Az emberek és az egyház kapcsolata 5. - Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében 1.

2004.11.09.

Megosztom
Elküldöm

Az emberek és az egyház kapcsolata: A hit és a kultúra viszonya - kultúrkereszténység. Teendők a helyzet megváltoztatása érdekében.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit, az első téli alkalmon! Mert eddig jól volt dolgunk. De most bejött a hideg! Aki a hideg ellenére is eljött, annak minden megbecsülésem!

 

Ma egészen biztos, hogy végigérünk, vagyis eljutunk a 40. pontig, ahogy ígértem. Helyzetfölmérés, állapotvizsgálat, és utána belekezdenék abba, ami talán sokaknak így hat majd, hogy szívderítőbb, meg értelmesebb, hogy mit lehetne csinálni. Mert mindig az a kérdés, hogy mit lehetne csinálni, nemcsak okoskodunk.

Az utolsó pont az volt talán, hogy az Egyház és társadalom kontrasztjának nem kulturális tekintetben kellene megnyilvánulnia, hanem a szeretet terén. Most pedig akkor mondom az új szempontot. Ez pedig így hangzik:

30. Úgy tűnik, hogy folyton-folyvást egy kisebbséghez szólunk, nemcsak a társadalmon belül, hanem még a kereszténységen belül is. Erre pedig egy svájci szociológiai tanulmányt szeretnék ide citálni, amely legalábbis elgondolkodtató, bár nyilván egy az egyben nem alkalmazható ránk. Ebben a tanulmányban azt vizsgálták, hogy jelenleg a Svájci Egyházban, milyen szociológiailag elég jól körülhatárolható csoportok léteznek, amelyek egymással homogének, egyébként pedig egy heterogén egységet alkotnak. Ez így értelmes? Nem annyira… De azért mondanám! J

Az első csoport. 30-40 év közötti, úgymond haladó, karrierépítő, jól szituált fiatalemberek.

A második csoport. 50 fölötti, társaságkedvelő, sörözgető, programokra járó, férfiak és asszonyok.

A harmadik csoport. Alternatív, kritikus a hagyományokkal, erős szociális tudatú, érzékeny emberek.

A negyedik csoport. 50 fölötti, konzervatív, tanult, polgári réteg.

Az ötödik csoport. 30 alatti, optimista, az életet élvezni akaró fiatalok. 

A hatodik csoport. Áldozatvesztes típusok, problémások, neurotikusok, meg akikkel baj van, és akik azért vannak ott, hogy kapjanak valami segítséget.

Ez a hat csoport. Akkor azt nézték meg, hogyha van hat ilyen csoport az Egyházon belül, akik már bent vannak, legalábbis a látványos kereten belül, akkor az az élet, a szóhasználat, a válaszok, a kínálat, a kultúra, vajon melyik csoporthoz szól? Ekkor pedig egyértelműen azt tudták mondani, hogy tulajdonképpen egyetlen csoporthoz szól a hatból, ez pedig nem más, mint az 50 fölötti, tanult, értelmiségi réteg. Azoknak van kitalálva a ma Svájci Protestáns Egyháza! Aztán azt nézték tovább, hogy mégis kiket szólít meg még egy kicsinykét a Svájci Protestáns Egyház? Akkor pedig azt találták, hogy egy picit megszólítja ezeket a kritikus a hagyománnyal, alternatív, erős szociális tudatú, érzékeny, emberszeretőket. De a tanulmány azt is kimutatta, hogy főleg azért, mert nagyon sok olyan ember ment el lelkésznek, aki maga is ilyen, és ezért teret tudott adni maga körül, ilyen embereknek. Azután egy picit megszólítja az 50 feletti társaságkedvelő, sörözgető, programkedvelő, egyéb embereket: egy kis búcsú, egy kis malacsütés, egy kis ez, meg az. J Aztán valamennyire megszólítja még az áldozatvesztes típust, és próbál segíteni a gondjukon, bajukon. Van olyan csoport, akiket gyakorlatilag egyáltalán nem szólít meg, bár ezek a nyomorultak azért elmennek még Istentiszteletre, vagy magukat kereszténynek nevezik, de amit kapnak, az tulajdonképpen nem szól nekik! Ez a 30-40 közötti, haladó, előrejutással foglalkozó, jól szituált réteg, akiknek gyakorlatilag ma az Egyház semmit nem nyújt Svájcban. A másik ilyen réteg pedig, a 30 alatti optimista, életet élvezni akaró fiatalok! Ahogy ezt elmondtam, azért van némi párhuzam lehetőség a svájci protestáns helyzet meg a magyar katolikus helyzet között! Ráadásul, ami a legelgondolkodtatóbb, hogy éppen a legfiatalabbakat, a jelenlegi társadalomnak vagy a kultúrának a húzóerejét nem szólítjuk meg egyáltalán! Ebből levonhatnánk a következtetéseket, pont azokat, amelyeket egyébként igyekszünk is levonni. Én egyet hadd mondjak rögtön, amely egy kicsit helyzetelemzés is! Mit jelent az, ami szerintem a mai Magyar Katolikus Egyházra is érvényes, hogy úgy nagyjából, egészéből egy olyan polgáribb, 50-es, 60-as alsó-középértelmiségit tudunk megszólítani, ővelük van nagyjából tele a templom? Mit jelent az, hogy nekik szólunk általában? Azt, hogy ez egy olyan réteg, amely egyébként az önérvényesítésben elég jól működik! Vagyis ők minden befolyásukat, hatalmukat, most a szónak nem a rossz értelmében, minden szakképzettségüket latba fogják vetni azért, hogy az Egyház olyan maradjon, amilyen most! Tehát ráadásul egy, a hangját azért hallatni tudó értelmiségi rétegnek szólunk, akik nagyon is érdekeltek abban, hogy minden maradjon olyan amilyen, és ezt elég jól tudják képviselni!

Azt mondtam már, hogy nincs olyan Istentisztelet, amely mindenkihez szólna, és mindenkinek megfelelne? Mondtam már! De kár! J Úgy mondanám még egyszer… de hát akkor már mindegy.

Azért hadd mondjak el ide mégis valamit. Eszembe jutottak olyan Szentmisék, amelyeken annyira jó volt ott lenni! Hát persze minden misén jó, nagyjából… De tudjátok, ahol azt élitek át, hogy ez most pont arról szólt, amiről egy Szentmise szólhat! Eszembe jutottak ilyen tábori misék, amikor tudjátok, mi csináltuk az oltárt, szedegettük a vadvirágokat, meg odagyűjtöttük a méheket is, meg minden! J Akkor ott, ahogy a patakok összefolynak, és akkor ott a patak csörgedezése közben miséztünk, meg a Duna parton, meg a hegytetőn. Az egyik legszebb ilyen élményem az, amikor fölszenteltek bennünket pappá, a barátaimmal együtt, mondjuk engem egy kicsit később, és akkor ezt megünneplendő, elémentünk egy Tisza túrára, három túra kenuval. Amikor pedig ott megálltunk, akkor ott a Tisza partján mindig vagy raktunk tábortüzet vagy nem, de minden nap ott miséztünk, és az egy nagyon jópofa dolog volt, hogy mindegyikünk pap volt, aki részt vett a misén. Hát azért ez rendkívüli, nem? Ekkor pedig nem tudtuk betartani az Egyház teljes előírását, hogy mindenki teljes papi funkciót végezzen, mert volt, aki csak fölolvasott… így csináltuk. Ott történt az, hogy… Na, ezt a történetet elmesélem! Nagyjából tízen evezünk, ugye ilyen négyesek ezek a túrakenuk, és az egyik kenuban az volt a fölállás, hogy hátul volt a kormányos, egy olyan magas, csak 120 kilós, görögkatolikus atya, akinek a bicepsze akkor, mint az én combom, vagyis a kettő együtt, és hát ő volt az evezős, aki egyébkánt a Tisza partján nőtt föl, így méltán volt ő ott hátul. Elől ült egy olyan valaki, aki nem tudott úszni. J Ő, amikor szóltunk neki, hogy érdemes lenne egy ilyen úszómellényt, ha lehet fölfújt állapotában magára öltenie, akkor ő azt mondta, hogy ezt egyáltalán nem látja szükségesnek, amikor egy ilyen vagány ember a kormányos. Középen pedig ült valaki még. Az történt, hogy egy gyönyörű helyen, egy ilyen nagy kanyar volt, és alig volt sodrás, és akkor úgy döntött a kormányos, hogy ő akkor most beugrik egy kicsit fürdeni. J Ugye előtte ült még valaki, aki hát ha látja, hogy a kormányos beugrik, akkor hát ő is beugrik, mert most biztos ez a menet. Elől pedig ott ül, úszómellény nélkül, a tovasuhanó túrakenuban a mi kedves barátunk, aki nem tud úszni… de nem is ez a poén! Hanem az, hogy a mi kedves barátunk rosszul hall, ezért hallókészüléke van, de egy viziturán az ember kiveszi a hallókészülékét, nehogy valami baja legyen, például beessen a vízbe. Tehát el tudjátok képzelni, hogy a hajó megy lefelé, egy ember ül benne, legelöl, egy olyan valaki, aki nem tud úszni, nincs rajta úszómellény, se a fölében nincs a hallókészüléke, és mi pedig rémülten a vízben – mert mi is beugrottunk persze -, kiabálunk egy olyan valakinek, aki nem hall! Ahogy így üvöltözünk, ő ezt úgy vette, mert látta, hogy vele foglalkozunk, és erre ő így integetett nekünk, hogy tényleg jó buli ez a túra, nagyon örül, hogy itt lehet… J Na, ezen a napon kétszer miséztünk… volt egy gyászmise, meg egy rendes mise is… J Nem, nem, túléltük! Azóta ez az illető már szerzetes, mert lehet, hogy rájött, hogy világi papban nem bízhat. J Hogy jutottam el ide? Igen, a Szentmise! Na, jó…

Egy nagyon kritikus szájú, protestáns lelkész, a maguk Istentiszteletére a következő kifejezést használta, hogy: Kifutó modell! Ezt nem mondom tovább… Nem én mondtam, hanem egy protestáns lelkész! Aztán fölvethetnénk magunk számára azt a költői kérdést, hogy ha mondjuk egy idegen, esetleg egy másik kultúrából becsöppenne az általunk gyakorolt Istentiszteletre, akkor vajon milyen benyomásai lennének? De hogyha még kritikusabb lennék, akkor meg tudná-e mondani azt, hogy mi egy olyan vallást gyakorlunk és a Szentmise annak a középpontja, ahol azt ünnepeljük együtt, hogy Isten szeret minket, mi meg egymást? Vajon, ez lejönne-e neki az Istentiszteletek alkalmával? Mert ha nem, akkor biztos, hogy lehet itt ilyen pontokat rakni, hogy itt mi is van!

31. Ezért talán mondhatnánk azt, hogy a korábbi kultúra és társadalom, egységes vagy egységesnek tűnő kereszténysége, egy profán társadalom és kultúra része volt? Vagyis eddig arról beszéltünk, hogy itt egy keresztény kultúráról van szó, és az összes félelmünk abból adódik, hogy akkor ez a keresztény kultúra vész el, és ha elvész a keresztény kultúra, akkor talán vele vész el a kereszténység is. Eddig bátran szóltunk arról, hogy nem, a kultúrkereszténység inkább tűnt kultúrának, mint kereszténységnek, a kultúra veszhet, és ez nem jelenti azt, hogy a kereszténység is vele vész. Hogy a kultúra lehet válságban, de adott esetben maga a kereszténység, ha annak a lényegét mondjuk most, lehet, hogy egyáltalán nincs is válságban, vagy a hit sincs válságban, Isten is köszöni szépen, de él. Mi lenne, hogyha ezután most azt állítanánk, hogy tulajképpen, amit eddig kultúrkereszténységnek vagy keresztény kultúrának neveztünk, az tulajdonképpen eddig is, egy profán társadalom története volt, amelyben azonban a kereszténység, mondjuk így, sok előjogot kapott, amelyben a kereszténységnek megengedték azt, hogy összefonódjon, ezzel, az egyébként profán világgal és kultúrával? Tehát akkor az a kereszténység, amelyről így beszéltünk, hogy kultúrkereszténység, a maga formájában azért maradt fönn, mert egy profán társadalom és világ igent mondott rá! Persze, megkérték az árát! A IV. században, egy teológus leírta azt, néhány évtizeddel azután, hogy a kereszténységnek megengedték, hogy a Római Birodalomban szabadon létezzen, a IV. század vége felé, visszasírjuk azokat az időket, amikor bennünket még üldöztek! Visszaemlékezünk a szabadságnak és a békének arra a korszakára, amelyről addig azt gondoltuk, hogy a keresztényüldözések véres korszaka csak! Tehát szinte egy-két emberöltő elég volt ahhoz, néhány évtized, hogy azok, akik ott átitatva a Krisztusba vetett hittel nézték a társadalmi folyamatokat, azt mondják, hogy amikor üldöztek bennünket, ez jobban javára volt Krisztusnak, mint azok a kompromisszumok, amelyeket azért kötöttünk, hogy a kereszténység egy profán társadalom és kultúra által is létezhessen! Ez már a IV. században megfogalmazódott! Ezért azt állítom, hogy keresztény kultúráról valójában a kultúrkereszténység értelmében beszélhetünk elsősorban, és valamiképpen, mint valami parázs, kevesek által adatott tovább a kereszténység a maga hiteles formájában! Ennek az okairól már régebben úgyis sokat beszéltünk. Hiszen nem kellett megtérés ahhoz, hogy megkeresztelkedjél! Akkor tehát mondhatnánk azt, hogy amikor a világ, világ akar lenni, ez a szekularizáció, akkor éppen azt teszi, ami a dolga! A világ eddig is, világ volt, csak összefonódott a kereszténység kulturális formáival. Ezért mi könnyen abban az illúzióban ringattuk magunkat, hogy ez a kereszténység! De sosem volt az! Illetve, a hiteles kereszténység ennek a kultúrkereszténységnek csak egy picike szelete volt! Tehát eljutottak oda, és persze nem én, hanem nálam sokkal okosabb emberek, akikkel én nem is vagyok egy lapon említhető, hogy amikor a világ, világ akar lenni, akkor ez a világnak az Istentől rendelt dolga! A kereszténységnek pedig, ha kereszténység akar lenni, az meg a kereszténységnek az Istentől rendelt dolga! Ezért, mondhatjuk azt, hogy például ennek a világias kultúrának volt alapvetően az a formája és struktúrája, hogy tekintélyelvű, hogy nagyon egyértelműen hierarchikus, hagyománytisztelő, hogy az intézményeiben fönntartás nélkül bizakodó, hogy a kritikát nehezen viselő, és folytathatnám tovább. Ez nem a kereszténység lényegéből adódó forma, hanem abból a sok százéves kultúrából adódik, amelyre azt mondhatjuk, hogy igen, ez a világ! Akkor azt is mondhatjuk, hogy nem a kereszténység lényegéből fakad az, hogy mindenre kell tudnunk válaszolni! Sok száz éven keresztül a kultúrához tartozott hozzá, hogy az egységes kultúra úgy működött, hogy minden ember számára meghatározta azt az életformát, azokat a kereteit az életnek… most valaki bejött, ezért egy kicsit elveszítettem a fonalat, de majd visszatérek, mint Schwarzenegger… Most az egyik filmélményem jutott eszembe… A napokban lejátszották az egyik Terminátort, és sajnos csak a végét láttam, amikor a Terminátor abban a tüzes medencében ugrik, önmagát föláldozva! J De azért megnéztem… mert az olyan szép! J

Szóval, ennek a kultúrának, amely bennünket hordozott, ennek volt elsősorban az adottsága és tulajdonsága, hogy mindenki számára kötelező érvényű életmintákat adjon. Mi lenne, hogyha erre most úgy gondolnánk, hogy ez nem a kereszténység lényegéből fakad, hanem abból a kultúrából fakadt? Hogy miközben az Egyházban egy egészséges hierarchiának van helye, természetesen, mert az életet az mindenképpen szolgálja, aközben a demokratikus intézmények, az Egyházban vagy az Egyházon belül is, egyáltalán nincsenek ellentétben Krisztus akaratával! A hierarchizáltság inkább arra a kultúrára volt érvényes, és nem annyira a kereszténység lényegéből fakadt, még ha a kereszténység elég jól meg is tanulta ezt a leckét, és néha úgy tűnt, hogy az Egyház ezt sokkal jobban tudja, mint az a kultúra, amely őt hordozta! De ez már egy másik kérdés. Ezért merem azt állítani, hogy ezek az adottságok inkább tükrözték a világot és azt a kultúrát, mint az Egyház lényegét, vagy a hit struktúráit! Hát akkor szabadok vagyunk! Látom, hogy nem örültök annyira… Na, hát mindegy! J

Két példa jutott eszembe: Galilei és Giordano Bruno. Olvastam annak a főpapnak a visszaemlékezéseit, aki azt a bizottságot vezette, amely végül, mondjuk így esetlen szóval, rehabilitálta Galileit és bocsánatkérésre ösztönözte II. János Pál pápát. Ő a következő két, nagyon tanulságos és elgondolkodtató megjegyzést tette. Az egyik: Galileit azért ítélte el az Egyház is, mert olyan tételeket állított, Kopernikuszra hivatkozva, amely tételeket ő maga nem tudott bizonyítani, a saját eszközeivel. Ezért, súlyos ellentétbe került a kora kultúrájával, amelynek része volt az Egyház is. De itt egy kulturális szembenállás van elsősorban! Aztán pedig, hogy miért hal meg Giordano Bruno? Azért, mert olyan módon fejezi ki a gondolatait, amely mód idegen a kora kultúrájától. Sokan pedig, akik ugyanazt vallják, simán megússzák! Ennek pedig nem az az oka, hogy Giordano Bruno nem keresztény, a többiek meg keresztények, hanem a fő oka az, mert Giordano Bruno olyan formákat választ, amelyek a kultúrától idegenek és ezért sokkal nagyobb félelmet keltenek! Ez nem von le semmit a mi történelmi bűnünkből persze, és most ezt nem is azért mondtam el!

32. Tehát ez a profán és homogén kultúra, amely a kultúrkereszténység fönnmaradását biztosította, egyben akadálya is volt annak, hogy meggyőződésből fakadó hit alakulhasson ki. Tehát amennyit nyertünk vele, annál többet talán vesztettünk is vele! Itt megint csak, hogy mégse csak kritikus legyek persze, az Egyház nehéz helyzet előtt állt, vagy szerette volna Krisztus szempontjait közvetíteni minden ember számára, és akkor vállalta ezeket a kompromisszumokat, vagy azt mondhatta volna, hogy maradjunk meg kicsiben, akár gettóban, ellenállásban, föld alatt, de akkor viszont nem tudunk elmenni minden emberhez és minden ember javát szolgálni. Tehát szabad azt mondani, némi történelmi bölcsességgel, hogy az út, amelyet a kereszténység választott, abból az adott korból, érthető és mindenképpen jó szándékú, amely előnyökkel és hátrányokkal járt. Vagyis ez azt jelenti, hogy jelenleg egy olyan kultúrkereszténység összeroppanásával találkozunk, amely sok szempontból akadálya egy személyes meggyőződésből fakadó kereszténység kialakulásának. Ez, számomra örömhír! Mondanék néhány elgondolkodtató sort. Olvasom a missziós nővéreknek a kiadványát, akik a Szociális Testvérek, és Mexikóban tartottak egy nagy konferenciát, ahol több magyar nővér is volt kint. Augusztusban volt a konferencia, és most megírták a tapasztalataikat. Az egyik nővér a következőképpen foglalja össze, hogy mit tapasztalt ott: „Hatalmas élmény volt Mexikóba járni! Olyan fölemelő volt azt tapasztalni, hogy nagy közösségi élmény volt az, ahogy találkoztunk a mexikói keresztényekkel, mert tapasztaltuk az ő családias és meggyőződésből fakadó, egymás iránt nagyon érzékeny, szolidáris kereszténységüket. Nagyon jó volt azt átélni, hogy ebben a kultúrában még tekintélye van a papnak, a pap szavának, az egyházi elöljáróknak, és egyebeknek.” Na most az első nagy élménynek én is tudok örülni, de nagyon! A másodikat meg ők még nem érték el! Tehát, hogy kialakuljon bennük is ugyanaz a kritikusság, amely bennünket elért, mert ez még előttük van! Az én kedves nővér testvérem, itt téved, mert azt gondolja, hogy ez egy olyan kereszténység, amelybe visszatértek és már megint van tekintélye a papnak! Nem, nem! Még nem vesztette el! Úgy tűnik, hogy ezeknek a folyamatoknak végbe kell menni! Hát hadd menjenek végbe! Sikerül levetkőznünk egy olyan kultúrkereszténységet, amelyben tekintélyelvű tisztelete van a papnak! Csak! Mert azért manapság eljutottunk oda, hogy hihetetlenül udvariasak tudnak velünk lenni, de semmi más nem jár nekünk! Különösképpen nem is tisztelnek bennünket, csupán udvariasak velünk!

A mai helyzetet fölfoghatnánk megszabadulásnak is, mert megszabadulunk egy csomó olyan kötöttségtől, amely eddig éppen azt nehezítette, hogy egy meggyőződésből fakadó hit alakulhasson ki bennünk. Vagyis azok az előfeltételek szűnnek meg, amelyek a kultúrkereszténység fönnmaradását biztosították, és egyáltalán nem szűntek meg azok az előföltételek, amelyek a kereszténység fennmaradását biztosítják! Ezek a föltételek ma is élnek és virágoznak! Itt egy másik érvet is hadd mondjak el! Aki attól retteg, hogy mi lesz, ha elveszítjük azokat az előfeltételeket, amelyek az Egyháznak a működését eddig olyan jól szavatolták, aki azt gondolja, hogy szinte minden áron, még Krisztus szempontjai ellenében is, a cél szentesíti az eszközt módjára kell ezeket védelmezni, az tulajdonképpen mit állít? Azt, hogy szerinte a kereszténység egy társadalmi-szociális képződmény! Ugyanis az ilyen ember, amikor foggal-körömmel védekezik, ezekhez a kultúrformákhoz, akkor valójában azt állítja, hogy ezeken múlik a kereszténység léte! Természetesen nem ezeken múlik, és szabad nyugodtan elengedni őket!

33. Megszűnik és megszűnt az egyházi-vallási intézményesség szakrális oltalma, a társadalom részéről. Ezalatt azt értem, hogy egyfajta tekintélytiszteletből, azért, mert hogy szent intézményekről van szó, bennünket már nem nagyon tisztel senki! Ez, mondjuk a parlamenti vitákból nagyon jól lejön! Többé társadalmilag nem illetlen kritizálni bennünket, nem gondolja ma már senki, hogyha valaki nem keresztény, akkor az ártana a társadalomnak, a kultúrának vagy az emberiség jövőjének. Az Egyház, tehát többé nem támaszkodhat egy egységes társadalom oltalmára! Ez pedig egyáltalán nem is baj! Tudjátok, hogy miért? Azért, mert kénytelenek leszünk Krisztusra támaszkodni! Ez tehát, számomra megint csak egy jó hír, és egyáltalán nem rossz!

34. Akkor nyerhetünk hitelt újból magunknak, ha az életmegnyilvánulásaink érintik az ember életét és Istentapasztalatát, érthető és érzékelhető módon fejezik ki pozitív hatásukat. Ez azt jelenti, hogy akkor fognak bennünket igényelni, hogyha világos lesz, hogy ezt érdemes megtenni! Ez baj a kereszténységnek, hogy ki kell, hogy derüljön róla, hogy van értelme? Hát, hogy lenne már baj! Hogy lenne baj az, hogy egy olyan hit növekedjék föl, amely az emberi életet képes megőrizni vagy előrevinni! Annak tartalma van, ereje van! Hát ez baj? Dehogy baj, egy kicsit sem! Nyugodtan elengedhetjük azokat a hitformákat, amelyek ezzel az erővel nem rendelkeznek, amelyeknek olyan értelemben nincs hitelük, hogy nincsen bennük spiritusz! Hát menjenek nyugodtan! Egy példát hadd mondjak itt el. Tudjátok milyen genyó vagyok? Ezt tudjátok már, hát ismertek régen… Az elsőáldozásnak súlyos követelményei vannak a mi egyházközségünkben. Nem adom olcsón, ha-ha! J Először is, kell egy évet hittanra járni a gyerekeknek. Hát ez nem durva azért! Azonban, ez csak az alapozó év! Utána újabb két évet kell járniuk, de még ez sem elég! Ezen túl, még 10 alkalommal kell jönniük a plébániára, 10 fél napra! De még ez se minden! Most jön a neheze! Ezt a szülőknek is meg kell tenni! Csak az a gyerek lehet nálunk elsőáldozó, akinek a szüleit 10 fél napra begyűjtöttem! Nincs mese! Nincs kecmec! Természetesen úgy találtuk ki ezt a rendszert, hogy minden gyerek, hogyha akar vallási, keresztényi ismeretekben részesedni, akkor bármikor ezt megteheti, és ez független attól, hogy ő lesz-e elsőáldozó vagy nem. Ha nem lesz elsőáldozó, akkor is járhat hittanra, és akkor tőle sokkal kevesebbet kérünk! Tehát egy alternatív intézmény is megy: amit ő kér, azt szívesen adjuk! De ha ő kér valamit, akkor annak vannak kritériumai! Hát a szülők, ki tudja miért, de jönnek! J  Akkor pedig megtörténik mindig valami nagy csoda: először úgy jönnek oda, hogy hát kell jönni, és akkor a harmadik, negyedik ötödik alkalommal, elkezdenek már arról beszélgetni, hogy ők tulajdonképpen már várják ezeket a délelőttöket, és hogy ez mennyire jó nekik! Talán már említettem egyszer azt, hogy volt egyszer egy olyan szülőpár – és egyébkánt csak az egyik szülőnek kell jönni, közben a másik vásárolhat J - , akik egyszer mindketten eljöttek, és azt mondják nekem, hogy: Jaj Feri atya, hát bocsáss meg, de hát a gyerekünk nem tudott jönni, mert kirándulás van az iskolában. De mi jöttünk! Mondanék egy másik történetet is ide. Egy apuka azt mondja, hogy: Én nagyon sokat köszönhetek a kislányomnak, mert ha nem lenne kislányom, aki elsőáldozó akart volna lenni, akkor én se lennék itt! Akkor pedig azt mondja nekem egy alkalommal a szünetben, hogy: Te Feri, tudod, hogy minket az én cégem szponzorál? Ezt nem meséltem még? Nem? Micsoda mulasztás! Erre folytatja: Hát azért, mert nekem szombaton kellett volna az Egyesült Államokba repülnöm, azonban én azt mondtam a főnökömnek, hogy nekem szombaton délelőtt a plébánián kell lennem, és egy csoportba kell ülnöm, úgyhogy én csak vasárnap tudok repülni! Azonban a repülőgép áttétele szombatról vasárnapra egy százezer forintos plusz költséget jelentett a cégnek, amelyet a cég kifizetett. Vagyis az én kedves apuka ismerősöm azt mondta, hogy egy százezer forintos alkalmon ülök most. J Rögtön ki is húztam magam! Ez jó, ez tetszik! Drágán dolgozok! Kár, hogy nem vagytok ott! De még lehettek, na… J Ott ülünk, és azokat a témákat, amelyeket a gyerekekkel megbeszélnek a hitoktatók, azokat én megbeszélem a felnőttekkel. Nem dedózunk, meg nem tudom mi, hanem elkezdünk egymással beszélgetni, hogy mégis te hogy vagy ezzel. Szinte alig lehet befejezni! Amikor pedig vége volt most az első két évnek, akkor a csoport föllázadt ellenem, és ezek a szülők, akik egyébként nem járnak templomba, csak hát a gyerekeket hozzák, azzal a jelszóval, hogy a templomban úgysem tanulhat rosszat, azt mondták, hogy: Feri atya! Mindenképpen akarjuk ezt folytatni! Ha te nem akarod, mi akkor is akarjuk! Félévente legalább egyszer vagy kétszer mi össze akarunk jönni! Akkor pedig én, mint Huckleberry Finn: Nem tudom… elég sok dolgom van, és nem tudom, hogy én ráérek-e erre… J Na jó, festegetheted azt a palánkot! Na, ezzel azt akartam mondani, hogy szerintem ennek az egész történésnek a kulcsa semmi más, csak az, hogy van valami olyan tapasztalata, hogy ez neki jó! Ennyi! Ha pedig jó, akkor jön! Ha meg nem jó, akkor meg nem jön! Ezen aztán igazán nincs mit sírnunk, hogy az embereknek valami olyat kell adni, ami nekik jó, és ne pedig olyat, ami nem jó nekik, de azt kérjük tőlük, hogyha megkérdezzük, hogy jó-e, akkor így mosolyogjanak és azt mondják, hogy igen, nagyon jó, nagyon jó…de meddig is tart? J Ugye ilyenkor szokott az lenni, hogy elsőáldozás után összeül az egyházközség, legalább tíz darab 100-as papírzsebkendővel, és azon zokogunk, hogy miért nem jöttek vissza ezek a gyerekek. Mi például egy csomó papírzsebkendőt spóroltunk az idén!

35. Ez nálam a 39. pont, csak azért, hogy van remény, és akkor beteljesedünk, és akkor.. Erről most eszembe jutott valami, amit most elmondok. Tudjátok nagyon fontos, hogy egy papnak legyenek pap barátai, azért, mert a pap barátokban bízhat az ember igazán, abból a szempontból, hogy tényleg be mernek szólni! Erre néha nagy szükségünk van! Ugye, mert ti olyan aranyosak vagytok mindig, hogy jaj, a Feri atya, meg ilyesmi… A pap barát aztán meg úgy beszól, hogy aztán vagy három hétig nem kapok levegőt! Most erről az előző gesztusomról jutott az eszembe, hogy a pap barátaimmal ücsörgünk, beszélgetünk, egymást nem kímélve, osztjuk egymást nagy kanállal. Akkor pedig azt mondja nekem az egyik legkedvesebb barátom, hogy: „Te Feri, tudod, hogy mi a te nagy bajod? Az, hogy egyszerűen infantilis képed van!” J Hát most ezzel mit csináljak? Például ez egy improvizácós színházban nagyon jól elmegy!

35. Az egyházi tisztségviselők, és itt nem csak a papokra gondolok, hanem bárkire, és zárójelben az Egyház tagjai is, hajlamosak vagyunk a fönnállót védelmezni, azért, mert azáltal magunkat védelmezzük és igazoljuk, hogy a létünknek van értelme, van jogunk itt lenni, és annak lenni, aminek mondjuk magunkat. Ez úgy tűnik, hogy leginkább a fönnálló védelmezésével történik meg, legalábbis ezt gondoljuk. Egy költői kérdés: Furcsa-e, hogyha egy, a helyzetét fenyegetettnek átélő társadalmi csoport próbálja magát megvédeni, próbálja magát restaurálni, próbálja magát jó erősen bebetonozni, hogy azért nehogy már eltűnjünk? Ez természetes, és nem csodálkozásra érdemes, de ezt nyugodtan mondhatjuk nagy kísértésnek! Nagy kísértés, ha a fenyegetettségünkben, elkezdünk nem értetek lenni, hanem magunkat védelmezni! A megszokott gyakran tűnik helyesnek és ortodoxnak, pusztán csak azért, mert megszoktuk! Hadd hozzak egy példát ide! Mondjuk, ha én megkérdezem tőletek, hogy mit mondanátok arra a kérdésre, hogy mi a templom, akkor milyen válasz születne ebből? Most hagyok egy kis időt nektek. A templom, Isten háza! Nagyszerű! Most ha előveszem az újszövetségi Szentírást, az Újszövetség szellemétől, lelkiségétől, ez a kijelentés, hogy a templom az Isten háza, kifejezetten idegen! Már csak azért is, mert a kereszténység első 300 évében nincs is templom! Na most, ha a templom lenne Isten háza, akkor hol élt szegény Isten, az első 313 évben? J Hajléktalan volt! Na, ez nagyon jó beszólás! J Ez a hitvallásunknak egy nagyon sajátos értelmezése. Igen, ez a Kis Jézus története folytatódik… egy nagyon érdekes párhuzam, nem mondom! Akkor ez egy hatalmas öröm, nem? Amikor a IV. század elején először hazaköltözik! Istenem, de szép történés! Miért van a templom? A templom azért van, hogy egy hatalmas fölkiáltó jel legyen, hogy Isten itt van köztünk! A templom nem azért van, hogy abba bezárjuk Istent! Nálunk öt kulccsal, sőt nem is öttel, hanem tíz kulccsal zárjuk be a templomot! Hát hogy az Isten még véletlenül se jöjjön ki! J Képzeljétek el, a mi tudtunk nélkül? Na, na! Csak pihenjen, mert biztos sokat fáradozott egész nap, járt-kelt… Ha elővesszük a Szentírást, Jézus azt mondja, hogy: „Bontsátok le ezt a templomot, és én harmadnapra fölépítem azt! A körülállok nem értik, és Ő saját testének templomáról beszél.” Szent Pál állandóan ezt mondja: „Hát nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma?” Az egész Újszövetségi Kinyilatkoztatás azzal van tele, hogy a templom az ember, az ember az Istennek az Élő Temploma! Ezért az Oltáriszentség legszebb őrzési helye az ember, nem pedig a Tabernákulum! A Tabernákulumban az Oltáriszentség ideiglenesen van! Valójában onnan ki kívánkozik jönni, és szeretne nálad lakni! Tehát a templom nem azért emeltetik, hogy ott jó biztonságba bezárjuk az Oltáriszentséget! Most elnézést, ha ezt a katolikusok jobban értik. Nem azért van! Ezt mire akartam példának hozni? Arra, hogy benne van a mi Szentírásunkban, hogy az ember a templom, aztán pedig mi élő kövekből építjük föl Krisztus templomát, ami az emberek által alkotott közösség, bennünk lakik az Isten, köztünk van. De nem, nem… A templom az Isten háza! És ezt szajkóztuk évszázadokon keresztül! Ezzel mit akartam mondani? Azt megvilágítani, hogy azért, mert valamit megszoktunk, az nem azt jelenti, hogy ez volna az, ami ráadásul a Kinyilatkoztatásból előttünk van, csak hát az… Ezt mondtam is, tudom, hogy mondtam, de nem bírom megállni, mert látom, hogy van egy valaki, aki még nem ismeri, hogy amikor az orvos szülők gyereke bemegy a templomba és azt kérdezi a gyerkőc, hogy: Mond apa, itt lakik Isten? Erre azt mondja neki az apja, hogy: Nem, itt csak rendel! J Ez egy igaz keresztény! Most elkezdett viszketni az orrom, ne haragudjatok! Az infantilis arcomat most megadjusztáltam! J Na, ez nálam a 40. pont, nálatok azt hiszem a 38. (Nálam a 36. J U.B.) Mindig le vagytok maradva, hát…

36. Azt mondtam, hogy a csomó kritikus megjegyzés után szép dolgokat is fogok mondani, és ezt most ebbe a pontba sűrítettem össze. Csak azért, hogy meglegyen az egyensúly! De ez most nagyon markáns kijelentés lesz! Megmondom, mi a jó hír! A jó hír az, hogy válságban vagyunk! A jó hír az, hogy amit 39 pontban elmondtam, az valamit leírt abból, amiben vagyunk: a kultúrkereszténység nyűglődik! Ez a jó hírem! De ezt nagyon komolyan gondolom, hogy ez jó hír! Meg fogunk szabadulni egy csomó béklyótól! Tudjátok, hogy mi ebben a legnagyobb jó hír? Hogy semmit se kellett érte tenni! Semmit! Jött magától! Nem akartok munka nélkül eredményeket elérni? Nem rossz dolog az, nem? Így egyszerűen csak vagyunk, és… Szerintem ez jó hír! Viszont, amit tagadunk, azt nem lehet gyógyítani! Azért mondtam el a 39 pontot, hogy kialakuljon egy kis betegségtudatunk! Mert úgy tűnik, hogy ezek tényleg nem működnek, és nem is baj, hogy nem működnek, így lehet valamit jobban csinálni! Ameddig a tagadás állapotában vagyunk, addig sikerül az agóniát meghosszabbítani! A krízis arra való, hogy olyan erőforrások és megoldások fakadjanak föl, amelyek eddig rejtve voltak, viszont itt vannak nálunk. A jelenlegi helyzet nem probléma, amit meg kell oldani, hanem egy hatalmas lehetőség, amely Istentől jön! Ezzel szeretném ezt befejezni. Az, hogy a kultúrkereszténység, annak a profán társadalomnak az oltalmából kikerül, majd maga a kultúrkereszténység is fölbomlik, ez hatalmas lehetőség arra, hogy végre azok legyünk, akiknek hívnak minket! Ez szerintem egy nagyszerű hír! Nem kell egy csomó energiát befektetni korhadt épületek lebontására, mert lerohad magától, elveszik tőlünk, szétesik, elfújja a tájfun, meg a thai-chi! J

Na most! Mi Tegyünk?

Előtte elmondanék még egy történetet. Megvan ennek a muzulmán változata is, mindannak, amit mondtam. Ezt egy kuvaiti muszlimtól hallottam. Ő a következőt mesélte el. Ez egy vicc, egy muzulmán vicc. Megy a kuvaiti sivatagban a kuvaiti muzulmán, megy az asszony elöl, mögötte harminc méterrel a férfi. Látják ezt a hittestvérek. Nagyon megbotránkoznak, és azt mondják, hogy: „De hát Ali, most miért, hát nem lehet az? Ali! A Koránban meg van írva, hogy az asszony megy hátul, és a férfi megy elöl. Hát nem olvastad?” Erre azt mondja, hogy: „Igen, ezt én is tudom, de amikor a Korán íródott, akkor a sivatag nem volt elaknásítva!” J

Ez a muzulmán változat! Ez ugye nagyon sok újabb megfontolás felé nyitja ki az ajtót, és a muzulmán testvéreink is át fogják mindezt élni.

Mit tegyünk?

1. Szükség van egy belső párbeszédre, az emberen belül, a kritikus, racionális, tudományos gondolkozás és tudat, illetve a hívő, vallásos tudat és gondolkodásmód között. Vagyis ma már ilyen reflektív lények vagyunk. A kultúránkhoz az is hozzátartozik, hogy egy tudományos, racionális, méricskélő, számolgató tudatunk is van, és van egy hív, vallásos tudatunk is. A kettő pedig tud párbeszédet folytatni egymással! Egy valóban eredményes, életerős hitnek alapkövetelménye az, hogy ezek a különböző tudatok, működésmódok, szót értsenek egymással bennünk! Ez föltétel, hogy mi magunkon belül megtaláljuk az összefüggéseket! Egy példát hadd mondjak! A vasárnapi beszédemben arról beszéltem, hogy a magzatok, és akkor mondtam róluk dolgokat, és utána hozzátettem azt, hogy kisbabák, és a magzat szót meg a kisbaba szót, szinonimaként használtam. Erre a beszéd után odajött hozzám egy orvos, és azt mondta, hogy: „Kedves Ferenc atya!  A magzatra nem megfelelő kifejezés a kisbaba szó, mert a magzat, az magzat, és nem kisbaba!” Ez számomra egy nagyon izgalmas üzenet volt, mert egyrészt neki tökéletesen igaza van, mert egy természettudományos gondolkozásban mindennek megvan pontosan a neve, és a magzat, az magzat. A kisbab meg önkényes, mert attól függ, hogy ki, mikortól mondja, hogy kisbaba, de úgy tűnik, hogy az az élet, az magzat a születésig, és attól kezdve kisbaba, más néven csecsemő. Ez így mindenképpen korrekt! Ugye, Csilla? A csecsemő szó pedig a csecs szóból származik, ezért egy magzatra nem alkalmazhatjuk, ugye? Na most, ez így tökéletesen igaz! De ez csak a természettudományos logika! Létezik azonban egy teológiai logika is! A teológiai logika, amely általában a papok szájából tör föl, az nyugodtan mondhatja a magzatra azt, hogy kisbaba, mert ezzel azt állítjuk, ami a hitünknek része, hogy a foganástól kezdve valljuk az emberi életet! Ilyen értelemben, mint egy, a hitünkből akadó kijelentést mondhatom azt, hogy egy magzat kisbaba! De ezek a kijelentések, állandó ütközésben vannak egymással! A legjobb példa, mondjuk a lélek szó, vagy a test szó, mert egészen mást ért az alatt a szó alatt, hogy test, egy orvos, egy filozófus, vagy egy teológus, vagy bárki más, bár ugyanazt a szót használja. De a lélek szó is ilyen. Amikor egy filozófus a lélek szóról beszél, akkor egészen más a jelentése, mint amikor egy pap beszél a lélekről, és ebből egy csomó bonyodalom származik. Ezek között a tartalmak között tudnunk kell egy kicsit eligazodni! Ez egyébként alapvetően az üzenet megértését hihetetlenül megnehezíti! Mert amikor a test föltámadásáról beszélünk, akkor nem arra a testre gondolunk, amikor az orvos azt mondja, hogy test, hanem ilyenkor mi teljesen másra gondolunk, csak a szó ugyanaz! Ezeket tehát mindenképpen kellene tisztázni, vagy pedig ti tudjátok azt, hogy ezeket kellene tisztázni! Nem ugyanazt értjük alatta! Ezért például egy papnak meg kellene tanulnia azzal a tartalommal beszélni, szavakat használni, ahogy azt általában egy tudományos, racionális elme használja, mert akkor tudom jól elmondani. De közben meg kellene őriznünk a magunk teológiai kijelentéseit is! Ez nehéz, de úgy tűnik, hogy e nélkül egyszerűen elvész az élet, és nincs meg a kapcsolódás a hit, a vallási tartalmak és a természettudományos ismereteink között. Egy másik példát is hadd mondjak el! Misszióra készül az egyházközség. El fogunk menni a lakótelepre, és missziózunk! Most, amikor kimondom ezt a szót, hogy misszió, akkor de kíváncsi lennék, hogy mi van a fejetekben! Mert gondolom, hogy egyeseknél mágiák lobbantak föl, a hittérítők kardja villant meg, meg egyéb ilyen csúnyaságok ugrottak be. Szó sincs róla! Értsetek ez alatt egy nagyon szép valamit! És akkor mehetünk tovább…  Na most, hogy milyen döbbenetesen másként működünk! Nagyon egyházias keresztényekkel leültem, és azt kérdeztem tőlük, hogy: Testvéreim! Milyen mottót adnátok annak, hogy mi, akik egyháziasan vagyunk hívők és keresztények, szeretnénk mások felé nyitni? Ennek a tevékenységünknek, mondjatok egy mottót! A következőt mondták, ezek az egyházias keresztények, hogy: „Nyiss ajtót Krisztusra vagy Krisztusnak!” Kérdeztem tőlük, hogy miért pont ezt? Azért, mert ezt a Szentatya írta egy helyen! Azután leültem, ugyanennek az egyházközségnek kevésbé tradicionálisan egyházias keresztényeivel, és megkérdeztem tőlük, hogy milyen mottót adnátok ennek a missziónak? Tudjátok mi született meg? A következő mondat, hogy: „Beszéltünk már? Hát beszéljünk már!” Melyik hangzik jobban? A második, nem? Miközben hülyeség az, hogy nyiss ajtót Krisztusnak? Hát hogy lenne már hülyeség! Hát nyilván az én szívemben ott dobog ez, hát persze! Én azt gondolom, hogy neked az jó lenne, hát csak mégsem vagyok erőszakos, nem töröm rád az ajtót! Hát nem nyitod ki? Hát berúgom én, azért van lábam! J Szóval nem hülyeség az a mottó, hogy nyiss ajtót Krisztusnak, csak éppen nem működik! Működni talán az működik, hogy: Beszéltünk már? Beszéljünk már! Hát és akkor beszéljünk már! Itt megint csak előjönnek a szóhasználat hallatlan nehézségei!

2. Nem elégséges hittételeket, igazságokat megfogalmazni, hanem be kell mutatni a hittapasztalat által megragadható módon azok értelmét, hasznát és javát. Béna volt? Csak azért, mert derültök rajta!

A spekulatív kor eltűnt, azzal a kultúrával együtt! A filozófusok ma, csodabogarak! Bezzeg 2500 évvel ezelőtt! Ők voltak a főnökök! Hát ha valaki számított, akkor az Arisztotelész volt, vagy Platón, Szókratész, a legnagyobb nevek! Ma meg? Filozófusok? Az meg mit csinál? Az az egyik ingyenélő fajta! J A spekulatív kor letűntével… Ezt mi el sem tudjuk képzelni, hogy a III.-VI. századokban olyan hitviták vannak! Na azért ezt elmesélem, hogy azért el tudjátok képzelni! Érdemes volna egyszer nagyon alaposan egy egyháztörténeti könyvből elolvasni az V.-VII. századi egyetemes zsinatok történetét! Amikor szerzetesek bunkókkal mennek az Egyetemes Zsinatra! Ez a spekulatív kor!  Amikor szavakon és igazságokon is bunkóval… Hát hol vagyunk ettől? Ma pragmatikus kort élünk! Mennyivel megy? Ez számít! 180-al vagy 200-al? Kinyomja a kettőt? Már az autó… Van egy nagy kudarcom! Ezt elárulom nektek. Szerettem volna élsportoló koromban a saját testsúlyomat kiszakítani! De nem sikerült! 80 kilót kellett volna szakítanom. Az tudjátok az, hogy a földről egy mozdulattal emeled föl a súlyt. Közben azért leguggolsz, mert azért nem vagy hülye! J Csak 75-ig jutottam el. Amikor a legjobb állapotban voltam, a 75-öt mindig kiszakítottam, de a 80-at azt soha! A Zsófi most azt kérdezi tőlem, hogy miért nem fogytam le öt kilót? J Zsófi, nagyon hálás vagyok neked, most te egy csodás példáját mutattad a pragmatikus kor gondolkozásának! Nem elvek! Hanem lefogysz, és megvan! Látjátok? Többet kellene titeket szóhoz engedni! Nem itt megmondanom a tutit, meg itt erőlködök…

3. Hú, ez fájni fog!

Egy jó orvos ezt szokta mondani! Nagyon jó, amikor egy orvos egyáltalán nem jól képzett emberileg, és akkor tudjátok, hogy ad injekciót egy orvos? Hát az orvos, az sehogy! „Nővérke! Nyomja meg!” Ha kedves, akkor így összecsippenti a farodat, és akkor azt mondja, hogy: „Ez most fájni fog egy kicsit!” Ugye, mert hát informálni kell a beteget, hogy ne jelentsen föl később! Mert utána majd jön a nagy panaszkodás, hogy hát nem mondta, hogy fájni fog, azonnal följelentem! J Most mit ér el azzal, hogy bejelenti, hogy fájni fog? Hét az összes izma ilyenkor összerándul az embernek, nekem még a nyakamon az erek is kezdenek így kiduzzadni! Akkor inkább már vegyen vért! Ahogy aztán meg így megy bele az emberbe a tetanusz, és akkor már tudod, hogy legalább három napig nem fogsz bírni ülni! Legalább várt volna néhány másodpercet attól a kijelentésétől, hogy fájni fog! Most ezt miért is mondtam el? J

Most akkor lazuljatok el! Nem lesz semmi baj! Most direkt marhulok, de ezek a legrosszabb szuggessziós stratégiák, amikor mondom ezeket a szavakat, hogy fáj, baj, meg ilyenek.

Isten és az Egyház üdvözítő stratégiája nem lehet ugyanaz! Azért, mert nekünk nem lehetséges sok minden, ami Istennek lehetséges!

Ebből egy csomó minden súlyos dolog következik. Ezeket fogom részletezni, de például következik belőle az, hogy döntenünk kell egy sereg helyzetben. Például, hogy kikre helyezzük a hangsúlyt, hogy kikért fáradozunk elsősorban, hogy kiknek a nyelvén akarunk beszélni? Ezalatt azt értem, hogy nem bírunk mindent, nem győzünk mindent, ezért be kell látnunk, hogy lesznek emberek, csoportok, akiket Isten kegyelmére kell bízni, és értük ma alig tudunk valamit tenni! Lesznek azonban olyanok is, akikért nagyon bevetjük magunkat! Ezt tudatosítanunk kellene, mert úgyis ezt csináljuk! Mindenki állandóan mérlegel és dönt, hogy most ezt vagy azt? Ne álltassuk magunkat, de a kérdés az, hogy az Egyház, akik mi vagyunk, amikor kívánjuk másoknak a javát, és azon töprengünk, hogy kik legyenek azok elsősorban, akiknek a javát szeretnénk szolgálni, akkor egy csomó olyan döntést kell hoznunk, ami nekünk is fáj! Egyesekre muszáj lesz azt mondanunk, hogy titeket most egy kicsit elengedünk. Ez most nagyon csúnyán hangzik, mert egyfajta keresztény ideológiával ellentétes, de mondjátok meg nekem, hogy mi történik ma? Ma gyakorlatilag, és itt most gondoljatok a svájci fölmérés hat csoportjára, ma is döntöttünk valahogy, és ma többé-kevésbé, mintha a fiatalok és az ifjúság ellen döntenénk! Mintha azt mondanánk, hogy sokkal fontosabbak számunkra azok, akik már keresztények, mint azok, akik Istenről még nem is hallottak! Ma, gyakorlatilag ezt a stratégiát folytatjuk! Ma is döntünk, mert tudjuk, hogy az Isten és az ember üdvöztő stratégiája más! Nem teljesen, csak annyiban, amennyiben mi emberek vagyunk, Ő meg Isten! Ebből következik nagyon sok, súlyos kijelentés, akit félre lehet majd érteni. Ezt már most mondom, meg azt is, hogy ezt most nem mondom tovább. Beadtam az injekciót, és akkor most…

Köszönöm szépen a figyelmeteket! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!