Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében 3.

2004.11.23.

Megosztom
Elküldöm

Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében - tanult hit.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Belecsapunk, és ma, reményem szerint be is fogjuk fejezni ezt a nagyobb egységet, és akkor majd utána egészen biztos, hogy egy teljesen más témába fogunk kezdeni, valami olyasmibe, ami sokaknak érdekes lesz és tetszeni fog. De akkor előtte, ezt most fejezzük be.

Van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó hírem, hogy csak 32 szempont van, persze nem mára, mert vagy húszat már vettünk, tehát mára már csak olyan 15 körüli szempont maradt, ez már amolyan laza lesz. A rossz hírem pedig az, hogy egy hét komoly munkája sem volt elég ahhoz, hogy egy jó kutyás vagy cicás történetet szerezzek, tehát ezt most előre elmondom nektek azért, hogy ne érjen csalódás titeket, és ha ezt várnátok, hogy mikor jön, akkor ne lepődjetek meg, ha nem jön. Ű

Most tartanék egy szokásos, rövidke ismétlést. Azzal a kérdéssel kezdtük, hogy: Mit tegyünk, ha látjuk azt, hogy nagyjából milyen helyzetben vagyunk? Talán most már ez a 20 szempont elég volt ahhoz, hogy azért arra rácsodálkozzunk, hogyha a személyes hitünkről van szó, a személyes és egészen bensőséges, Istennel való kapcsolatunkról, - és most mindegy, hogy Istennek hívod-e vagy nem, vagy egyszerűen csak spirituális útnak, vagy lelki útkeresésnek -, és ha valamiképpen ezzel foglalkozol, és ezt a lehető legszemélyesebb dolgodnak is éled meg vagy tartod, akkor is úgy tűnik, hogy ez nem választható el attól a kultúrától, attól a környezettől, attól a társadalomtól, attól a múlttól, ami egyszerűen adottságként előttünk áll. Tehát ez a kettő egymásra felelget, és éppen ezért muszáj erről egy kicsit beszélni, de ezt ma be is fejezzük. Szükség van tehát egy belső párbeszédre, a hívő énünk meg a racionális-tudományos énünk között. Nem elég hitigazságokat megfogalmazni, hanem el kell mondani, hogy mire lehet azokat használni, és ezeket a tapasztalathoz kell közelíteni. Aztán, az Isten és az Egyház üdvözítő stratégiája nem ugyanaz. Ekkor kezdtem el mondani a csúnyaságaimat: Nem azzal kellene törődni elsősorban, hogy a már meglévőket védelmezzük, hanem hogy bárki mást hozzásegítsünk az Istenkapcsolathoz vagy a hithez. Azután, fogadjuk el, hogy a jövő kereszténysége nem lesz homogén, hanem társadalmilag, történelmileg fáziseltolódásban lesz talán mindig is. Azután, legyünk készen arra, hogy a valós egység és béke érdekében itt és most elálljunk egy-egy jogos igényünktől vagy követelésünktől. Legyünk önmagunkkal szemben kritikusak és igényesek. Aztán, létezésünkkel és életmegnyilvánulásainkkal bátran gyakoroljunk hatást az egyházi hatóságokra. Ez a kedvenc szempontom! J Aztán merjünk olyan döntéseket hozni, amelyek nem vezethetők le közvetlen módon a keresztény hitigazságokból vagy erkölcsből. Aztán, mondjunk le olyan pozíciókról, amelyek egy adott történelmi helyzetben helyesek voltak, mára azonban akadállyá váltak. Aztán, a mai igehirdetésünk, vallási megnyilatkozásaink, elsősorban azokat vegyék tekintetbe, akik a hitnek a jövendőbeli formáira készek és nyitottak. Aztán, akkor van itt a tervezés ideje, és az elkezdésé, ha a többség azt mondja, hogy még lehet vele várni. 13. Az ember szabadságával, jólétével és jogaival törődjünk elsősorban és ne az Egyházéval. 14. Bátran szolgáljuk azokat, akik készek elfogadni szolgálatunkat, még akkor is, ha ellenségesek velünk. Bátran szolgáljuk azokat, akik az Egyház, úgymond „hatalmi gyarapodásához” egyáltalán nem tudnak hozzájárulni, esetleg nem is akarnak. Aztán, szolgáljuk bátran azokat az embereket és elveket, akiket támogatva önmagunknak is árthatunk, vagy pedig ez fenyegető lehet ránk nézve. Aztán, itt volt az utolsó pont: Szolgáljuk bátran azokat, akik a ma kultúrájának, világának áldozatai és kárvallottjai, mert hiszen mi is ebből a kultúrából élünk, és ha mi nyerünk, ez mások vesztesége és nyeresége által történik, mert egy ilyen logikájú világban élünk, ha tetszik, ha nem. Ez pedig, egyfajta felelősséget jelent!

19. Csak akkor lehetünk a szabadságosság, az igazságosság, az emberi jogok védelmezői, előmozdítói, ha ezek az Egyházon belül is megvalósulnak. Ne próbáljon meg az Egyház az emberi jogok, az emberi szabadság, és egyéb csodás dolgoknak a hirdetőjenként föllépni a világban, ha ezeknek belül nincs meg a kellő tere és lehetősége! Azért, mert egyszerűen nevetségessé válunk! Eszembe jutott egy kedves atya, aki számomra nagyon sok tapasztalatot adott át. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy az általa nagyon jól működő egyházközségben, mégis hogy alakultak így a dolgok? Ő pedig kapásból azt mondta, hogy: Az ötleteknek a 90%-a nem tőlem származik! Mindaz, amit itt látsz, annak körülbelül a 10%-a van tőlem, a 90%-a a többiektől! Nyilván ez föltételezi azt, hogy ő kapcsolatban van a többiekkel, akiknek a véleménye olyan fontos, hogy adott esetben a saját véleménye elé is tudja azokat helyezni!

Aztán, mondjuk ki nyugodtan, hogy ahhoz, hogy ez megvalósuljon, hogy az Egyházon belül a szabadságosság, az igazságosság, és az emberi jogok valóban úgy tudjanak érvényre jutni, ahogy azt olyan szívesen hirdetjük ki felé, ahhoz a struktúránk folyamatos reformjára van szükség! Ma is! Ez a reform nem odázható el, és egyszerűen azért nem, mert akadálya ezen értékek megnyilatkozásának! Például, vegyük a papközpontúságot. Ritka az a pap, aki úgy működik, hogy a közösségében a 90%-ot nem ő hozza, hanem a többiek! Jelenleg pedig egy olyan faramuci helyzetben vagyunk, hogy a papközpontúságnak a megváltoztatásáért a pap teheti a legtöbbet! Egy olyan helyzetben vagyunk, hogy olyan nagymérvű még ez a papközpontúság, hogy olyan papokra van szükség, akik a saját hatalmukat kezdik el tudatosan korlátozni, akik nagyon tudatosan kezdik átadni a lasztikat nektek folyamatosan, még akkor is, ha közben, - mert ezt tapasztaljuk -, egy ilyen fölfakadó, néha dühös, néha elégedetlen, csalódott igény merül föl, hogy a pap visszamenjen oda, a tetőre, és onnan ossza az okosságot. Ez nagyon nagy kísértés! Pontosan ugyanúgy, mint a beszélgetésekben, amikor te kérdezel tőlem valamit, és én azt gondolom, hogy nekem erre válaszolni kell. Nem kell feltétlenül válaszolni, hanem abban kell téged segíteni, hogy te a kérdésedre megtaláljad a te saját válaszodat! Ez pedig a papra is maximálisan érvényes. Tehát itt önmagunkat kellene, nagyon sok helyzetben a központi szerepből kivenni, azért, hogy ti rá tudjatok egyáltalán lelni vagy csodálkozni arra, hogy mi minden van a ti kezetekben, hogy mennyi lehetőséget ad Isten nektek, és nem én, mert én csak elállok az útból. Ezért jelenleg úgy tűnik, hogy a struktúra még annyira ilyen, hogy a papok tehetnek a legtöbbet azzal, hogy folyamatosan félreállnak, ott, ahol nem kell, hogy középpontban legyenek! Még akkor is, ha őket ezért szidják, azok, akik ezt nem értik, vagy nem tudnak vele mit kezdeni. Nem csoda, ha ez nagy indulatokat vált ki, mert hiszen, sok száz éven keresztül arra szocializáltunk titeket, hogy hallgassatok, és mi pedig majd megmondjuk, hogy mit és hogyan kell csinálni! Lehet, hogy a paphiánynak valami Istentől rendelt oka az, hogy ne bírjuk már nélkületek! Carl Gustav Jungot megint fölkeltjük! Ő azt mondotta, hogy: „Az ember olyan rest lény, hogy csak a halálveszélyben hajlandó változni!” Lehet, hogy mi is olyan restek vagyunk, hogy akkor vagyunk hajlandók változni, ha már a mi bőrünkre megy! Tehát amikor eljutok oda, hogy 180 lett a vérnyomásom, hogy 90 alá nem megy a pulzusom, hogy reggel hányingerrel ébredek, hogy övsömöröm van kétévente, akkor mondjuk kialakul a gyomorfekélyem, hogy a beleim ki vannak purcanva, hogy romlik a szemem évente egy dioptriát… Mondjam még? Tehát hogy akkor esetleg elgondolkozok azon, hogy nem lehet az, hogy egy kicsit titeket is szóhoz kellene engedni, hogy esetleg nektek is van valamitek, amit beadhatnátok? Lehet, hogy rajtunk ez segít! Az, hogy beteggé kell összpontosítani magunkat, és aztán majd ráébredünk, vagy megdöglünk. Ez egy nem rossz alternatíva, nektek! J

20. Ne váljunk politikai, társadalmi érdekek eszközévé, hanem inkább a társadalom és a kultúra lelkiismeretévé! A mai alkalommal súrolni fogom a politikai áthallások mezejét. Itt is eljutottunk egy ilyen áthallásig, és hogyha halljátok azt, akkor nyugodtan benne van! Tehát nem célunk az, hogy bármiféle evilági, politikai, bármilyen érdeknek mi legyünk a támaszai és nem tudom én milyen mozgatói! 1972 decemberében, Spanyolországban a Franco diktatúrát megelégeli a Katolikus Püspöki Kar. Decemberben odáig jutnak, hogy egy püspöki nyilatkozatot adnak ki, amelyben elítélik a diktatúrát. Ezt pedig elküldik az egyházi vezetők az állami vezetőknek is, és ez hatalmas botrányt kelt! Ha jól emlékszem a belügyminiszter annyira fölháborodik, és nem érti, hogy lehet az, hogy a katolikus Egyház részéről a fönnálló hatalom felé ilyen súlyos kritika fogalmazódik meg, hogy a püspöki kart megkerülve a Pápától magánkihallgatást kér. Vagyis az a logikája, hogy a Pápa szóljon rá a Spanyol Katolikus Püspöki Karra, hogy támogassa továbbra is a diktatúrát! Tudjátok, hogy mi történt? Olyan jó történet! Az történik, hogy amikor bejelentkezik a spanyol belügyminiszter a Pápához 1972-ben, akkor a Kúriáról egyetlen mondatos üzenet hangzik el felé, hogy: „A Pápa sajnos, könnyű náthában megbetegedett, ezért nem tudja fogadni a belügyminiszter urat!” Ez a diplomáciai kegyes hazugság, amiről azt mondtam, hogy azért az sem annyira jó! És akkor tessék, a Kúria ezt mondta… Nem tudom, hogy akkor a Pápának volt-e könnyű náthája? Nem tudom, de ezzel majd ő elszámol… J Mindenesetre a spanyol belügyminiszter ki van rúgva! Ez egy jó példája a közelmúltból annak, hogy: Lehet egy Püspöki Kar is tökös! J Szabad neki, mert nem semleges neműek! Ide is van írva a neve: Lopez Bravo, őt rúgták ki!

Mondjuk, arról is lehetne beszélni, hogy amikor a liberalizmusról nyilatkozunk, akkor ezt sokkal átgondoltabban és árnyaltabban kellene tennünk! Azért, mert ma a szavaknak olyan hallatlanul más jelentése van, hogy ha mondjuk ezalatt bárki is azt értené, főleg ha minél messzebb van az Egyháztól, hogy az Egyház a szabadságot nem szereti, vagy az ember-és a szabadságjogokra mond nemet, akkor ez nagyon nagy baj lenne! Ezért a szóhasználatunkkal és a fogalmazásunkkal csínján kellene bánni!

21. Kérjünk bocsánatot a bűneinkért! Ne az egyes ember, hanem a közösség, az Egyház. Mondjuk a Magyar Katolikus Egyház nem tette meg még kellőképpen azt, amit meg kellett volna tennie! Persze én látom ezt így… Amikor beszéltem nektek, hogy a rendszerváltáskor volt egy hihetetlen nagy, történelmi pillanat, ami az Egyháznak is egy nagy-nagy pillanata volt, az igazságosság és a kölcsönös megbékélés terén. Ezt elszalasztottuk! De soha sem késő letérdelni az oltár elé, és bocsánatot kérni a múlt bűneiért! Ez még akkor is így van, hogyha ezt a bocsánatkérést senki más nem követi! II. János Pál pápa tud úgy bocsánatot kérni, hogy nem kéri számon aztán a protestáns egyházakon vagy államhatalmakon, hogy ők, miért nem kérnek bocsánatot? Azért, mert az rájuk tartozik! Engem kifejezetten ambivalens érzések zargattak akkor, amikor Mindszenty József atyát újból eltemettük az Esztergomi Bazilikában. Azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy most a Magyar Katolikus Egyház bebújik Mindszenty József reverendája alá vagy mögé! Mert egyfelől őrá is lehet hivatkozni, másfelől pedig le kellett volna térdelni, és elmondani azt az Istennek és az embereknek, hogy a diktatúra évei alatt sok bűnt is elkövettünk, hogy kollaboráltunk, hogy a magunk módján ügynökösködtünk! Le kellett volna térdelni, és ezért bocsánatot kérni, nemcsak Istentől, hanem tőletek is! Nemcsak a múlt nemzedékétől, hanem a jövő nemzedékétől is! Méghozzá azért, mert egy ilyen keresztény örökséget hagyunk rátok… Ez a kettő egyszerre volt jelen a Magyar Katolikus Egyház történetében 40-45 évig! Erről szabad volna beszélni, és ezért bizonyos szempontból nincs jogunk senkit sem számon kérni arról, hogy nem fedte föl a múltját, hogy nem volt az igazságosság bajnoka, és nem 1989-ig, hanem azután, és méghozzá azért, mert mi sem tettük meg! Éppen ezért ezt nem vethetjük senkinek sem a szemére! Ezt legalább mondjuk ki, és nem mondom, hogy szégyelljük el magunkat, de tartsunk bűnbánatot! De legalább, én most előttetek ezt el tudtam mondani! Ha elég tökösek lettünk volna, ezt megtehettük volna 1989-ben vagy 1990-ben! Ezt pedig a társadalom nagy része vagy követte volna vagy nem… és mindegy is, hogy követi-e, a mi szempontunkból.

22. Ezek után merem azt mondani, hogy váljunk a megbékélés és a kiengesztelődés szolgáivá az Egyházon belül és kívül! Rengeteg megosztottság van köztünk, meg bennünk. Amit a legjobban utálok, az a hagyományőrzők és a hagyományteremtők közötti megosztottság! Utálom, hogyha engem valaki, valamelyik skatulyába belerak! Mert úgy tűnik, hogy nemegyszer a hagyományőrzők lesznek a következő nemzedék új hagyományának az előkészítői, akikhez vissza lehet nyúlni, olyan bölcsességért, amit a ma hagyományteremtői elvesztettek. Ez nagyon izgalmas dinamikát hordoz az Egyházon belül! Voltak olyanok, akiket meghaladtak, majd kiderült, hogy hozzájuk vissza lehet nyúlni, és van ott valami friss és eleven. De nagyon sok ilyen megosztottság van köztünk! Itt nagyon nagy a felelősségünk! Ez a szolgálat konkrét és tényszerű kellene, hogy legyen! Olyan nagy élmény! Ha Franciaországban vagytok, menjetek Taizébe! Nagyon jó hely! Csak úgy menjetek el, ücsörögjetek le ott az imateremben, gyönyörű gyertyák vannak, meg szép, meg minden… Kicsit kemény a fenéknek, és ezért vigyetek meleg pulcsit, vagy valamit, és arra ücsörögjetek rá, és akkor ott egy kicsit ücsörögjetek! Nagyon nagyszerű! Amikor én most Franciaországban voltam, tudjátok ott lődörögtem Taizében, és először is vettem egy olcsó kólát 60 centért, és akkor utána ott sétálgattam, hallgattam a különböző nyelveket, be-bementem ide-oda, és akkor egy óra után máris lebuktam! Nem a kóla miatt, hanem valaki utánam jött, és így szólt, hogy: Feri atya! Te vagy az? J Na, nesze neked! Én voltam az, nem tagadtam le! Szóval olyan emberekre volna szükség, akik a kiengesztelődést, a megbékélést, konkrétan megvalósítják, és nem csak dumálnak róla, mint én! Mondjuk olyanra, mint Roger Schütz!

Egyszer beszéltem egy közösségben arról, egy kicsit provokatív módon, hogy nem olyan régen, egy szocialista párti képviselőnél ebédeltem. Nagyon jó beszélgetést folytattunk, mondtam ebben a közösségben. Dermedt csönd lett, majd egyetlen reakció érkezett, attól a valakitől, aki a leggyorsabban ébredt föl, hogy: De ugye nekünk nem kell elmenni? J Tudjátok ez egyszerre mosolyogtató, meg szomorú is egyben! Hallatlanul szomorú! Na, most akkor még mélyebben megyek, és még rázósabb lesz, amit mondok, annyira, hogy a következő alkalommal legalább ötvennel kevesebben leszünk. Van itt ez a népszavazás… Hát, annyit nyűglődök vele, mint a fene. Hánykódok, vívódok, hogy mi is van itt? Aztán tegnap vagy tegnapelőtt valami okosság az eszembe jutott. Már én annak gondolom, de ti majd elmondjátok, hogy az-e! De előtte mondok még egy történetet, ami ugyanerre vonatkozik. Annyira nyugtalanított ez a kérdés! Szombat délelőtt is együtt voltam egy keresztény közösséggel. Nem én hoztam a témát, hanem ők. Akkor gyakorlatilag mindenki azt az elvet képviselte ott, hogy: Igen! Engem pedig ez nem hagyott békén, és megkérdeztem tőlük azt, hogy: Ezt én értem, hogy igen, de ti ezt keresztény emberként mondjátok, vagy másképpen? Mondjátok meg nekem, - húsza ültek ott, felnőtt emberek, férfiak és nők, mind értelmiségi keresztény -, hogy ti, keresztény emberként mondjátok-e ezt vagy másképp? Hogyan született meg ez az igen? A ti keresztény voltotok hogyan van benne ebben az igenben, ha ti igent mondotok? Erre azt mondtam, hogy erre a kérdésre szánjunk 20 percet. És 20 perc alatt semmi érdemleges nem született meg! Ez engem abba az irányba vitt, hogy arra gondoljak, hogy amikor valaki az igenjét valami keresztény dologgal ideologizálja meg, akkor ez ideológia! Mert ha nem volna az, akkor meg tudná mondani, hogy az ő keresztény voltából az igen, hogyan fakad, hogyha ő igent fog mondani! 20 perc nem volt elég 20 embernek, hogy egy épkézláb gondolatot összehozzanak! Ez számomra megdöbbentő! Most nem arról van itt szó, hogy igent kell-e mondani vagy nemet, vagy igent lehet vagy nemet, és remélem átment nektek, hogy most nem erről beszélek, hogy mit kell mondani! Hanem, hogy a keresztény volt nem jelenik meg egy ilyen szavazásban! Ennél a 20 embernél nem jelent meg, mert nem tudták elmondani, hogy ez számukra hogyan adódik abból, hogy ők keresztények! Én vártam nagyon, hogy mondják, de nem mondták! Aztán pedig ebből egy következő gondolat jutott az eszembe. Hogyha valaki elmegy erre a szavazásra és behúzza ott, hogy akarja a kettős állampolgárságot, akkor, - és most ez egy nagyon szenyó dolog lesz - , én azt gondolom, hogy van ott egy harmadik kérdés is, ez pedig az, hogy miközben behúzod ott, hogy igen, feltéve ha azt húzod be, akkor van ott egy harmadik kör, és oda az van írva, hogy: Most igent mondasz-e azokra, akik nemet mondanak? Ez a harmadik kör! Az az én kérdésem, hogy minél inkább azt mondja valaki, hogy keresztény, és ő a kereszténysége okán fogja behúzni, hogy igen, akkor behúzza-e azt az x-et vagy keresztet, abba a képzeletbeli harmadik karikába, ahol az szerepel, hogy igent mondok azokra, akik most nemet mondanak? Mert hogyan lehet az egységre hivatkozni akkor, ha közben nemet mondok azokra, akik meg a határon belül vannak? Nem furcsa? Nekem igen! Olyan értelemben nem furcsa, hogy láttam már ilyet! Ezért talán azt ajánlanám, és ez egy ilyen önismereti tréning is lehet, hogy ha te azt húzod be, hogy igen, és nem mondod azt a többiekre, akik nemet mondanak, hogy rátok is igent mondok, te inkább ixeljél! J  Mondtam, hogy genyó leszek! Tudjátok mit? A keresztet hagyjuk meg azoknak, akik mindenkire igent mondanak, még akkor is, hogyha ez nehéz, és még akkor is, hogyha ez a harmadik igen egy folyamatban valósul meg! Ez egy magánvélemény volt! Ok? Én nem tudom, de ide jutottam!

Annál a pontnál mondtam ezt el, hogy váljunk a megbékélés és kiengesztelődés szolgáivá, az Egyházon belül és kívül! Tudjátok, nem álltam meg, és elmondtam ezt a mondatot vasárnap a szószékről is! amikor pedig elmondtam, hogy akkor ixeld, vagy nem tudom én mit csináljál, akkor volt, aki kiment a templomból! Ezt csak úgy elmondtam… És aki kiment, nem is jött vissza… Tehát nincs aznap vasárnapra érvényes Szentmiséje! J Ugye, nem éreztétek ezt úgy, hogy ezt most a hatalmi pozícióból mondtam? Nekem volt… J Ezzel most azt akartam demonstrálni, hogy a papnak is van mája! Ő is ember, na!

Itt most jön egy újabb, nagy egység.

23. Miközben az erkölcs alapjai változatlanok, az erkölcsi normák korhoz és kultúrához kötöttek, ezért a normák születnek és meghalnak, válhatnak egyedi megoldásból kötelező érvényűvé, - a kötelezőt most erősen javallott érvényűvé - , és erősen javallott, marginális megoldássá. Vagyis különbég van az érték és a norma között, különbség van az etikai alapok és az abból levezetett konkrét erkölcsi útmutatások között. Ezt nekünk nagyon kellene hirdetni! Mert azért is tűnünk néha hihetetlenül porosnak, ehetetlennek, kicsit penészesnek, vagy nagyon penészesnek, mert nem az erkölcsi értékeket hirdetjük elég meggyőzően, hanem olyan normákat propagálunk, amelyek már elvesztették egy adott kultúrában az értékkel való, szoros viszonyukat. Ez bizony egy folyamatos változást jelent a kultúrában, és az egyházi életben is. Ezt a változást nem tudjuk megállítani, csak fölismerni és kimondani! Ezért nincsenek olyan erkölcsi normáink, amelyekről azt mondhatnánk, hogy biztos, hogy pontosan ugyanígy lesznek érvényesek akárhány év múlva, miközben erkölcsi értékekről, az etika alapjairól ezt bátran mondhatjuk! Azok úgy lesznek érvényesek, ahogy ma is! van különbség tehát az érték, és az abból levezetett norma között. Például az erkölcsnek olyan területei nyílnak meg számunkra, amely területek mégcsak nem is léteztek 50 vagy 100 évvel ezelőtt. Most egy rossz példát fogok mondani, de olyat, ami mindenesetre ma nagyon égető probléma. Politikai erkölcs, gazdasági erkölcs, ezek ma fehér foltok. Nem hallom az Egyháznak a bátor és átgondolt útmutatását a politikai erkölcs területére nézve, a gazdasági erkölcs területére nézve inkább, de ezt sem hirdetjük eléggé nyilvánvalóan! Az, hogy ma elhangozhat, hogy az erkölcs és a politika között nincs átjárhatóság, ez katasztrófa! Ez azt jelenti, hogy az életnek van olyan területe, amelyen nincsenek erkölcsi normák! Hát ez elég drámai, nem? De ma, hogyha kihívsz egy szerelőt, és ez a gazdasági erkölcs területébe tartozó történet, akkor fogalmad sincs, hogy mi fog veled történni, a mosógéppel, a bojlerrel, a tévével, a hátmasszírozó gépeddel. Egy kedves ismerősömnek van egy nagyon jó autója. Na és mi történik vele?  Ápolgatja, dédelgeti ezt a jó kis kocsit, - én is meg szoktam nézni, ha nála járok, mert olyan szép -, és ezért elviszi szakszervizbe, és semmi mást nem kér a szakszervizben, csak egy olajcserét. Azért kéri a szakszervizben az olajcserét, mert az egy szakszerviz, ő meg csak Töhötöm! Hogy biztos legyen a dolgában, ezért megveszi a sportautóba való drága olajat, és viszi egy kannával, és átadja a szakszervizben az általa vásárolt drága minőségű olajat a sportautójához. Majd pedig, - és itt jön a naivitás, az átgondolatlanság, a hihetetlen, felelőtlen, oda nem figyelés, a kor viszonyainak a primitív nem ismerete, - eltávozik a szervizből. J Azt mondja a szerelőnek, hogy fél óra múlva visszajövök. Néhány hát múlva az autója nem indul többet. Az oka ennek nagyon egyszerű, mert a szerelő megörült a drága minőségű olajnak, jó lesz az neki, gondolta, és az ő kocsijába mondjuk betöltötte, az UAZ-ba való, jó kis olajat, ezért a motor totál tönkrement! Ez mindössze egy négyszázezer kis szerelést vont maga után, a mi felelőtlen, oda nem figyelő, gazdasági erkölcsiségről semmit sem tudó barátunknak. Ma nagyjából ilyen helyzetben vagyunk, de ezt teljesen fölösleges, hogy én elmondjam nektek, mert jöhetnétek egymás után, és hozhatnátok a sztorikat. Ezzel ezt akartam mondani, hogy az erkölcsnek igenis vannak a gazdasági életre vonatkozó következményei. Ezeket itt nagyon nyíltan, ügyesen és okosan át kellene gondolni, a stratégiákat, meg mindent, és akkor erről beszélni. A politikai erkölcsről nem is beszélek.

Aztán emlegettem nektek ezt a fogalmat, hogy: kapcsolati bűnök. Mert létezik ilyen is! Nemcsak 10 parancsolat van, hogy erkölcs, meg ilynek… Folyamatosan kapom a szemrehányást tőletek, hogy: Atya, akartunk egy jót gyónni, egy olyan jó belevalót, és elővettük a Hozsannát, elolvastuk a lelki tükröt, és ennek egy haszna lett, hogy nagyon dühösek lettünk és feszültek, és lett egy csomó plusz energiánk. A Hozsannában lévő lelki tükörrel nem mindenki tud mit kezdeni! Hát milyenek vagytok? J Ezt én el tudom fogadni! Folyamatosan kapom a megjegyzéseket, hogy egy belevaló lelki tükörre lenne szükség! Valami olyasmire, hogy elolvasom, és azt mondom, hogy: Ez az, ezt csináltam, pont ezt csináltam, hú, hát megvan, végre! A kutyába belerúgtam… Ez a kutyás történet. J Látjátok? Például az erkölcsnek az állatvilág felé is ki kellene terjednie! Bizony-bizony! Létezik erkölcsiség a természettel és a teremtett világgal kapcsolatban is: Kutyusba nem rúgunk bele! Nem! Nem azért van! Ilyen egyszerű! Mindent a rendeltetése szerint használunk! Kutya ugat, a farkát csóválja, mi meg nem rugdossuk, hanem ételt adunk neki, a macskának is ételt adunk, a szőrét simogatjuk. Igen! Persze, ha hagyja! J A macska egy független lény, olyan mint Mirr-Murr! Vagy igen, vagy nem… Most hol tartottam? Hogy vagyok képes az erkölcsből eljutni Mirr-Murrig? J

Na, szóval a kapcsolati bűnöknél tartottam. Most pedig ne ragadjatok le a szónál, hanem nevezzétek el bárhogyan, ahogy nektek tetszik! Mondok is egy ilyet, hogy értsétek. Mondjuk, hogy téged megbántott a házastársad, a barátod, a barátnőd, a nőbarátod, mindegy is hogy ki, és akkor te megbántódtál, megsértődtél, rosszul esett neked. Eljön egy pillanat, amikor már nagyjából azért jól vagy. A sértettségből már kimásztál, már nem fáj, szóval úgy be tudod magad előtt ismerni, hogy most már megbocsátottam. És most jön a kapcsolati bűn! Miközben ezt pontosan tudod, szenvedteted még a másikat! Látod rajta, hogy amióta elkövette ellened, egy kicsit odavan, egészen szeret azóta, és ez nagyon  tetszik neked, és azt mondod magadban, hogy: Hadd szeressen még! Olyan jólesik! Na itt jön be a Mirr-Murr! Például kapcsolati bűn az, amikor már megbocsátottál, és ezt nem mondod meg, hanem hagyod hadd rohangásszon ott, hadd hozza csak a Whiskast, meg minden… Üljön össze három okos pap, és írjon egy lelki tükröt! Hét hol tartunk? Semmi másra nincs szükség, csak a saját életedre! Ez lesz egy nagyszerű alap. Akkor pedig mondjuk, néhány hónapon keresztül írd le a saját kapcsolati bűneidet! Majd kapsz egy olyan jó lelki tükröt, hogy utálsz majd belenézni! Lehet, hogy egy hónap is elég lesz, és lesz mát ott, vagy 80 tétel! Ne mondjátok, hogy nem! Gondolatban is lehet… Folyton-folyvást ilyesmiket csinálunk. Itt van a Tízparancsolat… Mit gyónjak atya? Hát nem öltem! Jól van, hát most… J

Ne magatartásmintákat védelmezzünk, hanem mutassuk meg az értékeket, és ezeket ragyogtassuk föl!

24. Az ember az emberiség erkölcsiségét, erkölcsre utaltságát hirdessük bátran, de moralizálás nélkül! Mindnyájan erkölcsi lények vagyunk. Ha valaki nem akar erkölcsi lény lenni, szabad úgy is élni, csak nem jó neki önmagának, meg a környezetének se! Nem, dolgunk moralizálni. Mondom, hogy mit értek moralizálás alatt. Például, hogyha azt mondjuk, Istenre hivatkozva, hogy aki hisz Istenben, vagy hívő, vagy keresztény, az mindig megtalálja a helyes megoldást.  Azért vagy hívő, azért tartasz Istennek kapcsolatot, hogy tudd, hogy mi a helyes! A keresztény ember, tehát az a jó ember, aki mindig tudja, mi a helyes! Dehogy van így! Az istenre hivatkozó, hívő ember bizonyos helyzetekben pontosan ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más ember lánya vagy fia! Halvány gőzünk sincs arról, hogy egy konkrét helyzetben mit kellene tenni, ami azért nem minősíti a hitünket, az Istenkapcsolatunkat, a kereszténységünket!

Aztán moralizálásnak nevezem azt, hogyha ítélkező, lenéző, szeretet nélküli magatartással, fölháborodva nyilatkozunk erkölcsről anélkül, hogy megmutatnánk azt, hogy amit helyesnek tartunk, hogyan gyökerezik bele az Istenkapcsolatunkba, az egyetemes etikai elvekbe. Ha egyszerűen csak szólammá válik az, hogy ilyen magatartásnormákat mondunk, és mi magunk sem tudjuk megmondani, hogy miért gondoljuk, hogy az helyes, és nem tudjuk visszavezetni őket az élő, emberi tapasztalásra vagy Istenkapcsolatra, akkor kezdünk el moralizálni! Moralizálásnak nevezem azt, hogyha konkrét magatartásformákra való javaslatainkat a törvényre vezetjük vissza, nem pedig az Élő Istenre. Ez moralizálás, mert mi ne törvényekbe hiszünk! Ezt nem is ragozom tovább… Szerintem értitek ezt jobban, mint én!

Ide tartozna talán az is, hogy egy valódi, mélyen erkölcsös élet, az együtt jár a szabadsággal, és a szabadság teremti meg egy valódi, mélyen erkölcsös élet alapjait. A moralizálás pont az ellenkezőjét teszi velünk! Hatalmas korlátokat emel! Ezt lehet talán ilyen lakmuszpapírként használni. Egy valódi erkölcsiség szabaddá tesz, a moralizálás pedig bezár! Például egy moralizáló valami csoda, az megmondja, hogy egy helyzetben mit szabad érezni, és mit nem. Ez tipikus területe a kultúrkereszténység moralizálásának! Hadd mondjam el a saját életemből azt a példát, hogy amikor az édesapám meghalt, akkor 70 éves volt, és 50 éves korában százalékolták le parkinson kórral, és 19 évi élt parkinsonos betegként, és aki tudja, hogy ez milyen betegség, az eleve azt mondja erre, hogy ez egy csoda. 19 éven keresztül nem szoktak általában parinsonnal élni, főként, hogy az én édesapám 20 éve betegedett meg, nem pedig ma. Akkor még alig voltak normális gyógyszerek. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, és az állapota a betegnek egyre csak rosszabbodik. Aztán téveszméi lesznek, hetekig nem tudja, hogy hol van, eltéved, rohanunk utána a metrómegállókba, és kórházról kórházra járunk, hogy hova vitték be, és ez folyamatosan ismétlődik. Amikor pedig az én édesapám meghalt, akkor, többek között éreztem egy megkönnyebbülést is, és az a mondat fakadt föl belül, hogy: Hála Istennek! Ez pedig nem von le semmit a gyászomból, a fájdalmamból, a szomorúságomból, a veszteségből, vagy abból, hogy szeretem az apukámat. De mégis érzek egyfajta megkönnyebbülést, és jön egy mondat, csak úgy, hogy: Hála Istennek! Nekem semmiféle kultúrkeresztény moralizálás ne mondja meg, hogy én ezt érezhetem-e vagy nem! Ezt nekem senki ne írja elő, hogy én az édesapám halálánál mit érezhetek, és mit nem! Ezt most azért mondtam el saját példában, hogy ezt ti is vetítsétek rá az életetek összes olyan pillanatára, érzésére, amely úgy meghökkentett benneteket, hogy sikerült azóta már rég elfelejteni. Vagy ha valaha eszetekbe jutna, akkor egy szégyen kíséretében jönne elő, hogy: Hogy érezhettem én ilyet? Most pedig hadd idézzem meg az édesanyámat, akitől kaptam, többek között egy gyönyörű örökséget, és ez a gyönyörű örökség arra vonatkozik, hogy az édesanyámnak volt humorérzéke. Ez komoly örökség! Nem tudom, hogy ezt lehet-e örökölni, de mindenesetre emlékszem arra a pillanatra, amikor ő egyszer csak, egy hihetetlen ügyetlen mozdulattal, elesett vagy levert valamit, vagy kicsúszott a kezéből vagy valami ilyesmi történt, és én ösztönösen felröhögtem az én édesanyám baján. Kisfiú vagyok, és amikor az én édesanyám egy idétlen mozdulattal próbálja az egyensúlyát visszanyerni, akkor én legalább ilyen idétlenül és nyeglén röhögök. J A kis Ferike… Akkor édesanyám a következő oktatásban részesít, amikor egy kicsit megdöbbenti őt az én reakcióm, mert ugye az ember ilyen pillanatokban, valami együttérzésre, melegségre vágyik, de hát a fia nem feltétlenül az a szereplő az életben, és akkor egy kicsit megdöbben, és aztán leült mellém, majd ezt mondta, hogy: „Tudod Feri, emlékszem, hogy amikor én kislány voltam, én is nevettem a nagymamádon. Tudom jól, hogy ez milyen! Tudom, hogy te most nem azon nevettél, hogy énnekem bajom van, hanem gondolom, hogy nagyon idétlen lehettem, ahogy így bénáztam.” Mind a két gondolatát megerősítettem: Tehát nem a kárára nevettem, és nagyon idétlen is voltál! Egy életre szólóan kaptam egy nagyszerű örökséget arra nézve, hogy szerethetek valakit a legjobban a világon, és neki lehet valami baja, és én rajta nevethetek. Szabad! Ez pedig nem érinti az én erkölcsiségemet, a hitemet és az Istenkapcsolatomat! Azért, mert nem voltam még keresztény… J Ez most vicc volt! Ez most hogy értelmezitek, hogy valami baj van, vagy a szentlélek ilyen zuhanórepüléssel próbál megtéríteni?

Bele fogom még gyömöszölni ebbe a 15 percbe a többit!

25. Ismerjük el és ismerjük be, hogy a bűn mögött a sebzett ember szeretetigénye húzódik meg, azé az emberé, aki még a bűnt elkövetve is, valamiképpen a szeretetre vágyakozik. Hogy annyira vágyakozik a szeretetre, hogy még bűnt is elkövet! Egy picit ezt hadd értelmezzem! Persze, amikor az ember bűnt követ el, a szeretetből való vágyaiból kiindulva,  akkor nincs teljesen tiszta fogalma arról, hogy mi az, hogy szeretet, de azért valami fogalma van, és valahogy akarja, hogy szeressék, és hogy ő tudjon szeretni. Az emberben ez egy olyan mély vágy, hogyha pontatlan fogalmunk van erről, akkor inkább bűnöket is elkövetünk, néha súlyosakat is, durvákat, olyanokat, amelyeket később nagyon nagy fájdalom között bánunk meg. A bűn mögött nem egy romlott gazember áll! Hogy volna már ez így? Hanem egy vergődő valaki áll mögötte, aki azt gondolja, hogy most ezzel a bűnnel, amit talán abban a pillanatban nem is gondolt bűnnek, vagy próbálja nem annak gondolni, vagy mit tudja ő, hogy ez mi, próbál valahogy szeretni és szeretetet kapni! Most nagyon egyszerűen írtam ezt le. Ezt nekünk hirdetni kellene, hogy tudjuk, hogy ez így van! Tudjuk! Méghozzá azért, mert van otthon tükör, és bele szoktunk néha nézni, és ismerjük a saját vergődéseinket! Az ember nem azért nem szeret, mert nem akar szeretni, hanem mert nem tud vagy nem tud jól! A mi igehirdetéseinkben meg állandóan az van, hogy: Testvérem, szeress már egy kicsit jobban! Ennek azonban mi értelme van? Semmi! Mert ha tudnál jobban szeretni, hát nem akarnál jobban szeretni? Hát persze, hogy akarnál! A baj az, hogy nem tudsz jobban szeretni! Ezt én is tudom, meg te is, de amikor ez a napnál is világosabb lesz, akkor én is elbizonytalanodok, mert akkor segítenem kellene neked, hogy te tudjál jobban szeretni! Ez nehéz! Ezért inkább csak azt mondom, hogy: Térjetek már meg! Szeressétek már egymást jobban! J De ennek semmi értelme sincsen!

Itt mondanék még egy nagyon fontos dolgot. Egy sebzett helyzetben, egy bűnös helyzetben, egy bűnös struktúrában is vannak, vagy lehetnek szent értékek! Ez már csak azért is így van, mert folyamatosan sebzett helyzetekben vagyunk, mi magunk is sebzettek vagyunk. Mégis, - és bocsássatok meg ezért a szentírási mondatért - , „Ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem!” Hogy lenne lehetséges az Istennel kapcsolatot tartani, ha nem úgy, hogy az valahogy erősebbé válik, mint a saját nyűgöm, bajom, bűnöm és nyavalyám! Hát nyilván csak így! Ezért ne mondjuk azt, és ezt most az Egyház nevében mondom, hogy: Az Egyház ne hirdesse azt, hogy a sebzett helyzetekben nincsenek nagyon mély, gyönyörűséges emberi értékek! Mert igenis vannak! Ez a bűnbánattartásnak lehet egy nagyon erős bátorítója! Hogy amikor te mondjuk egy bűnös helyzetben átéltél valami igaz dolgot, az igaz dolog, közben a helyzet meg bűnös! Ilyen van! Se az egyiket, se a másikat ne tagadjuk el! Attól, hogy én egy sebzett helyzetben, - esetleg azért, mert nem tudtam jobbak kitalálni, mert tehetetlen voltam, vagy mit tudom, hogy miért, azért mert gyönge vagyok -, szeretek valakit, az a szeretet, ha én abba mindent beletettem, az szeretet, annyira amennyire az szeretet volt! Arra nem mondjuk, hogy az bűn! Az ott szeretet, de egy sebzett helyzetben lévő sebzett embernek a szeretete! Vallom, hogy mind a kettőt egyszerre kellene hirdetni! Azért vallom, mert éppen eleget találkozom olyan emberekkel, akik folyton-folyvást, valóban azon mélységes szenvedéseiket élik át, hogy egy moralizáló kultúrkereszténység arra szólítja őket föl, hogy az életükben értékeket tagadjanak meg, hogy az örömeikre mondják azt, hogy az bűn volt! Mind a kettőt nagy világossággal kell hirdetni! Sebzett emberi természet, sebzett helyzet, sebzett struktúra, sebzett kapcsolat. Ne kamuzzál, hogy nem az! És lehetnek benne értékek!

26. Ahol valaki még nem sejtette meg a szabadságnak és a szeretetnek az Isten által adott voltát, ott nem tudjuk hirdetni a szabadságból és a szeretetből adódó és fakadó erkölcsi normáinkat. Éppenséggel tudjuk hirdetni, csak ennek a teljesítése teljesíthetetlen feladat elé állítja az embert! Ezt mondhatom úgy is, hogy akinek fogalma sincs arról, hogy Isten őt szereti vagy hogyan szereti, vagy mi a szeretet, attól nem kérhetem számon azt, hogy ő szereti-e a másikat, mert nem tudja, hogy mi a szeretet! Mert a keresztény erkölcsiségnek az alapja nem törvény, hanem az a tapasztalat, hogy Isten engem szeret, és én fontos vagyok az Istennek! Ez pedig egy olyan erőforrás és egy olyan tapasztalat, amelyből levezethető a keresztény erkölcsi rend, majd konkrét normák. De ahol ez a tapasztalat hiányzik, ott ennek a hirdetése csak még nagyobb félelmet és szorongást szül, azért mert az illetőnek nincsenek meg a képességei és a tapasztalata ahhoz, hogy ezt ő meg tudja valósítani! Ezért nagyon kellene itt egy finom megkülönböztetést tenni! Ez furcsán hangozhat, de hitelesen nem hirdethetjük az egész világ felé a keresztény erkölcsiséget, és az abból levezetett normáinkat! Hát hirdethetjük persze, de ezek, azok, akiknek hiányzik ez a mélységes tapasztalat, csak még rosszabb helyzetbe fognak kerülni! Legfeljebb megpróbálják majd teljesíteni valamiféle racionális belátásból, és azt mondják, hogy: Igen, elfogadom az Egyház tanítását, talán annak igaza van, vagy tényleg ez lenne a társadalom java, vagy beláttam azt, hogy az ember erkölcsi lény és akkor ebből ilyen normák fakadnak. De ez nem elég! Van egy hitigazságunk, ami azt fejezi ki, hogy mi, keresztény emberek, hosszú távon még a kisebb bűnöktől sem tudunk mentes életet élni. Ez embernek lehetetlen! Ezt nagyon kellene hirdetnünk, és fölismerni, hogy ki van a másik oldalon! Először segíteni kell a másik embert, ennek a tapasztalatnak a birtokába kerülni, és ebből fakad majd, ennek az erkölcsiségnek a valamiképpeni teljesíthetősége! Különben egy olyan törvény, amely eleve lehetetlen! Tehát az Istentapasztalat minimuma szükséges ehhez!

Azt írtam még ide, hogy sokszor ez a félelem abból is fakad, hogy azt tudjuk és tapasztaljuk, vagy van egy sejtésünk arról, hogy Isten szeretete föltétlen, de nem következmények nélküli. Egy kedves ismerősömtől származik a történet, aki a maga keresztény erkölcsiségével odalépett a szenvedélybeteg testvéréhez, aki nem volt keresztény ember, és anélkül, hogy megvizsgálta volna, hogy ennek a szenvedélybeteg testvérének megvannak-e ezek a minimális alapjai hitben és Istentapasztalatban és hiteles szeretetben, a következő ajánlatot mondta neki: „Hát testvérem, állapodjunk meg abban, hogy ne igyál többet!” Az illető a következő választ adta, hogy: „Rendben van!” Mire a mi segítő szakmájú barátunk elkezdett egészen megdöbbenni: Nahát, a hitnek az ereje, a Szentléleknek a működése! Amire a következő mondatot kapta, hogy: „Megígérem, hogy nem fogok többet inni, de kevesebbet sem!” J

27. Ismerjük el és be, hogy a világunk annyira összetetté vált, hogy nem vagyunk birtokában minden konkrét helyzetre vonatkozó erkölcsi normáknak. Erre tettem utalást. Mi is tudunk ugyanolyan tanácstalanok lenni, minden hittel, Istenkapcsolattal, vallásosságunkkal együtt, mint bárki más. Mi fakad ebből? Az, hogy nem új lelki tükröket kell írni, legfeljebb sorvezetőnek kell használni a kapcsolati bűneidet magad számára, hanem a lelkiismeretnek az érzékenységét kell segíteni kialakulni, és nagyon sok útmutatást adni ahhoz, hogy ezt hogyan tudjuk megtenni. Egy előadáson a következő kifejezést hallottam arra, hogy az egészség, az tulajdonképpen micsoda? Bio-pszicho-szociospirituális egészség! Ma mér az ember nemcsak úgy ripsz-ropsz egészséges, hanem bio-pszicho-szociospirituális értelemben jól van, köszöni szépen! Egy ilyen világban hogyan volna lehetséges, hogy mi, még ha úgy hívnak is minket, hogy Római Katolikus Egyház, minden helyzetben kihúzunk innen egy választ, hogy ezt kell csinálni? Hát hogy volna már ez lehetséges! Hát ezt a kifejezést nem is értem, csak használom! Emlékeztek a kierkegaardos történetre? Valóságos történet. Kierkegaard, dán filozófus Koppenhága utcáin sétálgat. Ismeritek? Nem? A hóna alatt a szennyes. Hát hiába filozófus, attól még piszkos lesz, na! Megy és keresi a patyolatot, de nem talál. Akkor egyszer csak egy kirakatot lát meg, és a kirakatban hatalmas betűkkel ki van írva, hogy: Mosást, vasalást vállalunk! A mi zseniális filozófusunk, belép az üzletbe, csöng a kis csengő, leteszi a pultra a szennyes ruhát, és azt mondja, hogy: Há! Mennyit kerestem én ezt a boltot, hála Istennek megvan! Mikorra vállalják? Mire a boltos a következőt mondja, hogy: Bocsásson meg uram, Ön félreértésben van, mert mi cégtáblákat gyártunk, többek között olyan cégtáblát, hogy mosást és vasalást vállalunk. J De van még nagyon sok cégtáblánk… Ön uram, rossz helyen van. Nincsenek ilyen, hogy előhúzom és itt van, tessék, ezt kell csinálni!

28. Hozzánk tartozónak kellene sokkal inkább tekinteni azokat, akik vallásszociológiailag nem tartoznak hozzánk. Nincsenek megkeresztelve, nem elsőáldoztak, 20 éve nem gyóntak, 30 éve nem áldoztak. Ezek az emberek, hogyha van Istenkapcsolatuk, ha a hitük olyan, amilyen a vallásszociológiailag is kereszténynek nevezhető embereknek a hite, akkor őket sokkal inkább testvérnek kellene tekinteni, sokszorosan, mint ahogy ezt tesszük! Tudjátok, hogy mit mondott egy kedves ismerősöm? Kérdezték tőle, aki történetesen egy pap, hogy nem gondolod azt, hogy te egy kicsit meredek dolgokat mondasz? (Ez nem én vagyok! J) Nem gondolod, hogy néha úgy egy kicsit eltávolodsz az Egyháztól? Erre ő azt mondta, hogy: Én? Hét az Egyház távolodik el tőlem! J Bizony, nagyon könnyen kerülhet ma valaki egy olyan helyzetbe, amikor éppen az Egyház peremére kerül, de ezért még ő az Egyházhoz tartozik, és a mi tesónk! Egy perc alatt el tudok még mondani három szempontot? Hát nem tudom, főleg ha nem kezdem el… J Csak elgondolkoztam azon, amit mondtam. Nem kellett volna, mert most teljesen kiestem az egészből! Látjátok, hogy a gondolkozás milyen ártalmas?

Akkor most nem bírtam befejezni. Nézzétek el ezt nekem! A következő alkalommal frissebbek lesztek, és kiheveritek ezt a mait, és akkor ripsz-ropsz elmondom a végét. Képzeljétek el, hogy megszületett a Hitvallás! Megvan, már csak egyetlen mondat hiányzik, de azt megcsinálom, és akkor majd a gimnazisták Hitvallásával fogjuk lezárni ezt a nagy egységet.

Köszönöm szépen a fáradságotok ellenére a figyelmeteket! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében - tanult hit.

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Belecsapunk, és ma, reményem szerint be is fogjuk fejezni ezt a nagyobb egységet, és akkor majd utána egészen biztos, hogy egy teljesen más témába fogunk kezdeni, valami olyasmibe, ami sokaknak érdekes lesz és tetszeni fog. De akkor előtte, ezt most fejezzük be.

Van egy jó, meg egy rossz hírem. A jó hírem, hogy csak 32 szempont van, persze nem mára, mert vagy húszat már vettünk, tehát mára már csak olyan 15 körüli szempont maradt, ez már amolyan laza lesz. A rossz hírem pedig az, hogy egy hét komoly munkája sem volt elég ahhoz, hogy egy jó kutyás vagy cicás történetet szerezzek, tehát ezt most előre elmondom nektek azért, hogy ne érjen csalódás titeket, és ha ezt várnátok, hogy mikor jön, akkor ne lepődjetek meg, ha nem jön. Ű

Most tartanék egy szokásos, rövidke ismétlést. Azzal a kérdéssel kezdtük, hogy: Mit tegyünk, ha látjuk azt, hogy nagyjából milyen helyzetben vagyunk? Talán most már ez a 20 szempont elég volt ahhoz, hogy azért arra rácsodálkozzunk, hogyha a személyes hitünkről van szó, a személyes és egészen bensőséges, Istennel való kapcsolatunkról, - és most mindegy, hogy Istennek hívod-e vagy nem, vagy egyszerűen csak spirituális útnak, vagy lelki útkeresésnek -, és ha valamiképpen ezzel foglalkozol, és ezt a lehető legszemélyesebb dolgodnak is éled meg vagy tartod, akkor is úgy tűnik, hogy ez nem választható el attól a kultúrától, attól a környezettől, attól a társadalomtól, attól a múlttól, ami egyszerűen adottságként előttünk áll. Tehát ez a kettő egymásra felelget, és éppen ezért muszáj erről egy kicsit beszélni, de ezt ma be is fejezzük. Szükség van tehát egy belső párbeszédre, a hívő énünk meg a racionális-tudományos énünk között. Nem elég hitigazságokat megfogalmazni, hanem el kell mondani, hogy mire lehet azokat használni, és ezeket a tapasztalathoz kell közelíteni. Aztán, az Isten és az Egyház üdvözítő stratégiája nem ugyanaz. Ekkor kezdtem el mondani a csúnyaságaimat: Nem azzal kellene törődni elsősorban, hogy a már meglévőket védelmezzük, hanem hogy bárki mást hozzásegítsünk az Istenkapcsolathoz vagy a hithez. Azután, fogadjuk el, hogy a jövő kereszténysége nem lesz homogén, hanem társadalmilag, történelmileg fáziseltolódásban lesz talán mindig is. Azután, legyünk készen arra, hogy a valós egység és béke érdekében itt és most elálljunk egy-egy jogos igényünktől vagy követelésünktől. Legyünk önmagunkkal szemben kritikusak és igényesek. Aztán, létezésünkkel és életmegnyilvánulásainkkal bátran gyakoroljunk hatást az egyházi hatóságokra. Ez a kedvenc szempontom! J Aztán merjünk olyan döntéseket hozni, amelyek nem vezethetők le közvetlen módon a keresztény hitigazságokból vagy erkölcsből. Aztán, mondjunk le olyan pozíciókról, amelyek egy adott történelmi helyzetben helyesek voltak, mára azonban akadállyá váltak. Aztán, a mai igehirdetésünk, vallási megnyilatkozásaink, elsősorban azokat vegyék tekintetbe, akik a hitnek a jövendőbeli formáira készek és nyitottak. Aztán, akkor van itt a tervezés ideje, és az elkezdésé, ha a többség azt mondja, hogy még lehet vele várni. 13. Az ember szabadságával, jólétével és jogaival törődjünk elsősorban és ne az Egyházéval. 14. Bátran szolgáljuk azokat, akik készek elfogadni szolgálatunkat, még akkor is, ha ellenségesek velünk. Bátran szolgáljuk azokat, akik az Egyház, úgymond „hatalmi gyarapodásához” egyáltalán nem tudnak hozzájárulni, esetleg nem is akarnak. Aztán, szolgáljuk bátran azokat az embereket és elveket, akiket támogatva önmagunknak is árthatunk, vagy pedig ez fenyegető lehet ránk nézve. Aztán, itt volt az utolsó pont: Szolgáljuk bátran azokat, akik a ma kultúrájának, világának áldozatai és kárvallottjai, mert hiszen mi is ebből a kultúrából élünk, és ha mi nyerünk, ez mások vesztesége és nyeresége által történik, mert egy ilyen logikájú világban élünk, ha tetszik, ha nem. Ez pedig, egyfajta felelősséget jelent!

19. Csak akkor lehetünk a szabadságosság, az igazságosság, az emberi jogok védelmezői, előmozdítói, ha ezek az Egyházon belül is megvalósulnak. Ne próbáljon meg az Egyház az emberi jogok, az emberi szabadság, és egyéb csodás dolgoknak a hirdetőjenként föllépni a világban, ha ezeknek belül nincs meg a kellő tere és lehetősége! Azért, mert egyszerűen nevetségessé válunk! Eszembe jutott egy kedves atya, aki számomra nagyon sok tapasztalatot adott át. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy az általa nagyon jól működő egyházközségben, mégis hogy alakultak így a dolgok? Ő pedig kapásból azt mondta, hogy: Az ötleteknek a 90%-a nem tőlem származik! Mindaz, amit itt látsz, annak körülbelül a 10%-a van tőlem, a 90%-a a többiektől! Nyilván ez föltételezi azt, hogy ő kapcsolatban van a többiekkel, akiknek a véleménye olyan fontos, hogy adott esetben a saját véleménye elé is tudja azokat helyezni!

Aztán, mondjuk ki nyugodtan, hogy ahhoz, hogy ez megvalósuljon, hogy az Egyházon belül a szabadságosság, az igazságosság, és az emberi jogok valóban úgy tudjanak érvényre jutni, ahogy azt olyan szívesen hirdetjük ki felé, ahhoz a struktúránk folyamatos reformjára van szükség! Ma is! Ez a reform nem odázható el, és egyszerűen azért nem, mert akadálya ezen értékek megnyilatkozásának! Például, vegyük a papközpontúságot. Ritka az a pap, aki úgy működik, hogy a közösségében a 90%-ot nem ő hozza, hanem a többiek! Jelenleg pedig egy olyan faramuci helyzetben vagyunk, hogy a papközpontúságnak a megváltoztatásáért a pap teheti a legtöbbet! Egy olyan helyzetben vagyunk, hogy olyan nagymérvű még ez a papközpontúság, hogy olyan papokra van szükség, akik a saját hatalmukat kezdik el tudatosan korlátozni, akik nagyon tudatosan kezdik átadni a lasztikat nektek folyamatosan, még akkor is, ha közben, - mert ezt tapasztaljuk -, egy ilyen fölfakadó, néha dühös, néha elégedetlen, csalódott igény merül föl, hogy a pap visszamenjen oda, a tetőre, és onnan ossza az okosságot. Ez nagyon nagy kísértés! Pontosan ugyanúgy, mint a beszélgetésekben, amikor te kérdezel tőlem valamit, és én azt gondolom, hogy nekem erre válaszolni kell. Nem kell feltétlenül válaszolni, hanem abban kell téged segíteni, hogy te a kérdésedre megtaláljad a te saját válaszodat! Ez pedig a papra is maximálisan érvényes. Tehát itt önmagunkat kellene, nagyon sok helyzetben a központi szerepből kivenni, azért, hogy ti rá tudjatok egyáltalán lelni vagy csodálkozni arra, hogy mi minden van a ti kezetekben, hogy mennyi lehetőséget ad Isten nektek, és nem én, mert én csak elállok az útból. Ezért jelenleg úgy tűnik, hogy a struktúra még annyira ilyen, hogy a papok tehetnek a legtöbbet azzal, hogy folyamatosan félreállnak, ott, ahol nem kell, hogy középpontban legyenek! Még akkor is, ha őket ezért szidják, azok, akik ezt nem értik, vagy nem tudnak vele mit kezdeni. Nem csoda, ha ez nagy indulatokat vált ki, mert hiszen, sok száz éven keresztül arra szocializáltunk titeket, hogy hallgassatok, és mi pedig majd megmondjuk, hogy mit és hogyan kell csinálni! Lehet, hogy a paphiánynak valami Istentől rendelt oka az, hogy ne bírjuk már nélkületek! Carl Gustav Jungot megint fölkeltjük! Ő azt mondotta, hogy: „Az ember olyan rest lény, hogy csak a halálveszélyben hajlandó változni!” Lehet, hogy mi is olyan restek vagyunk, hogy akkor vagyunk hajlandók változni, ha már a mi bőrünkre megy! Tehát amikor eljutok oda, hogy 180 lett a vérnyomásom, hogy 90 alá nem megy a pulzusom, hogy reggel hányingerrel ébredek, hogy övsömöröm van kétévente, akkor mondjuk kialakul a gyomorfekélyem, hogy a beleim ki vannak purcanva, hogy romlik a szemem évente egy dioptriát… Mondjam még? Tehát hogy akkor esetleg elgondolkozok azon, hogy nem lehet az, hogy egy kicsit titeket is szóhoz kellene engedni, hogy esetleg nektek is van valamitek, amit beadhatnátok? Lehet, hogy rajtunk ez segít! Az, hogy beteggé kell összpontosítani magunkat, és aztán majd ráébredünk, vagy megdöglünk. Ez egy nem rossz alternatíva, nektek! J

20. Ne váljunk politikai, társadalmi érdekek eszközévé, hanem inkább a társadalom és a kultúra lelkiismeretévé! A mai alkalommal súrolni fogom a politikai áthallások mezejét. Itt is eljutottunk egy ilyen áthallásig, és hogyha halljátok azt, akkor nyugodtan benne van! Tehát nem célunk az, hogy bármiféle evilági, politikai, bármilyen érdeknek mi legyünk a támaszai és nem tudom én milyen mozgatói! 1972 decemberében, Spanyolországban a Franco diktatúrát megelégeli a Katolikus Püspöki Kar. Decemberben odáig jutnak, hogy egy püspöki nyilatkozatot adnak ki, amelyben elítélik a diktatúrát. Ezt pedig elküldik az egyházi vezetők az állami vezetőknek is, és ez hatalmas botrányt kelt! Ha jól emlékszem a belügyminiszter annyira fölháborodik, és nem érti, hogy lehet az, hogy a katolikus Egyház részéről a fönnálló hatalom felé ilyen súlyos kritika fogalmazódik meg, hogy a püspöki kart megkerülve a Pápától magánkihallgatást kér. Vagyis az a logikája, hogy a Pápa szóljon rá a Spanyol Katolikus Püspöki Karra, hogy támogassa továbbra is a diktatúrát! Tudjátok, hogy mi történt? Olyan jó történet! Az történik, hogy amikor bejelentkezik a spanyol belügyminiszter a Pápához 1972-ben, akkor a Kúriáról egyetlen mondatos üzenet hangzik el felé, hogy: „A Pápa sajnos, könnyű náthában megbetegedett, ezért nem tudja fogadni a belügyminiszter urat!” Ez a diplomáciai kegyes hazugság, amiről azt mondtam, hogy azért az sem annyira jó! És akkor tessék, a Kúria ezt mondta… Nem tudom, hogy akkor a Pápának volt-e könnyű náthája? Nem tudom, de ezzel majd ő elszámol… J Mindenesetre a spanyol belügyminiszter ki van rúgva! Ez egy jó példája a közelmúltból annak, hogy: Lehet egy Püspöki Kar is tökös! J Szabad neki, mert nem semleges neműek! Ide is van írva a neve: Lopez Bravo, őt rúgták ki!

Mondjuk, arról is lehetne beszélni, hogy amikor a liberalizmusról nyilatkozunk, akkor ezt sokkal átgondoltabban és árnyaltabban kellene tennünk! Azért, mert ma a szavaknak olyan hallatlanul más jelentése van, hogy ha mondjuk ezalatt bárki is azt értené, főleg ha minél messzebb van az Egyháztól, hogy az Egyház a szabadságot nem szereti, vagy az ember-és a szabadságjogokra mond nemet, akkor ez nagyon nagy baj lenne! Ezért a szóhasználatunkkal és a fogalmazásunkkal csínján kellene bánni!

21. Kérjünk bocsánatot a bűneinkért! Ne az egyes ember, hanem a közösség, az Egyház. Mondjuk a Magyar Katolikus Egyház nem tette meg még kellőképpen azt, amit meg kellett volna tennie! Persze én látom ezt így… Amikor beszéltem nektek, hogy a rendszerváltáskor volt egy hihetetlen nagy, történelmi pillanat, ami az Egyháznak is egy nagy-nagy pillanata volt, az igazságosság és a kölcsönös megbékélés terén. Ezt elszalasztottuk! De soha sem késő letérdelni az oltár elé, és bocsánatot kérni a múlt bűneiért! Ez még akkor is így van, hogyha ezt a bocsánatkérést senki más nem követi! II. János Pál pápa tud úgy bocsánatot kérni, hogy nem kéri számon aztán a protestáns egyházakon vagy államhatalmakon, hogy ők, miért nem kérnek bocsánatot? Azért, mert az rájuk tartozik! Engem kifejezetten ambivalens érzések zargattak akkor, amikor Mindszenty József atyát újból eltemettük az Esztergomi Bazilikában. Azért, mert volt egy olyan érzésem, hogy most a Magyar Katolikus Egyház bebújik Mindszenty József reverendája alá vagy mögé! Mert egyfelől őrá is lehet hivatkozni, másfelől pedig le kellett volna térdelni, és elmondani azt az Istennek és az embereknek, hogy a diktatúra évei alatt sok bűnt is elkövettünk, hogy kollaboráltunk, hogy a magunk módján ügynökösködtünk! Le kellett volna térdelni, és ezért bocsánatot kérni, nemcsak Istentől, hanem tőletek is! Nemcsak a múlt nemzedékétől, hanem a jövő nemzedékétől is! Méghozzá azért, mert egy ilyen keresztény örökséget hagyunk rátok… Ez a kettő egyszerre volt jelen a Magyar Katolikus Egyház történetében 40-45 évig! Erről szabad volna beszélni, és ezért bizonyos szempontból nincs jogunk senkit sem számon kérni arról, hogy nem fedte föl a múltját, hogy nem volt az igazságosság bajnoka, és nem 1989-ig, hanem azután, és méghozzá azért, mert mi sem tettük meg! Éppen ezért ezt nem vethetjük senkinek sem a szemére! Ezt legalább mondjuk ki, és nem mondom, hogy szégyelljük el magunkat, de tartsunk bűnbánatot! De legalább, én most előttetek ezt el tudtam mondani! Ha elég tökösek lettünk volna, ezt megtehettük volna 1989-ben vagy 1990-ben! Ezt pedig a társadalom nagy része vagy követte volna vagy nem… és mindegy is, hogy követi-e, a mi szempontunkból.

22. Ezek után merem azt mondani, hogy váljunk a megbékélés és a kiengesztelődés szolgáivá az Egyházon belül és kívül! Rengeteg megosztottság van köztünk, meg bennünk. Amit a legjobban utálok, az a hagyományőrzők és a hagyományteremtők közötti megosztottság! Utálom, hogyha engem valaki, valamelyik skatulyába belerak! Mert úgy tűnik, hogy nemegyszer a hagyományőrzők lesznek a következő nemzedék új hagyományának az előkészítői, akikhez vissza lehet nyúlni, olyan bölcsességért, amit a ma hagyományteremtői elvesztettek. Ez nagyon izgalmas dinamikát hordoz az Egyházon belül! Voltak olyanok, akiket meghaladtak, majd kiderült, hogy hozzájuk vissza lehet nyúlni, és van ott valami friss és eleven. De nagyon sok ilyen megosztottság van köztünk! Itt nagyon nagy a felelősségünk! Ez a szolgálat konkrét és tényszerű kellene, hogy legyen! Olyan nagy élmény! Ha Franciaországban vagytok, menjetek Taizébe! Nagyon jó hely! Csak úgy menjetek el, ücsörögjetek le ott az imateremben, gyönyörű gyertyák vannak, meg szép, meg minden… Kicsit kemény a fenéknek, és ezért vigyetek meleg pulcsit, vagy valamit, és arra ücsörögjetek rá, és akkor ott egy kicsit ücsörögjetek! Nagyon nagyszerű! Amikor én most Franciaországban voltam, tudjátok ott lődörögtem Taizében, és először is vettem egy olcsó kólát 60 centért, és akkor utána ott sétálgattam, hallgattam a különböző nyelveket, be-bementem ide-oda, és akkor egy óra után máris lebuktam! Nem a kóla miatt, hanem valaki utánam jött, és így szólt, hogy: Feri atya! Te vagy az? J Na, nesze neked! Én voltam az, nem tagadtam le! Szóval olyan emberekre volna szükség, akik a kiengesztelődést, a megbékélést, konkrétan megvalósítják, és nem csak dumálnak róla, mint én! Mondjuk olyanra, mint Roger Schütz!

Egyszer beszéltem egy közösségben arról, egy kicsit provokatív módon, hogy nem olyan régen, egy szocialista párti képviselőnél ebédeltem. Nagyon jó beszélgetést folytattunk, mondtam ebben a közösségben. Dermedt csönd lett, majd egyetlen reakció érkezett, attól a valakitől, aki a leggyorsabban ébredt föl, hogy: De ugye nekünk nem kell elmenni? J Tudjátok ez egyszerre mosolyogtató, meg szomorú is egyben! Hallatlanul szomorú! Na, most akkor még mélyebben megyek, és még rázósabb lesz, amit mondok, annyira, hogy a következő alkalommal legalább ötvennel kevesebben leszünk. Van itt ez a népszavazás… Hát, annyit nyűglődök vele, mint a fene. Hánykódok, vívódok, hogy mi is van itt? Aztán tegnap vagy tegnapelőtt valami okosság az eszembe jutott. Már én annak gondolom, de ti majd elmondjátok, hogy az-e! De előtte mondok még egy történetet, ami ugyanerre vonatkozik. Annyira nyugtalanított ez a kérdés! Szombat délelőtt is együtt voltam egy keresztény közösséggel. Nem én hoztam a témát, hanem ők. Akkor gyakorlatilag mindenki azt az elvet képviselte ott, hogy: Igen! Engem pedig ez nem hagyott békén, és megkérdeztem tőlük azt, hogy: Ezt én értem, hogy igen, de ti ezt keresztény emberként mondjátok, vagy másképpen? Mondjátok meg nekem, - húsza ültek ott, felnőtt emberek, férfiak és nők, mind értelmiségi keresztény -, hogy ti, keresztény emberként mondjátok-e ezt vagy másképp? Hogyan született meg ez az igen? A ti keresztény voltotok hogyan van benne ebben az igenben, ha ti igent mondotok? Erre azt mondtam, hogy erre a kérdésre szánjunk 20 percet. És 20 perc alatt semmi érdemleges nem született meg! Ez engem abba az irányba vitt, hogy arra gondoljak, hogy amikor valaki az igenjét valami keresztény dologgal ideologizálja meg, akkor ez ideológia! Mert ha nem volna az, akkor meg tudná mondani, hogy az ő keresztény voltából az igen, hogyan fakad, hogyha ő igent fog mondani! 20 perc nem volt elég 20 embernek, hogy egy épkézláb gondolatot összehozzanak! Ez számomra megdöbbentő! Most nem arról van itt szó, hogy igent kell-e mondani vagy nemet, vagy igent lehet vagy nemet, és remélem átment nektek, hogy most nem erről beszélek, hogy mit kell mondani! Hanem, hogy a keresztény volt nem jelenik meg egy ilyen szavazásban! Ennél a 20 embernél nem jelent meg, mert nem tudták elmondani, hogy ez számukra hogyan adódik abból, hogy ők keresztények! Én vártam nagyon, hogy mondják, de nem mondták! Aztán pedig ebből egy következő gondolat jutott az eszembe. Hogyha valaki elmegy erre a szavazásra és behúzza ott, hogy akarja a kettős állampolgárságot, akkor, - és most ez egy nagyon szenyó dolog lesz - , én azt gondolom, hogy van ott egy harmadik kérdés is, ez pedig az, hogy miközben behúzod ott, hogy igen, feltéve ha azt húzod be, akkor van ott egy harmadik kör, és oda az van írva, hogy: Most igent mondasz-e azokra, akik nemet mondanak? Ez a harmadik kör! Az az én kérdésem, hogy minél inkább azt mondja valaki, hogy keresztény, és ő a kereszténysége okán fogja behúzni, hogy igen, akkor behúzza-e azt az x-et vagy keresztet, abba a képzeletbeli harmadik karikába, ahol az szerepel, hogy igent mondok azokra, akik most nemet mondanak? Mert hogyan lehet az egységre hivatkozni akkor, ha közben nemet mondok azokra, akik meg a határon belül vannak? Nem furcsa? Nekem igen! Olyan értelemben nem furcsa, hogy láttam már ilyet! Ezért talán azt ajánlanám, és ez egy ilyen önismereti tréning is lehet, hogy ha te azt húzod be, hogy igen, és nem mondod azt a többiekre, akik nemet mondanak, hogy rátok is igent mondok, te inkább ixeljél! J  Mondtam, hogy genyó leszek! Tudjátok mit? A keresztet hagyjuk meg azoknak, akik mindenkire igent mondanak, még akkor is, hogyha ez nehéz, és még akkor is, hogyha ez a harmadik igen egy folyamatban valósul meg! Ez egy magánvélemény volt! Ok? Én nem tudom, de ide jutottam!

Annál a pontnál mondtam ezt el, hogy váljunk a megbékélés és kiengesztelődés szolgáivá, az Egyházon belül és kívül! Tudjátok, nem álltam meg, és elmondtam ezt a mondatot vasárnap a szószékről is! amikor pedig elmondtam, hogy akkor ixeld, vagy nem tudom én mit csináljál, akkor volt, aki kiment a templomból! Ezt csak úgy elmondtam… És aki kiment, nem is jött vissza… Tehát nincs aznap vasárnapra érvényes Szentmiséje! J Ugye, nem éreztétek ezt úgy, hogy ezt most a hatalmi pozícióból mondtam? Nekem volt… J Ezzel most azt akartam demonstrálni, hogy a papnak is van mája! Ő is ember, na!

Itt most jön egy újabb, nagy egység.

23. Miközben az erkölcs alapjai változatlanok, az erkölcsi normák korhoz és kultúrához kötöttek, ezért a normák születnek és meghalnak, válhatnak egyedi megoldásból kötelező érvényűvé, - a kötelezőt most erősen javallott érvényűvé - , és erősen javallott, marginális megoldássá. Vagyis különbég van az érték és a norma között, különbség van az etikai alapok és az abból levezetett konkrét erkölcsi útmutatások között. Ezt nekünk nagyon kellene hirdetni! Mert azért is tűnünk néha hihetetlenül porosnak, ehetetlennek, kicsit penészesnek, vagy nagyon penészesnek, mert nem az erkölcsi értékeket hirdetjük elég meggyőzően, hanem olyan normákat propagálunk, amelyek már elvesztették egy adott kultúrában az értékkel való, szoros viszonyukat. Ez bizony egy folyamatos változást jelent a kultúrában, és az egyházi életben is. Ezt a változást nem tudjuk megállítani, csak fölismerni és kimondani! Ezért nincsenek olyan erkölcsi normáink, amelyekről azt mondhatnánk, hogy biztos, hogy pontosan ugyanígy lesznek érvényesek akárhány év múlva, miközben erkölcsi értékekről, az etika alapjairól ezt bátran mondhatjuk! Azok úgy lesznek érvényesek, ahogy ma is! van különbség tehát az érték, és az abból levezetett norma között. Például az erkölcsnek olyan területei nyílnak meg számunkra, amely területek mégcsak nem is léteztek 50 vagy 100 évvel ezelőtt. Most egy rossz példát fogok mondani, de olyat, ami mindenesetre ma nagyon égető probléma. Politikai erkölcs, gazdasági erkölcs, ezek ma fehér foltok. Nem hallom az Egyháznak a bátor és átgondolt útmutatását a politikai erkölcs területére nézve, a gazdasági erkölcs területére nézve inkább, de ezt sem hirdetjük eléggé nyilvánvalóan! Az, hogy ma elhangozhat, hogy az erkölcs és a politika között nincs átjárhatóság, ez katasztrófa! Ez azt jelenti, hogy az életnek van olyan területe, amelyen nincsenek erkölcsi normák! Hát ez elég drámai, nem? De ma, hogyha kihívsz egy szerelőt, és ez a gazdasági erkölcs területébe tartozó történet, akkor fogalmad sincs, hogy mi fog veled történni, a mosógéppel, a bojlerrel, a tévével, a hátmasszírozó gépeddel. Egy kedves ismerősömnek van egy nagyon jó autója. Na és mi történik vele?  Ápolgatja, dédelgeti ezt a jó kis kocsit, - én is meg szoktam nézni, ha nála járok, mert olyan szép -, és ezért elviszi szakszervizbe, és semmi mást nem kér a szakszervizben, csak egy olajcserét. Azért kéri a szakszervizben az olajcserét, mert az egy szakszerviz, ő meg csak Töhötöm! Hogy biztos legyen a dolgában, ezért megveszi a sportautóba való drága olajat, és viszi egy kannával, és átadja a szakszervizben az általa vásárolt drága minőségű olajat a sportautójához. Majd pedig, - és itt jön a naivitás, az átgondolatlanság, a hihetetlen, felelőtlen, oda nem figyelés, a kor viszonyainak a primitív nem ismerete, - eltávozik a szervizből. J Azt mondja a szerelőnek, hogy fél óra múlva visszajövök. Néhány hát múlva az autója nem indul többet. Az oka ennek nagyon egyszerű, mert a szerelő megörült a drága minőségű olajnak, jó lesz az neki, gondolta, és az ő kocsijába mondjuk betöltötte, az UAZ-ba való, jó kis olajat, ezért a motor totál tönkrement! Ez mindössze egy négyszázezer kis szerelést vont maga után, a mi felelőtlen, oda nem figyelő, gazdasági erkölcsiségről semmit sem tudó barátunknak. Ma nagyjából ilyen helyzetben vagyunk, de ezt teljesen fölösleges, hogy én elmondjam nektek, mert jöhetnétek egymás után, és hozhatnátok a sztorikat. Ezzel ezt akartam mondani, hogy az erkölcsnek igenis vannak a gazdasági életre vonatkozó következményei. Ezeket itt nagyon nyíltan, ügyesen és okosan át kellene gondolni, a stratégiákat, meg mindent, és akkor erről beszélni. A politikai erkölcsről nem is beszélek.

Aztán emlegettem nektek ezt a fogalmat, hogy: kapcsolati bűnök. Mert létezik ilyen is! Nemcsak 10 parancsolat van, hogy erkölcs, meg ilynek… Folyamatosan kapom a szemrehányást tőletek, hogy: Atya, akartunk egy jót gyónni, egy olyan jó belevalót, és elővettük a Hozsannát, elolvastuk a lelki tükröt, és ennek egy haszna lett, hogy nagyon dühösek lettünk és feszültek, és lett egy csomó plusz energiánk. A Hozsannában lévő lelki tükörrel nem mindenki tud mit kezdeni! Hát milyenek vagytok? J Ezt én el tudom fogadni! Folyamatosan kapom a megjegyzéseket, hogy egy belevaló lelki tükörre lenne szükség! Valami olyasmire, hogy elolvasom, és azt mondom, hogy: Ez az, ezt csináltam, pont ezt csináltam, hú, hát megvan, végre! A kutyába belerúgtam… Ez a kutyás történet. J Látjátok? Például az erkölcsnek az állatvilág felé is ki kellene terjednie! Bizony-bizony! Létezik erkölcsiség a természettel és a teremtett világgal kapcsolatban is: Kutyusba nem rúgunk bele! Nem! Nem azért van! Ilyen egyszerű! Mindent a rendeltetése szerint használunk! Kutya ugat, a farkát csóválja, mi meg nem rugdossuk, hanem ételt adunk neki, a macskának is ételt adunk, a szőrét simogatjuk. Igen! Persze, ha hagyja! J A macska egy független lény, olyan mint Mirr-Murr! Vagy igen, vagy nem… Most hol tartottam? Hogy vagyok képes az erkölcsből eljutni Mirr-Murrig? J

Na, szóval a kapcsolati bűnöknél tartottam. Most pedig ne ragadjatok le a szónál, hanem nevezzétek el bárhogyan, ahogy nektek tetszik! Mondok is egy ilyet, hogy értsétek. Mondjuk, hogy téged megbántott a házastársad, a barátod, a barátnőd, a nőbarátod, mindegy is hogy ki, és akkor te megbántódtál, megsértődtél, rosszul esett neked. Eljön egy pillanat, amikor már nagyjából azért jól vagy. A sértettségből már kimásztál, már nem fáj, szóval úgy be tudod magad előtt ismerni, hogy most már megbocsátottam. És most jön a kapcsolati bűn! Miközben ezt pontosan tudod, szenvedteted még a másikat! Látod rajta, hogy amióta elkövette ellened, egy kicsit odavan, egészen szeret azóta, és ez nagyon  tetszik neked, és azt mondod magadban, hogy: Hadd szeressen még! Olyan jólesik! Na itt jön be a Mirr-Murr! Például kapcsolati bűn az, amikor már megbocsátottál, és ezt nem mondod meg, hanem hagyod hadd rohangásszon ott, hadd hozza csak a Whiskast, meg minden… Üljön össze három okos pap, és írjon egy lelki tükröt! Hét hol tartunk? Semmi másra nincs szükség, csak a saját életedre! Ez lesz egy nagyszerű alap. Akkor pedig mondjuk, néhány hónapon keresztül írd le a saját kapcsolati bűneidet! Majd kapsz egy olyan jó lelki tükröt, hogy utálsz majd belenézni! Lehet, hogy egy hónap is elég lesz, és lesz mát ott, vagy 80 tétel! Ne mondjátok, hogy nem! Gondolatban is lehet… Folyton-folyvást ilyesmiket csinálunk. Itt van a Tízparancsolat… Mit gyónjak atya? Hát nem öltem! Jól van, hát most… J

Ne magatartásmintákat védelmezzünk, hanem mutassuk meg az értékeket, és ezeket ragyogtassuk föl!

24. Az ember az emberiség erkölcsiségét, erkölcsre utaltságát hirdessük bátran, de moralizálás nélkül! Mindnyájan erkölcsi lények vagyunk. Ha valaki nem akar erkölcsi lény lenni, szabad úgy is élni, csak nem jó neki önmagának, meg a környezetének se! Nem, dolgunk moralizálni. Mondom, hogy mit értek moralizálás alatt. Például, hogyha azt mondjuk, Istenre hivatkozva, hogy aki hisz Istenben, vagy hívő, vagy keresztény, az mindig megtalálja a helyes megoldást.  Azért vagy hívő, azért tartasz Istennek kapcsolatot, hogy tudd, hogy mi a helyes! A keresztény ember, tehát az a jó ember, aki mindig tudja, mi a helyes! Dehogy van így! Az istenre hivatkozó, hívő ember bizonyos helyzetekben pontosan ugyanolyan tanácstalan, mint bárki más ember lánya vagy fia! Halvány gőzünk sincs arról, hogy egy konkrét helyzetben mit kellene tenni, ami azért nem minősíti a hitünket, az Istenkapcsolatunkat, a kereszténységünket!

Aztán moralizálásnak nevezem azt, hogyha ítélkező, lenéző, szeretet nélküli magatartással, fölháborodva nyilatkozunk erkölcsről anélkül, hogy megmutatnánk azt, hogy amit helyesnek tartunk, hogyan gyökerezik bele az Istenkapcsolatunkba, az egyetemes etikai elvekbe. Ha egyszerűen csak szólammá válik az, hogy ilyen magatartásnormákat mondunk, és mi magunk sem tudjuk megmondani, hogy miért gondoljuk, hogy az helyes, és nem tudjuk visszavezetni őket az élő, emberi tapasztalásra vagy Istenkapcsolatra, akkor kezdünk el moralizálni! Moralizálásnak nevezem azt, hogyha konkrét magatartásformákra való javaslatainkat a törvényre vezetjük vissza, nem pedig az Élő Istenre. Ez moralizálás, mert mi ne törvényekbe hiszünk! Ezt nem is ragozom tovább… Szerintem értitek ezt jobban, mint én!

Ide tartozna talán az is, hogy egy valódi, mélyen erkölcsös élet, az együtt jár a szabadsággal, és a szabadság teremti meg egy valódi, mélyen erkölcsös élet alapjait. A moralizálás pont az ellenkezőjét teszi velünk! Hatalmas korlátokat emel! Ezt lehet talán ilyen lakmuszpapírként használni. Egy valódi erkölcsiség szabaddá tesz, a moralizálás pedig bezár! Például egy moralizáló valami csoda, az megmondja, hogy egy helyzetben mit szabad érezni, és mit nem. Ez tipikus területe a kultúrkereszténység moralizálásának! Hadd mondjam el a saját életemből azt a példát, hogy amikor az édesapám meghalt, akkor 70 éves volt, és 50 éves korában százalékolták le parkinson kórral, és 19 évi élt parkinsonos betegként, és aki tudja, hogy ez milyen betegség, az eleve azt mondja erre, hogy ez egy csoda. 19 éven keresztül nem szoktak általában parinsonnal élni, főként, hogy az én édesapám 20 éve betegedett meg, nem pedig ma. Akkor még alig voltak normális gyógyszerek. Ez egy gyógyíthatatlan betegség, és az állapota a betegnek egyre csak rosszabbodik. Aztán téveszméi lesznek, hetekig nem tudja, hogy hol van, eltéved, rohanunk utána a metrómegállókba, és kórházról kórházra járunk, hogy hova vitték be, és ez folyamatosan ismétlődik. Amikor pedig az én édesapám meghalt, akkor, többek között éreztem egy megkönnyebbülést is, és az a mondat fakadt föl belül, hogy: Hála Istennek! Ez pedig nem von le semmit a gyászomból, a fájdalmamból, a szomorúságomból, a veszteségből, vagy abból, hogy szeretem az apukámat. De mégis érzek egyfajta megkönnyebbülést, és jön egy mondat, csak úgy, hogy: Hála Istennek! Nekem semmiféle kultúrkeresztény moralizálás ne mondja meg, hogy én ezt érezhetem-e vagy nem! Ezt nekem senki ne írja elő, hogy én az édesapám halálánál mit érezhetek, és mit nem! Ezt most azért mondtam el saját példában, hogy ezt ti is vetítsétek rá az életetek összes olyan pillanatára, érzésére, amely úgy meghökkentett benneteket, hogy sikerült azóta már rég elfelejteni. Vagy ha valaha eszetekbe jutna, akkor egy szégyen kíséretében jönne elő, hogy: Hogy érezhettem én ilyet? Most pedig hadd idézzem meg az édesanyámat, akitől kaptam, többek között egy gyönyörű örökséget, és ez a gyönyörű örökség arra vonatkozik, hogy az édesanyámnak volt humorérzéke. Ez komoly örökség! Nem tudom, hogy ezt lehet-e örökölni, de mindenesetre emlékszem arra a pillanatra, amikor ő egyszer csak, egy hihetetlen ügyetlen mozdulattal, elesett vagy levert valamit, vagy kicsúszott a kezéből vagy valami ilyesmi történt, és én ösztönösen felröhögtem az én édesanyám baján. Kisfiú vagyok, és amikor az én édesanyám egy idétlen mozdulattal próbálja az egyensúlyát visszanyerni, akkor én legalább ilyen idétlenül és nyeglén röhögök. J A kis Ferike… Akkor édesanyám a következő oktatásban részesít, amikor egy kicsit megdöbbenti őt az én reakcióm, mert ugye az ember ilyen pillanatokban, valami együttérzésre, melegségre vágyik, de hát a fia nem feltétlenül az a szereplő az életben, és akkor egy kicsit megdöbben, és aztán leült mellém, majd ezt mondta, hogy: „Tudod Feri, emlékszem, hogy amikor én kislány voltam, én is nevettem a nagymamádon. Tudom jól, hogy ez milyen! Tudom, hogy te most nem azon nevettél, hogy énnekem bajom van, hanem gondolom, hogy nagyon idétlen lehettem, ahogy így bénáztam.” Mind a két gondolatát megerősítettem: Tehát nem a kárára nevettem, és nagyon idétlen is voltál! Egy életre szólóan kaptam egy nagyszerű örökséget arra nézve, hogy szerethetek valakit a legjobban a világon, és neki lehet valami baja, és én rajta nevethetek. Szabad! Ez pedig nem érinti az én erkölcsiségemet, a hitemet és az Istenkapcsolatomat! Azért, mert nem voltam még keresztény… J Ez most vicc volt! Ez most hogy értelmezitek, hogy valami baj van, vagy a szentlélek ilyen zuhanórepüléssel próbál megtéríteni?

Bele fogom még gyömöszölni ebbe a 15 percbe a többit!

25. Ismerjük el és ismerjük be, hogy a bűn mögött a sebzett ember szeretetigénye húzódik meg, azé az emberé, aki még a bűnt elkövetve is, valamiképpen a szeretetre vágyakozik. Hogy annyira vágyakozik a szeretetre, hogy még bűnt is elkövet! Egy picit ezt hadd értelmezzem! Persze, amikor az ember bűnt követ el, a szeretetből való vágyaiból kiindulva,  akkor nincs teljesen tiszta fogalma arról, hogy mi az, hogy szeretet, de azért valami fogalma van, és valahogy akarja, hogy szeressék, és hogy ő tudjon szeretni. Az emberben ez egy olyan mély vágy, hogyha pontatlan fogalmunk van erről, akkor inkább bűnöket is elkövetünk, néha súlyosakat is, durvákat, olyanokat, amelyeket később nagyon nagy fájdalom között bánunk meg. A bűn mögött nem egy romlott gazember áll! Hogy volna már ez így? Hanem egy vergődő valaki áll mögötte, aki azt gondolja, hogy most ezzel a bűnnel, amit talán abban a pillanatban nem is gondolt bűnnek, vagy próbálja nem annak gondolni, vagy mit tudja ő, hogy ez mi, próbál valahogy szeretni és szeretetet kapni! Most nagyon egyszerűen írtam ezt le. Ezt nekünk hirdetni kellene, hogy tudjuk, hogy ez így van! Tudjuk! Méghozzá azért, mert van otthon tükör, és bele szoktunk néha nézni, és ismerjük a saját vergődéseinket! Az ember nem azért nem szeret, mert nem akar szeretni, hanem mert nem tud vagy nem tud jól! A mi igehirdetéseinkben meg állandóan az van, hogy: Testvérem, szeress már egy kicsit jobban! Ennek azonban mi értelme van? Semmi! Mert ha tudnál jobban szeretni, hát nem akarnál jobban szeretni? Hát persze, hogy akarnál! A baj az, hogy nem tudsz jobban szeretni! Ezt én is tudom, meg te is, de amikor ez a napnál is világosabb lesz, akkor én is elbizonytalanodok, mert akkor segítenem kellene neked, hogy te tudjál jobban szeretni! Ez nehéz! Ezért inkább csak azt mondom, hogy: Térjetek már meg! Szeressétek már egymást jobban! J De ennek semmi értelme sincsen!

Itt mondanék még egy nagyon fontos dolgot. Egy sebzett helyzetben, egy bűnös helyzetben, egy bűnös struktúrában is vannak, vagy lehetnek szent értékek! Ez már csak azért is így van, mert folyamatosan sebzett helyzetekben vagyunk, mi magunk is sebzettek vagyunk. Mégis, - és bocsássatok meg ezért a szentírási mondatért - , „Ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem!” Hogy lenne lehetséges az Istennel kapcsolatot tartani, ha nem úgy, hogy az valahogy erősebbé válik, mint a saját nyűgöm, bajom, bűnöm és nyavalyám! Hát nyilván csak így! Ezért ne mondjuk azt, és ezt most az Egyház nevében mondom, hogy: Az Egyház ne hirdesse azt, hogy a sebzett helyzetekben nincsenek nagyon mély, gyönyörűséges emberi értékek! Mert igenis vannak! Ez a bűnbánattartásnak lehet egy nagyon erős bátorítója! Hogy amikor te mondjuk egy bűnös helyzetben átéltél valami igaz dolgot, az igaz dolog, közben a helyzet meg bűnös! Ilyen van! Se az egyiket, se a másikat ne tagadjuk el! Attól, hogy én egy sebzett helyzetben, - esetleg azért, mert nem tudtam jobbak kitalálni, mert tehetetlen voltam, vagy mit tudom, hogy miért, azért mert gyönge vagyok -, szeretek valakit, az a szeretet, ha én abba mindent beletettem, az szeretet, annyira amennyire az szeretet volt! Arra nem mondjuk, hogy az bűn! Az ott szeretet, de egy sebzett helyzetben lévő sebzett embernek a szeretete! Vallom, hogy mind a kettőt egyszerre kellene hirdetni! Azért vallom, mert éppen eleget találkozom olyan emberekkel, akik folyton-folyvást, valóban azon mélységes szenvedéseiket élik át, hogy egy moralizáló kultúrkereszténység arra szólítja őket föl, hogy az életükben értékeket tagadjanak meg, hogy az örömeikre mondják azt, hogy az bűn volt! Mind a kettőt nagy világossággal kell hirdetni! Sebzett emberi természet, sebzett helyzet, sebzett struktúra, sebzett kapcsolat. Ne kamuzzál, hogy nem az! És lehetnek benne értékek!

26. Ahol valaki még nem sejtette meg a szabadságnak és a szeretetnek az Isten által adott voltát, ott nem tudjuk hirdetni a szabadságból és a szeretetből adódó és fakadó erkölcsi normáinkat. Éppenséggel tudjuk hirdetni, csak ennek a teljesítése teljesíthetetlen feladat elé állítja az embert! Ezt mondhatom úgy is, hogy akinek fogalma sincs arról, hogy Isten őt szereti vagy hogyan szereti, vagy mi a szeretet, attól nem kérhetem számon azt, hogy ő szereti-e a másikat, mert nem tudja, hogy mi a szeretet! Mert a keresztény erkölcsiségnek az alapja nem törvény, hanem az a tapasztalat, hogy Isten engem szeret, és én fontos vagyok az Istennek! Ez pedig egy olyan erőforrás és egy olyan tapasztalat, amelyből levezethető a keresztény erkölcsi rend, majd konkrét normák. De ahol ez a tapasztalat hiányzik, ott ennek a hirdetése csak még nagyobb félelmet és szorongást szül, azért mert az illetőnek nincsenek meg a képességei és a tapasztalata ahhoz, hogy ezt ő meg tudja valósítani! Ezért nagyon kellene itt egy finom megkülönböztetést tenni! Ez furcsán hangozhat, de hitelesen nem hirdethetjük az egész világ felé a keresztény erkölcsiséget, és az abból levezetett normáinkat! Hát hirdethetjük persze, de ezek, azok, akiknek hiányzik ez a mélységes tapasztalat, csak még rosszabb helyzetbe fognak kerülni! Legfeljebb megpróbálják majd teljesíteni valamiféle racionális belátásból, és azt mondják, hogy: Igen, elfogadom az Egyház tanítását, talán annak igaza van, vagy tényleg ez lenne a társadalom java, vagy beláttam azt, hogy az ember erkölcsi lény és akkor ebből ilyen normák fakadnak. De ez nem elég! Van egy hitigazságunk, ami azt fejezi ki, hogy mi, keresztény emberek, hosszú távon még a kisebb bűnöktől sem tudunk mentes életet élni. Ez embernek lehetetlen! Ezt nagyon kellene hirdetnünk, és fölismerni, hogy ki van a másik oldalon! Először segíteni kell a másik embert, ennek a tapasztalatnak a birtokába kerülni, és ebből fakad majd, ennek az erkölcsiségnek a valamiképpeni teljesíthetősége! Különben egy olyan törvény, amely eleve lehetetlen! Tehát az Istentapasztalat minimuma szükséges ehhez!

Azt írtam még ide, hogy sokszor ez a félelem abból is fakad, hogy azt tudjuk és tapasztaljuk, vagy van egy sejtésünk arról, hogy Isten szeretete föltétlen, de nem következmények nélküli. Egy kedves ismerősömtől származik a történet, aki a maga keresztény erkölcsiségével odalépett a szenvedélybeteg testvéréhez, aki nem volt keresztény ember, és anélkül, hogy megvizsgálta volna, hogy ennek a szenvedélybeteg testvérének megvannak-e ezek a minimális alapjai hitben és Istentapasztalatban és hiteles szeretetben, a következő ajánlatot mondta neki: „Hát testvérem, állapodjunk meg abban, hogy ne igyál többet!” Az illető a következő választ adta, hogy: „Rendben van!” Mire a mi segítő szakmájú barátunk elkezdett egészen megdöbbenni: Nahát, a hitnek az ereje, a Szentléleknek a működése! Amire a következő mondatot kapta, hogy: „Megígérem, hogy nem fogok többet inni, de kevesebbet sem!” J

27. Ismerjük el és be, hogy a világunk annyira összetetté vált, hogy nem vagyunk birtokában minden konkrét helyzetre vonatkozó erkölcsi normáknak. Erre tettem utalást. Mi is tudunk ugyanolyan tanácstalanok lenni, minden hittel, Istenkapcsolattal, vallásosságunkkal együtt, mint bárki más. Mi fakad ebből? Az, hogy nem új lelki tükröket kell írni, legfeljebb sorvezetőnek kell használni a kapcsolati bűneidet magad számára, hanem a lelkiismeretnek az érzékenységét kell segíteni kialakulni, és nagyon sok útmutatást adni ahhoz, hogy ezt hogyan tudjuk megtenni. Egy előadáson a következő kifejezést hallottam arra, hogy az egészség, az tulajdonképpen micsoda? Bio-pszicho-szociospirituális egészség! Ma mér az ember nemcsak úgy ripsz-ropsz egészséges, hanem bio-pszicho-szociospirituális értelemben jól van, köszöni szépen! Egy ilyen világban hogyan volna lehetséges, hogy mi, még ha úgy hívnak is minket, hogy Római Katolikus Egyház, minden helyzetben kihúzunk innen egy választ, hogy ezt kell csinálni? Hát hogy volna már ez lehetséges! Hát ezt a kifejezést nem is értem, csak használom! Emlékeztek a kierkegaardos történetre? Valóságos történet. Kierkegaard, dán filozófus Koppenhága utcáin sétálgat. Ismeritek? Nem? A hóna alatt a szennyes. Hát hiába filozófus, attól még piszkos lesz, na! Megy és keresi a patyolatot, de nem talál. Akkor egyszer csak egy kirakatot lát meg, és a kirakatban hatalmas betűkkel ki van írva, hogy: Mosást, vasalást vállalunk! A mi zseniális filozófusunk, belép az üzletbe, csöng a kis csengő, leteszi a pultra a szennyes ruhát, és azt mondja, hogy: Há! Mennyit kerestem én ezt a boltot, hála Istennek megvan! Mikorra vállalják? Mire a boltos a következőt mondja, hogy: Bocsásson meg uram, Ön félreértésben van, mert mi cégtáblákat gyártunk, többek között olyan cégtáblát, hogy mosást és vasalást vállalunk. J De van még nagyon sok cégtáblánk… Ön uram, rossz helyen van. Nincsenek ilyen, hogy előhúzom és itt van, tessék, ezt kell csinálni!

28. Hozzánk tartozónak kellene sokkal inkább tekinteni azokat, akik vallásszociológiailag nem tartoznak hozzánk. Nincsenek megkeresztelve, nem elsőáldoztak, 20 éve nem gyóntak, 30 éve nem áldoztak. Ezek az emberek, hogyha van Istenkapcsolatuk, ha a hitük olyan, amilyen a vallásszociológiailag is kereszténynek nevezhető embereknek a hite, akkor őket sokkal inkább testvérnek kellene tekinteni, sokszorosan, mint ahogy ezt tesszük! Tudjátok, hogy mit mondott egy kedves ismerősöm? Kérdezték tőle, aki történetesen egy pap, hogy nem gondolod azt, hogy te egy kicsit meredek dolgokat mondasz? (Ez nem én vagyok! J) Nem gondolod, hogy néha úgy egy kicsit eltávolodsz az Egyháztól? Erre ő azt mondta, hogy: Én? Hét az Egyház távolodik el tőlem! J Bizony, nagyon könnyen kerülhet ma valaki egy olyan helyzetbe, amikor éppen az Egyház peremére kerül, de ezért még ő az Egyházhoz tartozik, és a mi tesónk! Egy perc alatt el tudok még mondani három szempontot? Hát nem tudom, főleg ha nem kezdem el… J Csak elgondolkoztam azon, amit mondtam. Nem kellett volna, mert most teljesen kiestem az egészből! Látjátok, hogy a gondolkozás milyen ártalmas?

Akkor most nem bírtam befejezni. Nézzétek el ezt nekem! A következő alkalommal frissebbek lesztek, és kiheveritek ezt a mait, és akkor ripsz-ropsz elmondom a végét. Képzeljétek el, hogy megszületett a Hitvallás! Megvan, már csak egyetlen mondat hiányzik, de azt megcsinálom, és akkor majd a gimnazisták Hitvallásával fogjuk lezárni ezt a nagy egységet.

Köszönöm szépen a fáradságotok ellenére a figyelmeteket! 

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari