Az emberek és az egyház kapcsolata 2.

2004.10.19.

Megosztom
Elküldöm

Az emberek és az egyház kapcsolata: A hit és a kultúra viszonya – kultúrkereszténység.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Egy rövid utalást tennék az előző öt pontra, amelyben igyekszünk valamit megfogalmazni a hit, az Egyház és a kultúra egymáshoz való viszonyáról, és mindezzel az a célunk, hogy megtaláljuk a személyes hitünket, és a hitnek a személyességét.

Az első pont, amiből kiindultunk, hogy 2000 év alatt, nem volt szükséges a megtéréshez, vagy a megtérésre, ahhoz, hogy valaki beleszülessen egy úgy nevezett keresztény kultúrába. Ebből adódhatott az, hogy kialakult egy kultúrkereszténység, amely adott pillanatokban sokkal inkább kultúra volt, mintsem kereszténység.

A második pont az volt, hogy a társadalom, az Egyház és az állam összefonódása biztosította a kereszténység terjedését is. Akkor arról beszéltünk, hogy tulajdonképpen, aki ebben a világban megszületett, valamiképpen a kultúrkereszténység részesévé, és részévé vált. Hogy aztán ő, még ezen túl még megtért-e, vagy valóban keresztény lett-e, az egy másik kérdés!

A harmadik pont. Megszűnt mára az egységes keresztény kultúra. Nem a földön, hanem itt, kicsiny hazánkban.

Negyedik pont. A mai kultúrában az, amit a kereszténység kínál, az sok esetben nem áru, nem árucikk és nem kelendő. Az lehetne, de a ma embere azt gondolja, a ma kultúrájában, hogy ez neki nem kell.

Az ötös pont. A kereszténység sok eleme, kulturális közhellyé vált. Ebből pedig nagyon sok minden adódik. Itt pedig a keresztelésről és az esküvőről beszéltem, emlékeztek, hogy  a fotósok tükrében mit jelent az, hogy kulturális eseménnyé válik valami, ami első sorban nem az, természetesen. Ez a kör bezáródhat ott, hogy jöhetnek az Egyház felé sokan olyanok, akik a kultúrát kérik tőlünk, sőt a kultúrát kérik számon tőlünk, és nem a kereszténységet! Egy kereszténységgel próbálkozó pap esetében, ez nagyon súlyos nehézségeket okoz, amikor valaki jön, a kereszténységet a maga kulturális keresztény voltában ismerte meg, ami ilyen, olyan vagy amolyan, és ezt rajtam számon kérik, de nem a kereszténységet, hanem a kultúrát! Tehát például számon kérik, rajtam azt, hogyan vagyok felöltözve. Ugye, ez a kereszténység lényegéhez tartozik, mint tudjuk, hogy mi van éppen rajtam… J Beöltözött egy kedves ismerősöm, és örökfogadalmat tett. Mit gondoltok, milyen színű ruhát öltött magára? Feketét! Na tippeljetek még! Fehér! Barna! Na, ez jól mutatja azt, hogy él bennünk egy kultúrkereszténység, és tudjuk, hogyha valaki örökfogadalmat tesz, akkor ehhez milyen szín való! Ugye? Ezt most jól láttuk! Tehát fekete, fehér vagy barna. Most kiábrándítalak titeket! Zöld, és alatta fehér volt ez a ruha! Azt javasoltam neki, hogy valahol, nem látható jelen fradika jelzést tegyen bele… Ezt rögtön, az örökfogadalma utáni vacsorán javasoltam neki, Pannonhalma szentélyében, mert egyszerűen nem bírtam megállni, és különben is, az emberben legyen azért valami önazonosság tudat! Szóval, képzeljétek el, hogy lehet zöld ruhát is hordani, és örökfogadalmasnak lenni! Na, mit szóltok? Ugye, hogy fejlődünk?

6. A klérus-egyházzal szemben, vagy ahelyett, jelenleg a szakember-egyház van, amely szolgáltat. Valami ilyesmi kortünetre csodálkozhatunk rá. Eddig a klérus állt szemben a néppel, most pedig a szakember gárda, beleértve a papot is, áll szembe a néppel! Ez nem igazolható modell a Szentírásból, és erre hoztam nektek példának fel azt, hogy Dél-Amerikában azt mondják, hogy: Elegünk van, hogy egy kisebbség a szegényeknek szóló Egyházról beszél, mert mi a szegények Egyháza szeretnénk lenni! Ez egy jó meghatározás! Ebből kiindulva jönnének most az új pontok.

Mondhatjuk azt, hogy jelenleg az Egyházban elsősorban nem paphiány van, hanem közösség hiány! Jelenleg a hit átadásának sokkal nagyobb akadálya, az élő, krisztusi közösségeknek a hiánya, mintsem a paphiány! Ezt bőségesen merem állítani! Ezért, ha valahol el kellene kezdenünk a hit átadásának a személyességét orvosolni, akkor nem rengeteg embert kellene pappá szentelni, mert az a lényegen semmi sem változtat! Hanem hitből élő közösségekre volna szükség! Ezért ma, szerintem, ha az emberekben élő hitet akarnánk erősíteni, akkor minden erőnkkel kisközösségekbe kellene befektetni! Ebből jöhetne ki valami! Nem pedig abból, hogy azon rágódunk, már nem tudom én, hány évtizede, hogy kevés a pap, és akkor… Miért beszélek annyira arról, amikor a hitről beszélek, az Egyházról? Mert ezt is megkérdőjelezhetnétek, hogy most miért jövök az Egyházzal? Egyszerűen azért, mert a hitnek a formái, elsősorban az Egyház formáin keresztül adódtak át, vagy hagyományozódtak át. Ezért mi, akik a hitünknek a személyességére kérdezünk rá, egyszerűen nem hagyhatjuk ki, az Egyházról való gondolkozást! Mert, ha egy kultúrkereszténységben adódott át a hitnek sokféle formája, akkor valamiképpen ezzel muszáj megismerkednünk, ez pedig mindenképpen az Egyházzal együtt történt! Tehát itt nem azért beszélek arról, mert a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karán vagyunk, hanem azért, mert ez kihagyhatatlan! Persze, mondhatjuk azt, hogy a hitnek a pogány formái is átöröklődtek. Ez mindenképpen így van! De miután a hitnek az egyházias formáit tudtak a maguk teljességében, a leggazdagabban öröklődni, ezért ott nagyon nagy kincsek rejlenek! Míg a pogány formák, hát én nem is tudom… Hadd hozzak egy példát! Megyek a nénihez gyóntatni. Akkor azt mondja: Jaj atya, háláét adok a Jóistennek, hogy megőrzött engem egészségben! Na, ezt most le is kopogom! J Ez nem is ritka! Tehát sikerült neki átmenteni, a hitnek kétféle formáját, egy egyháziast, meg egy pogányt! Most a pogányt, értsétek jól! Most, ha én azt mondom, hogy hálát adok Istennek, valamiért, ami az életemben van, akkor azt gondolom, hogy ez egy elég jó forma, aminek sok tartalma van! Most a kopogást, azt nem nagyon tudom… hogy most annak mi a tartalma? Vagy most abba bele fogsz kapaszkodni, ha megbetegszel? Vagy hogy lesz az? Tehát, ha megbetegszel, akkor el tudom képzelni azt, hogy azt mondod, hogy: Istenem, Istenem, segíts rajtam! A másik formában mit fogsz csinálni? A kopogás nem jött be, akkor mit csinálsz majd? Szóval ezért nem hagyhatjuk ki az Egyházban átörökített hitformákat! Ezért az Egyházról úgy kellene beszélnünk, ahogy egyébként nagyon sokan nem beszélnek róla, mert az Egyházról kétféleképpen szoktak beszélni. Az egyik, a szakértők csoportja, a szakemberek, akiknek valahogy ez a mániájuk, hogy többféle alkat is van, és van egy ilyen vallásos alkatú ember, és az jól érzi magát, a többi meg egy ilyen más alkat. Tehát sokan úgy gondolják, hogy azok kapcsolódnak ma az Egyházhoz, akik ilyen típusok, ilyen hívő jellegűek. Ez lennék például én! J A másik típus pedig, a nyomorultak. Tehát ez a két nagy osztály, a két nagy kaszt! Tehát a tehetségesek, akik ott jól megtalálják a számításukat, és hát az ügyefogyottak, és ez szépen jól meg is alkotja utána a rendszert: az ügyefogyottakból élnek a tehetségesek! Hát azért ez nem így van, de sokszor így tűnik, kívülről! Amikor mondjuk én 18 éves voltam, és fogalmam sem volt arról, hogy mi a kereszténység, akkor én is így gondoltam. Majdnem pont így. Azt gondoltam, hogy az jár keresztény közösségbe, aki elég béna ahhoz, hogy egyedül nem bír megállni a talpán! Ezt szó szerint, így gondoltam! Ez pedig engem eleve visszatartott attól, hogy én egy ilyen szerencsétlenek gyülekezetéhez csatlakozzam! Hát nem blamálom magam!

7. Kimondhatjuk azt, hogy zavar állt be, a fontos életminták és tradíciók áthagyományozásában. Nem az egyházi tradíciókról és életmintákról beszélek, hanem úgy egyáltalán. A kultúránkban ma azt tapasztaljuk, hogy az egyik generációról a másikra, szinte lehetetlenné vált, a szülőknek vagy a nagyszülőknek még megfelelő, életstratégiák és minták átadása, a gyerekeknek és az unokáknak. A hit átadásának a nehézsége, hogy ezen kulturális jelenségen belül értelmezendő! Vagyis, ahogy mindenféle életmintának az átadása szinte ellehetetlenül, így a hittel kapcsolatos életminták átadása is szinte ellehetetlenül. Hadd hozzak ide most példákat, mert szerintem ez nagyon fontos! Ma, 20-30 év elteltével, vagyis, ahogy a szülő és a gyermek egymás mellett áll, gyökeresen megváltoznak a fölfogások a szexualitásról, a politikáról, a vallásról, a társadalomról, az emberről és minden egyébről. Olyan képeket őriznek a mi szüleink magukban, amely képekből, mi már nem kértünk! Úgy tűnik, hogy az, ami jó  volt a szüleinknek, az egyszerűen nem működik nálunk! Ez 20-30 év alatt megtörténik ma már. Ez pedig a hit formáinak az átadását is, pontosan ilyen módon befolyásolja! Amikor a nagymama, a minden jó szándékával, mondjuk Medjugorjéból, vagy Máriapócsról, vagy Czestochowából, vagy Máriazellből elhozza a rózsaszín rózsafüzért, - vagy most már lehet rózsafából, rózsaillatú rózsafüzért is kapni, aminek nagyon finom illata van -, akkor mit gondoltok, hogy az unoka mit tud azzal kezdeni? Nem sokat! Szagolgatja, kinyitja, becsukja, és tök jó! J Hét ez körülbelül ennyi! De még a szülőknek a mintái se nagyon működnek a gyerekeknél! Nálunk működnek? Hát mit tudtál te, olyan igazán komolyan átvenni a szüleidtől? Tudtál? Akkor te nagyon szerencsés vagy! Erről még hadd szóljak! Egy vallomás: Anyai ágon sváb vagyok! Na, tessék! Ez se magyar! J Anyukám sváb, a nagymamám és nagypapám, anyai ágról szintén sváb! Na most, akkor itt az áthagyományozásról hadd mondjak el egy történetet. Kettőt is mondok. Az egyik, az egy vicc lesz. Nem tudom, hogy már elmondtam-e? Hogy kikből lettek a svábok? Ja nem! Már rosszul mondom a viccet…hú… Kikből lettek a skótok? Feri, te egy tökéletlen alak vagy! Na mindegy! Azért a köztes részt még elmondom. Jaj, te poéngyilkos nyomorult, te! J Szóval: Kikből lettek a skótok? Ez egy sváb vicc, és svábok mesélik sváboknak. Tényleg, mert ezért hallottam én is! A skótok a költekező svábokból lettek, akiket oda száműztek, annak idején! Szóval, én egy ilyen hagyományt öröklök. Egy rendes sváb családban két bűn van: lustaság és a pazarlás. Ez a kettő van, a többi nem számít. Meg a nőnek legyen széles csípeje, hogy tudjon gyereket szülni! Amikor ebből a hagyományból ugye az édesanyám fölnő, akkor neki van dajkája, és amikor engem pappá szenteltek, akkor csöngetett nálunk az édesanyám dajkája, aki annak a kicsi falunak az üzenetét hozta, amelyben az én nagyszüleim nőttek föl. A következő volt az üzenet: Nagyon szerettük a te nagyszüleidet, ezért gyere hozzánk papnak, és megígérjük, hogy nálunk házat fogsz építeni! Mert még, aki pap volt nálunk, mind házat épített! J Ez egy korrekt, sváb ajánlat! (Hozzátenném, hogy nagyon élvezem ezt a történetet, mert magam is anyai ágról sváb vagyok! J U.B.) Azt, hogy te higgyél Istenben, azt nem várjuk tőled, hanem dolgozz, és ne lustálkodj, építsd föl a házat, és a többi! Ha pedig ez megvan, akkor jó vagy nekünk! Ezekkel az örökségekkel szinte már semmit nem tud már az utódgeneráció kezdeni! Azért mondtam ezt a kettőt, mert pont két olyan értékről van szó, ami a mi kultúránkban éppen, hogy semmit sem ér! Mert ma a lustaság kultúrájában vagyunk: ma a kényelem számít, nem? Minél kényelmesebben, tutibban: hátgerinc masszírozó bőrfotel, távirányítóval, az kell ma nekünk! J Most itt a János éppen azt kérdezi tőlem, hogy ezt most tapasztalatból mondom-e? Nem, János! Ennyit a kényelemről! A másik dolog pedig a pazarlás! Mert hát ma: pazarolni kell! Elromlott a tévém! Van nekem egy Videoton tévém, van vagy 20 éves, ilyen öt centi ármérője van nagyjából. Na most, kihívtam a szerelőt… Jaj, milyen naivitás: szerelőt hívok a tévéhez! J Na jó, hát végül mégis kijött a szerelő, de csupán emberségből! Megnézte, és azt mondta, hogy: Kedves atya, hát ezt bizony cserélni kell! Ránézett, és rögtön azt mondta, hogy cserélni kell, hát tudjátok, hogy van ez… Kérdeztem, hogy bekapcsoljam? Erre ő: Jaj, hát ne, egyszerűen cserélni kell! J Mégiscsak ő a szerelő, nem? Erre kérdem én, hogy mégis ha már így áll a dolog, akkor mégis milyen tévét vegyek? Az a válasz érkezett, hogy az szinte tök mindegy, csak drágább legyen! Tehát olcsót nem veszünk, mert rossz, tehát drágát kell venni, mert az sokkal tartósabb: Kedves atya, hol tetszik élni? Ma egy új tévé, három évig jó! Nem tartósabb! Hol tetszik élni? Meg kell venni, és majd ki kell dobni, ennyi! Ennyit a mi áthagyományozott, átörökített kultúránkról, hogy ne légy lusta, és hogy ne pazarolj! Ha ezek az életminták működnének, akkor de jó lenne! De sajnos nem működnek! Most, hogyha a 20-25 évesekhez beszélek, akkor hadd kérdezzem már meg tőletek, hogy a szexuális kultúrának milyen elemeivel bővelkedtetek, miközben fölcseperedtetek? Ez egy nullát jelent… Nekem ez már szinte egy mániám, hogy megkérdezem a jegyesektől vagy egyáltalán, ha ilyen helyzetbe kerülök, hogy mond csak: Mégis, mit hozol te otthonról? Mégis mire tanítottak? Tilos! – mondjuk ennyit. Vagy pedig: Kérdezd meg anyádtól! J De ezt csak a férfi tudja mondani, ugye? Vagyis, mondjuk egy ilyen döntő horderejű kérdésben, az, amit a szüleink átadtak nekünk, az nagyjából a nullával egyenlő! Ezt azért minden túlzás nélkül lehet mondani, szerintem! Éppen elegetekkel beszélgettem már erről… Na most, egyszer, járok vidéken, és akkor bemutatkoztam, és erre valaki, hirtelen fölkiáltott: Atya! Nem az a pap, aki egyszer arról beszélt, hogy keresztény playboyt kellene bevezetni? J Nem tagadtam, mert valami ilyesmit mondtam, sőt szerintem szó szerint, pont ezt! Ezalatt ugyebár azt értettem, hogy valami kultúrát azért át kellene adni, ezen a téren, valamilyen hozzánk illőt, valami kompatibilist, ami keresztényhez illik.

Kulturális különbségek. Nézem valamelyik nap, az akkor még működő tévémet. Éppen egy szex jelenethez készülődte… Igen-igen! Most miért? Nem szoktak? Szoktak, na! J Nézem… J Hát most miért? Tudjátok most eszembe jutott egy ilyen lélektani szakember mondata, aki azt mondja, hogy: A sok tapasztalatomból két dolgot szűrtem le: a prostituáltak mindig Istenről beszélnek, a papok meg mindig a szexről! J Na, itt van nektek egy kis kultúr-montázs! Szóval ott állnak, illetve a férfi áll és a nő fekszik, és a következő szó hagyja el a hölgy ajkát, miután látja, hogy a férfi hezitál… Mert ez egy krimi volt, és a mi főhősünk, éppen két órával ezelőtt találkozott ezzel a hölggyel, és megmentette az ő életét, ahogy az egy jó krimiben szokás. Tehát két órája ismerik egymást, de a nő már ott fekszik. Hát ez a mai kultúra! J Akkor azt mondja a nő, amikor látja, hogy a férfi még úgy hezitál, ami érthető, mert biztos nagyon fáradt volt, mert csak megmentette a nő életét, hogy: „Csak nem gondolod azt, hogy addig nem fekszel le velem, amíg nem szeretsz belém?” Hú! De zseniális mondat! Szerintem ez egy zseniális mondat! Olyan frappánsan fejez ki valamit, nem? És úgy hiszem, hogy ma nagyon sok olyan fiatal él Magyarországon, akik számára ez a mondat pontosan kifejezi azt, amit ők erről gondolnak, miközben a szüleik nem valószínű, hogy ezt örökítették volna át! Most eszembe jutott Zoránnak a száma, hogy: Apám hitte a gyűrű aranyát! Aztán tudjátok, egy kicsit ilyen szomorkás lesz a hangulata a dalnak, hogy hát ó, szegény apám… azért én szeretem! Ismeritek a számot? Miben hisz Zorán? A mikrobarázdában! Szegény Zorán… Szóval, amikor a saját esetünkben keresgéljük a hitünknek a formáit, akkor önmagában, egy radikális nehézségünk az, hogy a szüleinknek a hitformái, nehezen vehetők át! A szüleinknek szinte nincsen kisközösségi tapasztalata, vagy élménye! Kivéve keveseket, kiválasztottakat, akik ezt valahogy meg tudták csinálni a diktatúra alatt. Nincs nekik! Tehát a gyerek kérdezhetné nyugodtan a szüleit, mert a szülő, ha akarna se tudna neki válaszolni!

8. Kialakul a teológiai ideológia.

Vagyis, ideológiai fölhasználása mindannak, ami alkalmas lenne, a hit valódi formájává lenni, azt képviselni vagy közvetíteni. Mondok ide példákat.  A pap, a Szentírás, a teológia, és a liturgia, mind-mind ideológiai szolgálatba állhat a kultúrkereszténységben. Na, akkor most jönnek a példák, és most kifejezetten jó példákat is akarok mondani. Elnézést kérek azoktól, akik ott voltak vasárnap este a Szentmisén, mert ott nekik elmondtam. Kérdeztem 5-8 éves gyerekeket, hogy: Szerintetek a templomban, imádság közben, szabad-e nevetni? Genyó vagyok, ugye? Jaj, hát kis picikék még, és akkor egy ilyet kérdezni tőlük! Akkor pedig, egymás után jelentkeztek, és mondták, hogy: Nem! Nem illik! - ezt nem mondták, de ez az értelme! Sírni meg szabad, mi? Azt meg szabad! Sikerült áthagyományozni egy olyan kultúrkereszténységet, amelyben az imádság közben, nemcsak hogy szabad, de érdemes sírni, mert minél szomorúbb vagy, annál szebb, de nevetni, azt meg nem szabad! Hogy van ez? Átörökítettünk a hitnek egy olyan formáját, az imádságot, amely sokkal inkább ilyen kulturális bélyegeket hordoz magán, mintsem valóban közvetíthetné azt, hogyha az ember nevet, akkor az is lehet imádság, vagy imádság közben is lehet nevetni! Tudjátok, hogy milyen genyó voltam a gyerekekkel? Hát pap vagyok, tehát szabad! J Házi feladatot adtam nekik: egy hetük van rá, hogy egy jóízűt nevessenek Istennel! Számon fogom kérni! Tudjátok, milyen idő volt vasárnap? Persze! Ezért nem is mentetek el misére… Csúnya, esős, trutymákos idő volt, és azt kérdezem a gyerekektől: Mondjátok csak el pöttyeim, szabad-e úgy imádkozni, egy katolikus hitben fölnövekedő, ifjú kereszténynek, hogy Istenem, úgy nincs kedvem ma misére menni, annyira nehezen kelek ki az ágyból, és semmi kedvem ma elmenni? Szabad-e így fordulni az Istenhez? Nem! Hát így aztán, nem! Vagyis itt van megint a hit kifejezésének az egyik elemi formája, az ima, és egy 5-8 éves gyerek azt mondja, hogy tilos nevetni, tehát az érzések cenzúrázva vannak, tilos bizonyos állapotokat, gondolatokat, hangulatokat kifejezni! Na szép! Gyártottunk egy imát. Addig nem nyugodtam, jól el is húzódott a mise… Aztán valami ilyesmi állt össze a mozaikokból, hogy: „Istenem, semmi kedvem misére menni, mert nagyon rohadt idő van, de szeretlek Téged, ezért adj erőt kérlek, hogy mégiscsak elmenjek! Sőt, még kedvet is adjál hozzá, légyszi!” Ez egy keresztény ima! Ezzel talán tudtam érzékeltetni azt, hogy mit jelent, hogy bizonyos formák, valamiféle teológiai ideológia áldozatává válnak! Egy pici fölolvasást hadd tartsak! Olyan rég olvastam! Két különböző részletet szeretnék fölolvasni, az egyik az 1884-es Katolikus Lexikonból származik, a másik pedig a II. vatikáni zsinat tanítása. Mindezt azért teszem, hogy egy picit érzékeljétek a különbséget! Mind a kettő a papról szól, mert azt mondtam, hogy a liturgia, a Szentírás, a különböző formák és a pap személye is, válhat teológiai ideológia eszközévé és áldozatává.

1884-ből: „A klerikus hivatása, hogy az Egyház szolgálatába tevékenykedjék, szenteléskor és tisztségével, nemcsak egy sor felelősségteljes felhatalmazást vesz magára, hanem része lesz a szentelésnek megfelelő külső tiszteletadásban is. A klérus méltósága, arányos a rá ruházott hivatali hatalommal. Dogmatikailag nézve a papi méltóság, az elgondolható legnagyobb, egészen egyedülálló, és csodálatos méltóság. A papnak méltósága elvont szemléléseskor, szükségszerűen büszkének kell lennie.”

Ezek után, hadd mutassam meg, hogy mi történt velünk, miután meggyógyultunk.

1962-ből, a II. vatikáni zsinat tanítása: „Az Újszövetség papjai, fölszentelésük révén, Isten népe között, és annak javára, az Atya, a Tanító, nagyszerű és nélkülözhetetlen tisztét töltik be, de ők is csak az Úr tanítványai, miként az összes keresztény. És az őket meghívó Isten kegyelméből, velük együtt részesei az ő országának. Mindazokkal, akik a keresztségben újjászülettek, a papok is testvérek, a testvérek között, mint Krisztus egy és ugyanazon testének a tagjai. A papok tehát úgy töltsék be vezető tisztségüket, hogy ne a maguk javát keressék, hanem Krisztusét. Fogjanak össze a világi hívőkkel, és egész magatartásukkal kövessék a Mestert.”

Meggyógyultunk! Még lábadozunk. Ezt hosszasan tudnám mondani…

Most még ennek a pontnak kapcsán, három jelenséget, hadd nevezzek meg külön is.

Az egyik. Kigyógyultunk vagy gyógyulunk már, a szentség mezébe öltöztetett, hatalmi törekvésekből. Ugyanis a szentség mezébe öltöztetni a hatalmi törekvéseket, azt mindig is előszeretettel tették a hatalom birtokosai. Itt értve nemcsak az egyházi, hanem minden hatalom birtokosaira. Hadd hozzak erre szép példákat! XXXIII. János, amikor megválasztották pápának, akkor hallja, hogy az Osservatore Romano-ban, a következő módon vezetik föl megnyilatkozását. „Őszentsége felséges ajkairól hangzott a következő mondat.” XXXIII. János pápa, 1958-at írunk, és akkor magához hívatja a kedves valakit, és azt mondja neki: Kérem, hogy írja azt, hogy a Pápa írta!

A második jelenség. A vallás, mint jövedelmező iparág. Ebből is szép, lassan kigyógyulunk. Hadd mondjak egy példát! Ez lehet, hogy furcsának fog tűnni nektek, de 2002-ben, abban az egyházközségben, amelyben vagyok, nyáron, amikor nem hozzánk jöttök misére, hanem a balatoni atyákhoz, és ez most nagyon kisarkítva mondom, ezért kevesebb lóvét dobtok be a perselybe. Nos, ebben az esztendőben, 2002 augusztusában, egy jobb módú hívőtől kértünk pénzt kölcsön. Ezt csak azért mondom, hogy lássátok, hogy ez egyáltalán nem baj, mert csak nyűglődjünk!

Mondok egy másik példát. Ugye az Egyházon kívül állók sokszor jegyzik meg azt, hogy az Egyház mennyire gazdag, és a papok meg azért nem nősülnek, hogy a vagyon visszamenjen az Egyházba! Hát, tudjátok… Most hadd tegyek fel egy költői kérdést! Szerintetek, ez engem mennyire motivál? Amikor ma, Magyarországon felszentelnek egy papot, akkor a püspök kötelezi őt, hogy végrendeletet írjon. A végrendeletet az alakilag megfelelő módon, két tanúval kell megírni, vagy közjegyző előtt, és ezt el kell juttatni a Püspök Atyához, tárt borítékban, aki ezek után egy páncélszekrényben őrzi azt. A következő dolga az én végrendeletemmel az, hogy amikor dobbantok innen, akkor kibontja, és az alapján cselekszik. Ezt csak úgy mondom nektek, hogy ez hogyan is működik ma. Mit gondoltok? A kocsimat kire hagyom? Nem mondom meg! Ha dobbantottam, akkor úgyis megtudjátok… Na, de mégis elárulom nektek: a tesókámra fogom hagyni. Na, a Márti tudta! Hát miért? Kire hagyjam?

A harmadik. A szakralizált imponálási vágy. Ezt azért mondom, mert volt ma is tükörhöz közöm. Ez egy jó kifejezés, nem? Szakralizált imponálási vágy. Van bennünk! Én próbálok gyógyulni. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy: „Még inkább itt ugrálj, minthogy nagyobb bűnöket kövess el!” Nagyon igaza van! A szakralizált imponálási vágynak nagyon sok formája lehet, és ez még talán bocsánatos kategória. Mondok ide is egy példát. VI. Pál pápát megválasztották pápának. Ő jön XXXIII. János pápa után. Amikor megválasztják, akkor jön az első Nagyböjt, és felkér egy neves erkölcsteológust, hogy tartsa meg a lelkigyakorlatot. Ez a neves erkölcsteológus pedig, megkérdezi a küldöncöt, hogy na jó, de majd az egybegyűlteket, mégis hogyan kell majd megszólítani? A küldönc persze most nem is tudja, hogy mit is mondjon, és akkor elkezd egy ilyen nagy litániát elmondani, amire azt mondja ez az erkölcsteológus, hogy hát ő ezt aztán meg nem bírja jegyezni, ezért legyen szíves, és írja le neki. Ha pedig le van írva, akkor mielőtt elkezdi a nagyböjti lelkigyakorlatot, akkor szépen végig fogja mondani, az összes titulusokat, cuccokat, címeket és rangokat. Ekkor pedig ezt a hírt elviszi a pápának ez a küldönc. A pápa pedig a következőt üzeni vissza, hogy: „Megtiltom, hogy ilyesmire fordítson időt! Ha éppen akarja, akkor mondja azt, hogy tisztelendő atyák, és ennyi!” 

Ezeket a példákat azért akartam elmondani, hogy azért lássuk, hogy gyógyulunk!

9. Jelenleg úgy tűnik, hogy minden szónak, jelképnek, kifejezésnek, gesztusnak, meg kell keresni külön a jelentését, oda és vissza. Ez alatt azt értem, hogy ha valaki nem az Egyháznak a formáiban kezdi el a hitének a kibontakoztatását, akkor én papként nem tudhatom azt, hogy mit jelentenek a szavak, amelyeket használ, a kifejezései, a szimbólumok, és a gesztusai. De mindez, viszont is igaz. Üzenném mindenkinek, aki nem él egyházias keresztény életet, hogy fogalmatok sincs, hogy az Egyház szóhasználata mit jelent, hogy a gesztusaink mit jelentenek! Kölcsönösen szoktunk tévedni. Mi papok azt gondoljuk általában, hogy amikor te arról beszélsz, hogy bűn, akkor én tudom, hogy te mit mondasz. De fogalmam sincs. Amikor te azt mondod, hogy piszkos vagyok, vagy hogy meg kellene térnem, akkor fogalmam sincs, hogy miről beszélsz pontosan, csak olyan szavakat használsz, amelyeknek számomra is van jelentése, de nem tudom, hogy mit értesz alatta! Ezt miért fontos hangsúlyozni? Azért mert bekapcsolod a rádiót, és hallasz valamilyen, az Egyház berkeiből szóló megnyilatkozást, és azt te lefordítod a saját nyelvedre, miközben az egyes szavaknak, az általunk tulajdonított jelentéséről, fogalmad sincs. Ezt oda és vissza szoktuk egymással elkövetni, és ezt bőven egy életen keresztül lehet vinni! Meghallok ezeket a megnyilatkozásokat, és mindent lefordítok a saját kultúrámnak a nyelvére, és hát mindig tudtam, hogy ettől olyan messzire vagyok, amilyen messzire csak lehetek. Ugyanez vonatkozik a szimbólumokra is! A szimbólumok megint csak a hit kifejezésének a kihagyhatatlan elemei, mert a szimbólumok nagyon mélyek, képiek, képesek irracionális tartalmakat hordozni, és ambivalenciákat is kifejezni. Sőt, szimbólumok nélkül nem is tudnánk normálisan létezni. Az Egyházban használatos szimbólumoknak az üzenetét, kívül, nem értik már! Ma egy keresztelési szertartás arról szól, hogy egymás után elmondom, hogy a szimbólumoknak mi a jelentése. Miközben, amikor a keresztség szertartása kialakult, a szimbólumokat azért használták, hogy a szimbólumok értelmezzék és magyarázzák azt, ami egyébként a szavakban is ott van, de nehezen érthető! Jelenleg egy keresztelési szertartás annyit jelent, hogy én elkezdem magyarázni azokat a szimbólumokat, amely szimbólumok azért lettek, hogy magyarázzák azt, ami a kereszteléskor történik. A szimbólumoknak az volt az értelme, hogy aki semmit nem ért a nyelvből, a teológusok beszédéből, az is tudja, hogy mi történik. Ezt kimutathatjuk egymás után, szinte minden szimbólumunkról. Hála Istennek azonban a szimbólumok elég mélyen gyökereznek az emberi lélekben, és van közös örökség! De azért egy-két példát hadd mondjak ide! A gyertya. A gyertya, az szerintem ma egy olyan valakinek, aki sosem imádkozott, templomba nem járt, és a többi, sokkal inkább mondjuk egy hangulatos esti vacsorának, egy erotikus töltetű esti fürdőzésnek, egy amerikai filmben látható feelingnek a kelléke és szimbóluma, mintsem, hogy annak bármilyen vallásos avagy szakrális jelentése lenne! Lehet, hogy egy ilyen alapvető szimbólum nem az, aminek lennie kellene. Krisztusnak a szimbóluma az Egyházban, a Húsvéti gyertya. De simáén föl lehet ma nőni úgy, hogy nekem a gyertyáról, ma egészen más jut az eszembe! Még két példát hadd hozzak ide! Vívódok az utóbbi időben valamivel, hogy el kell-e mennem egy bizonyos irányba az életemmel vagy nem. Ilyenkor, amikor nagyon vívódok, igen figyelem az álmaimat, mert az álmok, mindig valami nagyon fontosat üzennek, ha az ember érti a nyelvét. Most a vívódásom, hogy elinduljak-e egy irányba vagy ne, az két, álombéli szimbólumban fejeződött ki az elmúlt héten a számomra. Az egyik az volt, hogy nem találtam az útlevelemet. A másik, hogy nem bírtam beindítani az autómat. Azt állítom tehát, amit Carl Gustav Jung is állít, hogy a szimbólumok is változnak, hogy hiába vagyok pap, az álmaimban, nem szakrális szimbólumok nyelvén fejezi ki a tudatalattim azt, hol én éppen tartok, hanem profán nyelven beszél! Hát most mit szóltok? Pont egy papnak! Vagyis, még a tudatalatti nyelve is változik! Persze, és Carl Gustav Jung is azt mondja, hogy ezen kulturális szimbólumok alatt van a szimbólumoknak az egészen mély, ősi rétege, az archetipikus jelképek és szimbólumok. Ezért állítom azt, hogy még a szimbólumokkal is nehézségink vannak. Egy jó példát, hadd mondjak! Egyszer jött külföldről, abba a templomba, ahol én voltam, egy evangelizációs csapat: Jézusról beszéltek, és tanúságot tettek. Jó előre azt mondták nekünk, hogy: Kedves testvérek, a fölajánlás ne botránkoztasson meg titeket, mert lesz ott egy furcsa dolog! Ugye, a Szentmisében, amikor a kenyeret meg a bort, és a vizet fölhozzák az oltárra, ez a fölajánlás. Ekkor pedig a fölajánlási menetben, a legvégén hozták csak a kenyeret, a bort, meg a vizet. Előtte tudjátok, hogy mit tettek az oltárra? Egy tornacipőt. Mert azt mondták, hogy számikra a tornacipő az a szimbólum, ami leginkább kifejezi jelenleg, az Istenhez fűződő kapcsolatukat! Ők átjöttek a tengeren túlról Jézusról tanúságot tenni, és számukra most a tornacipő fejezi ki most azt, amiben ők járnak, ezért ők a tornacipőjüket ajánlják föl! Mondjuk egy ilyen gesztus, egy ilyen szimbólum, az olyan, amihez előre azt kell mondani, hogy: Hát testvérek, nem őrültünk meg, ez most azért van, hogy… Tehát, ugye milyen furcsa? A szimbóluma arra volna való, hogy szavak helyett kimondjon valamit, de nem tud, mert előtte jól körbe kell írni! Na, nem akarok tovább menni! Van egy másik dolog is, ami még ide tartozik. Kultúra, szavak jelentése. Egyszer ezt is említettem már. Néhány héttel ezelőtt, belém hasított az, hogy szerintem, káromkodni, csak a hívő ember tud, ugyanis a káromkodás, egy vallási megnyilatkozás! Föltételezi a hitet, meg azt, hogy tudom, hogy ki Isten, akit káromlok! Ha valakinek fogalma sincs, hogy ki Isten, és nem hisz benne, és elmondja ugyanezeket a szavakat, ezt, azt gondolom, hogy nem lehet káromkodásnak minősíteni! Ugyanis a tartalma más! Csúnya beszédnek mondhatom, hívő embereket megbotránkoztató beszédnek is, de káromkodni, az egészen más, mert az egy vallási megnyilatkozás! Most jöjjön egy kérdés, ami szimbolikus lesz, ennek a tételnek az igazolására. Mi kell ahhoz, hogy valaki be tudjon csapni egy ajtót? Nyitva kell, hogy legyen! Na, erről beszélek! Tudjátok, hogy mit csinálok a 17 éves gimisekkel? Dogmatikát tanítok nekik! Hát az, aztán kell nekik, mert éjjel álmatlanul forgolódnak az ágyukban, mert dogmatika nélkül nem tudnak aludni! J Szóval, a hitünk igazságairól van szó. A hitünk igazságai, leginkább miben jelennek meg? A hitvallásban, ha már kimondjuk őket. Tudjátok, hogy mit csináltam? Azt, hogy sorról sorra vettük a hitvallást, és azt kértem tőlük, hogy minden egyes mondatot, fejezzenek ki a saját szavaikkal, és írjuk le a hitvallásunkat, a saját szavainkkal. Egy hónapja küzdünk vele! Egy kicsit a felénél tovább jutottunk már, és ha kész lesz, akkor behozom, és elolvasom nektek, azért, hogy lássátok, hogy egy 17 éves fiatal társaság, hogyan írja le ma a Hitvallást! Nagyon szép egyébként, nagyon! Gyakorlatilag a hitvallásunkkal ma azt kell csinálni, hogy le kell fordítani a saját nyelvünkre! Tudjátok, hogy mi történt az első alkalommal, amikor fölvetettem ezt az ötletet? Mélységes csönd volt! Mondom nekik, hogy hát nézzük az első mondatot. Hiszen az Egy Istenben, a Mindenható Atyában. Hogy mondanátok ezt másképpen? Komoly nehézségeink támadtak, pedig hát csak tudod, hogy mit értesz alatta, ha ez a hitednek a kifejezése! Hadd ajánljam nektek azt, hogy ha ti hívők vagytok, írjátok meg a Hitvallást! De jól szenvedjetek meg érte: Az legyen a tartalma, ami az Egyháznak a hite, de azon a nyelven fejeződjék ki, amelyen te értesz! Rögtön ki fog derülni, hogy milyen hihetetlenül nehéz feladat ez! El lehet játszani vele egy-két évig, pedig hát ebben próbálnánk kifejezni a hitünket. Majd nemsokára kész lesz, és majd akkor elhozom. Igazából a múlt alkalommal itt volt, és azt gondoltam, hogy a felét elolvasom, de most sajnos nem hoztam el…

11. Miközben fölismerjük ezeket a nehézségeket, aközben nagyon nagy jelentősége van annak, hogy az egyháziasan hívők, megőrizzék, a szó szép értelmében vett egyházias hitüket, a többiek javára.

Mondanám ide a példát. Egy kisfiú állított elém, éppen szombaton. Ez a kisfiú nem jár misére, nem jár vasárnap templomba, és a következőt kérdezi tőlem, hogy: „Feri atya! Szeretnék veled beszélni! Feri atya, én két héttel ezelőtt, láttam egy angyalt az uszodában. Ez mit jelent?” Ezt olyan komolyan mondta, hogy majd megzabáltam! Visszakérdeztem: „Hát tudod azt gondolom, hogy ez a te angyalod, és én nem tudom, hogy a te angyalod neked mit üzen, és te mégis mire gondoltál?” – „Nem tudom!” Ötféleképpen próbáltam belőle egyetlen betűt kihúzni belőle, hogy ő egyáltalán gondol-e valamire, ezzel kapcsolatban, és ő ötféleképpen mondta azt, hogy: Nem tudom! Ez az a pillanat, amikor én, mint a Katolikus Egyház papja, abból a hitörökségből, hogy angyal, valamit átadok ennek a kisfiúnak, aki nem jár vasárnap misére, és neki pedig éppen rám van szüksége, meg arra az Egyházra, aki ezt a hitet átörökítette! Akkor azt mondtam neki, hogy: „Tudod, ha azt gondolod, hogy nem volt semmi különösebb üzenete, és csak úgy ott volt, akkor ez az angyal talán azért jött, hogy téged megerősítsen a jóban! Néha jönnek angyalok, és egyszerűen csak megerősítenek minket!” Erre a kisfiú ezt válaszolta, hogy: Az lehet! Ilyen történetet, jó párat tudnék mondani, amikor nem hívő, nem vallásos ember, a betegágyán, műtét előtt, műtét közben vagy műtét után, angyallal álmodik. Van-e, aki ezt neki megmagyarázza, hogy az mit jelent? Ilyenkor rászorultok azokra, vagy rászorulnak azokra, akik az egyházi kincsben, ezt a hitet továbbadták! Most elmondom azt a választ is, amit szerintem nem kellett volna elmondani. Ugyanis ennek a kisfiúnak az apukájával beszéltem előbb, és majd után a kisgyerekkel, mert az apuka előbb fölvezette, hogy a gyermeke fog tőlem kérdezni valamit. Az apuka azt mondta, hogy eddig egy válasz született arra, hogy miért jelent meg az uszodában a kisfiúnak az angyal. Ez így hangzik: Azért, mert az angyalok csak a jó kisfiúknak jelennek meg. Ez a kultúrkereszténység! Zsigerből jön most erre egy válasz: Ennek az égvilágon semmi köz sincs Jézushoz! Hogy volna már köze? Hogy merészeled azt állítani, hogy egy angyalt te korlátozhatsz abban, hogy ő kinek jelenjen meg? Hát kinek van nagy szüksége az angyalra? Hát aki bajban van, vagy akinek tényleg az kell esetleg, hogy utána ráébredjen, hogy nem csinált valamit jól.

12. Azoknak a szavaknak, szimbólumoknak, amelyeknek a felszínen, a mi kultúránkban nincsen már semmi szakrális jelentése, annak a mélyben mégiscsak van valami üzenete, ami ilyen jellegű. De nincs ember, aki ezzel törődne! A legtöbbször az történik, hogy valaki átél valami komoly, mély élményt, és annak a mélyen, ott van valami hitbéli, szakrális tartalma, és nincs kivel beszélgetni róla, ezért nem osztja meg senkivel, és éppen ezért ez a fontos üzenet elvész! Ha régen bárki, bármilyen élethelyzetet átélt, miután társadalom, Egyház, kultúra, és minden más ilyesmi egyben volt, szinte mindennek volt valamilyen szakrális üzenete, és el tudta vinni ebbe az irányba a jelentését. Ma, ha én egy profán kultúrában növök föl, akkor ki mondja meg nekem annak az üzenetnek a szakrális tartalmát? Én erre ott döbbentem rá nagyon mélységesen, amikor különböző terápiás, önismereti csoportokban kezdtem működni. Akkor egyszer csak kiderült, hogy különböző fájdalmak, sebek, terhek, neurózisnak a kifejezései, és minden ilyen dolgok, mély szakrális tartalommal jelennek meg, és az illető nem tudja őket értelmezni, mert nincs meg hozzá a kultúrája, hogy igenis a legprofánabb közegben élő embernek is van a szíve mélyén bűntudata! A szó azonban, hogy bűn, az egy vallási kifejezés! Egyébként a rosszról beszélünk! A bűnnek mindenképpen van valami olyan jelentése, hogy a bűn, valami olyasmi, amely egy olyan rendet, vagy egy olyan valakit sért, aki több nálam, ami fölött én nem gyakorolok hatalmat, hanem az gyakorol fölöttem hatalmat, és én annak a természetét, csupán csak fölismerem. Nem tudom, hogy ezt jól át tudom-e adni! Ha talán egyszer a szívetek mélyébe elmentek, és ott megkérdezitek, hogy tartotok-e bűnnek ezt, azt vagy amazt, miközben a felszínen azt mondjátok, hogy... és akkor ott egy ilyen jó kis, profán elutasításra gondolok. Mondok ide egy példát. Egy ilyen terápiás csoportban valaki zokogva mesélte el azt a bűnét, hogy őneki voltak spontán vetélései. Bűn-e a spontán vetélés? Már hogy lenne az! Ő azonban a lelke mélyén, ezt bűnként élte át! Vagyis ezt az életeseményt úgy hordozta, és hurcolta magával, évtizedeken keresztül, mint valami végtelenül súlyos vétket, ahogy ő mondta, az élettel szemben, aminek ő, valamiféle szakrális jelentést adott. Akkor, ez egy teljesen profán csoportban történt, és ez nem egy egyházi csoport volt, de történetesen én ott voltam, katolikus papként, és erre a dologra lehetett mondani két mondatot. Ez az a pillanat, amikor a paptól elhangzó vagy egy hiteles hívőtől… Na, most itt egy mekkora elszólásom volt! Hú, de gáz, hogy ezt mondom! Nem? Miért? A pap is vagy hiteles, vagy nem, a hívő is vagy hiteles, vagy nem, és mégis megvan ez a logika, hogy a pap, az valami formális, nem is tudom, hogy mi! Van azért ebben igazság, de nem így, ahogy én mondtam! De lebuktam most, mi? Szóval. Ezekben a pillanatokban, hatalmas lehetőség az, hogy segíthetünk valakinek! Merem állítani, hogy jelenleg a mi kultúránkban, akárhogy szocializálódott embernek a lelke mélyén is, vannak ilyen tartalmak, amelyekhez azonban ő, nem tud, hogy nyúlni! Nem tud, mert nincs meg hozzá a kultúrája, és ezeket pedig cipeli és viseli. Ha meghallaná azt a szót, hogy gyónni… Most attól függetlenül, hogy amit hoz, az bűn-e vagy nem, de mégis a gyónás arra való, hogy ott kiderülhessen az, hogy mi bűn, és mi nem? Hát a pap, egy gyóntatásban, ha azt hallja, hogy valaki bűnnek mond valamit, ami nem az, akkor tiltakozik, és ez egy nagyon fontos folyamat! De hogyha egy ilyen valaki azt hallja, hogy gyónás, akkor a jéghideg végigfut a hátán, és azt mondja, hogy hát ez szóba se kerülhet! De egy terápiás csoportban ez előjön! Tehát attól, hogy elvesztettük ezt a kultúrát, attól a dolog még ott van, csak éppen nem kezdünk vele semmit! Ezért mondhatta már Carl Gustav Jung is azt, hogy a 40 év fölötti kliensei közül, egyetlen egy sem gyógyult meg, azok közül, akik nem fedezték fel az életüknek valamiképpen a transzcendens vonatkozását! Egy se gyógyult meg! Ugyanis 40 év alatt, ezek már szépen fölhalmozódnak. Akkor: Új vallási kultúrformák… Elindul egy tájékozódás, hogy most akkor mit kell, ezekkel kezdeni?

Mondok egy másikat, ami szintén egy terápiás csoportban történt meg. Azt mondja valaki, a szülei válása nyomán, hogy: Mert tudjátok, el vagyok átkozva! Na most ennek, mi a jelentése? Mit kezd valaki ma az átokkal? Most nem akarok ennek az egésznek a rendszerébe belemenni, csak felteszem a kérdést, hogy: Elmegy egy javasasszonyhoz, vagy egy cigány jósnőhöz, hogy vegye le róla az átkot? Más választása nem igen van, mert vagy ezt csinálja, vagy pedig, marad az Egyház! Úgy tűnik! Az átok, azért az mégiscsak átok! Vagy mit jelent az, hogy áldás? Ez egy vallásos kifejezés!

Na jó, akkor most itt bevégzem.

Úgy érzékeltem, hogy valahogy ez az utolsó 10-15 perc, nem ült annyira! Nem tudom, hogy miért? Biztos, hogy ezt én nem adtam át jól.

A következő héten szerintem izgalmas dolgok lesznek, nagyon belemegyünk a kultúra és hit kérdésébe, személyesen.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari