Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések 4.

Az Isteni igazságosságra vonatkozó kérdések: az Istenhez intézett miért kérdések okai

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Most még az eszemben van, aztán a végén meg lehet, hogy el fogom felejteni, meg akkor már mindegy is lesz, hogy a mai alkalommal, folyamatosan, miközben unjátok, amiről beszélek, lehet kérdéseket írogatni. Aztán akkor majd a kérdéseket elviszem. Hihetetlenül szorongató érzés egy kérdést elolvasni és rögtön válaszolni rá, ezért megkímélem ettől magam, és a kérdéseket hazaviszem, és akkor majd egy hét múlva majd tudunk ezekről egy picit beszélni. Ennyit tehát a következő alkalomról, ami az utolsó lesz. Ez most az utolsó előtti.

Hogy keveredtünk oda, ahová végül is eljutottunk ennek az évnek a végére? Ez most csak néhány mondat lesz, egy gyors visszatekintés az elmúlt négy alkalomra. Valahogy föl tudtunk írni egy alapvető összefüggést, a boldogság és öröm, az igazságosság és a jogosultság között. Arra eszmélhettünk rá, hogy egy nagyon személyes, örömteli és boldog életnek a föltétele a megvalósított bizalom, a megélt hit, a megélt hit pedig, úgy tűnik, hogy nagyon szoros összefüggésben van, a méltányos igazságosság gyakorlásával, vagyis egy etikai dimenzióval. A méltányos igazságosság gyakorlása pedig, a mindenféle jogosultságainknak a fölismerésével és a másik jogosultságainak a cselekvő módon való elismerésével áll összefüggésben. Ez volt három alkalommal ezelőtt. Innen érkeztünk el aztán oda, hogy arról beszéljünk, hogy rendben van, hogy az emberi kapcsolatok területén valamiképpen ezt az ívet látjuk, és ezt próbáltuk kifejteni, de mi van akkor, ha ennek az élő rendszernek Isten is a tagja, Isten is része? Akkor fölmerül a kérdés, hogy bízhatok-e én Istenben, biztonságos-e hinni Istenben, ha Ő nem igazságos, ha Ő velem szemben nem méltányos, ha Ő az én jogosultságaimat nem ismeri el? Hogy van akkor a létezésem, a létezésemnek a biztonsága, és a bizalomnak az alapja, ha Isten néha úgy tűnik föl előttem, hogy nem igazságos? Emiatt kezdtünk el két alkalommal, azzal foglalkozni, hogy a tapasztalataink szintjén, hogy jön elő az Isten igazságosságának a kérdése? Azért néztük a tapasztalati szintet, és nem az elméleti-teológiai vagy az abból levezetett gyakorlati-teológiai szintet, mert arra gondoltunk, hogyha csak az elméleti és gyakorlati szinteken tesszük fel a kérdést, akkor csak olyan szintű válaszokat kapunk. Az pedig éppen, hogy nem elég nekünk, mert az Isten igazságosságába vetett hitnek a problémája, nagyon személyesen és belülről, tapasztalati módon érintő kérdés! tehát akármennyi elméleti válaszhoz is jutunk el, az igazi kérdés szintjén való válaszokat, még csak meg sem kíséreljük megadni. Ezzel foglalkoztunk két órát.

Akkor az elmúlt alkalommal pedig megpróbáltunk valamiképpen maradni is ezen a szinten, de egy picit föléje is menni, reflektálni, az erről a szintről való tapasztalatainkra, és akkor ennek keretéül a 22. zsoltárt választottuk, vagyis Jézusnak a tapasztalatát, amelyet azonban Ő egy imádságban fejez ki, és az imádságot annak jelképeként használjuk itt, amely az Istennel való személyes kapcsolatnak a közege vagy a formája. Ezért beszéltünk arról, hogy egy imádságban lehetséges olyan válaszokat kapni, amelyeket elméleti kérdésföltevésre nem kaphatunk! Az imádság itt tehát nem valami kegyességi formát fejez ki, nem azért hoztam ide, hogy így év vége felé a nyári pihenéseteket így egy kicsit megrugdaljam, hogy márpedig imádkozni kell, hanem mert úgy tűnik, hogy ez a szakkifejezése az Istennel való kapcsolattartás egyik klasszikus módjának. Ezért jött elő ez a szó, hogy imádság. Eljutottunk egy nagyon sajátos paradoxonig a múlt alkalommal, ez pedig az volt, hogy a miért kérdésre, hogy miért hagyja ezt Isten, miért büntet az Isten, miért pint velem történik mindez, hogy miért hagyott el Isten, és ilyen jellegű kérdésekre egy zsidó író szerint, akitől azt a néhány sort elolvastam (Singer), ő azt válaszolja, hogy: „A miért kérdésekre mindenkinek van válasza, kivéve a szenvedőnek.” Egyedül a szenvedőnek nincs válasz! Ugye ezt a kérdést tudtuk értelmezni, elméleti válasza van mindenkinek, a szenvedő pedig, ugye egy nagyon tapasztalati, személyes helyzetben van, és ilyenkor az elméleti válaszok elégtelenek. A múlt alkalommal azáltal állt össze ez a paradoxon, hogy ki mertük azt mondani, hogy úgy tűnik, hogy ez a tapasztalat, nagyon sokaknak, akik a szenvedés mélyén vagy a kérdésfeltevésnek a személyes szintjén vannak, és itt fogalmazzák meg azokat, akkor van válasz! Ráadásul azonban azt kellene mondanunk, hogy ez a válasz, csak a szenvedőnek van, és az összes többieknek nincs! A múlt alkalommal arról is beszéltem, hogy a helyzetünk ebből a szempontból modellezi azt a helyzetet, amiről beszélünk: a szenvedő és a miköztünk való beszélgetést. Elmondtam 3-5 történetet, amelynek volt valamiféle válasza erre a kérdésre, a szenvedő számára, és azt élhettük meg itt közösen, hogy mindenkit valamiképpen talán elértek ezek a válaszok, hogy hol van Isten, a válasz: ott lóg a bitófán! Mi a válasz? Az én válaszom a népirtásra, a szülészet megalapítása! Megtapasztalhattuk közben azt, hogy ezek a válaszok, a szenvedőnek válaszok voltak, vagy a szenvedő válaszaivá lettek, ráadásul életképes és cselekvő válasszá, nemcsak elméleti válasszá! De hogy nekünk, ezek a válaszok mennyire lettek válaszok: itt van egy nagy kérdés! lehet, hogy az az öt válasz, ami egy szenvedőnek igenis a tapasztalatából fakadó válasz, ami talán úgy élt meg, hogy igen, ez a válasz valóban az Istentől jön, - nekünk csupán elmélet maradt, semmit sem jelent, fényévekre van tőlünk. Ezzel pedig egy nagyon fontos kijelentésig jutottunk el, hogy a másik ember tapasztalatból fakadó, akár még, Istentől jövő válasza is, számunkra, a mi egzisztenciális tapasztalati helyzetünkben, nem biztos, hogy válasz! Mert a saját, személyes helyzetünkre, saját és személyes válasz adatik! Sajnos ezt kívülről nem tudjuk megkapni, legfeljebb a nyelv arra lehet jó, hogy képes vagyok egy-egy tapasztalati választ átnyújtva neked, kifejezni azt, ami a te tapasztalatod. Tehát nem gondolom azt, hogy amikor én mondok egy mondatot, hogy például mindig többek vagyunk, mint a szenvedésünk, hogy akkor én ezt válasznak gondolom. Nem gondolom válasznak, hanem tapasztalatból fakad ez a mondat, ezt pedig elmondom neked, és ez vagy találkozik a te tapasztalatoddal vagy nem, még ha találkozik is, még akkor sem nevezem válasznak, de azonban megélheted azt, hogy ezek a szavak, kifejezik a saját tapasztalatodat. Ezt mondhatod úgy is, hogy: Ó atya, tényleg ez a válasz, ez a megoldás! Valójában azonban, itt a te, Istennel való kapcsolatodról van szó!

Ez volt a múltkori négy alkalom, nagyon összesűrítve. Elnézést kérek, hogyha valaki azt mondja, hogy na, ez már kezd unalmassá válni, még a negyedik alkalommal is megmaradni ebben a körben, de én mégis meg akarok maradni, méghozzá azért, mert itt az év vége, és most már valami új és nagy témába nem akarok belekezdeni. Talán még ezen a szinten tehetünk egy-két nagyon fontos, és lényeges kijelentést. Maradjunk tehát most még ebben a vonatkoztatási rendszerben, mert hiszen a következő alkalommal már máshol fogunk járni.

Miről szeretnék ma beszélni? Szeretnék nagyon összpontosítani arra, hogy ez a kérdés, hogy miért, ez mindenképpen egy kapcsolati helyzetben hangzik el. Minimum két szereplő van, ha én kérdezem, akkor legalábbis én jelen vagyok, meg Isten, de általában három szereplője van a helyzetnek: én, aki kérdezek, te, akitől kérdezek, és Isten, aki felé valójában a kérdés elhangzik. Most ezt az összefüggést akarom szem előtt tartani, és megpróbálni arról beszélni, hogy mi minden jelentése van annak, amikor én ezt a kérdést fölteszem, az Istennel való kapcsolatom, illetve a beszélgetésünk helyzete szempontjából. Ez most így lehet, hogy tök értelmetlen volt, de ha most elmondom, akkor majd lehet, hogy érthető lesz. Amikor fölteszem ezt a kérdést, hogy miért, Uram, miért hagytál el engem, akkor lehetséges, hogy ez a kérdés azért szól Isten felé, mert én az Istennek való kapcsolatomban ezt úgy élem meg, hogy Ő számomra senki. Távol van tőlem, nagyon távol, és nincs is köztünk kapcsolat, ezért nyugodtan föltehetem ezt a kérdést. A kérdés nem fenyegető, számomra. Miután annyira senki számomra Isten, mondhat akármit, ez engem különösebben nem fog kikezdeni! Sőt, ha Isten hallgat és nem válaszol, akkor azt mondhatom, hogy hála Istennek, olyantól kérdeztem, akitől el tudom viselni, ha nincs válasz! Nem lehetséges-e az, hogy azért teszem föl adott helyzetben azt a kérdést, mert tudom, hogy akármi is lesz az a válasz, nem fog például csalódás érni, nem fog ez engem megrendíteni? Biztonságban vagyok! Bár kiszolgáltatott vagyok, mondjuk a szenvedésem, a betegségem, a nyomor vagy bármi által, de nagyon jól meg is tudom magamat óvni, ha egy olyan valakit kérdezek, akivel nem is nagyon van kapcsolatom. Egy idegen ember mondhat nekem akármit, lepereg rólam.

1. Ez az első gondolat. Ha tudom, hogy nem lesz válasz, - és ez most egy alpontja ennek - , akkor megengedhetem magamnak azt, hogy tovább dühöngök, tovább panaszkodok, tovább perelek, tovább szomorkodom. Ha tudom, hogy nem érkezik válasz, akkor nem lehetséges-e, hogy ez egy zsákutca, amelyet én azonban szívesen járok most, mert ha tudom, hogy nincs válasz, akkor ez egy óriási lehetőség arra, hogy nekem ne kelljen változni! Mondjuk fölteszem azt a kérdést, hogy miért hagyja Isten, hogy a Vatikáni Múzeum tele legyen kincsekkel? Miért hagyja, hogy az egyháziak Toyotával járjanak? J Közben pedig arra gondolok – ezt persze nem fejezem ki -, hogy Istenem, milyen megnyugtató, hogy egy olyan valakit kérdezek, aki hallgatni fog, mert különben sem vagyunk túl szoros kapcsolatban, és ezért sosem fogok olyasmit hallani, hogy: és én miért járok Toyotával? Tulajdonképpen egy hihetetlenül biztonságos helyzet valaki olyat kérdezni, akiről hát tudom, hogy úgysem fog beleszólni! Nyugodtan egy életen keresztül végigdühönghetem magam, és hosszan-hosszan végig lehetek áldozat, és egy nagyszerű, mert Isten úgysem szól semmit! Ha tőled kérdezem, te válaszolsz, de azt én nem akarom, inkább hagyjunk téged, mert te előbb-utóbb úgyis mondasz valamit, ami engem kikezd, hogy például kellene változnom! De Isten megteszi nekem, hogy nem szól! Nagyszerű partner! Tovább rejtőzködhetek, abban a körben, ami persze nem jó nekem, de nagyon biztonságos, mert nem kell változnom! Ez az első gondolatom arról, hogy talán miért tesszük föl Istennek ezt a kérdést, hogy miért: mert lehet, hogy tudjuk, hogy biztonságban maradunk.

Most eszembe jutott Arthur Miller. Miért pont ő? De tudom, hogy miért. Azért, mert elővettem megint az önéletrajzát, annak okán, mert vasárnap este megnéztem a Salemi boszorkányok című filmet. Emiatt elolvastam az önéletrajzában, az ezzel kapcsolatos részeket. Itt azt mondja, hogy heteken keresztül vívódott, hogy elmenjen-e Salembe, és elkérje-e az ottani pereknek a hiteles jegyzőkönyveit, amelyeket a bíróságon tartottak, és minél inkább érzett egy késztetést, hogy elmenjen, és elolvassa, hogy mi is történt ott, annál inkább kezdett félni, mert tudta, hogy ez a téma meg fogja őt érinteni. Heteken és hónapokon keresztül vívódott azon, hogy merjen-e egyáltalán csak belemenni abba, hogy elolvassa, hogy mi történt ott, mert tudta, hogyha elkezdi olvasni, akkor érintve lesz és hatni fog rá a történet, és ez felé fog kérdéseket fölvetni. Ha olvastátok az önéletrajzát, akkor láthattátok, hogy nagyon izgalmas, hogy mi az, ami mégis amellett döntött, hogy elmenjen és megkeresse ezeket a jegyzőkönyveket. Egy akkor legjobb barátja, a rendező, Elijah Kazan felhívta telefonon. Ez 1952-ben történt a McCarthy-korszakban, amikor a vasfüggöny lehúzódott, ahogy Churchill mondta, és mentek a boszorkányperek az Egyesült Államokban, amiről sokat hallhattunk már. (Vagyis semennyit! Pedig érdemes volna! Ugyanúgy mentek a kirakatperek, például ekkor történik az meg, hogy Arthur Millernek bevonják az útlevelét, mert szimpatizánsnak kiáltják őt ki.) Elijah Kazan azt mondja, hogy: „Döntöttem, a McCarthy-féle vizsgálóbizottság előtt, beismerem a bűnösségemet, hogy a 30-as években, szimpatizáltam a spanyol-polgárháború kommunistáival, akik a diktatúra ellen harcoltak, és ezt én most beismerem nyíltan. De azt is kéri tőlem a vizsgálóbizottság, hogy nevezzek meg egy csomó embert, akik velem együtt a 30-as években, kommunista-szimpatizánsok voltak. De én ezt megtagadtam. Egy hét múlva pedig, önként jelentkeztem, és elmondtam a tíz nevet.” Ezek után hívja föl Arthur Millert, hogy egyszerűen csak elmondja neki ezt, amire Arthur Miller azt mondta, hogy: „Azt gondoltam, hogy ez az ember, aki eddig az egyik legjobb barátom volt, mintha a bátyám vagy az apukám lett volna, hogy azért hív engem, hogy én igazoljam a tettét. Ahogy beszélt, elkezdtem félni tőle, hogy vajon, a saját karrierje érdekében, nem adna-e föl engem is?” Amikor pedig rájön erre, hogy igen, hogy természetesen azzal, hogy bemondott tíz nevet, ezzel kifejezte azt, hogy fontosabb az én életem, mint bárki másé, - ettől nagyon megrendült a bizalma Arthur Millernek. Elmegy az addigi jóbarátjától, aki az előző drámáit rendezte, és azt mondja, hogy: „Ez volt az a pillanat, amikor már tudtam, hogy benne vagyok a Salemi boszorkányok című történetben.” Vagyis a személyes érintettség kellett ahhoz, hogy bele merjen merészkedni egy olyan történetbe, amelyről tudta, hogy őt személy szerint érinteni fogja! Ennyit az első ponthoz.

2. Azért szólítom meg Istent ezzel a kérdésemmel, amikor tehetetlen vagyok és kiszolgáltatott, amikor félek és haragszom, amikor kétségbeesett vagyok, amikor egzisztenciálisan szorongok, azért kérdezem Istent, mert egyedül Őt tartom elég erősnek, hogy neki mindent elmondjak. Mert tudom, hogy nincs a környezetemben egyetlen ember sem, akit elég erősnek tartok ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket föltegyem. A kérdések lehet, hogy tehát nem csak az Istenre vonatkoznak, és nem csak az Ő igazságosságát kérdezem, hanem olyan valaki kell nekem, akiről azt gondolom, hogy elég erős ahhoz, hogy elviselje a kérdéseimet. Ez annál is inkább lehetséges, mert hiszen 2-3 alkalommal ezelőtt, bőven tapasztalhattuk talán azt, hogy ezekre a fölmerülő kérdésekre milyen elemi tiltakozással szoktunk mi magunk válaszolni. Nem bírjuk ezeknek a kérdéseknek az erejét, mert mi magunk is félünk tőle, mi magunk is kiszolgáltatottá leszünk és mi magunk is dühösek leszünk, hogy ezt miért pont tőlünk kérdezik! Tehát nem lehetséges-e az, hogy azért kérdezem Istent, hogy miért, mert arra gondolok, hogy Ő az egyetlen, aki elbírja ennek a súlyát, de ez a súly rám nehezedik! Valójában Istent kérdezem, de azért kérdezek valakit, aki bírja a kérdésem, mert nem bírom én magam azt, amiben vagyok. Muszáj letenni azt a terhet, ami rám nehezedik, de csak olyanra rakhatom rá, aki bírja! Éppen ezért kérdezem Istent! Ez a második gondolatom erről. Talán ezért teszem föl ezt a kérdést, éppen Istennek, amelyben sokkal inkább a saját helyzetemet fejezem ki, az egzisztenciális szorongásom nyomasztó voltát.

3. Azért teszem föl ezt a kérdést Istennek, mert nem akarok embereket megszólítani. Miért nem akarok embereket megszólítani? Az első verzió: Mert nincs emberem! Mert nincs olyan valaki, aki ebben a pillanatban úgy állna hozzám közel, hogy tőle mernék kérdezni, és hogy ki merném neki fejezni az egzisztenciális szorongásomat. Most ebben a pillanatban nem tudom, hogy van-e ilyen ember, mert amíg nem voltam beteg, vagy ameddig nem veszítettem el az összes pénzem, ameddig nem váltam el, amíg nem hagytak el, addig azt gondoltam, hogy mellettem vannak a családtagok! Igen ám, de ezekben a helyzetekben általában a családtagok is érintve vannak, majdnem annyira, mint én! Bejön az anyukám a kórházba, és jobban fél, mint én! Akkor mit kezdjek vele? Most még én segítsem őt? Mert bejön a testvérem a kórházba, és nem akar engem elveszíteni, és dühös, meg azt mondja, hogy vegyem be rendesen a gyógyszereket! Akkor én hogy fejezzem ki a dühömet, amikor a testvérem dühösebb, mint én? Amikor bejön a pap, és azt gondolnám, hogy talán a pap… és akkor kezdeném így előhozni a dolgaimat, de a pap azt mondja, hogy hoztam Oltáriszentséget és Betegek kenetét, de csak fél órám van, úgyhogy igyekezzünk, gyónással kell kezdenünk… Milyen bűnére emlékszik? Hát, ha már a paptól sem lehet normálisan kérdezni, akkor lehet, hogy Istent kérdezem! Mert pont azok, akik egyébkánt személyes, jó kapcsolatban vannak, ők maguk is szinte olyan helyzetbe kerültek, mint én, a maguk szempontjából. Ezért lehetséges az, hogy idegen emberek néha úgy kiöntik a lelküket nekünk, hogy utána mindjárt azt gondoljuk, hogy milyen nagyszerű emberek vagyunk ám mi! Ugye ezt szoktátok gondolni? Lám-lám, végre valaki felismerte, hogy én egy milyen megértő, empatikus ember vagyok! Hát érdemes élnem mégis csak! A sok bunkó ember közül végre rám talált, és engem választott, még így ismeretlenül is! Nem ismert, de érezte a kisugárzásom, azt ahogy velem ezt meg lehet beszélni! Néha mér egy kicsit olyan lelki szemetesládának érzem magam, de nem baj, hiszen ebben az tükröződik, hogy ki is vagyok én! Ez szoktuk gondolni, ugye? Jaj, picinyeim! Kiről szól ez a helyzet? Tudod mire volt szüksége? Egy vadidegenre, sajnos, akiről nem tud semmit! Még az is jó volt neki. Természetesen valami minimumát azért kell teljesítenie az embernek az együttérzésből, hát azért mégse aludjunk el! Ennyit azért talán kell tenni, de néha szinte ennyi is elég, mert nincs emberem. Ezért akkor, mondom Istennek a kérdéseket.

Nincs emberem olyan szempontból, és ezért Istent kérdezem, mert meg akarlak titeket kímélni. Mert ott vagyok, és hiába én fekszem az ágyon, hiába az én házasságom ment tönkre, hiába ez és az, jössz te, és akkor én megsajnállak téged. Neked is van annyi bajod, hát neked se könnyű, hát hiszen te is elváltál, akkor most téged terheljelek? Meg akarjuk kímélni a másikat!

Vagy egyszerűen csak félek tőled! Ha én most megmutatom magam olyannak, amit belül érzek, rettegek attól, ami ezután következik. Mi lesz ezután? Egyszer csak kimondok valami olyasmit, amit te tőlem sose hallottál. Minél rendesebbek vagytok, annál jobban vagytok veszélyeztetettek! Tehát sikerült magatokról kialakítani egy olyan képet, hogy erősek vagytok, mindent bírtok, nagy a ti hitetek, veletek mindig lehet beszélgetni, ti mindig ráértek, rátok mindig lehet számítani, de mégis ti vagytok a legnehezebb helyzetben! Mert amikor szorongtok egzisztenciálisan, akkor is be fog indulni ez a program, hogy jaj, terhelhetlek én most téged a magam kis hülyeségével, amikor Etiópiában annyian éheznek? Akkor én most előjöhetek azzal, hogy halálfélelmem van? Hát nem, másnak is van halálfélelme…

4. Azért teszem fel Istennek a kérdést, miközben bennem van ez a mély szorongás, mert egyedül benne bízok! Nincs más, akiben bíznék ebben a helyzetben. Nincs más, akiben úgy meg tudnék bízni, hogy neki megmutathatom magamat olyannak, amilyen vagyok, ezért őt zargatom a kérdésemmel. De valójában, csak egyszerűen valakire van szükségem, aki előtt most megmutathatom azt, hogy most mi van bennem. A nyelv pedig csak üzen Istennek. Ebben a mondatban – és majd el fogok ide jutni - , az összes érzésemet ki tudom fejezni! Nagyon jó kis mondat az, hogy: Miért hagyod ezt Istenem?

Ide tartozhat az is, ha valakinek van egy jó Istenkapcsolata, akkor azért teszem fel Istennek ezt a kérdést, mert Őt ismerem, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, akinek van egy helyes Istenképe, éppen ezért tudom, hogy Tőle meg lehet kérdezni! A legjobb választ pedig, éppen Őtőle fogom kapni. Hát kérdezhetném tőled is, hogy miért kell meghalnom… Isten nem fogja azt mondani, hogy azért, mert akkor lehetsz velem, Isten ezt nem mondja, mert sokkal jobban szeret engem! Szóval lehet, hogy azért kérdezem Istent, mert tudom, hogy ti sokkal rosszabb választ adtok, mint Ő! Vagyis Jótól akarom kérdezni!

5. Azért teszem föl ezt a kérdést, mert ez fejezi ki legjobban a saját helyzetemet! Erre már eddig is rengeteg utalást tettem. Ezalatt azt értem, hogy hihetetlen nagy a fájdalmam, végtelenül nagy a szenvedésem, a kiábrándultságom teljesen eltölt, a dühöm teljesen fölemészt, vagyis valami végtelen helyzetet élek meg, hogy ennél jobban már nem lehet szenvedni, hogy ennél kiszolgáltatottabb már nem lehetek. A kérdésem, éppen ezért a végtelenhez szól, a kérdésemben Isten szerepel, mert ezzel a szóval ki tudom azt fejezni, hogy valami végtelen dolgot élek át, aminek nem látom a végét vagy aminek a mélységeibe belehullottam. A kérdés tehát a saját helyzetemnek a mélységeit fejezi ki! Dehogy elméleti kérdés, ugyan már! Csak ez a kérdés képes a helyzetemnek a mértéktelenségét kifejezni, annak a végtelenjét.

6.  Mert egyedül Ő tud vagy Ő tudhat értelmes választ adni. Ezalatt mit értek? Azt, hogy mondhattok ti akármilyen választ, én pontosan tudom, hogy az én helyzetemre adott emberi válasz kikezdhető! Nem tudtok olyan választ adni, amiről én már jó előre nem tudom, hogy az is csak egy emberi válasz! Én pedig olyan kiszolgáltatott vagyok most, hogy nekem valami biztosra van szükségem, valamire, amibe akkor is belekapaszkodhatok, ha minden emberi, úgy tűnik, hogy megrendült körülöttem. Nem adhattok ti választ, hát pontosan tudom, hogy amit mondotok, kikezdhető és gyönge, emberi és véges, és abba én nem tudok kapaszkodni, mert éppen abban a helyzetben vagyok, amikor ezt elemi módon tapasztalom meg. Ezért kénytelen vagyok Istent kérdezni, hogy Ő adjon olyan választ, amibe bele tudok kapaszkodni! A kérdés tehát megint nem egy elméleti kérdés, dehogyis! Azt a valakit szólítom, aki egyedül képes értelmes választ adni. Hát te is adsz értelmes választ, de ez inkább csak racionális talán vagy logikus, vagy teológiailag levezethető, de ebbe nem lehet belekapaszkodni, mert ember mondta. Vagyis azért kérdezem Istent, mert biztonságra vágyom! Az élet értelmére kérdeztem rá, mert ez a kérdés, hogy miért történik ez velem, miért hagyta ezt Isten, miért vagy igazságtalan Istenem, ez az életem értelmére kérdez rá. Ezt megint csak a rendes embereken szoktam látni! Amikor a tékozló fiúnak a bátyja szembesül azzal, hogy ő végignyűglődte az életét, mert azt gondolta, hogy így igazságos, így rendes és normális, azonban kiderült, hogy sokkal kevesebbért is lehet üdvözülni! Akkor mi értelme volt az egész életemnek, ennek a végtelen sok nyűglődésnek, nyelésnek, és minden egyébnek? Erre te nem tudsz nekem válaszolni! Ehhez Isten kell! De valójában a saját helyzetemről beszélek, hogy ebben a pillanatban nem tudom, hogy mi az életemnek az értelme.

Akkor van ennek egy nagyon izgalmas ellentéte!

7. Azért teszem föl Istennek ezt a kérdést, mert tudom, hogy Ő nemcsak racionális, hanem irracionális is! Titok, misztérium, kiismerhetetlen, nem felel meg a matematika szabályainak. Annak is megfelel, de azon túl is még egy csomó minden van benne! Éppen ezért kérdezek én Tőle! Tudjátok, hogy kiknél szokott ez előfordulni nagyon sűrűn? Azoknál, akik állandóan racionalizálnak és okoskodnak! Hát az orvostól nem kérdezem meg, hát hülyének tűnjek az orvos előtt egy ilyen kérdéssel, hogy miért kell meghalnom vagy hogy mit csináljak most, amikor haldoklok? Hát egy kicsit furcsa lenne, amikor a nevem előtt is ott van, hogy doktor? Hát nem blamálom magam, az összes értelmes ember előtt nem fogom magam blamálni azzal, hogy ilyen kérdéseket teszek föl! Nagyon sokan ebbe a kérdésbe belesűrítik az összes olyan irracionális, maguk számára is szégyenletes, elfogadhatatlan, nem érthető, belső tartalmukat, érzéseiket, gondolataikat, ellentmondásaikat, amelyeket szégyellnek, mert úgy gondolják, hogy ezek már nem racionálisak és nem túl értelmes ezt kérdezni. Az orvostól kérdezni azt, hogy miért kell meghalni? Hét ez egy hülye kérdés! Nem racionális! De Istentől talán megkérdezhetem, mert Ő valamiképpen szimbóluma annak, amit én nem akarok elismerni, nem merek magamból föltárni, ami irracionális, ami kettős, és fogalmam sincs, hogy mi, olyan mint Isten. Vagyis az irracionális tapasztalataimat ebben a kérdésben tudom kifejezni.

8. Azért kérdezem Istent, mert olyan valakit kell kérdeznem, aki, amikor én kiszolgáltatott vagyok és szorongok, akkor is velem van! Egy olyan valakit kell kérdeznem, akiről azt gondolom, hogy mindig velem van! Elmentem a barátnőmhöz, és egy jót beszélgettünk, és megyek haza – én most egy lány nevében nyilatkozom, nehogy félreértsétek - , és megyek lefelé a lépcsőn, már kezdem érezni azt, hogy nem lett sokkal jobb, és mégiscsak haza kell mennem, úgy, hogy nincs férjem. Haza kell mennem úgy, hogy kirúgtak az állásomból. Haza kell mennem úgy, hogy a férjem nem ért meg. Most pont ahhoz a férfihoz kell hazamennem, akiről panaszkodtam! Megyek le a lépcsőn, és egyszer csak visszajön a fájdalom! Ekkor pedig azt gondolom, hogy kell nekem valaki, aki most, ahogy megyek le a lépcsőn, és egyedül vagyok, akkor is velem van! Egy ilyen valakit kell kérdeznem, mert a helyzetem nem szűnt meg attól, hogy a barátnőmtől kijöttem, attól még nem változtam meg! Kell valaki, akinek ki tudom fejezni, akár itt az utcán is, hogy mi van velem! Ezért Istent kérdezem.

Ennek az ellentéte is lehetséges!

9. Mert olyan messze vagy, hogy nem kell meghalljam, amit válaszolsz! Nem kell hallani, amit mondasz! Egy picit más ez, amit az elején mondtam, mert itt a következő dolgokra gondolok: Azért, mert önmagamtól is hihetetlenül messze vagyok, és ebben a kérdésben, elrejthetem magam! Nagyon sokan vagyunk távol magunktól, minél több érzésünket, gondolatunkat, félelmünket, emlékünket, és minden egyebet fojtunk el, és pakolunk el, és nem veszünk róla tudomást, és ezt nem illik, és ezt nem szabad, és a többi. Annál távolabb leszünk saját magunktól! Ezért egy olyan valakit kell kérdeznem, aki ugyanolyan messze van, mint én, magamtól! Olyan messzire kell kérdeznem, mert valahol ott a fényévek messzeségében vagyok én, és oda kell elmennie a kérdésnek. Ez most ilyen nagyon okoskodásnak tűnik? Éltetek meg már ilyet? Olyat, amikor megkérdeztétek magatoktól, hogy ki a franc vagyok én? Mert ez, az a pillanat! Sokszor ez a kérdés, a végtelenbe fut: Isten…. Ez a nyitánya annak, hogy elinduljak magam felé, mert iszonyat messze vagyok magamtól! Nem szokott ilyen pillanatotok lenni, amikor majd meg őrülsz a haragodban, és közben meg haragudni tilos? Akkor az azt jelenti, hogy végtelen messze vagy saját magadtól, mert haragszol, de tilos haragudni, ezért jön egy kérdés, puff bele a végtelenbe, olyan messzire, amennyire vagy magadtól, hogy: Mond meg Istenem, miért jött belém az a rohadt mazsola? Ugye, így teszed föl a kérdést? Most mond meg Istenem, hogy miért pont én karamboloztam? Ez az első kérdés a nyitánya annak, az a bátortalan lépés, hogy azt mond, hogy: Ebben a pillanatban, mindjárt felrobbanok! Ha nem volnék kultúrember, akkor kitekerném a nyakad! De ezt persze nem mondod, mert a kocsidon kint van a kereszt! J Halacska van a kocsi szélvédőjén, jaj, de gáz! Ilyenkor eszedbe jut, hogy amikor a szerelőhöz elviszed a kocsidat, és a trélerre felhúzzák, akkor veszed le a halat… jaj, de hülye voltam, hogy felraktam! Istenem, miért raktam föl a halat? Na, ezt értem alatta!

10. Mert magamról nem tudok, nem akarok, és nem merek beszélni. Tehát akkor beszéljünk Istenről! Persze rólam van szó, de nem tartok ott!

Most pedig jöjjön egy átfogó mondat:

11. Mert kell valakit találnom, akitől félhetek, akire haragudhatok, aki miatt szomorú lehetek, akivel szemben lázadhatok! Erre utaltam az előbb, hogy olyan valakit kell találnom, akivel kapcsolatban az összes érzéseim megjelenhetnek. Bizony-bizony, Isten, mint tárgy! Bár személy, de szükségem van valakire, akivel kapcsolatban megélhetem a bennem lévő összes érzést! Valakire szükségem van! Egy mondat ehhez: A sorssal nem lehet jól vitatkozni! El tudtok egy ilyen helyzetet képzelni? Leülök, és velem szemben a sors ül, a másik széken pedig az élet, és szépen elkezdek vele vitatkozni, polemizálgatunk: Te rohadék sors! Tudtok ti ilyet csinálni? Mert én nem, az biztos! Az, hogy én leüljek a sorssal beszélgetni, ezt egyszerűen nem bírom elképzelni! Azért ennyire nem vagyok hülye! Tényleg, a harmadik székre kit kellene ültetni? A harmadik széken egy Janus-arcú alak ül: szerencse-szerencsétlenség, ez van az arcára írva. És akkor elkezdek beszélgetni a szerencsétlenséggel: Mond szerencsétlenség, miért látogattál meg engem tegnap? Miért pont engem választottál? Ezért van az, hogy akik egy picit is személyes életet élnek, és amikor beléjük jönnek hátulról százzal, akkor Istenhez fordulnak! Persze, most azt gondolod, hogy kipattansz a kocsiból, és azt mondod, hogy: Te rohadt szerencsétlenség, úgy bevágok neked egyet ballal, hogy… Ezt, el tudod képzelni, mi? Hát persze, hogy Istent szólítom meg! Ezért mondják azt, hogy a zuhanó repülőn, mindenki hívővé válik! Most képzeld el, zuhansz a repülőn, és azt mondod, hogy: Kedves sors, nem csinálnál valamit? Most nagyon zuhanunk! Vagy: Kedves szerencse, nem tartanád a kezedet a repcsink alá? J Ja, ez biztos így lesz… Szóval a sorssal, a szerencsével, a szerencsétlenséggel, nem lehet jól dühöngeni! Istennel meg lehet! Mert elképzelek egy ősz öreget, és máris dühöngök! Vagy bármit, egy galambot: Jaj, de utálom a galambokat! Ez most csak teológiailag képzetteknek szólt. Most arra gondolok, hogy lehet, hogy kell nekem az a három hónap szünet…

Ha most megnézzük azokat a helyzeteket, amelyeket úgy lehet leírni, hogy egzisztenciális szorongás, abban majdnem az összes mélyreható, igazi, elemi érzés benne van: a szomorúság, a harag, a félelem, és a többi. Mennyit beszéltünk arról, hogy ezek az érzések, nagyon sok esetben tiltás alatt vannak. Igaz? A fiúknak nem szabad félni! Hát azért nem tudom, amikor van egy szorult helyzet, akkor minden normális ember fél! Csak a fiúk nem…persze! Tehát kell valaki, akivel szemben lehet félni, mert akkor azt mondom, hogy: Istenem, félek Tőled! Vagy, akire lehet haragudni… Mert egy kislány nem haragszik, egy kislány a kedves kis zsabócskájában, aranyos, fekete lakkcipőjében, élre vasalt szoknyácskájában, fehér harisnyában, tisztán és ápoltan, nem haragszik! Hátrafésült hajjal, természetesen, és nincs kifestve… De a lényeg az, hogy nem haragszik! Akkor pedig ott vagy egy tehetetlen helyzetben, és félsz, és azt sem tudod, hogy mi lesz és kiszolgáltatott vagy, és így előbb-utóbb elkezdesz haragudni. De most kezdj el az anyáddal vitatkozni? A házastársaddal? Nem, inkább haragszol Istenre!

Mi történik akkor, ha nem engedjük meg magunknak, hogy haragudjunk? Gyógyító dolog perelni Istennel. Mert ha nem haragudhatok, akkor szép lassan belekeményedek és beletörődök valamibe, amibe nem kellene beletörődni! Meg fogok rekedni a haragommal való küzdelmemben, és nem tudom kifejezni, ami bennem van, és távolodok magamtól a végtelenségbe. A haragnak a tiltása, egy nagyon rossz értelembe vett, egy ilyen beletörődésbe, belenyugvásba vezet. Ezt reménytelenségnek hívják, keresztény szóhasználattal.

A szomorúság. Lehetetlen, hogy egy ilyen helyzetben ne legyünk nagyon szomorúak! Mi van akkor, ha valaki magának nem engedi meg, hogy szomorú legyen? „Végtelenül szomorú az én lelkem!” Végtelenül elcsüggedtem! Ha ezt nem engedem meg magamnak, hogy ezt átéljem, és mondhassam Istennek, hogy: Istenem, látod… mi lesz akkor? A válasz nagyon egyszerű. Aki a szomorúságot nem engedi meg, az belehull a depresszióba, ami egy bizonyos szempontból a szomorúságnak az ellentéte. Azért, mert amikor depressziós vagy, akkor már szomorúságot sem érzel! Ó, áldott szomorúság, mert akkor még van valami, amit érzel! Még van valaki, aki itt fáj! Legalább szomorú vagy! Amikor valaki meghal, és te gyászolsz, és nem engeded meg a szomorúságot, de persze fölteszed a kérdést, hogy: Miért pont ő? Hát élhetett volna még, a gazemberek meg virulnak, mint a pálma! Ugye, ezt mondod? Joggal! De amikor mész a szomorúság felé, mert már kidühöngted magad, és már elfáradtál, akkor azt érzed, hogy szomorúnak nem szabad lenned. Ez megakadályoz téged abban, hogy a szomorúságnak a legmélyén, ahol Istent kérdezed, hogy miért, és persze nem így, mert szomorú vagy, akkor ez mire jó? Arra, hogy elfogadd a saját veszteséged! Éppen a mély szomorúság fejezi azt ki, hogy valamit elvesztettél, de nagyon! A szomorúság ad lehetőséget arra, hogy reális legyél: Bizony, hogy elvesztettem! Semmit sem érek azzal a mondattal, hogy neki már jó, mert Isten a mennyországba fogadta! Ez, az én szomorúságomon egy picit sem változtat! És ez reális! Éppen ezért Istent kérdezem, mert vele szemben lehetek szomorú! Mert amikor te jössz engem meglátogatni, akkor tartom magam, mégiscsak én egy pap vagyok. Képzeljétek el, hogy egy papnak milyen nehéz! A pap a betegágyon, és jön hozzá egy rendes ember, és akkor: Jaj, hol a reverendám? A kollárém hol van? Persze, mert a betegágyon is a szerető Istent kell képviseljed, persze… Ez nagyon nehéz lehet, és a papok éppen ettől purcannak ki, 50 évesen meg szívinfarktust kapnak, ti meg szomorkodtok utánuk, hogy miért van olyan kevés pap! Azért, mert nem engedjük meg magunknak, hogy szomorúak legyünk! Inkább iszogatunk egy kicsit… J Az is valami, nem? Na, mit nem mondok ma?

Szóval, Istennek szemben legalább kiérezhetem magam!

Aztán. Néha kell egy ellenpont! Ezt gyakran meg lehet figyelni, hogy a szívem mélyén ott van csíraszerűen a hit, a remény, meg a többi szép dolog. Igen ám, de rengeteg dolog van, ami sokkal erősebb: a félelem, a harag, az agresszió, és a többi. Éppen ezért megpróbálom ezeket eltávolítani magamtól! Ezek menjenek innen kifelé, jó messzire a végtelenbe, az Istenhez, és akkor maradhat az, amit igazán szeretnék, hogy maradjon. Kell nekem valaki, aki felé ez elmehet! Muszáj! Meg akarok ezektől szabadulni! Ezért mondom ezeket! Lehet, hogy évszámra soha nem teszek föl ilye kérdéseket, hogy miért igazságtalan az Isten, de amikor van egy pillanat és előjön ez a mondat, akkor gyorsan kimondom, mert azt akarom, hogy kifejeződjön és menjen el tőlem. Inkább azokkal akarok együtt lenni, amilyen sok szép dolog, idebent, énbennem van!

Szeretnék nektek most egy beszélgetést elmondani arról, hogy ez az egész, hogy jelenik meg egy pap, meg egy haldokló beteg közötti beszélgetésben.

Az asszony egyedül fekszik egy kétágyas szobában, egyenes testtartással ül az ágyban, a válla körül lazán kötött kiskabát van. (Itt a pap írja le a történetet, tehát így hallgassátok.)

- Jó napot, ma egyedül van? – mondom, és hozzálépek.

- Milyen kedves magától, hogy eljött lelkész úr! Ma hazaengedték a szobatársnőmet, és lehet, hogy csak hétfőn jön valaki más.

Kezet fogunk, és hozok egy széket.

- Jó Önnek így egyedül? – kérdem.

- Hát igen, nem zavar.

Az asszony derűsnek tűnik, mint mindig. (Na, ez egy pontos kifejezése annak, amiről eddig beszéltem. P.F.)

- Hogy érzi magát? – kérdezem.

- Megvagyok. Természetesen nem lesz jobb, de a fájdalmak elviselhetőek. – mondja összeszedetten. De van egy kérdés, amelyről szívesen beszélnék egy teológussal! Ez érdekel, valahogy feszült vagyok, érzem, hogy nehéz dolog vár rám. Olyan érzés, mintha valami rosszat tettem volna, és verést kaphatnék érte.

Van egy bizonyos tónus a hangjában, amitől félek. (Ugye, itt egy jó profi lelkészről van szó. Tudja, hogy kezd lefelé menni az örvénybe, tudjátok, amiről beszéltünk. P.F.) 

- Tegnap a tévében egy pakisztáni menekülttáborokról mutattak egy filmet.

Elmesél egy-két történetet a gyökereiktől megfosztott emberekről. Gyerekekről a hidegben, emberekről, akik nem tudják, hogy a rokonaik élnek-e még egyáltalán.

- Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy: Miért hagyja Isten ezeket a szörnyűségeket? Az, hogy én beteg vagyok és talán meg kell halnom, alapvetően apró, személyes dolog, nem fontos. De ami ott, ezekkel történik, feleslegesen, az égbekiáltó! Van isteni kormányzás a földön? Látja Ő ezt?

- Nehéz kérdés elé állít. – mondom. Nem kezdhetek el csak egyszerűen összeszedni egy választ. Mi okoz nehézséget Önnek? Azon tűnődik, hogy a sok nyomorúság összeegyeztethető-e az Isten szeretetébe és vezetésébe való hittel?

- Pontosan ez a kérdésem! Ha azt mondják nekünk, hogy Isten szereti a világot, akkor hogyan lehetségesek egyáltalán ilyen dolgok?

Rám néz. Valami sürgetést érzek a szavaiból. Kissé idegesen játszik az összekulcsolt kezeinek az ujjaival. Egy pillanatra elgondolkozom. Azt mondom neki:

- És ez nem csupán csak gondolati síkon probléma Önnek, ha jól értem, hanem megrázza és talán föl is háborítja.

Ugye itt volt a pap hallatlanul profi! Mert természetesen ő tudja, amit talán a beteg még nem akar beismerni magának, hogy most itt, nem a pakisztáni menekültekről van szó, hanem ebben a kérdésben, megjelenik az ő személyes kiszolgáltatottsága. A pap pedig úgy zárja le ezt a részt, hogy ebből kifejez valamit: Ez fölháborítja és megrázza magát!

Amikor valaki olyan helyzetben van, mint ebben a történetben az asszony, aki haldoklik, és majdnem biztosak lehetünk abban, hogy a harag és az indulat előbb vagy utóbb, elönti őt. A kérdés az, hogy ki meri-e fejezni ezt az indulatát és haragját? Úgy tűnik, hogy ahogy megy a beszélgetés, az elején még végtelen messze van ettől, és általános kérdéseket tesz föl a teológushoz címezve: Nem rólam van szó, hanem az én szenvedésem egy parányi történet! Mi pedig nagyon jól tudjuk, hogy természetesen nem erről van szó.

Na most, megyünk tovább.

- Ezt is mondhatjuk, hogy természetesen személyesen nem, vagy csak alig érint a dolog, de valahogy mindnyájan testvérek vagyunk, és az emberek ott és a gyerekek… az embert nem hagyja nyugton ez a dolog!

Ugye ez a kifejezés is, amikor valaki azt mondja, hogy az embert nem hagyja nyugodni a dolog, ez azt jelenti, hogy ő még végtelenül messze van saját magától. Az embert. Ő még csak egy ember, az ember. Nem egy ember, az ember. Van olyan tapasztalatom, hogy valakivel beszélgetek, mondjuk hétről-hétre, hónapról-hónapra, és sok hónap után is úgy fogalmaz, hogy az ember. Vagyis lehet, hogy valaki hónapokig, évekig megy saját maga felé, és még egészen jó tempóban halad!

- Nem hagyja nyugton az embert, éppen ellenkezőleg, harag gyullad benne, amiatt, hogy…  

- Tiltakozás az emberiség nevében! – szakít félbe. (Itt nagyon izgalmas a félbeszakítás. A félbeszakítás azt jelenti, hogy kezd haragudni, hogy ezt kezdi megjeleníteni, és nem várja meg türelmesen, amíg a pap befejezi a mondatot. P.F.)

Megijedek ettől a szótól, nagyon izgatott lehet.

- Tiltakozás igen, most már értem! Ezzel én is együtt tudok érezni, bár nem láttam a filmet.-

- Tiltakozás. Hogyan látja ezt? Hiszen teológus, nem igaz? – kérdezi tőlem, miközben világos kihívást érzékelek a hangjában. Minden cél nélkül arrébb tesz egy füzetet, amely a takarón fekszik. (Ez nagyon izgalmas, ugyanis ez itt provokáció, a szó szoros értelmében. Végre van valaki, akit lehet provokálni, kihívni, meghívni, megszólítani, és aki felé lehet egyet kiáltani! Ezt történik itt. P.F.) 

- Úgy véli, hogy egy teológusnak ezt meg kell tudni magyarázni. Ezt várja is tőlem? – kérdezem.

- Valószínűleg Ön is majd Isten kifürkészhetetlenségével jón majd, vagy valami hasonlóval! – mondja majdnem gúnyosan. (Jól ismer minket. P.F.)

- Egyszerűen csak látom, hogy milyen fontos Önnek, és hogy mennyire dolgozik ez a probléma magában. Mélyen megérinti és fölháborítja! (A lelkész nagyon ügyes, egyre keményebb szavakban fejezi ki azt, amiről azt gondolja, hogy a betegben benne van. P.F.)

- Igen, így van! Egyszerűen csak feltör belőlem! – mondja, és kicsit elnéz mellettem. (Ebben a mondatban, hogy egyszerűen csak feltör belőlem, ez az, amiről úgy beszéltünk, hogy jaj, hát ez egy olyan irracionális dolog, és máris szégyellem, hogy ez kiderült rólam. De ezt jól ki lehet fejezni abban, hogy provokálom a lelkészt, és az Istenhez fordulok, hogy miért.)

- Tiltakozás.  – mondom.

- Igen, a tiltakozás! – ismétli meg erősen.

- Én is aljas dolognak tartom azt, amit ott művelnek a kiszolgáltatott emberekkel, és tehetetlennek érzem magam, amikor erre gondolok. – mondom.

- Akkor, ezek szerint, Ön sem tudja a választ! – követeli ismét tőlem.

- A miértet firtató kérdésre gondol?

- Igen, a miértet firtató kérdésre! – erősít meg.

- Konkrét válasz nélkül. Talán úgy is lehet erről beszélni. Hát akkor mit szól hozzá? (Zseniális volt a lelkész, azt mondta, hogy tovább tudnánk beszélni úgy is, hogy én most mondanék valamit. Ha mondott volna valamit, akkor elvesztette volna a kapcsolatot. P.F.)

Majd így folytatja a lelkész:

- Pakisztán nagyon messze van, alapvetően talán nem az összes szenvedésről beszélünk, hanem arról, amely szenvedést Ön él itt át, kockáztatom meg.

Hallgat, az ujjai nyugton vannak, szinte egészen merev.

- Korábban azt mondta, hogy a saját szenvedései nem fontosak, és mennyiségileg ez így van, ha az ember a sok menekültre gondol, a gyerekekre és a többiekre, de Önhöz talán a saját sorsa áll a legközelebb. (És itt előkerül a miértet firtató kérdés. P.F.)

Elég nagy feszültség alatt vagyok. – gondolja a lelkész.

-Igen, természetesen. –ért egyet.

- És a tiltakozás. – mondom.

- A tiltakozás is, igen. De ez mit segít. – mondja beletörődően.

(Ez megint egy végtelenül fontos pillanat, mert ha a lelkész ügyetlen, akkor megerősíti a beletörődésben, és azt mondja, hogy végre egy kicsit lecsengett az indulat, és túléltem a miért kérdést, a haragját, a tiltakozást és mindent, és akkor most egy kicsit megerősítem ezt a beletörődését: Igen-igen, nincs értelme ennek a kérdésnek, bizony eljutottunk oda, hogy bele kell törődni, amit Isten ránk mér. De szerencsére, nem így folytatódik! P.F.)

Azt mondja:

- El tudom képzelni, hogy néha összeszorul az ökle! Még elég fiatal, szeretne még élni, még sokáig, és most megpróbál bátran és belátóan viselkedni, és ez sikerül is Önnek. De a bátorságon és a belátáson kívül, más dolgok is élnek Önben, a tiltakozás is ott van.

És miközben beszélek, megfogja a kezem.

- Látom, hogy veszíti el lassan az önuralmát. (Ez egy zseniális pillanat volt, amikor elismerte azt, ennek a betegnek minden erőfeszítését azért, hogy rendes ember legyen, hogy még a lelkész előtt is tartsa magát, de közben azt mondta, hogy látom, hogy valami más is van magában. P.F.)

Elveszítette az önuralmát, nyugtalan ujjai belém csimpaszkodnak, halkan sír, bedugul az orra, és aztán tovább sír.

A lelkész így beszél tovább:

- Mondja el nekem, mondja el Istennek, hogy milyen kemény helyzet ez, és milyen igazságtalannak tűnik ez Önnek! – mondom neki.

- Tiltakozom. Tiltakozom! – mondja.

Alig bírja kinyögni ezeket a szavakat, és most már zokog, szinte gyermeki sírás tőr föl belőle, miközben erősen szorítja a kezemet. Már nem beszélünk, látom a kabátját, erősebben, mint azelőtt, színes kardigán.

(Itt az utolsó mondat nagyon szép! Az érzékelés hihetetlenül kifinomodik, a lelkész nagyon jelen van. Sikerült, hogy ez a valaki, ez a beteg ember, kifejezze azt, ami benne van, és éppen ezért, ott legyen, ahol saját maga van! Ne legyen magától végtelen távolságra!

Most pedig nézzük a befejezést. P.F.)

Végül, lassan elenged, feltápászkodik. Megtörli az orrát, és mély levegőt vesz. Csöndben megköszönöm Istennek, hogy sem nővér, sem takarítónő nem zavarta meg a találkozást. Most elmeséli, hogy hogyan veszi észre lassan, hogyan fogy az ereje. Fölsorolja, hogy mi minden történik. Belép egy nővér, de amint meglát, kimegy.

- Nehéz elmenni Öntől. – mondom. Úgy érzem, igen közel álltunk egymáshoz!

- Elmondhatatlanul jólesett, hogy mindezt elmondhattam egyszer! – mondja az asszony.

- Még nem válaszoltuk meg a kérdést! – mondom neki. (Na, ez a profizmus! P.F.)

Erre ő így válaszolt:

- Igen, nehéz kérdés ez.

- A Krisztusba vetett hitben, talán ritkán találunk válaszokra. – mondom. De megtaláljuk Őt, magát, aki velünk tart, és csendben mindenen át, hű hozzánk, akárcsak Önhöz, most!

- Ön tényleg kedves ember! – mondja nekem. Amit mond, mélyen megrendít.

És akkor itt elválnak egymástól.

Ezalatt a 15 perc alatt, akkor most végigjártuk azt, hogy ez most, hogy nézhetne ki a gyakorlatban. Akkor itt most valahogy véget ért a történet, hogy ez a miértet firtató kérdés, amely elméleti kérdésként mindig itt van előttünk, és mindig fölteszi azt a kérdést, hogy vajon bízhatunk-e Istenben, aki úgy tűnik, hogy nem igazságos? Ez a kérdés milyen árnyalt világot nyit meg előttünk! Mi minden van benne? Egy személyes találkozásban az elméleti kérdés, hogyan válik valamiképpen egy tapasztalás lehetőségévé.

Ennyit tudok erről mondani.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket!

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs