Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében 4.

2004.11.30.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Teendők a jelen helyzet megváltoztatása érdekében - tanult hit.

 

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt vagytok. Nem hagytatok el a múltkori alkalom után. Mondanék egy ismétlést attól a ponttól, ahol múltkor elkezdtük és utána még lenne egy néhány. Valahol a középtájon, a közepe után egy kicsivel kezdenénk egy új témát. 19-es pont. Csak akkor lehetünk az emberi jogok, a szabadságjogok, az igazságosság védelmezői, előmozdítói a világban, ha ezeket a jogokat az egyházban is megvalósítjuk. 20.: Ne váljunk politikai, társadalmi érdekek eszközévé, hanem a kultúra lelki ismeretévé. 21.: Kérjünk bocsánatot a bűneinkért. 22.: Váljunk a megbékélés és a kiengesztelődés szolgálóivá az egyházon belül és kívül is. 23.: Miközben az erkölcs alapjai változatlanok, az erkölcsi normák korhoz és kultúrához kötöttek. Normák születnek, válhatnak kötelező érvényűvé, vagy veszthetik el kötelező érvényüket. Ezt fogadjuk el és ismerjük be. 24.: Az ember, emberiség erkölcsiségét, erkölcsi utaltságát hirdessük bátran, de moralizálás nélkül. Itt mondtam egymás után egy csomó mindent, hogy mit gondolok moralizálásnak. 25.:Ismerjük fel és el, hogy a bűn mögött a sebzett ember szeretetigénye bújik meg. Azé az emberé, aki még bűnt is hajlandó elkövetni, hogy szeretetet kapjon és adjon. 26.: Ahol az ember még nem sejtette meg a szabadság és szeretet Isten által adott világát, ott nem lehetséges a keresztény erkölcsi normák hirdetése.

27.: (és akkor innen megyünk részletesebben) Ismerjük el és be, hogy a világunk annyira összetetté vált, hogy nem vagyunk birtokában minden konkrét helyzetre vonatkozó erkölcsi normáknak. Adott esetben még azt a helyzetet sem ismerjük, amelyben vagyunk. Nemhogy egy arra vonatkozó konkrét erkölcsi norma lenne a birtokunkban. Tehát kénytelenek vagyunk először a helyzetet megérteni és megismerni…ide tartozott volna az, amit talán a lelki tükörrel kapcsolatban hangsúlyoztam eléggé, hogy ezért mindennél fontosabb lenne az, hogy a lelkiismeretet fejlesszük. És hogy minden embert segítsünk abban, hogy a lelkiismerete az minél érettebb, árnyaltabb, érzékenyebb legyen. Megfelelően érzékeny. Nem túlérzékeny, meg mindenre reagáló. Ezzel sokkal inkább a javatokra lennénk, minthogy újabb és újabb hasztalan lelki tükröket gyártunk, amelyek egyébként is csak a cselekvésre, vagy mulasztásra tudnak utalni, a helyzet árnyaltságát egyáltalán nem tudják megmutatni és stb. Arra gondoltam, eszembe jutott az, hogy miután bútorasztalos is vagyok, a második év végén, ahogy tanultam a szakmát, akkor eljutottunk oda, hogy elkezdtük a saját szerszámainkat magunknak készíteni. Rájöttem arra, hogy nem elég pontos a vinklim. És egy pontatlan vinklivel az ember semmire sem megy. Ezt minden tapasztalt férfi tudja. És a nők is, ha elég tapasztaltak. Ezért az ember készít magának egy pontos vinklit és azzal dolgozik. Eláruljam, hogy mi az? Egy hölgy válasza így hangzik: az egy derékszögű vas. Hát az asztalosiparban nem annyira vas, fa! De derékszögű, az a lényege. Ha nem derékszögű, akkor mindent elrontunk, amihez csak nekilátunk. Ezt könnyű belátni. Úgyhogy arra gondoltam: milyen furcsa. Asztalos szakmunkásként két év elég arra, hogy belásd azt, hogy nem feltétlen jó azzal dolgozni, amit megveszel az üzletben. Hanem érdemes saját szerszámokat gyártani. Ez-azt gondolom-hogy a lelkiismeretünkre, a lelki tükörre is maximálisan érvényes. Az nyilvánvaló, hogy azt a szerszámot a 90 fokhoz igazítom. Ugye? Nem például mondjuk a saját kényemhez, kedvemhez, hanem a 90 fokhoz.

28.: Hozzánk tartozónak kellene sokkal inkább tekinteni azokat, akik vallásszociológiailag nem, de hitükben, Istenkapcsolatuk által egyek velünk, vagy belül is lehetnének nyugodtan. Hallgattam a rádiót néhány napja. Hallottátok, hogy mit követett el az olasz püspöki kar? Ne csak a magyarról beszéljünk. Képzeljétek el, hogy a házasságkötésnek három liturgiáját gyártotta meg. Elmondom, hogy kiknek szól a három. Első: azoknak, akik vallásosak. Második: katolikus szertartás azoknak, akik nem vallásosak, vagy nem annyira. Na, mit szóltok? Aztán szertartás azoknak, ahol az egyik fél nem katolikus, hanem más fajta rendes ember. És akkor most lehet válogatni. Mit szóltok? Talán bevezethetnénk a pártoló tagság intézményét. Egyházunkat pártoló tagok: ide gyűljetek. Miért ne lehetne a pártoló tagság intézményét bevezetni?! Olyanoknak, akik még valamennyire szimpatizálnak velünk. Ők lehetnének a pártoló tagok. És hogyha bármilyen tevékenységünkkel egyetértenek, akkor adhatnánk nekik lehetőséget, például dolgozhatnak. Bármit, amihez kedvük van, meg amit mi is jónak látunk, adunk nekik munkát. Nyugodtan gyertek, legyünk társak, partnerek, ti vagytok a pártoló tagok. Szeretünk titeket, de jó, hogy vagytok. A pártoló tagság intézményét úgy kellene bevezetni, hogy az ne kibúvás legyen az alól, aki felelősséget vállal. Tehát a pártoló tag az, aki úgy vállalja a felelősséget, mert csak úgy tudja lelkiismeretében vállalni, hogy pártoló tag. Nem pedig az a valaki, aki tudja, hogy felelősséget kellene vállalni, de ahhoz nincs kedve, ezért inkább pártoló tag lesz. Tehát ők lehetnének a pártoló tagok, akiket nagyon is magunkhoz tartozónak kéne elfogadni, csak úgy, mint mindenkit. De őket nagyon. Be lehetne vezetni a távolságtartó egyháztagság fogalmát. Távolságot tart úgy a centrumtól, de azért ő még az egyháznak tagja. Távolságtartó egyháztag. Mint ahogy a kedves pap barátomról is beszéltem: nem ő sodródik a perifériára, az egyház megy ki alóla. Ilyen lehetséges. Egy más valaki azt mondta (megrótták gondolataiért, azt mondták, hogy ez nem is katolikus már). A következő volt a válasza: holnapra az lesz.

29.: Szabad, sőt kellene konkrét útmutatásokat adni, melyek azonban nem kötelez érvényűek, nem örök igazságok, hanem egyszerűen csak segítik a tájékozódást. Mondjuk. jó dolog, hogyha a pápa úr enciklikákat ad ki. De nem kell minden szavát elfogadni. Csak át kell eresztenem a lelkiismeretemen. Mint valami olyan dokumentumot, aminek nagyon komoly súlya van, ha én magamat katolikusnak tekintem. De szabad arra gondolni, hogy egy enciklika az nem több, mint egy enciklika. Vagyis gondolhatok mást, mint ami az enciklikában le van írva. De szenvedjek meg azért a másképp gondolkozásért. És tartsam nagyon fontosnak azt, ami abban az enciklikában van.

30.: Az egyháznak élő lelkiséget kellene megvalósítania, különben semmi értelme. Vagy életképtelen. Erről egy picit szeretnék hosszabban. Élő lelkiség. Egy kicsit ütköztethetnénk azzal, hogy az egyházon belül elharapódzott az aktivitás. Azt gondoljuk, hogy ha aktívak vagyunk, és állandóan csinálunk valami programot, az egyenlő az élő lelkiséggel. Egyáltalán nem egyenlő vele. Néha olyan benyomásom van, mondjuk, létezik már Budapesten is katolikus programözön. Van ilyen, ugye? Ez körülbelül megegyezik bármilyen programözönnel. És van arról tapasztalatunk ugye, hogy járhatunk egyik programról a másikra hajnali ötig, aztán reggel kezdjük elölről. És csütörtökön mindenképp megnézzük, hogy van-e új film és lehetőleg elmegyünk. Részt vehetünk állandóan programról programra és életünk lehet hihetetlenül üres. Van ilyen élményünk, ugye? Attól, hogy az egyházon belül csinálunk rengeteg imaórát, meg rengeteg fesztivált, meg nem tudom én mit, ja, azt a Krisnások csinálják. Önazonosságzavarban vagyok. Mi zarándokutat szervezünk. Tehát csinálhatunk rengeteg zarándokutat, ha az ember nem csinál semmit, előbb-utóbb belepi a por. Érdemes aktívnak lenni, de: az aktivitás nem jelent egyet az élő lelkiséggel. Arra gondolok például, hogy van egy bensőséges emberi kapcsolatod valakivel. Nem kell állandóan programokat csinálni ahhoz, hogy az a kapcsolat mély legyen és számodra nagyon fontos. Néha a másiknak egyetlen mondata, gesztusa, érintése bőven elég egy napra. Ugye így van? Tehát az élő lelkiség az azt jelenti, hogy a bensőségességnek egy olyan mélységében élek, amely lehet, hogy naponta csak néhány percre mutatkozik meg a maga szépségében, de azért folyamatosan ott van. Néha egy kicsit több, néha kevesebb, de nagyon folyamatosan jelen van. Hát éltem én is úgy, akkor most önvizsgálatot tartok. Tudjátok, volt egy olyan időszak az életemben, jártam a levelező teológiára. Jártam civilként, sportolóként. De az nem volt nekem elég: jártam hétfőn előadásra, kedden előadásra, csütörtökön előadásra, pénteken, vasárnap szentmise. Mindenkit végighallgattam Budapesten, aki csak élt és mozgott. mentem Bolberitz Pál atya előadására, kedden Rózsa Huba atya előadása, a többit nem tudom, kinőttem, hogy mindig valamilyen előadásra járjak. Csütörtökön Bíró László atya közössége. Rózsa Huba után Pál Feri előadása. Pénteken kisközi. Szombaton közösségi kirándulás, vasárnap szentmise, este egy imaóra még. Ezeket mind muszáj, és azt nem értettem: miért is vagyok én fáradt? Úgy legyengültem az utóbbi időben. Pedig emlékszem hétfőn a tanár úr valami olyan okosat mondott, csak már nem emlékszem rá. Az érzés még itt van, hogy akkor azt gondoltam, hogy érdemes élni, de már nem emlékszem miért…az élő lelkiség nem egyenlő azzal, hogy agyon programozom magam. Szóval arra gondoltam: elmegyek mondjuk egy Taize-i talákozóra. Az egy tök jó program. Ha nem voltatok, hát legalább egyszer menjetek el. Ifjúsági találkozónak hívják, de ha nem voltál, akkor neked szabad egyszer elmenni, akármilyen öreg vagy. S akkor ott reggeltől estig program. És éjszaka még kiscsoportos beszélgetés és virrasztás, és hulla fáradt vagy. Olyan vagy, mint akit agyoncsaptak. Jösz haza a buszon és akkor egy hitetlen gondolat: nem aludhatnék a buszon egy kicsit? De nem lehet, mert összebarátkoztál egy csomó rendes kereszténnyel és mindegyikkel beszélgetni akarsz. Na, ilyen egy taizei találkozó. És akkor hazajössz, és azt mondod: most kialszom magam. Jó dolog volt ez nagyon, de most egy olyan 20 órás kis pihenés rám fér. Ugye nem értettétek félre? Legalább egyszer hullafáradtra találkozd magad, de ne felejts el utána pihenni. S akkor azt is megtapasztaljuk, hogy nem is ezen múlik. Egy holland szerző írt egy nagy könyvet. Kifejtvén, hogy a katolikus egyházban 56 egymástól jól megkülönböztethető lelkiség van. 56! Azért az nem kevés. Tehát lehet válogatni. Ezt azért mondom biztatásotokra, lehet válogatni, nem csak az „ötyébe” kell belenőni. ÖTYE= öreg tyúkok egyesülete. Az Egyesült Államokban 126 orvosi egyetemen végeztek felmérést és kiderült, hogy a 126 helyből 60 egyetemen tanítanak spiritualitást, vagy valláspszichológiát. Akkor tehát van lelkiség, van miből válogatni. Mesélek nektek a lelkiségről. Vasárnap reggeli mise. Ott ülnek a pöttyeim. Aranyosak, mint mindig. Azt a kérdést tettem föl nekik: mondjátok nekem, mi kell ahhoz, hogy az ember tudjon virrasztani? Merthogy ádvent van. És akkor mondták egymás után, hogy mi kell hozzá, de nem találták ki. S aztán, a mise végén odajött hozzám egy kislány a válasszal. Atya! Rájöttem, hogy mi kell a virrasztáshoz. Kávé. Azt a 8 éves mindenedet! Hát ez aztán lelkiség! Szerintem már menet közben is rájött, csak nem merte mondani. Tehát ezzel azt akartam nektek mondani, hogy látjátok, mennyi sok spirituális út létezik? Kávé, tea, kóla. A pszicho kémiai starterek. Alkohol. Úgy tűnik nekem, hogy meg kellene tanulnunk imádkozni. Éppen megérettünk arra, hogy ezt merjük kimondani. Tehát azon kívül, hogy a misén képesek vagyunk egy hihetetlen kényelmetlen padon ülni 45 percig, szétmegy a fenekem, a gerincem, a hátam, a térdem. Azt én nem tudom, ki találta ki, hogy úgy kell megcsinálni a térdeplőt, hogy sehogy se lehessen rajta térdelni. Ha nem lenne ott semmi, még le tudnék térdelni…de van. Ez az egyház bosszúja. A térdeplő úgy szokott kinézni, hogy amíg ülsz-az se kényelmes-de még elmegy. Na, most egyszer csak letérdelsz, és próbálsz úgy térdelni, ahogy gondolod, hogy az térdelés. Térded van lenn, te pedig egyenes gerinccel. Na, hát azt nem lehet. Az tuti nem jön össze. Akkor egyensúlyozol. Akkor rájössz, hogy talán ez nem így készült. Úgy kell térdelni, hogy letérdelsz, és a fenekedet ráhelyezed a padra. De most akkor mit csinálok? Így elvagyok egy darabig, de ez most mi? Tehát látjátok, hogy mennyi spirituális út van, több féle térdelés is lehet. Jó dolog a térdelés, egy nagy nehézségem van vele. lemegy tőle a vérnyomásom. Kifejezetten. Összeszorulnak az erek. Én magas vagyok, a szívem nem bírja a térdelést. Nem tudom: a sportot bírtam a térdelést meg nem. Ez lehet, hogy valami ösztönös vallásellenes reakció. Nem bírom, egyszer rosszul lettem. Meséltem nektek? Szent Húsvétkor. Úgy történt a központi papnevelő intézetben, hogy az volt a feladat, hogy fél órát kellett térdelni. De én nekem ez nem nagyon megy. De hát, ha ez a feladat, akkor ez a feladat, nem? És én letérdeltem. Egy ideig térdeltem. Aztán eldőltem, feküdtem, pihentem, ilyesmi. És akkor Várszegi Asztrik püspök atya megsimogatta a buksimat, és azt mondta: Ferikém! Ha nem bírsz térdelni, ne térdeljél! Ez ilyen Monty python-os bölcsesség. Akkor voltam-úgy emlékszem-28 éves, és valamit megértettem mélységesen. Ha nem bírok valamit, nem kell csinálni. De nekem ehhez egy püspökre volt szükségem, azóta egy kicsit fejlődtem. Szóval én például a térdelést nem bírom.

 Néha-néha csinálom, csak nem megy. Ezért nekem más formák sokkal jobban beválnak, mert nem bírja a szívem. Most mit csináljak? Onnan indultam el, hogy meg kellene tanulnunk imádkozni. Legalább 8-10 féleképpen kellene tudnunk úgy imádkozni, hogy az nekünk jó legyen. Tehát, hogy legyen választási lehetőség. Hogy most mit is akarnék csinálni? Mi válna legjobban a hasznomra, vagy egy közösségben a hasznunkra? Legalább 8-10 módot kéne tudnom. Hogy ne az legyen, hogy jajj, nincs kedvem imádkozni. Mert egy dolog van, és ahhoz éppen nincs kedvem. Senki se szereti a kedvenc ételét enni mindig. Tudjátok, mit mondott egy gyerkőc? Kérdeztem tőle tavaly, az is egy misén volt, hogy mit lehet, mondjuk nagyböjtben csinálni, hogy az ember készüljön Húsvétra? És ő a maga módján azt mondta, hogy: odateszem magam, oszt imádkozom egy jót. Ez igen! Ez a gyerek tud valamit! Mikor Franciaországban jártam, elmentem a Betlehemi Nővérekhez. Jelenleg a legkeményebb női szerzetesrend. Ismeritek őket? Egy erdőnek a mélyén laknak, külön, fából készült cellákban, teljesen egyedül. Néha összejönnek az Istentiszteletre, meg az imádságra. Egy olyan templomot építettek a Betlehemi Nővérek, aminek az alapszintje a föld alatt van, mint egy betlehemi barlang. Tehát bemész a templomba, ott van az erdő közepén, és akkor máris a tetőn találod magad. Tető szinten ott a kórus van. És egy teljesen egyszerű, nagy kövekből épült templom, nagyon gyér világítás, gyertyákkal világítanak, eszméletlen jó. És akkor oda lehet menni, ilyen egyszerű embereknek is, és a kóruson együtt lehet imádkozni a Betlehemi Nővérekkel. Általában francia apácákról van szó. Nagyon-nagyon megérintett az a lelkiség, ami nekik van. Ott ücsörögtem ebben a hihetetlenül egyszerű templomban, és persze egy csomó gondolat járt bennem. Aztán egyszer csak eltűntek a gondolatok, és egyszerűen csak jó volt ott ülni. Jelenleg olyan lelkiségek virágoznak, meg indulnak el, nem is tudunk róluk. Pedig van egy csomó. Csak talán lehetne utána menni, utána kérdezni. Lehetetlen, hogy ne lenne olyan, ami kicsit is passzol neked, legalább egy évre. Biztos, hogy van legalább egy. És az volt nagy élmény még, hogy lent ott voltak a nővérek, a szentmise alatt se vették le a fejükről ezt az izét, kámzsát, vagy mit, nem tudom. Még akkor is rajtuk volt. És ott ahol mi voltunk, vendégek, oda pedig bejöttek pici babával, babakocsival, családok, minden. Olyan hihetetlenül izgalmas találkozása volt a katolikus egyház talán legszigorúbb női lelkiségének azzal, hogy mi ott lehettünk és a gyerekek ott gőgicséltek, együtt énekeltünk és mindezt együtt lehetett csinálni. És hogy táplálkozhattam én is ebből a nagyon mély lelkiségből. Nagyon izgalmas volt. Aztán mondok egy másikat. Milyen hallatlanul szabad és rugalmas volt az a csúnyának mondott középkori egyház. Hogy elmentem a sartre-i székesegyházba. A székesegyházban ugye középen nincsen semmi. Mert egy rendes templomban nincsenek padok. Ott a templom terének a közepén van egy hatalmas labirintus. Meséltem ezt nektek? Ott van a templom közepén egy labirintus. Hát mit keres az ott? Ki kell söpörni. De az bizony egy labirintus. El lehet indulni az elején, s nekem-lemértem, mert én egy ilyen ürge vagyok-több, mint tíz percembe került, míg végigmentem a labirintuson. Aztán elolvastam a labirintus történetét. A labirintus története az, hogy a labirintus közepén volt egy ereklye és jöttek a zarándokok. S a zarándokok elindultak ebben a labirintusban, végig, végig, eszméletlen sokat, keringtek, köröztek össze-vissza, állandóan közeledtek, távolodtak a középponttól, eszméletlenül izgalmas ott menni. Mindig többen járjuk ezt a labirintust, akik ott vagyunk, és hihetetlen, hogy az emberekre hogy hat. Hogy ott vagyunk egy templomban és volt olyan, hogy egy ifjú hölgy állandóan megállt. Mert ő ezt komolyan csinálta. Megállt, és nem az történt, mint a korzón, hogy: menjen már odébb, már 25-en állunk sorba, tűnjön már odébb, ne itt ácsorogjon előttem. Hanem ott voltunk hatan és akkor mindenki megállt. Hallatlanul izgalmas volt. Egy pillanat alatt el kellett felejtkezned arról, hogy én majd a magam tempójában megyek. Egyedül vagyok én meg az isten, megyek a középpont felé. Hát ott volt előttem az a lány, aztán hiába nyomultam. Akkor ott ácsorogtunk, és ahogy ott kellett állni, mert mindenkinek más a tempója, micsoda közösségi élmény egy labirintusban. Ugye? Nem dumálni kell róla, hanem csinálni egy labirintust és beengedni titeket. S akkor ott megyek, és akkor állunk. Gondoljátok, hogy nem bosszankodtam, hát mértem az időt! Egy templomban se lehet az embernek nyugta. Na, és aztán szépen elfelejtkeztem ezekről, jól van Feri, nyugodj le, mégiscsak pap vagy, vagy mi. Na, és akkor jártuk, jártuk. Én beszorultam a lány mögé teljesen, és akkor, a drámai végkifejlet: elértünk tíz perc bolyongás után a középponthoz. És ő megállt előtte. Tehát egy szűk valamin lehet ugye bemenni és ott van egy tér. És akkor már láttam: mögüle néztem ki, és akkor mondtam: ez nem lehet igaz! Ott van, ott van! De ő állt. Becsukta a szemét, hát ezt nem hiszem el. Legalább terpeszben állna, átcsusszannék. De nem: ő állt, és akkor ezt is kivártam. Végül, ott a középpont: nem volt ott az ereklye. Hát most ezért érdemes? Hát persze, hogy érdemes, hát tudtam, hogy nincs ott. Azt már régen elvitték onnan. Nagyon-nagyon izgalmas volt. 10-15 perc bosszankodás az embert teljesen megváltoztatja. Visszajöttem a labirintusból, és akkor úgy leültem egy padba-nem térdeltem-húha, sok minden átment rajtam. Ez a tíz perc az eddigi legnagyobb lelki élményemmé vált. Tíz nap alatt. Pedig hát csak egy labirintus. Szóval spiritualitásra van szükség, mély lelkiségre. Adva van bennünk is, meg körülöttünk is, csak valahogy rá kellene találni. Nekünk pedig nagyon mutatni az utat a labirintusig. Olyan nagy élmény az, hogy legalább hússzor elmenni a középpont mellett. Hogy pont így élek én is. Mert ott lenne, de nem, elmegyek jól a csudába. Aztán egy következő mondat. Ne akarjunk uralkodni, senkinek a hite fölött. Nem ezért kaptunk semmiféle megbízatást, szolgálatot, hogy uralkodjunk mások a hite fölött. Ezt el kéne felejteni. Viszont rátalálhatnánk egy jó értelemben vett mester-tanítvány viszonyra. Aztán egy következő gondolat. Ezt már a Várszegi Asztrik atya után képes voltam magamtól is elsajátítani. A lelki igényekre csak lelki választ lehet adni. Mintha az egyházban erről folyamatosan megfeledkeznénk. Van lelki igényünk és valami mással válaszolunk. Aztán azt is mondhatnám: ha mi nem hagyatkozunk Istenre, hogyan várhatjuk azt másoktól. Mintha lenne egy ilyen beszédstílusunk: Bízd magad Krisztusra! De én nem…Ez akart a 30.pont lenni.

                31.: Az egység útja nem az intézményes egyesülésen keresztül vezet, de még csak a tanbéli egységeken keresztül sem. Ez lehet, hogy nagyon szomorú, de úgy tűnik, hogy a közeljövőben nem lesz olyan egység, hogy mindenki katolikus lesz. Ezt nem tartom valószínűnek. Még az evangélikusok se valószínű, hogy áttérnének, bár elég közel vagyunk egymáshoz. Úgyhogy egy olyan egységre van szükség, amelyben mindenki megőrizheti a maga önazonosságát. Ez még a tanbéli egységgel sem lesz meg soha. Szerintem soha, vagy hát mit tudom én. Ki vagyok én, hogy ezt tudjam? Hihetetlen, hogy mennyi energiát fordítottunk abba, hogy reális különbségeket próbáltunk meg valahogy eltüntetni. Nem kell eltüntetni! Én azt gondolom az Oltáriszentségről, hogy…református testvérem azt gondolja, hogy…és aztán, miután ezt a különbséget nem tudjuk feloldani, hogyan tudunk egymással egységben lenni. Ne tegyük feltételévé a tanbéli egységet annak, hogy mi egymással egy reális egységben legyünk. Jelenleg ezt eléggé így csináljuk. meséltem nektek, ugye, azt amikor buddhista szerzetesek elmennek egy évre egy katolikus szerzetesrendbe, kolostorba. Ott voltak egy évig, és aztán viszont a katolikus szerzetesek elmentek egy buddhista kolostorba. Na, ez egység! Most amikor én együtt imádkozom egy szerzetessel, mármint buddhista szerzetessel, nem tudom, hogy ő imádkozik-e, én most a magam részét mondom. Amit ott átélek, azt ki veszi el tőlünk? Hát hogy volna az elvehető? Ehhez akarnék még egy-két dolgot mondani. Egy érdekes beszámolót hallottam. Azt hiszem, 2001-ben volt egy nagy konferencia. Egy bizonyos témáról gondolkoztak a világnak számos tájékáról összejött kutatók. És volt egy olyan csoport-kiscsoportokba mentek-és ott dolgoztak föl résztémákat. Az egyik kiscsoportba csupa keleti ember került. Keleti lelkiség. És amikor visszajöttek megbeszélni, hogy milyen eredmények születtek, kiderült, hogy minden csoportban másképp működtek, mint ebben. Mert mi mit csinálnánk, ha összeeresztenének minket egy kiscsoportba, hogy témát dolgozzunk ki. Elkezdenénk a véleményeket ütköztetni, hogy ki mire gondol, érvelnénk, logika, meggyőzés, ilyesmi. Abban a csoportban azonban keleti emberek voltak. Arra a döntésre jutottak, hogy el kellene kezdeni meditálni a kérdés fölött. Ebben a csoportban nem estek egymásnak, nem érveltek, nem voltak logikusak, hanem meditáltak. Látszólag a többiek előrébb jutottak, ők még mindig csak meditáltak. Aztán összejöttek, és elmondták, hogy a meditációban milyen válaszokat kaptak. Majd pedig, miután tudták, hogy a társuk is egy meditációban kapott válasszal jön vissza, hallatlan tisztelettel hallgatták meg egymást. Mert hiszen eszük ágában sem volt azt gondolni, hogy a másik téved és nekem van igazam. Mert a meditációban ő valami belső tapasztaláshoz jut, amit elmond a többieknek. Ezért aztán ahogy a csoportban működtek meditáció után, az is teljesen más volt, mint a nyugati csoportokban. És végül, amikor összegezték a tapasztalatot, akkor kiderült, hogy ebben az egyetlen csoportban, amely másképp működött, mint az összes többi nyugati struktúrájú csoport, egy csomó olyan szempont született, amelyek nem születtek az összes többi csoportban sem együttvéve. Ezzel valami egészen konkrét dolgot hoztam el közétek. Hogy lehetne egészen másképpen működni, célokra irányulni, fölismerésekhez jutni, cselekvési stratégiákat kidolgozni, stb. Egy mély imádság után nem tudsz a másik torkának esni. Eszedbe se jut. hanem éppen hogy hihetetlenül kíváncsi vagy, mi született meg benned? Nem izgalmas ez? Hát persze, hogy izgalmas. Aztán. Ide tartozna az is, hogy kigyógyulhatnánk az európai nézőpontból, abból, hogy csak így nézzünk. Ha már globalizáció, hát akkor már legyen belőle valami hasznunk. Akkor nézzünk más felől is. Az egységnek egy ilyen útját lehetne kutatni. Itt lenne még egy megjegyzésem, csak nagyon vívódok ezen. Hogy milyen végtelen egyoldalúan tudunk látni dolgokat. Hogy ugye másról sem beszélünk már évek óta, mint az iszlám fundamentalizmusról. Ugye? Ettől most rettegünk, mi nagyon, az iszlám fundamentalizmustól. Gondoltuk-e végig valaha azt, hogy mondjuk egy muzulmán országban, egy muzulmán ember mit lát, amikor ránk néz, mit gondol…és számára, ami nagyon sok megnyilatkozásunk nem tűnik-e keresztény fundamentalizmusnak? Mondjuk az Amerikai Egyesült Államok agressziója, az arra való nagy késztetése, amelyet meg is tud valósítani. És amelyben azért időnként elhangzik Jézus neve, meg a keresztény értékrend, meg a keresztény kultúra, amit nem tudom mivel is meg lehet védeni…Mit gondolunk mi, hogy egy muzulmán országból nézve ezek a hivatkozások milyen képzeteket keltenek? Nem gondolhatják-e joggal, hogy mondjuk az a fajta hatalmi, agresszív nem tudom én mi, aminek mi is részesei vagyunk, és benne vagyunk mi is, nehogy lepöcköljük a felelősséget magunkról! Hogy ez teljesen más, mint a muszlim fundamentalizmus. Teljesen. Persze, abban, hogy hatékonyabb fegyvereink vannak. Körülbelül ennyiben tényleg más, és hogy mi államilag szentesítjük az ilyen dolgainkat. Hát körülbelül ennyiben más. Most nagyon sarkos voltam direkt. Csak azért, hogy akkor tudom megnézni pont az ellentétéből, hogy jól kisarkítok mindent. S azt mondom, hogy ebben is van egy pici igazság. Hát legalább annyi. Mikor meghallottam a hírt, hogy George Bush naponta imádkozik, és hogy egy újonnan megtért kereszténynek tartja magát, sőt még ilyen áhítatokat is vezet a fehér házi adminisztrációnak, hát tudjátok! Itt most nem George Bushról van szó, hanem arról a nézőpontról, hanem hogy ugyan ha máshonnan nézünk magunkra, akkor nem kellene esetleg ugyanúgy felháborodnunk azon, amit mi csinálunk. Szerintem nagyon föl kéne háborodni. Hihetetlen lazasággal megyünk el egy csomó dolog mellett, egyszerűen azért, mert élünk a saját kultúránkban. Mindent végtelen nyugalommal beeszünk, lenyelünk, megemésztünk. Tudjátok mit kéne csinálni? Erre jutottam, töprengtem, vívódtam. Arra jutottam, nekünk, mindnyájunknak, itt Magyarországon kellene keresnünk egy muzulmán barátot. Ezt kellene csinálni. Föl kéne hajtani egy hívő muzulmán embert és vele elkezdeni beszélgetni. Személyes kapcsolatban lenni egy muzulmán emberrel nagyon sürgősen. Ha még ilyen nincs, akkor keress. Vagy akkor legalább az iszlám misztikával foglalkozz egy kicsit, mert nagyon szép. Meg kellene őket kérdezni, hogy mondjátok tesókáim, hogy láttok minket? De ne kímélj: mondd nyugodtan! Mint ahogy emlékeztek, az az indiai fiatalember. meséltem azt nektek, nem? A barátom elment Indiába, hajnali háromkor várt a buszra. Indiában meg úgy jönnek a buszok, hogy vagy ma 3-kor, vagy holnap 3-kor, de ugye várni kell, mert különben lekésed. Ül ott, odajön egy fitt indiai, ő már fél háromkor kelt, kicsit meditált, ő már jól van. Akkor azt mondja gyönyörű angolsággal,- amit most nem idézek-a mi barátunknak, hogy: Uram, bocsásson meg, hogy zavarom. Mi az Ön véleménye rólunk, indiaiakról? Hajnali háromkor. lehetne ezt nekünk is, de ne háromkor! Reggel nyolctól este tízig. De ne akkor, amikor imádkoznak. Akkor hagyjuk őket, mondjuk utána. Mondd: mit gondoltok rólunk?

                32.: Fogadjuk el és ismerjük be a kisebbségi létezésünket! Ma a világon éppen túlhaladtuk az egymilliárdot. Egy kicsivel több, mint egymilliárd keresztény van. Tök jó, nem? Másodikak vagyunk. Még tíz évvel ezelőtt is mi voltunk az elsők. Most meg már csak másodikak vagyunk. A muzulmán tesók megelőztek. És ez most már így is lesz. Sokáig, sokáig, bizony. Mindenképpen kisebbségben vagyunk. Ebben a világban- kisebbségben vagyunk, ebben az országban-kisebbségben vagyunk, Európában- kisebbségben vagyunk. Ezt fogadjuk el. Lássuk be, hogy ez így van. S valószínű, hogy ezek a tendenciák még folytatódnak. Úgyhogy ne nagyképűsködjünk. Ne mondjuk azt, hogy mi tudjuk, mi az igazság. Keressük, de vannak jó támpontjaink. Azt is lehetne mondani, hogy az igazságnak a konkrét helyzetekben való keresése, az nagyon is összeköt bennünket. Hallatlanul összeköt minket. Néha nem hívő, nem vallásos emberektől kaphatunk olyan gyönyörű ötleteket, bárcsak be tudnánk építeni. Eszembe is jutott egy. Egy jegyespárral beszélgettem. Van egy katolikus fél, meg egy nem katolikus fél. és akkor kérdezem, hogy mit jelent nektek a szentségi házasság? A katolikus fél az tudja, ugye? A nem katolikusnak látszólag fogalma sincs. Látszólag. És amikor elkezdünk erről beszélgetni, a következő kijelentést teszi,-én ezt ilyen zseniálisan megfogalmazva egyetlen katolikustól se hallottam-a szentségi házasság egy trilógia. Mi ketten, meg Isten. Egy trilógia. Én ilyen zseniálisat életemben nem hallottam erről. Mit összedumáltam már a házasságról. És kellett nekem egy nem vallásgyakorló, épphogy megkeresztelt, gondolkodó valaki. Aki átszűrte magán a kérdést és mondott egy olyat, hogy el fogom mondani nagy teológusoknak, csak kerüljön be a köztudatba. Ugye, hogy szép? Néha olyat tudtok mondani, hogy hoppá: leesik az állunk. Úgy be vagyunk záródva saját gondolatainknak a körébe, hogy egy szavunk nincsen már. Tudjátok, hogy a II. Vatikáni Zsinat hogy fejlődött? Hogy megszülettek a dokumentumok. Érdemes nemcsak a zsinati dokumentumokat olvasni, hanem a történetüket. Megszülettek a jó, hagyományos teológiai nyelvezeten. Egymás után. S utána ültek rajtuk, vívódtak a teológusok, a püspökök, a meghívott szakértők. Egyszer csak nézték ezt az egészet, amit összehoztak, s akkor azt mondták, hogy ez úgy rossz, ahogy van. Nem az rossz, amit mondunk, hanem ahogy kifejezzük. S akkor nekiálltak és az összes dokumentumot átkalapálták érthető, mai, normális nyelvre. Az összeset. Hagyták azokat a teológiai frázisokat, amelyeket legföljebb itt belül lehet érteni. Ezért lett olyan zseniális, kellett hozzá három év. Még azt írtam, hogy ne legyünk sértődöttek, dühösek, sértődékenyek a világgal, ők vannak többen. Húzd meg magad, de így: szabad, egyenes gerinccel.

                33.: Küldetésünk lényege nem elmondani, hogy Isten szereti az embert, hanem olyan helyzetet teremteni, ahol az tapasztalhatóvá válik. Hogy ezt miért nem értjük már meg rendesen? Ez hihetetlen. Hogy azt gondoljuk, hogy ha még huszonötször elmondjuk, hogy Isten szeret titeket, hogy ettől bármi is változni fog. Én tettem egy fogadalmat. Amikor pappá szenteltek, tudjátok, mit határoztam el? Hogy két évig ezt a szót, hogy szeretet az ambótól (fölolvasó állvány) nem fogom kiejteni a számon. Két évig megcsináltam. Nem volt egyetlen beszéd sem, amiben kiejtettem volna, hogy szeretet. S képzeljétek, így is nagyon jól lehet az evangéliumot hirdetni. Aztán egy kicsit „elkurvultam”. Más most mondom néha. Ennél jobban lejáratott szóval kevesebbel találkozunk. Úgyhogy lehet, hogy ezt is pár évig nem kellene használni. Lehet, hogy izgalmas fölismerésekre jutnánk, hogy: mit is gondolok erről, ha nem használom ezt a szót, hogy szeretlek? Vágyom rád! Igen, ez neked a szeretet? Hát szép! Kellesz nekem! Na, gratulálok! Jó ez, nem rossz! Árleszállítás volt nálatok, vagy mi? Hogy mondanád, ha nem használod ezt a szót? Mi lenne, ha felírnád a tíz legfontosabb szavadat, s utána nem használnád őket. Izgalmas fölismerésekre jutnánk, az tuti. Simán lehetett úgy beszélni, hogy azt a szót nem kellett használni. Simán. Olvastam egy megdöbbentő történetet. Néhány fiatal lány, missziós buzgalomtól eltelve,- ez most úgy hangzik, mint egy mese, pedig nem az- hirdessétek minden népnek az evangéliumot. Máté evangéliumának a befejezése. És akkor ők leülnek a számítógép elé, nosza, neked internet. és nézik, hogy van-e olyan nép még, amelynek nem hirdették az evangéliumot. Kiderítik, hogy Afrikában van egy még megtérítetlen, primitív törzs. Nem tudom a nevüket, mert nem írtam föl. Nem hülyéskedek: ezt így, ahogy mondom. Azt hiszem, a könyv címe: dr. Pásztor János: Misszió a 21. században. Protestáns kiadvány, abban olvastam. S akkor ez a két hölgy dolgozik egy csomó ideig, pénzt keres, repülőjegyet vásárol, irány Afrika! Afrikában megkeressük a törzset, csak úgy finoman. és akkor keresnek egy tolmácsot, aki tud angolul. Akkor, már a jól előre kigyűjtött legfontosabb szövegeket lefordíttatják erre a nyelvre. Majd a tolmácsot elküldik és átjárja őket egy ilyen borzongató jó érzés: az utolsó népnek is hirdettük az evangéliumot. és ez megtörtént. Hazamentek és: ah, tutit az üdvösség ezek után! Mi hirdettük nekik az evangéliumot! Az amennyire röhejes, annyira igaz, mint amit mi csinálunk. Pont olyan. Szóval érdemes egy kicsit magunkon is derülni, hogy még mi is 25-ször elmondhatjuk ugyanezt. Hogy lehetsz ilyen megátalkodott, hogy Isten szeret, te meg nem szereted őt? Szoktunk ilyet csinálni, nem? Amikor úgy elvesztjük a türelmünket, akkor benyögünk egy-egy mondatot. Kicsit szégyenkezünk, aztán este azt mondjuk, hogy végülis igazunk volt. Hát azért mégiscsak Isten szereti őt, ő meg nem csinál semmit! Milyen ember az ilyen? Örüljön neki, hogy elmondtam, hogy Isten szereti őt! Olyan helyzeteket kellene tehát teremteni, amelyben ez a dolog megtapasztalhatóvá válik. És akkor utána már nem is kell mondani. nem jobb módszer? Sokkal jobb. Akkor most mondok két fölháborítót. Arra jutottam, hogy az Istentiszteletnek a legmegfelelőbb helye jelenleg a pláza. Auchan, Tesco és társaik. Arra jutottam, hogy ha igazán megértenénk, hogy mi a dolgunk, akkor kérnénk valami kis helyet egy ilyen Auchanban, és vasárnap ott tartanánk az Istentiszteletet. De legalábbis kérnénk egy kis termet, lenne tetováló szalon, ékszerbolt, és akkor lenne kápolna. Na, mit szóltok? Ott kéne, hogy legyen a kápolna. Hát hol máshol? Ott! Moziban kellene misézni. Ex kaliber tíztől, mise tizenegytől, tizenkettőtől meg Szüzet szüntess! Röhejesen mondom, meg röhejes is vagyok, tudom. Csak hát fölépítettük ezeket a templomokat, csodálatosan szépek, ugye, Mátyás- templom-nagyon dögös tényleg-a turistákon kívül, élő ember arra nem megy, nem? Nem lehet parkolni, tök drága, macskakő van, szétmegy a lengéscsillapító, hát hülye vagyok én? Hatszáz forint egy óra. Ha jön a külföldi haverom, akkor fölviszem, aztán gyere! Beugrunk a „matyeszba”. Ott kéne lennünk, ahol zajlik az élet. Hol zajlik az élet vasárnap? A plázában zajlik. Ott zajlik, mert akkor érünk rá. Tologatni a cuccot, minden, „ócsóért”, Tesco gazdaságost venni. Ezt én most teljesen primitíven úgy mondom, ahogy gyün, meg amilyen vagyok. De közben annyira komolyan gondolom. Azzal kéne kezdeni, hogy a Tescóban bérelni egy ilyen kis izét, szépen kiírni rá, hogy itt lehet egy kicsit szusszanni, gondolkodni, imádkozni, legkisebb betűkkel, ne ijesszünk meg senkit. Egyet kérünk tőletek, akik ide beléptek, hogy maradjatok egy picit csöndben. Ennyi. És akkor az ki lenne alakítva, ott el lehetne lenni, valami ilyesmi, nem? A moziban úgy gondolom az Istentiszteletet, hogy-nem úgy, hogy tíz ilyen missziós lelkületű ember odamegy-hanem az egész közösség, úgy, ahogy van. Úgy mindenki: üljünk le és akkor szabad bejönni. Nem föltétlen misézni kéne, hanem valami közös bulit. Imádság, gitár és akkor….Még egy történet. Ismerőseim elmentek Németországba. 14 évet éltek ott, elmentek Ehenbe. Ehenben ismeretlenek voltak. A feleség és a gyerekek nem tudnak németül, a férfi tud. Elmennek az első vasárnapi misére. Rögtön kiderül, miután egy családról van szó, hogy őket még nem ismerik. A pap a mise után megszólítja őket. Honnan jöttek, kik, itt fognak lakni? De jó, nagyszerű. Még a papon kívül is más emberi lények is odamentek hozzájuk. Bár nem ismerték, képzeljétek, mégis odamentek. A következő héten mi történik? Csöngetnek általuk nem ismert közösségi tagok, és fölajánlják, hogy nagyon segítenek bármiben, amiben csak kell. Tudnak olcsón bútorokat szerezni. A gyerekeknek felajánlják azt, ahogy amikor nincsen suliban hétvégén, jöjjenek német családokhoz, mert ott sokkal jobban tanulják majd meg a nyelvet. Szívesen látják őket két napra is. Etetik, itatják majd őket. Bármi, amire szükségük van, szóljanak. hazajöttek 14 év után, azt mondták, hogy olyan elemi tapasztalatuk lett arról, hogy egyetlen nyökkenés, kérés nélkül hogy tudnak nekik segíteni, hogy ők soha nem fogják elfelejteni ezt. Hol vagyunk ettől?

34.: A kereszténység a jövőben közösségi, kisközösségi lesz, vagy nem lesz. Vagy közösségiek leszünk, kisközösségiek, vagy nem leszünk. Ezt hihetetlen komolyan gondolom. Azért, mert nem adható át, az az élő hittapasztalat, ami a kereszténység lényege, csak kisközösségben. Közösségben. Máshogy nem nagyon sajátítható el. Arra gondoltam, hogy például beszélhetnétek úgy, hogy ne csak a pap mondja azt, hogy megyek misézni. be. Mondtátok-e valaha azt vasárnap, hoppá! Este fél hat van, megyek egyet misézni. és akkor elindultál a kövibe. Miért, hát csak én misézek? Hát, ha te részt veszel az Istentiszteleten, az azt jelenti, hogy te is misézel. Sose mondtad még, ugye, hogy megyek misézni? Ezen túl, ha majd ránézel az órádra, eszedbe juthat ez. Hoppá! Miséznem kell. Na, milyen lenne? Mire odaérnél, már másképpen állnál hozzá. Mise lesz. A pap misézik. Olyan szépet mondott az egyik kedves ismerősöm, azt mondta, hogy: Feri! Tudod, mint döbbentem meg? Elmentem egy másik templomba misére és abban a pillanatban, ahogy elkezdődött, én kikapcsoltam. S amikor fölébredtem egy húsz perc múlva, akkor rádöbbentem arra, hogy nekem már rutinom az, hogy amikor megszólal a csöngő, akkor puff. Na, most képzeljétek ide Mr. Beant. Erre jött rá. Reflexszerűen. Gyakorló keresztényről van szó. Ő ismerte fel, nem én. Hát aludt, én nem keltem föl. Kérdeztem egy valakit, hogy : Mondjad Pista bácsi! Ez az ünnepi szentmise, hogy hatott rád? Ugye milyen genyó vagyok? Ilyet egy rendes kereszténytől nem kérdezünk. Hagyjuk őket elsunnyogni mise után. Miért, megállítom, hogy tetszési index? Pista bácsi megijedt és azt mondta: hát nagyon ünnepélyes volt. Ó, jajj! Akkor tudtam, hogy úgy, ahogy van, eltoltam. Ha egy mise ünnepélyes, ez körülbelül azzal egyenértékű sértés, hogy: Atya! Nagyon szépen beszélt! Ugye értitek? Ha egy ünnep ünnepélyes, az milyen? Tehát jövőre majd jobb lesz. Idén nem nagyon jött össze ez a kari, kicsit összebalhéztunk anyával, apával, tesóval, macskával, de azért ünnepélyes volt. Volt fa, meg...szóval a szentmise, az ünnep lenne, ha jól csinálnánk, és hogyha nem én miséznék, hanem ti is. Együtt. Ehhez persze a misének egy kicsit a monodramatikus szerkezetén lehetne változtatni. Egy kicsit. És ez általában a cselekvés rovására megy. Záró mondat. Az emberek tömegesen mentek el az egyházból, de csak egyenként fognak visszajönni. Úgyhogy erre kéne berendezkedni. Kivétel lehet a III. világháború kitörése. Akkor esetleg többen is bejönnének csapatostul a templomba. Egyébként ez nem várható. Egyesével jönnek és akkor erre kéne fölkészülni. S azokat az egyeseket nem leértékelni. Barátodat nem hoztad el? Család hol van? Egyedül jöttél? Így akarsz megtérni, így szólóba?? Hát ne haragudjál, de én nem azért tanultam 6 évet, hogy te itt egyedül térjél meg! Hozzad a haverokat is, meg a Fantát és úgy gyere.

35.: Megerősíthetnénk az egyházba vetett reményünket! A remény az jó dolog. Bőven van miért reménykedni. A reményünk alapja, hogy nem csak mi csináljuk. Nem csak rajtunk múlik. Ez egy kifogyhatatlan reményforrás. És hát kétezer év alatt totálisan el lehetett volna tolni. Nem? Aztán mégiscsak valahogy itt vagyunk. Csak nem vagyunk hülyébbek, mint előttünk mások? Azt a szintet csak megütjük. Tehát van remény. Meg egyébként is. Most megúsztátok A magatartás és a lelki élet az immunrendszer kölcsönhatásai című könyvből való felolvasást. Helyette akkor elmondom a 17 éves gimisek átiratát a hitvallásra. Elmondom azt is, amit már egyszer mondtam, jó? Mert hát mégiscsak a felét mondjuk? Hiszek egy valakiben, aki nekem pótolhatatlan, aki gondomat viseli, akitől segítséget tudok kérni, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok és szeret engem. A Mindenható Atyában, az Atyában, aki mindent megtehet. Minden létező teremtőjében, minden általam már ismert és megismerhetetlen és még meg nem ismert teremtőjében, eredetében. Hiszek életem értelmének célját megadó Jézus Krisztusban, aki több, mint bármelyikünk. Mindnyájunk előtt született. Isten az Istentől, mint a gyertya lángja, amely tovább adva is megmarad annak, ami. Aki megvilágítja számomra, hogy hogyan lehetek boldog. Számomra is létező. Velem és veled kapcsolatban lévő valóságos isten. Aki olyan, mint te, vagy én. De több mint mi. És nem követett el bűnt, mert képes volt szeretni. Bízok Jézusban, aki nem kevesebb az atyaistennél. Aki fölnyitotta a szememet az igazán fontos dolgokra. Azáltal, hogy azok teljességét, a mi javunkra elhozta nekünk a földre. Az Atya társaként. Mindezt azért, hogy már most is, de halálom után is Istennel lehessek. A Szentlélek által lett emberré és Szűz Máriától született. 2000 évvel ezelőtt belépett a mi emberi történelmünkbe. Értem, érted és mindenkiért keresztre feszítették, meghalt, majd eltemették. Föltámadt a halálból, s ezzel megmutatta a mi életünk távlati lehetőségét és célját, akkor, ha őhozzá tartozunk. Miután élete beteljesedett, visszatért a mennyei Atyához, hogy helyet készítsen nekünk is. Majd újra eljön közénk olyan fényben, ami élte nagyságát láttatni engedi. És szabadságunkat meghagyva, mindenkit üdvözíteni akaró irgalmával, szembesíteni fog engem és mindenkit önmaga életével. Az Istenhez és az egymáshoz való tartozásunk soha nem fog megszűnni. Ugyanúgy, mint az Atyában és a Fiúban, hiszek a mindent éltető Szentlélekben, aki se nem kevesebb, se nem több náluk. Aki minket mindig segít az Atya felé vezető úton. Aki, mióta emberek vagyunk, minden jó szándékunkban és tettünkben jelen volt és jelen lesz. Bízok annyira az egyházunkban, mint közösségben, és szervezetben, hogy tagja legyek. Mert abban valóságos kapcsolat van, és egységben lehetek istennel és a többi emberrel. Közösségünket Istennel való egység által szentnek mondhatjuk. Azért, mert ő velünk van és megáld minket, még ha bűnösök vagyunk is. Egyszerre vallom Krisztushoz tartozóként a minden emberrel való egységemet, de igazán összetartó csapattá a közös vallás tesz minket. Ragaszkodom csapatomhoz, akinek kezdőjátékosa és cserejátékosa Jézus tanítványa volt. Tudom, hogyha én is akarom, a keresztség által, ameddig élek, énrám is érvényes Jézus szava: Bűneid meg vannak bocsájtva. Ámen! A csapatos gondolat, meg a cserejátékos a Mátyás, akiknek Jézus az edzője, nem tőlem származik.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari