Az emberek és az egyház kapcsolata 3.

2004.10.26.

Megosztom
Elküldöm

Az emberek és az egyház kapcsolata: A hit és a kultúra viszonya - kultúrkereszténység.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Egy gyors ismétlést tartanék, de most átfutnánk csak a témákon, amelyeket érintettünk, és nem kezdeném el az elejétől, csak onnan, ahol a múltkori alkalmat elkezdtük. Ez pedig az volt, hogy a kereszténység sok eleme kulturális közhellyé vált, aztán a következő volt, hogy az egyfajta szolgáltató, klerikális Egyházból a szakemberek Egyháza kezd felderengeni számunkra, amely ugyanannak a rossz modellnek a megújított változata. Aztán ami egy nagyon fontos szempont volt, hogy zavar állt be a fontos életminták és tradíciók áthagyományozásában. Ha pedig életmintákról, tradíciókról, és arról beszélünk, hogy az egyik nemzedék a másiknak átadja, hogy érdemes élni, akkor ez a hittel, egyértelműen nagyon szoros kapcsolatban van. Hogyha itt zökkenők vannak, akkor ez fogja érinteni a hit átadását, és annak a nehézségévé is válik. Aztán bátorkodtam azt mondani, hogy jelenleg nem paphiány van, hanem közösséghiány, és a közösséghiány sokkal negatívabban hat a hit átadására, mint a paphiány! Azután kialakult a teológiai ideológia. A kilences pont az volt, hogy keresni kell mindennek a jelentését, a szavaknak, de még a jelképeknek is. Már a jelképeink sem alkalmasak arra, hogy azokat egy az egyben átadhassuk. A tízes az volt, hogy ezzel együtt mégiscsak úgy tűnik, hogy nagyon nagy jelentősége van, hogy megőrizzük a mi katolikus keresztény hagyományunkat, mert ez a hagyomány valamiképpen az élet legmélyebb kérdéseiben mégiscsak segítségére van annak is, aki erről a hagyományról semmit sem tud, csak a kultúrkereszténységgel találkozott. Az angyal volt itt a példa, mert úgy nehéz leélni az életet, hogy legalább egyszer nem találkoztál egy angyallal. Ez a feleséged is lehet, egy kicsit más értelemben… J A férfiakra szokták mondani, hogy te egy angyal vagy? Szokták, ugye! Jó! J Még a Csilla is bólogat! Akkor már biztos, hogy létezik ilyen, de egyébként az angyaloknak nincs neme, legalábbis az Egyház tanítása szerint. Az utolsó pedig az volt, hogy közben pedig azok a nagyon személyesen, mélyen bennünk élő tapasztalatok mégiscsak megfogalmazódnak, mégiscsak keresik a maguk nyelvét, a szavakat, a jelképeket, és ma nagyon sok ember azért nem tudja egyáltalán kifejezni, hogy miben és hogyan hisz, mert nincsenek rá szavai, mert nincsenek rá gesztusai, formái, keretei. Akkor pedig ezek a nagyon mély tartalmak, egészen olyan helyeken is meg tudnak jelenni, ahol ahhoz esetleg nem tudnak jól nyúlni! Erre egy példa. A múlt héten találkoztam egy pszichoterapeuta ismerősömmel, és ahogy beszélgettünk, akkor egyszer csak azt mondja, hogy: Te Feri, képzeld el, hogy van egy nagyon jó társaságunk, amely terapeutákból áll, és én vagyok benne az egyetlen hívő. Amikor összejövünk egymás után, és miután tudják, hogy én vagyok az egyetlen hívő keresztény, ezért elkezdik nekem mondani az eseteiket, hogy a szintén nem hívő, nem keresztény emberek hogyan hozzák be az Isten-kérdést, a hit-kérdést a terápiás beszélgetésekbe. Erre most meg kellett beszélnünk azt, hogy össze fogunk jönni ezzel a baráti, terapeuta társasággal, és elkezdünk erről beszélgetni, hogy lehet, hogy ő nem hívő, nem vallásos, és a kereszténységgel csak a kultúrformájában ismerkedett meg, de közben a téma meg jön. Ezek e témák pedig jönnek mindem felől elő, csak hát néha aztán meg azért nem jönnek, mert azt mondjuk, hogy hát hol vegyem elő? Hát a pap az utolsó, akinek elmondom! Néha ez nem is baj… J Érdemes akkor elmondani egy papnak, ha már valamelyest megerősödtél, már elmondtad egy-két helyen. Mert a végén még elrontja! Aztán beszéltünk arról is, hogy már az én kis pöttyeim, 5-7 éves gyerkőcök, már nem is nevetnek imádság közben, és már sikerült a kultúrkereszténységet az anyatejjel magukba szívni! J Nem nevetnek és nem őszinték! Ugye, mondtam, hogy genyó leszek… az is voltam! Rákérdeztem a misén, hogy na, megcsináltátok a házi feladatot? Nevettetek egy jóízűt Istennel, a múlt héten? Majd pedig nagyon szúrós szemmel rájuk néztem… Nem! Kedvesen, bátorítóan néztem rájuk… J Szóval sikerülhet nagyon korán elsajátítani azt, hogy az imádság, ami arról szólna, hogy én meg Isten egy jót beszélgetünk, amikor csak úgy jól elvagyunk, Ő néz engem, én nézem Őt, hogy akkor azt őszintén érdemes, mint minden más kapcsolatot! Na, egy kisgyerkőc jön ki a miséről, aki először is átöleli a derekamat, rám néz, és a következő gyermeki mondatot mondja, minden gyermeki kedvességgel, hogy: Te az enyém vagy! J Ennyit az őszinteségről! Ugye, szokták mondani, hogy a nők választanak! J Átölel, azt mondja, hogy te az enyém vagy, és utána mond két mondatot. Az egyik: Feri atya, olyan nehéz kérdéseket tettél föl most! Nem mondja, hogy csúnya vagy, vagy piszok, de azért úgy a szeme szikrázik. Azonban az indulatát a következő mondatban fejezi ki, hogy: És különben is, ahogy így föláll elől a hajad, az annyira béna! J Szóval, úgy látszik, hogy sikerült őket valamire megtanítani, amit elkezdtek mindjárt a pappal, mert ha a pap kibírja, akkor a Jóisten is csak kibírja valahogy! Nem?

Most hadd vezessem át ezt a 12. pontba.

12. Az Egyház válsága, nem a hit válsága, vagy Isten válsága. Ez már egyfajta következtetés is. Mondom a történetet. Pasteur utazik a vonaton, és rózsafüzért imádkozik. De nem ám úgy imádkozik, hogy így a zsebében van a rózsafüzér, hanem hát előveszi és imádkozik! Vele szemben ül egy egyetemi tanár, aki látja, hogy Pasteur imádkozik. Erre azt mondja, hogy: Kedves uram, hát bocsásson meg, de ez a mi korunkban oly megdöbbentő, hogy a babonaságnak és ennek a népi tudatlanságnak egy komoly férfiembernél is ilyen jeleit veszem észre, itt a száguldó vonaton! Hát hogy tudja Ön összeegyeztetni a tudományt és ezt a babonaságot! Majd pedig fölajánlja, hogy ha volna nála egy névjegykártya, akkor azt olyan szívesen fölajánlaná, mert ő egyetemi tanár, és esetleg beszélhetnének erről. Erre pedig Pasteur azt mondja, hogy: Ó, semmi probléma! Nálam van névjegykártya! Erre pedig rá van írva, hogy Pasteur, a Francia Tudományos Akadémia tagja. Akkor az illető ezt elolvassa, és a következő szalad ki a száján: Jézusom! J

Úgy tűnik, hogy az Egyház, vagy a keresztényég, vagy a vallással szembeni kritikusság, szkeptikusság, szép lassan a tudománnyal szembeni szkepszissé válik. Erről eszembe jutott egy másik történet, hogy az Egyház válsága nem az Istennek és a hitnek a válsága. A kisfiú, a tanító bácsijától azt kérdezi, hogy: Mond tanító bácsi, ki teremtette a világot? A tanító bácsi azt mondja, hogy: Hát kisfiam, ez egy nagyon csacsi kérdés! Igaz, hogy még kicsi vagy, de már tudnod kellene, hogy a világ örökkévaló. Erre a kisfiú azt mondja, hogy: Én nem azt kérdeztem, hogy a Föld hány éves, hanem, hogy ki csinálta? Aztán. Szegény Nietzsche, tudjátok… azt mondta, hogy: Isten halott. Mi meg azt mondjuk, hogy: Nietzsche halott! J Isten meg köszöni szépen, jól van! Egy Bíboros atya, ezzel e kérdéssel fordult egy kedves paraszt nénihez, aki szintén rózsafüzért szokott imádkozni, hogy: Mondja kedves Vivien asszony, tessék megmondani nekem, hogy mit tetszik szólni ehhez a mondathoz, hogy Isten halott? Vivien asszony elgondolkozik, és azt mondja, hogy: Hát két dolgot gondolok. Ha Isten nincs, akkor nem halhat meg, ha meg van, akkor azért nem halhat meg! J És szépen tovább kapálgat a burgundi rekettyésben, vagy nem tudom én hol… Olyan jó dolgot mondott nekem valaki, amikor a múltkori előadás után beszélgettünk valakivel arról, hogy kiben, hogy megy tovább ez. Ekkor azt mondta, hogy: Például milyen furcsa az, hogy a templomainknak a belső terét, nagyjából, amióta a kereszténység államvallás lehetett, a férfiak találják ki, és hogy mennyire más lenne egy templom belülről, ha nők csinálnák. Milyen jó ötlet! El is határoztam, hogyha templomot építek, akkor egy nővel fogom megterveztetni! Márti, beszállsz? Jó! Lehetne ott horgolni ezt-azt a falra… feltéve, ha még a kultúránk része lesz a horgolás… Az Egyesült Államokban és Kanadában, a lakosság 1%-a mondja magát ateistának, Belgiumban és Lengyelországban 2%, ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a hitetlenség nem globalizálódott. Ami globálissá vált, az az, hogy az Egyháznak a tételes formában megfogalmazott hitigazságai alig kellenek valakinek! Most pedig hadd térjek vissza, ehhez a pici lányhoz! Ugye ő négy dolgot csinál, az egyik, hogy átölel, a másik, hogy azt mondja, hogy te az enyém vagy, a harmadik meg negyedik pedig az, hogy mond két olyan dolgot, ami hát mondjuk így, meghökkent vagy legalábbis nem számítottam rá. Mi, most itt az Egyház keretein belül, szinte mindig csak a szavakra figyelünk! Általában az a két mondat, az számít nekünk! Az ölelés nem, meg az, hogy enyém vagy, az sem! Ez nem számít! Tehát a kapcsolat nem számít, hogy valaki hozzánk fordul, és bizalommal van irántunk! De viszont az, amit mond, és ha meghalljuk azt a három szót, hogy reinkarnáció, meg csakra, meg nirvána, és ez a három szó elhangzik egy egyórás beszélgetésen belül, akkor feli út, le is út… Pontosan azt csináljuk, amit a házastársak szoktak csinálni egymással a párkapcsolatban! Arra figyeltek, hogy mi az információ, hogy ki mondott, mit mondott, de arra, hogy mi az érzés, az meg már… És hogy a kapcsolatban az mit jelent, hát az meg már elő se jön! Azt hiszem, hogy ebből a szempontból kvittek vagyunk, csak mi nagyobb kárt okozunk többeknek ezzel!

Most jöjjön egy másik példa. Délelőtt csöngött a telefon, és egy kedves, számomra ismeretlen valaki telefonált, és azt mondta, hogy: Egy Rómában élő, magyar pap adta meg a telefonszámomat, mert hogy én tudnék abban segíteni, hogy ő szeretne szentségi házasságot kötni. Hm… Végül is! Mik a föltételek, mit kér tőlem, mi a helyzet pontosan? – kérdeztem én. Azt mondja, hogy: Hát tulajdonképpen úgy vagyunk mi, hogy én nem vagyok megkeresztelve, a barátom meg egy sintóista, japán férfi. J Hát miért? Ez megint csak egy nagyon kedves fölkérés, és ráadásul azt mutatja, hogy van itt érdeklődés! A sintóisták nagyon érdeklődnek irántunk! Persze, mert nem ismernek minket még! Jaj, hát miket mondok! Hát tudjátok ezt, na… Ugye, tudjátok? Mit? Hát hogy szeretem én az Egyházam, hát persze, hogy szeretem, csak nem bírok hallgatni dolgokról!

 A hölgyek kedvéért elmesélek egy történetet, Depardieuről. Jó még az árfolyama? Jaj, már nem annyira! Elárulnám nektek, hogy most hallom, képzeljétek el, hogy Depardieu barátunk 2003-ban Rómában járt. Ha pedig már ott járt, fölkereste az egyik vatikáni államtitkárt. Ez a Story című magazinban volt… J Mi is ez? Találkozások! Élő előadás, kihelyezett tagozat…  De ez most a valóság, amit mondok! Tehát elment ehhez az államtitkár atyához, és két órán keresztül beszélgettek, és a gyönyörű szép, fiatal feleségével érkezett. Egyszer csak szóba került Szent Ágoston, Vallomások című műve. Olyan lelkesen beszélt ez a vatikáni államtitkár atya Szent Ágostonról, hogy Depardieu barátunk azt monda a kedvesének, hogy: Te, ugorj már ki, és vedd meg nekem azt a Vallomásokat! Azután pedig fél év múlva, 2003 végén, a Vallomások kötettel jelent meg a templomban. Na, mit szóltok? Hogy mit csinált? Szerintem a helynek megfelelő módon próbált ott valamit… Ez érthető volt, ugye? Látjátok? Nem a szavakon múlik! Hát erről beszélek!

Ugye, azt azért mondtam, hogy sajnos, a mi racionális, görög filozófiára és logikára épült hittételeink elutasítása, globalizálódott. Számomra pedig egy nagyon mértékadó teológia professzor erről, a következő hasonlatot mesélte el, és most hadd adjam ezt át nektek: „Olyan helyzetben vagyunk, ami ahhoz hasonlít, mint hogyha volna nekünk  a pekingi kacsa elkészítéséhez egy remek jó receptünk. És ezért megvesszük a hozzá szükséges kacsát, és amikor fölrakjuk a kerékpár csomagtartójára a kacsát, és elmegyünk a fűszereket megvenni, akkor arra jön egy kutyus, körülszimatol, és érzi, hogy ez bizony egy pekingi kacsa lesz. De ő türelmetlen, és ezért elragadja a mi kacsánkat, és amikor mi kilépünk a boltból, akkor észrevesszük, hogy eltűnt a kacsa! Ez egy picit szíven üt minket, de aztán legyintünk, és azt mondjuk, hogy: Úgyse tud vele mit csinálni, mert nálunk van a recept! J

Akkor most jöhet az, amit beharangoztam múltkor. Elmondom a hitvallás felét, 17 éves nyelvre lefordítva! Jó? Azt kértem tőlük, hogy az Egyház tanítását fogalmazzák meg, a saját nyelvükön. Ez volt a kérés. Nem új Hitvallást írtunk. Ezt csak azért mondom el, mert minden évben föl szoktak jelenteni! Most azért mondom, hogy ezért még nem érdemes… Majd még mondok olyat, amiért igen, de ez most tényleg nem lesz olyan! J Le is ülök most ehhez. A múltkor egy kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy: Te Feri! Te vagy az én kedvenc, eretnek papom! J A hangsúlyban volt az üzenet, és nem a szavakban!

„Bízok egy számomra Pótolhatatlan Valakiben, aki gondomat viseli, akitől segítséget tudok kérni, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, sőt, még szeret is engem. Abban, akit Mindenható Atyának szoktunk hívni, aki mindent megtehet, aki mindennek a teremtője, minden általa már ismert és ismeretlen és megismerhetetlen eredetében. Hiszem életem célját, értelmét, irányát megadó Jézus Krisztusban, aki több, mint bármelyikünk. Mindannyiunk előtt született, Isten az Istentől, mint a gyertya lángja, ami tovább adva is megmarad annak, ami, aki megvilágítja számomra, hogyan lehetek boldog ember, ebben a világban. Számomra is létező, velem és veled kapcsolatban lévő, Valóságos Isten. Aki olyan, mint te vagy én, de több is, mint te vagy én. És nem követett el bűnt, mert lépes volt szeretni. Bízok Jézusban, aki számomra nem kevesebb az Atyaistennél, aki fölnyitja a szememet az igazán fontos értékekre, azáltal, hogy azok teljességét önmagában, önmagával, a mi javunkra elhozta a földre, az Atya társaként. Mindezt azért, hogy mér most is, de halála után is vele lehessünk. 2000 évvel ezelőtt belépett a mi emberi történelmünkbe, értem, érted és mindenkiért, keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Föltámadt a halálból, és ezzel megmutatta a mi életünk távlati lehetőségét és célját, ha Őhozzá akarunk tartozni.”

Nem rossz. Ugye? 17 éves kölykök fogalmazták ezt meg, akik az utóbbi hetekben nagyon beindultak, és már egyre inkább megjött a kedvük is hozzá. Eddig az én szelíd nyomásomnak engedelmeskedtek. Ez engem olyan mértékben megérint, hogy szinte mindennap ez eszembe jut. Akkor pedig itt van ez a kép. Csak ennél az egynél hadd álljak meg! Most el tudjátok képzelni, hogy 17 éves kölykök… és mondom nekik, hogy azt mondjátok nekem másképpen, hogy Valóságos Isten a Valóságos Istentől! Akkor pedig 5 másodperc után mondta egy 17 éves fiú, hogy: Mint ahogy a gyertya lángja! Ezt egy fiatal srác hozta be! Milyen nagyszerű kép! Tehát úgy tűnik nekem, hogy miközben ezek a 17 éves fiatalok nyűglődnek azért a mi kereteink között, meg otthon is nyűglődnek, egyszóval serdülők. De ezért ez egy olyan szöveg, amiből az áradna, hogy válságban van a lényeg? Nem olyan! Nem, az jön elő!

13. Az Egyházunk helyzete, és ezen belül a hit helyzete, és ezen belül az én és a te hitednek a helyzete, csak a kultúra helyzetének az elemzésével érthető meg. Szükségünk van a kultúránkat egy kicsit értelmezni és érteni.

Az első, ehhez tartozó állítás. Az Egyház súlypontja, áthelyeződött más földrészekre. A hit virágzik, csak nem nálunk! Nálunk éppen tél van, Afrikában meg tavasz! De olyan, hogy egyetlen, pici, afrikai országban, egyetlen püspök, egyetlen évben, 45 papot szentelt föl! Többet, mint amennyit egy francia püspök egész élete alatt! Ezt csak azért akarom nektek mondani, hogy Európa, tudjátok mi? Ázsiának egy félszigete! Ezért szabad innen néha egy kicsit elstartolni! Valószínű, hogyha ma meg akarnánk tudni, minden kérdés nélkül, hogy mi az, hogy kereszténység, akkor el kellene menni Afrikába vagy Ázsiának bizonyos pontjaira, és egyszerűen csak ott élni egy évet! Minden lényegeset megtudnánk a kereszténységről! Azért mondanék egy 2000-es, francia adatot. 2000-ben, katolikus keresztelést kérő, felnőttek közül, csak 35% volt olyan, akinek a szülei megkeresztelt katolikusok voltak! Tehát a kétharmaduk, egyáltalán nem rendelkezett semmiféle keresztény kultúrával! 10%-uk pedig egy másik vallásból lett katolikus. Tehát az a fajta válságérzet talán, ami itt van, az már Franciaországra sem jellemző már úgy, mint ahogy ránk. Tehát ne vegyünk mindent egy kalap alá! Tudjátok, hogy Szlovákiában annyi papnövendék van, hogy már el se férnek? Horvátországban is rengeteg van! Lengyelországból már jönnek Magyarországra, és itt tanulnak a papnövendékek, mert itt meg hely van, de nagyon sok! J Raffarin miniszterelnököt szeretném idézni: „Ne féljetek a vallástól!” – mondta a parlamentben. A francia belügyminiszter pedig azt mondta, hogy: „A hitéleti ügyek elsőbbséget élveznek a társadalmi ügyek között!” A kulturális miniszter pedig ezt mondta, hogy: „Szükséges a vallás oktatása!” A hit átadásának a legnagyobb nehézségei, Csehországban vannak, Kelet-Közép Európában és nálunk! De erről még úgyis fogok külön beszélni.

14. Az Egyház válsága, amely a hit átadásának a válságát is jelenti, egy kultúra válságával és eltűnésével van összefüggésben. Vagyis azt mondhatjuk nyugodtan, hogy Európának a történelme, összefonódott a kereszténység történetével, és a kettőt nagyon nehéz elválasztani egymástól. Igen ám, csakhogy az a kultúra, amely eddig a minek volt, az szép lassan eltűnik, ráadásul sokkal gyorsabban, mint az eddigi kultúrák! Ma az a kultúra, amelyben a nagyszüleink éltek, gyakorlatilag nincs! Már falun sincs! Sehol sincs! Ma már elmész Erdélybe… Néhány évvel ezelőtt járogattam Erdélyben, de már ott sem a régi! Majd pedig elmegyek Korondra, és nézem, hogy van ott egy nagyon érdekes kalap, és hát én ilyet még nem láttam! Erre kérdezem a népviseletbe öltözött korondi asszonyt kérdezem, hogy: Tessék csak mondani, ez milyen kalap? Erre jön a válasz, hogy: Ez? Ez Jockey-kalap! J Azt a korondi nemjóját neki! Milyen kalap? Na, erről ennyit! Tehát az a kultúra, és vele együtt a kereszténységnek azzal a formájával, amelyben a nagyszüleink tök jól megvoltak, az gyakorlatilag már nincs, népdalostul, népzenéstül, néptáncostul, falukultúrástul, városkultúrástul, sehogyan sincs! Csak ilyen kultúrérdekességként van ma már csak jelen. Ez a következő nehézséget is jelenti, hogy jelenleg a magukat katolikusnak vallók közül is nagyon sokan azt mondják, hogy minden további nélkül maradhatok katolikus és keresztény úgy, hogy nem érdekel, hogy mit mond az Egyház tanítása! Vagyis a hittételeknek, ezen a görög logikán pallérozott formája, az Egyházon belül is megrendült! Az nem azt jelenti, hogy amit kimondanak ezek a tételek, ne hordoznák az igazságot! Hordozzák! Nagyon is! Csakhogy ezekben a mondatokban, én az igazságot én képes vagyok-e egyáltalán elérni, ez a nagyon nagy kérdés! Jelenleg úgy tűnik, hogy már az Egyházon belül is nehéz az átjárhatóság! Vagyis le kell ülni a 17 éves fiatalokkal, és fél évet kell ezzel foglalkozni, hogy egyáltalán jelentése legyen a mondatoknak! Heideggert szeretném idézni. Azt mondta, hogy látta, ahogy a keresztény hit továbbadása megrendül, és a többi, és erre azt mondta, hogy: „És mi, szép lassan elindultunk, hogy fölfedezzük azokat a kis poros, sehova se vezető, vidéki utakat.” A XX. század, talán egyik legnagyobb filozófusa mondta ezt. Ebben az egy mondatban mondott valamit. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy még az ő szülei számára, volta olyan utak, amelyek a templomig vezettek el! Ez azonban egy kultúrának a válsága, elsősorban, és ez lenne a fő mondanivaló.

Most még szeretnék elmondani egy mondatot a tapasztalatomról, hogy én, ami most az Egyház keretein belül vagyok, és találkozok valakivel, aki az Egyház keretein kívül van, akkor kölcsönösen, rendszeresen a következő tapasztalat szokott megfogalmazódni. Az én részemről az, hogy: Hogyan lehet az, hogy te még nem vagy keresztény? Az ő részéről, pedig az, hogy: Hogy lehet, hogy te ilyen normális vagy? J Ez a mondat nem rólam szól, hanem arról, hogy amikor elkezdünk beszélgetni, akkor bőven van átjárhatóság, rengeteg átjárhatóság van! Csak ma Magyarországon a legtöbben még mindig a sehova se vezető, vidéki, poros utakat járják… és ez nagyobb részt a mi felelősségünk, hogy így van! Valaki frappánsan azt mondta, hogy: Az Egyház megérdemli a szektáit!

15. Azt is mondhatjuk, hogy emiatt a hitünket nagyon nehezen tudjuk a maga ellentmondásosságában megélni. Ezt direkt így fogalmaztam meg. Azért, mert a hitnek a lényegéhez tartozik, hogy ellentmondásokat képes ötvözni. Ezt mindenképpen sokkal felszínesebben éljük meg, mert azt gondoljuk, hogy a hit akkor ésszerű, hogyha megfelel annak a logikának, amit a görögöktől tanultunk. A hit akkor is ésszerű, ha paradox, még akkor is embernek való, normális. De még nem eléggé kételkedünk abban a világ- és emberképben, amit a tudományokba vetett naiv hitből alakítottunk ki magunknak! Azért most már kezdünk kételkedni… Tekergetem a rádiót, ahogy vezetem az autót, és a következőt hallom, hogy: 2003-ban, az új orvosságoknak, 0,4%-a tartalmazott új hatóanyagot. Ennyi! Ehhez képest, nagy bennünk a hit! Ugye? Vivien néni bemegy a patikába, és azt mondja neki a patikus, hogy: Ez most jött, egészen új! Csak egy kicsivel drágább! – Akkor is kell! – és Vivien néni bevásárol, mert hát sose lehet tudni… A hit megéléséhez a többség, Európában, nem kéri az Egyházat! Ez most egy közhelyszerű kijelentés volt. Ennek a nehézségéről már beszéltem, nem a mi részünkről, hanem abból a szempontból, hogy akkor ki segít nektek a hit megélésében? Németországban, 2001-ben vagy 2002-ben, két és félszer annyi jós volt bejegyezve, mint lelkész, pap, szerzetes, és minden együttvéve. Ha jól emlékszem az adatokra, akkor 40 ezer volt a keresztényből, és 100 ezer a jósból! Onnan lehet tudni, hogy adót fizetnek a jóstevékenységük után. Hát azért, tudjátok…

16. Az Egyház és a posztmodern kultúra között van távolság, nem Isten és az ember között. (Azt, amiben vagyunk azt nem tudom, hogy posztmodern kultúrának lehet-e nevezni, mert nem vagyok elég naprakész, de néhány éve még azt mondták, akik állítólag értettek hozzá.) Ez a távolság pedig elsősorban egy kulturális távolság! A KGB-ről mondta ezt egy finn hős, valamelyik krimiben, amit előszeretettel szoktam megtekinteni, hogy: „A KGB olyan, mint egy hatalmas medve! Lassan fordul, de aztán nagyon gyors!” Nos, az Egyház is tud ilyen lenni! Lassan fordulunk, mert túl nagyok vagyunk, az a baj… Tudjátok, ez olyan, mint amikor valaki azt mondja, hogy: Kedves Egyház, nézd, ott van! És akkor: Lassan, lassan fordul, és Feri atya, nyekergő hanggal próbálja ezt érzékeltetni… Nem látom! – Hát ott van! – Megint jön a nyekergő hang, lassan fordul… Hát aztán persze, hogy egy kicsit nehéz az élet! Az Egyház mi vagyunk, szóval nem a papok, ugye…ezt már megbeszéltük… Éppen ezért mondtam azt, hogy közösséghiány van! Mert ha mondjuk én egy 15 fős kisközösség tagja vagyok, és ott élem meg az Istennel való kapcsolatomat, akkor ha annak a 15 fős közösségnek azt mondják, hogy ott, akkor az oda tud nézni! Itt jön be az, hogy ma ugye: Isten és én, Egyház nélkül! Ez azonban, egyszerűen nem működik! Nem azért nem működik, mert a gonosz papok már így tanítják régóta, hanem egyszerűen nem megy át a hit hagyománya akkor, mert az csak ez kisközösségi létezésben tud csak átmenni! Kapcsolatokban tud csak átmenni, naprakészen! Sajnos, nem tudok mást hirdetni! VI. Pál pápa az II. vatikáni zsinat első ülésének a végén, így foglalta össze azt, amit ő megértett abból, ami történt: „Jézus Egyháza, mit mondasz önmagadról, és mit mondasz másoknak?” Okos volt ez a Pápa, mert nem ugyanaz a kettő! Mit mondasz önmagadról, majd mit mondasz másoknak? Tudjátok-e, hogy ki indította be a II. vatikáni zsinatot? Jelenleg a protestáns testvéreink azt mondják, hogy mi katolikusok, sokkal jobban állunk, mint ők, és hogy ők sokkal nagyobb reformra szorulnak, mint mi! Pedig hát azért…hm… J XXXIII. János pápa pedig egy olyan valaki volt, aki évtizedeket töltött el Szófiában (Ortodox Egyház!), azután Isztambulban (muzulmánok!), majd Párizsban, egy csomó hitetlen között! Néhány évtized alatt, muzulmánok, ortodoxok, és mindenféle emberek, becsületes, nem vallásos, hitetlenek között, meg tudta hallani a Léleknek a sugallatát, hogy: Valamin azért lehetne változtatni! Egyébként XXXIII. János pápa, egy konzervatív bácsi volt, de a kulturális tapasztalat, és a Lélekre, lelkekre való nyitottsága elég volt neki ahhoz, hogy egy hatalmas nyitás legyen az életre! 1963-ban, ha jól emlékszem ebben az évben halt meg XXXIII. János pápa, ellátogatott hozzá Hruscsov lánya, a férjével. Hoppá! XXXIII. János pápának hatalmas, elálló fülei voltak, amelyek még hosszúra is nőttek… Lám-lám, a külső ellenére még azért… J Amikor pápává választották, ment a menet. Ismeritek a történetet? Ment a menet, és azért őt nem mindenki látta közelről, és akkor egy idős asszony, amikor látja, hogy a pápa is olyan ember, mint ő, és hát elég közel van ahhoz, hogy lássa a füleit, meg a többit, akkor ezt mondta, hogy: Jaj, de csúnya! J A mi kedves pápánk ezt meghallotta, és odament a nénihez, és azt mondta, hogy: Tetszik tudni, nem a szépségversenyt nyertem meg! J Ugye edződött Isztambulban, Szófiában, itt és ott, és a kultúra nem volt számára nagy akadály!

Szóval találkozik Hruscsov lányával, és azért 1963-ar írunk, ami azért még olyan GULAG-os időszak volt, és a következőt mondta Hruscsov lányának, és ezt most szó szerint idézem, hogy: „Asszonyom! A kezdetek kezdetén, Isten megteremtette az Eget és a Földet, Világosságot hozott, és én látom ezt a világosságot az Ön szemében tündökölni!” CCCP... J A XX. század tele van nagyszerű pápákkal! Csak úgy mélyebben kell megismerni őket, és nem mondjuk a kommunista történetírás mondatai alapján!

16. A kultúrák és a civilizációk halandóak, beleértve a jelenlegi keresztény kultúrát is. Ha a kultúrák halandóak, akkor a jelenlegi keresztény kultúra is halandó! Pontosan ugyanúgy, mint a nagyszüleink keresztény kultúrája! Sehol sincs! Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten halott vagy hogy a hit válságáról kellene beszélni! A Pápai Kulturális Tanács Bíboros atya vezetője, tavaly, idős korában, a következő mondatra ragadtatta el magát, írásban: „Nem az Egyházat kell terjeszteni, hanem az Örömhírt!” Hát ennél frissebb nincsen! Ezt persze lehet nagyon rosszul is érteni! De ez nem mond ellent annak, hogy közösséghiány van! A XX. századi vagy a XXI. század eleji keresztény kultúra vagy kultúrkereszténység, itt Európában, nagyjából haldoklik! Azért vannak már rügyek! Ami nagyon érdekes, hogy az összes katolikus megújulási mozgalom, ami igazán jelentős, Európából származik! Nem véletlen! Annyi minden elrohadt alattunk, van termőtrágya bőven… a kultúrrohadékon támadunk föl! Így OK? Istenem! Mit kapok én ezért? Már magamtól! Ilyen helyzetet azonban már átélt a kereszténység, és nem is egyet. Úgyhogy nem kell beijedni! Például, amikor a IV. század végén és az V. század elején, az Észak-Afrikai kereszténység, a kereszténység legnagyobb gyümölcsei között volt! Ma pedig nincs sehol, megszűnt létezni! Ahol Szent Ágoston élt és virult, és követte el a bűneit, még azelőtt, hogy szent lett volna… ez a kereszténység eltűnt, úgy ahogy van… És ez már akkor is volt, amikor ő élt, és már érezték, hogy itt valami nem stimmel, recseg-ropog a kultúra. 430-ban halt meg Szent Ágoston. Na most, ezért ő megírja az Isten városáról című munkáját, amiben pontosan arról beszél, a maga korában, a maga nyelvén, azoknak, akik akkor úgy gondolták, hogy mi is lesz most a kereszténységgel, a hittel, az Istenkapcsolattal! Akkor arról beszélt nekik az V. század elején, hogy: Ne féljetek! Ez a kultúra, nyomtalanul eltűnhet, nyugodtan! De Isten városa, megmarad! Róma eltűnik, Isten városa megmarad! Egy kínai bölcsességet hadd idézzek nektek: „Az eldőlő fák nagyobb zajt csapnak, mint tavasszal a növekedő, fiatal növények.”

17. Hitelesnek lenni, és elhitetni valamit valakivel, az nem ugyanaz! Ezt azért mondom így, mert még mindig sokaknak a fejében az van, hogy rá kell titeket venni valamire: El kell veletek hitetnünk azt, hogy igazunk van! Mondanám ide a történetet. A kis Bernadett, akinek megjelenik a Szűzanya. Megy hozzá egy jómódú, előkelő, okos asszony, és megkérdezi ettől a nagyon egyszerű, falusi kislánytól, hogy: „Hát hogy is van ez?” Akkor pedig a kis Bernadett elmondja, hogy ez hogy van. Erre pedig azt mondja neki, ez a kultúrált asszony, hogy: „Csak nem képzeled, hogy ezt te velem el tudod hitetni?” Mire Bernadett azt mondja, hogy: „Nem is akarom. Egyáltalán nem dolgom ezt veled elhitetni. Egy dolgom van, hogy ezt elmondjam. Most hiszed vagy nem? Ez a te dolgod!” Itt most megint egy nagyon kemény mondatot hadd mondjak: Úgy tűnik, hogy sokan azért nem akarják a hitnek a keresztény formáját élni, mert nem akarnak olyanok lenni, mint mi! Rosszul esik nekem ez a mondat, de nagyon! Jártatok ifjúkorotokban filmklubokba? Hát azt kell! Én a 80-as évek elején az összes filmklubot végigjártam! Mert mindig is ilyen voltam, hogyha valamit nagyon csináltam, akkor azt nagyon! Francia, új hullám… Jó, nagy hullám! Zazi a metrón. A kis Zazi, egy felnőttel beszélget. Azt mondja neki, hogy: „Te csak fecsegsz, fecsegsz! De mit mondasz?” Néha, bekapcsolok keresztény adásokat a tévében, és van egy picit ilyen élményem! Mondod, mondod… De mit mondasz? Két fülem van. Látjátok? Ez az egyik, a hitetlen fülem, legyen ez a megtérés előtti fülem. Hallgatom ezeket az adásokat ezzel a fülemmel, hangsúlyozom, hogy ezzel a megtérés előtti fülemmel, és egyszerűen nincsen olyan mondat, amit értenék! Olyan vagyok, mint egy olyan állat, aki így nekirepül az ablaküvegnek, és megpróbál rajta megtapadni… és vakar, egyre csak vakar, és csúszik lefelé! Nektek szokott ilyen benyomásotok lenni? Szoktak azért jó dolgok is lenni! Ez főként az igehirdetésekre érvényes, amikor az igét mondjuk! Ezzel a fülemmel, egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni, de ezzel a fülemmel értek mindent, attól ilyen ez fülem, biztosan… J Azt hiszem, hogy ez egyszerűen csak így van, na! Ez adatott nekem, hogy képes vagyok így is, úgy is hallani.

18. A kereszténység egy más kultúrában született, és egy másik kultúrához szólt. Ennek mind a két részét érdemes nagyon tudatosítani! Ez nem azt jelenti, hogy az Isten-üzenet, a hit nem volna átadható, és nem lesz átadható! De tudni kellene szerintem, ezt a kettőt, hogy: Nem a mi kultúránkba született, és mindaz, ami jelenleg megfogalmazódott, egy olyan kultúrában fogalmazódott meg, ami tegnap még a miénk volt, de ma már egy másik kultúrában vagyunk. Ez most jó-e vagy nem? Az már egy másik kérdés. Ebből a szempontból talán a legnehezebb dolgunk azzal van, hogy nagyon szeretjük kiemelni azt, hogy ami „nálunk van”, Isten, Ő állandó, maradandó! Ma azonban, ez nem kelendő áru!

Most következzék egy újabb, rövidke idézet, amit nem most kellene felolvasnom, de elfelejtettem. A XX. századi pápák közül egyet még nem idéztem. Már volt XII. Pius, VI. Pál, XXXIII. János, II. János Pál, de van I. János Pál is! I. János Pál pápától lenne a következő idézet. Amikor beiktatták, akkor ő a következőt nyilatkozta, hogy: „Biztosíthatlak benneteket, hogy szeretlek titeket, és hogy egyetlen kívánságom, hogy szolgáljak nektek, és hogy szerény erőimet, azt a keveset, ami van, és ami vagyok, mindenki szolgálatába állítsam. Tudom, hogy nem leszek képes egyszerre megváltoztatni az évszázados szabályokat, de az Egyháznak nem kell hatalommal és gazdagsággal rendelkeznie! Atya, barát és testvér akarok lenni, aki zarándokként és misszionáriusként megy elébe mindenkinek, aki jön, hogy békét teremtsek és megerősítsem testvéreimet a hitben, hogy gondoskodjak az igazságosságról, és védjem a gyöngéket, hogy átöleljem a szegényeket és az üldözötteket. Én a püspökök idősebb testvére vagyok, tisztelettel tartozok nekik, a szeretet közösségében élek velük, ez az, amire törekszem.”

Azért minden nyavalyánk ellenére, nem lenyűgöző, hogy éppen azok, akik legfölül vannak, ennyire jó fejek tudnak lenni? Minden korlátuk ellenére, minden ilyen-olyan ellenére!

Mit gondoltok, hogy azok a dolgok, amelyeket eddig elmondtam, azok többé-kevésbé, milyen forrásokból származnak? Ez most egy költői kérdés! ugye, valakinek én vagyok a kedvenc eretnek papja… Elmondanám, hogy a Pápai Kulturális Tanács elnökétől, Carl Rahnertől, a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb teológusától származnak ezek a gondolatok, Bernard Heringtől, a II. vatikáni zsinat egyik legfontosabb erkölcsteológusától, valamint a pápáktól. Ez volt a négy, alapvető forrásom. Na most jelentsetek föl! J Akkor mondanám tovább.

Ugye, most azért állok meg, mert szeretném tudni, hogy átjött-e az, hogy amikor a hitünk személyessé tételét járjuk körül, akkor miért muszáj egy picit az Egyházról beszélni. Ezt nem öncélúan kívánom tenni, hanem egyszerűen, Európa története elválaszthatatlan a kereszténység történetétől, Isten-kapcsolattól, és így tovább, és egyszerűen nem tudjuk megkerülni! Ezért beszélünk erről.

19. Aki azt akarja, hogy az Egyház megmaradjon olyannak, amilyen ma, az nem akarja, hogy megmaradjon! A kultúrától való távolságunkat, folyamatosan és nagyon kellene tudatosítanunk! Nemcsak az Egyházat és az államot választottuk szét egymástól nagyon helyesen, hanem tudnunk kellene, hogy ahogyan önmagunkra is képesek vagyunk reflektálni, így tudnunk kellene azt a kultúrát is, és a kereszténység lényegét, folyton folyvást és valamiképpen, egymástól elválasztani. Legalább, itt, a fejünkben! Látnunk kellene! Ma, ez egy hatalmas kihívás, hogy a hitünket meg tudjuk élni, ahhoz állandóan látni kell, hogy mi kultúra, amire szükségünk van, és valami kultúra kell, és valamilyen forma kell, de mi az, ami mégis hordozza a lényeget. Mi a lényeg, és mi az, ami hordoz? Tehát tudnunk kellene szakítani, a minket hordozó kultúrával! Még akkor is, ha azt tökéletesen átjárta egymást, tudnunk kellene elengedni! A feudalizmust is elengedtük, nem? Jó! Nehezen ment! Nem véletlen, hogy a Francia Forradalom és egyebek, éppen az egyházkritikával, nagyon hangosan jelentek meg. Azért, mert annak a kultúrának az utolsó, masszív védőbástyái, mi voltunk! Sajnos! Túl jól sikerült összefonódnunk, és nem láttuk mi a különbségeket!

20. Talán mondhatjuk azt ebből kiindulva, hogy talán nem az emberek távolodtak el az Egyháztól, de főleg nem a hittől és Istentől, hanem az Egyház távolodott el az emberektől! Isten és a hit mindig is közel voltak egymáshoz, az emberhez, és ezzel semmi gond nincs. Az Egyház távolodott el tőletek! Most azokra értettem, hogy tőletek, akik nem vagytok keresztény vallásgyakorlók. A mi ajkunkon az a kijelentés, hogy Térj meg, általában úgy hangzik el odaát, a ti fületekben, hogy: Változz meg, mert így nem vagy jó, így nem fogadlak el! Így nem kellesz! Így nem vagy értékes! Jó esetben, nem ezt akarjuk mondani. Egy gyönyörű szép mondatot hallottam valakitől. A gyerkőcüket szeretnék megkeresztelni, az anyuka jár templomba, az apuka nem jár templomba. Kérdezem az apukát, hogy: Mond kérlek, te miért szeretnéd, hogy a gyerekedet megkereszteljük? Azért, mert ő nem jár templomba? Attól ő még ezt szerethetné, de mégis miért? Elkezdi mondani, hogy: „Énbennem egy ilyen nagy összevisszaság van ezen a téren, egy csomó tudatlanság, az apukám a Kommunista Párt tagja volt, mindig azt mondta, hogy nincs Isten, és hülyék, akik oda járnak, és a többi.” Azt mondta, hogy: „Én érzem, hogy nekem itt vannak hiányaim, és azt akarnám, hogy a gyerekeim itt kapjanak valamit, aztán majd ő eldönti.” Utána kérdezem tőle, hogy van-e neki valamilyen vallásos tapasztalata vagy élménye? Mid van? Erre azt mondta, hogy: „Tudod, én nem megyek be a templomba, és két ok miatt nem megyek be. Az egyik, hogy nem akarom megsérteni az Istent azzal, hogy nem tudom, hogy ott hogy is kell viselkedni. A másik pedig az, hogy nem akarom megsérteni a keresztényeket, hogy megbotránkoztassam őket azzal, hogy nem teszem azt, amit ők csinálnak.” Milyen szép ez a hit! Ez egy komoly, Istenbe vetett hit! Ráadásul még az Egyházról is tud valamicskét, és éppen ezért be se teszi a lábát! Ugye, milyen furcsa? Jelenleg egy olyan világban élünk, ahol ez lehetséges! Valaki komolyan veszi Istent, sőt még a közösséget is, és ezért nem megy be a templomba! Ez pedig egy hiteles kijelentés! Ezek felé az emberek felé, fénysebességgel kellene haladnunk, hihetetlen nagy tempókban!

Hoppá! Eltelt az idő!

Hát, azt gondolom, hogy jó füllel kellett hallgatni a mai egy óra, tíz percet! Mind a kettővel, annál jobb! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari