Árucikk ember 2.

2004.02.17.

Megosztom
Elküldöm

Árucikk ember - folytatás: 3. Dologszerű szándék. 4. Dologszerű viselkedés. 5. Dologszerű érzésvilág. 6. Dologszerű élet. Az árucikk szemlélet hitre gyakorolt hatása.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Akkor most folytatnánk az árucikk-ember ismertetését. Mindezt pedig azért, mert arról beszéltünk eddig, hogy az az emberkép, amely tudatosan vagy nem tudatosan bennünk él, természetszerűen meg fogja határozni, egyrészt az egymással való kapcsolatunkat, az önmagunkhoz, meg még az Istenhez fűződő viszonyunkat is. Másrészt pedig, ha az az emberkép, amely így tudatosan vagy nem tudatosan bennünk van, nem is annyira személyes, hanem inkább dologszerű, tárgyszerű, sőt árucikkszerű, akkor ez nagyon súlyos kételyeket ébreszthet, abban a tekintetben, hogy lehetséges-e személyes hitre jutni úgy, ha bennünk egy ilyen dologszerű emberkép él önmagunkról meg a másikról. Ez a kettő pedig, nincs-e olyan feszültségben egymással, hogy miközben ez nem is tudatosul bennünk, eleve lehetetlenné teszi, nemcsak a mély személyességből és hitből fakadó életet, hanem egyáltalán a személyes életet. Kaptam egy fontos megjegyzést, és erre szeretnék kitérni néhány mondatig. Vagyis, hogy erről ti nagyon sok dolgot tudtok, ismeritek ezt a témát, amikor elkezdem mondani, ezt az utáljunk a fogyasztói társadalmat szöveget, akkor ez a könyökötökön jön ki. Elég könnyedén az új klerikalizmus kockás ingébe bújtatott hiénájává válhatok itt, és ez komoly ellenérzést válthat ki bennetek, és a többi. Ez igaz! Nem azért akarom mindezt elmondani, mert végre a negyedik év második felében eljutottam oda, hogy gátlástalanul szíthatom ezt a világot, és a papi lelkemnek ez egy ilyen kielégülést okoz, hanem szeretném röviden, de mégiscsak összefoglalni azt, és egyben kimondani azt, hogy mit is jelent az a fogyasztói árucikk-emberkép vagy szemléletmód, amely sok szempontból éppen az ellentéte a személyesnek. Amikor ezzel pedig megvagyunk, akkor pedig hoznék egy konkrét példát arról, hogy hogyan határozza meg az ebből fakadó emberkép az életünket, és majd utána jönne a lényeg, mert akkor ezt az egész jelenséget, hogy ütköztetjük ezt az árucikk-emberképet a személyes emberképpel, ezt megnézzük a hit szempontjából. 

Bevezetésként még elmondanám, hogy az a világ, amiben vagyunk szép lassan egy olyan rendszerré áll össze, amely a teljes világfelfogásunkat meghatározza, és azzal az igénnyel lép föl, hogy én vagyok a valóság. Minél inkább pedig elhisszük, hogy ez  a valóság, annál kevésbé látjuk meg annak a fonákságát. Ebből a szempontból a rendszerszemléletnek van egy nagyon izgalmas kijelentése, amely azt mondja, hogy ha valamiben bizonyosak vagyunk, mondjuk valamiben hiszünk, ez nem azt jelenti, hogy az úgy van, hanem hogy az ezzel kapcsolatos állításainkat nem kérdőjelezzük meg. Feltételezem, hogy eljuthatunk oda ebben az árucikk-ember szemléletmódban vagy felfogásban, hogy annyira ezt tartjuk a valóságnak, hogy az ezzel kapcsolatos kételyeinket meg sem fogalmazzuk már. Ami eddig volt, hogy a személyekre alapozott értékek helyett, tárgyakra alapozott értékekben hiszünk, ez jelenti számunkra a világot! A személy piacképessége, annyit teljesítesz, amennyi vagy, és a fogyasztás-birtoklás. Ez volt az első pont. A második az volt, hogy a személyes megismerés helyett, dologszerű megismerés lesz. Ezt a tudományos megismerés folyamatából vezetjük le: megfigyelés, leírás, mérhetőség, ellenőrzés, és a többi. Ez kiválthatja belőlünk a mennyiség minőségének a szemléletét: a minőség egyenlő a mennyiséggel, minél több, annál jobb! Közvetett tudásunk van, a közvetlen tapasztalat és megismerés bizonytalanná, sőt megbízhatatlanná válik.

3. A dologszerű szándék.

Valójában ez a menekülés a valóság elől. Egyetlen példa erre, a valósághoz, önmagunkhoz hozzátartozik az esendőségünk, az esetlegességünk, a létezésünknek a nem szükségszerű volta. Ezt próbáljuk kikerülni, valamiképpen elhazudni!

4. Dologszerű viselkedés.

A kulcsfogalmai: uralom és hatalom, követelés és versengés, manipuláció, visszatartás, védekezés és bosszú. Tehát mindaz, ami valamiképpen a másik embert tárgyiasítja, azt birtokolni akarja, megszerezni, manipulálni, és a többi. A személyszerű viselkedés ezzel szemben: a gyengeség elfogadása, a szabadság elfogadása, a másik megszólítása és az osztozás, a védtelenség elismerése, és a megbocsátásra való képesség. Ha árucikként látjuk magunkat, meg a másikat, és egy ilyen fogyasztói szemléletben vagyunk, akkor egymást is fogyasztjuk, és magunkat pedig áruba bocsátjuk.  Nem véletlen, hogy kialakult ez a kifejezés, hogy az X. feleségét fogyasztja el!

5. Kialakul egy dologszerű érzésvilág. Nem személyszerű, hanem dologszerű!

Például a szexualitás tárgyiasul. Ez azt jelenti, hogy én valamiképpen egy árucikk vagyok, a testem a csomagolás. Ezért a testemre ügyelek nagyon, és azt gondolom, hogyha a testemmel és a testemmel kapcsolatos funkciókkal a lehető legjobban megbirkózom, akkor az a lehető legszebb lesz és a legkívánatosabb, és a leginkább áruba bocsátható, ha technikai módon nagyon felkészült vagyok, akkor ez a dolog jól fog működni. Szerelembe esés helyett szexbe esésről lehetne beszélni! Az ember gép, az ember működése mechanisztikus. Úgy működünk, mint egy gép, és az egészségügyre vetítve ezt, és majd erről szeretnék egy picit bővebben is beszélni, ha megbetegszem, akkor ez azt jelenti, hogy egy alkatrész elromlik, az alkatrészt pedig ki kell cserélni, majd meg kell javítani, és akkor az egész megint jól fog működni. Itt érdemes lenne arról beszélni, hogy ahogy nézzük a mi kultúránkat, bármihez is hasonlította az ember magát, ami nem maga az ember volt, főleg nem Isten, annak mindig súlyos következményei lettek! Nem sokat nyertünk azzal, amikor az állathoz hasonlítottuk magunkat, mert akkor az ember egyszer csak állatszerűvé vált, és a saját emberi dolgainkat ahhoz hasonlítottuk, ami az állatban hasonló hozzánk. Akkor pedig elkezdtünk arról beszélni, hogy állati szexualitás. Az embernek pedig nem lehet állati szexualitása, csak emberi! Az más kérdés, hogy az ember szexuális magatartása lehet hihetetlenül sebzett, ami hasonlíthat valami olyasmihez, amit az állat csinál! De ezt csak nagyon távolról köthetjük össze! Az embernek éppen az lehet a baja, hogy valamit, amit csak emberi módon lehet csinálni, azt nem úgy csinálja. Ezért mondjuk, ha a versengésre való kézségünket, a dominanciára való törekvésünket, állatisnak nevezzük, akkor ezzel egyáltalán nem járunk jól! Főleg, ha az embernek valamiképpen a példaképei az állatvilágból jönnek elő. Azzal meg pláne nem teszünk jót magunknak! Ha azzal igazolunk bizonyos emberi viselkedést, hogy azt az állatvilágban is látjuk, mert annak vannak megfelelői, ezzel hihetetlen sok bajt okoztunk magunknak. Ez egy, amikor az ember látja a teremtést, és elkezdi önmagát valami teremtményhez hasonlítani. Ugyanez a gépekkel kapcsolatosan is: ha elkezdem magamat úgy felfogni, mint egy gépet, akkor ennek a következményeit, nagyon jól lehet látni a kórházakban! Amikor te egy duzzadt máj leszel, és semmi más nem vagy csak a kórházi ágyon fekvő duzzadt máj, akit körbevesz egy csomagolás, és ez a duzzadt májnak a csomagolása. Emlékeztek erre a nagyszerű élményemre? Májgyulladás kapcsán, bejött az orvos, a medikusokkal, és egy vastag filccel körberajzolta a májamat! Ebben a pillanatba én semmi más nem voltam, mint egy duzzadt máj! J Úgy is tekintettek rám!

A dologszerű érzésvilághoz kapcsolódnak azok is, hogy akkor laza kapcsolatokra van szükségem, vagy birtoklásra. Tehát, ha dologszerű az érzésvilágom és a kapcsolatrendszerem, akkor vagy mint egy tárgyat, birtokolni akarlak téged, vagy az egész világot, vagy az életemet, vagy az egészséget, és ezt mind dolognak tekintem, és birtokolni akarom, és meg akarom vásárolni! Vagy megpróbálom a lehető leglazább viszonyt kialakítani mindazzal amivel szemben az az érzésem, hogy nem vagyok erre képes, egyszerűen nem tudom az uralmamat kiteljesíteni rá. A legszebb példája ennek számomra, a sör és a nő összehasonlítása! J Ismeritek? Bizonyára igen! Ez igen közkeletű, és az is, hogy férfiaknál pedig a férfi és az ásványvíz összehasonlításáról lehetne beszélni. Akkor ezeket az elmés kijelentéseket olvashatunk, természetesen 28 pontban a sör előnyéről hallunk a nővel szemben, illetve az ásványvíz előnyéről a férfivel szemben. A sör előnye a nővel szemben, hogy nem beszél vissza! Az ásványvíz előnye a férfivel szemben, hogy ahova rakjuk, ott marad! Ha azt akarjuk, hogy otthon legyen, akkor otthon van!  Ezek a kijelentések persze,- és ez úgy látszik, hogy az én romlott emberi természetemből adódik -, roppant szellemesek, és ha kikerülök az eziránt érzett önfeledt vidámságom bűvköréből, akkor rájöhetek arra, hogy ezek a kijelentések mennyire a mai világot tükrözik! Sokkal nagyobb szerepe lesz a külsőségeknek, mint a belső dolgoknak! Természetesen a dologszerű szemlélet, és az árucikk-létforma miatt, a vágy kielégítésemet azonnal szeretném! Tehát ha van a zsebemben pénz, akkor lehetőségem van arra, hogy azonnal valamit megvegyek, és valamit birtokoljak. Azonban, ha ezt a másik emberrel akarjuk megtenni, akkor nagy bajba kerülünk, mert kiderül, hogy ez állandóan akadályokba ütközik! Ezért aztán megpróbáljuk a másikat minél inkább a hatalmunk alá vonni, ellenőrizni és birtokolni, minél inkább eszközszerűvé és tárgyszerűvé tenni őt, azért, hogy a pillanatnyi igényeinket és vágyainkat a másik mindenképpen kielégítse. Nem telik úgy el nap, hogy ne hallanám nagyon súlyos kritikaként azt, házastársi kapcsolatban meg konfliktusban, hogy a legnagyobb bajom a másikkal az, hogy az én vágyaimnak nem felel meg! Nem elégíti ki azonnal és rögtön, azokat az elképzeléseket, amelyeket én felé támasztok! Ez az árucikkszerű és dologszerű létezésnek, szemléletmódnak a velejárója. Ezért pedig értelmetlenné válik a kérés. A kérés akkor egy értelmezhetetlen dolog lesz, mert a kérésben benne van az, hogy a szabadságodat elismerem, és mondhatod, hogy nem! Tehát utasítalak, parancsolok, manipulállak, hatalmat gyakorlok, és a többi. Mert a kérés önmagában feltételezi, hogy személyként látlak téged!

Ezzel kapcsolatban van egy lenyűgöző élményem! Ezt most elmesélem nektek. Néhány héttel ezelőtt, elmentem moziba. Ettem a pattogatott kukoricát, akinek a feltalálója éppen most hunyt el, mint hallhattuk, idős korában. Ahogy ettem a pattogatott kukoricát, előttem ült egy férfi, és hátrafordult a film közben és azt mondta, hogy: Ne egyen már olyan hangosan! J Ez persze azonnal megzavarta az én önfeledt szórakozásomat. Az emberségemből annyit telt, hogy megfigyeltem, hogy hangosan eszek-e vagy nem? Igyekeztem úgy enni a pattogatott kukoricát, hogy a számat nem nyitom ki. Hát azért, amikor bevettem egy adag kukoricát, akkor azért ki kellett nyitnom, ez világos, de a bevétel után zárva tartottam a szám, hogy ezzel minimalizáljam, a rágcsálás okozta környezeti károsítást, a zaj ártalmat, a film nézése közben. Igen ám, de ez az előttem ülő úrnak nem volt elég! Ismét azt kérte tőlem, hogy: Fejezze be a rágást! Most ez volt az a pont, hogy úgy döntöttem, hogy ő személyként fordul hozzám, és egy kérést intézett hozzám, amire nekem az a válaszom, hogy nem! J A történet, pedig úgy folytatódott, hogy ő felállt a helyéről, és agresszivitásra utaló jeleket mutatott, amelyre én tettetett nyugalommal reagáltam, amire ő azt mondta, - miközben ment a film, és nagyon érdekes volt -, hogy: Ne nézz! Ugye ezért ezt már nehéz lett volna teljesíteni, és ezt továbbra is kérésnek tételeztem föl, a személyem iránti tisztelet jelenként, és továbbra is néztem kifelé a fejemből, és erre újabb agresszív megnyilatkozást tett, ami így hangzott, hogy: Fejbe rúglak, te bunkó, ha tovább rágsz! J Tehát így sikerült egy nagyszerű szórakozást biztosítani! Ami nagyon érdekes volt, az az, hogy én továbbra is néztem, és ez egy ilyen patthelyzetet alakított ki, ő nem törölt be nekem semmit se, én meg továbbra is néztem és rágtam. A végén pedig, ahogy vége lett a filmnek, akkor fölállt és nagyon csúnya arckifejezéssel azt mondta, hogy: Köszönöm szépen! Ez az egész élmény hihetetlenül elgondolkoztatott azon, hogy ez az illető, - és most mondhatnátok azt, hogy hát nem bírtad volna befejezni -, ha ezt most az én saját szemszögemből értelmezhetem, megszokta azt, hogy ő otthon ül, és ott annyi zaj van, amennyit ő akar. Persze otthon már nem rág senki sem mellette, mert a feleségét már legyalázta annyira, hogy az már csak akkor rág, ha erre engedélyt kap. Egyszer csak egy filmszínházban, egy ennek ellentmondó közegbe került! Egy másik ember rágott mellette! Ő persze kérésként fogalmazta meg az ő igényét, de mondanom sem kell, hogy az aztán minden volt, csak nem kérés! Főleg akkor, amikor a fejberúgással kezdett el fenyegetni! J Ilyenkor azért tudjátok jó érzés 195 centisnek lenni!

Tehát ez volt a vágykielégítés azonnal! A másik is árucikk, kérés nincs, és a többi.

A valóság dologszerű fölfogása, a valóság személyszerű felfogásával szemben.

A kulcsfogalom itt: a birtoklás, minél többet birtoklok, annál boldogabb leszek. Ez a mi kultúránknak az egyik mítosza, egyértelmű hiedelme! Ráadásul olyan babona, amit a tapasztalat folyamatosan cáfol! A babona azonban egyáltalán nem zavartatja magát! Innen már csak egy lépés, hogy eljussunk oda, hogy a tulajdonaink tulajdonaivá válunk. Erről majd szeretnék hosszabban is beszélni, mert itt tulajdonképpen, valóban ez történik, mert amit birtoklunk, az visszabirtokol minket, és éppen ezért a tulajdonaink tulajdonaivá leszünk! Ezért nagy művészet és bölcsesség kell a helyes állattartáshoz, hogy ne az állat tartson téged, hanem te őt! Ezt én tudom, de tapasztalatból! Több kutya, halak, amerikai karmos béka, sziámi harcos haltenyészet, és egyebek kísérik az életutamat. Egy idő után tökéletesen a tulajdonaivá válhatsz, ilyen egészen pici apró kis lényeknek.

Ez a rendszer azt erősíti meg, a birtoklás miatt, hogy igazából az a lényeg, sőt csak az van, ami van! Ez egy nagy marhaságnak tűnik, ugye? De ez azt jelenti, hogy igazából az a fontos, ami itt és most van! A reménynek megint csak tehát, nem sok szerepe van, értelmetlen dologgá válik. Hiszen, ha azáltal vagyok boldog, hogy itt és most, lehetőleg minden vágyamat azonnal ki tudom elégíteni, akkor mi értelme lesz hosszú távon befektetni, mi értelme lesz a remény alapján élni? Nem sok értelme van! Itt és most kell élni, az a fontos, ami van! Nem fogok erőt kifejteni különösebben arra, amivé válhatnék, ami lehetnék! Miért kellene önmagamat alakítani? Miért kellene bíznom abban, hogy lehetek minőségileg más emberré? Miért? Hiszen az a cél, hogy én itt és most, a lehető leginkább betöltsem magamat, ami itt és most vagyok. Nem magamon kell tehát változtatni, hanem a világon! Azonban ez a folyamat elbizonytalanodáshoz és kétségbeeséshez vezet! Egyszerűen azért, mert azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk mindent birtokolni, nem tudunk mindent ellenőrizni! Megint csak egy utalás az egészségnek a megrendülésére, mert azért szokott a ma embere számára egy drámai fordulatot és kétségbeesést hozni magával, mert tagadtatik az az illúzió, hogy képes vagyok az egészséget is birtokolni és bírni. Emiatt pedig bizonytalanná, sőt kétségbeesetté válok. Valamit nem tudok ellenőrizni, amit pedig ellenőrizni kellene! Innen, pedig már csak egy lépés az elszigeteltség!

A következő lépés, pedig ebből adódik, hogy elkezdjük önmagunkat a saját magunk által létrehozott dolgok mintájára elgondolni! Az egyik legizgalmasabb kép most számomra, amikor létrehoztuk a személyi számítógépet, majd pedig elkezdünk egy olyan emberképet kialakítani, ami a számítógép mintájára történik. Nagyon izgalmas! Érdemes ezekről olvasni! Ahogy tanítok gimiseket, nem egyszer liturgia órán, mondok nekik valamit egy szentség kiszolgáltatást illetően, és rávágja erre a 15 éves fiú, hogy ez pont olyan, amikor a számítógép úgy működik, hogy. Adott esetben pedig ez a folyamat egyáltalán nem is tudatos!

Ez volt tehát a dologszerű valóság.

6. Akkor pedig az utolsó pont, a dologszerű élet, a személyes élet helyett.

Az első dolog itt, a töredezett kapcsolatok. Azért, mert a másik ember, ebből a szempontból a legkevésbé birtokolható, ellenőrizhető, tárgyiasítható. Megpróbálom, de állandóan azt látom, hogy nem megy! Ezért hova fordulok oltalomért? A tárgyakhoz! Egy érdekes gondoltat lehet például az, hogy azért szeretünk tárgyakat birtokolni, mert azokkal kapcsolatban sokkal kisebbek e veszteségélményeink. Egy tárgy fölött, sokkal tartósabban vagyunk képesek az uralmunkat gyakorolni! Egy másik ember meg föláll, és azt mondja, hogy: Na, most megyek! A tárgya azonban ezt ritkán teszi meg! Ezért, hogy meglegyen az alapvető biztonságérzetünk, ezért inkább a tárgyak felé megyünk, mint az emberek felé! Ide lehetne az összes olyan időtöltésünket is sorolni mondjuk, hogy összehasonlítva mennyi időt töltünk kocsi ápolással, meg a beteg nagymama ápolásával. Drasztikus összehasonlítás! Akkor egyszer csináljatok majd egy tudományos fölmérést, percre pontosan arról, hogy életemben mennyi időt töltöttem kocsi ápolással, és a nagymamám ápolásával? Egy másik példát is mondhatnék ide. Mennyi időt töltöttem a házastársam ápolgatásával, és mennyi időt kutyakozmetikával, fűnyírással? Gyönyörű könyveket lehet kapni, például a kertépítészetről is! Ma, e nélkül már nem is vagyunk emberek! Tehát minimum kell neked egy kert, és akkor építesz oda egy kis csobogót, ilyen kis törpéket állítasz bele, amiket minden tavasszal újból le kell festeni, mert megkopik a kis piros sapkája. J Hihetetlenül sok időt tudunk tárgyaknak és élőlényeknek a bizgerálásával eltölteni!

A dolgoktól való függés. A személyes életformában, legalább azt ismerem be, hogy nemcsak közünk van egymáshoz, hanem kölcsönösen függünk is egymástól. Az más kérdés, hogy lehet ennek egy megfelelő formája, meg lehet egy abszurd formája is, amikor valakinek létformájává válik az abszurd módon való függés! De ha a csoportkép, a hiteles kép magamról, akkor kisebb-nagyobb mértékben, hogyne függnénk egymástól?  Persze, hogy függünk! Ha te nem adod meg a jobbkéz szabálynál az elsőbbséget, akkor egymásnak fogunk menni! Ez függés egymástól! Ha nem állsz meg a pirosnál, akkor meghalhatunk! Ha beismerem azt, hogy függünk egymástól, akkor ez adott esetben elindíthat engem abba az irányba, hogy igyekszem megbízható lenni, nem pusztán szabályokat betartani, nyilvánvalóan. Hanem olyan emberré válni, hogy a te függő helyzetedet, ne ellened fordítsam, hogy te ne legyél kiszolgáltatott azért, és én ne uralkodjak feletted azért, mert te függő helyzetben vagy, és a függő helyzetedet, pedig nem tudod megszüntetni. Mert teljesen nem tudunk ebből kikerülni. Ezt egy jó irány volna, de ehelyett megyünk a tárgyak felé! Miközben azokat birtokoljuk, és uralmat gyakorlunk fölöttük, tulajdonképpen azoktól kerülünk függő helyzetbe! Mennyivel egészségesebb belátni azt, hogy egymástól függünk, és ez pedig egy kihívást jelent a kapcsolataink felé, mint pedig tárgyaktól függeni?

Felcserélhetőség és pótolhatóság, mint kulcsfogalmak. A magzattól az idős emberig, mindenki fölcserélhető és pótolható. Ha most nem ez a gyerek születik meg, akkor majd születi egy új, vagy egy másik! Rákoskeresztúri élményem volt az, és most Óbudán is elmélyült bennem ez a tapasztalás, hogy milyen hihetetlenül fájdalmas dolog az, hogyha senki másnak nem néznek engem, csak valaki utódjának. Ez a fölcserélhetőség. Te most ennek a valakinek vagy az utódja! Tárgyszerűsítettek engem! Fölszabadítóan hatott rám, amikor néhány évvel ezelőtt kimondtam magamnak, hogy nem vagyok senkinek sem utódja, sem elődje! Egy ilyen esendő kis valaki, az vagyok, de előd meg utód nem akarok lenni! Vannak kapcsolataim azokkal, akik előttem voltak, és nyilvánvalóan lesznek kapcsolataim azokkal is, akik utánam jönnek, de… Mennyi sok nehézség adódik abból, hogyha valaki senki mást nem lát bennem, csak valakinek az utódját. Szörnyű! Nem? Most nézzünk egy párkapcsolati példát! Hogyha vége van az egyik szerelemnek, és gyorsan belemész egy másikba, akkor vajon a másikat hogyan fogod látni? Képes vagy-e őt, önmagában látni? Hát eleve nem vagyunk képesek, ez világos! De ebben az esetben a veszélye nagyon nagy, hogy a másik sokkal inkább az előzőnek az utódjaként fog megjelenni, állandó összehasonlítgatásoknak kitéve. Akkor pedig majd felnagyítódnak azok a szempontok is, hogy akkor ez most miért rosszabb? Nem ő, hanem ez! Ez a negyedik, aki a Laci után jött!  A hatodik a Márta után, az nem olyan, mint a Márta! Annyira emlékszem erre, amit egy pszichológus mondott, hogy ha valaki hozzá jön azzal a nehézséggel, hogy most lett vége egy, sok-sok éves kapcsolatának, és akkor most ki van dögölve, mint egy állat, akkor ő mindig azt mondta erre, hogy akkor most még bármibe is belekezdenénk, az én tanácsom most az, hogy egy évig bele se kezdjél egy komoly, új kapcsolatba. Tehát először el kell siratni, el kell gyászolni az előzőt, legalábbis az, többé-kevésbé optimálisabb lenne. Mert akkor a másik nem lesz, akarva-akaratlanul egy utód! Érdemes befektetni azt az egy évet, és utána találkozhatsz valakivel, különben meg mindig csak egy utódot látsz. Mondjuk a munkahelyen, ez a felcserélhetőség-pótolhatóság tudat, amikor az ember magát valami szerkezeti elemnek látja, valami árucikknek, aki azon nyomban kirúgható, ha nem működik úgy, ahogy kellene! Ez egészen tönkretesz bennünket! Most ahogy beszélgetek 40-50 éves emberekkel, nagyon sokan kezdenek ebbe belebetegedni, a szó szoros értelmében. De hát, ezt ismerjük jól!

Akkor végül már csak két, egymásba kapaszkodó szempont maradt hátra.

A tárgyak személyesítése. Vagyis, amikor kijön egy új modell, mondjuk a Toyotánál, és ez nem annyira új, hanem csak a réginek egy változata, akkor erre azt mondjuk, hogy ez egy ráncfelvarrott változat. J Az én kocsim is egy ráncfelvarrott változat! Szegény!

A másik pedig a személyek tárgyiasítása. Ugye, a kettő kölcsönhatásban van egymással. Beleértve Istent is! Isten is, ebben az esetben árucikk! A vallásoknak is piaca van! Nagyon izgalmas könyveket lehet, ezzel kapcsolatban olvasni. Majd az irodalomjegyzékben megadom úgyis. A vallásoknak tehát piaca van, és az a vallás az életképes, amely leginkább piacképes. Tehát a vallásnak állandóan az a célja, hogy magát eladja! Ebből a szempontból a katolikus vallás hihetetlenül jól működik, mert 2000 év óta képes önmagát eladni! Hű-ha! A Katolikus Egyház ebben az esetben, egy multinacionális cég! A legnagyobb multik közül egy! Hű-ha! Ha ezt a modellt elkezdem rávetíteni az Egyházra, akkor hihetetlen tévedések jönnek ki a folyamat végén. Csakhogy mondjuk ma egy olyan valaki, aki ebben a piaci-fogyasztói szemléletben nő föl, és nincsen semmilyen személyes tapasztalata, kapcsolatokba beágyazott élménye arról, hogy mi az, hogy Egyház, akkor vajon hogy fog az Egyházra tekinteni? Nyilván, ezzel a megközelítéssel! Hát, hogy máshogy? Nem is tud máshogy, hiszen azt mondja, hogy ez a valóság, és ezt a modellt rávetíti az Egyház működésére is. Én pedig az Egyházon belül, hiába tiltakozom, hogy nem, hogy ez nem így működik, hogy ez más, hogyha neked ez a modell van a fejedben. Én pedig egy ilyen funkcionárius vagyok, egy ilyen csavar a gépezetben. Hogy is mondta valaki? A megélhetési papság! Na? Na nem rám mondta! Ne nézzetek így rám, ezt valaki másról mondta! J Ebben a rendszerben nyilvánvalóan akkor létezik egy ilyen is, hogy megélhetési papság! Egyébként nagyon érdemes papnak jönni, azért mert hát ugye minimális a konkurencia, itt aztán az életed végéig lubickolhatsz abban, hogy te fontos vagy, mindig van egy állás, amit be lehet tölteni, egyszóval: egészen nagyszerű! Érdemes tehát papnak menni azért, hogy ki lehessen kerülni azt a hihetetlenül nehéz, súlyos, ránk nehezedő dolgot, hogy életben kell maradni ebben a világban! Tök jó! Elmész papnak, és eltartanak, a hívek dobálják a lóvét, és annyira tuti! J Az apácák, dettó ugyanez! J Amennyire röhejes, annyira elmondhatjuk, hogy ma létezik egy ilyen tendencia! Ha a papnevelő intézetbe egyre több, olyan fiatalember megy, akinek nincsenek valódi, elemi élményei és tapasztalatai az Egyház közösségi voltáról, a személyes Istenkapcsolatról, a saját személyes értékéről, - márpedig egyre több, ilyen papnövendék jelentkezik -, akkor ennek az lesz a következménye, hogy az ő fejükben ez is egy komoly szempont lehet. Úgy ment el évekkel ezelőtt az egyik papnövendék a szemináriumból, miután belátta, hogy ez annyira azért nem tuti, mert hiszen például a papi korhatár 75 év, és ez elég súlyos nem? Miután a magyar férfi átlagéletkora a 60-at éppen hogy csak csípi, így ez elég kellemetlen, és úgy tűnik, hogy egy ilyen örök munkára vagyok kárhoztatva! Na szóval, ez az említett kispap a következő mondással lépett ki, hogy: Meghoztam azt a nagy áldozatot, hogy lemondok a biztos megélhetésről! Ugye erre mondta a rektor úr, hogy: Hova kerültem? Most akkor mi is hangzott itt el? Na azért az ilyen papok azért szép lassan kiszelektálódnak! Természetes szelekció van azért itt is, mint az állatvilágban! J

Belekezdtem előbb valamibe, és nem folytattam. Isten, mint árucikk. Például, amikor a szülő azon elgondolkozik, hogy a gyerekemnek milyen Istent adjak? Az Isten végül is, egy ilyen dologszerű valami, és akkor egy jó kis büntető, teljesítményelváró Isten, az azért jó lenne az én gyermekemnek! Azon is el lehet gondolkozni, hogy a házastársamnak milyen Istent képviseljek. Hát, mondjuk milyen legyen? Rendőr-Isten? Az nem rossz… Olyan jóságos zsaru, de azért ellenőrzi a házastársát, és mindent ami belefér… Ha a vallás is ebben a piaci világban jelentkezik, akkor miért ne válogathatnék én az istenképek között? Akkor például megteremthetem a magam Istenképét is! Hát ennek is megvan akkor a piaca! Nem? Hát az a dolga az Istennek, hogy olyanná váljon, amilyennek én akarom, hogy Ő legyen! E nélkül Isten nem lenne piacképes, hát tegye magát eladhatóvá! Ez a kereszténységünknek egy nagy veszélye lehet, amikor eladhatóvá akarjuk tenni magunkat! Az Amerikai Egyesült Államokban, bár nagy visszásságok is vannak, de azért ott érdekes módon, miután zömében azért protestáns kereszténység van, ezért a Katolikus Egyház egy sajátos utat választott, és hogy tudatosan választotta-e, azt nem tudom, hogy viszonylag konzervatív. Kiderült az, hogy a protestáns egyházak minél liberálisabbá váltak, - a szónak most olyan értelmében, hogy hát ami belefér, mindegy az, az Isten szeret téged, te meg úgy élj, ahogy akarsz, csak adakozz, vagy valami ilyesmi –, az ilyen jellegű protestáns egyházakból, tömegével léptek ki az emberek. A Katolikus Egyházba pedig tömegével léptek be! Pedig a Katolikus Egyház nem csinált árleszállítást! Ez is egy nagy veszély ám: Igaz, hogy ennyibe kerül, de megszámítom neked olcsóbban! Ez például lelki beszélgetésekben, hihetetlen nagy kísértés a pap felé, hogy valamit odaadok olcsóbban! Mi történik ekkor? Az, hogy ezzel éppen az emberi méltóságodat veszem el! Éppen a nem tiszteletemet fejezem ki ezzel! Ha te pumpolsz engem valamivel, és én azt mondom neked, hogy: Tudod mit? Belefér! – Itt józannak lenni szinte nem is bírok, ez annyira nehéz! Állandóan próbálom keresni a helyes utat. Persze azért magamnak ilyen szerető Istent választok, nyilvánvalóan! Az én Istenem, Mennyei Atya! A te Istened, az szigorú, Bíró Isten, Hivatalnok Isten. Ugye azért tudjuk magunkat két mércével mérni? Magunkat meg a házastársunkat! A házastársunk felé Isten igazságosságát képviseljük, magunk felé pedig Isten irgalmas arca fordul! J Ezért az Ószövetségben olvashatjuk: „Ne legyen két mértéked! Ugyanazzal a súllyal mérd magad, mint a másikat!”

Ez akart így röviden, ez az egész lenni. Kicsit olyan összeszedetlennek érzem magam, és elnézést kérek ezért!

Na most, jöjjön egy példa arra, hogy most ebből az emberképből, egy konkrét helyzetben mi következik, és utána majd megnézzük ezt az egészet a hit szempontjából. Az lesz ám csak a jó!

Ez pedig: kórkép és emberkép összefüggése. Röviden fogom csak mondani, de talán érdekes lesz. Ha az egészség valamiképpen árucikk, valami dolog, amihez nekem jogom van, amit nekem meg kell kapnom, akkor azt fogom mondani, hogy az egészség a természetes és normális. Ugye milyen furcsa kimondani azt, hogy az egészség a természetes? Mintha a természethez nem tartozna hozzá e betegség! Azonban ebben a képben, amiben ma általában gondolkozunk, az egészség természetes, és normális. Az egészséges ember a norma, az a normális ember! Tehát abban a pillanatban, amint megbetegszem, nem vagyok többé normális! Nem természetes az, hogy megbetegszem! Tudom persze, hogy így van, de valójában, amikor átszőtt engem ez a tudat, ennek a piaci-árucikk emberképnek a tudata, akkor a normálistól való eltérésnek fogom tekinteni minden betegségemet. A normától való eltérés pedig, egy hatalmas ütközést jelent aközött az emberkép között, amit magamban elképzeltem, meg aközött, ami most éppen vagyok. Mert ha én azt mondom, hogy az a normális és természetes, hogy hetente vagy háromszor sqashozok, és most én éppen az influenzajárvány miatt 40 fokos betegen fekszem, és ha a squashozásra gondolok, akkor hányingerem lesz, akkor arra a következtetésre juthatok, miközben lehet, hogy ezt nem fogalmazom meg, hogy nemcsak arról van szó, hogy influenzás vagyok, hanem arról is, hogy valami nem normális történik velem. Valami olyan történik velem, amit először is ki kell kérnem magamban! Szóval, most mi is történik itt? Valahova próbálok azonnal panaszt benyújtani! Kinek? Hát az orvosnak! Aztán, ha nem gyógyulok gyorsan, akkor pedig az orvostudománynak! Mit képzel egyáltalán ez a világ, hogy én beteg lettem, mert hiszen ez nem normális! Ha pedig van egy komolyabb betegségem, akkor kerülök ám igazán nagy nehézségbe, mert akkor az fog történni, hogy állandósul ez a konfliktus, az önmagamról kialakított normálisnak nevezett kép, meg a realitás között. Mi fog ebből adódni? Bűntudat! Adott esetben pedig, szégyenérzet! Ezért, amikor beteg vagy, akkor próbálod eltitkolni, ne is mész el orvoshoz, mert az nem normális! Inkább vakarózol… A bőrbetegség meg aztán pláne nagy ciki! Lelki betegség? Az a dupla ciki! Sőt, minden ezzel kapcsolatos abnormalitás, hatalmas nagy ciki! A férfiaknak meg pláne! Most ehhez pedig hozzájárul az is, hogyha bemész a munkahelyedre, akkor vagy normális, ha egészséges vagy, hiszen betegen nem is vagy normális, hiszen lecserélhető vagy! Tehát nem is mész el betegállományba, mert közben félsz is, és ezt igenis joggal teszed, mert hiszen a rendszer is így működik! Amikor ebben a helyzetben vagyunk, akkor kaphatnánk megerősítést a környezetünktől, azoktól, akik szeretnek minket. Azok szeretnek akkor is minket, amikor betegek vagyunk! Na, és ilyenkor jönnek a nagy bonyodalmak! Mert kiderül az, hogy az embernek a családja, meg a közvetlen környezete is megrendül, mert ők is úgy néznek rád, hogy akkor vagy normális, ha egészsége vagy, ha nincs veled baj, ha nem kell este, a munka után bemenni hozzád a kórházba, és amikor fáradt vagyok, akkor nem kell még azzal is törődnöm, hogy teát csinálok neked. Mert az a normális, hogy csináld meg magadnak! Ha pedig a betegség súlyos, vagy komoly, akkor meg pláne, hogy az ember közvetlen környezete tud hihetetlenül elutasító lenni, zavarba jönni, és fogalma sincs arról, hogy most mit kell csinálni veled.

Játsszunk most egyet, jó? Képzeljétek azt el, hogy reggel felébredtek, és azt érzitek, hogy nagyon melegetek van. Megnézitek a hőmérőt, és 19 fokot mutat. Arra gyanakodtok azonnal, hogy a testhőmérsékletetek emelkedett föl. Beteszitek a lázmérőt, majd kiveszitek, és azt látjátok, hogy ott áll, hogy 40 fok! Most ha ezt elképzeltétek, akkor képzeljétek el azt a valakit, akit nagyon szerettek, az egyszer csak belép a szobába, és te most egyetlen mondatban próbáld neki elmondani, hogy te most milyen állapotban vagy, hogy most mi is történt veled. Ez most kérlek, hogy fogalmazzátok meg magatokban! Persze rengeteg válasz lehetséges ilyenkor, de én most kettőre szeretném felhívni a figyelmeteket. Az egyik válasz úgy hangzik, hogy: Lázas vagyok! Hogy hangzik a másik? Valaki beszólt: Meg fogok halni! J Na, ez ennek a full extra kivitele! A másik válasz azét így hangozna el, hogy: Lázam van! A két válasz között a nagy különbség az, hogy ha elmész az orvoshoz, és azzal a mondattal állítasz be, hogy lázam van, akkor az orvos a következőt mondhatja neked: Nagyszerű, hogy elhozta magával, rakja itt le! Hát ő elhozta a lázat, leteszi, és kész! Ez a mechanisztikus, birtoklásos, mi normális, mi nem normális hozzáállás, és ez ebből adódik. Ha lázas vagyok, akkor a láz meg én nem vagyunk teljesen elválaszthatóak egymástól! Tehát akkor én vagyok lázas, az ember beteg! Ha pedig lázam van, akkor én még továbbra is fenntartom azt a képet, hogy én akkor vagyok normális, ha nincs lázam, és most hogy lázas vagyok, akkor most én egy olyan normális ember vagyok, akiben valami működési rendellenesség van, és kérem szépen ezt megfelelő helyen, legyenek szívesek gyógyítani!

Ha eljutunk oda, hogy a környezet is elutasít bennünket! Nem véletlen, hogy most már évtizedek óta, egyre több olyan szervezet van, és egyre jobb is, hogy ezek vannak, akik segítenek a hozzátartozóknak abban, hogyha a hozzátartozójuk beteg, akkor mit is kell csinálni? Mert régen sok minden természetes volt, hogy ilyenkor mit kell csinálni, ma azonban már nem az! Ma a közvetlen hozzátartozók lehetnek a leginkább érdekeltek abban, hogy te minél gyorsabban meggyógyulj, abban, hogy ne kelljen most tudomásul venni azt, hogy te most beteg vagy! Ebben nagyon érdekeltek lehetnek a közvetlen hozzátartozók, hogy menjen minden tovább ugyanúgy, ahogy az normális, hogy ne kelljen szembesülni azzal, hogy személyek vagyunk, és sok minden történhet velünk, hogy ismét az a valaki legyél, aki fölött az uralmat gyakorolhatom, aki megadja nekem azt, ami miatt megházasodtunk, meg a többi.  Ami ebből a szempontból roppant elgondolkoztató, hogy ez a modern vagy posztmodern, vagy mit tudom én milyen rendszer, bűntudatot kelt, miközben az eredeténél hatalmas kritikát fogalmazott meg, azzal az ókori, meg középkori betegségszemlélettel, hogy a betegség bűn lenne! De ugye az újkortól kezdve éppen azáltal, hogy változik a szemléletmód, elkezdenek tiltakozni az ellen, hogy a betegség és a bűn összekapcsolható volna egymással, mindezt pedig jogosan teszik. Közben pedig, ebben az új rendszerben, megint csak föláll ugyanez a képlet. Az illető szorong, bűntudata van és szégyelli magát, és az emberi kapcsolatai megrendülnek, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség volna rájuk.

Na, most jön akkor a lényeg! Most akkor nézzük meg ezt az egészet, a bizalom és a hit felől! Mit jelent ez a folyamat, hogyan értelmezhető a hit szempontjából? Mi történik ilyenkor a hittel, vagy mi történik velem, és a hitre való képességemmel? Abból a szempontból szeretném ezt megnézni, hogy egy folyamatos, nagyon dinamikus kölcsönhatás van két törekvésem között vagy két szükségletem között. Az egyik a bizalom, a másik pedig a biztonság. Ez a kettő azonban, adott esetben, egymással ellentétbe kerülhet. Ugyanis, amikor bizalommal vagyok valaki iránt, vagy valami iránt, bízom az életben, ez egyet jelent azzal, hogy kevésbé kell törekednem a biztonságra, mert a bizalom által, ott is meg tudom vetni a lábam, és képes vagyok élni, ahol nem tudok mindent biztonságossá tenni, biztosítani magam számára. Ha pedig nagyon sok olyat tudok az életemben biztosítani, ami számomra biztonságot jelent, akkor kevésbé van szükségem a bizalomra. A kettő tehát, ilyen nagyon sajátos összefüggésben van egymással.

Most akkor nézzük meg az eddig elmondottakat, és most lépésről lépésre fogok menni, és nem azért mert nagyon bonyolult, hanem azt gondolom, hogy érdemes ezt az egészet átgondolni, mert úgy érzem, hogy ennek az egésznek valami nagyon fontos következtetésévé válik majd.

1. A bizalomra szükségünk van az embervoltunkhoz, egyszerűen azért, mert egy csomó ismeretlenhez van kötve a létezésünk. Tehát az embervoltunkból adódik, hogy olyan dolgokkal is kapcsolatunk van, és nem tudjuk ezt a kapcsolatunkat megszüntetni, amit nem tudunk megismerni, ami titok, vagy misztérium! Ezért, hogy mégis csak kapcsolatba tudjunk lenni olyan dolgokkal, amelyek az embervoltunkhoz tartozik, akkor ehhez bizalomra van szükség! Vagyis, valamilyen értelemben tudnunk kell hinni!

2. A második pont, amely ebből következik. Ha az életem egy csomó olyan dolgon is múlik, amiben bíznom kell, - amivel kapcsolatba fölmerül a reménynek a szükségessége, amire rá kell hagyatkoznom, aminek oda kell szánnom magam, adott esetben ami felé el kell köteleződnöm, amit nem tudok biztosítani, amit nem tudok biztonságossá tenni, de mégis valamilyen viszonyban kell lenni vele, hogy én ember lehessek -,  akkor nekem ezekkel a dolgokkal, személyekkel, és adott esetben az Istennel való kapcsolatom szükségszerű! Muszáj, hogy kapcsolatba legyek ezekkel a dolgokkal, meg személyekkel, mert ha nem, akkor nem tudom az emberségemet kibontakoztatni! Megoldás lehetne az, hogy minden olyan kapcsolatunkat, amely a bizalmunkat föltételezi, azt egyszerűen iktassuk ki! Próbáljunk meg úgy élni, hogy csak ahhoz kapcsolódunk, amiben egészen biztosak lehetünk! Azonban én azt állítom, hogy ez lehetetlen, illetve ha megpróbálom ezt megcsinálni, akkor az emberségem fog sérülni! Ugye, hozhatjuk mindig példának a másik emberrel való kapcsolatunkat. A másik emberrel való kapcsolatomban nem vagyok biztonságban! Hogy lehetnék abban? A másik emberrel való kapcsolatom, kockázat! Ha ezt megpróbálom kiiktatni vagy úgy élni, akkor valami olyasmit veszek ki a saját életemből, ami pedig az emberségem lényegéhez tartozik hozzá!

3. Az emberekkel való kapcsolatomban tehát rászorulok a bizalomra! Sőt, azt is mondhatjuk, hogy minél fontosabb számomra egy emberi kapcsolat, annál jobban szorulok rá a bizalomra, mert az annál nagyobb kockázattal jár! A házastársi kapcsolat vagy a szülő-gyerek kapcsolat, vagy egy nagyon tartós, mély barátság jár a legnagyobb kockázattal! Azért, mert a barátság, meg a hitvestársiság, meg a szülő-gyerek kapcsolat, az rengeteg kockázattal jár. Minél inkább belemegyek ezekbe a kapcsolatokba, annál nagyobb kockázatot vállalok. A kockázatvállalás pedig nyilván két irányba indíthat el engem: vagy szeretném a kockázatot minimalizálni, vagy pedig a bizalmamat szeretném erősíteni! Ha a kockázatot próbálom kisebbé tenni, akkor ez hosszú távon a távolodáshoz fog vezetni, mert akkor mindent el fogok követni, hogy kiszámítható legyél. Nem? Ekkor olyan szabályokat hozunk majd, amiben neked csak így lehet működni. Ha pedig nem így működsz, akkor ezt pedig számon kérem rajtad! Ne lehetsz ilyen, meg nem lehetsz olyan! Ezt nem csinálhatod velem! Ismerős ez a mondat?

Föl fogom akkor ismerni azt, hogy éppen azokat nem ismerem eléggé, akikkel a legszorosabb kapcsolatban vagyok! Éppen azokkal kapcsolatban nem tudom megteremteni a biztonságot, a számomra kielégítőnek tűnő biztonságot, akikre a leginkább rá vagyok szorulva. Akikkel a legszorosabb a kapcsolatom, ott merül föl a legnagyobb nehézségem, hogy nem tudlak megismerni! Ugye, ha én csak egy nagyon távoli viszonyban vagyok veled, nagyon óvatos és távolságtartó vagyok, akkor kialakítok rólad egy képet, a fejemben van mondjuk egy karakterológia, és akkor azt mondom, hogy: Te ez a karakter vagy! Ez alapján pedig, szépen, nagy távolságot tartva, jól elműködünk! Azzal az illúzióval vagyok, hogy tudom, hogy ki vagy! Valójában pedig csak egy kockára gyúrtalak téged, és ez alapján működünk. De minél közelebb jövünk egymáshoz, a kockázat annál nagyobb lesz, és annál inkább ismerem föl, hogy bár téged ismerlek a legjobban, sokkal jobban ismerlek, mint bárki mást, de mégis te vagy a legnagyobb titok!  A kettő egyszerre megy! Nemcsak azt ismerem fel, amit már látok, hogy 30 éve, hogy működsz, és azért leginkább rólad tudom megmondani, hogy ki vagy, hanem azt is, hogy a legkevésbé ismerlek. 50 éves házassági évfordulóra készül egy bölcs, tapasztalatokkal rendelkező pár, és akkor azt mondja a férfi, hogy: Hát, a feleségemet én még most sem ismerem! A felesége meg erre büszkén mosolyog! Ő a kiismerhetetlen asszony! Erre pedig azt mondja a férfi, hogy: Na de, így van ez jól! Ha valaki azt gondolja, hogy megismerte a másikat, mert vele él, akkor már réges-rég árucikkesítette. Már csak egy ilyen használati utasítást néz! Mire jó? Mire használható?

Akkor ez azt jelenti, hogy a személyt olyan valakinek tekintjük, akire úgy vagyunk ráutalva, hogy a viselkedését nem tudjuk teljesen megismerni, sem kiismerni. A személy egy ilyen valaki! Akire rá vagyok utalva, de nem tudom őt teljesen megismerni, és ezért mindig kockázat egy személlyel kapcsolatban lenni! Ennek pedig van egy kiegészítő párja is, hogy valamiképpen személyesnek látunk minden olyan dolgot is, amit nem tudunk ki-és megismerni. Ezért bolt lehetséges az, hogy az archaikus kultúrában, mindent személyesítettek, mert olyan kevés volt a megbízható ismeretük, hogy ezt leginkább abban tudták kifejezni, hogy mindent Istennek tekintettek. Ezzel valójában, ezt a viszonyukat fejezték ki! Függünk attól, hogy milyen az időjárás, hogy tudunk-e tüzet gyújtani, hogy van-e állat vagy nincs állat. Ez a függő helyzetünk pedig valamiképpen megszemélyesíti mindazt, amitől függünk!

Ebből pedig az következik, hogy ez a fogyasztói–technikai civilizáció, a modern ember számára az, hogy a dolgok nem ismeretlenek, mert éppen azt tűztük ki célul, hogy a dolgokat meg tudjuk ismerni, le tudjuk írni, tudjuk őket vizsgálni, és az össze többi. Ezért már nem bírnak személyes jelleggel! A tárgyak tárgyakká válnak, aztán persze majd megszemélyesítjük őket, de az majd a végén lesz. Önmagunk megértésében és megvalósításához, azonban az egész világra szükségünk van! Valamiképpen az egész világ az a keret, a miben élünk, adott esetben ebbe beleértve Istent is! Ebből a függő helyzetünkből nem tudjuk magunkat kivonni! Ezért a bizalom: létfeltétel! A létezésünknek a feltétele az, hogy tudjunk bízni, mert ebben a világban vagyunk, amit nem tudunk kielégítően megismerni: tárgyak, emberek, jövő, és az összes többi. Valamiképpen tehát, a személyes létezésünk sérül, akkor, ha a bizalom és a hit sérül!

Ebből pedig az fog következni, hogy ha lehetőségünk nyílik megismerni és rendelkezni a dolgokkal, meg a személyekkel, akkor ez biztonságérzetet ad nekünk, és ebben a helyzetben általában a biztonság mellett döntünk, a bizalommal szemben. Ez egy döntő mozzanat! Átéljük ezt az embervoltunk kockázat-jellegét! Tehát szeretnénk biztonságban lenni, és ha a kettő között kell dönteni, akkor a biztonságra szavazunk! Gondolom, hogy nem véletlen, hogy a lélektani irodalomnak, meg a mindenféle ilyen típus, olyan karakter jellegű irodalomnak, hihetetlen piaca van. Mert tudni akarjuk, hogy ki a másik! Biztonságban akarunk lenni! Mire is számíthatok? Minél jobban elemzem és értelmezem… Biztonság a bizalom helyett! Mert ez sokkal inkább megteremthetőnek tűnik! A biztonságra való törekvésünk azzal a reménnyel kecsegtet, hogy megszűnteti a kockázatot és az azzal járó bizonytalanságot. Azonban ez hova vezet? A bizalom megrendüléséhez! Minél inkább akarjuk a biztonságot, annál inkább ellépünk a bizalom talajáról!

Itt jön a drámai fordulat! Az embervoltunkból adódó, biztonságra való törekvésünk eljut odáig, hogy a számunkra létfeltétel, az emberi és Istennek való kapcsolatunkat is, szeretnénk biztonságossá tenni. Ez a törekvésünk egészen odáig megy, hogy a másikat birtokolni akarjuk, befolyásolni akarjuk, manipulálni, és a többi. Ez viszont a kapcsolat fölszámolásához vezet! Két dolog lehet: vagy sikerül őt birtokolni, de akkor nincsen igazán személyes kapcsolat, és akkor birtoklok valakit, aki inkább valami már, vagy pedig a másik menekül, tiltakozik, és azt mondja, hogy én személy vagyok, és tessék engem személyként kezelni, mellettem te sosem lehetsz biztonságban! Ez brutálisan hangzik, és persze így, ha csak ezt mondanám, akkor nem is igaz! De valamit nagyon jól kifejez! Titok vagy, tehát nem tudok mindent biztosítani veled kapcsolatban! Ezért tehát, ha a biztonságra törekszem, akkor éppen a legfontosabb kapcsolataimat számolom fel, vagy a birtoklás által vagy a távolságtartás által! Beleértve a Istenkapcsolatomat is, az önmagammal való viszonyomat is!

 

Elment az idő, pedig most jönne az igazán jó rész! Na jó, mindegy.

 

Majd akkor innen folytatjuk.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on