A család és a bizalom kapcsolata 3.

2004.03.16.

Megosztom
Elküldöm

A család és a bizalom kapcsolata: etikai dimenzió (Kékszakáll története és a tanulság)

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Néhány rövid mondatos összefoglalót szeretnék tenni arról, hogy hol tartunk, és miért beszélünk arról, amiről beszélünk. Böszörményi Nagy Iván gondolatait követjük, aki egy olyan szempontot hozott be az emberi kapcsolatok gyógyítása, kiegyensúlyozása területére, amely a lelkigondozásból addig szinte teljesen hiányzott, ez pedig nem más, mint az etikai dimenzió. Azért fontos számunkra az etikai dimenziónak a fölvázolása, mert egy fontos összefüggést mutat, a hitnek és a bizalomnak a világával. Azért beszélünk arról, és azért szántuk az egész múltkori alkalmat ennek, hogy megnézzük a kapcsolatainkat abból a szempontból, hogy abban milyen hihetetlenül fontos szerepet játszik a bizalom, amit pici gyerekkortól kezdve, akarva és akaratlanul, tudatosan és nem tudatosan beleteszünk az emberi viszonyainkba. A létezésünk és a bizalmunk által, amelyet beleteszünk az emberi kapcsolatainkba, jogosultságot nyerünk arra, hogy a bizalmunkra válaszoljanak, megbízható cselekedetekkel. Jogosultságunk van arra is, hogy pusztán a létezésünk által, kiszolgáltatottságunk révén, bennünket elismerjenek, elfogadjanak és gondoskodjanak rólunk, amennyiben még pici gyermekek vagyunk. Erre később is van jogosultságunk, de akkor ez már sokkal inkább a kölcsönösség alapján megy. Valahogy idáig jutottunk el és aztán majdnem egy órán keresztül beszéltem valamiről, ez pedig a romboló jogosultság volt. Mert hiszen, miközben a létezésünkkel és a bizalmunkkal valami nagyon sokat adunk bele ebbe a világba, a minket legjobban szerető emberek, és pláne a világ, a bizalmunkra és a létezésünkre nem válaszol mindig, megbízható magatartással. Így aztán igazságtalanság történik, amely önmagában is jogosultságokat ad számunkra. Emlékeztek erre, hogy nemcsak azáltal szerezhetünk jogosultságokat, hogy segítünk másoknak, hogy elismerjük mások jogosultságait, hogy gondoskodunk másokról, hogy más emberek szükségleteire válaszolunk, hanem azáltal is, hogy velünk igazságtalanságokat követnek el, vagy hogy valamit, amit meg kellene kapnunk, pusztán a bizalmunk és a létezésünk által, azt nem kapjuk meg. Hogyha pedig mi, ezeket a jogosultságainkat, amelyeket ezen a három nagy területen tudunk szerezni, a bosszúval, a szemet-szemért és a fogat-fogért elv alapján próbáljuk érvényre juttatni, azért, hogy az igazságosság megőrződjön, akkor ez romboló jogosultságnak neveztetik. A romboló jogosultság pedig elindul egy ördögi kör, amikor állandóan egymásnak pofonokat adunk, és mindegyikünk azt gondolja, hogy miközben a pofont adta, akkor van egálban. A másik pedig éppen az ellenkezőjét gondolja, hogy dehogyis van egál, most akkor majd ő jön. Amikor pedig ő adta a pofont, akkor meg azt gondolja, hogy akkor most van egál, a másik meg azt gondolja, hogy dehogyis. Ezért aztán nagyon fontos, legalább három generációnak a figyelembevétele. Méghozzá azért, hogy képesek legyünk fölfogni, hogy ki, miért és hogyan próbálja a jogosultságait elénk tárni, és az igazságosságot helyre állítani? Ha nincs meg ez a három generáció, akkor eltévedünk. Ami pedig a párkapcsolat szempontjából fontos, arra is rácsodálkozhattunk, hogy miközben vannak ezek a vertikális kapcsolataink, a nagyszülő, a szülő és mi, és a gyerekeink, meg az unokáink, hogy az itt ért sérelmeink, jogosultságaink nem figyelembe vétele, sőt a súlyos bűnök velünk szemben valamiképpen úgy jelentkeznek, hogy ezeket a horizontális kapcsolatainkban próbáljuk meg kiegyenlíteni. Hiába az anyukánk nem szeretett minket, a feleségünket gyötörjük. Hiába az apukánk vert el minket hetente háromszor, ezt a férjünkön verjük vissza. Ez pedig tovább nehezíti a helyzetünket.

Idáig jutottunk el a múlt alkalommal. A végső néhány mondat pedig az volt, hogy Istenkapcsolat és megbocsátás, de ezt csak éppen, hogy megemlítettem. Most nem itt szeretném folytatni, de majd erre is mindenképpen ki fogok még térni.

Ott tartunk, hogy itt mindenképpen belép az etikai dimenzió, amely nélkül nem tudjuk helyreállítani a bizalmi kapcsolatainkat. Úgy tűnik tehát, hogy a hitnek előfeltétele valamiképpen az erkölcsös viselkedés. Az erkölcsös viselkedés alatt itt azt értem, hogy törekszem az igazságosság megteremtésére. Vagyis elismerem a jogosultságaidat, a destruktív jogosultságaidnak is azt az oldalát, amely a jogosultság része, de természetesen elutasítom a pusztító részét. Vagyis, azt mondhatjuk, hogy az igazságosság a kapcsolatok megbízhatóságának az alapja. Nem is akármilyen igazságosság, hanem a méltányos igazságosság alapja! Annyiban tud bennünk megerősödni a hit és a bizalom, amennyire képesek vagyunk az igazságosság rendjét megvalósítani vagy helyreállítani. Ezért mondhatja Böszörményi Nagy Iván azt, hogy az összes emberi dimenzió, az érzelmek, a kapcsolatok és a világgal való viszony, szűkebb dimenzió, mint az etikai dimenzió. Ha pedig a kapcsolatainkban nem figyelünk, és nem szentelünk teret az igazságosság helyreállításának, akkor kifejezhetjük az összes érzéseinket, az érzelmeinket, kérhetjük, hogy szeressenek bennünket, járhatunk akár terápiára 25 évig, vallásosak is lehetünk, Istenhez is imádkozhatunk, de ez nem lesz elég! Valamiképpen tehát az igazságosság egy kulcsfogalom! De hogyan jön létre az igazságosság? Csak akkor tudok igazságos lenni a létével és a bizalmával engem megszólító ember felé, ha elköteleződöm, és felelősséget vállalok. Ez itt megint csak két Böszörményi Nagy Iván-féle kulcsfogalom. Hogyan tudnék megbízhatóan élni és létezni a kapcsolataimban, ha nem köteleződök el és nem vállalok felelősséget magamért, minden kapcsolatomban?  Ezért tehát az a világ, amely megkérdőjelezi az elköteleződést, a felelősségvállalást és az igazságosságnak a döntő voltát, fölszámolja a bizalmat és a hitet, méghozzá törvényszerűen. Ezek között radikális összefüggés van!

A kapcsolati etika vagy ahogy az igazságosságról beszél Böszörményi Nagy Iván, túlmutat a hatalmi dinamika szintjén! Erről néhány mondatot szóltam, két alkalommal ezelőtt. De ezt nagyon fontos lenne, jól elmélyíteni! Mert látszólag az igazság és az igazságosság mit jelent? Kölcsönös jogokat és kötelezettségeket. Igen ám, de ez még önmagában nem emel túl minket a hatalmi logika szintjén! Ha azt mondom eléd állva, hogy nekem most jogom van ahhoz, hogy, és én ezt most megkövetelem tőled, akkor a hatalmi logika szintjén vagyok. Ha azt mondom neked, hogy az utolsó fillérig fizesd meg az adósságodat, akkor ez a hatalmi logika. Ha azt mondom, hogy mindaddig nem bocsátok meg neked, ameddig az utolsó fillérig jóvá nem teszed, ez egy hatalmi logika! Tehát létezik természetesen a méltányos igazságosságban is, egy kölcsönösség és egy adok-kapok, de mindez nem a hatalmi logika alapján, hanem egy sokkal mélyebb szinten! Azon a szinten, hogy fölismerem a bizalmadat, a létezésed általi megszólítottságomat, fölismerem az összes jogosultságodat, és ezen a szinten válaszolok neked. Te nem akarsz engem manipulálni, nem akarsz hatalmat gyakorolni fölöttem, egyszerűen csak kifejezed azt, amilyen jogosultságaid vannak, és bizalmat fektetsz a kapcsolatunkba, és én ezt ismerem el, azzal, hogy elismerem a jogosultságaidat, és bizalmat fejtetek a kapcsolatba. Ez nem a hatalmi logika! Annál egy sokkal mélyebb adok-kapokról van szó, amit nem a hatalom és a manipuláció, és nem a minden áron való kölcsönösség diktál, hanem a méltányos igazságosság. Erről majd szeretnék egy kicsit bővebben is beszélni, csak ezt most mindenképpen ki akartam fejezni, hogy itt nehogy azt gondoljuk, hogy aha, akkor ez azt jelenti, hogy állandóan a másik elé állunk és azt mondjuk neki, hogy: Na most akkor, ehhez nekem jogom van! A megbízható személy éppen hogy olyan jogosultságot szerez, amely túlmutat az adok-kapok hatalmi egyensúlyon. Ez miben tud valósággá válni? Abban, hogyha én megbízható vagyok, és pozitívan válaszolok a te szükségleteidre, akkor jogosultságot szerzek arra, hogy te bízzál bennem akkor is, ha egy pillanatban megbízhatatlanná váltam! Mert ha az adok-kapok kölcsönösség alapján képzeljük el az igazságosságot, akkor abban a pillanatban, hogy az első bűnt elkövetem veled szemben, te megvonod tőlem a bizalmadat és szeretetedet. Éppen azért, mert azt mondod, hogy: Adok, kapok! Eddig megbízhatóan voltam veled szemben, elismertelek téged. De természetesen mindig eljön egy pont, amikor megbízhatatlan leszek, és ezt lehetetlen elkerülni, mert mindig eljön egy pont, amikor bűnt követek el ellened. Verena Kast ezt úgy fejezi ki egy helyen, hogy: „Vannak pillanatok, amikor csak annyit tudunk tenni, hogy azt döntjük el, hogy kivel szemben követjük el a bűnt.” Azért ez egy elég durva mondat! Éppen ezért, igen reális is! Az, hogy kivel szemben követjük el a bűnt, ebbe értsük bele saját magunkat is! Vannak pillanatok, amikor nincs elég erőm ahhoz, hogy ne kövessek el valaki ellen bűnt: vagy magamat büntetem, vagy téged. Ekkor pedig van olyan, hogy nincs erőm egy harmadik, egy jó megoldást választani. Ilyen helyzetek pedig, mindig lesznek! Ebben az esetben, azt ismerhetem el, hogy rászorulok a Megváltásra! Mindenképpen bűnt követek el, és vagy tőled, vagy magamtól kell bocsánatot kérnem. Tehát ez azt fogja jelenteni, hogy mindenképpen rászorulok arra, létezésem okán, hogy te bizalmat előlegezzél meg nekem. Lehetetlen mindig megszolgálni a bizalmat! Ha az igazságosság mindig kölcsönösséget jelent, akkor vége az életnek! Éppen az tarthat engem életben, hogy amikor bűnt követek el ellened, és beismerem előtted, hogy megbántottalak, és bocsánatot kell kérnem, hogy ne kezdjem el pusztítani magam, ahogy a legtöbb ember csinálja. Mert vagy hazudozunk, hogy: Nem vagyok bűnös, vagy pedig, ha nagy nehezen belátjuk, hogy gazemberek voltunk egy ponton, akkor pedig elkezdjük magunkat pusztítani, és akkor akár ide a nagykést is, és elvágjuk a saját torkunkat, persze mindezt képletesen persze. Elkezdjük magunkat hihetetlen módon büntetni. Mi az, ami nekem az erőt adhatja ahhoz, hogy ne tegyem se ezt, se azt, se ne hazudjak, se ne büntessem magamat? A jogosultságaim! Visszaemlékszem, és azt mondom, hogy de hát én mennyi mindent tettem meg, jogom van ahhoz, hogy bocsánatot nyerjek. Ezzel a jogosultságommal pedig, még az Isten elé is állhatok! Minél inkább figyelek az életemben az igazságosságra, annál bátrabban állhatok Isten elé, bűnösként, és mondhatom azt, hogy: Uram, most bocsáss meg nekem! Persze ugyanígy állhatok eléd is, mert minél inkább törekedtem az igazságosságra, annál több jogosultságom van, hogy odaálljak eléd, és odaálljak eléd, és azt mondjam, hogy: Kérlek, bocsáss meg!

A törődés általi jogosultság megszerzése, nagyon megerősít bennünket! Ezt persze mondhatnánk nagyon egyszerűen is: Hogyha valakit szeretek, az nekem is jó! Ha valakit tudok szeretni úgy, hogy elérkezik egy varázslatos pillanat, amikor nem várok érte semmit, az egyszer csak olyan erőket kezd el mozgósítani bennem, amelyek egyébként nincsenek, csak ilyenkor!

Itt mond Böszörményi Nagy Iván egy nagyon izgalmas gondolatot. Azt mondja, hogy: „Minél több jogosultságot szerzünk, vagyis minél inkább érvényesítjük az igazságosságot, a méltányosság alapján, annál nagyobb szabadságot kapunk!” Ez pedig valóban így is van! Mert az adok-kapok, az állandóan megköt bennünket, hihetetlen béklyókat jelent. Ha nem vagyok hajlandó neked megbocsátani, az engem köt meg, természetesen, és nem téged! Éppen ezért a szabadságot el tudjuk nyerni! Mi által? Az által, hogy elköteleződünk, felelősséget vállalunk a saját életünkért, elismerjük a másik ember jogosultságait, és igazságosságra törekszünk! Ez egy nagyon szép paradoxon! Minél inkább elköteleződöm, annál inkább nyerek jogot a szabadságra! Ez nagyon szép, és főleg az a szép benne, hogy működik is! Akkor pedig eljut oda, hogy az életöröm, a bizalomból fakad, mégpedig a megvalósított bizalomból. Minél inkább fölhalmoztam magamban annyi erőt, hogy képes vagyok bizalmat szavazni neked, amikor bűnt követsz el ellenem, annál erősebb vagyok, és annál inkább elvehetetlen tőlem az élet öröme! Ha a legkisebb bántásra is, úgy érzem, hogy a lelkemben valami egyensúly megtört, akkor képtelen leszek örülni az életnek! Ezért akkor lesz örömteli az életem, ha radikálisan elköteleződöm, ha az életemnek minden felelősségét elvállalom, ha rengeteg jogosultságot szerzek azért, mert méltányosan igazságos vagyok! Ez föltölt rengeteg energiával! Amikor pedig jön az életnek nagyon sok sorscsapása, akkor nem rendülök meg, mert nem gondolom azt, hogy agresszióval kellene most valahogy ezt a számlát, itt a lelkemben egyensúlyba helyezni. Nem gondolom azt, hogy ezt most vissza kellene rögtön adni, hanem lesz erőm megbocsátani! Aki nem köteleződik el, nincsenek igazságosságban meglévő, bizalmi tartalékai, az a legkisebb bántásra is kénytelen romboló magatartással válaszolni, hogy az egyensúlyt megteremtse. Bizonyára volt már olyan tapasztalatotok, hogy mondjuk valakit nagyon szerettetek vagy szerelmesek voltatok, és akkor bizony ér benneteket ilyen, olyan meg amolyan bántás, és nem éreztétek a vágyat, hogy visszaadjátok! Valahogy ment az élet azután is, éppen azért, mert tele voltatok tartalékkal. Böszörményi Nagy Iván itt egy nagyon izgalmas gondolatot mond: „Ha szabadok akarunk lenni attól, hogy állandóan szemet-szemért, fogat-fogért egyenlítsük ki a számlát, akkor tegyünk egy csomó jót, mert akkor lesz egy csomó tartalékunk!”

Azért ez mégsem ilyen egyszerű! Most jön a fekete leves! Két dolog, szélsőségnek bizonyul, az egyik az önzés, és a párja is, ami nem más, mint az egyoldalú adakozás! Az egyoldalú adakozás, önpusztító hatású! Méghozzá azért, mert nem valósítja meg a méltányos igazságosságot! Mit jelent az egyoldalú adakozás? Azt, hogy elutasítom a szeretetedet! Nekem te nem adhatsz, csak én adhatok neked! Mindig olyan pozícióba hozom magam, hogy én adok, és nem fogadok el tőled, méghozzá azért, mert én vagyok az erős. Ez egy hatalmi játszma, és semmi köze nincs az önátadó szeretethez! Ha valaki nem tud segítséget kérni, elfogadni, szeretetet befogadni, és lubickolni abban, hogy őt szeretik, és ő most éppen csak van… Emlékeztek arra, hogy a pszichoszomatikus családnak milyenek a kommunikációinak a jellemzői? Másfél éve mondtam, hát nem emlékeztek? A pszichoszomatikus család kommunikációjának az egyik fő jellemzője, hogy nem képesek a családtagok középpontban lenni. Nem képesek elviselni azt, hogy valaki most középre áll és most mindenki őt szereti, mert mondjuk születésnapja van! Miért? Mert a léte bizonytalanná válik! Akkor tud csak erős lenni, ha mindig ő ad! Eközben pedig, mi történik a mélyben? A felszínen ő egy csodálatos ember, de valójában visszautasítja a szeretetet és a bizalmat, ráadásul egy csomó neheztelést gyűjt, és ebből él! Ez pont az ellentéte, az építő jogosultságnak, mert az építő jogosultság abból fakad, hogy elfogadom ezt a szeretetet, és viszonzom, és ezáltal egyre jobban vagyok! Ilyenkor az történik, hogy vezetek egy számlát, és azt mondom, hogy: Ötöt adtam, és csak egyet kaptam. Közben pedig nagyon törekszem arra, hogy én ilyen romboló módon pozitívban legyek! Mindezt azért, mert ez nekem hatalmat jelent, veled szemben! Ez a hatalomgyakorlásnak egy nagyon sajátos, rejtett formája. Ez fölismerhető abból, hogyha már valaha, életedben kifakadtál, és egy pillanatodban azt mondtad, mielőtt mondjuk így 3-4 évig ilyen áldozatos szeretettel szerettél valakit, hogy: Na, most már elég!  Ez egy nagyon jó bizonyíték az ilyen működésmódra! Mi a csudát nyeltél le éveken keresztül? Ugye, egy megfelelő kapcsolatban, többé-kevésbé napra kész vagyok. Napra késznek lenni azt jelenti, hogy egy ilyen listán nincsen semmi, tehát nem kívánok rajtad bevasalni semmit! Nincs a listámon öt olyan dolog, amiért te még nem fizettél. A destruktív, a romboló magatartás tünetei közül most szeretném nektek a legfontosabbakat elmondani: üldözési mánia, a hatalom mindenféle elutasítása, a nemek harca, a szülők gyűlölete, az önpusztító élet, a depresszió, a folyamatos bűntudat; minden olyan magatartás, amelyben képtelen vagyok mások jólétéhez valamit adni. Itt most jön egy nagyon csúnya dolog! Ha valakivel szemben, főleg gyerekkorban, nagyon sok bűnt követtek el, akkor olyan sok romboló jogosultsága támad, és annyira torzul a személyisége, hogy amikor ő adja vissza, tehát amikor a romboló jogosultságai alapján bosszút áll, akkor nem lesz bűntudata! Sajnos! Ezért vannak olyan emberek, akikre mi, hétköznapi csetlők-botlók, valahogy azt mondjuk és ilyen élményünk van róluk, hogy egyszerűen gonoszak. Tabódi István, amikor a recski dolgokról, meg a 17 év börtönéről beszélt, akkor azt mondta, hogy azért is megbocsátok mindenkinek, mert tudom azt, hogy ezek az emberek ugyanúgy a lelkiismeretük alapján élnek, mint én, és előbb vagy utóbb, a lelkiismeretük hanga majd szólni fog. Tabódi István atyát idealistának kell minősítenem, mert a lelkiismeret hangja nem szól! Azért énbennem is van némi remény, de ez nem egyenlő az idealizmussal, hogy a halála pillanatában, ott majd talán megszólal, mert akkor ráeszmél, hogy Isten előtt nem lehet ezt már tovább csinálni. Egyszerre meggyógyulunk Isten előtt, és másrészt képesek leszünk átélni azt a fájdalmat is, amelyeket a bűneinkkel elkövettünk! Ez teológiai tanítás! Szóval lehetséges olyan, amire mi azt mondjuk, hogy gonosz, és valóban válhat valaki olyan értelemben gonosszá, hogy olyan sok sérelem érte, hogy nem szólal meg a lelkiismerete, és te hozhatsz érte annyi áldozatot, amennyit csak bírsz, mégsem történik semmi, mert mint egy feneketlen kút olyan, oda megy bele minden. Ezért legyünk reálisak! A kincseinket ne szórjuk a sertések elé! Vannak határok! Az a kifejezés jutott most az eszembe, hogy válhatunk az erkölcsre rezisztens fajjá, és teljesen ellenállóak lehetünk már az erkölccsel kapcsolatban.

Beszéltem arról, hogy rengeteg jogosultságot szerezhetünk, azáltal, hogy gondoskodunk másokról, azáltal, hogy elismerjük a jogosultságaikat, azáltal, hogy megbocsátunk, és ez utóbbi, ez egy nagyon izgalmas dolog. Lehetséges az, hogy valakivel szemben rengeteg bűnt követtek el, és neki rengeteg romboló jogosultsága van, és a romboló jogosultságait át tudja alakítani építő jogosultsággá, ha megbocsát! Szeretnék két történetet elmondani.

Az egyik egy kedves hajléktalan ismerősömről szól, aki a gyerekkorától kezdve rengeteg bántást és bántalmazást szenvedett el, és most jelenleg alkoholbeteg, az utcán él, az emberi kapcsolatok minimumára képes csak. Néhány hónappal ezelőtt, az életének a terheit meggyónta. Éppen ezért, ő minden nap ott van a templomban, hiszen ráér. Ott tud lenni minden Szentmisén. Ma pedig a következő dolog történt. Amikor mondtam a mise közepe felé, a Miatyánk után, hogy bocsássatok meg szívből egymásnak, akkor ő legalább 6 vagy 7 emberhez odament! Amikor pedig vége lett a misének, akkor lejött a sekrestyébe, és a következőt mondta - , mert én a megbocsátásról beszéltem a misén -, hogy: Te Feri atya, te most nekem beszéltél! Ere én nézek rá, hogy: Miért? Azt mondta, hogy azért, mert nekem egyetlen vagyontárgyam van, a hátizsákom, amelyben a tőletek kapott cuccaimat tartom, ezt a hátizsákot pedig, a tegnap éjszaka ellopták tőlem. Tehát most üres kézzel, meg szabad háttal jöttem, és amikor te a megbocsátásról beszéltél, én egyszer csak rájöttem arra, hogy ez rám is érvényes! Azért mentem oda nagyon sok emberhez, mert megértettem azt, hogy ezeknek az embereknek is szükségük van a megbocsátásomra, hogy én megbocsássak nekik. Erre pedig kihúzta magát, és elment. Ez az, amikor valakinek nem képletesen nincs semmije, hanem valóságosan semmilye sincs, úgy ahogy mondom, annyi cucca van, ami éppen akkor rajta van, és mégis képes pozitív jogosultságokat szerezni, és van a Szentmise, ami arra a logikára épül föl, hogy ott ezt bárki megteheti és megélheti. Ő pedig ezt ott, akkor hétszeresen átélte ezt! Már régen az Isten bárányát kellet volna mondanom, mert azok, akik igazak és jók, azok csak szimbólikusan egy-egy emberrel kezet fognak. Az én barátom az nem így tett, hanem körbejárta a templomot! Ezt a romboló jogosultságát el kellet ismerni, mert ezzel ő súlyosan megakasztotta a liturgia menetét. Már mindenki térdelt, csak ő bolyongott ott egyedül a templomban. Több jámbor asszony csúnya szemmel tekintett rá. Nem elég, hogy hajléktalan, még itt mászkál, inkább mászkálna kint. Eközben pedig valami nagyon nagy csoda történt! Hétszeresen átélte azt, hogy az ő megbocsátására itt szükség van! Utána pedig ment.

Most jön a második történet. Ez egy auschwitzi történet. Szabadult egy fiatal lány, akinek az egész családja ott meghalt. Amikor fölszálltak a vonatra, kaptak egy csupor kávét, meg egy kevéske élelmet, és mentek a vonattal, és ugyanabban a fülkében, ahol ő egy rabtársával utazott, utazott még két nő meg egy férfi. Minden rab üres kézzel utazott, kivéve ez a három, mert ennek a háromnak, egyenként egy-egy bőrönd volt a kezében. Kérdezgették egymást egyenként, mint rabokat, hogy mi és hogy történt velük? Aztán  pedig éjszaka azt vette észre ez a fiatal lány, hogy a bőröndből az ablakon át, dobálják ki az SS egyenruhát meg fényképeket, meg ilyesmiket. Másnap pedig amikor szálltak fel a vonatra és kérdezgették tőlük, hogy ki kicsoda, és honnan jött, és az a fiatal lány pontosan tudta, hogy az a másik három kicsoda. De nem adta őket föl! Aztán később kérdezték tőle, hogy hogyan volt ehhez ereje? A következőket válaszolta erre, hogy: „Eszembe jutott az, hogy mi, amikor mentünk éveken keresztül dolgozni, akkor mindig egy pékség mellett mentünk el, és ahogy hihetetlenül éhesek voltunk, csont és bőr voltunk már, és éreztük a friss kenyérnek az illatát, akkor mindig azt gondoltuk, és utána mindig egymással arról beszéltünk, hogyha egyszer innen kiszabadulunk, bemegyünk ebbe a pékségbe, és annyit eszünk, amennyi jólesik. Akkor pedig én, amikor ott erről éjszaka gondolkoztam, hogy mit kellene tenni, akkor rájöttem arra, hogy sose beszéltünk arról, hogy ha mi egyszer kiszabadulunk, akkor bemegyünk a pékségbe, és megöljük a péket. Azt mondta, hogy sosem gondoltam azt, hogy majd azáltal lesz az életem egyensúlyban, hogy megölöm a péket, és elveszem a kenyeret! Nem kívánom emezek halálát, hanem az ítéletet az Istenre bízom!” Azt hiszem, hogy ezzel a gesztusával, nagyon sok romboló jogosultságát letette, és rengeteg, hihetetlenül erős, építő jogosultságokat szerzett, egy egész életre szólóan.

Aztán van még itt egy nagyon izgalmas dolog. Azt mondja még Böszörményi Nagy Iván, hogy amikor képesek vagyunk építő jogosultságokat szerezni, az elköteleződés, a felelősségvállalás, és a jogosultság elismerése által, akkor egy nagyon sajátos dolog történik, mert ekkor igazoljuk a saját létezésünket. Természetesen létezünk, ez igaz. De valahogy emberként rászorulunk arra, hogy a saját létünket, önmagunk előtt jogosnak tartsuk, és hogy ezt a jogosultságaink által, képesek vagyunk megszerezni! Ezért, ha valaki úgy él, ahogy erről az előbb beszéltem, a pozitív mintát értve most ez alatt, akkor állandóan átélheti az életnek azt az örömét, hogy jogom van élni; jó, hogy vagyok, helyes a létezésem!

Na most nagyjából, ezt itt most befejeztem. Próbáltam arról beszélni, hogy milyen elemi viszonyban van a hit és a bizalom, az erkölccsel, az etikai dimenzióval, aminek a kulcsszavai, a méltányos igazságosság, az elköteleződés, és az életemért való felelősségvállalás voltak.

Azt kérdeztétek múltkor tőlem, hogy akkor mit kell csinálni?

Szeretnék most erről néhány szót szólni, és aztán elmesélek nektek egy mesét, mert ez a mese pont arról szól, hogy mit is lehet ilyenkor csinálnunk. De előtte egy-két kulcsdolgot hadd mondjak el. De tudjátok mit? Inkább elmondom rögtön a mesét! Ezt a mesét Verena Kast-tól hallottam, már hogy az ő értelmezésében, mert ez nem az enyém, de ezt most elmondanám nektek. Ennek a mesének a kapcsán, szerintem szép dolgokra fogunk rácsodálkozni, és nem lesz olyan unalmas, mint az eddigiek.

Ez a mese, az a mese, amelyet mindnyájan ismerünk, és ez a Kékszakáll története. Engedjétek meg, hogy néhány mondatban elmondjam, csak azért, hogy a kulcsdolgok meglegyenek benne, és utána majd szeretném átnyújtani nektek ennek az értelmezését.

A Kékszakáll története arról szól, hogy van Kékszakáll, aki egy férfi, akinek kék a szakálla. Annyit tudunk Kékszakállról, hogy nagyon sok felesége volt már, de nem tudni, hogy hova lettek. Egyszer csak megjelenik a környékbeli faluban, azért, hogy feleséget keressen magának. Kékszakáll dúsgazdag, nagyon nagy hatalma van, és hatalmas palotája, és minden, ami kell bele. Természetesen nagyon óvatosak, főleg a falubéliek, és itt is főként az eladósorban lévő lányok. Távolságot tartanak Kékszakálltól, és bizalmatlanok vele szemben, teljes joggal. Igen ám, de Kékszakáll a javaiból és a kincseiből, és a hatalmán keresztül, szép napokat, hónapokat, heteket és napokat szerez az ifjú hölgyeknek. Szép lassan kialakul egy gondolat, hogy talán nem is olyan kékszakállú ez a Kékszakállú! Ez itt súlyos tévedés, mert ez itt a realitás föladását jelenti. Van itt egy ifjú hölgy, aki, amikor ránéz a Kékszakállra, már nem is látja őt kékszakállúnak, hanem csak annak a gazdag és előkelő, nagyhatalmú és csinos fiatalembernek látja. Ezért aztán holtomiglan-holtodiglan frigyre lép vele, és bevonul vele a palotába. Kékszakáll beviszi őt a palotába, az összes szobának a kulcsát átadja neki, és azt mondja, hogy itt minden a tiéd, minden gazdagságom és kincsem a tiéd, van itt azonban egy kulcs, amely egy olyan szobát nyit, amelybe nem léphetsz soha be, mert ha ide belépsz, akkor meg fogsz halni. Elérkezik egy nap, amikor Kékszakáll elmegy egy üzleti útra, és ahogy kiteszi a lábát, az ifjú hölgy a nagy vagyonnal, hírnévvel, és mindennel együtt, meghívja a barátnőit, a falubelieket, hogy együtt mulassanak és örüljenek. Miközben pedig azok mulatnak és örülnek, előveszi azt a kulcsot, annak a szobának a kulcsát, ahová nem lehet belépnie, mert akkor meghal. Megy föl a csigalépcsőn… Majd pedig kinyitja ezt a szobát, és ott teljes sötétség van, nem lát semmit, aztán szép lassan megszokja a sötétséget, és azt látja, hogy a padlón vár van. Megy tovább, és azt látja, hogy ott megölt asszonyok tetemei vannak felszögezve a falra. Ettől megrémül, és a kulcs menten kiseik a kezéből. Halálra válik, és rájön arra, hogy mit mondott neki Kékszakáll. Ezért lenyúl a kulcsért, bezárja az ajtót, visszaszalad, és fél. Megérkezik a férje, és a hölgy visszaadja az összes kulcsot, de ezt az egyet nem meri odaadni. Kékszakáll pedig pontosan tudja, hogy mi történt, és kéri ezt a kulcsot. Az ifjú hölgy pedig, - és itt jön el a történetben a fordulópont -, miközben átadja a kulcsot, azt mondja, hogy tudja, hogy meg kell halnia, de kér egy kis időt, mert még nincs készen a halálra, még imádkoznia kell! Ezért imádkozik, és közben a nővérének szól, hogy szóljon a fivéreinek, hogy jöjjenek lóháton ide, és mentsék őt meg. Újból és újból haladékot és időt kér Kékszakálltól, és abban a pillanatban, amikor Kékszakállnak elfogy a türelme, és már a nyakához szegezi a kést, akkor egyszer csak megjelenik a két fivére, és végeznek Kékszakállal. Az ifjú hölgy pedig szétosztja ezt a vagyont, amit örökölt, és újból házasságot köt. Ez persze nincs benne a mesében, de olyan sok hölgy van itt, hogy… J Ezt csupán a pozitív jövőkép miatt tettem hozzá!

Miről is szól ez a mese? A mese, az a hatalom dinamikájáról szól, az áldozat és a tettes világáról, az adok-kapok világáról, és megmutatja azt is, hogy hogyan lehet ebből kilépni. Ezért mondom el nektek, mert a mese nyelvén elmondja, hogy mit lehet csinálni. Mert hiszen ezt kérdeztétek. Az első fázisban mi is történik? Az első fázisban Kékszakáll gyönge, a lány és a lányok nagyon erősek. A lányok a helyükön vannak, pontosan tudják, hogy mit gondolnak, mit éreznek és mit akarnak. Kékszakállnak pedig kellene egy feleség! Ezért a Kékszakáll gyönge, és a hölgyek erősek. A második fázisban az történik, hogy Kékszakáll elővezeti a hatalmat, a pénzt, a kincseket, a befolyást. Ezért, itt egy egyensúly jön létre, a birtoklás révén, valamiképpen megszerzi a lányoknak a bizalmát, ezért ez a hölgy, kezd lemondani a saját akaratáról, a gondolatairól, az érzéseiről, a saját életéről, és a realitásokról. Ezért kezdi őt vonzani a hatalom, a pénz, a birtoklás, az erő, és a többi, és belemegy ebbe a dologba. Kékszakáll ereje növekszik, a lány ereje csökken. Majd végül, amikor megtörténik a házasságkötés, egy nagyon furcsa dolog történik. A lány egyszerre lesz sokkal erősebb, mint volt, és sokkal gyengébb, mint valaha volt. Sokkal erősebb lesz, a látszat-hatalmat illetően, mert minden hatalmat, erőt, pénzt megszerzett, ami Kékszakállé volt. Ez a mai világ logikája! Igen ám, de ez csak egyfelől hatalom és erő, mert ez kölcsönvett hatalom, kölcsönvett erő. Nem az övé! Nagyon súlyos árat fizetett érte, mert azonosult a tettessel, az agresszorral, a bűnöket e4lkövetővel. Föladta a saját gondolatait, érzéseit, vágyait és föladta a realitást, és azonosult az agresszorral, a tettessel, azzal, aki a pusztítást hozza. Ezért egyfelől sokkal erősebb lett, de ez csupán látszat-erő, mert valójában sokkal gyengébb lett.

Kékszakáll kicsoda is valójában?  Kékszakáll az a valaki, aki tele van destruktív jogosultsággal, - és ezt most én mondom így -, olyan valaki, aki akarná, hogy szeressék, de ha valaki közel kerül hozzá, akkor megretten a szeretettől és a bizalomtól, és beváltja a destruktív, romboló jogosultságait, és pusztítja azt, aki neki elköteleződött. Nagyon nehéz helyzetben van, mert szeretné, ha szeretnék, de ha ezzel valaki őt megajándékozza, azt elpusztítja. A hatalom, az erő, a pénz, az adok-kapok, és a többi effélék által.

Itt most tennék egy pici kitérőt. Ha azt mondják okos analitikusok, hogy amikor mi a hatalommal, a pénzzel, az erővel, az adok-kapok általi igazságossággal azonosulunk, akkor ebben nagyon sok esetben a végén, a legmélyebb motívum, tudjátok mi? A halál el nem fogadása, e teremtettség tagadása, amiről eddig beszéltünk. Mert mi az a hatalom, ami a legnagyobb hatalom ezen a világon? A halál, a legyőzhetetlen hatalom, amivel nincs semmiféle igazi, komoly erőnk! Ha pedig mi, azonosulunk a halállal, a halál mindent elpusztító és legyőzhetetlen erejével, akkor mi is a halál szolgáivá leszünk. Ez mit jelent? Azt, hogy azonosulunk a halállal, és inkább a pusztítást, a hatalmat, az erőt, a destruktív jogosultságaink folyamatos beváltását választjuk. Ezzel próbáljuk tagadni a halandóságunkat! Ez pedig irreális! Hiába állunk a halál mellé, a halandóságot nem tudjuk megúszni! Tehát, ha valaki az erő, a hatalom, és ilyesmik mellé áll, ahelyett, hogy a bizalom, az elköteleződés, a felelősségvállalás, és az igazságosság mellé állna, akkor valamiképpen, mintha a halandóságát akarná tagadni. Ez egy nagyon izgalmas gondolat! Itt pedig megint csak, ahogy Böszörményi Nagy Iván, és mások is sokat mondanak, hogy miért azonosulunk a hatalommal, akár még a halállal is, az agresszorral? Hát mégis normálisak vagyunk, hogy ilyet csinálunk? Dehogy is! Gyerekek vagyunk, kicsik és kiszolgáltatottak! Bizalmat fektettünk egy kapcsolatba, és jogunk volna arra, hogy gondoskodjanak rólunk, és ha ezt nem kapjuk meg, főleg hogyha bűnöket követnek el velünk szemben, de mi rászorulunk a kapcsolatra, mert kicsik vagyunk, és mert csak a bizalom által kaphatunk valamilyen alapvetően emberit, akkor mit tudunk egy ilyen helyzetben csinálni? Két dolgot tehetünk, az egyik, hogy kikéred magadnak, megszünteted a kapcsolatot azzal, aki téged bánt, de akkor lelkileg meghalsz, mert kicsi gyerek vagy, aki rászorulsz arra, hogy más gondoskodjon felőle. Fiatalember vagy, nem tudod magadat eltartani, ezért ha kiállnál saját magadért, akkor olyan helyzetbe hoznád magad, hogy semmit nem kapsz, ami a továbbéléshez szükséges. Ezért minél picibb egy gyerek, annál kevésbé választja ezt, és gyakorlatilag gyerekkorban ezt senki sem választja! Hanem mit tudunk csinálni, hogyan kerülhetünk ki ebből a helyzetből? Úgy, hogy azonosulunk a támadóval! Ezt tudjuk tenni! Azért, mert ha azonosulunk vele, akkor fönn tud maradni a kapcsolat, ami meg létkérdésünk. Nincs más választásunk! Azonosulunk vele, és azt mondjuk tehát, hogy jó, az agresszió, jó a destruktív hatalom, jó a másik megalázása, a büntetése, és így tovább. Azért kell jónak mondani, mert ha rossznak mondanánk, akkor kezdenénk távolodni attól, akitől az ételt kapjuk, akitől a ruhát kapjuk, meg a lakást kapjuk. Ezt nem kockáztathatjuk! Ezért őt fogjuk jónak tartani, és ezt a magatartást helyesnek, de akkor pedig mi leszünk a rosszak, és mi leszünk a bűnösök! Miközben ez nem így van, de ezt éljük át!

Amikor arról beszéltem, hogy több-kevesebb, ilyen romboló magatartás mindnyájunkban van, akkor ez a fajta logika, többé-kevésbé, mindnyájunk életében jelen lehet. Azonosultunk Kékszakállal, és valamilyen formában házasságot kötöttünk vele. Miért? Mert kell a hatalom! Kell az a hatalom és erő, amit aztán felnőttként a bizalom helyébe teszünk. Ha nem tudunk bizalmi kapcsolatokra szert tenni, akkor majd uralkodunk, manipulálunk, és a többi. Fogyasztunk és termelünk, és fogyasztunk, birtoklunk. De ennek a mélyén egy nagyon sajátos működés áll. A mesének mi volt a kulcspillanata? Az, amikor az ifjú hölgy azt mondta, hogy: Nem akarok áldozat lenni, de nem is akarok azonosulni az agresszorral! Egy harmadik utat szeretnék választani! A mese, ezt a következő módon hozza elénk: Meg kell keresni az erőforrásokat, azokat a belső tartalékokat, amelyek még rendelkezésre állnak! Emberi kapcsolatokat, bizalmi viszonyokat, a saját tehetségünket, a képzettségünket, vagy bármi egyebet, ami valamiképpen kívül van ezen a logikán. Mindegy, hogy ez mi, csak legyen kívül ezen a logikán! Megtaláljuk ezt a területet, és segítséget kérünk tőle, és segítséghez folyamodunk. Itt pedig van egy másik nagyon fontos momentum is, ami nem más, mint az imádság! Az Ég mindig nyitva van, arrafelé mindig lehet menni! Ez egy nagyon fontos szempont! A mese ezt is hozza. Mi szükséges? Az, hogy fölismerjük azt, hogy nemcsak áldozatok vagyunk, hanem mi vagyunk a tettesek! Nem csak mi, de mi is! Mégpedig azáltal, hogy azonosultunk a támadóval, tehát mi magunkat is tettessé tettük ezzel, mert kértük a hatalmat, a birtoklást, a manipulációt és minden egyebet. Kértünk belőle egy jó nagy részt. Persze sebzettek vagyunk, nem véletlenül kértük, sokkal jobban szeretnénk szeretni, meg hinni, de nem megy, ezért ezt választjuk. Föl kell ismernem azt, hogy nem jó áldozatnak lenni! Ez egy hatalmas csapda: Bent maradni az áldozat szerepében! Ezt rengetegen csináljuk, hogy áldozatok vagyunk. Az áldozat ugyanis, mi mást tehetne, minthogy azonosul az agresszorral, a támadóval? Ezzel pedig lemond az élet-felelősségről! Ugyanis, ha egyszer beismerném azt, hogy én nem vagyok áldozat és nem is akarok támadó lenni, beváltani a destruktív jogosultságaim, és ha egyszer mind a kettőre nemet mondanék, akkor megnyílna egy harmadik út, ami az én utam lenne!

De, - és itt azt mondja Verena Kast -,  nagyon sokan egy élettörténetet csinálnak, idealizálják a saját áldozat voltukat. Belemerítkeznek abba, hogy ők nemcsak egyszerűen áldozatok, hanem a világ történelmi eseményeinek a kárvallottjai, ők a XX. század gyermekei, akiken átmasírozott a világháború, az 56-os forradalom, és még egy csomó minden. Éppen ezért egyfajta hősiességgé avatják a saját áldozat voltukat! Úgy tűnik, hogy a svájciak és a magyarok hasonlítanak egymáshoz, mert azt mondja Verena Kast, hogy a svájciak népi játéka a panaszkodás! Ezzel töltik reggeltől-estig az idejüket. Az állandó panaszkodás, sopánkodás, és a többi, éppen az áldozatszerepet mutatja, és közben mutatja a támadóval való azonosulást is. Mindkettő tulajdonképpen azt jelenti, hogy a saját életemért nem vállalok felelősséget! Mindaddig, amíg tetszik neked áldozatnak lenni, nem veszed föl a saját életedet, hanem arra hivatkozol, hogy a csúnya bácsik, ezt csinálták veled és a csúnya nénik azt csinálták veled, az apám és az anyám, a nagypapám és a nagymamám, és a tanáraim az egyházi iskolában ezt tették velem. Volt egy gonosz tanár, gonosz, csúnya és igazságtalan, és pap volt! Ez történt velem, és én még most is erre hivatkozom! Vagyis jó nekem áldozatnak lenni: Uram, építsünk itt három sátrat! Nekem egyet, és ráírjuk, hogy: Áldozat! Majd pedig egyet a tanár úrnak, hogy mindig előttem legyen, lám-lám, miért nem élek én egy olyan életet, amilyet jó lenne élni. A harmadik sátorban meg kit pihentessünk? Hogy lehetne ezt az egészet olyan nagyon ízessé tenni? Mondjatok egy jó tippet! A sopánkodók sátra! Igen, ez nagyon jó! Akik az egészet nézik, és mindig igazat adnak nekünk: Istenem, tényleg milyen szörnyű a te sorsod, nahát! Most mondod el 73. alkalommal ezt a történetet? Nem baj, nekem mondhatod még 74. alkalommal is, hiszen ez egy olyan szívbemarkoló történet! Még a halálos ágyadon se felejtsd el ezt a történetet, akkor még utoljára, az utolsó mondataid ezek legyenek! 

Tehát az áldozat szerep, hihetetlenül nem segít nekünk semmiben sem! Nagyon rossz szerep! Utálatos szerep! Nagyon nehéz azonban, nem választani, mert mindnyájan voltunk az életünkben így vagy úgy áldozatok. Mit lehet csinálni? Az áldozat szerepre azt mondom, hogy: Nem! De a tettesnek is azt mondom, hogy: Nem! Emlékeztek a szenvedélybetegségre, hogy működik? Amikor azt mondom az alkoholnak, hogy nem, hogy nem vagyok hajlandó a kiszolgáltatott helyzetemben, pillanatnyi jó érzésekért inni! Ezért szeretem nagyon a katolikus liturgiát! Mert minden kereszteléskor, minden Húsvétkor, odaállok az emberek elé, és mindenkitől megkérdezem, hogy: Ellene mondotok-e a Sátánnak, hogy a bűn uralma alá ne kerüljetek? Azt kell mondani, - hát nem kell, de ajánlatos -, és itt ki lehet mondani, és ez szerintem egy nagyon fölemelő dolog, hogy: Ellene mondunk! Ellene mondok! Az össze haragodat, dühödet, fájdalmadat, agressziódat, bosszúvágyadat és minden egyebet be lehet tenni ebbe! Ellene mondasz-e a kísértőnek, hogy Isten gyermekeinek szabadságában élhess? Ellene mondok, és még milyen kéjes örömmel! Az összes dühödet kimondhatod benne! Ezt csinálja Kékszakállal szemben ez a hölgy is! Azt mondja, hogy: Dehogy akarok meghalni, hát normális vagyok én? Mert az áldozat szerep szép lassan oda vezet, hogy saját magadat elpusztítod! Áldozat vagy, nem veszed fel a saját életedet, nem szerzel jogosultságokat, csak a destruktív jogosultságaidat lobogtatod, néha egy kicsit odaállsz a hujjogók mellé, panaszkodsz, hogyha mondanak neked politikai beszédekben néhány okos dolgot, hogy kik a bűnösök, akkor te mész, és akkor mondod, hogy persze, őket kell elpusztítani, de eközben végig te vagy az áldozat persze. De minden olyan pillanatban, amikor úgy tűnik, hogy nem csípnek el, akkor azért belerúgsz a kutyába, mert hát most éppen nem látnak! Ez az ifjú hölgy tehát azt mondta, hogy: Haljon meg a fene! De ez nem volt elég! Le kellett mondania arról a pillanatnyi jó érzésről, ami az adok-kapok hatalmi akármiből, a birtoklásból adódik.

Tulajdonképpen ezzel megint pontosan ugyanoda jutottunk el, amiről beszéltünk a szenvedélybetegség dinamikája kapcsán, meg most a méltányos igazságosság kapcsán. Ez a harmadik út! Sem ez, sem az, hanem középen!

Na most, hogy azért mondjak szép dolgokat is... Azt mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy amikor sikerült a felelősségvállalás, a méltányos igazságosság, meg a többi révén, egy csomó pozitív jogosultsághoz jutni, akkor egyszer csak az életerőink megnövekednek! 8 pontban összefoglalja, hogy mi lesz ennek a hatása. Ezt a 8 pontot, röviden szeretném elmondani, és mindegyik egy olyan erőforrás közben, amelyik a harmadik úton van. Tehát arra a kérdésre, hogy mit lehet csinálni, lehet igyekezni megbocsátani, lehet az Istennel kapcsolatot tartani, - és erről fogok majd a következő alkalommal beszélni, hogy ez mit jelent, ebben a rendszerben -, és ezen a középső úton lesz egy csomó jó dolog.

1. Ha képes vagyok lemondani a romboló jogosultság beváltásáról, - nem leszek Kékszakállnak a felesége -, akkor képessé válok az élet személyes élvezetére. Képes leszek élvezni az életet!

Most mondanék ide egy történetet a saját életemből. Az egyik legjobb barátom 40 éves lett. A barátainak ő készített meglepetést! Látjátok? Ilyen az, amikor valaki tele van plusz erőkkel! Tehát nem azt teszi, hogy már egy éve lapozgat, és lesi, hogy mikor lesz az ő szülinapja, amikor majd ajándékokat kap. Amikor pedig eljön a szülinapja, akkor azt mondja, hogy: Jaj, Istenem, de jó, éppen 0,1-en álltam, most majd kapok néhány ajándékot, ami egy pár napra kitart majd. De ez a barátom máshogy tesz. Tehát elérkezik a szülinapja, és azt mondja, hogy: Most a legjobb barátaimat megvendégelem! Ezért jó az ő barátjának lenni! J Ezt pedig én teljes mellszélességgel kihasználtam. Az egészben az volt a legjobb, hogy ő meghívott minket bowlingozni, és két héttel azelőtt kibérelt egy pályát, egész estére, 8 órától éjfélig. Akkor pedig, - most vasárnap este -, a következő történt, hogy egy olyan jót bowlingoztam, mint a franc! Tudjátok mi volt az érdekes? Akkor ment igazán jól, amikor pizzát ettem! Tehát amikor csak gurítani kellett, valahogy nem ment. Ekkor pedig rendeltem egy pizzát, és két kólát. Egyszer csak, ahogy ettem-ittam, játszottam, úgy kezdett valahogy az élet egészen elviselhető lenni! J Az ember az egész vasárnapi áldozathozatal után, ugye… Szóval, nagyon jó volt. Úgy elszaladt az idő, mint a fene, egyetlen baj történt csak, hogy nem nyertem. De ezt is épes voltam földolgozni. Szóval ez az élet élvezetének a képessége!

Vagyis a harmadik úton az van, hogy mielőtt az áldozat szerepből, meg a hatalmaskodásból nyelnél ilyen nagyon furcsa erőket, élvezd kicsit az életet! Nyugodtan! Engedd meg magadnak! Szabad elmenni, és akkor lehet játszani, mert az egy nagyon jó dolog!

2. Az élettől kapott ajándékok kreatív felhasználásává válok képessé. Vagyis mindnyájan a csomó bántás és sérelem mellett kaptunk jó pár klassz dolgot, és ezeket képesek vagyunk fölhasználni. Ez is a harmadik úton van. Megnézem, hogy mi az, amit tudnék jól örömmel használni?

Egy történet, ezzel kapcsolatban. Egyszer egy anyuka és egy apuka úgy döntöttek, hogy elviszik fiúgyermekeiket Afrikába nyaralni, mert természetesen volt elég pénzük, és arra gondoltak, hogy mi lehet ezeknek a 14-15 éves fiúgyerekeknek nagyobb öröm, minthogy Afrikába mennek, és egy luxusszállóban laknak. Majd pedig hazajött a két fiúgyerek a családdal, és a következőt mesélték el a szülők. A lehető legkiábrándítóbb dolog történt, mert a gyerekek egész nap a luxusszállodában ültek, és a TV-ét nézték, Afrikában! Ez azt jelenti, hogy képtelen voltak bármit is kezdeni azzal, amit az élet nekik adott! Olyan izgalmas egy tükörbe nézni! Most mennyivel esik jobban állandóan panaszkodni, és azon sopánkodni, hogy mit vett el tőlünk az élet, és nem arról gondolkodni, hogy mit kaptunk az élettől? Hát ha most itt ülünk, az már azt jelenti, hogy rengeteg sok mindent kaptunk! Hát kit érdekel, hogy mit nem kaptunk?

3. Velünk született készségek kifejlesztésének a képességére jutunk el.

Egy olyan szép dolgot hallottam! Egy héttel ezelőtt jött hozzám valaki, és azt mondta, hogy: Képzeld Feri, zeneterápiát tanulok, és egy olyan eseményen vettem részt, ami hihetetlen nagy erőket mozgósított bennem! Ez pedig az volt, hogy elmentem egy olyan koncertre, amelyet down-kóros gyerekek adtak, és ez egy fantasztikus élmény volt, ahogy ezek a gyerekek együtt zenéltek! Egy hatalmas tanulság volt ez nekem, zenésznek!

Meg nekünk egészséges embereknek is nagy tanulság, hogy mindenkinek, még olyanoknak is, akikre mi azt mondjuk, hogy hát mi adatott neki, olyan készségek adatnak, amelyeket lehet fejleszteni. Lehet úszni, meg lehet zenélni, lehet táncolni, és vak emberekkel lehet színházi előadást rendezni, és nagyon sok mindent lehet csinálni. Lehet fejleszteni ezeket a készségeket! Nekem volt egy-két mozgássérült barátom, és mondjuk azt megtapasztalhattam, hogy az a barátom, aki 35 éve nem képes mozgatni sem a lábát, sem a kezét, ás úgy kell mozgatni őt, és még csak levegőt sem tud venni magától, hogy ez a barátom képes értem áldozatot hozni! A legnagyobb bűn egy ilyen helyzetben, hogy nem engedem meg, az én mozgássérült és légzésbénult barátomnak, hogy értem áldozatot hozzon! A legnyomorultabb ember képes áldozatot hozni! Ez egy hatalmas készség, amivel lehet élni, hogy áldozatot hozok másokért! Ezt lehet fejleszteni is.

Ez akart a harmadik pont lenni. Hát valamire csak jó vagyok? Eiffel-tornyot csinálok gyufaszálakból, vagy valami hasznos tevékenységet csinálok… J Miért? Hát ez nem hasznos? Hát átélem benne, hogy tudok valamit, ez nagyon hasznos! Hát én például nem bírnám megcsinálni!

 

Köszönöm szépen a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs