A család és a bizalom kapcsolata 1.

A család és a bizalom kapcsolata Böszörményi Nagy Iván gondolatai alapján.

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Arról beszéltünk, hogy a választás és a bizalom kapcsolatát próbáljuk meg föltárni, és erről szólni, mert ha ebben az összefüggésben minél több következtetésre jutunk, azzal kapcsolatosan, hogy abban a kultúrában, ahol a választás szabadsága, oly elsöprő értékként mutatkozik meg, ez milyen hatással van a bizalom kifejlődésére, vagy a bizalommal teli emberi magatartás lehetőségére. Úgy tűnik, hogyha egy ponton túl hangsúlyozzuk a választásunk szabadságát, ha önmagunkat, a magunkról alkotott képet, az emberségről alkotott fogalmat, hogy mi az ember, és mitől lesz az ember, az ami, túlzottan is összekötjük a szabad választásaink által megnyilatkozó értékekkel, akkor ez a bizalom rovására megy. Azt hiszem, hogy erről már múltkor nagyon sokat beszéltem, és most csak ilyen ingyenes kijelentésszerűen szeretném összefoglalóan elmondani. Ebben a folyamatban volt egy nagyon fontos dolog, hogy amennyiben a szabad választást a kultúránk alapjának és lényegének tekintjük, akkor ez az erkölcsi felelősségvállalás rovására is mehet, sőt megy is! Azért, mert nem fogunk tudni, sem akarni hosszútávon és bizonyos mélységekben, az emberi kapcsolatainkban elköteleződni. Hiszen, minden felelősségteljes döntés és elköteleződés, az valamiképpen a választási szabadságunkat kérdőjelezi meg, és csorbítja. Ezért tehát van összefüggés a döntési nehézségeink, a felelősségvállalási nehézségeink, az elköteleződés iránti óvatos kapcsolatunk és a bizalmatlanságunk és a bizalmunk megrendülése között. Miközben, beszéltem arról is, hogy ezt a két dolgot, ezt a két jelenséget, nagyon ritkán kötjük ennyire össze. Egyfelől, nagyon hangsúlyozzuk a választási szabadságot, másfelől pedig nagyon-nagyon szenvedünk attól, hogy a kapcsolatainkban nincs meg a megfelelő elköteleződés mifelénk, a döntés mifelénk, és a felelősségvállalás mifelénk. Miután ez nincs meg a kapcsolatainkban, beleértve a családi, közösségi és társadalmi kapcsolatainkat is, ettől nagyon szenvedünk. Miközben pedig, ha megkérdeznek bennünket, hogy hogyan akarunk élni, akkor azt mondjuk, hogy hát természetesen ezt szeretnénk megkapni, másfelől pedig a választási szabadságot kérjük. A kettő között, egy pont után, kibékíthetetlen feszültség fog támadni. Idáig jutottunk a múlt alkalommal, és megnéztük azt, hogy ez a közösségi életet illetően, elvezethet bennünket oda, hogy senki szinte meg sem kérdőjelezi azt, hogy milyen jó lenne élő, eleven közösségekbe tartozni, ahol nem csak egy áldozat van, akit férjnek vagy feleségnek hívnak, és akinek az a kötelessége, hogy engemet szeressen, hanem egy igazi közösség. Hát ez azért sokkal tutibb! 20 ember van arra, hogy engem szeressen! J Ez pedig, miközben röhejesen hangozhat, mégiscsak valamiképpen így van! Annyira emlékszem arra, hogy egyszer egy húsvéti lelkigyakorlaton vettem részt, és hát nagyon vártam ezeket a szép, teológiai okfejtéseket, meg mindent, akkor éppen még ezt a korszakomat éltem, de mára már kigyógyultam ebből, és akkor tisztán emlékszem, hogy a pap a következő hihetetlen dolgot közölte velünk, húsvéti előkészület gyanánt: A közösségi élet alapja, egy mindenkiért, mindenki egyért! Hát ez elég savanyú, nem? Most ezért legyek hívő ember, hogy ezt a D’Artagnan-féle izét valljam? Hát ezért nem érdemes! J De minden esetre, az első nagy csalódásom után, én ezt elkezdtem nagyon komolyan venni. Rájöttem arra, hogy ez tényleg egy mekkora nagy lehetőség! Ha én hajlandó vagyok elköteleződni, dönteni, felelősséget vállalni a közösségért, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy valamiképpen lehetőséget és jogot kapok arra, hogy bizonyos pillanatokban egy egész közösség értem legyen. Ez hatalmas dolog! Ha ezt valaki átélte, akkor az emberségéről valami olyan tapasztalathoz jutott, hogy ő mit ér, hogy ő ki is valójában, amikor 20-an, 50-en, vagy 100-an élnek érte egy adott pillanatban, hogy azt hiszem, hogy e nélkül nehéz azt a hatalmas jó érzést átélni, hogy ember vagyok. Úgy emlékszem, hogy amikor édesanyám meghalt, és vasárnap este Szentmisét kellett bemutatnom, - ez néhány órával azután volt, hogy bizonyosságot szereztem arról, hogy ő meghalt, mert akkor éppen külföldön voltam, és kora délután érkeztem haza, és akkor várt a biztos hír, hogy az anyukám meghalt -, mert hát a show-nak folytatódnia kell, és este Szentmise van, ami elég nehéz ilyenkor, mert nem lehet rögtön elvonulni egy kicsit. Így akkor este megtartottam a misét, és odajöttek körém azok az emberek, akik közösséget vállaltak velem, meg akikkel én is, és azt mondták nekem, hogy: Feri, ha akarod, most imádkozunk veled! Ennek az erejét, meg ennek a jó érzését átélni, még akkor is, amikor néhány órával ezelőtt lett biztossá, hogy az anyukám meghalt, hogy ott ül körülöttem 20 ember, akik most a szabadidejükből, az energiájukból, úgy, hogy ezt nem tervezhették meg, az addigi programjaikról tökéletesen lemondva, hajlandók értem lenni, addig, ameddig ez nekem jól esik. Mellesleg én mondhatom meg, hogyan üljünk körbe, és hogy imádkozzunk, és mit kérek tőlük! Ráadásul, nem is nekem kellett ezt kérni, hanem ők ezt adták, és maguktól felajánlották! Egy ilyen élmény persze elmélyíti a döntésnek, a felelősségvállalásnak azt a motivációját, amit hajlandók vagyunk egy közösségért hozni. De erről majd lesz szó, hogy hogyan tud ez egy ilyen jó, önmegerősítő körré válni. Lehet, hogy ebben a helyzetben, ahogy így visszaemlékszem, nem is az esett a legjobban, hogy éppen most az anyukámért imádkoztunk, vagy nem voltam egyedül, amikre talán elsőként gondolunk, hanem az, hogy mindenki énértem létezett ott, másfél órán keresztül.

Idáig jutottunk tehát, és befejezném ezt a megközelítést azzal, hogy szociológusok beszélnek arról, hogy milyen egyértelmű okai, vagy háttere lehet a bizalmatlanságnak. Fogok mondani egy rövid listát, csak azért, hogy benne legyen a fejetekben, és utána, ha ma eljutunk odáig, akkor pszichológusok által mondott listát is fogok mondani a bizalmatlanságok okairól. Önmagában is izgalmas az, hogy két különböző megközelítésben, mit tudunk empirikusan bizonyítani, hogy az a bizalmatlansággal összefüggésben van.

1. Bizalmatlanná tesz bennünket, az alacsony társadalmi és gazdasági helyzet, nagyon egyszerűen szólva: a nyomor. A nyomor indokoltan bizalmatlanná tesz bennünket. Ezért kellene nagyon önkritikusnak lenni akkor, amikor a huzamosabb ideig az utcán élő emberektől, számunkra természetes megnyilatkozásokat várunk. Adott esetben a bizalomnak egy minimumát várjuk tőle. Amikor pedig ezt nem adja meg nekünk, akkor fölháborodunk, hogy mit képzel! Miközben természetes folyamatok vezethettek el oda, hogy őbenne nincs irántunk sem bizalom. Mondjuk, ha van köztetek szociális munkás, az átélhette azt, hogy heteken, hónapokon keresztül kísér valakit, egy csomó időt, energiát fektet ebbe bele, hívő emberként még ad abszurdum, szeretni is igyekszik őt, és az illető ezt nem viszonozza a bizalmával, vagy pedig a legkisebb megingásunkra, hihetetlenül elutasítóan válaszol. Akkor pedig előttünk úgy áll ez a helyzet, hogy hónapokon keresztül güriztünk valakiért, és egyszer késtünk 5 percet, és az illető lesöpör bennünket. Mi pedig ezt nem értjük! Hát hol van itt az egyensúly? Hát ezt érdemlem én? Hát százat adtam, egyet vettem el, és te máris hogyan válaszolsz nekem? Ezért fontos megkülönböztetni a szegénységet a nyomortól! Azért, mert a szegénység önmagában, nem lehetetleníti el az ember bizalomra való képességét. Sőt! Adott esetben a szegénység, nem feltétlen anyagi szegénység, hanem a rászorultságnak az elemi tapasztalata, éppen, hogy a bizalom megerősödéséhez vezethet. Mondjuk, eljön egy gyónó, és átéli azt, amikor mondjuk úgy jön el hozzám, hogy most mi lesz, ha a pap jól letol engem? Ezt nagyon sok gyónó szokta átélni, gyónás előtt! Adott esetben lehettek rossz élményeik, más esetben egyszerűen csak az Istenképük, meg a megváltásról alkotott fogalmaik ne eléggé erőteljesek. Ekkor pedig egy ilyen nagyon ősi valamiben vannak benne, hogy bűnt követtem el, és akkor most jön majd a megtorlás. A megtorlásnak pedig maga a pap az eszköze. Ez egyes papokat, nagy elégtétellel tölt el. J Engemet kevésbé, mert én ezt utálom. Egyszer mondott nekem valaki olyat, amire majdnem én menekültem ki a gyóntatószékből! Jött, elmondta a bűneit, és én gondoltam, hogy a megváltó és irgalmas Isten képviselőjeként majd valami normális reakciót fogok produkálni, és az utolsó mondata a következő volt: Büntessen meg, atya! Tudod ki büntet meg téged? Hát akkor nagyon rossz helyre jöttél! Ez nagyon szörnyű érzés volt! Dehogy büntetem! De miközben egy ilyen fordult velem elő, hogy valaki jött, és ezt mondta, hogy büntessem meg atya, de nagyon sokan jöhetnek úgy is, hogy azt mondják, hogy csak ne büntessen meg, atya! Csak ezt éppenséggel nem mondják ki! De a félelem vagy a szorongás, és még nagyon sok minden velük van. Amikor pedig egy ilyen helyzetben, megélhetik azt, hogy az atya nem bünteti őket, mert hát miért is tenné? Mert a bűnbánatukra való válasz, nyilvánvalóan az Isten irgalma, nem is az enyém, hát ki vagyok én, hogy én fejezzem ki az irgalmamat. Az az én kötelességem, hogy én válaszoljak neki az ő bűnbánatára! Ezt miért is mondtam most el? Azért, mert ez is egy szegénység! Egy erkölcsi rászorultság lehet valakiben, amikor gyónni jön. Kiszolgáltatottá teszi magát a bűnbánat által, és ráadásul ezt fel is fedi. Ő azt mondja magáról tulajdonképpen, hogy végtelen szegény vagyok, és én rászorulok arra, hogy az Isten engem gazdagítson! Ezzel visszaélni, hatalmas bűn! Közben pedig ez a példa talán megerősíthet bennünket abban, hogy a szegénység önmagában, hatalmas áldás forrása lehet, mert éppen a bizalom felé vihet bennünket, de a másik oldalon kell valaki, aki ezt a szegénységet felismeri, és erre a szegénységre válaszol.

A nyomor azonban, nem így van! A nyomor az, amikor valaki már a személyiségében úgy sérül, hogy képtelen arra, hogy a maga kiszolgáltatottságából bizalom fakadhasson. Ő akkor már olyan mértékben nyomorult, hogy őt már gyógyítani kell, pátyolgatni, ölbe venni, kézbe venni és szeretgetni. Még akkor is, ha lehet, hogy ez éveken vagy évtizedeken keresztül tart. Hogyha itt most egy lelki nyomorról beszélünk. Például egy súlyosan elmebeteg ember, az a szegénységnek egy nagyon sajátos formája. Joga van arra, hogy őt, mi, most mint a társadalomnak a reprezentánsai, pátyolgassuk, simogassuk és dédelgessük, azért, mert az emberi nyomornak egy olyan formájában van, ami olyan, viszonzást nem váró szeretetre szólít fel bennünket, amelyből eléggé kinőttünk. Ezért lehetséges az, hogy Jézus, amikor beszél a szegénységről, a bűnről, a betegségről, a tudatlanságról, akkor érdekes módon a szegénységet kiveszi ebből a sorból! Ezt azért hangsúlyozom, mert a kultúránkban, ezek egy nevezőn vannak! Tehát egyformán rossz szegénynek lenni, betegnek lenni, tudatlannak lenni, és bűnösnek lenni. Ezek egyformán rosszak, és azt éljük át, hogy az Istennel való kapcsolatunkból adódik az, hogy jöjjön Jézus, és bocsássa meg a bűneinket, emeljen föl! Jöjjön Jézus, és gyógyítson meg bennünket, mondjuk a belé vetett bizalmunk révén. Jöjjön Jézus, és tanítson minket, hogyan kell élni! A negyedik pedig, a mi gondolatainkban az, hogy jöjjön, és imádkozok, hogy legyen lóvé, és adja meg! Azért, mert ezt ugyanolyannak tekintjük, mint az előző hármat! Csakhogy, ez már a mi kultúránkból adódik, és nem a Kinyilatkoztatásból! A Kinyilatkoztatásban, érdekes módon a szegénység, az ellentétes oldalra kerül. Amiből az embert nem kell kigyógyítani, nem kell őt abból megmenteni! Nem arról van szó, hogy oda bele kell passzírozni őt, hát ez világos! Hanem nyilván, most csak abból a szempontból mondom, hogyha én, valamilyen szempontból szegény vagyok, ez hatalmas lehetőség a bizalom kimunkálásra, mert fölismerem, hogy függő helyzetbe vagyok, ilyen vagy olyan formában. Nagy kérdés azonban az, hogy hogyan válaszoltok, az én szegénységemre! Ezzel ellentétbe áll, a nyomor! Az egyházaknak, elemi kötelessége, hogy ne csak a szavukat jártassák a nyomorral szemben, hanem megtegyenek mindent azért, mert ameddig valaki nyomorult állapotban van, addig semmilyen reális követelménnyel nem állhatok elé, hogy bízzon! Amíg valaki nyomorult, addig nem mondhatom neki azt, hogy higgy Istenben, majd segít! Ez furcsán hangozhat, de én papként, ha ezt mondom neki, akkor bűnt követek el ellene, mert nem ismertem el az ő nyomorát. Az Egyháznak kutya kötelessége, a nyomor megszüntetésére, minden erejét latba vetni! Azt hiszem, hogy ebből a szempontból, megint csak nagy mulasztásaink vannak, jelenleg is! Nagyon finoman kellene megkülönböztetnünk a szegénységet a nyomortól. Állítólag Magyarországon 5 milliárd forint elég lenne ahhoz, hogy a gyermeknyomort megszüntessük. Tehát ez tulajdonképpen egy pitiáner tétel! Ezt az 5 milliárdot azonnal oda kellene adni, mert azt hiszem, hogy ez súlyosan rombolja, ezeknek a gyerekeknek a bizalomra való képességeit.

2. Bármiféle kisebbségi státusz. Talán nem különlegesebben igényel ez példákat.

Azért is, mert a kisebbségi státusz, nagyon kedvez a bűnbakképzésnek. Csak egy kicsit legyél más, mint a többiek, előbb-utóbb te leszel a fekete bárány! Aztán meg, jaj neked! Ez pedig, megerősíthet téged abban, hogy a világ nem érdemes bizalomra! Vannak olyanok, akik szinte élvezik, hogy ők a fekete bárányok. Elől az van írva a trikójukra, hogy nyomorult vagyok, hátul pedig az van írva, hogy üss! Az igazi üzenet pedig itt, hátul van. J Ezt mondják, és ezt kérik, hogy üss. Ez pedig akkor lehetséges, ha valakiben a bizalomra való képesség már olyan mértékben megrendült, hogy  valamiféle törődést már csak azáltal kaphat, ha ütik-vágják. Furcsa lehet ez, de akkor legalább történik vele valami!

3. A bizalmatlanságnak gyökere lehet, bármiféle traumatikus életesemény.

Bűncselekmény áldozatává válni, az egészség megrendülése, válhat ennek okává. Válás átélése, az apa hiány, és az összes többi. Most mondanék egy érdekes dolgot, mert eddig egy csomó unalmasat mondtam. Tudjátok-e azt, hogy egyértelmű összefüggés van, az apa hiánya, és a materiális értékrend között? Na, ehhez mit szóltok? Az apa hiánya kihat a materiális életvezetésre, az pedig a bizalmatlanságra van igen jó hatással! Mert beszéltünk a szerzés, birtoklás, és a többi. A biztonság, ugye. Ha nem éltem át azt a bizalommal teli, biztonságos helyzetet, hogy van apukám, akkor az anyagi dolgoknak a birtoklása marad, amely kialakítja bennem a materiális életvitelt, majd pedig megerősíti a bizalmatlanságba vetett hitemet, hogy az vagyok, amit megeszek, inkább te csapd be a másikat, mint hogy ő csapjon be téged! Na azért erről tudnék valamit mondani… Úgy átvágtak engem, néhány héttel ezelőtt! Az üzenetrögzítőn, amit meghallgatott előttem öt ember, a következő üzenet állt, hogy: XY vagyok, a III. kerületi rendőrkapitányságról, és a plébános urat keresem, fontos ügyben! J Most akkor elmondom, hogy kell gazember módjára pénzt keresni! Jó? Izgat titeket? Úgyis beszéltem arról, hogy a statisztikák azt mutatják, hogy a gazemberségre egyre nagyobb fogékonyságunk van. Mise előtt egy olyan fél órával csöng a telefon, és valaki azt kérdezi tőlem, hogy ilyen interurbán kapcsolást fogadok-e, úgy, hogy én fogom fizetni? Nos, ugye a jó pap mit mond erre? Hát persze! Akár emelt díjat is számolhatnak, nyugodtan! Aztán, mikor megtörténik a kapcsolás, akkor egy tört magyarsággal beszélő illető a következőt mondja nekem, hogy: Kedves atya, én innen, Münchenből telefonálok, és úgy hallottam, hogy te szoktál hajléktalan embereknek is segíteni, és Magyarországon van nekem egy ismerősöm… Tehát egy jó történetet ki kell találni! Ezt most rátok bízom, valamit ti is csináljatok a pénzért! Tehát itt most az illető elmondott egy nagyon jól, előre kitalált történetet, aminek a csattanója az volt, hogy fog nálam jelentkezni egy hajléktalan valaki, aki egyébként még epilepsziás is, ezért nagyon védeni kell őt, és adjak neki egy bizonyos összeget, azt inkább nem mondanám most meg, hogy mennyit, és hogy ezt a pénzt, majd ő elküldi nekem. Ti most kinevettek engem, mi? Hogy ti ilyenbe sosem mennétek bele! Na jó! Csodálkozva teszi fel a kérdést, hogy lehet az, hogy ez az illető még nem jött oda, mert úgy volt, hogy engem megkeres… Szóval az egész egy ilyen eszméletlenül hihető dolognak tűnt, már egy olyan baleknak, mint amilyen én vagyok. Aztán később a rendőr ezt kérdezte, hogy: Tisztelendő úr, ez a kérés, ez elképzelhető volt? Ezt kérdezhették volna így is: Kedves Tisztelendő úr, Ön belátta már, hogy tök hülye? J Vagy mit tud a mentségére fölhozni? Mondtam nekik, hogy már sokszor történt ilyen, hogy felhívtak azzal, hogy segítséget kérjenek tőlem. Mert, hogy a bizalom szövetéből épülnek föl a kapcsolatok! Tehát Szentmise után, ott áll valaki, nyomorult külsővel, és mutat egy papírt, amin 25 pecsét van, az is rajta áll, hogy ő epilepsziás, és 5 percenként rohama van, tehát siessünk… J Szóval az a lényeg, hogy a megállapodásban szereplő összeget nyomjam gyorsan neki oda, mert hogy most neki ezzel a pénzzel még most le kell neki menni vidékre, ahol…és a többi. Szóval, én elég hülye vagyok, úgy egyébkánt, de azért ekkor egy kicsit elkezdtem bizonytalan lenni, és egyszerre arra gondoltam, hogy akkor majd én most ezt kiderítem, hogy van, miközben azért már eldöntöttem, hogy odaadom a pénzt. Gondoltam, hogy megkérdezem a pályaudvart, hogy megy-e vonat akkor, amikor ő mondja? Eszetekbe jutott volna ilyen? Nekem igen! Mert engem nem lehet csak úgy átvágni! Erre fölhívtam a pályaudvart, miközben az ürgének mondtam, hogy kint álljon, és ott várakozzon, és büszke vagyok magamra, hogy nem engedem be a plébániára, majd csak a lóvét adom neki oda. Kiderült, hogy pontosan, percre akkor megy a vonat, abba a helységbe, amit ő megnevezett, csak nem a Nyugatiból, hanem a Keletiből. Itt azért kezdett egy kicsit a kételyem erősödni, és erre ezt kérdeztem tőle, hogy: Tudja-e, hogy nem a Nyugatiból megy, hanem a Keletiből? Nézem erősen a fickót, én a nagy emberismerő, hogy most mi lesz. Erre ő a következőt mondja, ilyen halálosan nyugodtan, hogy: Jaj, atya, nagyon köszönöm, hát majdnem rossz helyre mentem!  Vagyis kiderült megint, hogy sikerült jót cselekedni… Szóval odaadtam a pénzt, és emiatt jött két hét múlva a rendőr, és én voltam nagyjából az 53., akit árvert a fickó, mert még a szomszédaimat is meglátogatta. Elmondta, és ez egyébként nagyon jól esett nekem, hogy az általam elkért összegnek a tízszeresét is el tudta kérni más helyeken. Tehát ez azt jelenti, hogy nem tűntem teljesen hülyének! Ezt azért akartam elmondani, mert például van egy ilyen meggyőződésem, hogy ha valaki szegény és rászorul, akkor egyszer megengedem neki, hogy átvágjon! Tehát hajlandó vagyok belemenni olyan helyzetekbe, amelyekben fölmerül egy erőteljes gyanú, hogy tök hülye vagyok. De inkább belemegyek, azért, mert hátha ő az a nyomorult, akivel kapcsolatban, ha én nem válaszolok jól, akkor bűnt követek el, a magam erkölcsisége szerint. Ezért inkább vágjanak át! Ebből a szempontból nem rendültem meg attól, hogy kiderült, hogy balek vagyok! De ezt azért akartam elmondani nektek, mert erről, beszéltünk, hogy apahiányból a materiális értékrend következik, bizalmatlanság megerősödése, és a többi.

4. Fundamentalizmus. Ugye milyen meghökkentő ez? A fundamentális vallásosság, összefüggésben van a bizalmatlansággal. Nyilván azért, mert a szekták, amelyekben nagyon fundamentális vallásosság uralkodhat, és többségében így is van, olyan mértékű biztonságot adhat, a nagyon nagy biztonságigénnyel rendelkezők számára, azáltal, hogy mindent megmondanak, hogy kell csinálni. Ez pedig nyilvánvalóan összefüggésben van azzal, hogy nem is kell, és nem is cél, hogy a te bizalmad erősödjön! Megadják ezt az elemi szükségletre való választ, hogy itt te biztonságban vagy, mert mi minden kérdésedre tudjuk a választ, aztán: annyira nagy biztonságban vagy, hogy kérdezned sem kell, hogy gondolkodnod sem kell, mi mindent előre megmondunk neked. Máris az üdvözülte között vagy, de azért gyújtsd a takarékbélyeget! J Megmondják előre, hogy havonta mekkora takarékbélyeget kell benyalni a lapocskára, és akkor tuti lesz a helyzet! Minek akkor ide bizalom? Ezért lehet ez nagyon furcsa módon következtetés, hogy bizonyos szekták, éppen a bizalom ellen, és az életszemélyiség ellen működnek. Kiket tudnak megragadni? Nyilván, hogy a sebzett embert! Aki hajlandó a bizalmát is odaadni, egy maréknyi biztonságért!

5. A történelmi egyházak keretében való vallásgyakorlás által. Vagyis, amit most elmondtam, mérsékelten bár, de érvényes a nagy történelmi egyházakra is! Ez itt nagyon kemény! De ha az Egyházunk történelmét jól látjuk 2000 évre visszamenőleg, akkor most megérthetjük, hogy ez miért is van így! Azt hiszem, hogy most már évtizedek óta, recsegnek-ropognak, nagy intézményes szinten is, azok az abroncsok, amelyek inkább a biztonságra helyezték a hangsúlyt a bizalom helyett. Itt megint furcsa helyzetben vagyunk, mi papok, azt prédikáljuk és azt várjuk tőletek, hogy higgyetek, miközben adott esetben hajlamosak vagyunk túlszabályozni benneteket, túlzottan megmondani, hogy mi hogy van. Állandóan moralizálunk adott esetben, dogmatizálunk, általánosítunk, okoskodunk, prédikálunk. Ezért volt az lehetséges, hogy nagyon sokan a történelmi egyházakból kimentek! Érdekes módon, ezzel a kimenetellel, meg tudták erősíteni a személyes hitüket! Sajnos, létezik egy ilyen folyamat! Természetesen, úgy látom belülről a mi Katolikus Egyházunkat, hogy bőven leoldódtak már az abroncsok annyira, hogy a Katolikus Egyház alkalmas legyen a hit megerősítésére! Hála Istennek! De ehhez, nagyon sokat kellett dolgoznunk! Itt pedig egy fontos megjegyzésem lenne: Ahogy általában minket kívülről látnak, az sokkal negatívabb, mint ami belül van! Tehát, ahogy mi működünk, ezt merem mondani, úgy általában, sokkal inkább bizalmat érdemlő, mint ahogy azt rólunk sokan, kívülről gondolják.

Aztán van itt még egy érdekes dolog, hogy a fiatalabb generációknál, nagyobb a bizalmatlanság! Ezt ugye furcsa lenne úgy mondani, hogy a fiatalság az oka a bizalmatlanságnak. Minden esetre van egyértelmű összefüggés az életkor, és a bizalmatlanság között.

Ennyit akartam erről elmondani nektek. Befejezésül még egy képet szeretnék felidézni előttetek, és ezzel átvezetném a gondolatainkat a család és a hit, a család és a bizalom viszonyára, ami az utolsó nagy, a harmadik témánk lesz. Ha ma megrendül egy párkapcsolat, akkor az esetek döntő többségében, olyan kérdéseket teszünk föl, hogy: Mi vezetett a rossz választáshoz? Miért nem találtam meg az igazit? Miért volt az, hogy tévedtem? Vagyis, általában a választással kapcsolatos kérdéseket feszegetjük! Mi vezetett oda, hogy nem tudtam eltalálni, hogy? Ki lehetne az? Mondjuk 50 vagy 100 évvel ezelőtt, egyáltalán nem ezt kérdezték! Egy ugyanolyan módon elromló párkapcsolatnál, a következő kérdéseket tették föl, hogy: Miért nem bírok kitartani? Mi akadályoz meg a hűségemben? Miért vagyok annyira gyönge, hogy nem tudok bizonyos időszakokra egyoldalúan elköteleződni? Miért gyönge a hitem? Ugyanarra a kapcsolatra, egészen más kérdéseket tettünk föl, nemhogy válaszokat adtunk! Azt hiszem, hogy miután ma általában így kérdezünk, most már az első, második, harmadik, vagy csomó kapcsolat után, megtanultam azt, hogy még jobban tudjam kiválasztani azt a valakit, aki hozzám illik. Ebbe az irányba megyünk el, és egy ilyen tanulási folyamatként éljük meg ezt a párkapcsolati dolgot. Ha a bizalom felől megyünk, akkor egészen más kérdéseket teszünk föl, és egészen más következtetésekre jutunk! Már a kérdéseink is mások lesznek! Szoktam kérdezni ilyen párkapcsolati krízisekben lévő emberektől, akik állandóan csak a választással kapcsolatos kérdéseket feszegetik, hogy azt, amilyen helyzetben most vagy, hogy a harmadik és ki kellene lépni, és egy másik szerelem, és nem tudom én mi, ezeket miért nem tekinted kísértésnek? Nem akarom azt mondani neki, hogy ez egy kísértés, mert döntse el ő, hogy minek tartja! Pusztán csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért nem tekinti ennek? 50-100 évvel ezelőtt, természetes kérdés lehetett az, hogy: Miért kísértés ez? Ma pedig egyáltalán nem! Mi az, hogy kísértés? Ilyen szó nincs is! Használjuk ugyan, csak értelme nincs már!

Ezzel szerettem volna átmenni a család világába. Akkor most itt a család és a bizalom összefüggése következne. Ha nagyon bele szeretném passzírozni az eddigi logikánkba, hogy bizalom és biztonság, választás és bizalom, akkor talán úgy mondanám, hogy bizalom és adás vagy bizalom és kapás. Az adás és a kapás, nagyon sajátos viszonyba van a bizalommal! Mi általában kapni szeretünk, de minél inkább a kapásra, a gyűjtésre helyezzük a hangsúlyt, akár a családban is, az rombolja a bizalmat. Erről szeretnék beszélni, és aki nagy segítségünkre lesz, az nem más, mint Böszörményi Nagy Iván, akit újból és újból ide rángatok. Nézzétek a tenyerem, van egy másodfokú Böszörményi Nagy Iván kézfogásom, néhány héttel ezelőtt kaptam, amikor rá hivatkoztam. Van egy elsőfokú látásom, tehát itt van a retinámon Böszörményi Nagy Iván, mert egyszer volt egy nagy családterápiás kongresszus, 2000-ben Budapesten, és akkor ott személyesen láttam őt, de nem fogtam vele kezet, és akkor most valakitől kaptam egy másodfokút.

Ő az egész családterápiának az ilyen élő, nagy guruja! Azt mondja, hogy a legnagyobb segítség egy párkapcsolatban az, ha segítünk a bizalmat helyreállítani. Az egész működését valamiképpen az etikai dimenzió kimunkálására helyezte. Ezt szeretném azonban kifejteni mindenképp, és megint egy picit ilyen iskolásan, ilyen ügyetlenül, mondatokat fogok mondani, és így hozzáfűzni egy-két dolgot. Megint csak azért, hogy nehogy elvesszen valami, ami fontos lehet.

Azt mondja, hogy a kapcsolataink lehetőséget adnak a bizalom megszerzésére és a bizalom átélésére. A bizalom pedig összefüggésben van a jogosultággal, és az igazságossággal. Ez annyit jelent, hogy megszülettünk mi, és pici csecsemők voltunk. Mi az, amit bele tudtunk adni a családi kapcsolatrendszerbe? Mit tudtunk adni? Szinte semmit, azon túl, hogy vagyunk, ám azon túl, hogy vagyunk, adtunk valami hihetetlenül fontosat a családnak: a bizalmunkat adtuk! A fizikailag kiszolgáltatott helyzetünkből az adódott, hogy rászorultunk a szüleinkre, és ezt a bizalom által fejeztük ki. Föl sem merül egy gyerekben az, hogy az apukája és az anyukája őt nem szereti, hogy az apukája és az anyukája nem azért van, hogy őneki enni adjon, meg inni adjon! Egy gyerekben ez föl sem merül! Egy pici gyerek, attól gyerek, hogy számára a világ olyan, hogy ő éhes és kap enni, ugye ez az ősbizalom. Vagyis a gyerek belead a családi kapcsolatrendszerbe valami nagyon fontos dolgot: a bizalmát! A szülő pedig erre a bizalomra válaszol. A kérdésem az, hogy vajon jogosult-e a pici baba arra, hogy a bizalma révén, kapjon? Ha én a mi világunknak a logikája alapján megyek, akkor azt mondom, hogy az igazságosságnak a mértéke az adok-kapok, és akkor kaphatok, ha adtam. Eben az esetben azonban azt látjuk, hogy a kisbaba a bizalmán kívül semmit sem ad. Hanem rászorul, és mégis a rászorultsága révén jogosult arra, hogy a szülei a bizalmára, bizalmat érdemlő magatartással válaszoljanak, vagyis, hogy megbízhatók legyenek! Vagyis egy pici baba, a létezése miatt, fölszólítja a szüleit, hogy a bizalmán keresztül válaszoljanak neki a megbízhatósággal! A szülőnek ez pedig kötelessége, mert a pici babának joga van ehhez, a létezése és a bizalma alapján! Innen indulunk ki. Ha figyelembe veszem, a másik ember felém való bizalmát, és a sokféle jogosultságát, hogy én válaszoljak erre a bizalomra, akkor én is jogosultságokat szerzek. Ez így nagyon furcsán hangozhat, de ez az ő szakkifejezése, amiről érdemes egy picit beszélni. (Most lehet, hogy ez úgy tűnik nektek, hogy nagyon nyakatekert, és beszélhetnénk egyszerűbben is, de majd később úgyis összeáll a kép.) Ez mit jelent? Egy párkapcsolatban is, bizalommal fordulnak felém, és az első hetekben és hónapokban miközben nem ismernek engem, elkezdik föltárni az életüket. Valahogy így kezdődik, nem? Lehet, hogy ezért kell szerelmesnek lenni., különben hülye lennék magamat föltárni! A szerelem segít! Ugye, ezeket a kőkemény én-határokat azért egy kicsit meglyuggatja! Akkor pedig ott képesek vagyunk a bizalomnak az olyan gesztusaira, amelyeket józan állapotban sosem tennének meg. J De ilyenkor megtesszük! Ekkor a szerelem jótékony ereje által, bizalmunkat vetjük egy olyan alakba, aki még nem érdemelte meg a bizalmunkat! Azonban, ha ez az alak, ez a férfi, megfelelő módon válaszol a mi bizalmunkra, akkor jogosultságokat szerez, mégsem mondhatjuk ezt zsetonnak, mert azért, na. Például, hogy most nagyon leszűkítsem a kört, mert ennyit bírok egyszerre megjegyezni, jogosultságot szerez arra, hogy a másik fél továbbra is bízzon benne, hogy fönntartsa és elmélyítse a bizalmát, hogy őszinte legyen hozzá, adott esetben, hogy segítségért forduljon hozzá, megossza az életét vele. Akkor pedig, egy ilyen kölcsönös bizalmi háló alakul ki, amelyben ajándékozunk bizalmat, a másik a bizalommal helyesen él, megbízhatóan reagál, és akkor ezáltal, ő is jogosultságokat szerez, és akkor a bizalom és a jogosultság között, ilyen nagyon sajátos szövet alakul ki. Böszörményi Nagy Iván azt mondja, hogy a jogosultság és a bizalom közti viszony nem egyenlő azzal az adok-kapokkal, ami a mi világunkban benne van. Ezért kezdtem el onnan, hogy a csecsemő a bizalma révén és a létezése által jogosult bizonyos dolgokra. Nem adott tulajdonképpen még semmit, sőt 5-10-15-20 év, és a szülő még mindig egyoldalúan egy aszimmetrikus kapcsolatban, folyamatosan többet ad, mint amennyit kap. Ez pedig teljesen normális!

Tehát, ha én megszereztem a jogosultságaimat, és ezek alapján a bizalmára a másik embernek méltóvá váltam, akkor ez egy sokkal mélyebb szintem köt bennünket össze, mint az adok-kapokban. Azért, mert itt nem jön elő a hatalom, nem jön elő a zsarolás, nem jön elő az, hogy én azt mondjam neked, hogyha ezt nem teszed meg, akkor mi lesz. Itt a bizalom és a jogosultság alapján, egy nagyon mélyen áramló élet és kapcsolat tud működni, amely természetesen mindig sérül! Itt lesz majd a helyzet nagyon izgalmas, hogy mi történik akkor, amikor ez sérül, hiszen ez törvényszerűen sérül. Ha figyelembe vesszük a mások igényeit, akkor jogosulttá válunk! Ez ugye, milyen érdekes? A mi világunkban nem ez szerepel, hanem azt mondjuk, hogy akkor adok, ha kapok tőled is, itt pedig éppen fordítva van: ha megszólítottnak érzem magam általad, és hajlandó vagyok tudomásul venni, a te igényeidet felém, ezáltal nyerek jogosultságokat, és ezáltal indul be ez a folyamat! Nem pedig az által, hogy azt nézem, hogy mikor vagy már hajlandó értem élni! Tehát én kezdem a dolgot! Valamiképpen tehát a cél az, hogy hosszú távú kapcsolatainkban megteremtsük az egyensúlyt, a bizalom és a jogosultság játéka között. A hosszú távú kapcsolatok alatt Böszörményi Nagy Iván azt érti, hogy minimum három generáció! Nem tudunk megfelelő módon élni, a bizalomnak és a jogosultságnak ezt a dinamikáját jól megélni úgy, hogy az nekünk jó legyen, hogy ha minimum nem három generációban gondolkozunk. Ez megint messze túlmutat azon a körön, amelyben ma gondolkozunk. Például Hollandiában, már eleve egy csomó családmodell létezik, és az egyik szociális munkás barátom, aki jött onnan haza, mert egy évig tanult ott, azt mondta, hogy: Képzeld el, hogy a szülők kiengedik a gyerekeiket, és utána szinte teljesen megszüntetik velük a kapcsolatot. ez egy általános folyamat. Ezt mondják, hogy fölnőttél, elmúltál 18 éves, van pénz is, a lakáslehetőség megvan, az egyetem mellett is, és a füvezés meg a narkózás mellett is, el tudja tartani magát, ezért aztán egészen nyugodtan menjen az útjára. Azt mondta, ami egészen megdöbbentő volt számomra, hogy amikor a felnőtt fiatal, mondjuk egy 20 éves fiatal visszamegy a szüleihez, akitől már legalább 2-3 éve külön költözött, akkor a szülőknek természetszerűleg már eszük ágában sincs, hogy ebéddel kínálják őt meg. A gyerekek, 20 évesen, a saját szüleikhez nem mennek haza ebédre vagy vacsorára, hanem uzsonnára mennek, vagy csak vacsora után mennek, és csak egy kávét vagy csak egy teát kapnak. Az volt a barátom dolgozatának a címe, hogy: A családi viszonyok, hogyan hatnak a hajléktalanságra. Tehát ezért vizsgálta állandóan ezt, és ezeken nagyon megdöbbent ő is, hogy a szülők számára nemhogy nem természetes, hogy a felnőtt gyerekeiknek mondjuk ebédet főzzenek, hanem egyszerűen abszurdnak tűnik. Ezt példának akartam hozni, hogy kialakul egy olyan elképzelés a családról, amelyben hihetetlenül kevés személy van jelen. Anya – gyerek - család. Apa – anya – gyerek. És bezárul a kör. A nagyszülők nincsenek sehol! Hollandiából jött egyszer egy családterapeuta kiképző pár, egy különálló férfi meg egy nő, és akkor azzal kezdték, hogy többedszer járnak Magyarországon, és az első alkalommal döbbentek arra rá, hogyha mi terápiát akarunk tanítani magyar terapeutáknak, akkor itt van egy kulcsszereplő, aki Hollandiában nincs, vagy nem éppen kulcsszereplő. Tudjátok, hogy hívják? Nagyinak! A magyar családmodellben jelenleg is, a nagyi valamilyen formában, – ugye ez anyós formát is ölthet -, nagyon fontos szerepet játszik! Ez ennek a párosnak egy elemi felismerés volt! Mert nekiálltak kiképezni magyar terapeutákat, úgy, hogy a nagyival nem is törődtek! Idehaza, ilyet? Nekik ezt meg kellett tanulniuk Magyarországon. Vagyis ebből a szempontból mi még nem tartunk ott, ebben a „haladásban”, ahol mondjuk Nyugat-Európában tartanak.

Ezt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogyha az egyensúlyt itt meg akarjuk találni, a bizalmukat akarjuk fejleszteni, akkor ez minimum három generáció.

A megbízható szülő-gyerek kapcsolat a létezés alapja, amelyben a szülő viszonzás nélkül ad, és ezt akkor is teszi, hogy jól tudja, hogy a gyerekétől sohasem kapja vissza azt, amit ő beléfektetett. Ezért azt mondja Böszörményi Nagy Iván, a sok-sok évtizedes munkája nyomán, hogy akkor tud jól működni a bizalomnak, a jogosultságnak ez a köre, amelyben egyre jobban elmélyül a bizalom, hogyha az, amit a szülőktől kap a gyerek, azt a gyerek a saját gyerekeinek adja vissza elsősorban. Ezt már többször mondtam, de fontosnak tartom mondani, mert beletartozik ebbe a rendszerbe. Sőt, ebből az is következik, hogy az a szülő, aki egy ilyen aszimmetrikus kapcsolatban, minthogy én vagyok szülő, és ő a gyerek, akinek jogosultsága van a gyerekvolta révén, hogy én többet fektessek be, azt követeli vissza a saját gyerekétől, hogy ő gyerekként ugyanannyit adjon vissza, amennyit ő szülőként adott, ezt bizony már jogtalanul teszi. Ez nem jelenti azt, hogy egy idős szülőt nem lehet ápolni! Csak nem mindegy, hogy egy olyan szülőről van-e szó, mint ahogy mondjuk a magyar kultúrában is ez benne volt, hogy mondjuk a legkisebb lánygyereknek az a kötelessége, hogy ápolja az idős szüleit. Az összes többi, szép lassan férjhez mehet, a legkisebb viszont nem! Ha hallottatok esetleg ilyen családtörténetet, vagy ilyen embernek a sorsát, akkor azt figyelhetjük meg, hogy kössem az eddig elmondottakhoz, hogy: ez a legkisebb lánygyerek, akinek azt mondták, hogy akkor vagy jó, és akkor van jogod élni, és akkor működsz helyesen, ha bennünket halálunkig ápolsz és kísérsz, és ezért nem házasodsz meg, akkor ez ilyen gyerek hihetetlen sok plusz jogosultságot szerez, amelyet azonban nem tud beváltani!  Az egyensúly pedig megbomlik! Amikor eljön valaki hozzám, és ezt mondja nekem, hogy: Atya, ez már nagyon nehéz, eltemettem már az édesanyámat, most az édesapám nagyon beteg, de hát fizikailag jól van, csak már szellemileg épült le, akkor néha én már azt gondolom, hogy én már kifutnék a világból, elfáradtam, elegem van! Ez a háttere! Erre pedig ha én azt mondom, hogy: Gyermekem, idézzük csak fel a Tízparancsolatot! Számoljunk csak: 1, 2, 3, és 4! Itt álljunk meg! Hogy is szól ez? Ha én ezt megcsinálom egy ilyen emberrel, akkor egy nagyon súlyos bűnt követek el! Azért, mert nem ismerem el, az ő hihetetlen módon felhalmozódott jogosultságait. Ezért a moralizálás, az etikai dimenziónak a nagyon finom értelmezésével, és az ebben való működéssel, éppen ellentétben van! Ha az Egyház moralizál, akkor éppen nem azt erősíti, amit kellene! Mert az embereknek a jogosultságait, abban az esetben nem ismeri el, amikor pedig van neki! Vagyis, éppen hogy erkölcsi szempontból követ el bűnt, miközben pedig lehet, hogy az erkölcsre hivatkozik!

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Jövök autóval idáig. Körülbelül, plusz 4-5 jogosultságom támad, amire ideérek, a közlekedési morál miatt. Tehát én megadom a jobbkéz szabályt, megállok a piros lámpánál, megtartom a sávot, és még indexelek is, a kanyarodás előrejelzése végett, és ezeket én mind megteszem. Közben pedig, úgy vezetnek körülöttem, hogy a gyomrom ilyen gombóccá szűkül, az ajkamra válogatott szavak tolulnak, és egyszer csak elérkezek ide. Ti pedig, ilyen bájos hívőként és akárhogy, ültök és azt várjátok tőlem, hogy én egy ilyen, hát minimum semleges, de hát legalább egy ilyen hihetetlenül harmonikus, bizalommal teli, előadásra kész állapotban kezdjek neki. Miközben nekem van vagy 4-5 olyan jogosultságom, amihez jogom lenne, hogy kapjak érte valamit, legalább annyit, hogy valaki azt ismerje el. Tehát, hogy ismerjék el legalább azt, hogy jogom van dühösnek lenni! Most, ha a pap, az összes ilyen helyzetben semmi mást nem tesz, hanem mondjuk a nagyböjti lelkigyakorlat címen, moralizáló kurzust tart, ahol egyetlen mondata sincs arról, hogy elismerné, a feszült, ideges, kifáradt, kimerült és nyomorult embereknek a jogosultságait, akkor bűnt követ el, bár az erkölcsre hivatkozik. Azonban éppen az etikai dimenzióban töri meg az egyensúlyt! 

A szülőknek az a feladata, és nemcsak az, hogy bizalomra méltóan válaszoljanak a gyerek bizalmára, ami a létezéséből fakad, hanem az is, hogy engedjék a gyerekeiket jogosultságokat szerezni! Egy pici gyerek is, 3-4-5 éves gyerek, ha látja, hogy az anyukája szomorú, akkor próbálja őt vigasztalni. Ez azt jelenti, hogy a gyerek, ebben a kölcsönös bizalom-jogosultság viszonyban észreveszi, hogy most a szülő szorul rá, és erre megbízható magatartással válaszol. Mit csinálhat ilyenkor a szülő, ha nem jól csinálja? Lepöcköli a gyereket! Nem ismeri be és nem ismeri föl, hogy a gyerek most ebben a helyzetben, egy nagyszerű lehetőségben van, hogy a szülővel szemben jogosultságokat szerezzen! Hogy most ő az, aki odamegy az anyucihoz, megsimogatja és azt mondja, hogy: Anyuci, kérlek ne sírj! Erre jön a válasz: Menj, és játsszál a testvéreddel! Ugye, ez egy nem annyira jó szülői válasz! Itt nem csak ez történt, hogy hát nem kellett volna ilyen csúnyán válaszolni, hanem nem engedtem meg ezt a kapcsolatot, jó értelemben, kölcsönössé válni! A kapcsolat ettől még aszimmetrikus, mert szülő és gyerek, de mégiscsak itt most a kölcsönösség jelenhetne meg. Keresztény embereket sújthat ez a nagyon súlyosan téves morál, hogy nem engedjük meg a gyerekeinknek, hogy viszonozzanak! A kipurcanásig gürizünk értük, és ez tűnik föl önmagunk előtt a megfelelő szülői magatartásnak. Elviselhetetlen egy olyan emberrel élni, aki nem engedi meg, hogy vele szemben jogosultságokat szerezzünk! Éppen ezért van az, hogy menten kirúgják azokat az embereket a segítő foglalkozásból, már hogyha működne ez a dolog, akik nem tudnak segítséget elfogadni, akik nem tudnak kérni. Azért, mert pont egy olyan helyzetben, ahol a másik bizalommal jön, és ezzel egy csomó szempontból megszólít engem, és értékeket helyez a kapcsolatba a bizalma révén, és én nem vagyok hajlandó nagyon finoman észrevenni azokat a pillanatokat, amikor ő segít nekem. Amikor számomra mondjuk, hatalmas élmény volt egy beszélgetés, pont ma, amikor jött hozzám valaki és beszélgettünk. Mondta nekem, hogy nagyon köszöni, hogy meghallgattam. Erre én mondtam neki, hogy nagyon szívesen, mert hatalmas nagy élmény volt ezt az egy órát eltölteni veled! Ezzel én elismertem az ő jogosultságát, hogy ő nemcsak kérni jött, hanem az őszintesége, bizalma által adott nekem. Akkor erre ő elcsodálkozott, és azt mondta, hogy: Neked? Hát, hogy lehetett ez jó neked és hogy lehet az, hogy én adtam neked? Hát, hiszen ez egy gyónás volt! Na, ez is nagyon jó, éppen magamat hozom példának! Nem baj, mert ti most jogosultságot szereztetek arra, hogy kritikusak legyetek velem! Belőlem pedig ösztönösen az jött ki, hogy persze, hogy köszönettel tartozom, mert ebben a gyónásban, mi most az Istennel való találkozásnak az élményét éltük át! Hát én is itt voltam! Ha te nem jössz gyónni, és ha én nem lehetek abban a helyzetben, hogy közvetítsem neked Isten irgalmát, akkor nem élem át azt, amit most átéltem. Hát tele vagyok most örömmel és energiával! Ebben az esetben én elismertem az ő jogosultságát egy ilyen kapcsolati kölcsönösségre, és nem tapostam őt bele, hogy hát te kis gyónó, menj haza…

Tehát a szülőnek nem az a feladata, hogy beledögöljön a gyermekeinek az eltartásába, és mást ne is csináljon!

Még egy összefüggést szeretnék nektek hozni, megint a család és a párkapcsolat révén. Mi van akkor, ha anyuka – gyerek – apuka, és a következő történik köztük, egy hihetetlen egyszerű helyzet. Megszületik a gyerek. Az édesanya, miután a gyereknek létezésnél és bizalmánál fogva jogosultságai vannak, és az anyuka fölismervén ezt a jogosultságot, megbízhatóan viselkedik. Vagyis gürizik, fölkel, és a többi, jól ismerjük. Igen ám, csakhogy őneki ezáltal egy csomó jogosultsága támad a családban! A csomó jogosultságát, amelyet azáltal szerez meg, hogy éjt nappallá téve gondozza a csecsemőjét, akkor ezt most hol is válthatja be? Apuka! Sajnos-sajnos! A gyermekek nemzése igenis komoly terhet ró a férfiakra! J Mert ebben az esetben, - és ahogy az elején mondtam, itt hosszú távú, több generációs dologban látjuk csak az egyensúlyt megvalósulni -, miközben a gyereknek jogosultsága van, bár semmit sem csinált, csak úgy van, az édesanyának kutya kötelessége gondoznia a gyermekét, és eközben az anyának is jogosultsága támad, amit pedig a férfinek kutya kötelessége tudomásul venni, mindazért, hogy az egyensúly létrejöjjön! Honnan válthatja be a férfi a jogosultságait, amelyet abból szerez, hogy az anyuka, mint feleség nem tudja annyira viszonozni az iránta való szeretetét? Ha-ha! Az anyós! Most akkor az anyósokra helyezünk egy súlyos etikai terhet. Na, és akkor most itt rögtön összeállt a három generáció. Adott esetben ilyenkor a fiúgyermek ezeket a jogosultságait, legalábbis elemi szinten, beválthatja úgy, hogy a felség, mondjuk tizet ad a férj a felségnek, a feleség meg kettőt ad vissza, de ebből a kettőből a felségnek az egyik ilyen akármilye, amit ad, az így hangzik, hogy: „Tudom, hogy én most nem tudom viszonozni neked, amit te adsz, és tudom, hogy most hónapokon keresztül most csak kevesebbet tudok adni abból, mi neked jó lenne. Annyira szeretném én ezt megadni neked, de most nem tudom! Nagyon hálás vagyok azért, hogy te most egyoldalúan ezt csinálod! Nem tudok úgy szeretni most, mint ahogy te szeretsz engem, mert nekem most másfelé megy ez a dolog.” Majd el fogunk oda jutni, hogy ha igazából kialakult bennem a bizalom képessége, akkor egy ilyen helyzetet el tudok akkor is viselni, sőt, energiáim tudnak kerekedni egy ilyen helyzetből is, miközben én a jogosultságaimat, nem váltom be, pusztán azt csak elismerik nekem. Ez egy nagyon fontos pont, ahova eljutottunk most! Majd megyünk még beljebb a málnásba!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs