Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések 3.

2004.05.11.

Megosztom
Elküldöm

Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések: "Istenem, Istenem miért hagytál el engem?" - a kérdések személyessé tétele, megválaszolhatósága.

 

Isten hozott titeket! Köszöntök mindenkit!

Most kezdem el mondani, hogy valóban célba érjen, hogy májusban találkozunk még, és ez azt jelenti, hogy még két alkalom lesz, egy utolsó előtti, meg egy utolsó. Ezt azért mondom így, mert a következő alkalom az utolsó előtti, és akkor az utolsó előtti alkalmon, mindenféle kérdést föltehettek, amit szeretnétek, bármit, ahogyan ezt szoktuk, csak majd az alkalom végén kérem, hogy adjátok át nekem ezeket kicsi cédulákon. Az utolsó alkalom pedig arra szolgálna, hogy megpróbáljam összefoglalni az egész évet, és igyekezzek mondani valamit arra, amit ti kérdeztek. Válaszom nem lesz, ezt úgyis tudjátok! J

 

Akkor most tennék egy tényleg rövid visszatekintést az elmúlt alkalomra. Abból a helyzetből indultunk ki, hogy vajon bízhatunk-e egy olyan Istenben, főleg rábízhatjuk-e az életünket egy olyan Istenre, aki az elméleti, a gyakorlati, és a tapasztalati helyzeteinkben és kérdésföltevéseinkben, igen gyakran igazságtalannak mutatkozik, vagy nem mutatja meg igaz voltát, vagy azt, hogy méltán bízhatunk benne. Akkor szóltunk arról, hogy az a keret, amiben rákérdezünk mi, Isten igaz voltára, az Ő megbízhatóságára, az Ő igazságosságára, az ne egy elméleti vagy gyakorlati keret legyen, mert elméleti dolgokat rengeteget tudnánk mondani, gyakorlatikat is. A gyakorlati válaszokat egymás után kipipáltuk, hogy mind igazak, és semmire sem jók, egy adott helyzetben. Amikor beszélgetsz a szenvedővel vagy a haldoklóval, vagy valakivel, aki föléteszi a kérdést, hogy miért, akkor ezek a nagyon praktikus válaszok is értelmetlenné válnak. Nem érdemes föltenni ezt a kérdést, nem azt kel kérdezni, hogy mi az oka, hanem, hogy mi a célja, ezek mind nagyon gyakorlatias dolgok, és igazak is, de gyakorlati keretben, de nem ebben a tapasztalati helyzetben. Akkor pedig eljutottunk oda, és ez volt tulajdonképpen a vége, hogy erre a kérdésre, talán a kérdező nem is vár választ, legalábbis nem tőlünk! Ez a kérdés leginkább Istent szólítja meg, ezért, hogyha valaki tud válaszolni arra a kérdésre, hogy Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, akkor ez talán az, akitől a választ várják. Aztán pedig, hogy mi, akiknek a jelenlétében ez a kérdés elhangzik, Isten felé, talán ami a legtöbb, amit adhatunk, hogy nyitva hagyjuk ezt a kérdést, engedjük, hogy a kérdés elhangozzon! Sőt, a tékozló fiú bátyját illetően, nemcsak, hogy engedjük, segítjük, sőt bátorítjuk, hogy valaki rákérdezzen, Isten igaz voltára, mert hiszen a bizalmunk múlik ezen! Aztán pedig, amit adhatunk, az talán nem is egy válasz, mint ahogy talán a kérdező sem választ vár, tőlünk semmiképpen, de talán Istentől sem választ vár, hanem tőlünk talán egy valamit vár nagyon egyértelműen, hogy ott legyünk, hogy olyan emberek legyünk, aki előtt vagy aki mellett, ezt a kérdést fel lehet tenni. Éljük át vele azt a zuhanást a semmibe, amin ő éppen keresztül megy! Egy nagy kiáltás van ebben, hogy: Van-e olyan ember, aki engem képes, ezen az úton követni, ahogy én zuhanok a semmibe, és végül teljesen elvesztem a talajt a lábam alól? Mert egy valakiben bízhatnék, Istenben, de Ő meg hallgat, vagy pedig nincs is. Van-e ember, aki ezt velem kibírja? A másik pedig, hogy nemcsak, hogy nem választ vár az illető, hanem egyszerűen csak a jelenlétünk után kiált, és emellett még ott van az is, hogy talán Istentől sem választ vár! Talán Istennek is csak a jelenlétét igényli, vagy elsősorban azt kéri! Itt tartunk most, és hogy a helyzet komolyságát még ki tudjam hangsúlyozni, hadd idézzek most Dosztojevszkijtől, a Karamazov testvérekből.

Iván és Aljosa beszélgetnek, és azt mondja Iván: „Ó Aljosa, nem káromlom én az Istent, hiszen értem én, hogy szükségképpen mennyire megrázza majd az egész világmindenséget, ha az Égben és a föld alatt, egyetlen magasztaló szólamba olvad össze minden, és így kiélt fel mindenki, aki élt vagy él, hogy: Igazságos vagy te Urunk, mert megmutattad a Te utaid! (Idézet a Szentírásból.) Ha majd az anya összeölelkezik azzal a hóhérral, aki szétmarcangoltatta a fiát a kutyáival, és mind a hárman sírva, ezt kiáltják: Igazságos vagy te Urunk! Az persze a megismerés koronája lesz, és akkor majd minden megkapja magyarázatát. De hát éppen itt a bökkenő, éppen ez az, amit én nem tudok elfogadni! Így hát, amíg a földön élek, igyekszem magam megtenni a magam intézkedéseit. Nézd Aljosa, lehet, hogyha megérem azt a percet, vagy föltámadok, hogy tanúja legyek, hát a gyermekének hóhérját átölelő anya láttán, a többiekkel együtt én magam is azt kiáltom: Igazságos vagy te Urunk! De én mégsem akarom ezt kiáltani! Amíg még van idő, igyekszem elhatárolni magam, és ezért teljesen lemondok, arról a legfelsőbb harmóniáról. Nem éri meg az egyetlen csepp könnyét sem, akárcsak annak az egyetlen egy megkínzott gyereknek, aki a mellét verte a kicsi öklével, és megváltatlan könnyeit hullatva imádkozott abban a büdös zugban az Istenkéhez. Nem éri meg, mert egyáltalán nem marad könnye! Pedig azt meg kell váltani! Máskülönben nem lesz harmónia. De mivel váltod meg? Hát lehetséges az? Vagy talán azzal, hogy majd megbosszulják? Hát mit nekem a bosszúállás? Mit nekem a hóhérok pokolra vetése? Mit tehet itt jóvá a pokol, ha azokat már agyonkínozták? És micsoda harmónia az, ha van pokol, én megbocsátani akarok, és összeölelkezni akarok, és nem akarom, hogy bárki is szenvedjen ezentúl, akár a pokolban is? És ha a gyerekek szenvedései, annak a szenvedéssummának a kikerekítésére kellenek, amely nélkülözhetetlenül szükséges az igazság megszerzéséhez? Nahát, akkor én jó előre kijelentem, hogy az egész igazság sem ér meg ilyen árat! És végül is, nem akarom, hogy az anya összeölelkezzék azzal a hóhérral, aki a kutyáival szétmarcangoltatta a fiát, ne merészeljen megbocsátani neki! Ha akar, ám bocsásson meg a maga nevében, bocsássa meg a hóhérnak a saját maga mérhetetlen anyai szenvedését. De szétmarcangolt gyerekének szenvedését, nincsen joga megbocsátani! És ne merje megbocsátani a hóhérnak, még hogyha maga a gyerek, meg is bocsátana neki! Ha pedig ez így van, ha őnekik nem szabad megbocsátaniuk, akkor hol az a harmónia? Hát van a kerek világon olyan lény, aki tudna, akinek volna joga megbocsátani? Nem akarok harmóniát! Az emberiség iránti szeretetből, nem akarom! Inkább akarok itt maradni, megbosszulatlan szenvedésekkel. Inkább megmaradok megbosszulatlan szenvedésem, és csillapítatlan háborgásom mellett, még akkor is, ha nincs igazam! Meg aztán túl drága. Egyáltalán nem a mi zsebünkhöz szabták a harmónia árát, nem tudunk mi olyan nagy belépődíjat fizetni! Ezért hát, a magam belépőjegyét sietek visszaadni, mert ha becsületes ember vagyok, akkor kötelességem visszaadni minél hamarabb! Meg is teszem. Nem az Istent nem fogadom el én Aljosa, csak a belépőjegyet adom neki vissza, teljes tisztelettel.”

Hát ennél többet erről én el nem bírok mondani, az biztos! Ez az első kötetben, a 320. oldal környékén található, egy beszélgetés részeként egy kávéházban. Na, tehát itt vagyunk, és ne kisebbítsük ennek a kérdésnek a súlyát! Szeretnék most egy egész picivel, más szinten hozzányúlni, ugyanehhez a kérdéshez. Azért, mert a tapasztalati szinten, azt tudtam mondani, hogy a szenvedőnek nincs válasz! Mindenkinek van válasz, csak a szenvedőnek nincs! Itt hagytuk abba, és én már akkor is tudtam, hogy azért valamilyen válasz van, de azt akartam, hogy egy hétig ne legyen! De most szeretnék egy picit följebb menni, és reflektálni erre a tapasztalatunkra, hogy a szenvedőnek nincs válasz, és ha talán volna is, nem kérjük a választ! Talán éppen az igazságosság nevében, nem kérünk magunknak semmiféle választ! De hát mindegy, Dosztojevszkijt átutaltam nektek…

Ez a szint pedig, ahogyan szeretnék egy kicsit másképpen beszélni erről, és valamiképpen reflektálni is arra a kijelentésre, hogy nincs válasz, és valamiképpen értelmezni azt, ami két alkalom alatt történt, mert kutatjuk azt, hogy bízhatunk-e Istenben, ezt azon a módon szeretném megtenni, hogy azt a kérdést szeretném föltenni, amit a zsoltáros tett föl a 22. zsoltárban, és amely kérdést Jézus is föltette a kereszten, hogy: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ennek a kérdésnek a körében szeretnék ma lenni, és ennek a kérdésnek a kutatása nyomán valamiképpen reflektálni az előző két alkalomra is.

Töprengtem ám én otthon, hogy mit csinálok veletek? Három alkalommal ezelőtt még vígan lubickoltunk a házasság örömei között, és akkor egyszer csak, hogy jutottunk el ide? Egyetlen mentségem van, hogy az utolsó előtti, meg az utolsó alkalom lesz már csak! Tehát ez lehet, hogy az, amit már csak ki kell bírni! Nem tudom, de valahogy erre vitt bennünket ez a fonál.

Mi az, amit elmondhatnánk erről a mondatról? Úgy tűnik, hogy az egész Ószövetség visszhangozza ezt a mondatot, és aztán Jézus is megteszi nekünk azt a szívességet, hogy fölteszi Isten előtt ezt a kérdést, hogy: Miért? Nézzünk most ennek utána! A biblikusok azt mondják… De mielőtt ezt elkezdeném. Egy nagyon komoly ember hívott engem magához, és most nem mondom meg, hogy ki ez a komoly ember, és azt kérdezte tőlem, hogy: „Feri, hallottam ám én ezekről az előadásokról. Mond csak nekem, mi ez, mit csinálsz te itt?” Erre én, a magam tapasztalati keretéből ki nem lépve, ennek a nagyon komoly és fontos embernek, akit tisztelek és becsülök, azt mondtam, hogy: „Hát én azt nem tudom!” És tudjátok, itt egyszerre egy nagyon komoly élményben lett részem, mert olyan csúnyán nézett rám, hogy rájöttem, hogy vannak helyzetek, amikor kell valamit mondani. Ő nem egy haldokló a betegágyán, él még ez a nagyon komoly és fontos ember, és úgy tűnik, hogy nyugtalan éjszakája lesz, ha nem mondok valamit. Tudok én válaszolni, ha kell! Mondtam is én választ, és a válasz az ugye az, hogy: Ez a tapasztalati teológia! Tehát az összes élőnek ez a válaszom, akik ezt kérdezitek, hogy ez az.

Ami nagyon fontos, hogy amikor Jézus a kereszten fölteszi ezt a kérdést, és elmondja a zsoltárnak ezt a mondatát, akkor tudhatjuk azt, hogy a zsoltár, egy irodalmi műfaj, az irodalmi műfaj keretében pedig, egyfelől imádság, másfelől pedig személyes panasz. A zsoltáron belül van egy ilyen műfaj, hogy személyes panasz. Képzeljétek el, hogy azt mondják a biblikusok, hogy ez a zsoltár is, azon zsoltárok közül való, amely nem a templomi kultusz részeként kezdte. A templomban megvolt a sajátos kultikus gyakorlat, tehát, hogy: Jó az Isten, igazságos az Isten, szeret minket az Isten, Mennyei Atya az Isten, és a kultuszon kívül, a falakon túl pedig emberek, valami ilyesmit imádkoztak. Amikor pedig ez a két dolog találkozott, akkor történt valami fontos esemény! Amikor egyszer csak, ez a zsoltár bekerülhetett a kultuszba, akkor történt valami fontos. Ennek a folyamatnak a csúcsa, amikor Jézus, a hivatalos kultuszon kívüli szavakat, beemeli a saját szavai közé, majd pedig az Egyház, ezt az egészet beemeli a hivatalos kultuszba. Hű-ha! Viszont nem szűnik meg, egyéni panasznak lenni! Ez azért fontos, mert amikor olvasom a 22. zsoltárt, és ahogy hallom, ahogy Jézus fölteszi a kérdést, ez nem elméleti teológia, mégcsak nem is gyakorlati teológia, nem bölcsességi irodalom, hanem nem más, mint egy egyéni panasz, imádság formájában! Aztán itt van még egy dolog, ami a kerethez fontos, hogy amikor valaki imádkozik, akkor Istent szólítja meg, és ez a megszólítás mindenképpen tartalmaz valamiféle bizalmat. Ahogyan erről beszéltünk is már. De ha ez a elhangzik, hogy én Istenem, én Istenem, miért  hagytál el engem, és ha látjuk, hogy ez a miért szó már sok száz éve elhangzik, akkor láthatjuk azt, hogy a kérdés önmagát meg is válaszolja. Ha erre a kérdésre lett volna válasz akkor, amikor az első ember ezt föltette, akkor nem kellene kérdezni! Ha sok száz, meg ezer éven keresztül a kezünkben van egy imádság, amelyben elhangzik ez a szó, hogy miért hagytál el engem, akkor ez utal arra, hogy a kérdésre nincs válasz, de a kérdés mégiscsak föltehető egy imádság formájában! Föltehető más formában is, csak akkor más lesz a vége! Erről majd szeretnék beszélni.

Ami még a keret szempontjából fontos, hogy ha elolvassátok a 22. zsoltárt, akkor azt láthatjuk, hogy egyszerre van benne jelen a panasz és a kiáltás, a provokáció, majd az Istenhez forduló könyörgés, és aztán majd az Istent dicsőítő imádság. Úgy tűnik, hogy a dicsőítés nem csak az imádság végén van, hanem a legelején is, é beletartozik a bizalomba. Vagyis úgy tűnik, hogy kaphatunk valamilyen választ erre a kérdésre, nem szavakban, hanem máshogy, de nagy kérdés azonban, hogy van-e bennünk egy kezdeti bizalom, és ez a kezdeti bizalom tartalmazza-e azt, hogy akarjuk Istent dicsőíteni? Ha csak a panasz és a kérés van, dicsőítés nélkül, akkor úgy tűnik, hogy az imádság reménytelenségbe fullad. Ha van panasz, meg van könyörgés, de nincs dicsőítés és bizalom, akkor az ember a reménytelenségig jut el. Ha pedig csak dicsőítés van, és nincsen panasz, nincs provokáció és nincs könyörgés, akkor irreálisak vagyunk. Úgy tűnik tehát, hogy az imádság alapmozzanatához hozzátartoznak ezek az elemek. Na most menjünk bele a mélyébe! Ebben a mondatban, együtt van a múlt és a jelen. A múlt abból a szempontból, hogy az a valaki, aki fölkiált és azt mondja, hogy Istenem szabadíts meg engem, ez a valaki tud arról, hogy Isten valaha, valakit megszabadított már. Amikor Jézus mondja ezt az imádságot, akkor benne van az, hogy ez az Isten olyan Isten, aki Egyiptomból megszabadította a választott népet, és van egy történelmi tapasztalat a szabadításról. De itt vagyok én a jelenben, és ebből nem élek meg semmit! Itt van egy drámai feszültség! Tudok a múltból Istenről, aki szabadít, és aki válaszol, és itt vagyok én, aki rabságban érzem magam, és nem kapok választ. Ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy az az ember, aki megszólítja Istent, hogy miért vagy igazságtalan, vagy miért hagytál el, éppen ebben a kijelentésében kifejezi azt, hogy tud egy Istenről, aki szabadít és aki igazságos. A hiány, a valóságról árulkodik. Ha valaki vagy valami nem hiányozna, akkor gondolhatnám, hogy nincs. De ha hiányzik! A hiány utal a dolog meglétére! Ha nekem hiányzik az igazság, az utal az igazság meglétére, ha nincs válasz, és én ezt úgy élem meg, hogy nincs válasz, ez utal a válsz meglétére. Ha föl tudom tenni azt a kérdést, hogy van-e Isten, ez utal Isten létére!

A panasz és a fájdalom, és a miért kérdés, és a provokáció, az az imádságban az Isten és ember közötti beszélgetésben hangzik el. Ráadásul az imádságban kifejeződik az, hogy egyetlen menedékem van, Isten, akit az imádságban megszólítok, mert minden fogalmam, gondolatom és válaszom, szanaszét tört már. Ahogy ezt említettem már múltkor is, hogy senki máshoz nem fordulhatok ezzel a kérdéssel, és nincs már ember, aki válaszoljon, csak Isten! A szorongásom és a kétségbeesésem azért fog el, mert van egy homályos sejtésem arról, hogy van válasz! Ha ki tudnám jelenteni azt, hogy nincs válasz, akkor nem kellene tovább szoronganom! Megnyugodhatnék abban, hogy nincs mit keresni, nincs mire várni! Ha tudhatnám azt, hogy nincs, aki válaszoljon, akkor ebben meg lehetne nyugodni. Az ember azonban, nem nyugszik meg! Vagyis az, hogy átélem ezt a szívbemarkoló, egzisztenciális szorongást, hogy miért vagy igazságtalan, miért hagytál el, hol vagy, és vagy-e egyáltalán, ez erre utal, hogy az ember olyan lény, hogy nem tud belenyugodni abba, hogy nincs válasz, és nincs, aki válaszoljon! Ez pedig utal arra, hogy van válasz, és van válaszoló! Igen ám, csak a helyzet azért nehéz, mert miközben tudom vagy sejtem, hogy van válasz és van válaszoló, addig sem a válasz, sem a válaszoló nem jelenik meg előttem! Éppen ezért jön a szorongás és a kétségbeesés! Amit tehát átélek az, hogy Isten hallgat, nem jelenik meg, és ezért igazságtalan, mert ha igazságos lenne, akkor válaszolna és meg kellene jelennie! Itt megint van egy óriási feszültség! Miközben nem jelenik meg és nem válaszol, aközben tudom azt, hogy Isten igazságos. Ez a kettő pedig egy hatalmas feszültséget kelt bennem! Tudni tudom ezt, de semmit nem tapasztalok meg belőle! Ha el tudnám vetni azt, hogy Isten nem igazságos, akkor egyszerűen talán meg tudnék békélni azzal, hogy rosszul vagyok. Vagy ha tudnám azt, hogy Isten igazságos, és csak ez lenne, akkor talán meg tudnék szabadulni a szorongástól. De a kettő egyszerre van! Erre most hadd mondjak egy választ! Most kezdődnek a reflexiók, amely reflexiók csak az imádságból jönnek elő, mert máshonnan úgy tűnik, hogy nem. De majd erről akarok még beszélni, hogy mit is értek itt imádság alatt. A Kinyilatkoztatásnak van egy válasza arra, hogy miért nem jelenik meg Isten, miért nem nyújtja ki a kezét, miért nem szabadít meg, és miért nem szól? A Kinyilatkoztatás az imádságban, ezt a választ adja: Isten azért nem nyújtja ki felém a kezét, és azért nem szabadít meg, mert nincsen szabad keze! Őneki is csak két keze van, és mind a két kezét fölfeszítették a keresztre! Vagyis pont abban a helyzetben van Ő is, mint én! Isten azért nem válaszol, mert nem kap levegőt, pont úgy mint én! Ez a válasz azonban, az előző két előadás alatt, nem válasz, én ezt tudom, de most reflektálunk a helyzetre, és egy imádságnak a keretein belül vagyunk. Egy imádságon belül, az imádkozó, aki megszólítja Istent, hogy én Istenem, miért hagytál el engem, eljuthat oda, hogy nem hagyott el, Ő is azt éli át, amit én! Nem segíthet nekem, mert rajta sem segít senki: el van foglalva mind a két keze, és nem tud szólni, mert nem kap levegőt! Mondanám most az auschwitzi verzióját ennek. Három embert fölakasztanak, természetesen ártatlanul. A barakktársaknak végig kell nézni az akasztást. Két idősebbet akasztanak föl, középen meg egy fiatalt. A két idős hamar meghal, a fiatal azonban sokáig szenved. Állnak, és nézik az akasztást, és az egyik megkérdezi az előtte lévőt, hogy: Mond meg, hol van Isten? Az előtte lévő embernek pedig, a következő tapasztalati válasza van, ami válasz neki, de nem válasz a kérdezőnek, hogy: Éppen előttünk lóg a bitófán! Ez a válasz, egy tapasztalati válasz valakinek, de a kérdezőnek talán nem. Hol van Isten, hogy megszabadítson? Éppen most haldoklik! Nem ér rá!

Az Isten előtti szenvedés, mindenképpen és törvényszerűen, Istentől jövő szenvedéssé válik! Ha én az imádságban azt kérdezem, hogy Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, ez azt jelenti, hogy a szenvedésemet úgy élem át, hogy ez nem csak Isten előtt történik, hanem Isten által történik. Itt pedig megint csak egy óriási feszültség van! Egyszerre élem át azt, hogy valaki igazságtalan velem, és egyszerre élem át azt, hogy egyetlen egy valaki tehet igazságot, és ez az a valaki, aki igazságtalanságot követ el velem szemben! Ezért fordulok hozzá, és ebben a helyzetben tehetetlenné válok! Itt pedig most megint jön egy reflexív válasz, egy tapasztalati válasz, csak azoknak, akik a tapasztalat szintjén vannak és imádkoznak. Amikor fölteszem ezt a kérdést Istennek, akitől már nem úgy kérdezek, hogy Istenem, miért hagyod ezt, hanem úgy kérdezek, hogy Isten, én Istenem, miért csinálod ezt velem, amikor ezt az imádságban megkérdezem, és azt kérdezem, hogy miért hagytál el engem, akkor hallhatok Isten részéről egy mondatot. A mondat így hangzik, hogy: Feri, miért hagytál el engem? Hallhatom ugyanazt a mondatot, amit én kérdezek! Ha pedig én meghallom Istennek a kérdését, aki ugyanúgy ott van abban a helyzetben, amiben én, és mér nem csak a velem beszélgető lelkész van velem, vagy nem csak a segítő, vagy terapeuta vagy lelkigondozó, hanem Isten van velem, és átmegy azon, amin én. Erre pedig egyszer csak hallom ezt a kérdést, hogy: Mond Feri, miért hagytál el engem? De ez valószínűleg, csak a csönd után jut el hozzám, és egyszer csak elkezdek tudni én válaszolni. Már nem leszek kívül a saját életemen, gondolván azt, hogy valakitől kell választ kapnom, hanem rájövök arra, hogy nekem is kellene válaszolni. Isten megteszi velem azt, amiről azt gondolom, hogy Ő teszi meg velem! Én azt gondolom, hogy Ő elhagy engem és nem válaszol, és egyszer csak ráébredek, hogy ez fordítva is, pontosan ugyanígy igaz! Ebben a pillanatban pedig ráébredek, hogy én ugyanúgy elhagyom őt, és ugyanúgy nem válaszolok az Ő kérdésére, mint ahogy Ő nem teszi meg ezt nekem. De ez, csak az imádságban történik meg, különben nem történik meg! A kérdés tehát elkezd engem keresni! Nem az többé a kérdés, hogy Isten hol vagy, hanem hogy én hol vagyok?  Nem az, hogy Isten mit válaszol, hanem hogy én mit válaszolok? Úgy tűnik, hogy Isten az imádság keretében, hihetetlenül komolyan vesz engem!

Egyszer csak az általános és a személyes között is egy óriási feszültség keletkezik. Miközben talán még tudom azt, hogy Isten van, és itt van, aközben az én Istenem nincs itt! Isten van és itt van, de ha úgy kérdezem, hogy én Istenem hol vagy, akkor nincs! Azt tudom, hogy Isten nem hagy el engem, de ha az a kérdés, hogy engem elhagyott-e, akkor azt mondom, hogy igen. Ha azt kérdezem magamtól, hogy van-e válasz a szenvedésre, azt mondom, hogy van, de ha azt kérdezem, hogy nekem van-e válasz, akkor azt mondom, hogy nekem nincs. E kettő között pedig óriási feszültség van! Ekkor pedig föltehetünk egy kérdést, hogy vajon a múltnak a szabadító Istene, egyenlő-e az én Istenemmel? A kettő azonos-e? Itt válik az Istennel való kapcsolatom személyessé! Ez a tékozló fiú testvérének a pillanata, amikor egyszer csak ráébred, hogy ki is az ő apja! Eddig volt egy képe az apjáról, hogy az én apám igazságos, ez volt a múltbéli Isten, a szabadító és igaz Isten, és egyszer csak van egy helyzet, amikor átéli azt, hogy ez az Isten, dehogy igaz: az én apám nem igazságos! Itt jön egy óriási kérdés: A múltbéli igaz Isten, akiben hittem, egyenlő-e az én Istenemmel? Ebből pedig jön egy újabb kérdés: Ki akkor az én Istenem? Ki ez? Eddig azt hittem, hogy a szabadító Isten az én Istenem, most viszont már nem tudom! De ebben a helyzetben, megint csak valami föltárul! Mégpedig az, hogy eddig nem tudtam, hogy ki Isten, hogy mindaddig, ameddig azt mondtam, hogy Isten az igazságos, szabadító Isten, addig a múlt Istenéről tettem elméleti kijelentéseket. Ez a helyzet föltárja előttem azt, hogy fogalmam sem volt, hogy ki az én Istenem! Csak a történelmi tapasztalat által adott Istenről tudtam eddig valamit, de arról, hogy ki az én Istenem, arról halvány gőzöm sincs! Ez pedig megint elvisz bennünket oda, hogy Isten megteszi velünk azt, hogy egyszerre csak személyesen találkozzunk vele! Végre valahára elkerül az útból, a múlt történelmi tapasztalata Istenről, és az összes kijelentés Istenről, amit a múlt hordott össze. Abban pedig, hogy Isten nem igaz Isten többé, egyszer csak találkozom vele! Ez az a helyzet, amikor valami nagyon nagy drámának a közepébe kerülünk, és ezt így lehetne mondani, hogy: A személynek a szenvedése, az Isteni igazságért folytatott kozmikus küzdelem része. Amikor elkezdek nyűglődni és szenvedni, akkor valójában, mintha küszködnék és küzdenék azzal, hogy igazságos-e Isten? Egy döbbenetes helyzetben találom magam! Mit lehet erről a helyzetről elmondani? Nincs menedék hitigazságokban, dogmákban, múltbéli kijelentésekben, sehol sem találok menedékre! A pap szava sem menedék többé, és elmehetek Szentmisére, abban reménykedve, hogy hátha a pap mond valami jót, ezen már rég túl vagyunk… Mert a pap az általános tapasztalatról tud beszélni, de én most egy olyan helyzetben vagyok, amikor az én Istenemmel találkozom. Mit tud arról a pap, hogy ki az én Istenem? Arról, hogy ki az én Istenem, erről csak én tudok valamit, senki más!

Minden megoldás, vagy mindenki, aki a megoldást akarja kínálni, bűntettet követ el az emberrel szemben, mégpedig azért, mert igazságtalan a szenvedővel! Pontosan ugyanazt a bűntettet követi el, mint amit Krisztus haldoklása közben követtek el azok, akik azt mondták, hogy van itt megoldás, hát persze hogy van, méghozzá nagyon sok megoldás van, például szólhatnál az angyaloknak, hogy mentsenek meg, ha tényleg Igaz vagy! Azok, akik megoldást kínálnak, bűntettet követnek el, azért, mert minden megoldás, a szenvedőt bűnösnek kiáltja ki. Ha én azt mondom, hogy én tudom, hogy neked van megoldás erre a helyzetre, ezzel elismerem azt, hogy te bűnös vagy, mert fölmentem Istent a vádak alól! Megvédem Istent, ahelyett, hogy téged védenélek meg, hogy odaállnék melléd, és azt mondanám, hogy: Tényleg nincs válasz! Ha azt mondom, hogy van válasz, az Isten védem, ahelyett, hogy melléd állnék! Ez nagy igazságtalanság! Ezért van az, hogy az életünk során kivételes pillanatokban, valamiképpen egyedül maradunk, és velünk szemben, nem a bűnösök állnak, hanem az igazak. Az életünk legdrámaibb pillanatában velünk szemben egy hatalmas kórus van, méghozzá a vallásosak kórusa, az igazak és a hívők kórusa, a keresztények és a humanisták kórusa, akik még merészelik védelmezni Istent, és azt mondani, hogy: Istennek van igaza, Ő igaz, te pedig nem! Azt hiszem, hogy ezt a helyzetet senki sem úszhatja meg! Egyszer csak szemben találjuk magunkat az összes rendes emberrel, az összes igazzal és kereszténnyel! Az egész Egyházzal szemben leszünk egy pillanatban! Persze ezt most kisarkítva mondom így!

Még egy mondatot fűznék ehhez, és ez megint egy reflexió lesz. Ha valaki, de most az én fejemben mindenki, aki most azt mondja, hogy Isten igaz és igazságos, és ezzel áll velem szemben, amikor én nem hallom, hogy Isten válaszolna, és nem értem, hogy miért kell szenvednem, ebben a pillanatban az történik, hogyha ti Isten mellé álltok, én áldozattá leszek. Ez pedig pont az, amiről nagyon sokat beszéltünk a Kékszakállú herceg vára című történetben. Nem segítetek nekem, ha Isten mellé álltok, mert magamra ölthetem az áldozat szerepét! Ha pedig azt mondom, hogy Isten a bűnös, és én vagyok az áldozat, ez engem eltávolít Istentől! Mindezt pedig azzal teszitek meg, hogy azt mondjátok, hogy Isten igazságos! Ezzel áldozattá tesztek! A szenvedőnek tehát, úgy tűnik, hogy azzal tesszük a legnagyobb jót, hogy ki sem ejtjük a szánkon azt, hogy ez miért történt, miért igazságos az Isten, mi volt ennek az oka, mi az értelme, meg ilyesmi, méghozzá azért, mert áldozattá tesszük és nem engedjük, hogy áldozatot hozzon, hogy a szenvedését értelemmel ruházza föl! Inkább belenyomjuk az áldozat szerepbe!

Itt jön most egy fontos dolog, amihez eljutottunk a kezdet kezdetétől, nem megválaszolva azt, hogy miért fontos az, hogy az imádság keretein belül vagyunk. Ugyanis nagyon nagy különbség az, hogy én azt mondom, miért hagyja el Isten az embert a bajban, vagy amikor azt mondom, hogy: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Nagyon nagy különbség az, amikor azt mondom, hogy miért igazságtalan Isten, vagy amikor azt mondom, hogy Istenem, miért vagy igazságtalan velem? A kettő között, fényévek vannak! Azt hiszem, ahogy a múltkor mondtam, a legnagyobb távolság ezen a világon, a fej és a szív között van. Amíg az ember, a miért kérdést általánosságban teszi föl, például így, hogy miért hagyja ezt Isten, miért igazságtalan Isten, addig innen kérdez, a fejből. Amikor viszont a kérdés így hangzik, hogy én Istenem, én Istenem, te, miért hagytál el engem, akkor ebben a pillanatban az imádság keretein belül vagyunk! Ez többé nem elméleti kérdés, még csak nem is gyakorlati, hanem rólam van szó, meg Terólad, Isten! Ezért mindaddig, ameddig te elméleti válaszokat akarsz adni elméleti kérdésekre, addig sehova se fogsz jutni! Lesznek nagyon szép elméleti válaszaid, de semmire sem megyünk velük, amikor egy adott helyzetben vagyunk! Talán a leghosszabb út, e két kérdés között van, hogy: Miért hagyja ezt Isten, és aközött, hogy én Istenem, miért hagytad ezt velem megtörténni? Van olyan ember, aki egész életében csak az általános kérdést teszi föl. Soha nem kérdez úgy, hogy: Én Istenem! Erre a kérdésre vagy helyzetre, én megint egy reflexív választ hadd adjak. Amíg valaki nem megy bele az imádság keretébe, és nem így kérdez, hogy: Én Istenem, miért hagytál el engem, és ebben már benne van a kezdeti bizalom, a dicsőítés, és a kérés, miközben benne van annak minden feszültsége, hogy éppen megbízhatatlannak tűnik, akiben bízom, éppen nem dicsőítésre méltónak, akit szeretnék dicsőíteni, és éppen úgy gondolom, hogy meg se hallja a kérdésem,

- tehát amíg általánosságban kérdezek csak, addig semmiféle érdemleges választ nem fogok kapni! Ez a kijelentés tehát elvezet bennünket oda, hogyha én akarok választ kapni, akkor úgy tűnik, hogy imádkozni kényszerülök! Nem kell imádkozni, tehát mindenki akkor mondja ki ezt a mondatot, amikor akarja, csak én azt szeretném mondani nektek, hogy ameddig nem imádságban kérdezitek ott a mélypont mélyén, addig biztosan tudom én, hogy nem fogtok választ kapni! Vagyis, egy egész életet el lehet tölteni úgy, hogy ezt a kérdést ragozom. Pontosan úgy, mint ahogy az izraeli igazságügy miniszter, közel ötven éve teszi föl azt a kérdést, hogy már csak egy kérdésünk van, hogy: Hol volt Isten, amikor ez történt? Ha egyszer úgy kérdezne, hogy: Istenem, Istenem, hol voltál, amikor ez velünk megtörtént? – Ekkor lehet, hogy kapna választ! De nagyon hosszú út vezet idáig! Ezt én tudom!

Itt akkor most következzék megint egy reflexív válasz. A szenvedőnek nincsen válasz, mindenki, aki éppen nem szenved, annak van nagyon sok elméleti, meg nagyon sok gyakorlati válasza. Az imádságban azonban fordul a kocka! Az imádságban egyszer csak a szenvedőnek lesz válasza, méghozzá tapasztalati, és az összes többinek semmilyen válasz nem adatik! Ezért most merészelem azt mondani, jó nagy paradoxont alkotva ezzel most a múltkori előadással, hogy van válasz! Van olyan válasz, amit csak a szenvedő kap! A válasz azonban tapasztalati válasz, és nem is föltétlenül szavakban történik. Hogy hogyan történik ez meg, erre mindenki csak maga tudja majd a választ, ott és akkor! De úgy tűnik, hogy van arról tapasztalatunk, hogy emberek egyszer csak kapnak választ, és ezt valamiképpen kifejezik. Emlékeztek arra a rabbira, akinek a felségét és kilenc vagy tizenegy gyerekét ölték meg? Kérdezték tőle, hogy miért hozta létre azt a szülőotthont? Erre pedig azt mondta, hogy: „Ez az én válaszom a népirtásra!” Úgy tűnik tehát, hogy van válasz, a szenvedőnek! Ez az összes többinek meg nem lesz válasz! Ez az, ami miatt mindenkinek személyesen kell ezt átélni! Mert ugye elmondtam három történetet, hogy van válasz a szenvedőnek, és mit tudtok vele kezdeni? Semmit! Valami megbizsereg bennünk, valamit el tudunk belőle rakni, valami megérint minket, átjár egy érzés, és amikor ott leszünk, akkor ez mond el fog tűnni. Azok akik visszajöttek, hiába mondják el a tapasztalataikat! Nem tudnak bennünket fölmenteni az alól, hogy mi is végigjárjuk ezt! Nem tudnak semmit sem tenni értünk! Azért sok mindent tudnak tenni, csak éppen választ nem tudnak adni! Illetve válasz lehet az, hogy leülnek mellénk, és végigélik velünk azt, amit már ők végigéltek. Polcz Alain jutott az eszembe, aki ott állt a kivégzőosztag előtt, aki átélte azt, hogy a következő pillanatban meg fognak ölni, aki átélt néhány ilyen kört, és utána egész életében oda tudott ülni haldokló gyermekek mellé. Ő pontosan tudja, hogy nincs válasza, de a válasz mégis az, hogy odaül a haldokló gyermekek mellé, és segít abban, hogy a haldokló gyermeknek legyen saját válasza, a saját kérdésére, hogy a haldokló gyermek föltegye úgy a kérdést, hogy: Én Istenem, engem miért hagytál el? Azért, mert ő átment azon, hogy tudta, hogy csak olyankor jött válasz, amikor ő maga is, így kérdezett, hogy: Én Istenem miért hagytál el engem? Van válasz, de nem a szavakban van! Illetve itt megint jöjjön egy reflexió. Néha úgy tűnik, hogy a szavakban van válasz, ez azonban nem igaz, hanem néha a szavak ki tudják fejezni a tapasztalatot! Ezért lehetséges az, hogy én papként beszélgetek veled, vagy valakivel, és mondjuk egyszer csak eszembe jut a Szentírásnak az egyik mondata, és nagyon óvatosan vagy szerényen azt mondom, hogy most ahogy együtt beszélgetünk vagy ahogy imádkozunk együtt, eszembe jutott az a zsoltár, hogy… és elmondom neki ezt a mondatot. Ha „szerencsések” vagyunk, ez a mondat kifejez valamit abból a tapasztalatból, amelyet ő éppen átél! És akkor azt mondja, hogy: Áhá, megvan! Tényleg van válasz! De nem a mondat a válasz, mert a betű öl, a Lélek azonban éltet! A válasz abban van, hogy a mondat kifejezte a tapasztalatát. Ahogyan egy lelkigondozó írta: van néhány nagyon jó mondatom. Például az, hogy több vagy, mint a szenvedésed! Ez a mondat azonban nem válasz, de néha, ha egy nagyon jó pillanatban mondom, de ahhoz nekünk találkoznunk kellett, és személyes viszonyban vagyunk, akkor ez a mondat ki tud valamit abból fejezni, ami benned van. De a mondat nem válasz, csak kifejezi a tapasztalást! Ilyen értelemben van létjogosultsága a Szentírást idézni, egy akármilyen helyzetben lévő embernek. Nem válaszként, mert úgy nem igaz, és egyetlen mondat sem igaz így a Szentírásból válaszként.

Amikor tapasztalom, hogy Isten hallgat, akkor Isten hallgatása fölszólít engem, hogy kezdjek el beszélgetni magammal, vagyis, hogy személyként éljem át önmagam. Ez alatt azt értem, hogy amikor Isten hallgat, addig mondhatom azt, hogy te személy vagy, és te válaszolj az én kérdésemre! Amikor Isten hallgat, akkor egyszer csak rájövök arra, hogy magamtól kell kérdezni, és hogy a válasz lehet, hogy itt van bent, hogy magamat kellene személynek tartani, és személyként megszólítani! Nem csak te vagy személy, hanem én is! A hallgatás személlyé tesz engem. Az Isten hallgatása, fölszólít arra, hogy én adjak jelentést a saját szenvedésemnek. Isten hallgat, mert tudja, hogy Ő is csak elméleti válasz tud adni! Isten tudja, hogy én személy vagyok, de én nem tudom magamról! Ezért Isten nem mond választ, mert tudja, hogy teljesen fölösleges. Talán azért hallgat az Isten, mert komolya vesz engem!

Itt egy újabb kép, egy reflexió. Nem mindegy, hogy én elhagyatott vagyok, vagy Isten hagyott el engem. Mindaddig, ameddig csak azt élem át, hogy elhagyatott vagyok, addig nincs válasz. Ha az én Istenem elhagyott engem, akkor valamikor megszületik egy válasz! Ez az imádságnak a kerete!

Most még nincs vége, de ennek a résznek igen. Ez olyan sűrű volt, mint a fene! 

Mit lehetne csinálni még? Most próbáltam reflektálni ennek a mondatnak a keretén belül arra, hogy mi is történik itt velünk?

Az egyik. Amikor egy ilyen helyzetben vagyunk, ne cenzúrázzuk az imádságunkat! A legnagyobb bűnök közé tartozik az, amikor egy hívő embernek megtiltjuk azt, hogy egy bizonyos kérdéseket feszegessen, hogy panaszkodjon, hogy vádoljon, hogy dühöngjön! Mindig van egy úgynevezett, egy ilyen birodalmi teológia, ilyen akadémikus kultusz, amely összevonja a szemöldökét és azt mondja, hogy: Imádkozni is csak kifényesített cipőben, lasztex nadrágban, fehér nejloningben,  nyakkendővel, választékba fésült hajjal, WU2 sampon által fényesre mosva, szép szavakkal illik. J Most ezt nyugodtan dobjuk ki a szemétbe, úgy, ahogy van, mert amikor az ember eljut oda, hogy én Istenem, én Istenem, akkor már ne cenzúrázzuk magunkat! Hanem mond, ahogy jön! Ezt tehát az első.

A második. Hagyjunk föl azzal, hogy amikor kezdünk egyre rosszabbul lenni, akkor még mindig Istent véded! Hagyd Őt! Védje Őt az egész emberiség, azok nyugodtan védjék Őt, hiszen úgyis megteszik! Te most nyugodtan mond azt, amit gondolsz, meg érzel! Csak bátran! Jézus a Föltámadása után, a szorongó apostoloknak a következőt mondja, hogy: „Bátorság, ne féljetek! Mondjátok nyugodtan!” El tudom képzelni, bár ezt sehol sem olvastam, hogy egyik-másik apostolnak a könnye kicsordult, és szívesen mondta volna Jézusnak, hogy azért ez a Nagypéntek, meg ez a Húsvétvasárnap közti másfél nap, nagy személtség volt. J Ezt persze csak egy imádságban lehet így elmondani, és most nem egy elméleti-teológiai kijelentést tettem! De most az imádság keretén belül vagyunk! Két alkalmon keresztül egy tapasztalati keretben voltunk, de most imádkozunk. Természetesen Nagypénteken, 3 órától, Húsvét hajnal valameddig, nagyon fontos dolgok történtek, de egy imádságban mondhatom azért azt, hogy ez azért túlzás volt!

A harmadik. Föl lehetne fedeznünk Jézust, mint aki gyógyít! Itt nagyon-nagy bűnt követtünk el azért, mert az összes olyan történetből, amelyben Jézus odalép az elé az ember elé, aki fölteszi a kérdést, hogy miért, ebből tantörténetet gyártottunk. Méghozzá az összes, ilyen élettel teli, reményt keltő történetből, elméleti-teológiai okfejtést csináltunk, amelynek a következtetése az, hogy Isten Fia a gyógyításban igazolja, hogy Ő, Isten Fia! Amen. Az összes olyan történet, ahol oda tudnánk magunkat képzelni a szerencsétlen ember helyébe, és az ő hangján keresztül azt tudnánk mondani, hogy én vagyok a halott Lázár, még élek ugyan, de már majdnem olyan vagyok, Istenem most segíts meg engemet, - ebből a helyzetből kiment az összes erő, az összes élet kiment belőle, mert gaz teológusok elméleti okfejtés igazolására használták föl. Vagyis, hogy ez a történet azért szerepel a Szentírásban, hogy lássuk, hogy Istennel van dolgunk! No és aztán? Persze igaz az is, csak most nem ebben a keretben vagyunk! Ez miért olyan fontos? Azért, mert szép lassan az a bizalom kiveszett belőlünk, hogy egy ilyen helyzetben Jézushoz lehetett fordulni! Hát dehogy lehet, mert Jézus csak igazolta, hogy Ő Isten! Ez a történet nem arra való, hogy erőt merítsünk belőle, hanem, hogy egy elméleti kijelentésről tudjuk, hogy így van. J

Hadd mondjak el egy történetet erről! Megyek egy idős nénihez, aki már nem él azóta. Egy idősek otthonában beszélgetek vele, és azt mondja, hogy: „Tudja atya, én azért szeretek magával beszélgetni, mert maga olyan, mint egy jó orvosság!” Meséltem ezt nektek? Nem. Ezt mondta az idős néni, majd meghalt. Na-na! A kettő között azért volt ám idő! Én ezt a mondatot sosem felejtem el! Ha valaki ezt képes átélni melletted, hogy te most olyan vagy, mint egy jó orvosság… azért te most meg fogsz halni, de bátorság, ne félj, bár meg fogsz halni, de semmi baj, mert van melletted most valaki, aki olyan, mint egy jó orvosság! Ennél többet lehet adni? Szerintem nem! Mert a halál ellen nincs orvosság, de hogy élni tudjunk valahogy, ahhoz lehet valamit hozzáadni!

A negyedik. Amikor a hit tapasztalatából, az imádságnak vagy a zsoltárnak a tapasztalatából, hit-tant csinálunk, és azt mondjuk, hogy csak ez az értelme, ez az, ahogy nekünk értelmeznünk kell a hittapasztalatot és az imádságot, akkor súlyos bűnt követünk el! Az imádság ugyanis, a tapasztalati keretben van, éppen ezért ne csináljunk belőle hit-tant! Persze csinálhatunk azt is, csak jó előre mondjuk meg, hogy amikor igazán kellene egy válasz, akkor ez semmit se fog érni! A hit nem tan, meg a hit nem átadható, és éppen ezért hallgat Isten, mert még Isten sem tudja nekünk átadni azt, amit nekünk kell átélni! Helyettünk nem élheti át, de Ő már átélte!

Az ötödik. A Szentírás tapasztalatát, összeköthetnénk a saját tapasztalatainkkal. Egy klasszikus példa, hogy bibliadráma csoportot lehet például alakítani, és el lehet játszani szentírási történeteket. Magam már tíz éve játszok szentírási történeteket, és a jövő év elején lesz nektek egy meglepetésem, ami ehhez kapcsolódó lesz! De nem mondom meg, hogy ez mi lesz, mert akkor nem lenne meglepetés!

Egy élményemet hadd közvetítsem! Voltam én már Ninivében kurva! J Mindenkinek ajánlom ezt a tapasztalatot! Nagyszerű! Van is itt köztetek valaki, aki látott engem ninivei kurvának, most eszembe jutott! Tudjátok, ahhoz hogy élő tapasztalatunk legyen, hogy mit jelentett Ninivében kurvának lenni, ehhez lehet, hogy érdemes ezt egy kicsit eljátszani! Ez persze csak egy lehetőség! De különben mit kezdesz azzal, hogy jön Jónás, és azt mondja, hogy: Isten üdvösséget hirdet nektek! Ha én nem voltam Ninivében kurva, jöhet hozzám Jónás nyugodtan, mit érdekel engem az üzenete? De ha voltam… Ha átéltem, hogy mit jelent prostituáltnak lenni, akkor lehet, hogy Jónás üzenete elér engem, de különben…! Ugye elmeséltem nektek az egyik találkozásomat egy prostituálttal? Meséltem én ezt már nektek…na de mindegy. Záró történetnek elmondom.

Terézváros, este 10 óra, csengőszó. Lemegyek, és ott áll egy hölgy bőrruhában, na de ez még hagyján, na de a bőrruha méretei… Az idomokat most nem mutatom, de voltak rendesen… J Kisírt arccal, teljesen az összes ilyen smink így jött le az arcáról. Azt meséli nekem, hogy ő itt a pesti brodwayn-en most mélypontra került. Ilyen bevetésből jött, és vissza kell majd mennie, de előtte beszélgessünk már egy kicsit! Bementünk az irodába, bár sosem szoktam ott beszélgetni, de úgy éreztem, hogy most azért mégsem ártana! Ugye, önvédelem, miegymás… Tudjátok, én mindenhova tudtam nézni, és próbáltam a szemre összpontosítani, de azért nagyon fárasztó ám egy helyre összpontosítani, kezdesz szédülni, meg ilyesmi… Na jó, hát így beszélgettünk, és azért tényleg volt értelme… De nem hallottátok ezt már tőlem? A többség nem hallotta? Mert akkor elmondom a végét is, mert különben idő van, el is mehetek akár… Szóval másfél órát beszélgettünk, és volt értelme. Azt mondta a hölgy másfél óra után, hogy: Eljöhetek máskor is? Mondtam neki, hogy persze. Megyünk ki, és a búcsúzás következett… éjjel fél 12, kinyílik a plébánia ajtaja, kellemes éjszakai fények, a plébános atya ablakából fény sugárzik kifelé, és ugye a hálás kliens ezt mondja: Atya, szívből köszönöm, ez nagyon jólesett! J Na, ez az a pillanat, amikor így körbenéztem az utcán, hogy mégis ezt én hogy fogom majd elmagyarázni? Hát sehogy, persze. Na azért ez egy komoly történet is persze.

Ezt akartam elmondani, és akkor majdnem pont egy hét múlva találkoznánk megint. az utolsó előtti alkalom lesz ez.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs 

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések: "Istenem, Istenem miért hagytál el engem?" - a kérdések személyessé tétele, megválaszolhatósága.

 

Isten hozott titeket! Köszöntök mindenkit!

Most kezdem el mondani, hogy valóban célba érjen, hogy májusban találkozunk még, és ez azt jelenti, hogy még két alkalom lesz, egy utolsó előtti, meg egy utolsó. Ezt azért mondom így, mert a következő alkalom az utolsó előtti, és akkor az utolsó előtti alkalmon, mindenféle kérdést föltehettek, amit szeretnétek, bármit, ahogyan ezt szoktuk, csak majd az alkalom végén kérem, hogy adjátok át nekem ezeket kicsi cédulákon. Az utolsó alkalom pedig arra szolgálna, hogy megpróbáljam összefoglalni az egész évet, és igyekezzek mondani valamit arra, amit ti kérdeztek. Válaszom nem lesz, ezt úgyis tudjátok! J

 

Akkor most tennék egy tényleg rövid visszatekintést az elmúlt alkalomra. Abból a helyzetből indultunk ki, hogy vajon bízhatunk-e egy olyan Istenben, főleg rábízhatjuk-e az életünket egy olyan Istenre, aki az elméleti, a gyakorlati, és a tapasztalati helyzeteinkben és kérdésföltevéseinkben, igen gyakran igazságtalannak mutatkozik, vagy nem mutatja meg igaz voltát, vagy azt, hogy méltán bízhatunk benne. Akkor szóltunk arról, hogy az a keret, amiben rákérdezünk mi, Isten igaz voltára, az Ő megbízhatóságára, az Ő igazságosságára, az ne egy elméleti vagy gyakorlati keret legyen, mert elméleti dolgokat rengeteget tudnánk mondani, gyakorlatikat is. A gyakorlati válaszokat egymás után kipipáltuk, hogy mind igazak, és semmire sem jók, egy adott helyzetben. Amikor beszélgetsz a szenvedővel vagy a haldoklóval, vagy valakivel, aki föléteszi a kérdést, hogy miért, akkor ezek a nagyon praktikus válaszok is értelmetlenné válnak. Nem érdemes föltenni ezt a kérdést, nem azt kel kérdezni, hogy mi az oka, hanem, hogy mi a célja, ezek mind nagyon gyakorlatias dolgok, és igazak is, de gyakorlati keretben, de nem ebben a tapasztalati helyzetben. Akkor pedig eljutottunk oda, és ez volt tulajdonképpen a vége, hogy erre a kérdésre, talán a kérdező nem is vár választ, legalábbis nem tőlünk! Ez a kérdés leginkább Istent szólítja meg, ezért, hogyha valaki tud válaszolni arra a kérdésre, hogy Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, akkor ez talán az, akitől a választ várják. Aztán pedig, hogy mi, akiknek a jelenlétében ez a kérdés elhangzik, Isten felé, talán ami a legtöbb, amit adhatunk, hogy nyitva hagyjuk ezt a kérdést, engedjük, hogy a kérdés elhangozzon! Sőt, a tékozló fiú bátyját illetően, nemcsak, hogy engedjük, segítjük, sőt bátorítjuk, hogy valaki rákérdezzen, Isten igaz voltára, mert hiszen a bizalmunk múlik ezen! Aztán pedig, amit adhatunk, az talán nem is egy válasz, mint ahogy talán a kérdező sem választ vár, tőlünk semmiképpen, de talán Istentől sem választ vár, hanem tőlünk talán egy valamit vár nagyon egyértelműen, hogy ott legyünk, hogy olyan emberek legyünk, aki előtt vagy aki mellett, ezt a kérdést fel lehet tenni. Éljük át vele azt a zuhanást a semmibe, amin ő éppen keresztül megy! Egy nagy kiáltás van ebben, hogy: Van-e olyan ember, aki engem képes, ezen az úton követni, ahogy én zuhanok a semmibe, és végül teljesen elvesztem a talajt a lábam alól? Mert egy valakiben bízhatnék, Istenben, de Ő meg hallgat, vagy pedig nincs is. Van-e ember, aki ezt velem kibírja? A másik pedig, hogy nemcsak, hogy nem választ vár az illető, hanem egyszerűen csak a jelenlétünk után kiált, és emellett még ott van az is, hogy talán Istentől sem választ vár! Talán Istennek is csak a jelenlétét igényli, vagy elsősorban azt kéri! Itt tartunk most, és hogy a helyzet komolyságát még ki tudjam hangsúlyozni, hadd idézzek most Dosztojevszkijtől, a Karamazov testvérekből.

Iván és Aljosa beszélgetnek, és azt mondja Iván: „Ó Aljosa, nem káromlom én az Istent, hiszen értem én, hogy szükségképpen mennyire megrázza majd az egész világmindenséget, ha az Égben és a föld alatt, egyetlen magasztaló szólamba olvad össze minden, és így kiélt fel mindenki, aki élt vagy él, hogy: Igazságos vagy te Urunk, mert megmutattad a Te utaid! (Idézet a Szentírásból.) Ha majd az anya összeölelkezik azzal a hóhérral, aki szétmarcangoltatta a fiát a kutyáival, és mind a hárman sírva, ezt kiáltják: Igazságos vagy te Urunk! Az persze a megismerés koronája lesz, és akkor majd minden megkapja magyarázatát. De hát éppen itt a bökkenő, éppen ez az, amit én nem tudok elfogadni! Így hát, amíg a földön élek, igyekszem magam megtenni a magam intézkedéseit. Nézd Aljosa, lehet, hogyha megérem azt a percet, vagy föltámadok, hogy tanúja legyek, hát a gyermekének hóhérját átölelő anya láttán, a többiekkel együtt én magam is azt kiáltom: Igazságos vagy te Urunk! De én mégsem akarom ezt kiáltani! Amíg még van idő, igyekszem elhatárolni magam, és ezért teljesen lemondok, arról a legfelsőbb harmóniáról. Nem éri meg az egyetlen csepp könnyét sem, akárcsak annak az egyetlen egy megkínzott gyereknek, aki a mellét verte a kicsi öklével, és megváltatlan könnyeit hullatva imádkozott abban a büdös zugban az Istenkéhez. Nem éri meg, mert egyáltalán nem marad könnye! Pedig azt meg kell váltani! Máskülönben nem lesz harmónia. De mivel váltod meg? Hát lehetséges az? Vagy talán azzal, hogy majd megbosszulják? Hát mit nekem a bosszúállás? Mit nekem a hóhérok pokolra vetése? Mit tehet itt jóvá a pokol, ha azokat már agyonkínozták? És micsoda harmónia az, ha van pokol, én megbocsátani akarok, és összeölelkezni akarok, és nem akarom, hogy bárki is szenvedjen ezentúl, akár a pokolban is? És ha a gyerekek szenvedései, annak a szenvedéssummának a kikerekítésére kellenek, amely nélkülözhetetlenül szükséges az igazság megszerzéséhez? Nahát, akkor én jó előre kijelentem, hogy az egész igazság sem ér meg ilyen árat! És végül is, nem akarom, hogy az anya összeölelkezzék azzal a hóhérral, aki a kutyáival szétmarcangoltatta a fiát, ne merészeljen megbocsátani neki! Ha akar, ám bocsásson meg a maga nevében, bocsássa meg a hóhérnak a saját maga mérhetetlen anyai szenvedését. De szétmarcangolt gyerekének szenvedését, nincsen joga megbocsátani! És ne merje megbocsátani a hóhérnak, még hogyha maga a gyerek, meg is bocsátana neki! Ha pedig ez így van, ha őnekik nem szabad megbocsátaniuk, akkor hol az a harmónia? Hát van a kerek világon olyan lény, aki tudna, akinek volna joga megbocsátani? Nem akarok harmóniát! Az emberiség iránti szeretetből, nem akarom! Inkább akarok itt maradni, megbosszulatlan szenvedésekkel. Inkább megmaradok megbosszulatlan szenvedésem, és csillapítatlan háborgásom mellett, még akkor is, ha nincs igazam! Meg aztán túl drága. Egyáltalán nem a mi zsebünkhöz szabták a harmónia árát, nem tudunk mi olyan nagy belépődíjat fizetni! Ezért hát, a magam belépőjegyét sietek visszaadni, mert ha becsületes ember vagyok, akkor kötelességem visszaadni minél hamarabb! Meg is teszem. Nem az Istent nem fogadom el én Aljosa, csak a belépőjegyet adom neki vissza, teljes tisztelettel.”

Hát ennél többet erről én el nem bírok mondani, az biztos! Ez az első kötetben, a 320. oldal környékén található, egy beszélgetés részeként egy kávéházban. Na, tehát itt vagyunk, és ne kisebbítsük ennek a kérdésnek a súlyát! Szeretnék most egy egész picivel, más szinten hozzányúlni, ugyanehhez a kérdéshez. Azért, mert a tapasztalati szinten, azt tudtam mondani, hogy a szenvedőnek nincs válasz! Mindenkinek van válasz, csak a szenvedőnek nincs! Itt hagytuk abba, és én már akkor is tudtam, hogy azért valamilyen válasz van, de azt akartam, hogy egy hétig ne legyen! De most szeretnék egy picit följebb menni, és reflektálni erre a tapasztalatunkra, hogy a szenvedőnek nincs válasz, és ha talán volna is, nem kérjük a választ! Talán éppen az igazságosság nevében, nem kérünk magunknak semmiféle választ! De hát mindegy, Dosztojevszkijt átutaltam nektek…

Ez a szint pedig, ahogyan szeretnék egy kicsit másképpen beszélni erről, és valamiképpen reflektálni is arra a kijelentésre, hogy nincs válasz, és valamiképpen értelmezni azt, ami két alkalom alatt történt, mert kutatjuk azt, hogy bízhatunk-e Istenben, ezt azon a módon szeretném megtenni, hogy azt a kérdést szeretném föltenni, amit a zsoltáros tett föl a 22. zsoltárban, és amely kérdést Jézus is föltette a kereszten, hogy: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ennek a kérdésnek a körében szeretnék ma lenni, és ennek a kérdésnek a kutatása nyomán valamiképpen reflektálni az előző két alkalomra is.

Töprengtem ám én otthon, hogy mit csinálok veletek? Három alkalommal ezelőtt még vígan lubickoltunk a házasság örömei között, és akkor egyszer csak, hogy jutottunk el ide? Egyetlen mentségem van, hogy az utolsó előtti, meg az utolsó alkalom lesz már csak! Tehát ez lehet, hogy az, amit már csak ki kell bírni! Nem tudom, de valahogy erre vitt bennünket ez a fonál.

Mi az, amit elmondhatnánk erről a mondatról? Úgy tűnik, hogy az egész Ószövetség visszhangozza ezt a mondatot, és aztán Jézus is megteszi nekünk azt a szívességet, hogy fölteszi Isten előtt ezt a kérdést, hogy: Miért? Nézzünk most ennek utána! A biblikusok azt mondják… De mielőtt ezt elkezdeném. Egy nagyon komoly ember hívott engem magához, és most nem mondom meg, hogy ki ez a komoly ember, és azt kérdezte tőlem, hogy: „Feri, hallottam ám én ezekről az előadásokról. Mond csak nekem, mi ez, mit csinálsz te itt?” Erre én, a magam tapasztalati keretéből ki nem lépve, ennek a nagyon komoly és fontos embernek, akit tisztelek és becsülök, azt mondtam, hogy: „Hát én azt nem tudom!” És tudjátok, itt egyszerre egy nagyon komoly élményben lett részem, mert olyan csúnyán nézett rám, hogy rájöttem, hogy vannak helyzetek, amikor kell valamit mondani. Ő nem egy haldokló a betegágyán, él még ez a nagyon komoly és fontos ember, és úgy tűnik, hogy nyugtalan éjszakája lesz, ha nem mondok valamit. Tudok én válaszolni, ha kell! Mondtam is én választ, és a válasz az ugye az, hogy: Ez a tapasztalati teológia! Tehát az összes élőnek ez a válaszom, akik ezt kérdezitek, hogy ez az.

Ami nagyon fontos, hogy amikor Jézus a kereszten fölteszi ezt a kérdést, és elmondja a zsoltárnak ezt a mondatát, akkor tudhatjuk azt, hogy a zsoltár, egy irodalmi műfaj, az irodalmi műfaj keretében pedig, egyfelől imádság, másfelől pedig személyes panasz. A zsoltáron belül van egy ilyen műfaj, hogy személyes panasz. Képzeljétek el, hogy azt mondják a biblikusok, hogy ez a zsoltár is, azon zsoltárok közül való, amely nem a templomi kultusz részeként kezdte. A templomban megvolt a sajátos kultikus gyakorlat, tehát, hogy: Jó az Isten, igazságos az Isten, szeret minket az Isten, Mennyei Atya az Isten, és a kultuszon kívül, a falakon túl pedig emberek, valami ilyesmit imádkoztak. Amikor pedig ez a két dolog találkozott, akkor történt valami fontos esemény! Amikor egyszer csak, ez a zsoltár bekerülhetett a kultuszba, akkor történt valami fontos. Ennek a folyamatnak a csúcsa, amikor Jézus, a hivatalos kultuszon kívüli szavakat, beemeli a saját szavai közé, majd pedig az Egyház, ezt az egészet beemeli a hivatalos kultuszba. Hű-ha! Viszont nem szűnik meg, egyéni panasznak lenni! Ez azért fontos, mert amikor olvasom a 22. zsoltárt, és ahogy hallom, ahogy Jézus fölteszi a kérdést, ez nem elméleti teológia, mégcsak nem is gyakorlati teológia, nem bölcsességi irodalom, hanem nem más, mint egy egyéni panasz, imádság formájában! Aztán itt van még egy dolog, ami a kerethez fontos, hogy amikor valaki imádkozik, akkor Istent szólítja meg, és ez a megszólítás mindenképpen tartalmaz valamiféle bizalmat. Ahogyan erről beszéltünk is már. De ha ez a elhangzik, hogy én Istenem, én Istenem, miért  hagytál el engem, és ha látjuk, hogy ez a miért szó már sok száz éve elhangzik, akkor láthatjuk azt, hogy a kérdés önmagát meg is válaszolja. Ha erre a kérdésre lett volna válasz akkor, amikor az első ember ezt föltette, akkor nem kellene kérdezni! Ha sok száz, meg ezer éven keresztül a kezünkben van egy imádság, amelyben elhangzik ez a szó, hogy miért hagytál el engem, akkor ez utal arra, hogy a kérdésre nincs válasz, de a kérdés mégiscsak föltehető egy imádság formájában! Föltehető más formában is, csak akkor más lesz a vége! Erről majd szeretnék beszélni.

Ami még a keret szempontjából fontos, hogy ha elolvassátok a 22. zsoltárt, akkor azt láthatjuk, hogy egyszerre van benne jelen a panasz és a kiáltás, a provokáció, majd az Istenhez forduló könyörgés, és aztán majd az Istent dicsőítő imádság. Úgy tűnik, hogy a dicsőítés nem csak az imádság végén van, hanem a legelején is, é beletartozik a bizalomba. Vagyis úgy tűnik, hogy kaphatunk valamilyen választ erre a kérdésre, nem szavakban, hanem máshogy, de nagy kérdés azonban, hogy van-e bennünk egy kezdeti bizalom, és ez a kezdeti bizalom tartalmazza-e azt, hogy akarjuk Istent dicsőíteni? Ha csak a panasz és a kérés van, dicsőítés nélkül, akkor úgy tűnik, hogy az imádság reménytelenségbe fullad. Ha van panasz, meg van könyörgés, de nincs dicsőítés és bizalom, akkor az ember a reménytelenségig jut el. Ha pedig csak dicsőítés van, és nincsen panasz, nincs provokáció és nincs könyörgés, akkor irreálisak vagyunk. Úgy tűnik tehát, hogy az imádság alapmozzanatához hozzátartoznak ezek az elemek. Na most menjünk bele a mélyébe! Ebben a mondatban, együtt van a múlt és a jelen. A múlt abból a szempontból, hogy az a valaki, aki fölkiált és azt mondja, hogy Istenem szabadíts meg engem, ez a valaki tud arról, hogy Isten valaha, valakit megszabadított már. Amikor Jézus mondja ezt az imádságot, akkor benne van az, hogy ez az Isten olyan Isten, aki Egyiptomból megszabadította a választott népet, és van egy történelmi tapasztalat a szabadításról. De itt vagyok én a jelenben, és ebből nem élek meg semmit! Itt van egy drámai feszültség! Tudok a múltból Istenről, aki szabadít, és aki válaszol, és itt vagyok én, aki rabságban érzem magam, és nem kapok választ. Ha ez így van, akkor ez azt jelenti, hogy az az ember, aki megszólítja Istent, hogy miért vagy igazságtalan, vagy miért hagytál el, éppen ebben a kijelentésében kifejezi azt, hogy tud egy Istenről, aki szabadít és aki igazságos. A hiány, a valóságról árulkodik. Ha valaki vagy valami nem hiányozna, akkor gondolhatnám, hogy nincs. De ha hiányzik! A hiány utal a dolog meglétére! Ha nekem hiányzik az igazság, az utal az igazság meglétére, ha nincs válasz, és én ezt úgy élem meg, hogy nincs válasz, ez utal a válsz meglétére. Ha föl tudom tenni azt a kérdést, hogy van-e Isten, ez utal Isten létére!

A panasz és a fájdalom, és a miért kérdés, és a provokáció, az az imádságban az Isten és ember közötti beszélgetésben hangzik el. Ráadásul az imádságban kifejeződik az, hogy egyetlen menedékem van, Isten, akit az imádságban megszólítok, mert minden fogalmam, gondolatom és válaszom, szanaszét tört már. Ahogy ezt említettem már múltkor is, hogy senki máshoz nem fordulhatok ezzel a kérdéssel, és nincs már ember, aki válaszoljon, csak Isten! A szorongásom és a kétségbeesésem azért fog el, mert van egy homályos sejtésem arról, hogy van válasz! Ha ki tudnám jelenteni azt, hogy nincs válasz, akkor nem kellene tovább szoronganom! Megnyugodhatnék abban, hogy nincs mit keresni, nincs mire várni! Ha tudhatnám azt, hogy nincs, aki válaszoljon, akkor ebben meg lehetne nyugodni. Az ember azonban, nem nyugszik meg! Vagyis az, hogy átélem ezt a szívbemarkoló, egzisztenciális szorongást, hogy miért vagy igazságtalan, miért hagytál el, hol vagy, és vagy-e egyáltalán, ez erre utal, hogy az ember olyan lény, hogy nem tud belenyugodni abba, hogy nincs válasz, és nincs, aki válaszoljon! Ez pedig utal arra, hogy van válasz, és van válaszoló! Igen ám, csak a helyzet azért nehéz, mert miközben tudom vagy sejtem, hogy van válasz és van válaszoló, addig sem a válasz, sem a válaszoló nem jelenik meg előttem! Éppen ezért jön a szorongás és a kétségbeesés! Amit tehát átélek az, hogy Isten hallgat, nem jelenik meg, és ezért igazságtalan, mert ha igazságos lenne, akkor válaszolna és meg kellene jelennie! Itt megint van egy óriási feszültség! Miközben nem jelenik meg és nem válaszol, aközben tudom azt, hogy Isten igazságos. Ez a kettő pedig egy hatalmas feszültséget kelt bennem! Tudni tudom ezt, de semmit nem tapasztalok meg belőle! Ha el tudnám vetni azt, hogy Isten nem igazságos, akkor egyszerűen talán meg tudnék békélni azzal, hogy rosszul vagyok. Vagy ha tudnám azt, hogy Isten igazságos, és csak ez lenne, akkor talán meg tudnék szabadulni a szorongástól. De a kettő egyszerre van! Erre most hadd mondjak egy választ! Most kezdődnek a reflexiók, amely reflexiók csak az imádságból jönnek elő, mert máshonnan úgy tűnik, hogy nem. De majd erről akarok még beszélni, hogy mit is értek itt imádság alatt. A Kinyilatkoztatásnak van egy válasza arra, hogy miért nem jelenik meg Isten, miért nem nyújtja ki a kezét, miért nem szabadít meg, és miért nem szól? A Kinyilatkoztatás az imádságban, ezt a választ adja: Isten azért nem nyújtja ki felém a kezét, és azért nem szabadít meg, mert nincsen szabad keze! Őneki is csak két keze van, és mind a két kezét fölfeszítették a keresztre! Vagyis pont abban a helyzetben van Ő is, mint én! Isten azért nem válaszol, mert nem kap levegőt, pont úgy mint én! Ez a válasz azonban, az előző két előadás alatt, nem válasz, én ezt tudom, de most reflektálunk a helyzetre, és egy imádságnak a keretein belül vagyunk. Egy imádságon belül, az imádkozó, aki megszólítja Istent, hogy én Istenem, miért hagytál el engem, eljuthat oda, hogy nem hagyott el, Ő is azt éli át, amit én! Nem segíthet nekem, mert rajta sem segít senki: el van foglalva mind a két keze, és nem tud szólni, mert nem kap levegőt! Mondanám most az auschwitzi verzióját ennek. Három embert fölakasztanak, természetesen ártatlanul. A barakktársaknak végig kell nézni az akasztást. Két idősebbet akasztanak föl, középen meg egy fiatalt. A két idős hamar meghal, a fiatal azonban sokáig szenved. Állnak, és nézik az akasztást, és az egyik megkérdezi az előtte lévőt, hogy: Mond meg, hol van Isten? Az előtte lévő embernek pedig, a következő tapasztalati válasza van, ami válasz neki, de nem válasz a kérdezőnek, hogy: Éppen előttünk lóg a bitófán! Ez a válasz, egy tapasztalati válasz valakinek, de a kérdezőnek talán nem. Hol van Isten, hogy megszabadítson? Éppen most haldoklik! Nem ér rá!

Az Isten előtti szenvedés, mindenképpen és törvényszerűen, Istentől jövő szenvedéssé válik! Ha én az imádságban azt kérdezem, hogy Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, ez azt jelenti, hogy a szenvedésemet úgy élem át, hogy ez nem csak Isten előtt történik, hanem Isten által történik. Itt pedig megint csak egy óriási feszültség van! Egyszerre élem át azt, hogy valaki igazságtalan velem, és egyszerre élem át azt, hogy egyetlen egy valaki tehet igazságot, és ez az a valaki, aki igazságtalanságot követ el velem szemben! Ezért fordulok hozzá, és ebben a helyzetben tehetetlenné válok! Itt pedig most megint jön egy reflexív válasz, egy tapasztalati válasz, csak azoknak, akik a tapasztalat szintjén vannak és imádkoznak. Amikor fölteszem ezt a kérdést Istennek, akitől már nem úgy kérdezek, hogy Istenem, miért hagyod ezt, hanem úgy kérdezek, hogy Isten, én Istenem, miért csinálod ezt velem, amikor ezt az imádságban megkérdezem, és azt kérdezem, hogy miért hagytál el engem, akkor hallhatok Isten részéről egy mondatot. A mondat így hangzik, hogy: Feri, miért hagytál el engem? Hallhatom ugyanazt a mondatot, amit én kérdezek! Ha pedig én meghallom Istennek a kérdését, aki ugyanúgy ott van abban a helyzetben, amiben én, és mér nem csak a velem beszélgető lelkész van velem, vagy nem csak a segítő, vagy terapeuta vagy lelkigondozó, hanem Isten van velem, és átmegy azon, amin én. Erre pedig egyszer csak hallom ezt a kérdést, hogy: Mond Feri, miért hagytál el engem? De ez valószínűleg, csak a csönd után jut el hozzám, és egyszer csak elkezdek tudni én válaszolni. Már nem leszek kívül a saját életemen, gondolván azt, hogy valakitől kell választ kapnom, hanem rájövök arra, hogy nekem is kellene válaszolni. Isten megteszi velem azt, amiről azt gondolom, hogy Ő teszi meg velem! Én azt gondolom, hogy Ő elhagy engem és nem válaszol, és egyszer csak ráébredek, hogy ez fordítva is, pontosan ugyanígy igaz! Ebben a pillanatban pedig ráébredek, hogy én ugyanúgy elhagyom őt, és ugyanúgy nem válaszolok az Ő kérdésére, mint ahogy Ő nem teszi meg ezt nekem. De ez, csak az imádságban történik meg, különben nem történik meg! A kérdés tehát elkezd engem keresni! Nem az többé a kérdés, hogy Isten hol vagy, hanem hogy én hol vagyok?  Nem az, hogy Isten mit válaszol, hanem hogy én mit válaszolok? Úgy tűnik, hogy Isten az imádság keretében, hihetetlenül komolyan vesz engem!

Egyszer csak az általános és a személyes között is egy óriási feszültség keletkezik. Miközben talán még tudom azt, hogy Isten van, és itt van, aközben az én Istenem nincs itt! Isten van és itt van, de ha úgy kérdezem, hogy én Istenem hol vagy, akkor nincs! Azt tudom, hogy Isten nem hagy el engem, de ha az a kérdés, hogy engem elhagyott-e, akkor azt mondom, hogy igen. Ha azt kérdezem magamtól, hogy van-e válasz a szenvedésre, azt mondom, hogy van, de ha azt kérdezem, hogy nekem van-e válasz, akkor azt mondom, hogy nekem nincs. E kettő között pedig óriási feszültség van! Ekkor pedig föltehetünk egy kérdést, hogy vajon a múltnak a szabadító Istene, egyenlő-e az én Istenemmel? A kettő azonos-e? Itt válik az Istennel való kapcsolatom személyessé! Ez a tékozló fiú testvérének a pillanata, amikor egyszer csak ráébred, hogy ki is az ő apja! Eddig volt egy képe az apjáról, hogy az én apám igazságos, ez volt a múltbéli Isten, a szabadító és igaz Isten, és egyszer csak van egy helyzet, amikor átéli azt, hogy ez az Isten, dehogy igaz: az én apám nem igazságos! Itt jön egy óriási kérdés: A múltbéli igaz Isten, akiben hittem, egyenlő-e az én Istenemmel? Ebből pedig jön egy újabb kérdés: Ki akkor az én Istenem? Ki ez? Eddig azt hittem, hogy a szabadító Isten az én Istenem, most viszont már nem tudom! De ebben a helyzetben, megint csak valami föltárul! Mégpedig az, hogy eddig nem tudtam, hogy ki Isten, hogy mindaddig, ameddig azt mondtam, hogy Isten az igazságos, szabadító Isten, addig a múlt Istenéről tettem elméleti kijelentéseket. Ez a helyzet föltárja előttem azt, hogy fogalmam sem volt, hogy ki az én Istenem! Csak a történelmi tapasztalat által adott Istenről tudtam eddig valamit, de arról, hogy ki az én Istenem, arról halvány gőzöm sincs! Ez pedig megint elvisz bennünket oda, hogy Isten megteszi velünk azt, hogy egyszerre csak személyesen találkozzunk vele! Végre valahára elkerül az útból, a múlt történelmi tapasztalata Istenről, és az összes kijelentés Istenről, amit a múlt hordott össze. Abban pedig, hogy Isten nem igaz Isten többé, egyszer csak találkozom vele! Ez az a helyzet, amikor valami nagyon nagy drámának a közepébe kerülünk, és ezt így lehetne mondani, hogy: A személynek a szenvedése, az Isteni igazságért folytatott kozmikus küzdelem része. Amikor elkezdek nyűglődni és szenvedni, akkor valójában, mintha küszködnék és küzdenék azzal, hogy igazságos-e Isten? Egy döbbenetes helyzetben találom magam! Mit lehet erről a helyzetről elmondani? Nincs menedék hitigazságokban, dogmákban, múltbéli kijelentésekben, sehol sem találok menedékre! A pap szava sem menedék többé, és elmehetek Szentmisére, abban reménykedve, hogy hátha a pap mond valami jót, ezen már rég túl vagyunk… Mert a pap az általános tapasztalatról tud beszélni, de én most egy olyan helyzetben vagyok, amikor az én Istenemmel találkozom. Mit tud arról a pap, hogy ki az én Istenem? Arról, hogy ki az én Istenem, erről csak én tudok valamit, senki más!

Minden megoldás, vagy mindenki, aki a megoldást akarja kínálni, bűntettet követ el az emberrel szemben, mégpedig azért, mert igazságtalan a szenvedővel! Pontosan ugyanazt a bűntettet követi el, mint amit Krisztus haldoklása közben követtek el azok, akik azt mondták, hogy van itt megoldás, hát persze hogy van, méghozzá nagyon sok megoldás van, például szólhatnál az angyaloknak, hogy mentsenek meg, ha tényleg Igaz vagy! Azok, akik megoldást kínálnak, bűntettet követnek el, azért, mert minden megoldás, a szenvedőt bűnösnek kiáltja ki. Ha én azt mondom, hogy én tudom, hogy neked van megoldás erre a helyzetre, ezzel elismerem azt, hogy te bűnös vagy, mert fölmentem Istent a vádak alól! Megvédem Istent, ahelyett, hogy téged védenélek meg, hogy odaállnék melléd, és azt mondanám, hogy: Tényleg nincs válasz! Ha azt mondom, hogy van válasz, az Isten védem, ahelyett, hogy melléd állnék! Ez nagy igazságtalanság! Ezért van az, hogy az életünk során kivételes pillanatokban, valamiképpen egyedül maradunk, és velünk szemben, nem a bűnösök állnak, hanem az igazak. Az életünk legdrámaibb pillanatában velünk szemben egy hatalmas kórus van, méghozzá a vallásosak kórusa, az igazak és a hívők kórusa, a keresztények és a humanisták kórusa, akik még merészelik védelmezni Istent, és azt mondani, hogy: Istennek van igaza, Ő igaz, te pedig nem! Azt hiszem, hogy ezt a helyzetet senki sem úszhatja meg! Egyszer csak szemben találjuk magunkat az összes rendes emberrel, az összes igazzal és kereszténnyel! Az egész Egyházzal szemben leszünk egy pillanatban! Persze ezt most kisarkítva mondom így!

Még egy mondatot fűznék ehhez, és ez megint egy reflexió lesz. Ha valaki, de most az én fejemben mindenki, aki most azt mondja, hogy Isten igaz és igazságos, és ezzel áll velem szemben, amikor én nem hallom, hogy Isten válaszolna, és nem értem, hogy miért kell szenvednem, ebben a pillanatban az történik, hogyha ti Isten mellé álltok, én áldozattá leszek. Ez pedig pont az, amiről nagyon sokat beszéltünk a Kékszakállú herceg vára című történetben. Nem segítetek nekem, ha Isten mellé álltok, mert magamra ölthetem az áldozat szerepét! Ha pedig azt mondom, hogy Isten a bűnös, és én vagyok az áldozat, ez engem eltávolít Istentől! Mindezt pedig azzal teszitek meg, hogy azt mondjátok, hogy Isten igazságos! Ezzel áldozattá tesztek! A szenvedőnek tehát, úgy tűnik, hogy azzal tesszük a legnagyobb jót, hogy ki sem ejtjük a szánkon azt, hogy ez miért történt, miért igazságos az Isten, mi volt ennek az oka, mi az értelme, meg ilyesmi, méghozzá azért, mert áldozattá tesszük és nem engedjük, hogy áldozatot hozzon, hogy a szenvedését értelemmel ruházza föl! Inkább belenyomjuk az áldozat szerepbe!

Itt jön most egy fontos dolog, amihez eljutottunk a kezdet kezdetétől, nem megválaszolva azt, hogy miért fontos az, hogy az imádság keretein belül vagyunk. Ugyanis nagyon nagy különbség az, hogy én azt mondom, miért hagyja el Isten az embert a bajban, vagy amikor azt mondom, hogy: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Nagyon nagy különbség az, amikor azt mondom, hogy miért igazságtalan Isten, vagy amikor azt mondom, hogy Istenem, miért vagy igazságtalan velem? A kettő között, fényévek vannak! Azt hiszem, ahogy a múltkor mondtam, a legnagyobb távolság ezen a világon, a fej és a szív között van. Amíg az ember, a miért kérdést általánosságban teszi föl, például így, hogy miért hagyja ezt Isten, miért igazságtalan Isten, addig innen kérdez, a fejből. Amikor viszont a kérdés így hangzik, hogy én Istenem, én Istenem, te, miért hagytál el engem, akkor ebben a pillanatban az imádság keretein belül vagyunk! Ez többé nem elméleti kérdés, még csak nem is gyakorlati, hanem rólam van szó, meg Terólad, Isten! Ezért mindaddig, ameddig te elméleti válaszokat akarsz adni elméleti kérdésekre, addig sehova se fogsz jutni! Lesznek nagyon szép elméleti válaszaid, de semmire sem megyünk velük, amikor egy adott helyzetben vagyunk! Talán a leghosszabb út, e két kérdés között van, hogy: Miért hagyja ezt Isten, és aközött, hogy én Istenem, miért hagytad ezt velem megtörténni? Van olyan ember, aki egész életében csak az általános kérdést teszi föl. Soha nem kérdez úgy, hogy: Én Istenem! Erre a kérdésre vagy helyzetre, én megint egy reflexív választ hadd adjak. Amíg valaki nem megy bele az imádság keretébe, és nem így kérdez, hogy: Én Istenem, miért hagytál el engem, és ebben már benne van a kezdeti bizalom, a dicsőítés, és a kérés, miközben benne van annak minden feszültsége, hogy éppen megbízhatatlannak tűnik, akiben bízom, éppen nem dicsőítésre méltónak, akit szeretnék dicsőíteni, és éppen úgy gondolom, hogy meg se hallja a kérdésem,

- tehát amíg általánosságban kérdezek csak, addig semmiféle érdemleges választ nem fogok kapni! Ez a kijelentés tehát elvezet bennünket oda, hogyha én akarok választ kapni, akkor úgy tűnik, hogy imádkozni kényszerülök! Nem kell imádkozni, tehát mindenki akkor mondja ki ezt a mondatot, amikor akarja, csak én azt szeretném mondani nektek, hogy ameddig nem imádságban kérdezitek ott a mélypont mélyén, addig biztosan tudom én, hogy nem fogtok választ kapni! Vagyis, egy egész életet el lehet tölteni úgy, hogy ezt a kérdést ragozom. Pontosan úgy, mint ahogy az izraeli igazságügy miniszter, közel ötven éve teszi föl azt a kérdést, hogy már csak egy kérdésünk van, hogy: Hol volt Isten, amikor ez történt? Ha egyszer úgy kérdezne, hogy: Istenem, Istenem, hol voltál, amikor ez velünk megtörtént? – Ekkor lehet, hogy kapna választ! De nagyon hosszú út vezet idáig! Ezt én tudom!

Itt akkor most következzék megint egy reflexív válasz. A szenvedőnek nincsen válasz, mindenki, aki éppen nem szenved, annak van nagyon sok elméleti, meg nagyon sok gyakorlati válasza. Az imádságban azonban fordul a kocka! Az imádságban egyszer csak a szenvedőnek lesz válasza, méghozzá tapasztalati, és az összes többinek semmilyen válasz nem adatik! Ezért most merészelem azt mondani, jó nagy paradoxont alkotva ezzel most a múltkori előadással, hogy van válasz! Van olyan válasz, amit csak a szenvedő kap! A válasz azonban tapasztalati válasz, és nem is föltétlenül szavakban történik. Hogy hogyan történik ez meg, erre mindenki csak maga tudja majd a választ, ott és akkor! De úgy tűnik, hogy van arról tapasztalatunk, hogy emberek egyszer csak kapnak választ, és ezt valamiképpen kifejezik. Emlékeztek arra a rabbira, akinek a felségét és kilenc vagy tizenegy gyerekét ölték meg? Kérdezték tőle, hogy miért hozta létre azt a szülőotthont? Erre pedig azt mondta, hogy: „Ez az én válaszom a népirtásra!” Úgy tűnik tehát, hogy van válasz, a szenvedőnek! Ez az összes többinek meg nem lesz válasz! Ez az, ami miatt mindenkinek személyesen kell ezt átélni! Mert ugye elmondtam három történetet, hogy van válasz a szenvedőnek, és mit tudtok vele kezdeni? Semmit! Valami megbizsereg bennünk, valamit el tudunk belőle rakni, valami megérint minket, átjár egy érzés, és amikor ott leszünk, akkor ez mond el fog tűnni. Azok akik visszajöttek, hiába mondják el a tapasztalataikat! Nem tudnak bennünket fölmenteni az alól, hogy mi is végigjárjuk ezt! Nem tudnak semmit sem tenni értünk! Azért sok mindent tudnak tenni, csak éppen választ nem tudnak adni! Illetve válasz lehet az, hogy leülnek mellénk, és végigélik velünk azt, amit már ők végigéltek. Polcz Alain jutott az eszembe, aki ott állt a kivégzőosztag előtt, aki átélte azt, hogy a következő pillanatban meg fognak ölni, aki átélt néhány ilyen kört, és utána egész életében oda tudott ülni haldokló gyermekek mellé. Ő pontosan tudja, hogy nincs válasza, de a válasz mégis az, hogy odaül a haldokló gyermekek mellé, és segít abban, hogy a haldokló gyermeknek legyen saját válasza, a saját kérdésére, hogy a haldokló gyermek föltegye úgy a kérdést, hogy: Én Istenem, engem miért hagytál el? Azért, mert ő átment azon, hogy tudta, hogy csak olyankor jött válasz, amikor ő maga is, így kérdezett, hogy: Én Istenem miért hagytál el engem? Van válasz, de nem a szavakban van! Illetve itt megint jöjjön egy reflexió. Néha úgy tűnik, hogy a szavakban van válasz, ez azonban nem igaz, hanem néha a szavak ki tudják fejezni a tapasztalatot! Ezért lehetséges az, hogy én papként beszélgetek veled, vagy valakivel, és mondjuk egyszer csak eszembe jut a Szentírásnak az egyik mondata, és nagyon óvatosan vagy szerényen azt mondom, hogy most ahogy együtt beszélgetünk vagy ahogy imádkozunk együtt, eszembe jutott az a zsoltár, hogy… és elmondom neki ezt a mondatot. Ha „szerencsések” vagyunk, ez a mondat kifejez valamit abból a tapasztalatból, amelyet ő éppen átél! És akkor azt mondja, hogy: Áhá, megvan! Tényleg van válasz! De nem a mondat a válasz, mert a betű öl, a Lélek azonban éltet! A válasz abban van, hogy a mondat kifejezte a tapasztalatát. Ahogyan egy lelkigondozó írta: van néhány nagyon jó mondatom. Például az, hogy több vagy, mint a szenvedésed! Ez a mondat azonban nem válasz, de néha, ha egy nagyon jó pillanatban mondom, de ahhoz nekünk találkoznunk kellett, és személyes viszonyban vagyunk, akkor ez a mondat ki tud valamit abból fejezni, ami benned van. De a mondat nem válasz, csak kifejezi a tapasztalást! Ilyen értelemben van létjogosultsága a Szentírást idézni, egy akármilyen helyzetben lévő embernek. Nem válaszként, mert úgy nem igaz, és egyetlen mondat sem igaz így a Szentírásból válaszként.

Amikor tapasztalom, hogy Isten hallgat, akkor Isten hallgatása fölszólít engem, hogy kezdjek el beszélgetni magammal, vagyis, hogy személyként éljem át önmagam. Ez alatt azt értem, hogy amikor Isten hallgat, addig mondhatom azt, hogy te személy vagy, és te válaszolj az én kérdésemre! Amikor Isten hallgat, akkor egyszer csak rájövök arra, hogy magamtól kell kérdezni, és hogy a válasz lehet, hogy itt van bent, hogy magamat kellene személynek tartani, és személyként megszólítani! Nem csak te vagy személy, hanem én is! A hallgatás személlyé tesz engem. Az Isten hallgatása, fölszólít arra, hogy én adjak jelentést a saját szenvedésemnek. Isten hallgat, mert tudja, hogy Ő is csak elméleti válasz tud adni! Isten tudja, hogy én személy vagyok, de én nem tudom magamról! Ezért Isten nem mond választ, mert tudja, hogy teljesen fölösleges. Talán azért hallgat az Isten, mert komolya vesz engem!

Itt egy újabb kép, egy reflexió. Nem mindegy, hogy én elhagyatott vagyok, vagy Isten hagyott el engem. Mindaddig, ameddig csak azt élem át, hogy elhagyatott vagyok, addig nincs válasz. Ha az én Istenem elhagyott engem, akkor valamikor megszületik egy válasz! Ez az imádságnak a kerete!

Most még nincs vége, de ennek a résznek igen. Ez olyan sűrű volt, mint a fene! 

Mit lehetne csinálni még? Most próbáltam reflektálni ennek a mondatnak a keretén belül arra, hogy mi is történik itt velünk?

Az egyik. Amikor egy ilyen helyzetben vagyunk, ne cenzúrázzuk az imádságunkat! A legnagyobb bűnök közé tartozik az, amikor egy hívő embernek megtiltjuk azt, hogy egy bizonyos kérdéseket feszegessen, hogy panaszkodjon, hogy vádoljon, hogy dühöngjön! Mindig van egy úgynevezett, egy ilyen birodalmi teológia, ilyen akadémikus kultusz, amely összevonja a szemöldökét és azt mondja, hogy: Imádkozni is csak kifényesített cipőben, lasztex nadrágban, fehér nejloningben,  nyakkendővel, választékba fésült hajjal, WU2 sampon által fényesre mosva, szép szavakkal illik. J Most ezt nyugodtan dobjuk ki a szemétbe, úgy, ahogy van, mert amikor az ember eljut oda, hogy én Istenem, én Istenem, akkor már ne cenzúrázzuk magunkat! Hanem mond, ahogy jön! Ezt tehát az első.

A második. Hagyjunk föl azzal, hogy amikor kezdünk egyre rosszabbul lenni, akkor még mindig Istent véded! Hagyd Őt! Védje Őt az egész emberiség, azok nyugodtan védjék Őt, hiszen úgyis megteszik! Te most nyugodtan mond azt, amit gondolsz, meg érzel! Csak bátran! Jézus a Föltámadása után, a szorongó apostoloknak a következőt mondja, hogy: „Bátorság, ne féljetek! Mondjátok nyugodtan!” El tudom képzelni, bár ezt sehol sem olvastam, hogy egyik-másik apostolnak a könnye kicsordult, és szívesen mondta volna Jézusnak, hogy azért ez a Nagypéntek, meg ez a Húsvétvasárnap közti másfél nap, nagy személtség volt. J Ezt persze csak egy imádságban lehet így elmondani, és most nem egy elméleti-teológiai kijelentést tettem! De most az imádság keretén belül vagyunk! Két alkalmon keresztül egy tapasztalati keretben voltunk, de most imádkozunk. Természetesen Nagypénteken, 3 órától, Húsvét hajnal valameddig, nagyon fontos dolgok történtek, de egy imádságban mondhatom azért azt, hogy ez azért túlzás volt!

A harmadik. Föl lehetne fedeznünk Jézust, mint aki gyógyít! Itt nagyon-nagy bűnt követtünk el azért, mert az összes olyan történetből, amelyben Jézus odalép az elé az ember elé, aki fölteszi a kérdést, hogy miért, ebből tantörténetet gyártottunk. Méghozzá az összes, ilyen élettel teli, reményt keltő történetből, elméleti-teológiai okfejtést csináltunk, amelynek a következtetése az, hogy Isten Fia a gyógyításban igazolja, hogy Ő, Isten Fia! Amen. Az összes olyan történet, ahol oda tudnánk magunkat képzelni a szerencsétlen ember helyébe, és az ő hangján keresztül azt tudnánk mondani, hogy én vagyok a halott Lázár, még élek ugyan, de már majdnem olyan vagyok, Istenem most segíts meg engemet, - ebből a helyzetből kiment az összes erő, az összes élet kiment belőle, mert gaz teológusok elméleti okfejtés igazolására használták föl. Vagyis, hogy ez a történet azért szerepel a Szentírásban, hogy lássuk, hogy Istennel van dolgunk! No és aztán? Persze igaz az is, csak most nem ebben a keretben vagyunk! Ez miért olyan fontos? Azért, mert szép lassan az a bizalom kiveszett belőlünk, hogy egy ilyen helyzetben Jézushoz lehetett fordulni! Hát dehogy lehet, mert Jézus csak igazolta, hogy Ő Isten! Ez a történet nem arra való, hogy erőt merítsünk belőle, hanem, hogy egy elméleti kijelentésről tudjuk, hogy így van. J

Hadd mondjak el egy történetet erről! Megyek egy idős nénihez, aki már nem él azóta. Egy idősek otthonában beszélgetek vele, és azt mondja, hogy: „Tudja atya, én azért szeretek magával beszélgetni, mert maga olyan, mint egy jó orvosság!” Meséltem ezt nektek? Nem. Ezt mondta az idős néni, majd meghalt. Na-na! A kettő között azért volt ám idő! Én ezt a mondatot sosem felejtem el! Ha valaki ezt képes átélni melletted, hogy te most olyan vagy, mint egy jó orvosság… azért te most meg fogsz halni, de bátorság, ne félj, bár meg fogsz halni, de semmi baj, mert van melletted most valaki, aki olyan, mint egy jó orvosság! Ennél többet lehet adni? Szerintem nem! Mert a halál ellen nincs orvosság, de hogy élni tudjunk valahogy, ahhoz lehet valamit hozzáadni!

A negyedik. Amikor a hit tapasztalatából, az imádságnak vagy a zsoltárnak a tapasztalatából, hit-tant csinálunk, és azt mondjuk, hogy csak ez az értelme, ez az, ahogy nekünk értelmeznünk kell a hittapasztalatot és az imádságot, akkor súlyos bűnt követünk el! Az imádság ugyanis, a tapasztalati keretben van, éppen ezért ne csináljunk belőle hit-tant! Persze csinálhatunk azt is, csak jó előre mondjuk meg, hogy amikor igazán kellene egy válasz, akkor ez semmit se fog érni! A hit nem tan, meg a hit nem átadható, és éppen ezért hallgat Isten, mert még Isten sem tudja nekünk átadni azt, amit nekünk kell átélni! Helyettünk nem élheti át, de Ő már átélte!

Az ötödik. A Szentírás tapasztalatát, összeköthetnénk a saját tapasztalatainkkal. Egy klasszikus példa, hogy bibliadráma csoportot lehet például alakítani, és el lehet játszani szentírási történeteket. Magam már tíz éve játszok szentírási történeteket, és a jövő év elején lesz nektek egy meglepetésem, ami ehhez kapcsolódó lesz! De nem mondom meg, hogy ez mi lesz, mert akkor nem lenne meglepetés!

Egy élményemet hadd közvetítsem! Voltam én már Ninivében kurva! J Mindenkinek ajánlom ezt a tapasztalatot! Nagyszerű! Van is itt köztetek valaki, aki látott engem ninivei kurvának, most eszembe jutott! Tudjátok, ahhoz hogy élő tapasztalatunk legyen, hogy mit jelentett Ninivében kurvának lenni, ehhez lehet, hogy érdemes ezt egy kicsit eljátszani! Ez persze csak egy lehetőség! De különben mit kezdesz azzal, hogy jön Jónás, és azt mondja, hogy: Isten üdvösséget hirdet nektek! Ha én nem voltam Ninivében kurva, jöhet hozzám Jónás nyugodtan, mit érdekel engem az üzenete? De ha voltam… Ha átéltem, hogy mit jelent prostituáltnak lenni, akkor lehet, hogy Jónás üzenete elér engem, de különben…! Ugye elmeséltem nektek az egyik találkozásomat egy prostituálttal? Meséltem én ezt már nektek…na de mindegy. Záró történetnek elmondom.

Terézváros, este 10 óra, csengőszó. Lemegyek, és ott áll egy hölgy bőrruhában, na de ez még hagyján, na de a bőrruha méretei… Az idomokat most nem mutatom, de voltak rendesen… J Kisírt arccal, teljesen az összes ilyen smink így jött le az arcáról. Azt meséli nekem, hogy ő itt a pesti brodwayn-en most mélypontra került. Ilyen bevetésből jött, és vissza kell majd mennie, de előtte beszélgessünk már egy kicsit! Bementünk az irodába, bár sosem szoktam ott beszélgetni, de úgy éreztem, hogy most azért mégsem ártana! Ugye, önvédelem, miegymás… Tudjátok, én mindenhova tudtam nézni, és próbáltam a szemre összpontosítani, de azért nagyon fárasztó ám egy helyre összpontosítani, kezdesz szédülni, meg ilyesmi… Na jó, hát így beszélgettünk, és azért tényleg volt értelme… De nem hallottátok ezt már tőlem? A többség nem hallotta? Mert akkor elmondom a végét is, mert különben idő van, el is mehetek akár… Szóval másfél órát beszélgettünk, és volt értelme. Azt mondta a hölgy másfél óra után, hogy: Eljöhetek máskor is? Mondtam neki, hogy persze. Megyünk ki, és a búcsúzás következett… éjjel fél 12, kinyílik a plébánia ajtaja, kellemes éjszakai fények, a plébános atya ablakából fény sugárzik kifelé, és ugye a hálás kliens ezt mondja: Atya, szívből köszönöm, ez nagyon jólesett! J Na, ez az a pillanat, amikor így körbenéztem az utcán, hogy mégis ezt én hogy fogom majd elmagyarázni? Hát sehogy, persze. Na azért ez egy komoly történet is persze.

Ezt akartam elmondani, és akkor majdnem pont egy hét múlva találkoznánk megint. az utolsó előtti alkalom lesz ez.

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs