Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében 2.

2004.11.16.

Megosztom
Elküldöm

Teendők a helyzet megváltoztatása érdekében (a hit és a kultúra egymásra hatása negatívumainak kiküszöbölése)- tanult hit.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Úgy vagyok most itt, hogy olyan szívesen beülnék oda, és hallgatnék most egy jó előadást, csak ne kelljen most semmit se csinálnom! J De most azért mégiscsak… Vágytam erre a találkozásra, mert olyan sok mondanivalóm van, csak sikerüljön valahogy elmondani, ahogy szeretném.

Arról kezdtünk el beszélni, hogy a látlelet fölvétele után, mit mondhatunk el arról, hogy mit tegyünk, ha valamennyire, természetesen szubjektív és bizonyos szempontból egyoldalú módon, ránéztünk a helyzetünkre.

1. Az első pont az volt, hogy szükség van egy belső párbeszédre, a kritikus, racionális, tudományos gondolkozás és tudat, illetve a hívő-vallásos tudat és gondolkozás között. Egy rövidke példa. Tele vannak ma már a könyvesboltok olyan vallástörténeti, valláslélektani, vallásszociológiai művekkel, amelyek egy csomó kérdést vetnek föl felénk is. Ismerjük el azt, hogy amikor mondjuk Mircea Eliade arról beszél, hogy léteznek a vallástörténetében misztikus születések, akkor a keresztény hitvilágban Jézusnak a misztikus születése, egy ezek közül. Fogadjuk el, hogy a vallástörténet, a maga eszközeivel, legitim módon közelít ezekhez a misztikus születéstörténetekhez, és megvan a maga autonómiája arra, hogy ebből különböző következtetéseket vonjon le. Igen ám, az szokott velünk történni, hogy megrémülünk, megijedünk, és úgy érezzük, hogy ez a mi hitünknek egy olyan kihívást jelent, mint hogyha ezek a tudományos igazságok eleve megkérdőjeleznék azt, hogy értelmes dolog keresztényként Jézus Krisztusban hinni. Nyugodtan békéljünk meg! Ne féljetek! Engedjük meg, hogy ezek a különböző szaktudományok elmondják a maguk fölismerésit. Közben pedig nyugodtan és bátran élhetjük a magunk hívő, adott esetben vallásos tudatával az életünket. Ezek megférnek egymás mellett! Aztán pedig, hogyha már itt nem félünk annyira, akkor ezeket magunkhoz engedhetjük, és nagyon izgalmas módon rájöhetünk arra, hogy az egyik nem zárja ki a másikat, sőt sajátos módon még mélyebben megértjük a mi saját hitünket. Tehát ne féljetek, hanem nyugodtan vásároljátok Mircea Eliade: Misztikus születések című művét! Összeomlik valami, majd pedig épül egy szebb dolog!

2. A második pont az volt, hogy nem elégséges hittételeket, hitigazságokat megfogalmazni, hanem be kell mutatni a hittapasztalat által megragadható módon, azok értelmét, hasznát, és javát. Ide is mondanék még két példát. Egy kedves valaki, akivel itt ismerkedtem meg közületek, azzal keresett meg, hogy elmesélje egy álmát. Csak ennyi. Ebből az álomból kibontakozott az ő nagyon személyes és sajátos hitélménye. Innen kibontakozott az ő Istentapasztalata, és aztán ez a valaki megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, és most keresztényként él! Ezt most nem sikertörténetként akartam elmondani! J Különben is, a múltkor azt gondoltam, hogy hozom nektek ezeket a gyerekes történeteket, és ez a leghálásabb téma, amikor az én kis pöttyeimről beszélek nektek, de viszont nem szoktam kutyás történeteket mondani! J Ez nagyon súlyos PR gyöngeség, és éppen ezért majd próbálok beemelni a mondandómba néha egy-két, ilyen állatos sztorit is, amelyben rólam és a kutyákról lesz szó, és akkor lesz egy ilyen… A kutyák és én, elnézést kérek a sorrendért! J Az összes ebtartó testvéremet máris súlyosan diszkrimináltam. Szóval, hogy néha elég lehet az, hogy valakinek komolyan vesszük az álmát, és az álmából kifejthető, előhozható az ő tapasztalata, hitélménye, az Istennel kapcsolatos dolgai, és csak segíteni kell őt. Akkor itt most eszembe jutott Carl Gustav Jung, akire már a múltkor is hivatkoztam, és akit nem engedünk aludni. Ő mondta azt, hogy a 45 év fölötti klienseim közül, egy sem gyógyult meg, aki az Isten-kérdést nem oldotta meg valahogy! Akkor utána hozzáteszi, hogy: Azok, akik erre éreztek indíttatást, vagy akik alkatának megfeleltek a történelmi egyházak, azok vallásgyakorlók lettek, mások azonban nem, de az Isten-kérdést, és a hittapasztalat ügyét, mindenképpen el kellett rendezniük magukban! Ez azt jelenti, hogy mi bátran kapcsolódjunk a már meglévő hittapasztalathoz vagy Istenélményhez, még akkor is, ha ezek kifejezetten profán szavakkal íródnak le! Olyan történetekbe ágyazódnak bele, amelyekben számunkra, úgy elsőre semmi olyan sincs, ami a keresztény szóhasználatban az Istenre vonatkozna, mondjuk. Semmi baj! Hát azért van nekem egy gyakorolt hittapasztalatom, egy válaszom Istennek, hogy én fölismerjem a te személyes történetedben azt, amit lehet, hogy te meg sem tudsz még jól nevezni! Ezt kötelességünk volna kibontani, és utána szabadságot adni bárkinek, hogy ezzel, a már jobban megfogalmazott és jobban kibontott személyes hittapasztalattal, mit óhajt kezdeni. Ez az ő személyes ügye! Ha akar, akkor vallásos lesz, ha nem akar, akkor nem lesz az! Nem dolgom ezt sem eldönteni helyette, sem őt bármilyen irányba rugdosni! Nem! Ezt ő majd szépen eldönti! De, ami föladatom, hogy ebben őt segítsem! Néha ezek a hittapasztalatok olyan, egészen sajátos nyelven és formában jönnek elő, hogy… Azt hiszem, hogy már megemlegettem előttetek azt a valakit, akinek az első ilyen mély élménye abból adódott, hogy egy szép, nyári estén vagy télin, ücsörgött otthon, és valahogy átjárta őt egy olyan érzés vagy érzelem, amelyet még sosem tapasztalt. Egyszer csak jött benne egy nagy vágy, ahogy átgondolta az életét, úgy ahogy éppen most van, azt gondolta arról, hogy őneki most mindene megvan. Nem azért, mert mindene megvan, hanem azért, mert most ő köszöni szépen, de jól van ebben a világban! Közben pedig átélte a maga esendőségét is, és ennek a helyzetnek az esetlegességét is, de átjárta őt egy boldogság, és ebben a pillanatban jött neki egy vágy, hogy ezt valakinek meg kellene köszönni! Ahogy pedig jött ez a vágy, akkor jött az is, hogy olyan jó lenne most valakihez odalépni és azt mondani, hogy: Köszönöm szépen! Szívből köszönöm! Akkor pedig ebben a pillanatban azt kérdezte, hogy: De kinek? Kinek mondjam, hogy köszönöm? Ez volt az ő első, nagyon mély Istentapasztalata! Egy mélységes hitélmény ez! Nincs benne Isten szó, kereszténység és kereszt, keresztelés, bérmálkozás, ezek a szavak nem szerepeltek benne, csak a lényeg! Most valami olyan benyomásom van, hogy akik itt ültök, mindnyájatoknak megvannak ezek a nagyon személyes hitélmények, hittapasztalatok, amelyekről talán azt is mondhatjuk, hogy Istentapasztalatok. De ha neked nem tetszik ez a szó, hogy Isten, akkor ne használd! Hát miért? Most ezen fog múlni? Hát dobd ki ezt a szót, nyugodtan! Mond rá azt, ami neked megfelel! Olyan fáradt vagyok, hogy majd megdöglök… Próbálom így, hogy amikor jó nagy lendületben vagyok, és amikor elaludnék, akkor is kitartson ez a lendület! J Eszembe jutott az a valaki, aki nem volt keresztény, és akkor egyszer csak ő is egy szép, nyári este, vagy téli este, ücsörög, és akkor egyszer csak van egy ilyen inspirációja, hogy hát úgy kellene valamit írnia! Akkor pedig úgy jönnek a mondatok, a szavak, és egyszer csak elkezd írni egy csomó mindent. Egyszer csak ebben a levélben, amit ő ír, megjelenik a következő kifejezés, Istenre vonatkoztatva, hogy: Mennyei Papi! Na mit szóltok? Ettől kezdve, az én kedves, nem keresztény ismerősöm, rátalált, hogy számára ki Isten! A Mennyi Papi! Hát most a papi általában a kaja, és a többi. Attól kezdve, ő megörült ennek, hogy végre tudja, hogy ki Ő! Éveken keresztül, amikor beszélgettünk, ő mindig azt mondta, hogy: Ó, hát a Mennyei Papi! Hát akkor legyen az! Hát nem mindegy? Hát szavakon fog múlni? Hogy ameddig nem mondod, hogy Isten, addig nem folytatjuk?

Az idős Harnack, aki egyháztörténész, szokták úgy definiálni, hogy ő egy ilyen modern, vagy micsoda, de persze nem a jelzőkön múlik. Éppen költözködött, de miután idős volt már, ezért segítettek neki a költözködésben. Ő, a nagy egyháztörténész, egyszer csak, azzal a kérdéssel szembesül, ahogy a fiatalok hozzák föl a rengeteg könyvet, hogy: „Kedves, idős Harnack bácsi! Hova tegyük a dogmatikát?” Na, izgalmas kérdés! Itt van egy komoly tudós, és akkor kap egy ilyen kérdést. A kérdés sokféleképpen értelmezhető, e Harnack a következő választ adta rá, hogy: „Tegyétek a szépirodalom közé!” Hm? J Nem tisztem mindent megmagyarázni! Mi vagyok én?

3. Ez volt az, ahol emlékeztek? Az injekciós tűre utaltam. Most akkor lazuljatok el nyugodtan!

Isten és az Egyház üdvözítő stratégiája nem ugyanaz, mert mi emberek vagyunk, Isten meg Isten. A Szent Egyház bűnös emberekből áll! Ezért, ennek a Szent Egyháznak, aki bűnösökből áll, sajnos emberi stratégiákra is szüksége van, míg Isten egy kicsit nagyvonalúbban intézheti a dolgokat. Most mi következik ebből? Nem azzal kellene törődnünk elsősorban, hogy a már meglévőket védelmezzük és megtartsuk, hanem, hogy újakat nyerjünk meg, elsősorban egy nem keresztény közegből! Tehát, ha az Egyház stratégiát választhat… És ez most egy olyan vélemény, amivel természetesen egyáltalán nem kell egyetérteni! Most óvatosan ezt mondom, hogyha stratégiát választhatunk, akkor talán inkább kellene a jelen és a jövő számára az emberekhez fordulnunk, hogy őket segítsük a hittapasztalataik, Istenkapcsolatuk kibontásában, mint a már meglévőknek a megtartására fordítani az energiáinkat! Ezért mondtam, hogy fájni fog! Durva, genyó… Jelenleg ugyanis az Egyháznak kimondatlan stratégiája az, hogy mindenáron őrizzük meg, akik már megvannak, el ne vesszenek! Nem tudom, hogy ez nem a hitetlenségünknek és a reménységünk gyöngeségének a jele-e? Hogy lehetséges az, hogy mi, akik hiszünk Istenben és az Ő Egyetemes Üdvözítő Akaratában, jobban aggódunk a már megkeresztelt, megbérmált, vasárnaponként áldozó, közösségbe járó, mondjuk így, hogy idősebb testvérünk üdvösségére vonatkozóan, mint a magyar társadalom nagy többségére vonatkozóan? Hogy van ez? Mondom, hogy van ez! Nagyjából úgy van, hogy az van a fejünkben, hogy nagyon úgy kell beszélni, úgy kell cselekedni, úgy kell élni, hogy akik már bent vannak az Egyházban, azok már meg ne botránkozzanak! De, ha ezen még túl megyünk, akkor még azt mondjuk, hogy: Nehogy azok, akik már bent vannak az Egyházban, azok elbizonytalanodjanak! Hogy a pap mondjon egy olyan mondatot vasárnap, ami az úgy ötven éve hívő embert úgy azért megráz, hogy jaj! Ilyen mondatot nehogy mondjunk, mert akkor ő a hitében elkezd kételkedni, és akkor 50 év munkája semmivé lesz! Szerintetek ez mi? Én a hitetlenség, a reményvesztettség, bizonytalanság szavakat használnám! Miért van az, hogy szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy még az Egyházon belül is egy kisebbségnek a lelki nyugalmára legyünk, első sorba tekintettel? Mondjuk a magyar társadalomnak olyan 40%-a kimondottan azt mondja, hogy van egyfajta affinitásunk a hit, a vallás, még a kereszténység felé is! mi pedig ezekkel többé-kevésbé nem is törődünk, méghozzá azért, hogy megvédelmezzük azokat, akik már belül vannak! Mondtam, hogy fájni fog! Tudjátok, hogy a héberben az achzarit szó azt jelenti, hogy jövendő? Ha ezt szó szerint lefordítom, akkor ez azt jelenti, hogy: azok a dolgok, amelyek mögöttem vannak. Ez nagyon elgondolkodtató! A héber ember úgy gondolkozott a jövőről, hogy hát mit tudom én, hogy mi lesz jövőre? Éppen ezért ezek a dolgok a hátam mögött vannak! Amiket látok, az a múlt! Nagy bölcsesség! Mit jelent ez? Azt, hogy az ember visszanéz a múltba, és ott megnézi azt, hogy ott Isten hogyan volt jelen. Ez pedig fölszabadítja őt arra, hogy miközben beszélget Istennel, Isten látja azt, ami az én hátam mögött van, és akkor én nyugodtan mehetek így a jövő felé, mert azzal beszélgetek, aki arrafele is lát! Ezért nagyon fontos lenne az, hogy mi, keresztények, nagyon jó történelemszemlélettel rendelkezzünk! Az Egyház történetét kívülről kellene fújnunk, azért, hogy lássuk, hogy ami ma előttünk áll, az egy nagyon kacifántos történelmi útnak az eredménye! Ne vége, csak egy állomása! Ugyanis általában a ma keresztényei azt gondolják, hogy ahogy most élünk, az mindig így volt! Emlékeztek a múltkori példámra? 300 évig, még csak templomunk sem volt! Hol őrizték az Oltáriszentséget? Lakásokban! Csak úgy! Most képzeljétek el! Ott van az Oltáriszentség, ők meg alszanak! Ha ismernénk csak a saját történelmünket, hogy Isten hogy volt jelen, ebben a 2000 évben a mi kultúránkban, akkor sokkal szabadabbak lennénk! Nem gondolnánk azt, hogy azt kell mindenáron védelmezni, ami ma van, miközben az nagyon nagy kincs és érték! Ezért azt a fölháborító kijelentést kockáztatom meg, hogyha valakit vagy valakiket el kellene engednünk és az Isten kegyelmére és szeretetére bízni, akkor azokat engedjük el, akik már keresztények! Akiket pedig nem kellene elengedni, és akik felé fokozottan fordulni kellene, azon az áron is, hogy emezek megbotránkoznak és elbizonytalanodnak, azok nem mások, mint a gyerekek, a fiatalok, vagyis azok, akik a következő nemzedéket fogják jelenteni! Azokat, akiket még nem segítettünk az Istenkapcsolat vagy a hittapasztalat kibontakoztatásában! Akkor is őket kellene elsősorban segíteni, ha, a már meglévők elbizonytalanodnak és megbotránkoznak! Azt mondtam, hogy ez egy stratégia, és nyilván nem arról van szó, hogy a belül lévőkkel egyáltalán nem törődünk, csak vannak az életben pillanatok, amikor dönteni kell! Tudjátok mit mondott Luther Márton, még katolikus papként? De tetszik ez nekem! Azt mondta, hogy: „Ha kiderülne, hogy holnap lesz a világ vége, akkor ma még ültetnék egy almafácskát!” Luther Márton, ezt jól megmondtad! Például egy katolikus templomban, egy katolikus Szentmisén, egy katolikus pap idézheti Luther Mártont! Na, mit szóltok? Jó, nem? OK!

Tudom, hogy ez nagy falat, amit az előbb mondtam! Én sem bírtam még megemészteni! J

4. Fogadjuk el, hogy a jövő kereszténysége nem lesz egységes, hanem társadalmilag, történelmileg, kulturálisan tagolt, és fáziseltolódásban élő. Vagyis egyszerre élnek benne olyan nemzedékek, amelyek igazából egymást sosem fogják már megérteni! Akiknek a kultúrája, 70-90 év távlatában, olyannyira különbözik egymástól, hogy nem is kell, hogy ők egymást teljesen értsék! Valamiféle békés együttélésre kellene törekedni! Engedni, hogy az idős néni élje a maga hitét, és őt nem kell megváltoztatni, és nem kell neki Karl Rahnerről előadást tartani! Ne szükséges! Ha pedig megkér az idős néni, hogy a hihetetlenül, esztétikailag kifogásolható minőségű, műanyag Szűz Mária szobrot szenteljem meg, akkor meg kell, hogy szenteljem, azzal az áhítattal, amely az én hitemből fakad! Nem pedig  Szűz Mária szoborból… Engedni kell, hogy ezek hadd éljenek egymás mellett! Ha pedig provokálnak, mert mindig provokálnak minket, hogy most akkor melyik az igaz, akkor nagy szeretettel, nem kell válaszolni! Most, hogy nem kell válaszolni, ezalatt azt értem, hogy nem döntjük el, mert nem szükséges eldönteni! Például: Most melyik az igazi egyházi zene? Az orgona vagy a gitár? Na, ezeket a kérdéseket, szabad így szépen túllépni! Nyugodtan! Hát pengesd öcsém, pengesd, ami belefér! Te meg bátyám, nyugodtan nyomogasd, meg pedálozzál! J Nem? Inkább az orgonán pedálozzon, mint máshol! J Vagy ahogy pedig a zenetanárom évről-évre, egyre csak hízott, és mivel idősebb volt, ezt már szabadott is neki… Igen ám, csakhogy bizonyos, nagyon gyors tételek eljátszásához, nem fért oda! Ezért, amikor fogyókúrába kezdett, akkor lehetett tudni, hogy valami gyors klasszikust fog eljátszani nemsokára, mivel megfelelés volt a testsúlya és az eljátszott darabok között.

Na most, egyidejűleg kellene támogatnunk ezeket a közösségeket, lelkiségeket, nyugodtan! Tudnunk kellene elfogadni, hogyha kiderülne, hogy mi értjük külön-külön ezeket a közösségeket, de ezek a közösségek nem értik egymást, ez akkor sem baj! Azt is szabad megengedni, hogy ezek a fáziseltolódásban lévő rétegek, nyugodtan ütközzenek egymással, mert majd megerősödik ki-ki, a maga hitében!

A kereszténység többé vallásszociológiai szempontból nem lesz egységes. Na, és aztán?

A következő pont. Á, nem, azért mégiscsak elmondom, amit az előbb benyeltem, de mégsem kellett volna! Egy kedves idős néni, akinek nem mondom meg a nevét, de egyébként Rózsika néni a neve. Na például én nem élnék úgy a hitéletemben, mint Rózsika néni. Már miért élnék úgy? Nagyon megfelel magam számára az enyém. De a Rózsika néni az olyan ám, hogy Mindenszentek ünnepére krizantémot… (Most Feri atya érdekes kvíz játékot kezd el azzal, hogy a krizantémot most m vagy n betűvel kell-e írni, és még telefonos segítséget is igénybe kíván venni, mert nem elég neki a közönség véleménye. Sőt a végén már odáig fajul a dolog, hogy egy hitvita kezd erről a témáról kialakulni, és demonstrálásra került végül az, hogy nem kell ezt most azonnal eldönteni, majd pedig bölcsen átlépünk a kérdés fölött és megállapíthatjuk, hogy tudunk enélkül is boldogan élni. J)

Tehát akkor a Rózsika néninél tartottunk. Rózsika néninek ez a virágja, ez úgy növekszik, hogy ő Mindenszentekre hozza őket csúcsformába. J Ez az ő hitéletének egy nagyon fontos cselekvése! Hónapokon keresztül öntözgeti, nevelgeti, az eső ellen pedig piciny esősátrat készít nekik, és akkor most jön a trükk! Tudjátok, hogy nő föl egy ilyen növény igazán, úgy hogy ilyen legyen? Ismeritek ezt? Hm? Feje van neki! Úgy, hogy serkennek ki a kis bimbók, és lecsípi őket, mert különben nem lesz ám ilyen tömött bucija neki! Nem lesz neki, hanem enélkül csak egy ilyen kókadt kis buckóka lesz, és nem fog három hétig Mindenszentek ünnepe után, így bucizni a templomban! Tehát Rózsika néni, esősátor, simogatás, nyesegetés, kis rügykezdemények eltiprása, és utána a mi nagy ünnepünkön, ott pompázik, egyetlen bucival! J Ez egy gyönyörű szép, hitéleti valami! Nagyon szép! Hát kell, ennél több? Hát nekem igen, de a Rózsika néninek ez az igazán gyönyörű! J Isten éltesse Rózsika nénit!

5. Legyünk készek arra, hogy a valós egység és béke érdekében, itt és most, elálljunk egy egyébként jogos és legitim cél megvalósításától! Ez iszonyú nehéz! Mégis, hogyha ez a nagyon sajátos áldozatvállalás nincsen meg bennünk, akkor nem lesz egység, és béke sem lesz! Szabad nekünk is hívőnek lenni, és azt gondolni, hogy bár ehhez jogunk van, ez legitim volna, szabad lenne, jó is lenne, és mégis az egység érdekében szabad azt mondani, hogy majd később. Szabad, és tudni azt, hogy ettől még fogunk tudni tovább élni! Ez egy picit kiegészíti az előző szempontokat.

6. Legyünk önmagunkkal szemben kritikusak és igényesek! Törekedjünk maximális megértésre, másokkal szemben, és ne vonjuk kétségbe a másik jó akaratát, hitét, kereszténységét! Na most, fölállíthatnánk egy olyan elvet, hogy legyünk kíméletesebbek az ellenségeinkkel, mint a barátainkkal. Az ellenség szót ötször idézőjelbe teszem. Törekedjünk sokkal nagyobb együttműködésre azokkal, akik másképpen gondolkoznak, de keresztények úgy, mint én! Legyünk velük szemben sokkal… és akkor ezt itt most ti ki tudjátok egészíteni. A komoly kritikáinkat pedig, fordítsuk befelé, magunk felé, meg azok felé, akikkel egyébként olyan jól megvagyunk, és akikkel olyan jól ki tudjuk mondani, hogy mi a tuti! Azokkal szemben legyünk kölcsönösen sokkal kritikusabbak!

 

Akkor itt most szeretnék egy picit megállni, és szeretném az elmúlt néhány alkalommal kapcsolatos mondanivalómat is kritika tárgyává tenni, hogy ne csak beszéljek róla, hanem meg is tegyem. Ezt abban a formában szeretném tenni, hogy néhány mondattal hadd mondjam el a saját érintettségemet! Ezt fontosnak tartom, mert fontos, hogy tudjátok, hogy ahonnan a szavak jönnek, az az illető, hogyan egyoldalú, és hol vannak a gyönge pontjai! Ez segíthet abban, hogy az én szavaim jó értelmezésre leljenek. Nem szocializálódtam bele az Egyházba, 18 éves koromban kerültem először templom közelébe, és az én szerencsém és szerencsétlenségem egyszerre az, hogy egy hitelesen hívő közösségre találtam, ahol egy hiteles és élhető kereszténységgel ismerkedtem meg, és jólesett nekem kereszténnyé válni. Abban a naivitásba éltem, hogy a kereszténység ez! Akkor pedig, amikor elkezdtem a teológiára járni, kiléptem a magam kis védett üvegburkából, és akkor rájöttem, hogy létezik kultúrkereszténység, hogy én eddig valami hihetetlenül jóval találkoztam, de hogy ami általában keresztény néven fut, az nem ez! Ez pedig engem hihetetlenül megpróbált! És én csapkodtam és dühöngtem, és elkeseredtem, és bűnöket követtem el. Nem voltam bölcs, hanem nem tudtam, hogy akkor most mi van! Fenyegetve éreztem magam és féltem, szorongtam attól, hogy akkor most mi lesz, most akkor mi van? Ezért én begyűjtöttem, saját magamnak is köszönhetően, egy csomó sérelmet, a kultúrkereszténység részéről, egyházi vezetők részéről. Ezért én egy folyamatos, komoly vívódásban és tusakodásban vagyok, hogy megőrizzem a saját hittapasztalatom és Istentapasztalatomat, a magam közösségi élményét, hogy ezt továbbvigyem! Ezért pedig nem vagyok teljesen pártatlan, hogy finoman fogalmazzak! Ezért sokkal kritikusabb vagyok, az általam kultúrkereszténységnek nevezett alakzat iránt, mint ami talán reális lenne! Ezek, elsősorban az én személyes sérelmeimből, fájdalmaimból fakadnak, amelyekkel sokat dolgozok, de nem értem még a végére, és nem is fogok soha! Ezt muszáj veletek közölnöm, azért, mert aki a kultúrkereszténységben szocializálódik, amelyben ott van a hiteles kereszténység is, és hát hogy vitathatnánk azt el, számára az egész élete összefonódik ezzel a sajátos kultúrával. Amikor pedig én kritikus vagyok, és kultúrkereszténységről beszélek, máris bántalak téged, sértem a te értékeidet, a te Istenélményedet, mindazt ami számodra jelenti az életet, a hitet, az Istentapasztalatot. A szavaim, mintha ezt sértenék, és bántanák, és lenéznék, és leértékelnék. Pedig ezt nem akarom! De te ebbe nőttél bele, ha ebbe nőttél bele! Neked nagyon nehéz a kettőt különválasztani, nekem meg nagyon nehéz összetenni! A nyűglődéseim általában abból vannak, hogy állandóan egy olyan, számomra sohasem élt, keresztény kultúrához kell közelednem, amely mégcsak nem is vonzó számomra. De ahhoz, hogy én éppen a testvéreimmel közösségben legyek, köteles vagyok ezzel a kultúrkereszténységgel valamit kezdeni! Fölismerni az értékeit, hogy hogyan hagyományozódott át nagyon sok, végtelenül értékes és emberi, még akkor is, ha a kultúrkereszténység sok esetben inkább volt kultúra, mint kereszténység!

Ezt nagyon fontos volt nektek elmondanom!

Aztán van egy másik dolog is. Ez pedig az, hogy engem emiatt is hihetetlenül foglalkozat minden nap, hogy mi a kereszténység lényege? Ez izgat, hogy: Mi van Jézus meg köztem? Most talán így tudnám nagyon egyszerűen ezt megfogalmazni. De minél inkább ennyire személyessé tesszük a kérdésföltevéseket, és állandóan azt kérdezzük, hogy mi a lényeg, ez szép lassan elszakít minket a közösségektől, a sokaktól, a testvéreinktől. Itt pedig van egy nagyon nagy csapda, ez pedig az, hogy aki állandóan a lényegre kérdez rá, mint ahogy én itt próbáltam hihetetlen élesen megpróbálni elmondani, hogy akkor mi is itt a lényeg, és mi nem, akkor elkezdünk meg nem értett zsenik lenni! Ez nagyon nagy kísértés, hogy elkezdjük magunkat heroizálni, minthogyha mi különbek lennénk bárkinél, mintha mi többet tudnánk, mint bárki más! Kutya kötelességem magamat ezalatt a kontroll és önkritika alatt tartani!

Ezt nagyon szükségesnek tartottam elmondani! Már csak azért is, mert amikor Jézus itt volt ezen a földön, akkor belépett egy adott kultúrába, élt abban a kultúrában, egy csomó mindent átvett abból a kultúrából. Nincs kereszténység, kultúra nélkül, amely a kereszténységet hordozza, vagy olyan kultúra nélkül, amelyet a kereszténység alkot! Itt ugye egy kölcsönhatás van. Tehát nem gondolom azt, hogy az volna a cél, hogy egy kultúrátlanított kereszténységet próbáljunk meg csinálni, mert ezek abszolút nevetséges dolgok lennének! Csak valahogy annak a létjogosultságával állok itt, hogy de nehogy megszűnjünk rákérdezni a lényegre, és ne gondoljuk azt például, hogy a hit semmi más, mint erkölcsi tartás, semmi más, mint a törvények megtartása, mint megkeresztelt ember, és így tovább.

Jó. Ezt el tudtam mondani? Igen, akkor meg vagyok nyugodva.

7. Létezésünkkel és életmegnyilvánulásainkkal bátran gyakoroljunk hatást az egyházi hatóságokra! Ezalatt azt értem, hogy nem kell jobban félni, mint amennyire érdemes! Szabad nyugodtan, legföljebb nem simogatják meg a bucinkat! Nem baj! Legalább ezekben az ütközésekben rájövünk, hogy miben tévedünk mi! Nem kell minden áron megfelelni, ez nem szükséges! Ez a fajta dinamika a hitnek a virágzásához nagyon hozzá tudna járulni! Az, hogy ez teszik-e valakinek vagy nem tetszik, ez lehet egy fontos kérdés, de nem kell eszerint élni, még akkor is, ha az illető valakinek a püspöke! Nem kell, hogy nekem ugyanaz tessék, mint neki! Ebből pedig az következik, hogy tudatosíthatjuk magunkkal azt, hogy mi is, és az egyházi hatóságok is tévedhetnek! Csak ennyi.

Valaki úgy megrótt engem, így hogy: Feri! Amikor egy komoly, mély pillanat van, akkor ne zúzd szét az idétlenkedéseddel, hát hadd csengjen az le! Most akkor jöjjön megint egy gyerekes történet! Én is azt mondom az ifjú ministránsnak, aki most készül az avatásra, hogy: Amikor csöngettél az Úrfelmutatás után, akkor szépen, lassan rakd le azt a csengőt, mert az úgy szép! Erre mi lett ebből? Csing-csing… Puff! J Most amit az egyik kezeddel adsz, azt a másikkal elveszed? Hát testvérkém, hát finoman! Olyan finoman csinálja már… Tudjátok? Misézek, és akkor erre figyelek…Hm-hm… Hogy annak a csöngőnek a nyelve, hogy ér oda a márványra? J Mégiscsak igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy: Nem kellene fölszentelni! J

8. Merjünk olyan döntéseket hozni, amelyek nem vezethetők le közvetlen módon a keresztény hitigazságokból vagy erkölcsből.

Most Feri atya véletlenül a szájával érdekes hangot ad ki, mire megjegyzi, hogy nem pukizott ám, hanem ezt a hangot csak a szája adta ki, de még maga is meglepődött rajta! J Erre eszébe jut egy történet. J Egerszalókon szokott lenni nyáron az a nagy, katolikus dzsembori, és akkor oda meghívtak egyszer, aztán mát többet nem… J Akkor előadást kellett tartani, és akkor hát kiálltam persze, és ahogy elkezdtem beszélni, és még úgy nem melegedtem be, egy ilyen kis fehér köpet, puff rámegy a mikrofonra. A mikrofon egy álló mikrofon volt. Pont annyira volt messze a mikrofon, hogy ahogy így beszéltem, úgy állandóan láttam ezt a kis fehér pöttyöt, ahogy így kezd zsugorodni, és annyira elvonta a figyelmemet a zseniális mondanivalómról…Ott, ahol egy olyan néhány ezer fő volt csak, nem számít, csupa kedves, hívő ember, érdeklődők, nyitottak a hit igazságaira! Így megálltam és bejelentettem nekik, hogy bár én vagyok az egyetlen ember, aki ezt látom, de bevallom, hogy én leköptem a mikrofont. J Ezt pedig muszáj voltam nektek elmondani, mert annyira beette magát ez a fejembe, hogy nem bírom folytatni rendesen. Lehet, hogy ezért nem hívtak meg még egyszer! Finnyások, vagy mi? Ilyen az, ha az ember nem a keresztény egyházak egyikébe szocializálódik, ugye? Akkor köpködi a mikrofont!

Itt például arra gondolok, hogy a Szentírást tilos lenne a saját vélekedésünk alátámasztására használni, ideológiaként használni! Nagyon kritikusnak kellene ezzel lenni! Tehát egy beszélgetésben, amikor én mondom a nagy érveimet, akkor: Gondold meg Feri húszszor, hogy hozzáteszel-e egy szentírási részt, mert nem arra való!

A másik. Megteremteni azt a szabadságot, hogy esetleg van valami, a konkrét hétköznapi életünkben, amit nem tudunk közvetlenül levezetni valamelyik hitigazságunkból, vagy Jézusnak valamelyik mondatából. Hát van ilyen! Ha egy nehéz kérdéshez érkezek el egy valakivel való beszélgetésben, és egyszerűen nem jutunk semerre, és nem bírunk dönteni, vagy ő nem bír dönteni, vagy egyszerűen ott megrekedtünk, vagy ahogy beszélgetünk, sok minden kiderül, de ő azt mondja, hogy akkor sem tudja pontosan, hogy mi a következő lépés, ekkor érdemes meggondolnunk azt, hogy ezt megbeszélhetné Jézussal! Ezt lehet, hogy már előbb is megtehette volna, de hogy ennél jobb módszert nem nagyon tudok elképzelni, az biztos. Hogy ez most mit is jelent a gyakorlatban, ahhoz most kellene nekem néhány óra, hogy ezt egy picit elmondjam, hogy ez hogy is van, és hogy ez nem egy blöff, amit most mondtam. De érdekes módon, mi papok leszoktunk arról, hogy azt mondjuk valakinek, aki hozzánk jön azzal a kérdéssel, hogy atya, mit kellene tenni, hogy azt mondjuk vagy ajánljuk neki, hogy mi lenne, ha ezt most Jézustól megkérdeznéd, mert ahhoz képest, amit én tudok mondani, az nulla! Nem! Mi általában, ha jön felénk egy kérdés, akkor aztán egyből mondjuk, hogy az hogy is van. De inkább az előzőt kellene bátorítani, és nem ezt! Azt, hogy ő ezt meg tudja kérdezni Jézustól, és arra kellene törekednünk, hogy ennek az útját kialakítsuk. Akkor pedig nem kellek én! És ez nem protestáns gondolat!

9. Mondjunk le olyan pozíciókról, bizonyos hatalomról, amelyek egy adott történelmi helyzetben helyesek voltak, mára azonban akadállyá váltak! Bizonyos pozíciókról, hatalomról, akár még intézményes jogokról is, szabad lemondani akkor, ha az a hitelességünket akadályozza! Inkább legyünk hitelesek, minthogy ragaszkodjunk olyan jogokhoz, amelyek a hitelességünket vonják kétségbe! Inkább álljunk egyet hátra… És ez most lehet, hogy megint nagyon primitíven fog hangozni, de ha az igazság és a szeretet között kell választani, akkor inkább a szeretetet kellene választani! Szabad lemondani arról, hogy kiderüljön, hogy mi volt az igazság, hogy kinek van igaza! Nem baj!

Ne tiltakozzunk azon hatalmak ellen, amelyek minket ki akarnak szorítani a pozíciónkból, pusztán csak azért, mert ezt meg akarják tenni! Ezalatt azt értem, hogy szabad nekik azt gondolni, hogy a kereszténységet vagy a történelmi egyházakat, vagy bármit, el kell egy kicsit taposni! Ezt nekik szabad gondolni! Nekünk meg szabad védekezni, és elmondani azt, hogy mi hogy gondoljuk! Egyrészt sokkal jobban oda kellene állni az emberek mellé, másrészt sokkal jobban kellene képviselni magunkat is! Na, ebben sem vagyunk túl jók… Nyugodtan, szabad kiállni, és azt mondani, hogy: Ez márpedig nem!

10. A mai igehirdetés, teológiai gondolkozás, vallási megnyilatkozások, inkább vegyék tekintetbe azokat, akik a hit mai, vagy jövőbeli formáit élik, mint azokat, akik a múltbelieket. Ez annak egy szelete, amit a 4. pontban mondtam el, ha jól emlékszem. Próbáljunk meg a régieket, nagyon-nagyon tisztelni, őket nem megbotránkoztatni, a hitérzékenységükre, a vallási meggyőződésükre nagyon tekintettel lenni! De ha választani kell, akkor inkább válasszuk azokat, akik a hit mai és jövendőbeli formáit élik, vagy azt szeretnék gyakorolni! Mondanék most egy igen csúnya mondatot. Talán fontosabb a hitnek megnyerni egy embert, aki a jövőben fog hinni, mint kettőt megőrizni, aki a múltban hitt és még ma is hisz! Erre mondom azt, hogy az Egyház üdvözítő stratégiája, és nem biztos, hogy igazam van. De érdemes legalább ezen eltöprengeni!

Mondok erre egy konkrét példát. Eljönnek, mondjuk gyászmisére. A gyászmise egy furcsa műfaj, önmagában még a szó is gondolatba ejtő: gyászünnep, gyász hálaadás. Furcsa. Na mindegy. Ott vagyunk egy gyászmisén, a gyászmisén ott van a közönség, és itt inkább ezt a szót használom, mint a közösséget, amelynek a zöme ilyenkor jön csak be a templomba. Ebben az esetben, ha kiállok, akkor inkább rájuk vagyok tekintettel, mint arra a 7-8, mindig a templomban ott ülő valakire, akinek esetleg furcsa lehet, hogy én most mit is mondtam most, mert ezt nem így szoktuk mondani. Ez nem jelenti azt, hogy a liturgia, az egy ilyen pasztorációs gyakorló terep! A Szent Liturgia, az egy komoly dolog! De!

A zárómondatom, ami egy picit ismétlés lesz már: Bízzuk bátran azokat a testvéreinket Istenre, akik amiatt pártolnának el, mert számukra az az Egyház, már nem az ő Egyházuk, aki azonban a jövő Egyháza lesz! Még ha ez most azzal fenyegetne is, hogy ő most elveszíti a hitét, akkor bízzuk őt Istenre, nyugodtan!

11. Akkor van itt a tervezés és az elkezdés ideje, ha az általános vélemény szerint még várni is lehetne vele. Akkor kell valamit elkezdeni, amikor a többség azt mondja, hogy nyugodtan várhatunk még egy kicsit! Akkor van itt az idő!

Most a sok pontban jön egy kis egység.

12. Az ember szabadságával, jólétével, jogaival törődjünk elsősorban, és ne az Egyházéval! Az Egyháznak kötelessége minden ember jogának, szabadságának, igazságának, és az igazságosságnak a megvalósítása, vagy támogatása, és inkább ez, mint az Egyház jogainak a védelme! Ha néha döntéshelyzetbe kerülünk, akkor válasszuk az emberek jogainak és igazságának a védelmét a saját védelmünk helyett! Nyilván nem lehet mindig így tenni, hát persze. De a történelemben vannak ilyen pillanatok, amikor úgy tűnik, - és a XX. századi történelem sok ilyen példát hoz -, amikor azt gondoljuk, hogyha most kiállunk az emberek mellett, azzal veszélyeztetjük a saját létünket. Ilyenkor az emberek mellett vagyunk kötelesek kiállni, még ha az a saját létünket fenyegeti is, mint az Egyháznak a létét! Nemzetiszocializmus, zsidókérdés, és folytathatnám a sort. Ami nem azt jelenti, hogy például a Magyar Katolikus Egyházban, amelyben a főpapság megszavazza a zsidótörvényeket, mert inkább a saját Egyházának a védelmét tekinti fontosnak, mint a zsidó testvéreinknek a védelmét, hogy ugyanebben az Egyházban papokat ne ölnének meg, ne hurcolnának el, ne halnának vértanúhalált, és az összes ilyen tucatjával, azért, mert ők meg a maguk módján, a testvéreiket védik az Egyház helyett! Tehát azért a történelmi hűség, ne a kommunista propaganda alapján történjen… Ismerjük ezt a kérdést. Az a plébános atya, akinél én kezdtem a káplánkodásomat, maga, a saját kezeivel töltötte ki tucatjával a zsidó testvéreknek a keresztlevelet, és nem kérte, hogy legyenek keresztények! Hogy hogyan hurcoltak el ilyesmiért papokat meg szerzeteseket, hogy hogyan öltek meg papokat és szerzeteseket ezért! Ma éppen a jezsuita rendházban voltam, és ott is 1945-ben több tucat zsidó embert bujtattak. A templom és a rendház között volt egy folyosó, és amikor razziáztak a templomban, akkor átnyomták őket a rendházba, amikor a rendházba, akkor pedig a templomba! Amikor pedig lebuktak, akkor fogták a jezsuita atyát és annyi volt neki. Ilyen történet pedig nem egy, nem kettő van, hanem számtalan! Csak ezekről nem tudunk, vagy nem beszélünk róla! De ezt a kettő érdemes egyben látni, és talán ezt az elvet kimondani, amiről az előbb szóltam.

13. Bátran szolgáljuk azokat, akik készek elfogadni szolgálatainkat, és ezzel együtt ellenségesek velünk. Bátran szolgáljuk azokat, akik ha akarnak tőlünk valamit, akkor azt megkérik, kikövetelik, ahhoz nekik joguk van, vagy bármi más, de egyébként betartanak nekünk! Ilyenek vannak sokan. Nem baj, szolgáljuk őket! Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység azt jelenti, hogy a keresztény ember egy félnótás! Dehogy is! De lesznek pillanatok, amikor el kell ezt dönteni! Inkább gondolja ő azt, hogy belőlem hülyét csinált! Gondolja csak nyugodtan! Ha azt gondolom, hogy én ezzel az ő életét valamiképpen segítettem, még ha ő eközben az Egyházat tovább utálja is, hát csak gondolja így nyugodtan! Ebből a szempontból, azért, mert valaki mondjuk kritikát fogalmaz meg velünk szemben, fogalmazzon nyugodtan! Nem az ő kritikus hajlamának arányában kell őt szolgálni! Aki meg már nagyon kritikus, az meg menjen a fenébe! J

14. Bátran szolgáljuk azokat, akik az Egyház „hatalmi gyarapodásához” egyáltalán nem járulnak hozzá. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy: Szolgáljuk bátran azokat, akiknek a szolgálatához semmi érdek sem fűz, akikből nem veszünk ki mi semmit, a saját intézményes létezésünk érdekében! Nem kell, hogy mindenből nekünk is legyen valami hasznunk! Sőt, az lenne a jó, hogyha úgy tudnánk szolgálni másokat, hogy föl se merülne az a gondolat, hogy ez használ-e nekünk vagy nem! Hanem néha rácsodálkoznánk, hogy: Jé, hogy fenékbe rúgott! Elment a százasommal, és amikor megfordultam, akkor fenékbe rúgott! Szabad ilyet!

15. Bátran szolgáljuk azokat az embereket, még elveket is, akiket támogatva, önmagunknak ártunk. Erre nagyon jó példa az afrikai kereszténység! Afrikában szerencsére más dolgok történtek, mint Dél-Amerikában. Dél-Amerikában csúnya dolgok történtek, Afrikában viszont történtek szebbek. Egy katolikus misszionárius mondta és fogalmazta ezt így meg, hogy: „Évtizedeken keresztül tanítottunk, szociálisan segítettünk az afrikai törzseknek, most ezek az afrikai törzsek megerősödve, ebből a tőkéből is, szellemi, erkölcsi, és mindenféle kulturális, közösségi tőkéből, megerősödve és felnőve, kiutasítottak minket.” Na, és aztán? Akkor itt, az volt a történelmi küldetésünk! Nem baj!

16. Ehhez tartozna az is, hogy ne kössünk szövetségeket uralkodó hatalmakkal, fönnmaradásunk érdekében, ha ez az igazak elárulásával jár! Mert mindig vannak a média kizárásával kötött dolgok. Vannak és lesznek. De olyat meg ne kössünk, ami az igazak elárulása árán ad nekünk oltalmat!

Hát, ez egy hihetetlenül sűrű alkalom, ugye? Úgy belehúztam, mint a fene! Most kellene mondani egy viccet, és akkor befejezni, csak most nem jut az eszembe semmi… J Na, akkor mondom tovább, és akkor a következő ponttal, most be is fejezzük ezt a kisebb egységet.

17. Bátran szolgáljuk azokat, akik a ma kultúrájának és világának áldozatai és kárvallottjai. Munkanélküliek, hajléktalanok, és mások. Ugyanis mi, mint történelmi Egyház, multinacionális cég vagyunk. Rendelkezünk azokkal a képességekkel és adottságokkal, hogy önmagunkat intézményesen is tovább éltessük. Azonban, ez azon az áron lehetséges, hogy összefonódunk a ma kultúrájával. Ez nem baj, ez természetes. De a saját túlélésünk valamiképpen azt is eredményezi, hogy másokon keresztül, mások kihullásán keresztül tarthatjuk fönn a saját létezésünket! Ezt ne bagatellizáljuk el! Mert amikor te keresztény polgárként, - és ez most nem jobboldali vagy baloldali dolog -, tudod használni a számítógépet, és el tudsz menni nyugatra egyetemre, és lehetőséged van azokkal a gazdasági eszközökkel élni, amikkel nagyon soknak nincs lehetősége élni, és közben te keresztény is vagy, akkor azt gondolom, és nem szoktam ezt mondani, de be kell látnod, hogy a te fönnmaradásod, más emberek veszésén keresztül történik. Mert ma egy ilyen világban vagyunk! Én nem mondom, hogy ez jó, de így történik! Ezt pedig ne magyarázd meg, hanem ki kellene mondanunk, hogy aki az utcán van, az nem feltétlenül azért van az utcán, mert nem szeret dolgozni! Hagyjuk ezeket! Ne magyarázzuk meg, hogy miért szabad nekünk az elithez tartozni, mert valamiképpen a ma Katolikus Egyházának a tagjai, a társadalomnak a felső rétegéhez tartoznak! Ezt ne dumáljuk ki, mert semmivel sincs nagyobb jogunk élni, mint azoknak az általános iskolát sem elvégzett testvéreinknek, akik egy kis faluban nevelkednek! Nincs esélyegyenlőség! Nincsen! Ez csak egy szólam! Ezért nekem kötelességem őértük dolgozni! Nem hogy lehet, meg hogy ilyen empatikus vagyok, meg segítsen az, aki annyira szereti őket, meg aki olyan érzékeny lelkű… Nem szabadon választott gyakorlat, ha keresztény vagyok! Na, most jól megmondtam a tutit! (Köszönöm Neked Feri atya, hogy megmondtad! Végre valaki megmondta! U.B.)

Akkor most befejezem.

A következő alkalommal lesz még egy adag, és akkor majd utána veszünk egy nagy levegőt, és valami teljesen más témába fogunk belefogni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Teendők a helyzet megváltoztatása érdekében (a hit és a kultúra egymásra hatása negatívumainak kiküszöbölése)- tanult hit.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Úgy vagyok most itt, hogy olyan szívesen beülnék oda, és hallgatnék most egy jó előadást, csak ne kelljen most semmit se csinálnom! J De most azért mégiscsak… Vágytam erre a találkozásra, mert olyan sok mondanivalóm van, csak sikerüljön valahogy elmondani, ahogy szeretném.

Arról kezdtünk el beszélni, hogy a látlelet fölvétele után, mit mondhatunk el arról, hogy mit tegyünk, ha valamennyire, természetesen szubjektív és bizonyos szempontból egyoldalú módon, ránéztünk a helyzetünkre.

1. Az első pont az volt, hogy szükség van egy belső párbeszédre, a kritikus, racionális, tudományos gondolkozás és tudat, illetve a hívő-vallásos tudat és gondolkozás között. Egy rövidke példa. Tele vannak ma már a könyvesboltok olyan vallástörténeti, valláslélektani, vallásszociológiai művekkel, amelyek egy csomó kérdést vetnek föl felénk is. Ismerjük el azt, hogy amikor mondjuk Mircea Eliade arról beszél, hogy léteznek a vallástörténetében misztikus születések, akkor a keresztény hitvilágban Jézusnak a misztikus születése, egy ezek közül. Fogadjuk el, hogy a vallástörténet, a maga eszközeivel, legitim módon közelít ezekhez a misztikus születéstörténetekhez, és megvan a maga autonómiája arra, hogy ebből különböző következtetéseket vonjon le. Igen ám, az szokott velünk történni, hogy megrémülünk, megijedünk, és úgy érezzük, hogy ez a mi hitünknek egy olyan kihívást jelent, mint hogyha ezek a tudományos igazságok eleve megkérdőjeleznék azt, hogy értelmes dolog keresztényként Jézus Krisztusban hinni. Nyugodtan békéljünk meg! Ne féljetek! Engedjük meg, hogy ezek a különböző szaktudományok elmondják a maguk fölismerésit. Közben pedig nyugodtan és bátran élhetjük a magunk hívő, adott esetben vallásos tudatával az életünket. Ezek megférnek egymás mellett! Aztán pedig, hogyha már itt nem félünk annyira, akkor ezeket magunkhoz engedhetjük, és nagyon izgalmas módon rájöhetünk arra, hogy az egyik nem zárja ki a másikat, sőt sajátos módon még mélyebben megértjük a mi saját hitünket. Tehát ne féljetek, hanem nyugodtan vásároljátok Mircea Eliade: Misztikus születések című művét! Összeomlik valami, majd pedig épül egy szebb dolog!

2. A második pont az volt, hogy nem elégséges hittételeket, hitigazságokat megfogalmazni, hanem be kell mutatni a hittapasztalat által megragadható módon, azok értelmét, hasznát, és javát. Ide is mondanék még két példát. Egy kedves valaki, akivel itt ismerkedtem meg közületek, azzal keresett meg, hogy elmesélje egy álmát. Csak ennyi. Ebből az álomból kibontakozott az ő nagyon személyes és sajátos hitélménye. Innen kibontakozott az ő Istentapasztalata, és aztán ez a valaki megkeresztelkedett, elsőáldozó lett, és most keresztényként él! Ezt most nem sikertörténetként akartam elmondani! J Különben is, a múltkor azt gondoltam, hogy hozom nektek ezeket a gyerekes történeteket, és ez a leghálásabb téma, amikor az én kis pöttyeimről beszélek nektek, de viszont nem szoktam kutyás történeteket mondani! J Ez nagyon súlyos PR gyöngeség, és éppen ezért majd próbálok beemelni a mondandómba néha egy-két, ilyen állatos sztorit is, amelyben rólam és a kutyákról lesz szó, és akkor lesz egy ilyen… A kutyák és én, elnézést kérek a sorrendért! J Az összes ebtartó testvéremet máris súlyosan diszkrimináltam. Szóval, hogy néha elég lehet az, hogy valakinek komolyan vesszük az álmát, és az álmából kifejthető, előhozható az ő tapasztalata, hitélménye, az Istennel kapcsolatos dolgai, és csak segíteni kell őt. Akkor itt most eszembe jutott Carl Gustav Jung, akire már a múltkor is hivatkoztam, és akit nem engedünk aludni. Ő mondta azt, hogy a 45 év fölötti klienseim közül, egy sem gyógyult meg, aki az Isten-kérdést nem oldotta meg valahogy! Akkor utána hozzáteszi, hogy: Azok, akik erre éreztek indíttatást, vagy akik alkatának megfeleltek a történelmi egyházak, azok vallásgyakorlók lettek, mások azonban nem, de az Isten-kérdést, és a hittapasztalat ügyét, mindenképpen el kellett rendezniük magukban! Ez azt jelenti, hogy mi bátran kapcsolódjunk a már meglévő hittapasztalathoz vagy Istenélményhez, még akkor is, ha ezek kifejezetten profán szavakkal íródnak le! Olyan történetekbe ágyazódnak bele, amelyekben számunkra, úgy elsőre semmi olyan sincs, ami a keresztény szóhasználatban az Istenre vonatkozna, mondjuk. Semmi baj! Hát azért van nekem egy gyakorolt hittapasztalatom, egy válaszom Istennek, hogy én fölismerjem a te személyes történetedben azt, amit lehet, hogy te meg sem tudsz még jól nevezni! Ezt kötelességünk volna kibontani, és utána szabadságot adni bárkinek, hogy ezzel, a már jobban megfogalmazott és jobban kibontott személyes hittapasztalattal, mit óhajt kezdeni. Ez az ő személyes ügye! Ha akar, akkor vallásos lesz, ha nem akar, akkor nem lesz az! Nem dolgom ezt sem eldönteni helyette, sem őt bármilyen irányba rugdosni! Nem! Ezt ő majd szépen eldönti! De, ami föladatom, hogy ebben őt segítsem! Néha ezek a hittapasztalatok olyan, egészen sajátos nyelven és formában jönnek elő, hogy… Azt hiszem, hogy már megemlegettem előttetek azt a valakit, akinek az első ilyen mély élménye abból adódott, hogy egy szép, nyári estén vagy télin, ücsörgött otthon, és valahogy átjárta őt egy olyan érzés vagy érzelem, amelyet még sosem tapasztalt. Egyszer csak jött benne egy nagy vágy, ahogy átgondolta az életét, úgy ahogy éppen most van, azt gondolta arról, hogy őneki most mindene megvan. Nem azért, mert mindene megvan, hanem azért, mert most ő köszöni szépen, de jól van ebben a világban! Közben pedig átélte a maga esendőségét is, és ennek a helyzetnek az esetlegességét is, de átjárta őt egy boldogság, és ebben a pillanatban jött neki egy vágy, hogy ezt valakinek meg kellene köszönni! Ahogy pedig jött ez a vágy, akkor jött az is, hogy olyan jó lenne most valakihez odalépni és azt mondani, hogy: Köszönöm szépen! Szívből köszönöm! Akkor pedig ebben a pillanatban azt kérdezte, hogy: De kinek? Kinek mondjam, hogy köszönöm? Ez volt az ő első, nagyon mély Istentapasztalata! Egy mélységes hitélmény ez! Nincs benne Isten szó, kereszténység és kereszt, keresztelés, bérmálkozás, ezek a szavak nem szerepeltek benne, csak a lényeg! Most valami olyan benyomásom van, hogy akik itt ültök, mindnyájatoknak megvannak ezek a nagyon személyes hitélmények, hittapasztalatok, amelyekről talán azt is mondhatjuk, hogy Istentapasztalatok. De ha neked nem tetszik ez a szó, hogy Isten, akkor ne használd! Hát miért? Most ezen fog múlni? Hát dobd ki ezt a szót, nyugodtan! Mond rá azt, ami neked megfelel! Olyan fáradt vagyok, hogy majd megdöglök… Próbálom így, hogy amikor jó nagy lendületben vagyok, és amikor elaludnék, akkor is kitartson ez a lendület! J Eszembe jutott az a valaki, aki nem volt keresztény, és akkor egyszer csak ő is egy szép, nyári este, vagy téli este, ücsörög, és akkor egyszer csak van egy ilyen inspirációja, hogy hát úgy kellene valamit írnia! Akkor pedig úgy jönnek a mondatok, a szavak, és egyszer csak elkezd írni egy csomó mindent. Egyszer csak ebben a levélben, amit ő ír, megjelenik a következő kifejezés, Istenre vonatkoztatva, hogy: Mennyei Papi! Na mit szóltok? Ettől kezdve, az én kedves, nem keresztény ismerősöm, rátalált, hogy számára ki Isten! A Mennyi Papi! Hát most a papi általában a kaja, és a többi. Attól kezdve, ő megörült ennek, hogy végre tudja, hogy ki Ő! Éveken keresztül, amikor beszélgettünk, ő mindig azt mondta, hogy: Ó, hát a Mennyei Papi! Hát akkor legyen az! Hát nem mindegy? Hát szavakon fog múlni? Hogy ameddig nem mondod, hogy Isten, addig nem folytatjuk?

Az idős Harnack, aki egyháztörténész, szokták úgy definiálni, hogy ő egy ilyen modern, vagy micsoda, de persze nem a jelzőkön múlik. Éppen költözködött, de miután idős volt már, ezért segítettek neki a költözködésben. Ő, a nagy egyháztörténész, egyszer csak, azzal a kérdéssel szembesül, ahogy a fiatalok hozzák föl a rengeteg könyvet, hogy: „Kedves, idős Harnack bácsi! Hova tegyük a dogmatikát?” Na, izgalmas kérdés! Itt van egy komoly tudós, és akkor kap egy ilyen kérdést. A kérdés sokféleképpen értelmezhető, e Harnack a következő választ adta rá, hogy: „Tegyétek a szépirodalom közé!” Hm? J Nem tisztem mindent megmagyarázni! Mi vagyok én?

3. Ez volt az, ahol emlékeztek? Az injekciós tűre utaltam. Most akkor lazuljatok el nyugodtan!

Isten és az Egyház üdvözítő stratégiája nem ugyanaz, mert mi emberek vagyunk, Isten meg Isten. A Szent Egyház bűnös emberekből áll! Ezért, ennek a Szent Egyháznak, aki bűnösökből áll, sajnos emberi stratégiákra is szüksége van, míg Isten egy kicsit nagyvonalúbban intézheti a dolgokat. Most mi következik ebből? Nem azzal kellene törődnünk elsősorban, hogy a már meglévőket védelmezzük és megtartsuk, hanem, hogy újakat nyerjünk meg, elsősorban egy nem keresztény közegből! Tehát, ha az Egyház stratégiát választhat… És ez most egy olyan vélemény, amivel természetesen egyáltalán nem kell egyetérteni! Most óvatosan ezt mondom, hogyha stratégiát választhatunk, akkor talán inkább kellene a jelen és a jövő számára az emberekhez fordulnunk, hogy őket segítsük a hittapasztalataik, Istenkapcsolatuk kibontásában, mint a már meglévőknek a megtartására fordítani az energiáinkat! Ezért mondtam, hogy fájni fog! Durva, genyó… Jelenleg ugyanis az Egyháznak kimondatlan stratégiája az, hogy mindenáron őrizzük meg, akik már megvannak, el ne vesszenek! Nem tudom, hogy ez nem a hitetlenségünknek és a reménységünk gyöngeségének a jele-e? Hogy lehetséges az, hogy mi, akik hiszünk Istenben és az Ő Egyetemes Üdvözítő Akaratában, jobban aggódunk a már megkeresztelt, megbérmált, vasárnaponként áldozó, közösségbe járó, mondjuk így, hogy idősebb testvérünk üdvösségére vonatkozóan, mint a magyar társadalom nagy többségére vonatkozóan? Hogy van ez? Mondom, hogy van ez! Nagyjából úgy van, hogy az van a fejünkben, hogy nagyon úgy kell beszélni, úgy kell cselekedni, úgy kell élni, hogy akik már bent vannak az Egyházban, azok már meg ne botránkozzanak! De, ha ezen még túl megyünk, akkor még azt mondjuk, hogy: Nehogy azok, akik már bent vannak az Egyházban, azok elbizonytalanodjanak! Hogy a pap mondjon egy olyan mondatot vasárnap, ami az úgy ötven éve hívő embert úgy azért megráz, hogy jaj! Ilyen mondatot nehogy mondjunk, mert akkor ő a hitében elkezd kételkedni, és akkor 50 év munkája semmivé lesz! Szerintetek ez mi? Én a hitetlenség, a reményvesztettség, bizonytalanság szavakat használnám! Miért van az, hogy szinte magától értetődőnek tartjuk, hogy még az Egyházon belül is egy kisebbségnek a lelki nyugalmára legyünk, első sorba tekintettel? Mondjuk a magyar társadalomnak olyan 40%-a kimondottan azt mondja, hogy van egyfajta affinitásunk a hit, a vallás, még a kereszténység felé is! mi pedig ezekkel többé-kevésbé nem is törődünk, méghozzá azért, hogy megvédelmezzük azokat, akik már belül vannak! Mondtam, hogy fájni fog! Tudjátok, hogy a héberben az achzarit szó azt jelenti, hogy jövendő? Ha ezt szó szerint lefordítom, akkor ez azt jelenti, hogy: azok a dolgok, amelyek mögöttem vannak. Ez nagyon elgondolkodtató! A héber ember úgy gondolkozott a jövőről, hogy hát mit tudom én, hogy mi lesz jövőre? Éppen ezért ezek a dolgok a hátam mögött vannak! Amiket látok, az a múlt! Nagy bölcsesség! Mit jelent ez? Azt, hogy az ember visszanéz a múltba, és ott megnézi azt, hogy ott Isten hogyan volt jelen. Ez pedig fölszabadítja őt arra, hogy miközben beszélget Istennel, Isten látja azt, ami az én hátam mögött van, és akkor én nyugodtan mehetek így a jövő felé, mert azzal beszélgetek, aki arrafele is lát! Ezért nagyon fontos lenne az, hogy mi, keresztények, nagyon jó történelemszemlélettel rendelkezzünk! Az Egyház történetét kívülről kellene fújnunk, azért, hogy lássuk, hogy ami ma előttünk áll, az egy nagyon kacifántos történelmi útnak az eredménye! Ne vége, csak egy állomása! Ugyanis általában a ma keresztényei azt gondolják, hogy ahogy most élünk, az mindig így volt! Emlékeztek a múltkori példámra? 300 évig, még csak templomunk sem volt! Hol őrizték az Oltáriszentséget? Lakásokban! Csak úgy! Most képzeljétek el! Ott van az Oltáriszentség, ők meg alszanak! Ha ismernénk csak a saját történelmünket, hogy Isten hogy volt jelen, ebben a 2000 évben a mi kultúránkban, akkor sokkal szabadabbak lennénk! Nem gondolnánk azt, hogy azt kell mindenáron védelmezni, ami ma van, miközben az nagyon nagy kincs és érték! Ezért azt a fölháborító kijelentést kockáztatom meg, hogyha valakit vagy valakiket el kellene engednünk és az Isten kegyelmére és szeretetére bízni, akkor azokat engedjük el, akik már keresztények! Akiket pedig nem kellene elengedni, és akik felé fokozottan fordulni kellene, azon az áron is, hogy emezek megbotránkoznak és elbizonytalanodnak, azok nem mások, mint a gyerekek, a fiatalok, vagyis azok, akik a következő nemzedéket fogják jelenteni! Azokat, akiket még nem segítettünk az Istenkapcsolat vagy a hittapasztalat kibontakoztatásában! Akkor is őket kellene elsősorban segíteni, ha, a már meglévők elbizonytalanodnak és megbotránkoznak! Azt mondtam, hogy ez egy stratégia, és nyilván nem arról van szó, hogy a belül lévőkkel egyáltalán nem törődünk, csak vannak az életben pillanatok, amikor dönteni kell! Tudjátok mit mondott Luther Márton, még katolikus papként? De tetszik ez nekem! Azt mondta, hogy: „Ha kiderülne, hogy holnap lesz a világ vége, akkor ma még ültetnék egy almafácskát!” Luther Márton, ezt jól megmondtad! Például egy katolikus templomban, egy katolikus Szentmisén, egy katolikus pap idézheti Luther Mártont! Na, mit szóltok? Jó, nem? OK!

Tudom, hogy ez nagy falat, amit az előbb mondtam! Én sem bírtam még megemészteni! J

4. Fogadjuk el, hogy a jövő kereszténysége nem lesz egységes, hanem társadalmilag, történelmileg, kulturálisan tagolt, és fáziseltolódásban élő. Vagyis egyszerre élnek benne olyan nemzedékek, amelyek igazából egymást sosem fogják már megérteni! Akiknek a kultúrája, 70-90 év távlatában, olyannyira különbözik egymástól, hogy nem is kell, hogy ők egymást teljesen értsék! Valamiféle békés együttélésre kellene törekedni! Engedni, hogy az idős néni élje a maga hitét, és őt nem kell megváltoztatni, és nem kell neki Karl Rahnerről előadást tartani! Ne szükséges! Ha pedig megkér az idős néni, hogy a hihetetlenül, esztétikailag kifogásolható minőségű, műanyag Szűz Mária szobrot szenteljem meg, akkor meg kell, hogy szenteljem, azzal az áhítattal, amely az én hitemből fakad! Nem pedig  Szűz Mária szoborból… Engedni kell, hogy ezek hadd éljenek egymás mellett! Ha pedig provokálnak, mert mindig provokálnak minket, hogy most akkor melyik az igaz, akkor nagy szeretettel, nem kell válaszolni! Most, hogy nem kell válaszolni, ezalatt azt értem, hogy nem döntjük el, mert nem szükséges eldönteni! Például: Most melyik az igazi egyházi zene? Az orgona vagy a gitár? Na, ezeket a kérdéseket, szabad így szépen túllépni! Nyugodtan! Hát pengesd öcsém, pengesd, ami belefér! Te meg bátyám, nyugodtan nyomogasd, meg pedálozzál! J Nem? Inkább az orgonán pedálozzon, mint máshol! J Vagy ahogy pedig a zenetanárom évről-évre, egyre csak hízott, és mivel idősebb volt, ezt már szabadott is neki… Igen ám, csakhogy bizonyos, nagyon gyors tételek eljátszásához, nem fért oda! Ezért, amikor fogyókúrába kezdett, akkor lehetett tudni, hogy valami gyors klasszikust fog eljátszani nemsokára, mivel megfelelés volt a testsúlya és az eljátszott darabok között.

Na most, egyidejűleg kellene támogatnunk ezeket a közösségeket, lelkiségeket, nyugodtan! Tudnunk kellene elfogadni, hogyha kiderülne, hogy mi értjük külön-külön ezeket a közösségeket, de ezek a közösségek nem értik egymást, ez akkor sem baj! Azt is szabad megengedni, hogy ezek a fáziseltolódásban lévő rétegek, nyugodtan ütközzenek egymással, mert majd megerősödik ki-ki, a maga hitében!

A kereszténység többé vallásszociológiai szempontból nem lesz egységes. Na, és aztán?

A következő pont. Á, nem, azért mégiscsak elmondom, amit az előbb benyeltem, de mégsem kellett volna! Egy kedves idős néni, akinek nem mondom meg a nevét, de egyébként Rózsika néni a neve. Na például én nem élnék úgy a hitéletemben, mint Rózsika néni. Már miért élnék úgy? Nagyon megfelel magam számára az enyém. De a Rózsika néni az olyan ám, hogy Mindenszentek ünnepére krizantémot… (Most Feri atya érdekes kvíz játékot kezd el azzal, hogy a krizantémot most m vagy n betűvel kell-e írni, és még telefonos segítséget is igénybe kíván venni, mert nem elég neki a közönség véleménye. Sőt a végén már odáig fajul a dolog, hogy egy hitvita kezd erről a témáról kialakulni, és demonstrálásra került végül az, hogy nem kell ezt most azonnal eldönteni, majd pedig bölcsen átlépünk a kérdés fölött és megállapíthatjuk, hogy tudunk enélkül is boldogan élni. J)

Tehát akkor a Rózsika néninél tartottunk. Rózsika néninek ez a virágja, ez úgy növekszik, hogy ő Mindenszentekre hozza őket csúcsformába. J Ez az ő hitéletének egy nagyon fontos cselekvése! Hónapokon keresztül öntözgeti, nevelgeti, az eső ellen pedig piciny esősátrat készít nekik, és akkor most jön a trükk! Tudjátok, hogy nő föl egy ilyen növény igazán, úgy hogy ilyen legyen? Ismeritek ezt? Hm? Feje van neki! Úgy, hogy serkennek ki a kis bimbók, és lecsípi őket, mert különben nem lesz ám ilyen tömött bucija neki! Nem lesz neki, hanem enélkül csak egy ilyen kókadt kis buckóka lesz, és nem fog három hétig Mindenszentek ünnepe után, így bucizni a templomban! Tehát Rózsika néni, esősátor, simogatás, nyesegetés, kis rügykezdemények eltiprása, és utána a mi nagy ünnepünkön, ott pompázik, egyetlen bucival! J Ez egy gyönyörű szép, hitéleti valami! Nagyon szép! Hát kell, ennél több? Hát nekem igen, de a Rózsika néninek ez az igazán gyönyörű! J Isten éltesse Rózsika nénit!

5. Legyünk készek arra, hogy a valós egység és béke érdekében, itt és most, elálljunk egy egyébként jogos és legitim cél megvalósításától! Ez iszonyú nehéz! Mégis, hogyha ez a nagyon sajátos áldozatvállalás nincsen meg bennünk, akkor nem lesz egység, és béke sem lesz! Szabad nekünk is hívőnek lenni, és azt gondolni, hogy bár ehhez jogunk van, ez legitim volna, szabad lenne, jó is lenne, és mégis az egység érdekében szabad azt mondani, hogy majd később. Szabad, és tudni azt, hogy ettől még fogunk tudni tovább élni! Ez egy picit kiegészíti az előző szempontokat.

6. Legyünk önmagunkkal szemben kritikusak és igényesek! Törekedjünk maximális megértésre, másokkal szemben, és ne vonjuk kétségbe a másik jó akaratát, hitét, kereszténységét! Na most, fölállíthatnánk egy olyan elvet, hogy legyünk kíméletesebbek az ellenségeinkkel, mint a barátainkkal. Az ellenség szót ötször idézőjelbe teszem. Törekedjünk sokkal nagyobb együttműködésre azokkal, akik másképpen gondolkoznak, de keresztények úgy, mint én! Legyünk velük szemben sokkal… és akkor ezt itt most ti ki tudjátok egészíteni. A komoly kritikáinkat pedig, fordítsuk befelé, magunk felé, meg azok felé, akikkel egyébként olyan jól megvagyunk, és akikkel olyan jól ki tudjuk mondani, hogy mi a tuti! Azokkal szemben legyünk kölcsönösen sokkal kritikusabbak!

 

Akkor itt most szeretnék egy picit megállni, és szeretném az elmúlt néhány alkalommal kapcsolatos mondanivalómat is kritika tárgyává tenni, hogy ne csak beszéljek róla, hanem meg is tegyem. Ezt abban a formában szeretném tenni, hogy néhány mondattal hadd mondjam el a saját érintettségemet! Ezt fontosnak tartom, mert fontos, hogy tudjátok, hogy ahonnan a szavak jönnek, az az illető, hogyan egyoldalú, és hol vannak a gyönge pontjai! Ez segíthet abban, hogy az én szavaim jó értelmezésre leljenek. Nem szocializálódtam bele az Egyházba, 18 éves koromban kerültem először templom közelébe, és az én szerencsém és szerencsétlenségem egyszerre az, hogy egy hitelesen hívő közösségre találtam, ahol egy hiteles és élhető kereszténységgel ismerkedtem meg, és jólesett nekem kereszténnyé válni. Abban a naivitásba éltem, hogy a kereszténység ez! Akkor pedig, amikor elkezdtem a teológiára járni, kiléptem a magam kis védett üvegburkából, és akkor rájöttem, hogy létezik kultúrkereszténység, hogy én eddig valami hihetetlenül jóval találkoztam, de hogy ami általában keresztény néven fut, az nem ez! Ez pedig engem hihetetlenül megpróbált! És én csapkodtam és dühöngtem, és elkeseredtem, és bűnöket követtem el. Nem voltam bölcs, hanem nem tudtam, hogy akkor most mi van! Fenyegetve éreztem magam és féltem, szorongtam attól, hogy akkor most mi lesz, most akkor mi van? Ezért én begyűjtöttem, saját magamnak is köszönhetően, egy csomó sérelmet, a kultúrkereszténység részéről, egyházi vezetők részéről. Ezért én egy folyamatos, komoly vívódásban és tusakodásban vagyok, hogy megőrizzem a saját hittapasztalatom és Istentapasztalatomat, a magam közösségi élményét, hogy ezt továbbvigyem! Ezért pedig nem vagyok teljesen pártatlan, hogy finoman fogalmazzak! Ezért sokkal kritikusabb vagyok, az általam kultúrkereszténységnek nevezett alakzat iránt, mint ami talán reális lenne! Ezek, elsősorban az én személyes sérelmeimből, fájdalmaimból fakadnak, amelyekkel sokat dolgozok, de nem értem még a végére, és nem is fogok soha! Ezt muszáj veletek közölnöm, azért, mert aki a kultúrkereszténységben szocializálódik, amelyben ott van a hiteles kereszténység is, és hát hogy vitathatnánk azt el, számára az egész élete összefonódik ezzel a sajátos kultúrával. Amikor pedig én kritikus vagyok, és kultúrkereszténységről beszélek, máris bántalak téged, sértem a te értékeidet, a te Istenélményedet, mindazt ami számodra jelenti az életet, a hitet, az Istentapasztalatot. A szavaim, mintha ezt sértenék, és bántanák, és lenéznék, és leértékelnék. Pedig ezt nem akarom! De te ebbe nőttél bele, ha ebbe nőttél bele! Neked nagyon nehéz a kettőt különválasztani, nekem meg nagyon nehéz összetenni! A nyűglődéseim általában abból vannak, hogy állandóan egy olyan, számomra sohasem élt, keresztény kultúrához kell közelednem, amely mégcsak nem is vonzó számomra. De ahhoz, hogy én éppen a testvéreimmel közösségben legyek, köteles vagyok ezzel a kultúrkereszténységgel valamit kezdeni! Fölismerni az értékeit, hogy hogyan hagyományozódott át nagyon sok, végtelenül értékes és emberi, még akkor is, ha a kultúrkereszténység sok esetben inkább volt kultúra, mint kereszténység!

Ezt nagyon fontos volt nektek elmondanom!

Aztán van egy másik dolog is. Ez pedig az, hogy engem emiatt is hihetetlenül foglalkozat minden nap, hogy mi a kereszténység lényege? Ez izgat, hogy: Mi van Jézus meg köztem? Most talán így tudnám nagyon egyszerűen ezt megfogalmazni. De minél inkább ennyire személyessé tesszük a kérdésföltevéseket, és állandóan azt kérdezzük, hogy mi a lényeg, ez szép lassan elszakít minket a közösségektől, a sokaktól, a testvéreinktől. Itt pedig van egy nagyon nagy csapda, ez pedig az, hogy aki állandóan a lényegre kérdez rá, mint ahogy én itt próbáltam hihetetlen élesen megpróbálni elmondani, hogy akkor mi is itt a lényeg, és mi nem, akkor elkezdünk meg nem értett zsenik lenni! Ez nagyon nagy kísértés, hogy elkezdjük magunkat heroizálni, minthogyha mi különbek lennénk bárkinél, mintha mi többet tudnánk, mint bárki más! Kutya kötelességem magamat ezalatt a kontroll és önkritika alatt tartani!

Ezt nagyon szükségesnek tartottam elmondani! Már csak azért is, mert amikor Jézus itt volt ezen a földön, akkor belépett egy adott kultúrába, élt abban a kultúrában, egy csomó mindent átvett abból a kultúrából. Nincs kereszténység, kultúra nélkül, amely a kereszténységet hordozza, vagy olyan kultúra nélkül, amelyet a kereszténység alkot! Itt ugye egy kölcsönhatás van. Tehát nem gondolom azt, hogy az volna a cél, hogy egy kultúrátlanított kereszténységet próbáljunk meg csinálni, mert ezek abszolút nevetséges dolgok lennének! Csak valahogy annak a létjogosultságával állok itt, hogy de nehogy megszűnjünk rákérdezni a lényegre, és ne gondoljuk azt például, hogy a hit semmi más, mint erkölcsi tartás, semmi más, mint a törvények megtartása, mint megkeresztelt ember, és így tovább.

Jó. Ezt el tudtam mondani? Igen, akkor meg vagyok nyugodva.

7. Létezésünkkel és életmegnyilvánulásainkkal bátran gyakoroljunk hatást az egyházi hatóságokra! Ezalatt azt értem, hogy nem kell jobban félni, mint amennyire érdemes! Szabad nyugodtan, legföljebb nem simogatják meg a bucinkat! Nem baj! Legalább ezekben az ütközésekben rájövünk, hogy miben tévedünk mi! Nem kell minden áron megfelelni, ez nem szükséges! Ez a fajta dinamika a hitnek a virágzásához nagyon hozzá tudna járulni! Az, hogy ez teszik-e valakinek vagy nem tetszik, ez lehet egy fontos kérdés, de nem kell eszerint élni, még akkor is, ha az illető valakinek a püspöke! Nem kell, hogy nekem ugyanaz tessék, mint neki! Ebből pedig az következik, hogy tudatosíthatjuk magunkkal azt, hogy mi is, és az egyházi hatóságok is tévedhetnek! Csak ennyi.

Valaki úgy megrótt engem, így hogy: Feri! Amikor egy komoly, mély pillanat van, akkor ne zúzd szét az idétlenkedéseddel, hát hadd csengjen az le! Most akkor jöjjön megint egy gyerekes történet! Én is azt mondom az ifjú ministránsnak, aki most készül az avatásra, hogy: Amikor csöngettél az Úrfelmutatás után, akkor szépen, lassan rakd le azt a csengőt, mert az úgy szép! Erre mi lett ebből? Csing-csing… Puff! J Most amit az egyik kezeddel adsz, azt a másikkal elveszed? Hát testvérkém, hát finoman! Olyan finoman csinálja már… Tudjátok? Misézek, és akkor erre figyelek…Hm-hm… Hogy annak a csöngőnek a nyelve, hogy ér oda a márványra? J Mégiscsak igaza volt azoknak, akik azt mondták, hogy: Nem kellene fölszentelni! J

8. Merjünk olyan döntéseket hozni, amelyek nem vezethetők le közvetlen módon a keresztény hitigazságokból vagy erkölcsből.

Most Feri atya véletlenül a szájával érdekes hangot ad ki, mire megjegyzi, hogy nem pukizott ám, hanem ezt a hangot csak a szája adta ki, de még maga is meglepődött rajta! J Erre eszébe jut egy történet. J Egerszalókon szokott lenni nyáron az a nagy, katolikus dzsembori, és akkor oda meghívtak egyszer, aztán mát többet nem… J Akkor előadást kellett tartani, és akkor hát kiálltam persze, és ahogy elkezdtem beszélni, és még úgy nem melegedtem be, egy ilyen kis fehér köpet, puff rámegy a mikrofonra. A mikrofon egy álló mikrofon volt. Pont annyira volt messze a mikrofon, hogy ahogy így beszéltem, úgy állandóan láttam ezt a kis fehér pöttyöt, ahogy így kezd zsugorodni, és annyira elvonta a figyelmemet a zseniális mondanivalómról…Ott, ahol egy olyan néhány ezer fő volt csak, nem számít, csupa kedves, hívő ember, érdeklődők, nyitottak a hit igazságaira! Így megálltam és bejelentettem nekik, hogy bár én vagyok az egyetlen ember, aki ezt látom, de bevallom, hogy én leköptem a mikrofont. J Ezt pedig muszáj voltam nektek elmondani, mert annyira beette magát ez a fejembe, hogy nem bírom folytatni rendesen. Lehet, hogy ezért nem hívtak meg még egyszer! Finnyások, vagy mi? Ilyen az, ha az ember nem a keresztény egyházak egyikébe szocializálódik, ugye? Akkor köpködi a mikrofont!

Itt például arra gondolok, hogy a Szentírást tilos lenne a saját vélekedésünk alátámasztására használni, ideológiaként használni! Nagyon kritikusnak kellene ezzel lenni! Tehát egy beszélgetésben, amikor én mondom a nagy érveimet, akkor: Gondold meg Feri húszszor, hogy hozzáteszel-e egy szentírási részt, mert nem arra való!

A másik. Megteremteni azt a szabadságot, hogy esetleg van valami, a konkrét hétköznapi életünkben, amit nem tudunk közvetlenül levezetni valamelyik hitigazságunkból, vagy Jézusnak valamelyik mondatából. Hát van ilyen! Ha egy nehéz kérdéshez érkezek el egy valakivel való beszélgetésben, és egyszerűen nem jutunk semerre, és nem bírunk dönteni, vagy ő nem bír dönteni, vagy egyszerűen ott megrekedtünk, vagy ahogy beszélgetünk, sok minden kiderül, de ő azt mondja, hogy akkor sem tudja pontosan, hogy mi a következő lépés, ekkor érdemes meggondolnunk azt, hogy ezt megbeszélhetné Jézussal! Ezt lehet, hogy már előbb is megtehette volna, de hogy ennél jobb módszert nem nagyon tudok elképzelni, az biztos. Hogy ez most mit is jelent a gyakorlatban, ahhoz most kellene nekem néhány óra, hogy ezt egy picit elmondjam, hogy ez hogy is van, és hogy ez nem egy blöff, amit most mondtam. De érdekes módon, mi papok leszoktunk arról, hogy azt mondjuk valakinek, aki hozzánk jön azzal a kérdéssel, hogy atya, mit kellene tenni, hogy azt mondjuk vagy ajánljuk neki, hogy mi lenne, ha ezt most Jézustól megkérdeznéd, mert ahhoz képest, amit én tudok mondani, az nulla! Nem! Mi általában, ha jön felénk egy kérdés, akkor aztán egyből mondjuk, hogy az hogy is van. De inkább az előzőt kellene bátorítani, és nem ezt! Azt, hogy ő ezt meg tudja kérdezni Jézustól, és arra kellene törekednünk, hogy ennek az útját kialakítsuk. Akkor pedig nem kellek én! És ez nem protestáns gondolat!

9. Mondjunk le olyan pozíciókról, bizonyos hatalomról, amelyek egy adott történelmi helyzetben helyesek voltak, mára azonban akadállyá váltak! Bizonyos pozíciókról, hatalomról, akár még intézményes jogokról is, szabad lemondani akkor, ha az a hitelességünket akadályozza! Inkább legyünk hitelesek, minthogy ragaszkodjunk olyan jogokhoz, amelyek a hitelességünket vonják kétségbe! Inkább álljunk egyet hátra… És ez most lehet, hogy megint nagyon primitíven fog hangozni, de ha az igazság és a szeretet között kell választani, akkor inkább a szeretetet kellene választani! Szabad lemondani arról, hogy kiderüljön, hogy mi volt az igazság, hogy kinek van igaza! Nem baj!

Ne tiltakozzunk azon hatalmak ellen, amelyek minket ki akarnak szorítani a pozíciónkból, pusztán csak azért, mert ezt meg akarják tenni! Ezalatt azt értem, hogy szabad nekik azt gondolni, hogy a kereszténységet vagy a történelmi egyházakat, vagy bármit, el kell egy kicsit taposni! Ezt nekik szabad gondolni! Nekünk meg szabad védekezni, és elmondani azt, hogy mi hogy gondoljuk! Egyrészt sokkal jobban oda kellene állni az emberek mellé, másrészt sokkal jobban kellene képviselni magunkat is! Na, ebben sem vagyunk túl jók… Nyugodtan, szabad kiállni, és azt mondani, hogy: Ez márpedig nem!

10. A mai igehirdetés, teológiai gondolkozás, vallási megnyilatkozások, inkább vegyék tekintetbe azokat, akik a hit mai, vagy jövőbeli formáit élik, mint azokat, akik a múltbelieket. Ez annak egy szelete, amit a 4. pontban mondtam el, ha jól emlékszem. Próbáljunk meg a régieket, nagyon-nagyon tisztelni, őket nem megbotránkoztatni, a hitérzékenységükre, a vallási meggyőződésükre nagyon tekintettel lenni! De ha választani kell, akkor inkább válasszuk azokat, akik a hit mai és jövendőbeli formáit élik, vagy azt szeretnék gyakorolni! Mondanék most egy igen csúnya mondatot. Talán fontosabb a hitnek megnyerni egy embert, aki a jövőben fog hinni, mint kettőt megőrizni, aki a múltban hitt és még ma is hisz! Erre mondom azt, hogy az Egyház üdvözítő stratégiája, és nem biztos, hogy igazam van. De érdemes legalább ezen eltöprengeni!

Mondok erre egy konkrét példát. Eljönnek, mondjuk gyászmisére. A gyászmise egy furcsa műfaj, önmagában még a szó is gondolatba ejtő: gyászünnep, gyász hálaadás. Furcsa. Na mindegy. Ott vagyunk egy gyászmisén, a gyászmisén ott van a közönség, és itt inkább ezt a szót használom, mint a közösséget, amelynek a zöme ilyenkor jön csak be a templomba. Ebben az esetben, ha kiállok, akkor inkább rájuk vagyok tekintettel, mint arra a 7-8, mindig a templomban ott ülő valakire, akinek esetleg furcsa lehet, hogy én most mit is mondtam most, mert ezt nem így szoktuk mondani. Ez nem jelenti azt, hogy a liturgia, az egy ilyen pasztorációs gyakorló terep! A Szent Liturgia, az egy komoly dolog! De!

A zárómondatom, ami egy picit ismétlés lesz már: Bízzuk bátran azokat a testvéreinket Istenre, akik amiatt pártolnának el, mert számukra az az Egyház, már nem az ő Egyházuk, aki azonban a jövő Egyháza lesz! Még ha ez most azzal fenyegetne is, hogy ő most elveszíti a hitét, akkor bízzuk őt Istenre, nyugodtan!

11. Akkor van itt a tervezés és az elkezdés ideje, ha az általános vélemény szerint még várni is lehetne vele. Akkor kell valamit elkezdeni, amikor a többség azt mondja, hogy nyugodtan várhatunk még egy kicsit! Akkor van itt az idő!

Most a sok pontban jön egy kis egység.

12. Az ember szabadságával, jólétével, jogaival törődjünk elsősorban, és ne az Egyházéval! Az Egyháznak kötelessége minden ember jogának, szabadságának, igazságának, és az igazságosságnak a megvalósítása, vagy támogatása, és inkább ez, mint az Egyház jogainak a védelme! Ha néha döntéshelyzetbe kerülünk, akkor válasszuk az emberek jogainak és igazságának a védelmét a saját védelmünk helyett! Nyilván nem lehet mindig így tenni, hát persze. De a történelemben vannak ilyen pillanatok, amikor úgy tűnik, - és a XX. századi történelem sok ilyen példát hoz -, amikor azt gondoljuk, hogyha most kiállunk az emberek mellett, azzal veszélyeztetjük a saját létünket. Ilyenkor az emberek mellett vagyunk kötelesek kiállni, még ha az a saját létünket fenyegeti is, mint az Egyháznak a létét! Nemzetiszocializmus, zsidókérdés, és folytathatnám a sort. Ami nem azt jelenti, hogy például a Magyar Katolikus Egyházban, amelyben a főpapság megszavazza a zsidótörvényeket, mert inkább a saját Egyházának a védelmét tekinti fontosnak, mint a zsidó testvéreinknek a védelmét, hogy ugyanebben az Egyházban papokat ne ölnének meg, ne hurcolnának el, ne halnának vértanúhalált, és az összes ilyen tucatjával, azért, mert ők meg a maguk módján, a testvéreiket védik az Egyház helyett! Tehát azért a történelmi hűség, ne a kommunista propaganda alapján történjen… Ismerjük ezt a kérdést. Az a plébános atya, akinél én kezdtem a káplánkodásomat, maga, a saját kezeivel töltötte ki tucatjával a zsidó testvéreknek a keresztlevelet, és nem kérte, hogy legyenek keresztények! Hogy hogyan hurcoltak el ilyesmiért papokat meg szerzeteseket, hogy hogyan öltek meg papokat és szerzeteseket ezért! Ma éppen a jezsuita rendházban voltam, és ott is 1945-ben több tucat zsidó embert bujtattak. A templom és a rendház között volt egy folyosó, és amikor razziáztak a templomban, akkor átnyomták őket a rendházba, amikor a rendházba, akkor pedig a templomba! Amikor pedig lebuktak, akkor fogták a jezsuita atyát és annyi volt neki. Ilyen történet pedig nem egy, nem kettő van, hanem számtalan! Csak ezekről nem tudunk, vagy nem beszélünk róla! De ezt a kettő érdemes egyben látni, és talán ezt az elvet kimondani, amiről az előbb szóltam.

13. Bátran szolgáljuk azokat, akik készek elfogadni szolgálatainkat, és ezzel együtt ellenségesek velünk. Bátran szolgáljuk azokat, akik ha akarnak tőlünk valamit, akkor azt megkérik, kikövetelik, ahhoz nekik joguk van, vagy bármi más, de egyébként betartanak nekünk! Ilyenek vannak sokan. Nem baj, szolgáljuk őket! Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység azt jelenti, hogy a keresztény ember egy félnótás! Dehogy is! De lesznek pillanatok, amikor el kell ezt dönteni! Inkább gondolja ő azt, hogy belőlem hülyét csinált! Gondolja csak nyugodtan! Ha azt gondolom, hogy én ezzel az ő életét valamiképpen segítettem, még ha ő eközben az Egyházat tovább utálja is, hát csak gondolja így nyugodtan! Ebből a szempontból, azért, mert valaki mondjuk kritikát fogalmaz meg velünk szemben, fogalmazzon nyugodtan! Nem az ő kritikus hajlamának arányában kell őt szolgálni! Aki meg már nagyon kritikus, az meg menjen a fenébe! J

14. Bátran szolgáljuk azokat, akik az Egyház „hatalmi gyarapodásához” egyáltalán nem járulnak hozzá. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy: Szolgáljuk bátran azokat, akiknek a szolgálatához semmi érdek sem fűz, akikből nem veszünk ki mi semmit, a saját intézményes létezésünk érdekében! Nem kell, hogy mindenből nekünk is legyen valami hasznunk! Sőt, az lenne a jó, hogyha úgy tudnánk szolgálni másokat, hogy föl se merülne az a gondolat, hogy ez használ-e nekünk vagy nem! Hanem néha rácsodálkoznánk, hogy: Jé, hogy fenékbe rúgott! Elment a százasommal, és amikor megfordultam, akkor fenékbe rúgott! Szabad ilyet!

15. Bátran szolgáljuk azokat az embereket, még elveket is, akiket támogatva, önmagunknak ártunk. Erre nagyon jó példa az afrikai kereszténység! Afrikában szerencsére más dolgok történtek, mint Dél-Amerikában. Dél-Amerikában csúnya dolgok történtek, Afrikában viszont történtek szebbek. Egy katolikus misszionárius mondta és fogalmazta ezt így meg, hogy: „Évtizedeken keresztül tanítottunk, szociálisan segítettünk az afrikai törzseknek, most ezek az afrikai törzsek megerősödve, ebből a tőkéből is, szellemi, erkölcsi, és mindenféle kulturális, közösségi tőkéből, megerősödve és felnőve, kiutasítottak minket.” Na, és aztán? Akkor itt, az volt a történelmi küldetésünk! Nem baj!

16. Ehhez tartozna az is, hogy ne kössünk szövetségeket uralkodó hatalmakkal, fönnmaradásunk érdekében, ha ez az igazak elárulásával jár! Mert mindig vannak a média kizárásával kötött dolgok. Vannak és lesznek. De olyat meg ne kössünk, ami az igazak elárulása árán ad nekünk oltalmat!

Hát, ez egy hihetetlenül sűrű alkalom, ugye? Úgy belehúztam, mint a fene! Most kellene mondani egy viccet, és akkor befejezni, csak most nem jut az eszembe semmi… J Na, akkor mondom tovább, és akkor a következő ponttal, most be is fejezzük ezt a kisebb egységet.

17. Bátran szolgáljuk azokat, akik a ma kultúrájának és világának áldozatai és kárvallottjai. Munkanélküliek, hajléktalanok, és mások. Ugyanis mi, mint történelmi Egyház, multinacionális cég vagyunk. Rendelkezünk azokkal a képességekkel és adottságokkal, hogy önmagunkat intézményesen is tovább éltessük. Azonban, ez azon az áron lehetséges, hogy összefonódunk a ma kultúrájával. Ez nem baj, ez természetes. De a saját túlélésünk valamiképpen azt is eredményezi, hogy másokon keresztül, mások kihullásán keresztül tarthatjuk fönn a saját létezésünket! Ezt ne bagatellizáljuk el! Mert amikor te keresztény polgárként, - és ez most nem jobboldali vagy baloldali dolog -, tudod használni a számítógépet, és el tudsz menni nyugatra egyetemre, és lehetőséged van azokkal a gazdasági eszközökkel élni, amikkel nagyon soknak nincs lehetősége élni, és közben te keresztény is vagy, akkor azt gondolom, és nem szoktam ezt mondani, de be kell látnod, hogy a te fönnmaradásod, más emberek veszésén keresztül történik. Mert ma egy ilyen világban vagyunk! Én nem mondom, hogy ez jó, de így történik! Ezt pedig ne magyarázd meg, hanem ki kellene mondanunk, hogy aki az utcán van, az nem feltétlenül azért van az utcán, mert nem szeret dolgozni! Hagyjuk ezeket! Ne magyarázzuk meg, hogy miért szabad nekünk az elithez tartozni, mert valamiképpen a ma Katolikus Egyházának a tagjai, a társadalomnak a felső rétegéhez tartoznak! Ezt ne dumáljuk ki, mert semmivel sincs nagyobb jogunk élni, mint azoknak az általános iskolát sem elvégzett testvéreinknek, akik egy kis faluban nevelkednek! Nincs esélyegyenlőség! Nincsen! Ez csak egy szólam! Ezért nekem kötelességem őértük dolgozni! Nem hogy lehet, meg hogy ilyen empatikus vagyok, meg segítsen az, aki annyira szereti őket, meg aki olyan érzékeny lelkű… Nem szabadon választott gyakorlat, ha keresztény vagyok! Na, most jól megmondtam a tutit! (Köszönöm Neked Feri atya, hogy megmondtad! Végre valaki megmondta! U.B.)

Akkor most befejezem.

A következő alkalommal lesz még egy adag, és akkor majd utána veszünk egy nagy levegőt, és valami teljesen más témába fogunk belefogni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari