérnek, és közben beszélgetnek, arra figyeltem föl, hogy az egyházi iskolákról és az ottani tanárszemélyiségekről, állandóan szó esik. Míg a világi pedagógusokról nem. Itt most szabadon hagyom az értelmezési lehetőségeket, hogy vajon miért esik szó ezekről a pedagógusokról? De hogy az értelmezésnek egy pozitív lendületet adjak, eszembe jut egy piarista diák, - aki most már komoly apuka -, meg az ő társai, akik egyszer elmentek egy ilyen évfolyam kirándulásra, és négyen voltak olyanok, akik idősebbek voltak a többieknél. Kiderült az, hogy van egy nagy háló, és egy ötszemélyes háló, és akkor ezt kellett eldönteni, hogy ki kerüljön az ötszemélyes hálóba. Akkor pedig természetesen mindenki úgy gondolta, hogy ez a négy idősebb fog oda kerülni, na de felmerült a kérdés, hogy ki is legyen az ötödik. Ez a négy fiatalember azt mondta, hogy majd ők oda veszik magukhoz a tanár urat. Azért ez jelent valamit, amikor négy büdös kölyök azt mondja, hogy a tanár úr jó lesz ötödiknek! J Ez egy piarista tanár úr! Ezért vagyok roppant kritikus a semlegesség hangsúlyozásával! Nem hiszem, hogy lehetnék semleges abban, hogy hogyan nézek rád! Nem lehet semleges emberképem! Azt hogy csinálod? Hogy lehet egy tanárnak olyan emberképe, ami semleges? Ha ezt nekem valaki egyszer elmagyarázza, hogy hogyan lehet semleges egy emberkép! Ennyit akartam még a megváltásról mondani!

De azért most mondok még egy történetet! Az esendőségünk, az esetlegességünk, meg minden! Ez egy karácsonyi történet, a legjobb, amit eddig hallottam, van egy másik is, de azt nem merem elmesélni. J Mind a két történet valós, de most csak az egyiket mondom el. Karácsonyi asztal, vacsora, 24.-én, Szenteste napján vagyunk. Van ott egy ifjú ember, aki már bőven 20 fölött van, és az egész család évekig azért imádkozott, hogy legyen már neki végre egy barátnője! Képzeljétek el, szeptember körül, csoda történik! Megvan a barátnő! De hát a fiatalember úgy dönt, hogy csak azért óvatosan, és ne hajlandó elvinni az erre vágyakozó és epekedő családtagoknak bemutatni a barátnőjét, hanem hát, rejtegeti őt. Először ő akarja megismerni, és ez teljesen normális! J Az epekedő családtagok közül, aki a legjobban epekedik, az a nagyi! J Hát mégsem akarja úgy lehunyni a szemét, hogy nem látja azt a kislányt! Akkor karácsonykor, hatalmas várakozással megy el a gyermekéhez, mert hogy mi más is történhetne, minthogy az ő kis unokája most elhozza azt az ifjú hölgyet, és ezzel majd aztán mekkora lesz az öröm! Majd pedig hatalmas csalódására az történik, hogy csak a kis unokája van ott, az ifjú hölgy pedig nincs jelen. Ebben a nagy csalódottságában, a saját kifejezésmódjával, a következőt mondja Szenteste az asztalnál, hogy: „Hát én nem értelek téged Józsikám, te ezt a lényt csak dugod, dugod, ahelyett, hogy elhoznád és megismerhetnénk végre!” J Hát, hogy is mondjam, ez az emberi lét esetlegessége, törékenysége, máris napvilágra jutott!  A nagyinak nem mondták el, hogy miért lett mindenki vörös az asztalnál! J Hát ez talán majd megmarad mindenkiben a megváltottságra való szorultságunk témájából…

3. A teremtettségünkből, és a megváltásra szorultságunkból kifolyólag mondhatnánk még három dolgot.

A.) Az egyik. Képesek vagyunk értelmes életet élni, önmagunkat és a világot fölfogni, megismerni.

Természetesen nem teljes és objektív megismerésről van szó, egyáltalán csak arról, hogy képesek vagyunk önmagunkat megismerni. Ebbe beletartozik az is, hogy az ember képes valamiképpen Isten ismeretére jutni. Itt pedig Victor Franklnak van egy nagyon érdekes gondolata, és ezt most szeretném nektek felolvasni. Aki arról beszél, hogy az az ember, aki az ismereteiből kihagyja Istennek valamiféle megismerését, az ilyen ember számára Isten a tudatalattiban létezik. Olyan nem lehet, hogy nem létezik – mondja ő, hanem olyan lehetséges, hogy tudattalan. Ekkor pedig kifejti a tudattalan Isten fogalmát. Ugye ő egy zsidó származású pszichiáter.

„Mármost, harmadik fejlődési szakasza során, az egzisztencia-analízis, az ember tudattalan szellemiségén belül fölfedezte a tudattalan vallásosságot. Az ember tudattalan Istenre irányultságát, az embernek a Transzcendenshez fűződő, látszólag immanens, se gyakran rejtett kapcsolatát. Míg, eszerint a tudattalan szellemiség fölfedezésével a tudattalan mögött napvilágra került az én, a tudattalan vallásosság fölfedezésével, az immanens én mögött, láthatóvá vált a Transzcendens Te is. És ha ezek szerint az én tudattalannak is, a tudattalan pedig szelleminek is bizonyult, akkor erről a szellemi tudattalanról bebizonyosodott, hogy Transzcendens is.”

Ugye, ez egy nagyon egyszerű szöveg, így nem is bonyolódunk az értelmezésébe! J Én se nagyon értem, csak olyan jó… Tehát, hogy jön valaki, mondjuk egy pacák, és próbál segíteni másoknak, és azt veszi észre, hogy akkor tud segíteni, ha azoknak a másoknak megjelenik az, hogy értelmes az életem, és ha meg tudják találni azt, hogy mitől válik értelmessé az életük! Ennek kapcsán mutatja azt ki, hogy nagyon gyakran, miközben keresi az illető azt, hogy mitől lehetne értelmes az élete, fölfedezi ő maga is, meg Frankl is, aki vele beszélget, hogy az élete értelmessége azon múlik, hogy az addig tudattalan Transzcendenshez, Istenhez fűződő viszonya tudatossá válik-e vagy nem. Vagyis, hogy sok esetben akkor találja meg csak valaki, mondjuk egy krízisben vagy határhelyzetben az életének az értelmét, ha az addig adott esetben nem tudatos vallásossága, Istenkapcsolata, transzcendenciára való fogékonysága tudatossá tud válni. Akkor a következőt teszi még hozzá, összesen három sor az egész:

„Az egyéni kényszerneurózisról, sőt általában a neurózisról, nem kevés esetben mondhatjuk el azt, hogy a neurotikus egzisztenciában a transzcendencia hiánya bosszulja meg saját magát.” Vagyis, nagyon sajátosan, valaki, aki nem a hitét vagy a vallását akarná ráerőszakolni egy másik emberre, pusztán csak segíteni akarna neki, azt látja, hogy az illető neurózisának az elsődleges oka az Istenkapcsolatnak a ki nem fejlettsége. Ez rengeteg következtetésre vezethetne bennünket, és itt ugye megint a bibliai-teológiai emberkép a keretünk, amelybe belefér az, hogy föltételezzük, főleg, hogyha valaki ezt ki tudja mutatni, hogy az Istenkapcsolat, ha kórosan tudattalan és nem tud kifejezésre jutni, az adott esetben neurózishoz vezethet. Nyilván lehetnek olyan lélektani iskolák, amelyek emberképébe ez a kijelentés nem fér bele! Ők nyugodtan elmondhatják azt, hogy mi egy szűkebb keretben gondolkozunk az emberről, tehát ha egy olyan neurózisra találunk, amelynek a gyógyulása az Istenkapcsolat segítése által volna lehetséges, akkor mi erre azt a bélyeget sütjük, vagy mondjuk, hogy az illető kénytelen egy illúzió rabsága által életben maradni. Ez szerintem egy nagy marhaság! De ha valaki egy illúzió által tud életben maradni, az sem kevés! Nem? Ezt Frankl úgy mondta, ahogyan emlékezhettek a koncentrációs táborbeli élményére, hogy: „Volt egy társam, aki túlélte, és akivel amikor beszélgettem, akkor azt mondta, hogy az adott nekem erőt, hogy viszont akarom látni az édesanyámat!” Amikor pedig túlélte, és az édesanyját nem látta viszont, mert ő meghalt a koncentrációs táborban, akkor Frankl visszakérdezett, és azt kérdezte, hogy a te életerődön és reményeden változtatott-e az, hogy tudhattad, hogy nem biztos, hogy viszontlátod az édesanyádat? Erre pedig azt válaszolta ez az illető, hogy nem változtatott rajta! Ez a remény, hogy megvan annak a lehetősége, hogy lássam még egyszer az édesanyámat, elég volt neki ahhoz, hogy életben tudjon maradni, és értelmesnek tekintse a létezését a koncentrációs táborban. Most ha erre azt mondjuk, hogy egy illúziónak a rabja volt, akkor nem tudom, hogy nem követünk-e el a szónak nem erkölcsi értelmében bűnt az emberrel szemben, akitől valami olyan reményét vesszük el, vagy a létezésének valami olyan alapját húzzuk ki, amelyet lehet, hogy nagyon önkényesen teszünk, amikor azt mondjuk, hogy ez egy irreális dolog, hogy te az anyukádat láthatod, hiszen nincsen rá semmi biztosítékod! Ezt tehát úgy mondtam el, hogyha föltételezném is, hogy itt egy illúzióról van szó, vagy valamiről, amiről semmilyen biztosítékom nincs, én akkor is úgy látom, hogy ennek van értelme! Carl Gustav Jung azt mondta, hogy: „Úgy látom, hogy minél idősebbé válik valaki, és közelebb kerül a halálhoz, - legalábbis statisztikailag -, annál inkább látom azt, hogy az élete akkor tud derűs és értelmes lenni, ha képes a halálán túl célokat kitűzni.” A kettő között tehát összefüggés van! Mondhatnánk azt, ha most nagyon komolyan nézzük ezt, és próbálunk tudományosan közelíteni, hogy önmagában egy empirikus tény az, hogy aki képes célokat kitűzni a halála utánra, az jobban érzi magát itt! Ez tény! Ezt aztán értelmezhetjük nagyon sokféleképpen.

B.) Képes vagyok érzelmi életbizalomra, hitre.

Tehát a bibliai-teológiai emberképben nemcsak az van benne, hogy képes vagyok értelmes életet élni, és az élet értelmét föltárni, és ezáltal valamiféle megismerésre jutni, hanem képes vagyok egy érzelmi, bizalmi viszonyt kialakítani az élettel, a másik emberrel, a világgal, a létezéssel kapcsolatban. Ez kifejezetten és közvetlenül érinti a hit témánkat, mert a hitben nagyon sok érzelmi komponens is van. A bibliai-teológiai emberképben erre azt mondjuk, hogy ez normális! Normális, hogy létezik egy olyan működésmódunk, amelyet bizalomnak nevezünk, amelyben nagyon sok irracionális és érzelmi tényező van. Ez pedig hozzátartozik az emberképünkhöz! Ennek pedig a másik oldalán azt állítjuk, hogyha valakitől ezt elvitatjuk, vagy azt mondjuk, hogy ő ettől nem normálissá válik, akkor ez embert valamiképpen megtörjük! Valami olyasmit veszünk el tőle, ami az ember voltához hozzátartozik!

Erich Frommtól hadd olvassak föl egy rövid idézetet, ami ehhez kapcsolódik.

„A hit kérdésében megmutatkozó modern magatartás, a mindenfajta gondolkozás feletti hatalmi igénnyel élő Egyház tekintélye elleni hosszú harc után terjedt el.”

Ez egy nagyon izgalmas mondat! Vagyis, hogy az a helyzet, amiben most vagyunk, nyilvánvalóan egy folyamatnak az eredménye. Az Egyháznak volt egy olyan működésmódja, amely súlyosan ás durván hatalmi működésmód volt, birtokló működésmód volt, amely nem felelt meg Krisztus szándékának, amely az Egyháznak, mint megváltásra szoruló intézménynek és szervezetnek a valóságából adódik. Mert az Egyház is megváltásra szorul! Az a folyamat, aminek most vagyunk egy állomásán, ahogy Hamvas Béla mondja, még mindig abban az örömmámorban úszik, hogy sikerült az Egyházat letaszítani arról a polcról, ahol volt. Ezt az értelemre hivatkozva és az értelem nevében tették meg, és megpróbálták eltiporni a hitet, mint az Egyház klasszikus működésmódját. Ezzel azonban valamit elvitatnak az embertől! Ha csak az értelemre hivatkozok és a hitre nem, akkor sérül az ember, mondjuk mi a bibliai-teológiai emberképből kiindulva. De hogy miért jár még mindig örömtáncot ez a tudomány-vallás, azt meg érthetjük, mert ennek mi magunk is okai vagyunk. Csak a fürdővízzel együtt a kisbabát is kiöntötték! A kisbabát pedig úgy hívják, hogy hit! A fürdővizet pedig úgy hívják, hogy hatalom, elnyomás, manipuláció,  fennálló politikai -gazdasági - társadalmi rend ideologikus megerősítése. De hadd olvassam tovább:

„Bepillantásunk a modern ember karakter-struktúrájába és a mai társadalmi struktúrák azt a fölismerést bátorítják, hogy a hit széles körben tapasztalható hiánya, már nem mutatja hajdani, az előző nemzedékek során betöltött haladó vonásait. Abban az időben a hit elleni harc, még a lealázó szellemi béklyóktól való szabadulás jegyében, és a pusztán irracionális hit ellen folyt. Így az emberi értelembe és képességbe vetett bizakodást fejezte ki. Azt, hogy az ember képes a szabadság, egyenlőség és a testvériség elvei szerint a társadalmi rend megalkotására. (Most jön majd a lényeg! P.F.) Ma, ezzel szemben, a hit hiánya, a mélységes zavarodottság, kétségbeesés megnyilatkozása. A gondolkozás fejlődése szempontjából a szkepticizmus, a racionalizmus, valamikor előre mutató erőnek bizonyult. Ma a relativizmus, és a bizonyosság hiányának racionalizálását jelenti. Az a föltevés, mely szerint az új tények szakadatlan gyűjtése törvényszerűen az igazság fölismeréséhez vezet, babonává vált.”

Nagyon szép elemzése ez a helyzetnek! Abból a szempontból meg nagyon becsületes, hogy úgy tűnik, hogy ebben a folyamatban megvolt a létjogosultsága egy nagyon sajátos hit elleni küzdelemnek, a hit azon formája elleni küzdelemnek, amely beágyazódott egy nagyon összetett rendszerbe. Ma azonban nagyon egyetértek Frommal, ez már inkább a saját kiszolgáltatottságunknak a jelévé lett. Ezért olyan nagyon nagy kérdés, hogy bármelyik Egyház ma, aki Krisztusra hivatkozik, az képes-e a hitet továbbadni? Néhány alkalommal ezelőtt, mondtam egy fél mondatot, hogy na, erre majd még szeretnék visszatérni. Most visszatérek! Amikor a megtéréstörténetekben beszéltünk arról, hogy vannak olyan megtérők, akik a hitnek és az Istenkapcsolatnak egy nagyon személyes és elmélyült viszonyára találtak rá, és nem léptek be az Egyházba. Tőlük az Istenkapcsolatnak a személyességét, értékét, és mélységét tilos elvitatni! Azonban az, hogy ők nem léptek be a látható Egyház keretei közé, ez bennünket kell, hogy nagyon elgondolkoztasson! Mert ez minket érzékennyé tehet arra, hogy azok az intézményes és egyéb keretek, amelyekben élünk, ezek lehetővé teszik-e a hit kibontakoztatását vagy nem? Mert sajnálatos módon, létezhet olyan Egyház, meg olyan struktúra, meg olyan működésmód, amely éppen a hit ellenében hat. Ez nagyon furcsának tűnhet, de így van! Ezért erre nekünk nagyon érzékenynek kell lennünk, és folyamatosan tisztítani kell ezeket az utakat, hogy éppen ne mi legyünk a hit akadályai! A pap is állhat a hit útjába! Hogyne állhatnánk? Jézus ezt 2000 évvel ezelőtt, hihetetlen pontossággal mondta! Nem elég, hogy ti nem juttok el Istenhez, másokat is megakadályoztok abban, hogy oda jussanak! Kész! Ez azóta is így lehet! Így is van, és bármikor így lehet! Ez az esendőségünkből következik. Ezért, ha bármelyikőtöknek van intézménykritikája, Egyházkritikája, pap-kritikája, akkor feltehetően én azzal egyet fogok érteni! Ez nagy szemétség, nem? J Tudom, hogy ez nagy piszokság!  Mert ez éltetett eddig téged, és most tessék, kihúztam alólad! Hadd olvassak még egy kicsit, na légyszi! Mert ezek olyan szépek!

Karl Rahner, teológus, pap, jezsuita, katolikus, más címkét nem tudok, a következőt mondja nekünk papoknak, éppen abból kiindulva, hogy a hitet kellene segítenünk, és nem akadályoznunk:

„Ne próbáljatok vigasztalni ott, ahol nincs szükség vigaszra! Ne oldjatok meg életproblémákat, amikor egyedüli és végső megoldásuk Istennek, létének és szabadságának megfoghatatlanságában rejlik. Az igehirdetésben ne feledjétek el, hogy mi emberek mindnyájan egy szoroson kell, hogy átmenjünk, a halálon, amely ezerszer keskenyebb, mint az a nyílás, amelyet a lézersugár fúr, és nem tudjuk elképzelni, hogy mi mehet át belőlünk valójában, hogy minden remény ellenére is reménykedjünk, hogy vigaszt nyerjünk a kétségbeesésben! Ne építsetek arra, hogy természetesen a pogányok között is vannak ártatlanok, akik még olyan naivak, mint mi keresztények, amíg jól megy soruk, és Vietnám, meg az atombombák messze vannak. Gondoljatok arra, hogy hallgatóink, akárcsak mi magunk is, szívesen élnek olyan polgári és fogyasztói módon, olyan biztonságban, mégis bizalmatlanok és hitetlenek maradnak, ha mi ebből a nézőpontból prédikálunk nekik. Beszéltetek-e már valaha is a valódi, hamisítatlan helyzetben a Szentlélek örömével? Ismerjétek be, nem örültök-e annak, hogy ebben a helyzetben többnyire nem várnak semmilyen választ tőlünk, hogy csak a sír mellett hagynak újra beszélni, ahol ünnepélyesen kell lefolynia a dolgoknak, miután a többiek az első megrázkódtatás fölött úrrá lettek, és a tények botrányát, még a pogányok is elfojtották már. Átéltétek-e már azt az ijedelmet, hogy megáll a szívverésetek, ha magatokat hallgatjátok? Ha saját, jámbor, teológiai szempontból, tudós szavaitok, saját magatoknak is elviselhetetlen blablaként csengenek? Átmentetek-e már komolyan, ezen a pokoljáráson?”

Ez egy rendes pap, nem? Tehát képesek vagyunk egy érzelmi bizalomra, amit így nevezhetünk, hogy hit. Hozzátartozik az ember voltunkhoz! Az Egyháznak meg az a dolga, hogy ezt segítse!

C.) Állandóan rászorulunk a Szentlélek jelenlétére és éltető erejére.

Most ennek a kifejtésébe nem akarok belemenni! Mert itt aztán végeláthatatlanul, már teológiai dolgokra kerülne sor, és nem akarom ebbe az irányba elvinni a beszélgetésünket. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy szükségünk van folyamatosan arra, hogy az Istenkapcsolatunk reálissá legyen! A Szentlélek által válik reálissá, hogy én és Isten találkozhatunk! Az, hogy ami 2000 évvel ezelőtt történt Jézus Krisztusban, az ma is van és valóság! Ez a Szentlélek által van, a mi hitünk szerint.

Ezt akartam volna elmondani, hogy lássuk azt, hogy a rászorultságunk milyen elemi, és hogy az esetleges létünk mennyire egyértelmű. Ez volt az a nagyon nagy, és tág keret, amiben gondolkozik a bibliai-teológiai emberkép, amikor önmagára vagy a másikra néz. Ugye, ha ebben az emberképben, hogyha gondolkozunk, akkor valóban tisztává válhat az, hogy amikor azt nézem, hogy ki vagyok én, akkor egy csoportképet látok! Ugye, ahogy ebből kiindultunk. Úgy szívem szerint vágyom arra, hogy egy picit úgy megrendüljetek attól, hogy amikor ott magatokat elképzeltétek, akkor ott csak magatok álltatok, és akkor most eljutottunk oda, hogy az, amit a legtermészetesebbnek és legnormálisabbnak tartunk, hogy én, és akkor ott egyvalaki áll, az mennyire ennek a kultúrának a terméke, amibe éppen vagyunk! Ennek a világnak a produktuma ez! Ez a világ, mert ezt a képet sugallja, hogy én, és akkor ott te állsz egymagad, ez valójában torz és túl szűk, és nem igazán az embernek való!

Reményem szerint most akkor egy izgalmas dologba kezdenénk bele, ami az eddigiek folytatása. Mégpedig, – és akkor most ezzel be is fejezzük ezt az emberképes dolgot -, hogy mi volna az az emberkép, amely a legsajátosabban érvényes ma ránk, annyira, hogy ki sem látunk belőle? Annyira képesek vagyunk azonosulni ezzel az emberképpel, hogy külön erőfeszítésbe kerül, hogy reflektáljunk arra, hogy jé, hiszen ebben az emberképben gondolkozunk. Ez pedig nem más, mint az árucikk-ember. Erről szeretnék most beszélni!

Az árucikk-ember és az árucikk-emberkép.

Szerintem érdemes most, egy-két szempontját megnézni ennek! Főleg, hogy jól fog ez ütközni, a teológiai-bibliai emberképpel. A fogyasztói-dologi szemlélet, egy valóságképzetet kelt. Az a fogyasztói-dologi világ, amelyben élünk, azzal az igénnyel lép föl, hogy számunkra a valóság képzetét keltse, hogy ez a valóság, hogy ez az élet, hogy a dolgok úgy vannak, mint ahogy ennem a fogyasztói – piaci - dologi szemléletben tűnnek! Világnézetté válik, ahogy a világot, önmagamat, és mindent látok. Ebben pedig, az ember is megkapja a maga dologi - piaci – fogyasztói karakterét. Az a valaki pedig, aki ebbe születik bele, és ez a sejtjeiben is benne van! Olyan gyönyörű Illyés Gyulának a diktatúráról írott verse, Egy mondat a zsarnokságról. Ennek illusztrálására, olvassátok el! Amit ő a zsarnokságról ír, azt tulajdonképpen a ma világáról is elmondhatja, csak ez a fajta zsarnokság, egy más fajta zsarnokság. De azzal az igénnyel lép föl, hogy ki ne dugd a fejedet ebből a világból, hogy fogadd el ezt valóságnak! Ezért a születésünkben, a halálunkban, és a sejtjeinkben és mindenben valamiképpen ez lüktet. Már a vérünk is ezzel járódott át! Éppen ezért, ennek a felismerése komoly gondot jelent! Mindenki pedig, aki reflektál erre a dologra, az egy kicsit idétlennek hat, meg olyannak, hogy mit ugrál már ez itt! Szeretnék most tehát erről egy kicsit beszélni, és nagyon igyekezni fogok, hogy ne legyek közhelyes. Jaj, ezt nagyon szeretném, de nem fog menni! J Ha pedig mégis olyan lennék, akkor kérlek benneteket, hogy számoljatok tízig!

Mit jelent ez, hogy az ember árucikk? Ha az ember árucikk, akkor kialakul egy árucikk-létforma, árucikk-énkép, árucikk-személy fogalom.

1. Tárgyakra alapozott értékekben fogunk akkor élni, ahelyett, hogy személyekre alapozott értékrendünk lenne! Mondom, hogy ez mit is jelentene. A személy egyenlő a piac képességével. Vagyis, az a nagy kérdés ma, hogy el tudom-e adni magamat? Meg fogsz-e venni engem? Mintha ez lenne az emberi létnek a kulcskérdése: Eladhatóvá tudom-e tenni magam? Ennél rosszabb kérdés, amikor a magam már nem is szerepel a mondatban, hanem már csak az a kérdés, hogy: Eladhatóvá tudom-e tenni a tudásomat, a képességeimet, a testemet, az adottságaimat? Ez azt jelenti, hogy az ember árucikknek tartja magát! A személy egyenlő válik a piaci képességeivel. Ugye, lépten-nyomon beszélnek arról, hogy nem elég az iskolában tudást átadni, hanem piacképes tudást kell átadni, de ez sem elég, hanem föl kell benneteket készíteni arra, hogy a tudásotokat el tudjátok adni. Ha ez, szerintetek semleges oktatás, akkor levágom a kisujjam kifelé menet! Ez nemhogy nem semleges - és most kezd nagyon felmenni a vérnyomásom! Erich Fromm már évtizedekkel ezelőtt arról beszélt, hogy ennek az emberképnek a következménye az, hogy mindent elkövetünk azért, hogy szeretetreméltónak mutatkozzunk! Vagyis egy árcikk vagyok, és el kell magam adnom, ha én egy férfi vagyok, egy nő felé! A nő is egy árucikk, és el kell magát adnia egy férfi felé! Az eladás pedig, elsősorban a csomagoláson múlik! Hát mi máson múlna? Amikor meg már össze-vissza minden csomagolást lehántottam az illetőről, akkor egyszerre azt mondom, hogy hát belül nem is annyira kívánatos! Már három éve vagyunk együtt, hát ennek van saját akarata, de amíg ilyen szép csomagolópapír volt rajta meg masni, addig annyit lehetett belőle látni, hogy bontsál ki. Most meg, hogy kibontottam, most már azt mondja, hogy hát azért kérek cserébe valamit! Hű-ha! Fromm, A szeretet művészete című könyvében, egyszerűen csak annyit tesz, hogy azt mondja, hogy: A ma embere hihetetlen energiákat fordít arra, - még csak nem is arra, hogy valóban szeretetreméltó legyen, mert ez nem olyan rossz, mert ez azt jelenti, hogy egy rendes fickó vagy, vagy egy rendes nőszemély -, hogy ennek a látszatát, az illúzióját nyújtsuk a másiknak, mindezt pedig azért, mert ez sokkal könnyebb.  Ez tehát a személy piacképessége!

A tárgyakra alapozott értékekből adódik az is, hogy annyi vagyok, amennyit teljesítek. Ilyen a tudományok emberképe, amennyi mérhető, amennyi teljesítményben és számokban ki lehet fejezni, csupán annyi vagyok én. Megtörténik az ezzel való azonosulás! A legegyszerűbb példa az, hogy nem tudom kivonni magamat, az alól a hatás alól, hogy most vagyunk négyszázan, és ha a következő alkalommal csak százan lennénk, akkor ez kihatna a saját önértékelésemre. Napokig vagy hetekig kellene dolgozni magamon, hogy visszabillenjek! Ez azért gusztustalan, nem? Márpedig kihat! Mert amikor azt mondom, hogy négyszázan vagyunk, vajon akkor én ezzel megbecsültelek téged? Hát nem annyira! Négyszáz káposztafej, tik – tik – tik - tik… Számszerűsíthetővé válik az értékem! Majd pedig kezdem magam azonosítani azzal, hogy lám-lám, tavaly még nem voltunk négyszázan, csak háromszázötvenen! Annyira létezel, amennyire piacképes vagy! Ez pedig azt jelenti, hogy a tárgy határozza meg a személyt! A tárgyról alkotott elképzeléseink határozzák meg a személyről alkotott elképzeléseinket! Például, hogy egy személy legyen kicserélhető, mint egy tárgy! Ha bebizonyosodott róla, hogy nem elég kényelmes, akkor visszaviszem az apukájának, és akkor nézek egy újat, és ehhez természetesen nekem jogom van! Vagyis a tárgyszemléletünk átkerül az emberekre való szemléletünkre, és utána a jog, meg az embertől elválaszthatatlan jogosultságnak a képét ölti magára. Tehát, ha valaki megkérdőjelezi, hogy azért ez így nem lenne annyira jó, akkor felháborodunk, és azt mondjuk, hogy ez azzal egyenértékű, mint amikor az eladó nem veszi vissza az árut. Márpedig nekem jogom van azt vagy őt visszaadni!

A harmadik dolog, és még mindig a tárgyakra alapozott értékek szemléleténél járunk. Ebből az is adódik, hogy a fogyasztás, az birtoklás! Termelek, vásárolok, fogyasztok, birtoklok. Ebben a világban élek, és akkor utána ez átkerül az emberképre is. Minél többet tudok teljesíteni ebben a világban, annál értékesebbnek élem meg magam. Minél többet birtoklok, annál értékesebbnek élem meg magam. Ha van már pénzem arra, hogy nyáron nem Szlovákiába megyek túrázni, hanem Szlovéniába raftingolni, akkor azt élem meg, miután hazaértem, hogy azért tutibb az élet! J Ez jobban megérte azért, és az idei évem azért az nagyon szuper lett! Tavaly pedig Szlovákiában síeltem, és ötször kiestem a tárcsás felvonóból, mert ott ugye nagyon ránt a felvonó, na de idén Olaszországban voltam, kevés tárcsás felvonó volt és sok kétüléses, kabinos, és amikor ezután hazajöttem, akkor elmondhattam azt, hogy ez aztán igen! Amikor pedig visszagondolunk arra, hogy tavaly Szlovákiában síeltünk, hát jaj, az akkor egy kicsit nevetséges! J Amikor pedig valaki beszámol nekünk, hogy életében először Szlovákiában volt síelni, akkor kedvesen mosolygunk rá, megértéssel és együttérzéssel, hogy azért ez nem baj, és nem kell aggódni, mert azért mi szeretünk így is. Annál többet érek, és annál több vagyok, amennyit birtoklok, ezért a fogyasztás fontosabb az életnél! Ez igen brutálisnak hangzik, de hogyha lefordítjuk a hétköznapi életre, akkor eljutunk oda, hogy az úgynevezett modern társadalmakban, több kocsi van, mint gyerek. Ennyi! Ez egy izgalmas összehasonlítás! Ez volt az első, a tárgyakra alapozott értékek. Szép lassan a dologi szemlélet, átkerül az emberképre.

2. A megismerésünk is dologszerű lesz. Nem személyes, hanem dologszerű! Mit jelent ez? Amikor meg akarom magamat ismerni vagy a másikat, vagy egy helyzetben tájékozódni akarok, akkor kísérletezés, megfigyelés, adatok, táblázat, számszerűsítés, értékelés, ellenőrzés, újabb kísérlet, vagyis a kukkolás jön. Ez a kukkoló létforma! Tehát távolságot tartani, megfigyelni, számok és adatok, és a többi. Majd pedig arra jövünk rá, hogy a dolog agy nem is ismerhető meg! De azért ezt játsszuk rengetegszer! Ebből a világból tehát mi fog kiszorulni? Például a bizalom, mert a bizalom az egy értelmetlen dologgá válik, és nem is lehet értelmezni ebben a rendszerben. Hát ellenőrizni kell az adatokat! Mi az, hogy bizalom? Ennek a szónak egyszerűen elvész a létjogosultsága. Mi az, hogy együttérzés? Ez értelmezhetetlen, ebben a rendszerben! A mennyiség minőségéről van szó! Vagyis, az életminőségről beszélnek, amely azonban egyenlő a fogyasztás mennyiségével. A mai világban állandóan gyönyörű szavakat mondanak, például azt, hogy minden emberélet minőségét kell emelni, de az életminőség emelésbe már nem tartozik az bele, hogy leülök veled egy órát beszélgetni, hanem az tartozik bele, hogy több pénzt kereshetsz, amin kütyüket tudsz vásárolni. Ezzel emeljük a te életminőségedet! Szlovákia – Olaszország – Franciaország! J Húsz fős lovarda, tíz fős apartman, két fős izé, aztán utána meg nem tudom, hogy mi van. Talán: Egyedül síelek! J Itt tehát egy közvetett tudásról van szó, nem pedig közvetlenről. Minden közvetlen tapasztalatunk megbízhatatlanná válik! Ezekről annyira kellene beszélni, csak tudnék! Ez mit jelent? Mondjuk az Andrissal beszélgetek. Beszélgetünk, és nem tudom, hogy most mit is érzek, most akkor ez hogy is hat rám? Hát fogalmam sincs! Hogy tudnám ezt megmérni?  Tehát, hogy lennék én most bizonyos abban, hogy én azt Andrást most szeretem-e vagy nem? Egyszerűen nem tudok bizonyos lenni abban, hogy most az Andrást szeretem-e vagy nem! Azt meg, hogy mit is érzek, erről meg vagy fogalmam sincs, vagy ha megpróbálom kimondani, hogy ezt érzem, akkor is ez a kijelentésem, hogy azt hiszem András, hogy én szeretlek téged, ez egy ilyen hihetetlen képlékeny, bizonytalan semmitmondó mondat lesz a részemről. Nem lehet mérni! Mi az, hogy szeretsz? Szerelmes vagy valakibe, és a másik azt mondja, hogy szeretlek! Jó-jó! De ez mit jelent? Nem is értem, hogy ez most micsoda! Ezért állandóan azt kérem tőled, hogy ezt valahogy számszerűsítsd! Ugye, ez a dologiassá váló szeretet. Tehát, ha kapok valami ajándékot, akkor azt mondom, hogy ő szeret, tényleg! Ne felejtette el a Valentin napot! J Tavaly elfelejtette, de most már fejlődik! Egy olyan hihetetlen bizonytalanság a párkapcsolatokban: Most mit is érzek? De mindez mögött egy olyan emberkép van, amely ebből a számszerűsítésből fakad, a dologiasításból. Abból a világból fakad, amely azt mondja, hogy abban lehetek biztos, amit egzakt módon meg lehet mérni. Egy csomó ember keresett már meg azzal, hogy elmondták azt, hogy bennük mi van, és akkor megkérdezték tőlem, hogy akkor szerintem ők most szerelmesek-e vagy nem? Ez nagyon komoly dolog! Tehát azok az elemi tapasztalataink, tökéletesen megbízhatatlanná válnak, és annak tűnnek! Erről nagyon sokat lehetne töprengeni.

Azt hiszem, hogy ezt már egyszer elmondtam, de úgy érzem, hogy ami most eszembe jutott, még egyszer el kell, hogy mondjam nektek. Egyszer volt egy ilyen mentálhigiénés konferencia, és akkor ott ült Bagdy Emőke, aki egy eszméletlenül okos pszichológusnő, ott ült Vekerdy Tamás, aki szerintem ugyanúgy nagyon okos, de talán azt mondanám róla, hogy olyan emberi. Két előadást tartottak. Bagdy Emőke egy olyan előadást tartott, amiben voltak táblázatok, számok, oszlopok, grafikonok, körök, diagrammok, és ami kell. Tehát az olyan tuti volt! Vekerdy Tamás ott nyökögött, mökögött, úgy hümögött, úgy brummogott. A két dolgot nem nagyon lehetett összevetni, mert mind a kettő nagyon izgalmas volt, és nagyon sokat adott. Vekerdy Tamás előadása arról szólt, hogy vannak olyan gyerekek ma, akik ebben a teljesítményorientált, egyáltalán nem semleges iskolarendszerben nem tudnak létezni, és persze nem feltétlenül az a következtetés, hogy hülyék, hanem lehet, hogy inkább emberiek! Egyszer csak a következőt mondta: Mert hát azt gondolom, hogy a jelenlegi felvételi rendszer szerint, én nem lennék pszichológus! Egyszerűen azért, mert nem bírnék bejutni az egyetemre. Akkor ránézett Bagdy Emőkére, aki ott ült mellette, és azt mondta neki: Bagdy Emőke, most is bejutna az egyetemre! J

Tudjátok, megint elkezdtem képzelődni! Lehet, hogy a világunk arrafelé halad, hogy akarjuk mérni, hogy szeretünk-e valakit vagy nem, vagy hogy a másik szeret-e bennünket vagy nem? Ez nem akkora képtelenség, mert ehhez már egészen közel vagyunk! Mert tele leszünk elektródákkal, mármint az agyunk, mágneses rezonancia, és akkor egyszer csak majd megtaláljuk, hogy hol is van a szeretet-központ, az érzelem-központon belül, és akkor mondjuk egy kísérletre kell mindenkinek elmenni, aki bizonytalan abban, hogy szereti-e a másikat, és ennek okán megházasodjon. Beelektródáznak bennünket, és… Miért? A 60-as években például, így fölelektródáztak szexuális egyesülésre fölkért embereket, és azt nézték, hogyan lehetne leírni a szexuális egyesülés fiziológiáját. Akkor ezt pedig így szépen táblázatokba vették, meg minden. Akkor számszerűsíthető az, amikor szerelmeskedünk. Bemegyünk akkor majd egy ilyen intézménybe, ahol nemcsak genetikai vizsgálat lesz csak, hanem egy ilyen szeretet-vizsgálat is. Akkor mondjuk majd egy csomó kép lesz ott, különböző emberekről, köztük a leendő társunkról is, és akkor nézik, hogy hány százalék lesz, és akkor majd a végén kapunk egy ilyen lapot, hogy x-szel kapcsolatban 78%-os szeretetértéket mutattunk, és akkor majd a társunkat is elküldjük persze, és akkor összevetjük majd. 78-78! Majd nézünk egy ilyen táblázatot, hogy hány százalékos esélyünk van a jó házasságra… Amilyen hülyeségnek tűnik, annyira közel is van ez már!

A következő. Dologszerű szándék, a személyes szándék helyett. Ez azt jelenti, hogy a szándékaink mindig csak arra vonatkoznak, amit elérhetünk, megmérhetünk, megoldhatunk. Ugyanis a tudomány létjogosultságában benne van az, hogy olyan dolgokat kutatunk, amelyben megvan a remény, hogy megtaláljuk a megoldást. Hát minek olyan dolgot kutatni, amiről eleve tudjuk, hogy nem tudjuk számokban kifejezni? Hát akkor értelmetlen az egész! Csakhogy az életünknek bizonyos pillanatai, vagy az Istenkapcsolatunk, nem oldható meg, mert Misztérium! Ha azonban én egy ilyen emberképben létezek, akkor eleve nem fogok olyasmire irányulni, és célokat kitűzni olyasmi felé, amiről nem látom, hogy be lehet fejezni, meg lehet mérni, és a többi. Nem fogok ebbe az irányba célokat kitűzni! Tudományfilozófusok írtak erről nagyon érdekes dolgokat. Pontosan erről értekeztek, hogy az életünk előbb vagy utóbb törvényszerűen a Misztérium világába torkollik. Ott pedig már majd nem lehet mérni! A következőt jelenti még ez, hogy érvényes lesz ránk az, hogy igyekezni fogunk, nem elköteleződni! Nem elköteleződni a személyek felé, a szándékaink tehát a tárgyak felé irányulnak és nem a személyek felé elsősorban. Vagyis, ha nézünk egy helyzetet, az életünk bármely eseményét, akkor majd a tárgyakra figyelünk majd és nem személyekre. Mindarra figyelünk majd, ami tárgyszerűsíthető, árucikk jellegű. Emlékeztek arra a képre, amikor jön valaki, áll az utcán, és nyújt egy prospektust, valami reklám-szóróanyagot, és az embert nem is vesszük észre, csak azt, hogy ami a kezében van, az nekem nem kell! Ezt a nézőpontot, hogy ami a kezében van, az nem kell, kiterjesztjük a személyre is. Vagyis: Menj oda, ahova akarsz! Ha megállunk az autóval, és a hajléktalan megáll mellettünk, akkor a vele való viszonyunkat az határozza meg, hogy nem kell az újság, amit árul! Pedig 100 esetből 95-ször, ezek az emberek kifejezetten udvariasak, kedvesek, és ha nem vesszük meg az újságot, akkor is elköszönnek tőlünk. Nekem, azt hiszem, hogy ilyen helyzetben még nem is volt rossz élményem! Inkább arra csodálkoztam rá, hogy a fenébe bírja ezt, hogy miután én azt mondom, hogy köszönöm szépen, én most nem kérek, mert az előző sarkon vettem már, és megmutatom, akkor ő elmond nekem egy viccet. Ismeritek a viccmesélő hajléktalant? Az M7-nél, ahol régen az Osztyapenkóra lehetett kanyarodni, ott szokott állni. Ha nem kérsz újságot, akkor elmond egy viccet. Rá lehet nézni, és dönthetsz úgy, hogy nem adsz: Köszönöm szépen, ne kérek! Hát ezt lehet mondani.

 

Pont lejárt az idő, de erről majd még fogok egy picit beszélni. A piac-emberről.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!