A család és a bizalom kapcsolata 2.

2004.03.09.

Megosztom
Elküldöm

A család és a bizalom kapcsolata: destruktív jogosultság

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Mivel nagyon a mondat közepén hagytuk abba múltkor, ezért szeretnék ide visszatérni. Előtte csak azt a néhány bevezető mondatot szeretném még elmondani, hogy a közelmúltban onnan indultunk el, hogy megnézzük azt, hogy az a kultúra, amelyben élünk, az segít-e egyáltalán a maga súlypontjait tekintve abban, hogy személyes életet éljünk, vagy pedig nem. Eljutottunk oda, hogy merészeljük kimondani azt, hogy a kultúra, amelyben vagyunk, ez az árucikk-kultúra, ez az individualizmusnak kedvez, egy én-központú életnek kedvez, de a személyesség kibontakoztatására kevésbé. Ezt pedig két ellentétpár kifejtésén keresztül érzékeltettük. Az egyik a biztonság és a bizalom. Amelynél most meg is állnék egy picit azért, mert természetesen az, aminek a jelenségére rácsodálkozhatunk, az, amit úgy fejeztünk ki, hogyha a bizalom és a biztonság között kell választanunk, akkor általában a biztonságot választjuk. Ez is ennek a kultúrának a függvénye! Mert hiszen, ha olyan családi és élettapasztalataink vannak, amelyekben a bizalmunk sérült, és hosszú távon sérült, és a bizalmunkra nem kaptunk bizalmat érdemlő választ, akkor természetesen ezekben a helyzetekben, már sokkal inkább indokolt lesz az, és érdekeltté is válunk, hogy ne a bizalom felé döntsünk, hanem éppen ellenkezőleg, a biztonság felé, amely pedig fölszámolja a további lehetőségeit annak, hogy bizalomteljes kapcsolatokban legyünk. Ez volt az egyik. A másik pedig a választás szabadsága, illetve a választás túlhangsúlyozása volt a bizalommal szemben. Aztán pedig elérkeztünk a harmadik, szerintem legizgalmasabb témához, amelyben a bizalmat a családon belül, a családi összefüggésekben nézzük meg, és itt beszélünk arról, hogy az a kultúra, amelyben most vagyunk, hogyan hat arra, hogy a családban ki tudjon-e alakulni és meg tudjon-e erősödni az elégséges bizalom, amely aztán a következő generációknak megteremtené azt a feltételt, hogy az ő bizalmukra, bizalomteljes válaszokat tudjunk adni. Na, most itt tartunk!

Most pedig egy dög unalmas találkozásra számítsatok, mert rengeteget fogok okoskodni!

Ugye a múltkor abból a képből indultunk ki, hogy megszületik egy pici baba. Ez a pici baba pedig valami nagyon fontosat ad bele a család életébe, mégpedig azt, hogy a létezése által, vagyis, hogy kiszolgáltatott és ráhagyatkozik a szüleire, és azáltal, hogy egy bizalmat fektet a családba, a családtagok felé, ezzel valami nagyon fontosat ad a családi rendszernek. Vagyis, a létezése által, egyfelől, másfelől pedig a befektetett bizalma által, jogosultságai vannak arra, hogy neki a szülei, a bizalmára és a létezése okán, bizalmat érdemlő, a bizalomra valódi feleletet adó magatartással reagáljanak. Tehát, itt máris túlvagyunk azon, hogy az adok-kapok, szemet-szemért, fogat-fogat logika diktálna. Hiszen ez a pici baba, látszólag nem sokat ad bele ebbe a kapcsolatba, és mégis azt állítjuk, hogy jogosult arra, a létezése és a bizalma révén, hogy a szülők hosszú éveken keresztül, sőt évtizedeken keresztül, jóval többet adjanak a gyerekeiknek, mint amit a gyerekeik nekik visszaadnak. Valahol itt tartottunk. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyerkőc azáltal is jogosultságokat szerez, hogy újból és újból bizalommal tiszteli meg a szüleit. Na most, ha ezt látjuk, akkor érthetővé válik az például, hogy egészen addig a kapcsolataikban gyenge, vagy aszociális magatartású szülők, miért tudnak hatalmas fejlődésen átmenni. Nem történik semmiféle direkt munka azon, hogy ők megváltozzanak, de azáltal, hogy megszületett a pici babájuk, hogy gondoskodni kell róla, és bizalmat fektet a fiatal anyukával való kapcsolatába, ez önmagában egy olyan hihetetlen erőforrás lehet, amely olyan változásra tudja indítani ezt az ifjú anyukát, amelyet egyébként az életében semmilyen más helyzet nem tudott adni. A bizalomra tehát a megbízható viselkedés volna a válasz, amely megerősíti a bizalmat. Ezért újabb bizalmat fektetünk a kapcsolatba, mire megint megbízható magatartás a válasz, és így merünk egyre jobban hinni, és magunkat a másikra bízni a kapcsolatainkban. Természetesen, ez a bizalom mindig sérül, mert hiszen nem tudunk mindig megfelelő módon a felénk áradó bizalomra válaszolni! Természetesen nemcsak a pici babával kapcsolatban, hanem a felnőtt kapcsolatokban és a párkapcsolatokban is, nemcsak a beadott bizalom, hanem a létezés által is meg vagyok szólítva, ahogy erről már sokat beszéltem. Tehát pusztán abból, hogy kapcsolatba kerülök valakivel, és ő van, ezáltal neki jogosultságai vannak arra, hogy én ne akárhogy válaszoljak az ő létezésére. Tehát lehetséges, hogy ő egyébként semmi jót nem tett nekem, egyetlen érdemszerző tette sem volt még felém, mégis a létezése nyomán jogosult arra, hogy én legalábbis, egy minimális bizalmat fektessek a vele való kapcsolatomba, és méltányoljam az ő jogos érdekeit. Erre őneki jogosultsága van.

A szülőknek feladata az, és talán majdnem itt fejeztük be, hogy ne csak egyoldalúan adjanak, hanem ismerjék el a gyerekeiknek azt a jogát, hogy szeretnének jogosultságokat szerezni. Ugyanis, ha őnekik nem adunk teret arra, hogy ők is viszonozhassanak és adhassanak nekünk, akkor nem tudnak felelősségteljes emberi kapcsolatokat kialakítani, vagyis, amikor feléjük valaki bizalommal fordul, ezt nem tudják viszonozni, mert nem tanulták meg. Nem tapasztalták azt meg, hogy mit kell akkor csinálni, ha a másiknak vannak jogosultságai, már a létezés és már a kapcsolatba vetett bizalom által is. Ha tehát egy szülő csak ad, és nem engedi meg a gyerekének, hogy viszont adjon, akkor ezzel bűnt követ el!

Itt szeretnék megállni egy kicsit, mert én többször mondtam ezt a szót, hogy bűn, és ezt nem azért tettem, mert én ezt nagyon élvezem, mert én nem vagyok ez a fajta pap, aki egész nap a mások által elkövetett bűnökön elmélkednek, hanem amikor én a bűn szót használom, akkor egyáltalán nem akarok moralizálni. Egyszerűen csak azért használtam bizonyos helyzetekben azt, hogy na látjátok, ezt én bűnnek nevezném, hogy tágítsuk ki azt a kategóriát, amit általában bűn alatt értünk. Amikor valaki hazudik, akkor az bűn, ha lop, az is bűn, azonban olyan dolgokra, amelyek a kapcsolatokban jelennek meg, és látszólag az erkölcshöz semmi közük, azokra soha nem mondjuk azt, hogy ott bűnt lehetne elkövetni! Márpedig Böszörményi Nagy Iván azt mondja, hogy az etikai dimenzió a párkapcsolatoknak, és egyáltalán az emberi kapcsolatoknak a döntő dimenziója! Ez pedig azt jelenti, hogy léteznek kapcsolati bűnök! Olyasmik, amikről egyébként most beszélünk. Ha én elkezdek törődni a másik emberrel, én is jogosultságokat szerzek.

Most jön egy nagyon fontos állomás. Nemcsak azáltal szerezhetek jogosultságokat, hogy vagyok, hogy bizalmat fektetek a kapcsolatokba, hanem azáltal is, hogy velem méltánytalanul bánnak! Minden, velem szemben elkövetett igazságtalanság, jogosultságokat szerez nekem! Azonban ezek a jogosultságok, nagyon könnyen -, és Böszörményi Nagy Iván így mondta ezt -, destruktív jogosultságot jelentenek. Vannak konstruktív jogosultságok, tehát jogosultságot szerzek azáltal, hogy gondoskodom rólad, amikor te gyerek vagy, itt most konstruktív jogosultságot szereztem, és adott esetben ezért igazságosnak és méltányosnak tarthatom azt, amikor te gyerekként megbízhatóan viselkedsz, az én irányomba, mint szülő felé. Igen ám, de ha egy szülő nem gondoskodik megfelelően a gyerekéről, hogyha a házaspár megcsalja egymást, akkor destruktív jogosultságot szerez az a fél, akit megcsaltak. Mi ez a romboló jogosultság? Én úgy képzelem el, hogy kaptunk egy lapot, amire rá van írva, hogy romboló jogosultság, a romboló jogosultságnak kettős természete van, az egyik, hogy jogunk van azt beváltani, jogunk van arra, hogy elismerjék, hogy van egy ilyen lapunk. Másfelől pedig, ha én ezt romboló módon váltom be egy emberi kapcsolatomban, akkor egyfelől, egyensúlyt teremtettem, nagyjából úgy, hogy kihúzták a fogam, és én is kihúzom a másikét. Igen ám, de mi ebben a romboló? Az, hogy valaki kihúzta az én fogam, és én odamegyek valakihez, aki engem nem bántott, és kihúzom az ő fogát! Ez a romboló jogosultság. A lehető legegyszerűbb példája ennek, hogy valakinek az anyukája, úgy döntött, hogy súlyosan megsérti a gyermeke bizalmából fakadó jogosultságait, és egyoldalú, öncélú karrierépítésbe kezd. Amikor ez az ifjú gyermek fölnő, aki legyen egy kislány, és házasságot köt, van neki egy nagyon szép papírja, és rá van írva, hogy romboló jogosultság, és az a papír, amit ő, - így mondja Böszörményi Nagy Iván -, egy vertikális kapcsolatban kapott, ezt beváltja egy horizontális kapcsolatba, vagyis a férjénél. Nagyon sokféleképpen próbálkozunk a párkapcsolatban azon, hogy a szüleinktől szerzett destruktív jogosultság lapokat, a párkapcsolatokban vagy a baráti kapcsolatainkban váltsuk be. Miért történik meg ez törvényszerűen? Azért, mert hiszen a párválasztásunkat döntően befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolat. Azért abban mégiscsak van egy pici igazság, hogy a férfiak azért az alapján is döntenek, hogy milyen volt az anyukájuk! Ez nem egy elhanyagolható téma! A lányoknak sem éppen közömbös az, hogy milyen volt az apukájuk! Mert vagy olyat választanak, vagy pont az ellenkezőjét! A lényeg az, hogy döntően, a vele való kapcsolat által történik a választás!

Miután, mondjuk én egy fiúgyermekként, de már 28 évesen, megházasodok egy ifjú hölggyel, akkor lehetséges, hogy én azokat a romboló jogosultságaimat, amelyeket az anyukámtól kaptam, ott akarom folyton folyvást behajtani. Például: szeretnék gyerek lenni, mert az mondjuk az én anyukám úgy döntött valamikor, hogy engem boldoggá akar tenni, és ezt úgy képzelte el, hogy nekem kitűnőnek kell lenni az iskolában, mert a kitűnő bizonyítvány, a későbbi, felnőtt életnek az előfeltétele. Ez nem volt persze elég az engem szerető édesanyámnak, hanem azt gondolta, hogy nem lesz az nekem elég, ha ötös vagyok mindenből, mert hát azt bárki megcsinálja, ezért még zeneórára is beíratott, még sportolni is el kellett mennem, és természetesen a kézműves foglalkozásokat sem hanyagolhattam el. Ezen kívül említésre sem méltó, hogy két nyelvet kezdtem el tanulni óvodáskoromban, azért, hogyha felnövök, akkor boldog jövendő elé nézhessek! Tehát, nekem gyermekkorom nem nagyon volt! Nem értem rá, mert hát készültem arra, hogy felnőttnek kell lenni, és hogy nagyon komoly a boldogság, az egy komoly dolog, és azért most boldogtalannak kell lenni. Ezt persze anyukám nem mondta, de megkövetelte tőlem, és hát sajnos ezekről a dolgokról nem sok szó esik. Vagyis, én most egy 28 éves fiatalember vagyok, van két felsőfokú nyelvvizsgám, egy csomó bizonyítványom, amelyeket már meg sem találok, de mindegyik rubrikába természetesen ötösök vannak beírva, a hiányzásaim száma nulla, mert azt meg nem engedték meg, elvégeztem két egyetemet, ás jelenleg már PhD vagyok, és eljutottam abba a korba, hogy megházasodjak. Igen ám, csakhogy van egy csomó lapom, és nemcsak bizonyítványaim vannak, hogy diploma, meg ilyesmi, mert az a kevésbé fontos, ami pedig az életemet döntően meghatározza, az az, hogy van egy csomó destruktív jogosultság lapocskám! Akkor pedig megyek a feleségemhez, és követelem tőle, mert jogom van hozzá, hogy ne kelljen felelősséget vállalni, mondjuk nem akarok gyereket! Miért nem akarok gyereket? Azért, mert én sem voltam az! Közben meg próbálok úgy ebben a kapcsolatban létezni, hogy értse meg és fogja föl, hogy nekem jogosultságom van még nem apukának lenni, mert hiszen nekem még előtte gyereknek kell lenni! Miközben pedig megtanultam az anyukámtól azt, - persze az apukám is segített neki -, hogy mindenben ötösnek kell lenni, ezért kilóg a belem az életben, mert már természetesen egy nagyon jó állást sikerült szereznem, a nagyon jó állásban pedig sikerül nagyon jó 14 órát dolgoznom, és tökéletesen kell teljesítenem. Persze, mert ez utóbbit pedig már egyszerűen megszoktam! Amikor pedig hazatérek a munkából, akkor otthon vár a feleségem, akinek lennének természetes, konstruktív jogosultságai arra nézve, hogy mit kellene tőlem kapnia. De nem kapja meg! Azért, mert én hazamegyek és gyerek szeretnék lenni! Ez egy tipikus és klasszikus helyzet, és elmondhatom fordítva is, tehát amikor a férfi helyett nő van. Rengeteg ilyen történetet mondhatnánk! Ezek a történetek két dologról szólnak, az egyik, hogy ameddig ennek a 28 éves fiatalembernek a felesége nem tapint arra rá, hogy itt egy destruktív jogosultságról van szó, amit nagyon fontos, hogy el tudjon ismerni, mert ha egy destruktív jogosultságot nem ismerünk el, akkor a helyzet csak rosszabb lesz. Mert ha valakinek a destruktív jogosultságát nem ismerik el, akkor újabb lapot kap, mert a vele szemben való igazságtalanság mértéke tovább nő, mert hiszen neki valóban jogosultsága lett volna gyereknek lenni, és most az a valaki, aki elvileg őt a legjobban szereti, a felesége, nem ismeri el azt a jogosultságát, hogy neki valamikor gyermeknek kellett volna lennie! Ez pedig súlyosbítja az őt ért sérelmet é igazságtalanságot. A dolog persze nem úgy van, hogy van egy asszony, akinek semmi baja, és van a nyomorult férfi… Ha volna egy ilyen asszony köztetek, akkor megfontolom a házasságkötést, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, hogy ez így lehetséges, ezért maradok! J Tehát a helyzet az úgy szokott egyensúlyba kerülni, hogy van egy ifjú hölgy, és ez az ifjú hölgy, másfajta destruktív jogosultságokkal rendelkezik, és ezeket próbálja beváltani a férjénél. Ha kölcsönösen nem ismerik el ezeket a romboló jogosultság lapokat, akkor nagyon furcsa dolog történik, mert elvileg, tulajdonképpen egymással semmi bajuk nincs, az összes lapot otthonról hozták, de a házastársnál akarják beváltani ezeket! A dolog, nemhogy csak nemzedékről-nemzedékre öröklődik, és egyre lehetetlenebb helyzeteket szül, hanem például ezért van az, hogy a párok nem bírják abbahagyni a vitát, állandóan, mind a két fél, kölcsönösen azt érzi, hogy jogtalanság és igazságtalanság történik vele. Miért kell, hogy a tied legyen mindig az utolsó szó? Nem kell! Nem kell… Mert amikor énnekem, nagy nehezen sikerül beváltanom egy ilyen lapot nálad, akkor veled szemben igazságtalanságot követek el. Mit élek én meg? Azt, hogy most vagyunk kvittek! Igaz, hogy nem vele, hanem én önmagammal! Nem tudtam felelőtlen gyerek lenni kicsiként, akkor most felelőtlen gyerek leszek a házasságomban! Így létrejött egy igazságosság! Igen ám, de veled szemben jogtalanságot követtem el, ezért pedig te, ezt számon fogod rajtam kérni. Mire én kapok egy újabb lapot, rá van írva, hogy romboló jogosultság. Erre te azt gondolod, hogy most létrejött az igazságosság, erre én meg azt gondolom, hogy ez pont fordítva történt, most megint én vagyok hátrányban, és így játszunk… És persze mindig azt gondolom, hogy én vagyok hátrányban, és így váltogatjuk be egymás után a lapokat. Tulajdonképpen, most a legegyszerűbb összefüggést néztük meg, csak volt egy apuka meg egy anyuka, meg egy pár, meg még egy apuka meg anyuka. Hát ennél egyszerűbbet már nem is lehetne megnézni! Ha nem tudunk gátat szabni ennek az adok-kapoknak, és nem ismerjük föl a másik embernek a jogosultságait, még ha azok rombolóak is, akkor ezeket átörökítjük a következő generációkra. Azért mondja Böszörményi Nagy Iván azt, hogy ahhoz, hogy én képes legyek egy kapcsolatban fölismerni valakinek a destruktív jogosultságát, ahhoz nagyjából, három generáció ismeretére van szükségem. Ez azt jelenti, hogy az emberiség valamiképpen föléli a bizalmi tartalékait, mert ha én a romboló jogosultságaimat állandóan beváltom, akkor ennek az lesz a következménye, hogy éppen azokat a kapcsolatokat teszem tönkre, amelyek a bizalom által tudnak létezni. Vagyis, minden ilyen lap, amikor én igazságtalanul, a te szempontodból beváltok egy lapot, és én azt gondolom, hogy most vagyunk kvittek, akkor ezáltal, roncsolom a bizalom szövetét köztünk. Ez egészen odáig hat, hogy föléljük a jövő generáció bizalmi tartalékait! Vagyis, ha nagyon sok, ilyen destruktív jogosultságunk van, és úgy szülsz mondjuk egy kisbabát! Ide a legsajátosabb és legsarkosabb példa, hogy állami gondozásban nőttél föl, egy ifjú hölgy vagy, és azzal a vággyal kötsz házasságot, hogy nahát, én valami sokkal szebbet szeretnék! Igen ám, de aki mondjuk egy ilyen 18 év után lép ki az életbe, ahogy ezt szokták mondani, akkor olyan sok ilyen lapot tart a kezében, hogy még a lábára, is jut, mind a kettőre egy csomó! Amikor pedig megszületik a kicsi babája, akkor nem tudja gondozni! Nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem tudja, nincs mintája, fogalma sincs, hogy igazából mit kell csinálnia! Próbálja őt gondozni, de belefárad, nincs hozzá ereje, és úgy érzi, hogy a saját életét tartani is alig képes, mert olyan sokat hozott a háttérből. Akkor pedig, itt van egy bőgőmasina, és reggeltől-estig vele kell lenni, és etetni kell, és fel kell hozzá kelni, és dajkálni kell, és egyszerűen úgy érzi, hogy ez totálisan meghaladja az ő erejét. Vagyis, mit csinál? Nem képes gondozni a saját gyermekét, aki szintén állami gondozásba fog kerülni, azonban elvette a gyerekének az összes bizalmát, és mindent beszedett, amivel a kisbabája felé fordult! Vagyis képesek vagyunk arra, hogy ha nagyon sebzetté válunk a saját családtörténetünk miatt, akkor a következő generáció bizalmát, a saját önfenntartásunkhoz elraboljuk. Föléljük ezt a bizalmat, azért, mert így legalább néhány lapot be tudunk váltani a sajátjaink közül, és még így sem tudtunk egyensúlyba kerülni, de legalább valamennyit beváltottunk. Széltében-hosszában, manapság ez történik! Tehát mi már, de talán már a mi szüleink is, egy olyan nemzedékbe tartoznak, akik hihetetlenül sok, ilyen lappal kezdték el a mi nevelésünket. Mondjuk abban a szakiskolában, ahol etikát tanítottam, ez egy egészségügyi szakiskola volt, ott a 18 gyerekből, 17-nek váltak el a szülei. A 18. pedig utált otthon lenni karácsonykor! Mert ott a szülők még nem váltak el! Tehát nekem sikerült egy olyan generációt tanítanom etikára, akiknek a kezében egy csomó ilyen lap van, és akiknek a szüleik már döntően meghatározták a gyerekeik életét. Miközben meg, hogy miért határozták meg így, az meg a saját családtörténetükön keresztül érthető meg. Így jön össze a minimum 3 generáció.

Mi az, aki a romboló jogosultság behajtásának a kényszerét növeli? Az egyik, hogy ha a velünk szemben lévő igazságtalanságot nem ismerik el.  Ez a párkapcsolatokban lehet hihetetlen jelentőségű! Elég érzékeny vagyok-e arra, hogy amikor a házastársam próbál nálam egy ilyen lapot beváltani, amit nem tőlem szerzett, akkor tudjunk arról beszélgetni lés meglegyen köztünk az a bizalmi kapcsolat, hogy én el tudjam ismerni az ő romboló jogosultságát, mondjuk arra, hogy éveken keresztül képtelen, az általam minimálisnak tartott felelősségvállalásra, hogy befizeti a számlákat. A feleség egyszerűen nem képes megérteni azt, hogy a férje ezt a pitiáner felelősséget, hogy befizeti a számlákat, egyszerűen miért nem képes megtenni? Ez csak akkor fogható fel, ha egyszerre három generációt nézünk, mert különben felfoghatatlan, hogy ez miért van így. Ez nem azt jelenti, hogy utána azt mondom, hogy a lehető legjobb megoldás a számlákat nem befizetni, hanem pusztán csak annyi, hogy ismerjem el, hogy itt egy ilyen romboló jogosultságról van szó. Amikor a felségemen azt látom, hogy azt mondja, persze nagy bűntudat közepette, hogy a másfél éves gyerekünket legszívesebben soha többé nem látná, és ő el akar menni egy hétre a Hawai-szigetekre nyaralni, és hagyják őt békén! Elismerem-e ennek, azt a fajta jogosultságát, amit adott esetben ő, a szüleivel való kapcsolatából hoz? Vagy pedig megbotránkozom, és egy ilyen egy az egyben etikát akarok érvényesíteni! A hazugság az bűn! Kész! Nincs ezen mit… A felelőtlenség, az bűn! Azt hiszem, hogy mi, papok, tudunk így nagyon sok bűnt elkövetni, úgy, hogy ezeket az összefüggéseket nem vagyunk hajlandók a maguk mélységében, komolyan venni! Ha én, papként nem ismerem el, a hozzám forduló gyónónak a destruktív jogosultságait, akkor vele szemben bűnt követek el! Tehát például egy gyónó, lehet, hogy éppen olyan sérelmeket mond, amelyeket ő az Egyházban szerzett, a papok által kapott. Lehet, hogy azzal jön, hogy ő nagyon nehezen gyón, és ez az eseteknek a többségében így szokott történni. Ha én egy primkó pap vagyok, akkor jól lenyomom őt, mert azt mondom, hogy: „Gyermekem, mikor voltál elsőáldozó? 9 évesen! Tehát már 9 éves korodban meg kellett volna tanulnod azt, hogy mi a gyónás! Az, hogy megfelelő felkészültség után, a tökéletes bánat felindítása után, a lelkiismeretvizsgálatot követően, amelyet a Szentlélek segítségül hívása előzött meg, idejössz, és a pontos kritériumoknak megfelelően, föltárod a bűneidet! Méghozzá azzal a formával, amelyet neked az Egyház előír!” A legtöbb gyónási helyzetben, vannak ilyen lapok a gyónónál. Például az, hogy azt mondja, hogy vádolom magamat azzal, hogy többször csúnya szavakkal illettem a házastársam! De közben van nála egy óriási lap, amire rá van írva, hogy megcsalt a férjem! Akkor most nagy kérdés, hogy be tudja-e nálam váltani ezt, olyan értelemben, hogy én elismerem-e annak a jogosultságát, hogy neki van egy ilyen lapja. Fontos, hogy elismerjem, mert akkor tud ő önmagával szembenézni, a saját dolgaival! Ha ezt nem ismerem el, akkor addig azt fogja mondani, hogy a gyónás a legnagyobb igazságtalanság! Ez nagyon furcsán hangozhat, pedig így van. Amikor én bűnbánattartást kérek valakitől, akivel szemben a jogtalanságokat nem ismerem el, akkor én igazságtalan vagyok vele, még akkor is, ha ezt egy ilyen objektív mértékben kívánhatom tőle, vagy mondhatom neki.

A jogtalanságot növeli, nemcsak az, ha az igazságtalanságot nem ismerik el, hanem akkor is, ha a bizalma sérült a másiknak. Ezért van az, ha egy kapcsolatban nincs meg az elégséges bizalom, akkor először nyilván azt kell tudni megszerezni és fölépíteni. Az elégséges bizalom nélkül, bele sem lehet kezdeni egy igazán gyümölcsöző emberi kapcsolatba, mert akkor még egy csomó ideig még azt is el kell tudnom fogadni, hogy te bizalmatlan vagy. A te bizalmatlanságodra, amelyet én nem érdemeltem meg, ha megint egy nagyon egyszerű igazságosságosságban gondolkoznék, akkor azt mondanám, hogy én bizalommal vagyok feléd, és te bízzál bennem! De neked van egy csomó lapod, sérült a bizalmam, akkor neked jogosultságod van felém, hogy ne bízz bennem! Én pedig, tulajdonképpen egyoldalúan, folyamatosan bízok benned, esetleg éveken keresztül, vagy évtizedeken keresztül, miközben te nem bízol meg bennem. Ez látszólag igazságtalan, de valójában erre azt lehetne mondani, és ez most egy kulcsfogalom lesz, hogy ez a méltányos igazságosság! Létezik a kölcsönös igazságosság, vagyis, ha te nem bízol meg bennem, akkor én sem bízok meg benned! Mehetsz oda, ahova akarsz! Nem főzöl vacsorát? Nem hozok haza pénzt! A valódi igazságosság azonban túl van ezen, és ez a méltányos igazságosság, és ennek az igazságosságnak a része, hogy én elismerem a te romboló jogosultságaidat. Például azt, hogy nem bízol meg bennem.

Az élet igazságtalanságait sokkal nehezebb elviselni, ha gyerekkorban bizalomvesztésen mentünk át! Ezért itt megint csak, két ember van egymás mellett, akik ugyanazt az igazságtalanságot szenvedik el, az egyik bosszút áll, a másik pedig megbocsát! Miközben lehet, hogy mindkettő a maga dolgáért, ugyanannyi erőt fektetett bele. Tehát itt is, nagyon óvatosnak kell lenni, hogy hogyan minősítem ezt. Persze mondhatom azt, hogy bosszút állni bűn, de nem segítek annak az embernek, ha nem ismerem el az ő bosszúhoz való jogosultságát. A TV-ben rengetegszer lehet ilyet látni, hogy megölték valakinek a gyerekét. Akkor máris ilyen ötezres tömeg, akik azt skandálják, hogy: Halál a gyilkosra! Akkor pedig a másik oldalon, jámbor apácák és papok állnak, reverendában és habitusban, és kedves mosollyal mondják, hogy: Nem szabad! Szeretni kell! Meg kell tudni bocsátani! Ez így önmagában, nem felel meg az igazságosságnak! Először ott a habzó szájú tömegnek a destruktív jogosultságát el kell ismerni! Ha pedig ezt elismertük, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy ne válasszák ezt az utat, hogy a bosszúálláson kívül valami más megoldást válasszanak, amely egy sokkal méltányosabb és igazságosabb válasz erre a helyzetre! Nem követelhetek méltányosságot olyanoktól, akiknek a jogosultságait nem ismertem el! Még akkor is, ha azok az én erkölcsi rendemben nem jelentenek megfelelő megoldást! Így lehet egyébként valakit totálisan szétszedni! Úgy bele lehet passzírozni a földbe valakit ilyennel, hogy még nagyobb bosszúállásra lesz csak kedve! Valaki ezt mondta most itt éppen, hogy ezt most úgy is megoldhatnánk, hogy azt mondjuk, hogy igazad van de… Na, hát ha azért ennyit mondunk, azért az nem valami sok! Akkor inkább valami olyasmit kellene csinálni, hogy az illetővel inkább hosszasan elbeszélgetek, mindaddig, amíg egy olyan bizalmi kapcsolatba nem kerülünk egymással, hogy ő átéli azt, hogy én valóban elismertem az ő jogosultságát. Azért ezek nagyon hosszadalmas dolgok! Most még egy kérdés jött ide, hogy: Mit kezdjek az 5000 fős tömeggel? Nagy bűn lenne, ha ennek a kérdésnek nem ismerném el a jogosultságát, és csak annyit válaszolnék, hogy ez nem az a fórum, ami arról szól, hogy te csak így beledumáljál… J Nem azért ülsz itt elől, hogy itt engem szekáljál, jó? Hátraültetlek, te piszok! J Nyilván, hogy ha én egy ilyen nyilatkozásra fölkért pap lennék, - persze ezt nem vállalnám el -, és ha ezt elképzelem, akkor hosszasan beszélnék arról, hogy ezt én nagyon jól megértem, hogy miért állnak azon az oldalon, és fél lábbal én is ott vagyok, és ha nem tudnék jobbat, akkor ott is maradnék. Tehát valami ilyesmit mondanék, ezt most csak úgy gondoltam… Azért kifejezném azt, hogy énnekem erről mi a véleményem, vagy hogyan oldanám meg, és hogy a méltányos igazságosság, az mit diktálna. Csak közben, talán lennék annyira reális, hogy tudjam azt, hogyha ott áll vagy 5000 ember, akkor én hiába beszélek a TV képernyőjén keresztül, nagyon szépen, egy órán keresztül, az csak mondjuk úgy 10 vagy 50 embert fog csak elérni, akinél ez át tud billeni. Tehát nem állnék azzal a követelménnyel eléjük, hogy miután én most elmondtam, hogy mi az igazság, most akkor ők térjenek meg. Ez azért csúnya lenne! Hát ilyet kérni, hogy térjenek meg?

Böszörményi Nagy Iván mond még egy nagyon fontos fogalmat, azt mondja, hogy természetszerűleg kialakul a bizalmi kapcsolatainkban az, amikor a bizalomra megbízható magatartással válaszolunk, akkor lojálisak leszünk. Lojálisak vagyunk a szüleinkkel szemben, lojálisak vagyunk a kapcsolatainkban, ezen dinamika révén. Igen ám, de ha például én gyerekként átélem a szüleim egymás közti bizalmának a megrendülését, ez az én bizalmam megrendüléséhez is vezet! Hiába mondják azt a szüleim, hogy ők külön-külön, nagyon megbízhatóak és szeretnek engem, és ugyanúgy megkapom a Nike cipőt, meg a különböző jó cuccokat, de miután ebben a családban élek, belesodródok a szüleim között fennálló bizalmi válságába. Ez pedig, miközben ezt a szüleim egyáltalán nem szándékolják, természetesen hat rám, nem is kevéssé! Ilyenkor pedig, azok a természetes lojalitások, amelyeket érezhetek az apukám meg az anyukám felé, elkezdenek hasadni – ezt mondja Böszörményi Nagy Iván. Az az osztály, ahol 18-ból, 17 és fél szüleje vált el, ott én tudhatom azt, hogy minden gyereknek a kapcsolata a saját szüleivel, ami a szülőhöz való bizalmat illeti, meg van hasadva! Hogy tartható fenn egy önfeledt bizalom az apuka és az anyuka felé úgy, hogy ők nem bíznak egymásban? Hogyan tudnám ezt önfeledten megélni? Ez ugyanis lehetetlen!

Akkor most elmondanék néhány szempontot arról, és ez talán most ilyen könnyedebb lesz, és még mindig maradva a destruktív jogosultságnál, hogy milyen okai lehetnek ennek? Nézzünk egy párat, ahogy azt Böszörményi Nagy Iván hangsúlyozza, és most ezek, amiket elmondok, lesznek a legklasszikusabbak.

1. A szülő elérhetetlen célokat tűz ki. Ez önmagában elég! Elérhetetlen cél lehet az, hogy mindig ötös legyél az iskolában! Ismertem olyan szülőket, akiknek az elfogadható jegy az ötös volt, de nemcsak az év végén, hanem minden jegyet illetően. A négyes már rossznak számított! Nagyon sok, a szülő szempontjából jogosnak, és a gyermeke boldogságát szeme előtt tartott dolognak, a gyerek felől nézve teljesíthetetlen követelményei vannak! Nem tudom, hogy kell-e ezeket tovább ragozni? Egy csomó ilyet mondhatnánk. Mondok egy nagyon egyszerűt. Például, karácsony van. Karácsonykor, mondjuk egy órával az angyalka érkezése előtt, azt kérem a gyermekemtől, hogy nyugodtan üljön a fenekén, a székében. Ilyen bűnt ne kövessünk el a gyermekeinkkel szemben! Tehát nyilván itt most csak nem ilyen nagy életprogramokban lehetünk olyanok, hogy elviselhetetlen terhet rovunk a picire, hanem ilyen piciny dolgokban is! Mondjuk, amikor nagyon izgul a gyermekünk, akkor azt várom el tőle, hogy ne féljen! Hát miért ne féljen? Megtiltok neki érzéseket! Ugye, mi sokat beszéltünk erről. A fiúgyereknek nem szabad félni! Ez azonban egy teljesíthetetlen szülői kérés! Neki lesz majd egy csomó destruktív jogosultsága, ennek okán. Mondjuk az apuka nem engedi meg a lánygyermekének, hogy néha kifesse magát, vagy hogy élvezze azt serdülő korában, ahogy nem tudom én, mit csinál. Mert hogy egy rendes, katolikus apa, élből ellenzi a kék színt itt, a vöröset itt, a barnát pedig itt… Szóval ilyen piciny dolgokban is, a szülői szeretetre hivatkozva, lehetnek lehetetlen elvárásaink. Mondjuk rácsapom a kalapácsot az ujjamra, erre az apám fölordít, hogy: Ne üvölts! De szabad üvölteni! Jaj, hát azt sem szabad, hanem csendben menjek el a baleseti sebészetre, és vigyem el a körmömet, amit sikerült előbb lecsapni. J Jogom van üvöltve elvinni a körmömet, és lerakni az édesapám elé, mondván, hogy nekem most ezt sikerült csinálni.

2. A szülő manipulálja a gyerek jogosultság-érzését. A legklasszikusabb példa, amikor a szülő, amikor a gyereke teljesít valamit, és mindezt a szülő irányába kimutatott lojalitásából teszi, mert ezzel azt éli át, hogy ezzel érzelmi választ ad a szüleinek, akit szeret, és erre a szülő azt mondja, hogy hát ezért nem jár köszönet, hiszen neked ez a kötelességed! Miért köszönjem meg azt, hogy mindenből ötös vagy, utána pedig azt, hogy hazajössz, takarítasz, mosogatsz, ápolod a nagymamát? Ez a kötelességed! Én szültelek, nagyon sokba vagy nekem! Ha nem engedem meg, hogy a gyermekemnek valódi jogosultságai teremhessenek a kapcsolatunkban, és manipulálom őt ezáltal, és azt mondom neki, hogy te tulajdonképpen semmit sem tettél! Ugye, hivatkozhatok a mi Urunkra, Krisztusra: Ha megtetted a kötelességedet, mond azt, hogy haszontalan szolga vagyok! Hát mond ezt a gyerekednek, és majd meglátod, hogy mit csinál a gyerekével! Behajtja majd rajta busásan, vagy éppen rajtad, amikor majd idős leszel! Nem akartam félelmet kelteni, nem az volt a célom!

3. Ha a szülő bizalmatlan a gyerekével. Ez már bőven elég! Például, karácsonyi ajándékra mobiltelefont vásárolok a gyermekemnek, majd pedig kötelezővé teszem azt, hogy mindig legyen bekapcsolva, hogy bármikor fölhívhassam. Ez a mobiltelefon-póráz! A ti gyerekeitek egyre jobban pórul járnak majd! Vagyis, ha én arra használom föl, e modern kor vívmányát, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tartsam a kölyköt, akkor ez neki egy csomó lapot fog majd eredményezni! Ilyen lehet például az, hogyha megmondom a gyermekemnek, hogy mit kell neki csinálni, és utána nem bízok meg benne, hogy ő azt jól meg tudja csinálni. Folyamatosan szekálom, piszkálom: Hol tartasz? A részidő alapján le vagy maradva! Nem azt mondtad, hogy 4-től, 4 óra 10 percig kérsz egy kis szabadságot? Ezt mondtad, ugye? És miben állapodtunk meg? Nem abban, hogy rajzolsz a szabadidődben? Még mindig nem csináltál semmit? Eltelik öt perc. Milyen színekkel fogsz rajzolni? Nem választottad ki? Hogy lehet ez? Nincs neked egy kedves színed? Ehhez is hülye vagy? Amikor valami ilyesmit csinálok, és amikor végül a gyermek áhítatos arccal hozza a rajzot, és ezt mondja: Nézd, anya! Látod, hogy mit csináltam? – Ez meg mi? Hát hogy néz ez ki? Hát nem megmondtam, hogy virágokat rajzoljál, napsütötte réten? Mi ez a vértől csöpögő kard itt? J Megőrültél?

Eszembe jutott most valami. Egy teológia professzort szeretnék most megidézni, akinek az volt az ars poeticája, hogy: „Minden papnövendék gazember, ameddig az ellenkezőjét be nem bizonyítja!” Ez volt az ő nevelési módszerének a fundamentuma! Most el lehet képzelni, hogy mennyire jó volt vele lenni! Hát jóba érdemes volt vele lenni, de hogy nem volt jó együtt lenni vele, az tuti!

4. Ha a szülő, a gyereket teszi bizalmának, egyedüli, és túlzott felelősséggel felruházott forrásává. A legklasszikusabb példa, hogy válás után, az anyuka többszörösen elmondja, és így is tesz a gyermekével, hogy csak te maradtál nekem! Az apádban csalódtam! Akkor itt jön egy műsor. Majd ennek végeztével azt mondja a gyermekének, hogy: Te vagy már csak nekem! Ezt még lehet súlyosbítani, és lehet neki még egy lapot adni: Benned még sohasem csalódtam! Ez a legnagyobb piszokság, amit egy gyereknek lehet mondani, mert ettől fogva rettegnie kell, hogy elveszíti-e a szülejének a bizalmát! Egy olyan felelősséget ruházunk rá, ami elviselhetetlen: Sosem lehet bennem csalódni! Hát hogyne lehetne! Ezt én kéjes örömmel szoktam mondani az egyházközségben, hogy: Ha még nem csalódtatok bennem, akkor majd fogtok! Vagy, és ez az, amit három alkalommal ezelőtt ideröffentettem nektek. Amikor mondjuk a 15 éves lánygyermekével az anyuka elkezd partnerkapcsolatban lenni, és azt mondja mondjuk, amit én hallottam néhány héttel ezelőtt is, hogy: Nekem tulajdonképpen a lányom a legjobb barátnőm! Mindent meg tudok vele beszélni! Hatalmas élmény, ahogy mindent megosztok vele! Ő is elmondja, hogy éppen kivel jár, meg én is! J Ezt inkább most nem folytatnám…

5. Az egyik szülő, a másik elárulása által hajlandó csak tovább gondoskodni a gyermekéről. Akkor most elmondanám ezt egyszerűen, ahogy ez a valóságban van! J Amikor mondjuk a szülők még nem váltak el, - mert katolikusok, ezért csak éppen ölik egymást, ez egy ilyen pszeudo-keresztény megoldás -, és azt fejezik ki egy más felé, mármint az apuka is a gyereknek, meg az anyuka is a gyereknek, hogy: Látod, hogy a te anyád egy milyen piszok? – mondja az apuka. Látod, hogy mit csinál? Hát nem vetted észre, hogy nem rántott húst csinált, hanem bécsi szeletet? Hát mégis, te tudsz te egy ilyen anyában bízni? Hát aki ilyet tesz, az nagyobb gazemberségre is képes! Múltkor láttam, hogy éppen piszkálta az orrát! Nahát, tudod fiam, ilyen a te anyád! – mondja az apa. Utána pedig hozzáteszi, hogy: Nézd, én azt hiszem, hogy neked el kellene ismerned azt, hogy a mi kapcsolatunkban, kinek van igaza!

Ugyanezt pedig megteheti természetesen a hölgy is a gyermekével.

A te apád! Érezted, hogy milyen a lehelete? Nem mosott fogat! Ez a te apád! Fogmosás nélkül jött haza a munkából! Na most akkor, döntsd el, hogy kit választasz!

Na most nyilván nem ezeken megy a meccs, hanem sokkal durvább dolgokon! Ez az igazságosságnak a durva és becstelen kijátszása, amikor odaállok a gyermekem elé, és azt mondom neki, hogy elég nagy vagy már fiam ahhoz, hogy elmondjam végre neked, hogy a te édesapád nyolc ízben csalt meg! Ezért, és miután ő hatalmas igazságtalanságokat követett el velem szemben, akkor vagyok hajlandó téged továbbra is a gyermekemnek tartani, ha te elismered azt, hogy a te apád milyen igazságtalan volt velem, és ezért megszünteted a vele való kapcsolatot.

Azért ez sem annyira ritka, az mondjuk lehet, hogy nem ennyire nyílt, hanem burkolt és manipulatív, érzelmi zsaroláson keresztül történik! De ahol ez a játék elindul, amikor igazságra hivatkozik valamelyik szülő, és közben azt a fölbonthatatlan jogosultságot, amely a szülő és gyermeke között van, nem ismeri el, akkor hatalmas gazemberséget követ el! Ugyanis a szülő és a gyereke közötti lojalitás és jogosultság, nem bontható föl!

Egyetlen mondatban kifejezve ezt az egészet: Szakítsd meg a kapcsolatot a bűnössel, mert csak így érdemled ki a szeretetemet! Mindezt persze bevonhatjuk még egy ilyen szép, keresztény mázba is.

6. Bűntudatot éreztetek a gyerekkel azért és akkor, amikor élek érte. Tehát mindazt a gondoskodást, amit az ő bizalmára válaszként adok, arra használom, hogy bűntudatot keltsek benne. Ez is nagyon gyakori! Amikor azt mondja az apa a fiának, hogy: Vedd tudomásul, hogy én az egész életeteket arra szántam, hogy értetek keressek, érted meg az öcsédért! Ebben a pillanatban, nem ismerem el a gyereknek azt a jogosultságát, hogy ő lehet, anélkül is, hogy én érte élek! Egy kiszolgáltatott helyzetbe hozom őt azáltal, hogy én érte éltem, egy olyan helyzetben, amikor ő kiszolgáltatott volt nekem. De nem ismerem el az ő kiszolgáltatottságát, hanem az én teljesítményemre hivatkozok, és ezáltal bűntudatot keltek benne: Vissza kell adnom az apámnak kamatostul, amit tőle kaptam! Vagy az anyukámnak, teljesen mindegy!  Tehát például nincs jogom elmenni otthonról. Nagyon sok fiatalemberrel, ahogy jegyestalálkozásban vagyok, előjön ez a dolog. Egy félelem attól, hogy bűnt követ el a szüleivel szemben, ha éli a saját életét, azt, amit kívülről úgy mondhatnánk, hogy ez jogos, hogy ő megházasodjon, és ott boldog legyen. A helyzetet ugye nagyon tetézheti az, hogy pont, amikor te házasodsz, akkor mondjuk az egyik szülőnek az egészségi állapota súlyosan romlik. Jogom van-e most, vagy nincs jogom megházasodni? Nem kell-e elhalasztani az esküvőt? Nem kell-e kitartani, és addig mellette lennem, amíg meg nem hal? Nem ez lenne az igazságos és méltányos megoldás?

Egyetlen mondatban kifejezve, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy: Akkor van jogod élni, ha fizetsz nekem! Különben nincs!

Ezek voltak a legfontosabb szempontok ahhoz, hogy hogyan tudunk, akár egy életre szólóan olyan sebeket szerezni, amely nagyon sok destruktív jogosultság képében jelentkezik. Azért mondtam el ezeket, mert felnőttkorban is lehet ilyeneket szerezni! Tehát internálnak téged, a 40-es évek végén, és akkor kapsz te ilyen lapokat, nem kell hozzá gyereknek lenni! Ha kitelepítenek pusztán a származásod miatt, akkor i kaptál jó pár ilyen lapot. Itt most hadd álljak meg! Mert azt hiszem, hogyha társadalmi méretekben nézzük ugyanezt a dolgot, amit most a család keretein belül értelmeztünk, akkor szerintem nagyon fontos dolgokhoz jutunk el! Társadalmi méretekben, Magyarországon is, hihetetlen sok, ilyen destruktív jogosultság lapja van az embereknek. A nagyszülőknek végtelenül sok ilyen van, a szülőknek is nagyon sok van, és még nekem is van! Például, amikor 18 évesen, pályaválasztás elé kerültem, akkor egy fontos osztályfőnöki órán, az osztályfőnök fölolvasta a névsort, és az én nevem után a következő mondatot mondta: Továbbtanulását a KISZ nem javasolja! Tehát nekem van egy ilyen szép, destruktív jogosultságom! A kérdés az, hogy mondjuk egy MSZP-hívő, amikor jön hozzám lelki beszélgetésre, akkor potenciálisan nem fenyegetett-e azáltal, hogy én ezt nála akarom-e beváltani? Ezt most jól kisarkítottam. Azt hiszem, hogy itt keresztül-kasul el kellene ismernünk nagyon sok jogosultságot! Társadalmi méretekben a bizalmi tartalékainknak a végét éljük most meg, azért, mert a rendszerváltás kapcsán is, rengeteg ilyen lapot, nem is az, hogy nem lehetett beváltani, hanem ezek jogosultságát nem ismerték el! Ez kollektív bűn! Többé-kevésbé, ennek mindnyájan a részesei vagyunk, vagyis inkább azt mondanám, hogy mindnyájan benne vagyunk ebben a rendszerben. Pontosan az történik, amit mondtam, amikor az egyik fél azt mondja és gondolja, hogy: Na most vagyunk egálban! A másik fél pedig azt mondja, hogy: Mi az, hogy egálban? Hát ki kell ütnöm ahhoz, hogy az igazságosság rendje helyre álljon! Ha pedig ez a meccs folyik a szószékről, a gyóntatószékben, a politikában, a közéletben, és mindenhol, akkor ez teljességgel fölemészti a következő generáció bizalmi tartalékait. Mert, hogy a saját életünket szétzúzzuk, az még hagyján, de nem ezt tesszük természetesen, hanem kivesszük a jövendő nemzedék bizalmi erejét és tartalékait. Majd pedig eljutunk oda, hogy nem is nagyon kell már gyerek! Nem véletlen, hogy idáig jutunk el, mert ezek között nagyon szoros összefüggés van! Azt hiszem, hogy meg kellene állni, és nagyon sok ilyen lapot kellene elismerni kölcsönösen!

A destruktív jogosultságaimat csak azáltal tudom-e beváltani, hogy azt valakinek odaadom, vagy pedig én magam is tudok valamit kezdeni? – hangzott most itt el egy kérdés. Természetesen tudok vele magam is mit kezdeni, de erről a következő alkalommal szeretnék beszélni.

Talán itt a közéletben látjuk azt, hogy eljutottunk oda, hogy egymással szemben, nemhogy nem ismerjük el ezeket a lapokat, hanem kölcsönösen elkezdtünk moralizálni, aminek a lefolyásáról egy órával ezelőtt beszéltem. Tragikus következményei vannak, mert újabb destruktív jogosultságokat szerzünk, ezáltal. Azok az utak pedig, amelyek járhatóak lennének, amelyeket én meg tudnék oldani, anélkül, hogy bosszút álljak, ezek az utak pedig, éppen a jelenlegi posztmodern-kor világszemlélete miatt nehezen járhatók! Éppen ezért vagyunk duplán nehéz helyzetben! Az egyik legzseniálisabb megoldás arra, hogy egy csomó lapot letegyek, és ne akarjam a bosszúállás által őket beváltani, az a megbocsátás lenne. A legzseniálisabb módszer! De a megbocsátásnak nem túl nagy presztízse van manapság, mert szemet-szemért, fogat-fogért! A kölcsönösség etikája ez, és nem a méltányosságé.

Ilyen lehet az Istenkapcsolat is! Tehát például engem nem vesznek föl az egyetemre, mert a mindenható KISZ nem ajánl. Nekem van egy lapom. Akkor pedig odaállok Isten elé, és azt mondom, hogy: Hát, tudod Uram, azért látom ám azt én itt, a te színed előtt, hogy én se vagyok fenékig tejfel! Bizony, én is nagyon rászorulok arra, hogy te nekem megbocsáss! Tudod mit? Én odaadom neked ezt a lapot, mert én is rászorulok arra, hogy megbocsássanak nekem, az illető is rászorul arra, hogy én megbocsássak neki. Tudod mit? Elfogadom ezt a kölcsönösséget! Így például sok lapot be lehet váltani. Ha tudok abból élni, hogy nem egy zárt rendszerben történnek, ezek az adok-kapok dolgok, hanem van egy kijárat, ami az Isten! Ezt a klasszikus, keresztény misztika úgy mondta, hogy veszem ezeket a lapokat, és felszegezem Krisztus keresztjére! Lemondok arról, hogy a bosszúállás által teremtsek igazságosságot! Hanem odaszegezem a keresztre, és Krisztis elviszi! Ezáltal pedig képessé válok arra, hogy ismét bízzak, mert Isten bízik bennem, és megbocsát nekem!

 

Na most nem folytatom tovább, mert most jogotok van hazamenni!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!

A család és a bizalom kapcsolata: destruktív jogosultság

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Mivel nagyon a mondat közepén hagytuk abba múltkor, ezért szeretnék ide visszatérni. Előtte csak azt a néhány bevezető mondatot szeretném még elmondani, hogy a közelmúltban onnan indultunk el, hogy megnézzük azt, hogy az a kultúra, amelyben élünk, az segít-e egyáltalán a maga súlypontjait tekintve abban, hogy személyes életet éljünk, vagy pedig nem. Eljutottunk oda, hogy merészeljük kimondani azt, hogy a kultúra, amelyben vagyunk, ez az árucikk-kultúra, ez az individualizmusnak kedvez, egy én-központú életnek kedvez, de a személyesség kibontakoztatására kevésbé. Ezt pedig két ellentétpár kifejtésén keresztül érzékeltettük. Az egyik a biztonság és a bizalom. Amelynél most meg is állnék egy picit azért, mert természetesen az, aminek a jelenségére rácsodálkozhatunk, az, amit úgy fejeztünk ki, hogyha a bizalom és a biztonság között kell választanunk, akkor általában a biztonságot választjuk. Ez is ennek a kultúrának a függvénye! Mert hiszen, ha olyan családi és élettapasztalataink vannak, amelyekben a bizalmunk sérült, és hosszú távon sérült, és a bizalmunkra nem kaptunk bizalmat érdemlő választ, akkor természetesen ezekben a helyzetekben, már sokkal inkább indokolt lesz az, és érdekeltté is válunk, hogy ne a bizalom felé döntsünk, hanem éppen ellenkezőleg, a biztonság felé, amely pedig fölszámolja a további lehetőségeit annak, hogy bizalomteljes kapcsolatokban legyünk. Ez volt az egyik. A másik pedig a választás szabadsága, illetve a választás túlhangsúlyozása volt a bizalommal szemben. Aztán pedig elérkeztünk a harmadik, szerintem legizgalmasabb témához, amelyben a bizalmat a családon belül, a családi összefüggésekben nézzük meg, és itt beszélünk arról, hogy az a kultúra, amelyben most vagyunk, hogyan hat arra, hogy a családban ki tudjon-e alakulni és meg tudjon-e erősödni az elégséges bizalom, amely aztán a következő generációknak megteremtené azt a feltételt, hogy az ő bizalmukra, bizalomteljes válaszokat tudjunk adni. Na, most itt tartunk!

Most pedig egy dög unalmas találkozásra számítsatok, mert rengeteget fogok okoskodni!

Ugye a múltkor abból a képből indultunk ki, hogy megszületik egy pici baba. Ez a pici baba pedig valami nagyon fontosat ad bele a család életébe, mégpedig azt, hogy a létezése által, vagyis, hogy kiszolgáltatott és ráhagyatkozik a szüleire, és azáltal, hogy egy bizalmat fektet a családba, a családtagok felé, ezzel valami nagyon fontosat ad a családi rendszernek. Vagyis, a létezése által, egyfelől, másfelől pedig a befektetett bizalma által, jogosultságai vannak arra, hogy neki a szülei, a bizalmára és a létezése okán, bizalmat érdemlő, a bizalomra valódi feleletet adó magatartással reagáljanak. Tehát, itt máris túlvagyunk azon, hogy az adok-kapok, szemet-szemért, fogat-fogat logika diktálna. Hiszen ez a pici baba, látszólag nem sokat ad bele ebbe a kapcsolatba, és mégis azt állítjuk, hogy jogosult arra, a létezése és a bizalma révén, hogy a szülők hosszú éveken keresztül, sőt évtizedeken keresztül, jóval többet adjanak a gyerekeiknek, mint amit a gyerekeik nekik visszaadnak. Valahol itt tartottunk. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyerkőc azáltal is jogosultságokat szerez, hogy újból és újból bizalommal tiszteli meg a szüleit. Na most, ha ezt látjuk, akkor érthetővé válik az például, hogy egészen addig a kapcsolataikban gyenge, vagy aszociális magatartású szülők, miért tudnak hatalmas fejlődésen átmenni. Nem történik semmiféle direkt munka azon, hogy ők megváltozzanak, de azáltal, hogy megszületett a pici babájuk, hogy gondoskodni kell róla, és bizalmat fektet a fiatal anyukával való kapcsolatába, ez önmagában egy olyan hihetetlen erőforrás lehet, amely olyan változásra tudja indítani ezt az ifjú anyukát, amelyet egyébként az életében semmilyen más helyzet nem tudott adni. A bizalomra tehát a megbízható viselkedés volna a válasz, amely megerősíti a bizalmat. Ezért újabb bizalmat fektetünk a kapcsolatba, mire megint megbízható magatartás a válasz, és így merünk egyre jobban hinni, és magunkat a másikra bízni a kapcsolatainkban. Természetesen, ez a bizalom mindig sérül, mert hiszen nem tudunk mindig megfelelő módon a felénk áradó bizalomra válaszolni! Természetesen nemcsak a pici babával kapcsolatban, hanem a felnőtt kapcsolatokban és a párkapcsolatokban is, nemcsak a beadott bizalom, hanem a létezés által is meg vagyok szólítva, ahogy erről már sokat beszéltem. Tehát pusztán abból, hogy kapcsolatba kerülök valakivel, és ő van, ezáltal neki jogosultságai vannak arra, hogy én ne akárhogy válaszoljak az ő létezésére. Tehát lehetséges, hogy ő egyébként semmi jót nem tett nekem, egyetlen érdemszerző tette sem volt még felém, mégis a létezése nyomán jogosult arra, hogy én legalábbis, egy minimális bizalmat fektessek a vele való kapcsolatomba, és méltányoljam az ő jogos érdekeit. Erre őneki jogosultsága van.

A szülőknek feladata az, és talán majdnem itt fejeztük be, hogy ne csak egyoldalúan adjanak, hanem ismerjék el a gyerekeiknek azt a jogát, hogy szeretnének jogosultságokat szerezni. Ugyanis, ha őnekik nem adunk teret arra, hogy ők is viszonozhassanak és adhassanak nekünk, akkor nem tudnak felelősségteljes emberi kapcsolatokat kialakítani, vagyis, amikor feléjük valaki bizalommal fordul, ezt nem tudják viszonozni, mert nem tanulták meg. Nem tapasztalták azt meg, hogy mit kell akkor csinálni, ha a másiknak vannak jogosultságai, már a létezés és már a kapcsolatba vetett bizalom által is. Ha tehát egy szülő csak ad, és nem engedi meg a gyerekének, hogy viszont adjon, akkor ezzel bűnt követ el!

Itt szeretnék megállni egy kicsit, mert én többször mondtam ezt a szót, hogy bűn, és ezt nem azért tettem, mert én ezt nagyon élvezem, mert én nem vagyok ez a fajta pap, aki egész nap a mások által elkövetett bűnökön elmélkednek, hanem amikor én a bűn szót használom, akkor egyáltalán nem akarok moralizálni. Egyszerűen csak azért használtam bizonyos helyzetekben azt, hogy na látjátok, ezt én bűnnek nevezném, hogy tágítsuk ki azt a kategóriát, amit általában bűn alatt értünk. Amikor valaki hazudik, akkor az bűn, ha lop, az is bűn, azonban olyan dolgokra, amelyek a kapcsolatokban jelennek meg, és látszólag az erkölcshöz semmi közük, azokra soha nem mondjuk azt, hogy ott bűnt lehetne elkövetni! Márpedig Böszörményi Nagy Iván azt mondja, hogy az etikai dimenzió a párkapcsolatoknak, és egyáltalán az emberi kapcsolatoknak a döntő dimenziója! Ez pedig azt jelenti, hogy léteznek kapcsolati bűnök! Olyasmik, amikről egyébként most beszélünk. Ha én elkezdek törődni a másik emberrel, én is jogosultságokat szerzek.

Most jön egy nagyon fontos állomás. Nemcsak azáltal szerezhetek jogosultságokat, hogy vagyok, hogy bizalmat fektetek a kapcsolatokba, hanem azáltal is, hogy velem méltánytalanul bánnak! Minden, velem szemben elkövetett igazságtalanság, jogosultságokat szerez nekem! Azonban ezek a jogosultságok, nagyon könnyen -, és Böszörményi Nagy Iván így mondta ezt -, destruktív jogosultságot jelentenek. Vannak konstruktív jogosultságok, tehát jogosultságot szerzek azáltal, hogy gondoskodom rólad, amikor te gyerek vagy, itt most konstruktív jogosultságot szereztem, és adott esetben ezért igazságosnak és méltányosnak tarthatom azt, amikor te gyerekként megbízhatóan viselkedsz, az én irányomba, mint szülő felé. Igen ám, de ha egy szülő nem gondoskodik megfelelően a gyerekéről, hogyha a házaspár megcsalja egymást, akkor destruktív jogosultságot szerez az a fél, akit megcsaltak. Mi ez a romboló jogosultság? Én úgy képzelem el, hogy kaptunk egy lapot, amire rá van írva, hogy romboló jogosultság, a romboló jogosultságnak kettős természete van, az egyik, hogy jogunk van azt beváltani, jogunk van arra, hogy elismerjék, hogy van egy ilyen lapunk. Másfelől pedig, ha én ezt romboló módon váltom be egy emberi kapcsolatomban, akkor egyfelől, egyensúlyt teremtettem, nagyjából úgy, hogy kihúzták a fogam, és én is kihúzom a másikét. Igen ám, de mi ebben a romboló? Az, hogy valaki kihúzta az én fogam, és én odamegyek valakihez, aki engem nem bántott, és kihúzom az ő fogát! Ez a romboló jogosultság. A lehető legegyszerűbb példája ennek, hogy valakinek az anyukája, úgy döntött, hogy súlyosan megsérti a gyermeke bizalmából fakadó jogosultságait, és egyoldalú, öncélú karrierépítésbe kezd. Amikor ez az ifjú gyermek fölnő, aki legyen egy kislány, és házasságot köt, van neki egy nagyon szép papírja, és rá van írva, hogy romboló jogosultság, és az a papír, amit ő, - így mondja Böszörményi Nagy Iván -, egy vertikális kapcsolatban kapott, ezt beváltja egy horizontális kapcsolatba, vagyis a férjénél. Nagyon sokféleképpen próbálkozunk a párkapcsolatban azon, hogy a szüleinktől szerzett destruktív jogosultság lapokat, a párkapcsolatokban vagy a baráti kapcsolatainkban váltsuk be. Miért történik meg ez törvényszerűen? Azért, mert hiszen a párválasztásunkat döntően befolyásolja a szüleinkkel való kapcsolat. Azért abban mégiscsak van egy pici igazság, hogy a férfiak azért az alapján is döntenek, hogy milyen volt az anyukájuk! Ez nem egy elhanyagolható téma! A lányoknak sem éppen közömbös az, hogy milyen volt az apukájuk! Mert vagy olyat választanak, vagy pont az ellenkezőjét! A lényeg az, hogy döntően, a vele való kapcsolat által történik a választás!

Miután, mondjuk én egy fiúgyermekként, de már 28 évesen, megházasodok egy ifjú hölggyel, akkor lehetséges, hogy én azokat a romboló jogosultságaimat, amelyeket az anyukámtól kaptam, ott akarom folyton folyvást behajtani. Például: szeretnék gyerek lenni, mert az mondjuk az én anyukám úgy döntött valamikor, hogy engem boldoggá akar tenni, és ezt úgy képzelte el, hogy nekem kitűnőnek kell lenni az iskolában, mert a kitűnő bizonyítvány, a későbbi, felnőtt életnek az előfeltétele. Ez nem volt persze elég az engem szerető édesanyámnak, hanem azt gondolta, hogy nem lesz az nekem elég, ha ötös vagyok mindenből, mert hát azt bárki megcsinálja, ezért még zeneórára is beíratott, még sportolni is el kellett mennem, és természetesen a kézműves foglalkozásokat sem hanyagolhattam el. Ezen kívül említésre sem méltó, hogy két nyelvet kezdtem el tanulni óvodáskoromban, azért, hogyha felnövök, akkor boldog jövendő elé nézhessek! Tehát, nekem gyermekkorom nem nagyon volt! Nem értem rá, mert hát készültem arra, hogy felnőttnek kell lenni, és hogy nagyon komoly a boldogság, az egy komoly dolog, és azért most boldogtalannak kell lenni. Ezt persze anyukám nem mondta, de megkövetelte tőlem, és hát sajnos ezekről a dolgokról nem sok szó esik. Vagyis, én most egy 28 éves fiatalember vagyok, van két felsőfokú nyelvvizsgám, egy csomó bizonyítványom, amelyeket már meg sem találok, de mindegyik rubrikába természetesen ötösök vannak beírva, a hiányzásaim száma nulla, mert azt meg nem engedték meg, elvégeztem két egyetemet, ás jelenleg már PhD vagyok, és eljutottam abba a korba, hogy megházasodjak. Igen ám, csakhogy van egy csomó lapom, és nemcsak bizonyítványaim vannak, hogy diploma, meg ilyesmi, mert az a kevésbé fontos, ami pedig az életemet döntően meghatározza, az az, hogy van egy csomó destruktív jogosultság lapocskám! Akkor pedig megyek a feleségemhez, és követelem tőle, mert jogom van hozzá, hogy ne kelljen felelősséget vállalni, mondjuk nem akarok gyereket! Miért nem akarok gyereket? Azért, mert én sem voltam az! Közben meg próbálok úgy ebben a kapcsolatban létezni, hogy értse meg és fogja föl, hogy nekem jogosultságom van még nem apukának lenni, mert hiszen nekem még előtte gyereknek kell lenni! Miközben pedig megtanultam az anyukámtól azt, - persze az apukám is segített neki -, hogy mindenben ötösnek kell lenni, ezért kilóg a belem az életben, mert már természetesen egy nagyon jó állást sikerült szereznem, a nagyon jó állásban pedig sikerül nagyon jó 14 órát dolgoznom, és tökéletesen kell teljesítenem. Persze, mert ez utóbbit pedig már egyszerűen megszoktam! Amikor pedig hazatérek a munkából, akkor otthon vár a feleségem, akinek lennének természetes, konstruktív jogosultságai arra nézve, hogy mit kellene tőlem kapnia. De nem kapja meg! Azért, mert én hazamegyek és gyerek szeretnék lenni! Ez egy tipikus és klasszikus helyzet, és elmondhatom fordítva is, tehát amikor a férfi helyett nő van. Rengeteg ilyen történetet mondhatnánk! Ezek a történetek két dologról szólnak, az egyik, hogy ameddig ennek a 28 éves fiatalembernek a felesége nem tapint arra rá, hogy itt egy destruktív jogosultságról van szó, amit nagyon fontos, hogy el tudjon ismerni, mert ha egy destruktív jogosultságot nem ismerünk el, akkor a helyzet csak rosszabb lesz. Mert ha valakinek a destruktív jogosultságát nem ismerik el, akkor újabb lapot kap, mert a vele szemben való igazságtalanság mértéke tovább nő, mert hiszen neki valóban jogosultsága lett volna gyereknek lenni, és most az a valaki, aki elvileg őt a legjobban szereti, a felesége, nem ismeri el azt a jogosultságát, hogy neki valamikor gyermeknek kellett volna lennie! Ez pedig súlyosbítja az őt ért sérelmet é igazságtalanságot. A dolog persze nem úgy van, hogy van egy asszony, akinek semmi baja, és van a nyomorult férfi… Ha volna egy ilyen asszony köztetek, akkor megfontolom a házasságkötést, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, hogy ez így lehetséges, ezért maradok! J Tehát a helyzet az úgy szokott egyensúlyba kerülni, hogy van egy ifjú hölgy, és ez az ifjú hölgy, másfajta destruktív jogosultságokkal rendelkezik, és ezeket próbálja beváltani a férjénél. Ha kölcsönösen nem ismerik el ezeket a romboló jogosultság lapokat, akkor nagyon furcsa dolog történik, mert elvileg, tulajdonképpen egymással semmi bajuk nincs, az összes lapot otthonról hozták, de a házastársnál akarják beváltani ezeket! A dolog, nemhogy csak nemzedékről-nemzedékre öröklődik, és egyre lehetetlenebb helyzeteket szül, hanem például ezért van az, hogy a párok nem bírják abbahagyni a vitát, állandóan, mind a két fél, kölcsönösen azt érzi, hogy jogtalanság és igazságtalanság történik vele. Miért kell, hogy a tied legyen mindig az utolsó szó? Nem kell! Nem kell… Mert amikor énnekem, nagy nehezen sikerül beváltanom egy ilyen lapot nálad, akkor veled szemben igazságtalanságot követek el. Mit élek én meg? Azt, hogy most vagyunk kvittek! Igaz, hogy nem vele, hanem én önmagammal! Nem tudtam felelőtlen gyerek lenni kicsiként, akkor most felelőtlen gyerek leszek a házasságomban! Így létrejött egy igazságosság! Igen ám, de veled szemben jogtalanságot követtem el, ezért pedig te, ezt számon fogod rajtam kérni. Mire én kapok egy újabb lapot, rá van írva, hogy romboló jogosultság. Erre te azt gondolod, hogy most létrejött az igazságosság, erre én meg azt gondolom, hogy ez pont fordítva történt, most megint én vagyok hátrányban, és így játszunk… És persze mindig azt gondolom, hogy én vagyok hátrányban, és így váltogatjuk be egymás után a lapokat. Tulajdonképpen, most a legegyszerűbb összefüggést néztük meg, csak volt egy apuka meg egy anyuka, meg egy pár, meg még egy apuka meg anyuka. Hát ennél egyszerűbbet már nem is lehetne megnézni! Ha nem tudunk gátat szabni ennek az adok-kapoknak, és nem ismerjük föl a másik embernek a jogosultságait, még ha azok rombolóak is, akkor ezeket átörökítjük a következő generációkra. Azért mondja Böszörményi Nagy Iván azt, hogy ahhoz, hogy én képes legyek egy kapcsolatban fölismerni valakinek a destruktív jogosultságát, ahhoz nagyjából, három generáció ismeretére van szükségem. Ez azt jelenti, hogy az emberiség valamiképpen föléli a bizalmi tartalékait, mert ha én a romboló jogosultságaimat állandóan beváltom, akkor ennek az lesz a következménye, hogy éppen azokat a kapcsolatokat teszem tönkre, amelyek a bizalom által tudnak létezni. Vagyis, minden ilyen lap, amikor én igazságtalanul, a te szempontodból beváltok egy lapot, és én azt gondolom, hogy most vagyunk kvittek, akkor ezáltal, roncsolom a bizalom szövetét köztünk. Ez egészen odáig hat, hogy föléljük a jövő generáció bizalmi tartalékait! Vagyis, ha nagyon sok, ilyen destruktív jogosultságunk van, és úgy szülsz mondjuk egy kisbabát! Ide a legsajátosabb és legsarkosabb példa, hogy állami gondozásban nőttél föl, egy ifjú hölgy vagy, és azzal a vággyal kötsz házasságot, hogy nahát, én valami sokkal szebbet szeretnék! Igen ám, de aki mondjuk egy ilyen 18 év után lép ki az életbe, ahogy ezt szokták mondani, akkor olyan sok ilyen lapot tart a kezében, hogy még a lábára, is jut, mind a kettőre egy csomó! Amikor pedig megszületik a kicsi babája, akkor nem tudja gondozni! Nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem tudja, nincs mintája, fogalma sincs, hogy igazából mit kell csinálnia! Próbálja őt gondozni, de belefárad, nincs hozzá ereje, és úgy érzi, hogy a saját életét tartani is alig képes, mert olyan sokat hozott a háttérből. Akkor pedig, itt van egy bőgőmasina, és reggeltől-estig vele kell lenni, és etetni kell, és fel kell hozzá kelni, és dajkálni kell, és egyszerűen úgy érzi, hogy ez totálisan meghaladja az ő erejét. Vagyis, mit csinál? Nem képes gondozni a saját gyermekét, aki szintén állami gondozásba fog kerülni, azonban elvette a gyerekének az összes bizalmát, és mindent beszedett, amivel a kisbabája felé fordult! Vagyis képesek vagyunk arra, hogy ha nagyon sebzetté válunk a saját családtörténetünk miatt, akkor a következő generáció bizalmát, a saját önfenntartásunkhoz elraboljuk. Föléljük ezt a bizalmat, azért, mert így legalább néhány lapot be tudunk váltani a sajátjaink közül, és még így sem tudtunk egyensúlyba kerülni, de legalább valamennyit beváltottunk. Széltében-hosszában, manapság ez történik! Tehát mi már, de talán már a mi szüleink is, egy olyan nemzedékbe tartoznak, akik hihetetlenül sok, ilyen lappal kezdték el a mi nevelésünket. Mondjuk abban a szakiskolában, ahol etikát tanítottam, ez egy egészségügyi szakiskola volt, ott a 18 gyerekből, 17-nek váltak el a szülei. A 18. pedig utált otthon lenni karácsonykor! Mert ott a szülők még nem váltak el! Tehát nekem sikerült egy olyan generációt tanítanom etikára, akiknek a kezében egy csomó ilyen lap van, és akiknek a szüleik már döntően meghatározták a gyerekeik életét. Miközben meg, hogy miért határozták meg így, az meg a saját családtörténetükön keresztül érthető meg. Így jön össze a minimum 3 generáció.

Mi az, aki a romboló jogosultság behajtásának a kényszerét növeli? Az egyik, hogy ha a velünk szemben lévő igazságtalanságot nem ismerik el.  Ez a párkapcsolatokban lehet hihetetlen jelentőségű! Elég érzékeny vagyok-e arra, hogy amikor a házastársam próbál nálam egy ilyen lapot beváltani, amit nem tőlem szerzett, akkor tudjunk arról beszélgetni lés meglegyen köztünk az a bizalmi kapcsolat, hogy én el tudjam ismerni az ő romboló jogosultságát, mondjuk arra, hogy éveken keresztül képtelen, az általam minimálisnak tartott felelősségvállalásra, hogy befizeti a számlákat. A feleség egyszerűen nem képes megérteni azt, hogy a férje ezt a pitiáner felelősséget, hogy befizeti a számlákat, egyszerűen miért nem képes megtenni? Ez csak akkor fogható fel, ha egyszerre három generációt nézünk, mert különben felfoghatatlan, hogy ez miért van így. Ez nem azt jelenti, hogy utána azt mondom, hogy a lehető legjobb megoldás a számlákat nem befizetni, hanem pusztán csak annyi, hogy ismerjem el, hogy itt egy ilyen romboló jogosultságról van szó. Amikor a felségemen azt látom, hogy azt mondja, persze nagy bűntudat közepette, hogy a másfél éves gyerekünket legszívesebben soha többé nem látná, és ő el akar menni egy hétre a Hawai-szigetekre nyaralni, és hagyják őt békén! Elismerem-e ennek, azt a fajta jogosultságát, amit adott esetben ő, a szüleivel való kapcsolatából hoz? Vagy pedig megbotránkozom, és egy ilyen egy az egyben etikát akarok érvényesíteni! A hazugság az bűn! Kész! Nincs ezen mit… A felelőtlenség, az bűn! Azt hiszem, hogy mi, papok, tudunk így nagyon sok bűnt elkövetni, úgy, hogy ezeket az összefüggéseket nem vagyunk hajlandók a maguk mélységében, komolyan venni! Ha én, papként nem ismerem el, a hozzám forduló gyónónak a destruktív jogosultságait, akkor vele szemben bűnt követek el! Tehát például egy gyónó, lehet, hogy éppen olyan sérelmeket mond, amelyeket ő az Egyházban szerzett, a papok által kapott. Lehet, hogy azzal jön, hogy ő nagyon nehezen gyón, és ez az eseteknek a többségében így szokott történni. Ha én egy primkó pap vagyok, akkor jól lenyomom őt, mert azt mondom, hogy: „Gyermekem, mikor voltál elsőáldozó? 9 évesen! Tehát már 9 éves korodban meg kellett volna tanulnod azt, hogy mi a gyónás! Az, hogy megfelelő felkészültség után, a tökéletes bánat felindítása után, a lelkiismeretvizsgálatot követően, amelyet a Szentlélek segítségül hívása előzött meg, idejössz, és a pontos kritériumoknak megfelelően, föltárod a bűneidet! Méghozzá azzal a formával, amelyet neked az Egyház előír!” A legtöbb gyónási helyzetben, vannak ilyen lapok a gyónónál. Például az, hogy azt mondja, hogy vádolom magamat azzal, hogy többször csúnya szavakkal illettem a házastársam! De közben van nála egy óriási lap, amire rá van írva, hogy megcsalt a férjem! Akkor most nagy kérdés, hogy be tudja-e nálam váltani ezt, olyan értelemben, hogy én elismerem-e annak a jogosultságát, hogy neki van egy ilyen lapja. Fontos, hogy elismerjem, mert akkor tud ő önmagával szembenézni, a saját dolgaival! Ha ezt nem ismerem el, akkor addig azt fogja mondani, hogy a gyónás a legnagyobb igazságtalanság! Ez nagyon furcsán hangozhat, pedig így van. Amikor én bűnbánattartást kérek valakitől, akivel szemben a jogtalanságokat nem ismerem el, akkor én igazságtalan vagyok vele, még akkor is, ha ezt egy ilyen objektív mértékben kívánhatom tőle, vagy mondhatom neki.

A jogtalanságot növeli, nemcsak az, ha az igazságtalanságot nem ismerik el, hanem akkor is, ha a bizalma sérült a másiknak. Ezért van az, ha egy kapcsolatban nincs meg az elégséges bizalom, akkor először nyilván azt kell tudni megszerezni és fölépíteni. Az elégséges bizalom nélkül, bele sem lehet kezdeni egy igazán gyümölcsöző emberi kapcsolatba, mert akkor még egy csomó ideig még azt is el kell tudnom fogadni, hogy te bizalmatlan vagy. A te bizalmatlanságodra, amelyet én nem érdemeltem meg, ha megint egy nagyon egyszerű igazságosságosságban gondolkoznék, akkor azt mondanám, hogy én bizalommal vagyok feléd, és te bízzál bennem! De neked van egy csomó lapod, sérült a bizalmam, akkor neked jogosultságod van felém, hogy ne bízz bennem! Én pedig, tulajdonképpen egyoldalúan, folyamatosan bízok benned, esetleg éveken keresztül, vagy évtizedeken keresztül, miközben te nem bízol meg bennem. Ez látszólag igazságtalan, de valójában erre azt lehetne mondani, és ez most egy kulcsfogalom lesz, hogy ez a méltányos igazságosság! Létezik a kölcsönös igazságosság, vagyis, ha te nem bízol meg bennem, akkor én sem bízok meg benned! Mehetsz oda, ahova akarsz! Nem főzöl vacsorát? Nem hozok haza pénzt! A valódi igazságosság azonban túl van ezen, és ez a méltányos igazságosság, és ennek az igazságosságnak a része, hogy én elismerem a te romboló jogosultságaidat. Például azt, hogy nem bízol meg bennem.

Az élet igazságtalanságait sokkal nehezebb elviselni, ha gyerekkorban bizalomvesztésen mentünk át! Ezért itt megint csak, két ember van egymás mellett, akik ugyanazt az igazságtalanságot szenvedik el, az egyik bosszút áll, a másik pedig megbocsát! Miközben lehet, hogy mindkettő a maga dolgáért, ugyanannyi erőt fektetett bele. Tehát itt is, nagyon óvatosnak kell lenni, hogy hogyan minősítem ezt. Persze mondhatom azt, hogy bosszút állni bűn, de nem segítek annak az embernek, ha nem ismerem el az ő bosszúhoz való jogosultságát. A TV-ben rengetegszer lehet ilyet látni, hogy megölték valakinek a gyerekét. Akkor máris ilyen ötezres tömeg, akik azt skandálják, hogy: Halál a gyilkosra! Akkor pedig a másik oldalon, jámbor apácák és papok állnak, reverendában és habitusban, és kedves mosollyal mondják, hogy: Nem szabad! Szeretni kell! Meg kell tudni bocsátani! Ez így önmagában, nem felel meg az igazságosságnak! Először ott a habzó szájú tömegnek a destruktív jogosultságát el kell ismerni! Ha pedig ezt elismertük, akkor lehetőséget adunk nekik arra, hogy ne válasszák ezt az utat, hogy a bosszúálláson kívül valami más megoldást válasszanak, amely egy sokkal méltányosabb és igazságosabb válasz erre a helyzetre! Nem követelhetek méltányosságot olyanoktól, akiknek a jogosultságait nem ismertem el! Még akkor is, ha azok az én erkölcsi rendemben nem jelentenek megfelelő megoldást! Így lehet egyébként valakit totálisan szétszedni! Úgy bele lehet passzírozni a földbe valakit ilyennel, hogy még nagyobb bosszúállásra lesz csak kedve! Valaki ezt mondta most itt éppen, hogy ezt most úgy is megoldhatnánk, hogy azt mondjuk, hogy igazad van de… Na, hát ha azért ennyit mondunk, azért az nem valami sok! Akkor inkább valami olyasmit kellene csinálni, hogy az illetővel inkább hosszasan elbeszélgetek, mindaddig, amíg egy olyan bizalmi kapcsolatba nem kerülünk egymással, hogy ő átéli azt, hogy én valóban elismertem az ő jogosultságát. Azért ezek nagyon hosszadalmas dolgok! Most még egy kérdés jött ide, hogy: Mit kezdjek az 5000 fős tömeggel? Nagy bűn lenne, ha ennek a kérdésnek nem ismerném el a jogosultságát, és csak annyit válaszolnék, hogy ez nem az a fórum, ami arról szól, hogy te csak így beledumáljál… J Nem azért ülsz itt elől, hogy itt engem szekáljál, jó? Hátraültetlek, te piszok! J Nyilván, hogy ha én egy ilyen nyilatkozásra fölkért pap lennék, - persze ezt nem vállalnám el -, és ha ezt elképzelem, akkor hosszasan beszélnék arról, hogy ezt én nagyon jól megértem, hogy miért állnak azon az oldalon, és fél lábbal én is ott vagyok, és ha nem tudnék jobbat, akkor ott is maradnék. Tehát valami ilyesmit mondanék, ezt most csak úgy gondoltam… Azért kifejezném azt, hogy énnekem erről mi a véleményem, vagy hogyan oldanám meg, és hogy a méltányos igazságosság, az mit diktálna. Csak közben, talán lennék annyira reális, hogy tudjam azt, hogyha ott áll vagy 5000 ember, akkor én hiába beszélek a TV képernyőjén keresztül, nagyon szépen, egy órán keresztül, az csak mondjuk úgy 10 vagy 50 embert fog csak elérni, akinél ez át tud billeni. Tehát nem állnék azzal a követelménnyel eléjük, hogy miután én most elmondtam, hogy mi az igazság, most akkor ők térjenek meg. Ez azért csúnya lenne! Hát ilyet kérni, hogy térjenek meg?

Böszörményi Nagy Iván mond még egy nagyon fontos fogalmat, azt mondja, hogy természetszerűleg kialakul a bizalmi kapcsolatainkban az, amikor a bizalomra megbízható magatartással válaszolunk, akkor lojálisak leszünk. Lojálisak vagyunk a szüleinkkel szemben, lojálisak vagyunk a kapcsolatainkban, ezen dinamika révén. Igen ám, de ha például én gyerekként átélem a szüleim egymás közti bizalmának a megrendülését, ez az én bizalmam megrendüléséhez is vezet! Hiába mondják azt a szüleim, hogy ők külön-külön, nagyon megbízhatóak és szeretnek engem, és ugyanúgy megkapom a Nike cipőt, meg a különböző jó cuccokat, de miután ebben a családban élek, belesodródok a szüleim között fennálló bizalmi válságába. Ez pedig, miközben ezt a szüleim egyáltalán nem szándékolják, természetesen hat rám, nem is kevéssé! Ilyenkor pedig, azok a természetes lojalitások, amelyeket érezhetek az apukám meg az anyukám felé, elkezdenek hasadni – ezt mondja Böszörményi Nagy Iván. Az az osztály, ahol 18-ból, 17 és fél szüleje vált el, ott én tudhatom azt, hogy minden gyereknek a kapcsolata a saját szüleivel, ami a szülőhöz való bizalmat illeti, meg van hasadva! Hogy tartható fenn egy önfeledt bizalom az apuka és az anyuka felé úgy, hogy ők nem bíznak egymásban? Hogyan tudnám ezt önfeledten megélni? Ez ugyanis lehetetlen!

Akkor most elmondanék néhány szempontot arról, és ez talán most ilyen könnyedebb lesz, és még mindig maradva a destruktív jogosultságnál, hogy milyen okai lehetnek ennek? Nézzünk egy párat, ahogy azt Böszörményi Nagy Iván hangsúlyozza, és most ezek, amiket elmondok, lesznek a legklasszikusabbak.

1. A szülő elérhetetlen célokat tűz ki. Ez önmagában elég! Elérhetetlen cél lehet az, hogy mindig ötös legyél az iskolában! Ismertem olyan szülőket, akiknek az elfogadható jegy az ötös volt, de nemcsak az év végén, hanem minden jegyet illetően. A négyes már rossznak számított! Nagyon sok, a szülő szempontjából jogosnak, és a gyermeke boldogságát szeme előtt tartott dolognak, a gyerek felől nézve teljesíthetetlen követelményei vannak! Nem tudom, hogy kell-e ezeket tovább ragozni? Egy csomó ilyet mondhatnánk. Mondok egy nagyon egyszerűt. Például, karácsony van. Karácsonykor, mondjuk egy órával az angyalka érkezése előtt, azt kérem a gyermekemtől, hogy nyugodtan üljön a fenekén, a székében. Ilyen bűnt ne kövessünk el a gyermekeinkkel szemben! Tehát nyilván itt most csak nem ilyen nagy életprogramokban lehetünk olyanok, hogy elviselhetetlen terhet rovunk a picire, hanem ilyen piciny dolgokban is! Mondjuk, amikor nagyon izgul a gyermekünk, akkor azt várom el tőle, hogy ne féljen! Hát miért ne féljen? Megtiltok neki érzéseket! Ugye, mi sokat beszéltünk erről. A fiúgyereknek nem szabad félni! Ez azonban egy teljesíthetetlen szülői kérés! Neki lesz majd egy csomó destruktív jogosultsága, ennek okán. Mondjuk az apuka nem engedi meg a lánygyermekének, hogy néha kifesse magát, vagy hogy élvezze azt serdülő korában, ahogy nem tudom én, mit csinál. Mert hogy egy rendes, katolikus apa, élből ellenzi a kék színt itt, a vöröset itt, a barnát pedig itt… Szóval ilyen piciny dolgokban is, a szülői szeretetre hivatkozva, lehetnek lehetetlen elvárásaink. Mondjuk rácsapom a kalapácsot az ujjamra, erre az apám fölordít, hogy: Ne üvölts! De szabad üvölteni! Jaj, hát azt sem szabad, hanem csendben menjek el a baleseti sebészetre, és vigyem el a körmömet, amit sikerült előbb lecsapni. J Jogom van üvöltve elvinni a körmömet, és lerakni az édesapám elé, mondván, hogy nekem most ezt sikerült csinálni.

2. A szülő manipulálja a gyerek jogosultság-érzését. A legklasszikusabb példa, amikor a szülő, amikor a gyereke teljesít valamit, és mindezt a szülő irányába kimutatott lojalitásából teszi, mert ezzel azt éli át, hogy ezzel érzelmi választ ad a szüleinek, akit szeret, és erre a szülő azt mondja, hogy hát ezért nem jár köszönet, hiszen neked ez a kötelességed! Miért köszönjem meg azt, hogy mindenből ötös vagy, utána pedig azt, hogy hazajössz, takarítasz, mosogatsz, ápolod a nagymamát? Ez a kötelességed! Én szültelek, nagyon sokba vagy nekem! Ha nem engedem meg, hogy a gyermekemnek valódi jogosultságai teremhessenek a kapcsolatunkban, és manipulálom őt ezáltal, és azt mondom neki, hogy te tulajdonképpen semmit sem tettél! Ugye, hivatkozhatok a mi Urunkra, Krisztusra: Ha megtetted a kötelességedet, mond azt, hogy haszontalan szolga vagyok! Hát mond ezt a gyerekednek, és majd meglátod, hogy mit csinál a gyerekével! Behajtja majd rajta busásan, vagy éppen rajtad, amikor majd idős leszel! Nem akartam félelmet kelteni, nem az volt a célom!

3. Ha a szülő bizalmatlan a gyerekével. Ez már bőven elég! Például, karácsonyi ajándékra mobiltelefont vásárolok a gyermekemnek, majd pedig kötelezővé teszem azt, hogy mindig legyen bekapcsolva, hogy bármikor fölhívhassam. Ez a mobiltelefon-póráz! A ti gyerekeitek egyre jobban pórul járnak majd! Vagyis, ha én arra használom föl, e modern kor vívmányát, hogy folyamatos ellenőrzés alatt tartsam a kölyköt, akkor ez neki egy csomó lapot fog majd eredményezni! Ilyen lehet például az, hogyha megmondom a gyermekemnek, hogy mit kell neki csinálni, és utána nem bízok meg benne, hogy ő azt jól meg tudja csinálni. Folyamatosan szekálom, piszkálom: Hol tartasz? A részidő alapján le vagy maradva! Nem azt mondtad, hogy 4-től, 4 óra 10 percig kérsz egy kis szabadságot? Ezt mondtad, ugye? És miben állapodtunk meg? Nem abban, hogy rajzolsz a szabadidődben? Még mindig nem csináltál semmit? Eltelik öt perc. Milyen színekkel fogsz rajzolni? Nem választottad ki? Hogy lehet ez? Nincs neked egy kedves színed? Ehhez is hülye vagy? Amikor valami ilyesmit csinálok, és amikor végül a gyermek áhítatos arccal hozza a rajzot, és ezt mondja: Nézd, anya! Látod, hogy mit csináltam? – Ez meg mi? Hát hogy néz ez ki? Hát nem megmondtam, hogy virágokat rajzoljál, napsütötte réten? Mi ez a vértől csöpögő kard itt? J Megőrültél?

Eszembe jutott most valami. Egy teológia professzort szeretnék most megidézni, akinek az volt az ars poeticája, hogy: „Minden papnövendék gazember, ameddig az ellenkezőjét be nem bizonyítja!” Ez volt az ő nevelési módszerének a fundamentuma! Most el lehet képzelni, hogy mennyire jó volt vele lenni! Hát jóba érdemes volt vele lenni, de hogy nem volt jó együtt lenni vele, az tuti!

4. Ha a szülő, a gyereket teszi bizalmának, egyedüli, és túlzott felelősséggel felruházott forrásává. A legklasszikusabb példa, hogy válás után, az anyuka többszörösen elmondja, és így is tesz a gyermekével, hogy csak te maradtál nekem! Az apádban csalódtam! Akkor itt jön egy műsor. Majd ennek végeztével azt mondja a gyermekének, hogy: Te vagy már csak nekem! Ezt még lehet súlyosbítani, és lehet neki még egy lapot adni: Benned még sohasem csalódtam! Ez a legnagyobb piszokság, amit egy gyereknek lehet mondani, mert ettől fogva rettegnie kell, hogy elveszíti-e a szülejének a bizalmát! Egy olyan felelősséget ruházunk rá, ami elviselhetetlen: Sosem lehet bennem csalódni! Hát hogyne lehetne! Ezt én kéjes örömmel szoktam mondani az egyházközségben, hogy: Ha még nem csalódtatok bennem, akkor majd fogtok! Vagy, és ez az, amit három alkalommal ezelőtt ideröffentettem nektek. Amikor mondjuk a 15 éves lánygyermekével az anyuka elkezd partnerkapcsolatban lenni, és azt mondja mondjuk, amit én hallottam néhány héttel ezelőtt is, hogy: Nekem tulajdonképpen a lányom a legjobb barátnőm! Mindent meg tudok vele beszélni! Hatalmas élmény, ahogy mindent megosztok vele! Ő is elmondja, hogy éppen kivel jár, meg én is! J Ezt inkább most nem folytatnám…

5. Az egyik szülő, a másik elárulása által hajlandó csak tovább gondoskodni a gyermekéről. Akkor most elmondanám ezt egyszerűen, ahogy ez a valóságban van! J Amikor mondjuk a szülők még nem váltak el, - mert katolikusok, ezért csak éppen ölik egymást, ez egy ilyen pszeudo-keresztény megoldás -, és azt fejezik ki egy más felé, mármint az apuka is a gyereknek, meg az anyuka is a gyereknek, hogy: Látod, hogy a te anyád egy milyen piszok? – mondja az apuka. Látod, hogy mit csinál? Hát nem vetted észre, hogy nem rántott húst csinált, hanem bécsi szeletet? Hát mégis, te tudsz te egy ilyen anyában bízni? Hát aki ilyet tesz, az nagyobb gazemberségre is képes! Múltkor láttam, hogy éppen piszkálta az orrát! Nahát, tudod fiam, ilyen a te anyád! – mondja az apa. Utána pedig hozzáteszi, hogy: Nézd, én azt hiszem, hogy neked el kellene ismerned azt, hogy a mi kapcsolatunkban, kinek van igaza!

Ugyanezt pedig megteheti természetesen a hölgy is a gyermekével.

A te apád! Érezted, hogy milyen a lehelete? Nem mosott fogat! Ez a te apád! Fogmosás nélkül jött haza a munkából! Na most akkor, döntsd el, hogy kit választasz!

Na most nyilván nem ezeken megy a meccs, hanem sokkal durvább dolgokon! Ez az igazságosságnak a durva és becstelen kijátszása, amikor odaállok a gyermekem elé, és azt mondom neki, hogy elég nagy vagy már fiam ahhoz, hogy elmondjam végre neked, hogy a te édesapád nyolc ízben csalt meg! Ezért, és miután ő hatalmas igazságtalanságokat követett el velem szemben, akkor vagyok hajlandó téged továbbra is a gyermekemnek tartani, ha te elismered azt, hogy a te apád milyen igazságtalan volt velem, és ezért megszünteted a vele való kapcsolatot.

Azért ez sem annyira ritka, az mondjuk lehet, hogy nem ennyire nyílt, hanem burkolt és manipulatív, érzelmi zsaroláson keresztül történik! De ahol ez a játék elindul, amikor igazságra hivatkozik valamelyik szülő, és közben azt a fölbonthatatlan jogosultságot, amely a szülő és gyermeke között van, nem ismeri el, akkor hatalmas gazemberséget követ el! Ugyanis a szülő és a gyereke közötti lojalitás és jogosultság, nem bontható föl!

Egyetlen mondatban kifejezve ezt az egészet: Szakítsd meg a kapcsolatot a bűnössel, mert csak így érdemled ki a szeretetemet! Mindezt persze bevonhatjuk még egy ilyen szép, keresztény mázba is.

6. Bűntudatot éreztetek a gyerekkel azért és akkor, amikor élek érte. Tehát mindazt a gondoskodást, amit az ő bizalmára válaszként adok, arra használom, hogy bűntudatot keltsek benne. Ez is nagyon gyakori! Amikor azt mondja az apa a fiának, hogy: Vedd tudomásul, hogy én az egész életeteket arra szántam, hogy értetek keressek, érted meg az öcsédért! Ebben a pillanatban, nem ismerem el a gyereknek azt a jogosultságát, hogy ő lehet, anélkül is, hogy én érte élek! Egy kiszolgáltatott helyzetbe hozom őt azáltal, hogy én érte éltem, egy olyan helyzetben, amikor ő kiszolgáltatott volt nekem. De nem ismerem el az ő kiszolgáltatottságát, hanem az én teljesítményemre hivatkozok, és ezáltal bűntudatot keltek benne: Vissza kell adnom az apámnak kamatostul, amit tőle kaptam! Vagy az anyukámnak, teljesen mindegy!  Tehát például nincs jogom elmenni otthonról. Nagyon sok fiatalemberrel, ahogy jegyestalálkozásban vagyok, előjön ez a dolog. Egy félelem attól, hogy bűnt követ el a szüleivel szemben, ha éli a saját életét, azt, amit kívülről úgy mondhatnánk, hogy ez jogos, hogy ő megházasodjon, és ott boldog legyen. A helyzetet ugye nagyon tetézheti az, hogy pont, amikor te házasodsz, akkor mondjuk az egyik szülőnek az egészségi állapota súlyosan romlik. Jogom van-e most, vagy nincs jogom megházasodni? Nem kell-e elhalasztani az esküvőt? Nem kell-e kitartani, és addig mellette lennem, amíg meg nem hal? Nem ez lenne az igazságos és méltányos megoldás?

Egyetlen mondatban kifejezve, ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy: Akkor van jogod élni, ha fizetsz nekem! Különben nincs!

Ezek voltak a legfontosabb szempontok ahhoz, hogy hogyan tudunk, akár egy életre szólóan olyan sebeket szerezni, amely nagyon sok destruktív jogosultság képében jelentkezik. Azért mondtam el ezeket, mert felnőttkorban is lehet ilyeneket szerezni! Tehát internálnak téged, a 40-es évek végén, és akkor kapsz te ilyen lapokat, nem kell hozzá gyereknek lenni! Ha kitelepítenek pusztán a származásod miatt, akkor i kaptál jó pár ilyen lapot. Itt most hadd álljak meg! Mert azt hiszem, hogyha társadalmi méretekben nézzük ugyanezt a dolgot, amit most a család keretein belül értelmeztünk, akkor szerintem nagyon fontos dolgokhoz jutunk el! Társadalmi méretekben, Magyarországon is, hihetetlen sok, ilyen destruktív jogosultság lapja van az embereknek. A nagyszülőknek végtelenül sok ilyen van, a szülőknek is nagyon sok van, és még nekem is van! Például, amikor 18 évesen, pályaválasztás elé kerültem, akkor egy fontos osztályfőnöki órán, az osztályfőnök fölolvasta a névsort, és az én nevem után a következő mondatot mondta: Továbbtanulását a KISZ nem javasolja! Tehát nekem van egy ilyen szép, destruktív jogosultságom! A kérdés az, hogy mondjuk egy MSZP-hívő, amikor jön hozzám lelki beszélgetésre, akkor potenciálisan nem fenyegetett-e azáltal, hogy én ezt nála akarom-e beváltani? Ezt most jól kisarkítottam. Azt hiszem, hogy itt keresztül-kasul el kellene ismernünk nagyon sok jogosultságot! Társadalmi méretekben a bizalmi tartalékainknak a végét éljük most meg, azért, mert a rendszerváltás kapcsán is, rengeteg ilyen lapot, nem is az, hogy nem lehetett beváltani, hanem ezek jogosultságát nem ismerték el! Ez kollektív bűn! Többé-kevésbé, ennek mindnyájan a részesei vagyunk, vagyis inkább azt mondanám, hogy mindnyájan benne vagyunk ebben a rendszerben. Pontosan az történik, amit mondtam, amikor az egyik fél azt mondja és gondolja, hogy: Na most vagyunk egálban! A másik fél pedig azt mondja, hogy: Mi az, hogy egálban? Hát ki kell ütnöm ahhoz, hogy az igazságosság rendje helyre álljon! Ha pedig ez a meccs folyik a szószékről, a gyóntatószékben, a politikában, a közéletben, és mindenhol, akkor ez teljességgel fölemészti a következő generáció bizalmi tartalékait. Mert, hogy a saját életünket szétzúzzuk, az még hagyján, de nem ezt tesszük természetesen, hanem kivesszük a jövendő nemzedék bizalmi erejét és tartalékait. Majd pedig eljutunk oda, hogy nem is nagyon kell már gyerek! Nem véletlen, hogy idáig jutunk el, mert ezek között nagyon szoros összefüggés van! Azt hiszem, hogy meg kellene állni, és nagyon sok ilyen lapot kellene elismerni kölcsönösen!

A destruktív jogosultságaimat csak azáltal tudom-e beváltani, hogy azt valakinek odaadom, vagy pedig én magam is tudok valamit kezdeni? – hangzott most itt el egy kérdés. Természetesen tudok vele magam is mit kezdeni, de erről a következő alkalommal szeretnék beszélni.

Talán itt a közéletben látjuk azt, hogy eljutottunk oda, hogy egymással szemben, nemhogy nem ismerjük el ezeket a lapokat, hanem kölcsönösen elkezdtünk moralizálni, aminek a lefolyásáról egy órával ezelőtt beszéltem. Tragikus következményei vannak, mert újabb destruktív jogosultságokat szerzünk, ezáltal. Azok az utak pedig, amelyek járhatóak lennének, amelyeket én meg tudnék oldani, anélkül, hogy bosszút álljak, ezek az utak pedig, éppen a jelenlegi posztmodern-kor világszemlélete miatt nehezen járhatók! Éppen ezért vagyunk duplán nehéz helyzetben! Az egyik legzseniálisabb megoldás arra, hogy egy csomó lapot letegyek, és ne akarjam a bosszúállás által őket beváltani, az a megbocsátás lenne. A legzseniálisabb módszer! De a megbocsátásnak nem túl nagy presztízse van manapság, mert szemet-szemért, fogat-fogért! A kölcsönösség etikája ez, és nem a méltányosságé.

Ilyen lehet az Istenkapcsolat is! Tehát például engem nem vesznek föl az egyetemre, mert a mindenható KISZ nem ajánl. Nekem van egy lapom. Akkor pedig odaállok Isten elé, és azt mondom, hogy: Hát, tudod Uram, azért látom ám azt én itt, a te színed előtt, hogy én se vagyok fenékig tejfel! Bizony, én is nagyon rászorulok arra, hogy te nekem megbocsáss! Tudod mit? Én odaadom neked ezt a lapot, mert én is rászorulok arra, hogy megbocsássanak nekem, az illető is rászorul arra, hogy én megbocsássak neki. Tudod mit? Elfogadom ezt a kölcsönösséget! Így például sok lapot be lehet váltani. Ha tudok abból élni, hogy nem egy zárt rendszerben történnek, ezek az adok-kapok dolgok, hanem van egy kijárat, ami az Isten! Ezt a klasszikus, keresztény misztika úgy mondta, hogy veszem ezeket a lapokat, és felszegezem Krisztus keresztjére! Lemondok arról, hogy a bosszúállás által teremtsek igazságosságot! Hanem odaszegezem a keresztre, és Krisztis elviszi! Ezáltal pedig képessé válok arra, hogy ismét bízzak, mert Isten bízik bennem, és megbocsát nekem!

 

Na most nem folytatom tovább, mert most jogotok van hazamenni!

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs