Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések 2.

Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések és ezek megválaszolhatósága/meg nem válaszolhatósága

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Szeretnék néhány visszautaló mondatot tenni arról, hogy hogyan keveredtünk oda, ami a mai alkalomnak a témája, és aminek nagyjából pont a közepén járunk. Amikor a hitről és arról töprengünk, hogy a hitünket hogyan tehetjük személyessé, akkor eljutottunk a hitnek és az etikai dimenziónak a szoros összefüggéséhez. Az etikai dimenziónak találtuk meg a kulcsfogalmait: a méltányos igazságosságot, az elköteleződést, a felelősségvállalást, és a többit. Láttuk ennek a rendszernek a sajátosságait, hogy a hitnek milyen viszonyai vannak, ezzel az előbb említett tartalmakkal. Ekkor természetesen fölmerül az a kérdés, hogyha ennek a rendszernek része Isten, vagy ha ennek a rendszernek része vagyok én, mint ember, aki képes vagyok föltenni azt a kérdést, hogy Isten igazságos-e vagy nem, hogy miért hagyta Isten, hogy miért büntet engem Isten, ha én emberként képes vagyok az Istenre vonatkozó kérdéseket föltenni és megfogalmazni, ez azért van, mert ezek az én emberségemhez hozzátartozó kérdések, és akkor bennfoglaltan Isten mindenképpen része ennek a rendszernek. Tehát ahhoz, hogy én emberként igazságosságra törekvő lehessek, úgy tűnik, hogy előbb-utóbb, valamilyen formában rá fogok kérdezni Isten igaz voltára. Arra, hogy Ő igazságos-e, vagy hogy hogyan igazságos? Úgy tűnik, hogy ez akkor is megtörténik, ha hívő vagyok, és akkor is megtörténik, ha nem. Ez a vallásgyakorlatot egyáltalán nem érintő kérdés! Érintheti, de nem törvényszerű, hogy érintse, mert egy magát ateistának tartó ember, minden nehézség nélkül, rá tud kérdezni Isten igazságosságára. Nem akartam kikerülni ezt a kérdést, éppen azért, ha úgy láttuk, hogy a felelősségvállalás, a döntés, a méltányos igazságosság, a jogosultság elismerése, a bizalom elmélyüléséhez szükséges, - márpedig azt láttuk, hogy szükséges, hogy nem létezik személyes bizalom akkor, ha ezek az etikai tartalmak nem tudnak kibontakozni - , akkor ne kerüljük el azt a kérdést, amely az Isten igazságosságára vonatkozik. Itt tartunk most tulajdonképpen. Elnézést kérek, hogyha ez egy csont, unos-untalan rágásának tűnik! Mert most el tudom már képzelni, hogy azt gondoljátok, hogy elment már most öt perc ezzel, és már megint ezt mondja, és amikor már meghallom azt a szót, hogy jogosultság, már… Azért is tartom fontosnak, hogy be tudjunk melegedni, mert ha én most rögtön belecsapok, akkor ti még hol vagytok, meg én hol vagyok? Szóval, föltettük azt a nagy kérdést, hogy mi az a keret, amiben ez a kérdés elhangzik? Ez a kérdésünk elvezet oda is, hogy az a keret, amiben mi most beszélgetünk az igazságosságra vonatkozó kérdésről, az vajon most egy elméleti keret-e vagy nem? Nekem úgy tűnik, hogy az, ahogyan mi most beszélgetünk, és föltesszük azt a kérdést, hogy most akkor igazságos-e Isten, miért hagyta és miért büntet, hogy ezek nem elméleti kérdések! Az a helyzet, amiben mi vagyunk, ez nem egy elméleti helyzet! Éppen ezért, mindaz, amit mondok, nem elméleti válaszkánt hangzik el. Azonban fölmerül egy nagyon nagy nehézség, hogy képes vagyok-e úgy beszélni, erről a legszemélyesebb kérdésről, mondjuk, hogy miért engedi ezt Isten úgy, hogy innen, ez ne elméletként hangozzon el? El tud-e találni hozzátok mindazt, amit én mondok, úgy, hogy figyelembe veszi azt, hogy ti itt, egy tapasztalati, személyes helyzetben vagytok, hogy valamiképpen érintettek vagytok, és nekem fogalmam sincs, hogy hogyan? Halvány gőzöm sincs, külön-külön, a ti érintettségetekről, arról, hogy személyesen, hol érint titeket, ez a kérdés! Ez pedig nagyjából megfelel annak a helyzetnek, ahogy valakivel elkezdünk beszélgetni, mondjuk négyszemközt, és ő nekünk fölteszi ezt a kérdést. Tehát, egy modell-helyzetben vagyunk! Vagyis, amennyire képtelen vagyok én személyesen beszélni ezekről a dolgokról, úgy, hogy az valóban elérjen hozzátok, és szinte csoda, hogyha valami eljut hozzátok, ugyanúgy ez a helyzet megfelel annak a nehézségnek, amikor valakivel elkezdünk beszélgetni, és ő fölteszi ezt a kérdést. Nagyjából a helyzetnek ugyanaz a nehézsége. Állítom azt, hogy az igazságra vonatkozó kérdések föltehetőek elméleti keretben, de akkor azonban a ti fejetekben, át kellene valamit kapcsolni, és az lenne jó, ha ti pontosan tudnátok, hogy ez most egy elméleti beszéd. Itt pedig megint fölmerül egy kérdés, hogy ezt a váltást meg tudjátok-e csinálni? Megtesszük-e ezt a váltást vagy nem? Nekem úgy tűnik, hogy egy-két Terminátoron kívül, ezt általában nem teszzük meg! Mondok egy példát. Egyszer nagyon okos emberek ültek le így, egy körben, és engem azért hívtak meg, hogy az ő okosságuk még fényesebb legyen. Arról beszélgettünk, hogy vajon, ha mi egy személyre szóló tananyagot akarunk kitalálni egy képzésben, hogy akkor mi a közös nevezőnk? Mi a közös nevezője a szociológusnak, a szociális munkásnak, a pszichológusnak, a pszichiáternek, a közgazdásznak, a jogásznak, meg a teológusnak? Fölvetettem azt a dolgot, hogy szerintem, az, ami bennünket összeköt, az a saját tudományunkhoz való személyes viszonyunk! Az, ahogy mi viszonyban vagyunk azzal, amit elmondunk azoknak, akik minket hallgatnak. Szerintem, ez köt minket össze! Némi hallgatás után, hatalmas tiltakozást sikerült kiváltanom! Egy nagyon okos szociológus a következőket mondta, de fölháborodva, hogy: „Hát, ez nem lehet közös alapunk! Senkinek, semmi köze ahhoz, hogy nekem mi a személyes viszonyom ahhoz, amit elmondok!” Ami ekkora ellenállást vált ki, máris egy személyes viszonyt pattint elő, és kiderül, hogy egy nagyon okos valaki, aki egy elméleti kérdés megválaszolásához ült le, egy pillanat alatt, személy szerint érintve van, és azt mondja, hogy ehhez, senkinek semmi köze. Semmi közöd hozzá, hogy nekem mi a viszonyom ehhez, ami elmondok, hogy én azt, hogy élem meg. Ez elmélyített engem abban, hogy valószínűleg, ez a közös talaj, és hogy erre kell továbbra is rákérdezni! Ezt azért akartam elmondani, mert ha ez a nagyon okos szociológus egyetlen, ártatlan fölvetés kapcsán, roppant személyes választ adott, akkor szinte lehetetlen az, hogy én egy elméleti megfontolást vagy elgondolást fontolgatok egy előadás kapcsán, hiszen itt ülök a személyemben, és ezt legföljebb az elvonatkoztatás által tudom megtenni. Egyébként meg, érintve vagyok! Legföljebb egy ilyen konstrukcióval elvonatkoztatok, majd hazamegyek, és a gyomrom tele lesz feszültséggel, mert egyfelől megértettem, hogy mi az elmélet, de semmi segítséget nem kaptam ahhoz, hogy mit is kezdjek vele, és akkor ezt valahol máshol kell elvégeznem. Nahát, valahol itt vagyunk, és ez a keret! Az, hogy egy tapasztalati keretben vagyunk, és én úgy tekintek ezekre a kérdésekre, mint személyes, az emberi tapasztalatból fakadó kérdésekre. Ugye, innen érkeztünk el oda, hogy itt tapasztalati teológiáról van szó, nem elméletiről és nem is gyakorlatiról!

Mondanám egymás után, nagyon gyorsan a pontokat, amin már túl vagyunk.

1. Amikor valaki fölteszi ezt a kérdést, ez akár lehetsz te magad is, hogy igazságos-e Isten, miért hagyta, és a többi, akkor abból indulunk ki, hogy ez nem hitigazságra vonatkozó kérdés, nem elméleti-teológiai kérdés, még csak nem is gyakorlati-teológiai kérdés, nem teoretikus kérdés, és nem is elméleti, hanem tapasztalati és személyes.

2. Engedjük meg ezeket a kérdéseket! Ezek személyes kérdések, és a személyes kérdések, ebben az adott esetben, elméleti mondatban jelennek meg. Mondjuk például, ha ezt a kérdést tesszük föl, hogy most akkor jó-e a Jóisten, ez a kérdés akkor már önmagában is izgalmas. Ez szerintetek egy elméleti kérdés? Már a kérdés is ordít, hogy én nem elmélet vagyok kezét csókolom, és ne tessék rám így válaszolni! A jó-e a Jóisten kérdés mögött, egy csomó szubjektív, és a mögött aztán egy csomó személyes kérdés feszül! Mondanék egy ilyet, saját tapasztalatból. Betegségének előre haladott állapotában, látogattam meg egy idős, férfi beteget. A következőt kérdezte, miközben a következőkről beszélgettünk előtte, hogy hát milyen viszonya volt neki a papokkal, az Egyházzal és a többivel, és erre ő a következőt mondta, hogy: „Hát azért én egyet nem értek. Ha az emberiség már több tízezer éve él, és hal meg, akkor van-e elég hely a mennyországban?” Ez volt az ő kérdése. Most a kérdésem felétek az, hogy szerintetek, ez egy elméleti kérdés-e? Én papként ráugorhatok a gumicsontra, és azt mondhatnám, hogy: „Jaj, ez milyen könnyen megválaszolható kérdés! A mennyország egy más létrend, egy más dimenziója a valóságnak. Esetleg a húr elméletekkel, a tér görbületével, és a membrán elmélettel összefüggésben vizsgálhatjuk meg ezt a kérdést, és hogyha minimum tizenegy dimenzióban gondolkozunk, ahogy ma egy kultúrember teszi, ha az élet kérdéseit fölveti, akkor természetesen…” Most el tudjátok képzelni, hogy erre őneki szüksége van? Hát nem sok! E mögött a kérdés mögött, a mondatok vagy szavak mögött, az a kérdés van, hogy: „Nekem van helyem odaát? Jut még egy kicsi hely, nekem is?” Ez a kérdés, nem az évszázadokról, meg tízezer évekről szól, nem a térről, meg a húr elméletről, meg az ősrobbanásról, dehogy szól erről! Az ő helyéről szól! Miközben így, ahogy mondom, ugye, hogy milyen természetes, hogy így van? De, amikor ott vagyunk, akkor nem az! De most majd kitérek arra, hogy miért nem az? Hogy miért nem halljuk meg szívesen, emögött a kérdés mögött azt, hogy: Mond csak Feri, van nekem ott egy hely? Mi az, ami kiváltja belőlünk azt a tiltakozást, hogy ezt meghalljuk?

3. Aztán, ezen kérdések mögött, ha az Istent szólítja meg valaki, akkor súlyos dilemma feszül, egy félelem, hogy vajon Isten, nem büntet-e meg, még ezért is, hogy én fölteszem ezt a kérdést? Vajon te, aki hívő vagy, vagy főleg pap, az a legrosszabb, vajon te mit fogsz hozzám szólni, akkor, ha én a te Istenedre vonatkozóan ilyen csúnya kérdést teszek föl? Én azt gondolom, hogy te papként, egy perszonálunióban vagy a Jóistennel, és én azt gondolom, hogy te sosem kérdezed meg, hogy a Jóisten jó-e? Mert neked az a szakmád, hogy kiállj, és azt mond, hogy az Isten jó! Egy csomó félelem, előítélet van azokban, akik ezt a kérdést fölteszik. Sőt, néha a pap a legalkalmatlanabb személy arra, hogy egy ilyen beszélgetést folytasson valakivel, mert azt gondoljátok rólunk, hogy ezeket a kérdéseket mi nem tesszük föl! Ezt gondoljátok? Igen! Helyesen! Mert nagyon ritkán tesszük föl! Mert ugyanis te, hogyha egy este azzal fekszel le, hogy úgy tűnik, az Isten nem is jó, majd édesdeden elalszol, és szépeket álmodsz, akkor ezt te könnyen megúsztad! De mit csináljak én? Nekem ez a szakmám! Ha én ezzel a kérdéssel fekszem le, akkor én sokkal nehezebb helyzetbe kerülök, mint te! Mert mégis, hogy állok ki holnap az emberek elé? Kiállhatok úgy, hogy: Ma a Jóistenről kellene beszélnem, de tegnap úgy gondoltam, hogy nem jó az Isten, és mára még nem született válasz? Van egy pap barátom, és vele szoktuk ezeket a helyzeteket megbeszélni. Összeülünk és megbeszéljük, hogy mit kell akkor csinálni, ha nincs kedvünk beszélni, vagy ha azt gondoljuk, hogy nincs mit mondanunk? Mi a helyes eljárás ilyenkor? Ő kidolgozott egy módszert, és azt csinálja ilyenkor, hogy leül, és több pontban összeszedi azt, hogy mit jelent az, az Isten erőterében, hogy nincs kedven beszélni? Majd pedig erről tart egy prédikációt, hogy nincs kedvem beszélni. Ismerek egy papot, aki ezt megcsinálta, és bejelentette egyik nap, hogy ő most egy ideig nem fog beszélni. Sok héten keresztül bírta, és egyetlen szót sem szólt. Az emberek először értetlenek voltak, aztán idegesek, dühösek, és végül csapatostul mentek a sekrestyébe, mondván neki, hogy ezt nem csinálhatja velük, mert az a kötelessége, hogy beszéljen! Hatalmas ellenállást váltott ezzel ki! Ez az ellenállás, megint csak a témánkhoz tartozik!

4. Ezek mögött a kérdések mögött, amelyek az igazságosságra kérdeznek rá, éppen a legfontosabb, személyünket érintő dolgok feszülnek! Például a bizalom. Ha meg merem kérdezni, ez azt jelenti, hogy van bennem bizalom, irántad vagy Isten iránt, akivel kapcsolatban ezt kérdezem. Aztán benne van a felelősségvállalás is. Ezekről beszéltünk. A felelősségvállalás, amelyet nem akarok letenni, ezért kérdezek. Aztán benne lehet az is, hogy már nincs vesztenivalóm: Nekem már mindegy! Inkább vállalom a kockázatot is, de nekem ezt tudnom kell, mert különben nem tudok tovább létezni! Ez aztán akkor a személyes kérdés!

Aztán ilyenkor előjön az egzisztenciális szorongás is. Az egzisztenciális szorongás, egy normális, jó dolog! Amikor szorongani kell, akkor nagy baj, ha valaki nem szorong! Dehogy kell, ebből a szorongásból kigyógyulni! Olyan kedves volt valaki, amikor egyszer elmondott egy élethelyzetet, amiben ő nagyon nehezen éli meg azt, amit megél, és utána, miután ismer engem valamennyire, azt mondta, hogy: De tudom Feri, hogy te erre azt mondanád, hogy ez normális, és reális! Persze benne volt ebben a mondatban, hogy én most ezzel semmire se megyek! J Tehát az, amikor a személyem, a létezésem kerül kihívás elé, és én elkezdek szorongani, az teljesen normális és reális! Mindez nem tévesztendő össze, mindenféle neurotikus szorongással!

5. Ha válaszolok a kérdésre, akkor könnyen olyan utat mutatok, és mondom neki, hogy járjál ezen az úton, amely utat ő nem lát, különben nem tenné fel ezt a kérdést. Ha egy olyan utat mutatok neki, amelyet ő nem lát, és ezért nem tud rajta járni, akkor ezzel őt, én még szerencsétlenebb helyzetbe sodrom!

6. A kérdésre adott válasz, általában a személy elutasítását jelenti. Válaszolok a kérdésre, és rád nemet mondok. Ha azt mondom, hogy bűn, akkor is rossz választ adok, és ha azt mondom, hogy nem bűn, akkor is rossz választ adok. Azért, mert válaszolok a kérdésre, és nemet mondok a személyre! Majd pedig, ott hoztam ezt a rengeteg példát, hogy: Te igazságtalan vagy Istennel, ez nem reális, amit most mondasz. Ugye ez, hogy miért büntet engem Isten? Légy őszinte magadhoz, más is átélt már ilyesmit, másnak is rossz, nem szabad így gondolkozni, ez pesszimizmus, legyél optimista, ez nem véletlen, majd rájössz az értelmére, fogadd el a szenvedést, vedd föl a kereszted, ezután jön a Feltámadás, ne is kérdezzük, hogy mi az oka, hanem, hogy mi a célja, nem szabad így gondolkozni, ez csak ront a helyzeteden, gondolj valami szépre, valami jóra… Gondolj szentírási mondatokra, Jézus olyan szépen beszélt erről a helyzetről, mert akit Isten szeret, azt megfenyíti! Hoppá! Hova jutottam el itt, a nagy lendületemben? Isten veled együtt szenved, tekints a keresztre, vedd föl a kereszted, ne mássz le… J Ugye, ezek a mondatok elméletben jók, elméleti kérdésre, elméleti válaszként nagyon jól megállják a helyüket, ezért nagyon könnyen lépre megyünk, éppen azért, mert elméleti szinten válaszolunk, és azt mondjuk, hogy hát ezek jó válaszok, de hát tényleg lehetne egy kicsit optimistább, mert most tényleg egy kicsit pesszimista. Na jó, azért 15 perc alatt befejezem ezt a visszatekintést… Aztán pedig jöttek az A, B, C, D, E, és F pontok. Ha válaszolok, akkor nem veszem komolyan azt, hogy te már sokkal régebb óta kérdezel, mint én.

Te hónapok vagy évek óta teszed föl ezt a kérdést, de én most hallom tőled, és ha én vagyok olyan pimasz, hogy válaszoljak, akkor nem tartom tiszteletben a te egész kutatásodat!  

Aztán. Elveszem tőled a személyes felelősséged: Majd én válaszolok neked!

Gyámoltalanná teszlek és tehetetlenné. Inkompetensnek tekintelek a saját helyzetedben.

Megfelelésre szólítalak föl: Felelj meg az általam adott válasznak! Igazodj hozzá!

Megkérdőjelezem a szabadságodat és a szabad döntésedet, hogy te erre választ találhatsz!

Végül pedig, korlátoz engem is, a saját válaszom, mert függő helyzetbe hoz a saját válaszomtól.

Ez volt idáig. Most bemelegedtünk!

7. Ezek a kérdések, a saját félelmeimet, bizonytalanságomat, tehetetlenségemet hívják elő. Ez egy döntő fölismerés! Amikor valaki megkérdezi, hogy meddig kell még így szenvednem, akkor ebben a pillanatban megjelenik egy kérdés az én fejemben, hogy meddig kell még melletted lennem, hallgatva azt a kérdést, hogy meddig kell még szenvednem? Amikor te megkérdezed, hogy miért büntet engem Isten, akkor megjelenik bennem egy kérdés, hogy miért büntet engem Isten azzal, hogy te azt kérdezed tőlem, hogy miért büntet engem Isten? Ezt most nagyon, ilyen okoskodóan mondom, de ha normálisabban tudnám mondani, akkor azt valahogy úgy mondanám, hogy: Ezek a kérdések föltétetik velem, ugyanezeket a kérdéseket, a saját életemre vonatkozóan. Amikor pedig kiderül az, hogy hoppá, megpróbálok veled beszélgetni, kapcsolatban vagyunk egymással, és itt már nem egy elméleti találkozás zajlik és nem is egy gyakorlatias, hanem egy személyes! Ebben a pillanatban, ha én benn akarok maradni veled a beszélgetésben, vagy saját magammal, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy ezek a kérdések saját magam felé irányulnak. Mit kezdek én a saját szenvedésemmel, és a többivel? Hol tartok én ebben a kérdésben? Általában sehol! Vagy ha valahol tartok is, ez a kérdés most váratlanul ér, és meghökkenthet! Előszedheti azt belőlem, hogy ebben a pillanatban erre most nincs válaszom! Elkezdek én félni, és én szorongani. Elkezdek én aggódni, majd pedig dühös leszek. Elkezdek rád haragudni, haragudni a helyzetre, arra, hogy hogyan kerülhettem én ebbe a helyzetbe. Nagyon sajátos módon, éppen ebben a helyzetben személyessé válnak a te kérdéseid, nálam is.

Most egy beszélgetésből, hadd olvassak föl egy részletet, ami egy lelkigondozó és egy súlyosan beteg kliense között folyik.

„Manuela állapota rossz. Bénulás, infúzió, fájdalom és beszűkültség. Ahogy a szobájába lépek, különös csend fogad. Sűrű a levegő. Meghalt? Nem. Sajnos, nem. Így suttog: Mónika, alig bírok már lélegezni! Szótlanul állok ott, úgy, mint aki megbénult.

(Ez egy gyönyörű szép leírása annak, hogy a beteg úgy érzi magát, mint aki megbénult, és már levegőt is alig kap, és néhány másodperc alatt, az, aki vele személyes kapcsolatba akar kerülni, megbénul. Úgy érzi magát, mint az a valaki, akihez jött. P.F.)

Itt vagy még? – Igen! Észreveszem, hogy én is szaggatottan veszek levegőt, és mégis a légkör mindent sugároz, csak halált nem. Ezt meg is fogalmazom. – Szépen mondtad! –suttogta. Valami halvány szövetség jelenik meg köztünk a térben. – Manuela! További szövetségre van szükségünk, ez így nem megy! – Hogy gondolod? – Nekünk, nekem, szükségem van Istenre. (Itt az, aki beszélget a beteggel, kimondja azt, hogy most ő is eljutott oda, hogy most, ebben a helyzetben neki is szüksége van Istenre. Nem azt mondja, hogy: Bízzál Istenben, mert neked szükséged van rá! Hanem átéli - tapasztalat -, hogy neki is szüksége van rá. P.F.)

Azt mondja: - Nekem és neked, szükségünk van Istenre! A válasz: - Nem! Újból a bénító súly, mintha mindent megfojtana, egy mélyben lévő harag. Aztán sikerül valamikor közbeavatkoznom. – Manuela, saját magad miatt van most szükségünk segítségre. – Igen!-  mondja. – Tudod korábbról, hogy nincs értelme, semmi értelme annak, hogyha nekirohanunk valaminek! A haraghoz való ragaszkodásnak sincs, még ha nagyon is érthető dolog. Ha elfogadod a javaslatom, akkor elviszem a dühöset ahhoz a címzetthez, akinek szól, Istenhez. Elviszem a dühöset a kórházi kápolnába. Kipróbálhatnánk! Először fogalmazd meg, és add át nekem a haragod! Kritikusan és kételkedve fölpillant. – Gondolod? Azt hiszem, hogy az ötletem nem volt jó, amikor váratlanul így szól: - Rendben! Szó, szót követ, és egyszer csak megjelenik a harag, és aztán hirtelen a következő mondat: - Egyszerűen, nem akarok meghalni! - Milyen érthető, és mégis inkább tovább szenvednél így, a javulás reménye nélkül. Erre fölsóhajt: - Nem! Vidd el a dühöm!”

Akkor most már tovább a leírást nem olvasom el. Az történik, hogy ez a segítő, fogja a kimondott haragot, és elviszi a kápolnába, és ott lerakja annál, akinek ez a harag szól. Mondom, hogy mi történt azután.

„Amikor egy napra rá visszamegyek hozzá, ezekkel a szavakkal fogad: - Sohasem gondoltam volna, de alig, hogy kimentél a szobából, elmúlt a harag és újra tudtam lélegezni. Annyira szabadnak éreztem magam! Valami gondtalanság féle. Semmi sem volt már fontos, és mégis minden fontos volt, de úgy, mintha közben egyértelmű lenne, hogy minden megoldódik. Mintha lenne valami cél!”

Ebben a példában próbáltam elmondani azt, hogy amikor megkapjuk ezt a kérdést, vagy föltesszük saját magunk színe előtt, ezeket a legfojtogatóbb kérdéseket, akkor akármit átélhetünk. De amikor veled beszélgetek, és kapom ezeket a kérdéseket, én magam is elkezdek félni és szorongani. Egyszerűen azért, mert én is olyan ember vagyok, mint te: Én is tehetetlenül állok, ezen kérdések előtt! Legtöbbször pedig az a válaszom, hogy nincs válaszom! Csak azt tudom, hogy fölteszem ezt a kérdést! Tehát megtapasztalom a saját kiszolgáltatottságomat, azt a kiszolgáltatottságot, ami benned van, amikor a kérdést fölteszed.

Amikor megkapom ezt a kérdést, akkor miután átélem mindazt, amit te kérdezel, és belemegyek ebbe a helyzetbe, ez segít nekem abban, hogy abban a helyzetben legyek, és azon a szinten legyek, amin te, a kérdező. Mert te tehetetlen vagy és kiszolgáltatott, és te fölteszed nekem ezt a kérdést, és ha én nem elméleti és gyakorlati válaszokat adok, hanem személyeset, csak akkor kereshetem meg a személyes választ, ha átélem a kérdés nyomán a kiszolgáltatottságomat. Ekkor pedig jön egy nagyon érdekes fölismerés, ami persze ritkán jön, mert előbb el szoktunk menekülni. Sokkal előbb elmenekülünk, már sokkal előbb, idáig ritkán jutunk el! Ezek a szent, kivételezett pillanatok! De ha már valaki, az életében egyszer is eljutott egy ilyen pontra, akkor megtapasztalja azt, hogy az, aki kérdez, előrébb jár, mint te, akitől a kérdésre a választ várják. Mindennél jobban átéled azt, hogy ő már sokkal mélyebben átélte ezt a helyzetet, mint te! Nem úgy van, mint ahogy a helyzetből tűnne! A helyzetből mi adódna? Az, hogy beteg vagy és kiszolgáltatott, én egészséges vagyok és reális, és józan. Te nagyon mélyen vagy, én meg egy nagyon jó helyzetben vagyok. Ezért te, mint kiszolgáltatott, kérdezel tőlem, mint kompetenstől, rátermettől, paptól és hívőtől, akiben van hit, remény és szeretet, míg benned nincs, vagy van, csak kevesebb. Látszólag ugye, ez a helyzet? Én vagyok elől, te meg hátul! De amikor én belemegyek ebbe a helyzetbe, és eljutok oda, ahová most jutottunk, akkor átélem azt, hogy pont fordítva van: Te sokkal jobban előttem jársz, és hogy te vagy ezen az úton elől, és én, épphogy csak szembesülök a saját rettegésemmel, a saját félelmemmel, szorongásommal, és ezáltal én vagyok mögötted! Nem én mutatok utat neked, hanem még ott tartunk, hogy te mutatod nekem azt az utat, ahol te vagy, és én még csak követlek téged! Ha lenne merszem! De nincs. Ugye, ez a realitás! Mert éppen mondjuk húsz perce beszélgetünk, és húsz perc múlva nekem a legsötétebb verembe kellene ugranom. Van merszed beugrani? Dehogy van! Nekem van merszem? Dehogy van! Még mindig ott állok a pereménél, és azt mondom, hogy: Istenem, csak ne kelljen ugrani! Hogy úszhatnám meg ezt a helyzetet olcsóbban? Hogy tudnék valamit kitalálni, hogy nekem ne kelljen ugranom, és ne kelljen ott lennem, ahol te vagy? Mert közben a személyes kapcsoltban tudom, hogy lehetnék ott, ha vállalnám! Én hozhatok egy tudatos és szabad döntést, hogy ugrok, de nem merek! Ez a kérdés, nagyon segít nekünk, azért, hogy ugorjunk és belemenjünk abba a helyzetbe, amiben te teszed föl a kérdést.

8. Amikor erre a kérdésre nem válaszolok, és átélem a saját tehetetlenségemet, akkor eljutok oda, hogy erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nincs válaszom! Hadd írjam most le ezt nagyon egyszerűen! Mindaddig, amíg azt gondolod, hogy neki nincs válasza, és neked van, addig nem vagy azon a talajon, ahol ő! A beszélgetésben, ha eljutsz oda, hogy átéled azt a saját kiszolgáltatottságod miatt, hogy már nekem sincs válaszom, és az összes válasz, amivel idejöttem, mind semmivé vált, rájössz, hogy az összes válasz teológiai, elméleti, a másik, gyakorlati. Az összes válaszod szétzúzódott, miközben estél le a szakadékba vagy a kútba. Egyetlen válaszod sincs! Ha idáig nem jutsz el, akkor a találkozásotok még nem elég személyes! Ezt most persze, nem elméletként akarom mondani, csak valamit próbálok leírni. Ha nem élted még azt át, hogy nincsen válaszom, akkor még nem vagy ott, azon az úton, ahol a kérdező van! Ez lehet az a pillanat, amikor valami nagyon fontos dolog történik, valami válaszféle fogalmazódik meg, és nem a kérdésre, hanem arra a személyes helyzetre, amiben vagyunk, mert ez az a pillanat, amikor valamiképpen egyek leszünk. Valami egység kialakul köztünk. Az előző történetben, amikor azt mondja, hogy valami halvány szövetség jelenik meg köztünk a térben, akkor ez lehetne az, amire most gondolok. Ahhoz, hogy én erre a nem elméleti és gyakorlati kérdésre valamit válaszolni tudjak, a szónak finom értelmében, át kell mennem ezen a folyamaton, tudnom kell azt, hogy nekem sincs válaszom, és nemcsak a te kérdésedre nincs, hanem a saját kérdésemre sincs, nem neked nem tudok válaszolni, hanem még magamnak sem tudok válaszolni! Éppen ebben a tehetetlenségben pedig, egyek leszünk egymással! Ez valamiképpen a csodának a pillanata, amiért érdemes elkezdeni beszélgetni! Egyetlen különbség van, ez pedig nagyon fontos különbség, az, hogy én beugrottam a kútba, tehetetlen lettem úgy, mint te, nekem sincs válaszom, sem a magam, sem a te kérdésedre, de egyvalamivel azonban másképpen vagyok, mint te: én képes vagyok reflektálni erre a helyzetre! Képes vagyok egy harmadik nézőpontból látni azt, hogy mi történik velem! Te pedig, aki a kérdést föltetted, talán nem! Ha beteg vagy, ha haldoklasz, ha kiszolgáltatott vagy és tanácstalan, akkor talán, te erre nem tudsz reflektálni, én pedig igen. Ez a különbség! Ha én teljesen azt élném át, amit te, akkor mind a ketten elvesztünk! Ez pedig egyáltalán nem cél! Átélem veled együtt ezt, és közben reflektálok arra, hogy mi történik benned, meg bennem, amennyire ezt tudom, meg köztünk. Ez a különbség, de ez a különbség nagyon fontos különbség! A különbséget úgy lehetne megragadni, hogy te, amikor fölteszed a kérdést, hogy hol volt Isten akkor, akkor te az Istennel nem vagy kapcsolatban, vagy legalábbis ezt megkérdőjelezed, én pedig egy fonállal együtt ugrottam le, és bennem tudatosul az, hogy nem szűntem meg az Istennel kapcsolatban lenni. Ott vagyok most melletted, válaszom nincs, fogalmam sincs, de mégis, fogok egy fonalat, és ez engem összeköt Istennel, akire te rákérdeztél! Te nem látod a saját fonaladat, ami bár megvan, csak nem látod! Én viszont látom a saját fonalamat, meg látom a tiédet is, de ugyanolyan mélyen vagyok, mint te. Ez csak a különbség, hogy én fogok egy pici fonalat! Nyilván pedig ez az, amire neked szükséged van! Ha neked elég lenne az, hogy valaki utánad ugrott a kútba, akkor legfeljebb együtt halunk meg. Ez ahhoz a problémához vezet el minket, hogy mit kezdjek én azzal, hogy Krisztus is meghalt? Ezzel semmit sem tudok kezdeni, a legnagyobb mélypontban! Miért? Most sajnáljam? Van nekem is éppen elég bajom!

Most pedig egy rövid beszélgetést szeretnék elmondani, ami éppen ebben a helyzetben történik.

„Miért? Ez egy olyan kérdés, amely keresi a választ. Ennek megértésében egy történet Isaac Singer, egyik könyvében. Két zsidó, akik túlélték a holocaustot, találkoznak Izraelben. Az egyik férfi, akinek az első felesége odaveszett, és újranősült. A második feleségét Géniának hívják. Közös lakásukban, együtt van a két férfi. A sok halottjukról beszélnek, és a felfoghatatlanról. Együtt kell élniük azzal, ami felfoghatatlan, és a halottakkal, és erre nem képesek. (Akkor itt jön a beszélgetés.)

Chaim, Génia férje így szólt:

- Miért kellett mindennek megtörténnie? Választ várok rá! Mit gondol? Van erre válasz valahol vagy nincs?

Erre a másik:

- Nem! Nincs rá válasz.

- De miért nincs?

- Azért, mert a szenvedésre nincs válasz! A szenvedő számára nem lehet. 

Ekkor benyit Génia, és ezt kérdezi:

- Miért ültök itt a sötétben?

Chaim, a férje nevetve mondja:

- Egy válaszra várunk. Nem létezik válasz, a szenvedő számára nincs válasz.

De mégis, Chaim nevetni kezd, amikor így felel:

- Ezért ülünk a sötétben, mert várunk egy válaszra.

Az írók sokkal többet tudnak, mint a teológusok, akik csak az elméleti teológiával bajlódnak. Ülünk a sötétben, várunk egy válaszra, amelyről tudjuk, hogy nincs. Szenvedő számára nincs. Gyönyörű kifejezése annak, amiről eddig beszéltem. Elméleti válasz van, gyakorlati válasz is van, de amikor te vagy a kút mélyén, akkor neked nincs! Azonban, miközben nincs erre a kérdésre válasz, a kérdés föltehető és föl kell tenni, és normális és reális, amikor egzisztenciálisan szorongva, várunk egy választ egy olyan kérdésre, amelyre nincs válasz. Mindez reális és nagyon emberi! Ha választ akarunk adni ebben a helyzetben egy kérdésre, amire nincs válasz, akkor teszünk valami embertelent, akkor leszünk irreálisak, mert nem abból a tapasztalatból indulunk ki, amiben te meg én vagyunk!

9. Erre a kérdésre, talán a kérdező sem vár választ. Talán ő sem azért teszi föl, mert hallani akarja a választ. Ha belegondolunk abba a helyzetbe, hogy mi kérdezünk, akkor el tudod azt képzelni, hogy valaki a kérdésedre egy jó választ ad? Én nem! De mégis lehet, hogy fölteszem ezt a kérdést! Tehát lehetséges, hogy úgy teszem neked föl ezt a kérdést, hogy nem is várom el, hogy válaszolj! De a kérdést mégis csak föl kell tennem! Ráadásul van egy még fontosabb dolog, hogy nemcsak a kérdést akarom föltenni, hogy igazságos-e Isten, meg miért hagyta, hanem neked akarom föltenni ezt a kérdést. Ez itt pedig egy nagyon fontos pillanat! Nemcsak arra van szükségem, hogy a kérdést föltegyem, hanem arra is, hogy legyen valaki, akinek a kérdést föltehetem! Miközben talán nincs is válasz, és nem is várom el azt, hogy te válaszolj! Lehetséges, hogy ebben a kérdésben a következő kérés feszül: El tudsz-e engem fogadni akkor, és szeretni akkor, ha nekem nincs válaszom? Azt gondolom, hogy te bejöttél most, találkoztál velem, és neked most van egy csomó elméleti válaszod. Bár régen nekem is volt, de ezeket már elfelejtettem. Most az a kérdésem, hogy szeretsz-e engem akkor, ha nekem már nincsenek válaszaim? Tudsz akkor engem elfogadni? Tehát ez a kérdés van benne, hogy: Szerethető vagyok-e akkor, hogyha nekem már nincsen válaszom? Szerethetem-e magamat, Isten szeret-e engem akkor, ha én erre a kérdésre nem tudok válaszolni? Talán ez van a dolgoknak a legmélyén! Ha pedig én válaszolok, akkor ezzel azt mondom, hogy: „Nem, Isten nem szeret téged, ha nincs válaszod! Muszáj, hogy legyen válaszod! Én hoztam is egyet neked. Ezt gyorsan odaadom. Elégedj meg gyorsan ezzel a válasszal, és akkor te is megragadhatod azt a fonalat, ami téged Istennel összeköt! De, ha nincs válaszod, akkor nem tudjuk, hogy mi lesz veled meg Istennel!” Akkor most eljutottunk oda, hogy ez a tízes pont:

10. Ez a kérdés, talán leginkább Istennek szól! Miért gondoltam én valaha is azt, hogy az a kérdés, hogy miért engedte meg ezt Isten, az nekem szól? Ez a kérdés Istennek szól! Őt szólítja meg a kérdező! De szüksége van rám, hogy ezt a kérdést föltegye Istennek! Talán akkor meri föltenni ezt a kérdést magának, ha van mellette valaki, aki előtt ezt a kérdést föl lehet tenni. A kérdés tehát úgy tűnik, hogy Istennek szól!

Na most, akkor következzék egy nagyon fontos mondat itt: Ez a kérdés provokálja Istent. Ezt nem az Isten gondolja így, hanem az ember gondolja így! Az ember azt éli meg, hogy amikor merészeli föltenni ezt a kérdést, akkor ezzel kihívja Istent, vagyis szó szerint: provocare, előhívni, kihívni! Hadd hozzak ezzel kapcsolatban most ide egy történetet. Mise után, kimegyek a templom elé, és hatalmas tömeg fogad, ott állnak a parkoló autók, és a parkoló autók közül néhányan úgy parkolnak, hogy a menetiránnyal szemben állnak. Vasárnap 12 óra 5 perc van, és egy rendőr bácsi, a rendőr bácsi társával, kék cédulákat rakosgat a szélvédőkre, rajtuk mondjuk 9000 forint büntetéssel. Erre odahívnak engem, hogy vasárnap délben a rendőr bácsi azzal foglalkozik, hogy a misén résztvevő embereknek az autóját, ilyen cédulákkal ajándékozza meg, azért, mert fordítva álltak a menetirányhoz képest. Na most! A rendőr bácsi, joggal jár el, ugyanis, ez tilos! Azt, hogy ő megbüntet bennünket, ezt joggal teszi! De mit mondanak erre az én hívő barátaim, akik állnak a kocsijuk mellett, látván ezt a kék cetlit? J Azért annyira nem lazultam le, hogy elmondjam, hogy mit mondanak… De azért, hogyha most elképzelitek, hogy mit mondanak, akkor utána van egy mondat, ami már a higgadtságból fakad, amikor azt mondja az egyik kedves testvérem, hogy: Ez provokáció! Nyilván az ő eddigi, 60 éves élettapasztalata jelenik ebben meg, és nem tud elvonatkoztatni az eddigi élettapasztalatától, és meglátni ebben a rendőr jogosultságát a bírságolásra, és máris úgy éli ezt meg, hogy ez provokáció! A következőket gondolja ezalatt: A rendőr, provokál engem! Szerintem is provokáció, csak nem úgy, ahogy az én testvérem gondolja! Provokáció, vagyis elő akarja hívni az éppen a Szentmiséről kilépő embernek az Istenkapcsolatát, és ezt provokálja! J A rendőr pedig a maga módján arra kíváncsi, hogy te a Szenttel való találkozás után, mit teszel, amikor ő jogosan megbüntet? Ez valóban provokáció, a szó legszemélyesebb értelmében, miközben még a rendőr sincs ennek tudatában! De ahogy ezek után az Egyházhoz viszonyul, annak már tudatában van! Ez szerintem a szó szoros értelmében, nem egy elméleti helyzet, hanem tapasztalati pillanat, amikor a rendőr bácsi megtanulja azt, hogy miután provokálta a bennünk élő Istent, hogy rajtunk keresztül az a válasz érkezett, hogy miközben én végzem a dolgom, Isten haragszik rám, és dühös és csúnya dolgokat vág a fejemhez. Akar-e ő ezek után, ezzel az Istennel beszélgetni? Nem hiszem! Amikor valaki fölteszi ezt a kérdést, hogy akkor mondja meg atya, jó az a Jóisten? - akkor ez provokáció! Nagyon komoly provokáció! Istennek szól a kérdés, őt provokálja! A szó szoros értelmében, magához akarja hívni Istent, ezzel a kérdéssel, és meg akarja tudni, hogy kicsoda Isten, ebben a helyzetben, amiben ő most van. Ez egy szent provokáció! Csak éppen nem úgy, ahogy álltunk mi ott akkor, abban a pillanatban, és éppen megbüntettek bennünket! Ezért nem érdemes egyáltalán magunkról lepattintani ezt a kérdést, és azt mondani, hogy ilyet nem szabad kérdezni, mert ez egy provokáció! Az, csak éppen valahogy egészen másképp.

11. Ha a kérdés leginkább Istennek szól, akkor hagyjuk nyitva ezt a kérdést. Ne akarjunk Isten helyett válaszolni. Ehhez most tennék egy-két finom gondolatot. Ebben a kérdésföltevésben, ha én nyitva hagyom a kérdést, és nem válaszolok, akkor valamiképpen az életet hagyom nyitva! Azt a csatornát hagyom nyitva, ahol a kérdező megláthatja azt a fonalat, ahol ő az Istennel kapcsolatban tud lenni. Ha én válaszolok, talán éppen ezt a fonalat vágom el, vagy ezt az utat zárom be, mert azt mondom, hogy neki egyetlen fonál adatik, ez pedig nem más, amelyen keresztül én kapcsolódok az Istenhez! Tehát azt kérem tőle, hogy másszon át hozzám, és az én fonalamon menjen föl Istenhez. Miért kérem ezt? Ha én ezt kérem tőle, akkor vajon eléggé tisztelem-e az ő személyét? Tisztelem-e azt, hogy őneki, van Istennel egy kapcsolata? Valószínű, hogy nem! Hanem bennfoglaltan azt mondom, hogy: Ó, igen! Neked teljesen igazad van, amikor azt mondod nekem, hogy Isten téged elhagyott! Neked valóban most nincs kapcsolatod Istennel, ezért kénytelen vagy hozzám átmászni, és az én létrámon fölmenni Istenhez! Bizony, neked teljesen igazad van! Akkor ezt mondom neki. Ha a kérdést nyitva hagyom, akkor azt mondom, hogy: Nézd! Nekem, most erre a helyzetre van egy válaszom, esetleg ezt el is mondom. Mondhatom azt, hogy miután beugrottam a kútba, tehetetlen lettem, és akkor ez és ez jutott az eszembe – ezt szabad elmondanom, mert ott valamit megtapasztaltam a veled való beszélgetésben. Akkor pedig elmondom, hogy nekem mi ez a fonal, vagy ez a létra, de közben nem mondom azt, hogy mássz át ide! Hanem azt mondom, hogy: Nézz föl te, és nézd meg, hogy ott neked mi van! Ilyenkor szoktak csodás dolgok jönni, amikor ő fölismeri, hogy neki milyen létrája van, és neki milyen fonala van, oda, föl az Istenhez! Tehát, ha nem válaszolok a kérdésre, akkor nyitok utat arra, hogy őneki legyen válasza! A válasz alatt, most itt nem egy szó szerinti választ értek. Ha eljutok ide, akkor azt is kifejezem, hogy erre a kérdésre, amely Istent provokálja, valójában csak Isten tud válaszolni! Erre a legszemélyesebb kérdésre, csak Isten adhat egy nagyon személyes választ.

12. Most eljutottunk oda, hogy szinte semmit sem tehetünk. Mintha sikerült volna eljutni oda, hogy: Ó, hát semmi gond, nyugodtan menj bele ebbe a dologba, és semmit sem kell csinálni! Nincs válasz, nem kell válaszolni, hát sokkal egyszerűbb a helyzet, mint ahogy eddig gondoltuk. De valójában ez nincs így, hanem sokkal nehezebb a helyzet, mert kellett ugrani, átélni mindazt, amit a kérdező átél, és a kérdés pedig az, hogy: Akkor miben segítek? Miben áll az én segítségem? Amikor nem adok választ, akkor valamit fölajánlok, ez pedig én magam vagyok! Ha választ adok, akkor nagyon könnyen a választ ajánlom fel, és magamat nem! Minél elméletibb választ adok, ez annál inkább így van! Ha nem adok választ, de hajlandó vagyok ülni a sötétben, egy válaszra várva, amely válasz nincs a szenvedőnek, akkor valamit adtam neki, és nem egy választ, hanem magamat! Ha én nem válaszolok, de mégis veled maradok, akkor ez azt jelenti, hogy elviselem annak az egész tehernek a súlyát, ami téged nyomaszt, és már engem is! Ez e helyzet pedig azt hívja ki, hogy van-e olyan ember, aki hajlandó velem együtt átélni azt a nyomasztó és kínzó, és tehetetlen helyzetet, amiben én vagyok. Vagyis a kérdés mögött egy kérés van: Mellettem vagy-e, amikor nekem nincs válaszom? Bírod-e te, ezt a helyzetet? El tudod-e viselni ezt a helyzetet? A kérés, tehát nagyon konkrét, hihetetlenül konkrét, gyakorlati: Kérlek, legyél velem, amikor nekem nincs válaszom! Kérlek, legyél velem, amikor provokálom Istent, és félek, hogy mi lesz ebből a dologból!

Akkor pedig legvégül talán azt is mondhatjuk, hogy talán a kérdezőnek nem egy válaszra volt szüksége, hanem rám volt szüksége, de úgy ahogy ezen a folyamaton átmentünk, és Istenre van szüksége, akit provokál. Nem válaszra! Rád, meg Istenre!

Na igen… Mi van az idősebb fiúval? Mert így záródik be a keret… Van még öt percem, és elmondom, hogy mi van az idősebb fiúval.

Ezt most még szeretném befejezni, mert még egy-két mondatot szeretnék ide mondani. Bízhatok-e egy Istenben, aki nem igazságos, bízhatok-e egy Istenben, aki nem jó, csak azt mondják róla, hogy Jóisten, bízhatok-e egy olyan Istenben, aki kevésbé szeret, mint az én apukám, bízhatok-e egy ilyen Istenben? Ezek a kérdések reális kérdések, és fontos kérdések, és én szerettem volna most, erre a kérdésre válaszolni, de abban a keretben, ahol szerintem ez a kérdés elhangzik. Vagyis szerettem volna most két alkalom alatt, veletek átélni azt, hogy fölteszem ezeket a kérdéseket, hogy együtt provokáljuk Istent, hogy nem válaszolok helyettetek, hogy most ülünk a világosban, és eljutunk oda, hogy nincs válasz. Arra akartam most vállalkozni, hogy ezt most bírom veletek! Bár pap vagyok, és nekem, mondjuk itt, a kereszt alatt illene valami választ mondani! Volt egy nagyon kedves valaki, aki odajött hozzám a múltkori előadás után, és azt mondta nekem, hogy: Atya, azért mégis mondhatnánk azt, hogy… hogy neki van egy válasza. Azt kérdezte tőlem, hogy el fogom-e mondani a végén? Én pedig azt mondtam, hogy: Nem! Nem fogom elmondani, mert akkor nem tisztelnélek téged eléggé, mint személyt, aki most vagy valaha, fölteszi ezt a kérdést, hogy miért! Ezt én most két alkalommal szerettem volna abban a keretben megkérdezni, amely keretben, szerintem ez a kérdés elhangzik. Éppen ezért, én nem tudok erre válaszolni, meg nem is akarok! Közben pedig azt gondolom, hogy valami válasz mégiscsak születhetett, de nem tudom azt, hogy valóban született-e nektek. Nem tudom. De mégis, ebben van valami reményem!

Ezt akartam volna elmondani nektek, így befejezésképpen. Talán nem mentek el most sokan úgy, hogy föltettem két alkalommal ezelőtt egy kérdést, és adós maradtam a válasszal. Arra gondolok, hogy: A Feri is azt csinálja csak, mint az összes többi pap, hogy a legvégén azt mondja, hogy ez egy nagy misztérium! J Azonban, én ezt a mondatot most ki sem ejtettem a számon, mert ez is egy válasz! Amikor ott vagyunk a gödör mélyén, ez a mondat is eltűnik a ködben, semmi tartalma nincsen.

Akkor most menjünk vissza a tékozló fiúhoz. Azzal kezdtük, hogy amikor a tékozló fiút, egy egzisztenciális szorongás keríti hatalmába, amit úgy fejez ki, hogy éhen fog dögleni, és ezért inkább hazamegy, mert ott legalább egy kis moslék jut neki, akkor hazamegy az apukájához, és ő készít neki egy nagy lakomát. Ekkor ott van az idősebb testvér is, aki pedig azt mondja, hogy: Na apám, azt mond meg nekem, hogy ez, hogyan igazságos! Akkor most, itt szeretnék utalni a mi prédikációinkra. A mi prédikációink általában moralizálnak, a kisebbik fiú fölött. Azt mondjuk, hogy hát az a bűnös, erkölcstelen fiú, hála az Istennek bűnbánatot tartott, ideje korán. Ez azonban ennek a történetnek, a tökéletes meg nem értése, méghozzá azért, mert a fiatalabbik fiú nem tartott bűnbánatot, hanem egzisztenciális szorongásában rájött, hogy nincs vesztenivalója: visszamegy az apjához, és bár fogalma sincs, hogy mi történik majd, de nincs más választása. Ennél, egy még nagyobb bűnt szoktunk elkövetni, ez ellen a történet ellen! Ez pedig az, amikor végső kicsengésként azt mondjuk: és tessék, ez a fiatalabb fiú legalább bűnbánatot tartott, és az idősebb? Nahát, az a legnagyobb mihaszna! Mert nem elég, hogy minden, ami az apjáé volt, az övé is, még ilyen pimasz, provokatív is az apjával! Ejnye-bejnye! Szokj le róla! A válaszom az idősebb fiú helyzetére, az, hogy az idősebb fiúkat segíteni kell abban, hogy ne menjenek be az atyai házba, és hogy azt mondják, hogy életemben először nem lépem át ezt a küszöböt, mert az összes válasz, ami eddig elég volt, most nem elég! Bár eddig próbáltam ezzel a dologgal nem szembesülni, de most átélem azt, hogy Isten igazságtalan. Végre eljött az a szent pillanat, amikor én, az idősebb, a jó testvér, és nem a lázadó, hanem a rendes, a szófogadó, föl merem tenni, ezt a kérdést! Azt hiszem, hogy minden papnak, kutya kötelessége volna, az idősebb testvért nem berugdalni az atyai házba! Sokan gondoljuk, hogy: Miért nem tudta Jézus elmondani ezt a történetet úgy, mintha valami amerikai sikerfilm lenne, hogy megáll az idősebb testvér az atyai ház előtt, az apja kijön, és mondja neki, hogy gyere be fiam, mire ő azt válaszolja, hogy na jó, és akkor bemegy… J Akkor pedig az idősebb testvér megáll, és a fiatalabb pedig azt mondja: I love you, brother! J Erre pedig az idősebb is azt mondja, hogy: Me to! Akkor pedig következik egy könnyes jelenet, amit a nők mindenképpen szeretnek végignézni!

Most elmondom azt, hogy most én mit éltem át, és ez most nem elvi kijelentés lesz: Átéltem azt, hogy Jézus, valóban az Isten Fia! Mert tudjátok, aki ezt a történetet így fejezi be, hát tudjátok, annak van Istenkapcsolata! Nem engedi meg nekünk, hogy miután a történet kilencven százaléka után, már úgy kezdenénk azt érezni, hogy mégiscsak van válasz… és mégsincs válasz! Úgy fejeződik be a történet, olvassátok csak el…

Az idősebb fiúnak a kérdése, hogy: Apám akkor ezt mond meg, hogy vagy te igazságos? Ezt a kérdést hagyjuk nyitva, és ne tuszkoljuk be azt a nyomorultat! Itt most hadd mondjak egy szeretetteljes mondatot, az összes olyan jelenlévőhöz, aki pici, csecsemő kora óta vallásos: Ti átélitek annak a nyomasztó terhét, hogy mindig is vallásosak voltunk, és mi hogyan merészelnénk föltenni ezeket a kérdéseket? Most én papkánt, itt a feszület alatt azt mondom, hogy: Csak bátran! Nyugodtan provokáljátok csak Istent, nem foglak titeket erről lebeszélni! Lehet, hogy a ti személyes hitre mélyüléseteknek, éppen ez a kulcsa! Pont ez, amiről azt gondoljátok, hogy a legmesszebb visz benneteket az Istentől! Minden, gyerekkora óta vallásos ember, szeretné elkerülni ezt a kérdést, mert azt gondolja, hogy akkor megrendül az Istenkapcsolata. Pedig pont ez a nagy lehetőség!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs