Tanult hitetlenség 3.

2004.12.21.

Megosztom
Elküldöm

Tanult hitetlenség: tanult tehetetlenség.

 

Isten hozott benneteket!

 

Már ennél tovább nem tudom a bűneimet tetézni: kések, utána még elkólázgatok, a ti időtökből, jó fej vagyok nagyon! Elnézést kérek, hogy elkéstem, és akkor most nem is nagyon szaporítanám a szót az ismétlésre. Különben is, ma egy témát be szeretnék fejezni, főként azért is, mert utána lesz majd két hét, hogy nem találkozunk egymással.

Ugye, abból indultunk ki, hogy a hitnek és a hitetlenségnek is, nemcsak a saját életünkön belüli vizsgálata lehetséges, hanem miközben a hit az egyik legszemélyesebb emberi adottságom, aközben ezt az adottságomat nem szakíthatom el attól a környezettől, kultúrától és emberi kapcsolatoktól, az életeseményemtől, a génállományomtól, és egyéb, engem meghatározó dolgoktól. Akkor eljutottunk oda, hogy a múlt alkalommal azt néztük meg, hogy egy valláson belül, és természetesen ezt az állításunkat ki is terjeszthetjük, hogy a vallásokban, amelyek a hit átadásának az intézményei vagy lehetőségeit hordozzák, átadhatóak a hitnek nagyon is jó struktúrái, és ugyanezekben a vallásokban láthatjuk, hogy átadhatóak olyan hitstruktúrák, amelyek tulajdonképpen a tanult tehetetlenség és a tanult hitetlenség felé visznek bennünket. Ekkor pedig állíthatjuk azt is nyugodtan, hogy ha valaki nem vallásos ember, akkor a hitnek azért valamilyen struktúrája őbenne is kialakul, már csak azért is, mert egy olyan kultúrában él, ahol ez vele mindenképpen szembejön, például olyan emberekkel találkozunk, és így tovább. Tehát egy nem vallásos ember tudatában, szívében is ott élhet egy, a hitet megerősítő és aztán az életet megerősítő struktúra, és egy nem vallásgyakorló, nem megkeresztelt, soha templomba nem járó ember fejében is élhet egy olyan struktúra, amely a tanult tehetetlenség és hitetlenség irányába viszi. Idáig jutottunk nagyjából. Aztán pedig belekezdtem röviden abba, hogy most akkor konkrétabban megvizsgálhatnánk azt, hogy a betegség és az egészség összefüggésében a társas kapcsolatok, hogyan tudnak pozitív, vagy negatív hatást gyakorolni az egészségünkre. Most elsősorban a pontokat az alapján szedtem össze, hogy a társas kapcsolatok, amelyek hatalmas lehetőséget adnak arra, hogy az ember egészséges legyen, egészséges maradjon, hosszú ideig éljen itt a földön, ahogy a Szentírás is mondja, és ha ezek a kapcsolatok nem jó struktúrába illeszkednek bele, akkor éppen ellenkező hatást váltanak ki. Ezekről fogok tehát szólni, és közben előtérben van az Istenkapcsolat, amely a kapcsolatoknak egy nagyon speciális esete. Ezzel egyáltalán nem kívánom érinteni azt a kérdést most, hogy van-e Isten vagy nincs? Nem ez a kérdés, de a fejemben van egy kapcsolat vele, pontosan ugyanúgy, ahogy minden emberrel való kapcsolatom, itt a fejemben leképeződik. Tehát ugyanúgy beszélhetek nyugodtan az Istennel való kapcsolatról, attól függetlenül, hogy a létét tudom-e bizonyítani vagy nem. Oké? Jó ez így? Most akkor leveszem a pulóveremet, ezt még várjátok meg, jó? Most látom, hogy a Zsófi meg kabátban ül itt! Odaadjam a pulcsimat?

Emlékeztek talán, hogy három nagy pontot említettünk eddig, a megelőzés szempontjából. 1.Egy kapcsolat hallatlanul jól jöhetne nekünk, vagy sok, mély emberi kapcsolat, miegymás, azért, hogy testben és lélekben egészségesek legyünk. Csakhogy egy ilyen kapcsolat a bizonytalanságunkat és az aggodalmainkat is növelheti, beleértve az Istennek megélt, vagy az Istennel elgondolt kapcsolatunkat is!

2. Rossz példákat is vehetünk az emberi kapcsolatainkból, beleértve, hogy nyugodtan válogathatunk, mondjuk a szentírási idézetek közül, hogy aztán azok úgy bedöngölnek minket a földbe, hogy csak na! És ezt az egészet mi csináltuk magunknak!

3. A kapcsolataink ahelyett, hogy megerősíthetnének bennünket, és gyorsabban fölépülnénk, ehelyett még új problémákat is adhatnak. Természetesen erre bőségesen lehet példákat hozni, amikor azt éljük meg, hogy nem elég, hogy beteg vagyok, még az anyám sápítozásait és mindenét is hallgatni kell, mert az anyám ilyenkor nem bírja ki, hogy azt ne mondja, hogy: Én megmondtam fiam, hogy ha nem veszel télen alsónadrágot, akkor megfázol! Amikor már pici voltál, én már ezt akkor megmondtam előre, hogy télen alsónadrág nélkül nem mehetsz ki az utcára! Tessék! Te anélkül jársz, és persze, hogy megfáztál! Ugye a nagyanyád megkötötte azt a gyönyörű szivárványszínű sapkát, éveket dolgozott a nagyi vele, és nem veszed föl, meg is van az eredménye! Ilyenkor pedig azt mondanád, hogy soha többet, inkább bedugózom az orrom, úgy megyek át a lakáson, átslisszanok, hogy fel se tűnjön, csakhogy ne legyek beteg, mert nem lehet elviselni, mert bőven elég az is, hogy beteg vagyok, az anyukámra most nincs szükségem… Ezt is ugye hosszasan beszélhetnénk…

Most egy kicsit lelassulok. Közelegnek az ünnepek, meg kell állni, nem kell rohanni annyira, csak most behoztam az elmaradt időt, és akkor most normális hangnemben folytatom.

Mit tehetünk akkor, hogyha már betegek vagyunk? Nem sikerült megelőzni a bajt, és még kaptunk hozzá vagy ötöt-hatot, még jó mélyebbre jutottunk, és sajnos betegek vagyunk. Most pedig megint a fő témánk az Istennek való kapcsolat, és elhoztam nektek Oszkárt is meg a Rózsa mamit. Úgyhogy, miközben a pontok és a példák a negatív hatásról szólnak, részleteket fogok fölolvasni Oszkárnak és a Rózsa maminak a történetéből, és azok fogják a pozitív példákat hordozni. De ezeket ne fogom kifejteni, mert az annyira csúnya lenne, az irodalom semmibe vétele, ha még el is magyaráznám.

A megküzdést illetően, akkor a pontok.

1. Negatív visszajelzések. Ugye az alapállapot, hogy beteg vagyok, és mindez nem elég, de erre föl még kapok negatív visszajelzéseket is! Most nézzük ezt meg az Istennek való kapcsolat szempontjából! Éppen benne vagyok egy nagy nehézségben, kínlódok és nyűglődök, és azt mondom magamban, hogy de jó lenne most hinni! Ekkor pedig a következő mondat jut eszembe, természetesen a Szentírásból: „Hát mi az ember, hogy Te gondot viselsz rá?” Hát én egy annyira senki vagyok, most majd pont velem törődsz? Hány ember él a földön? 6 milliárd, vagy mennyi? És folyton növekszik! Hát akkor, itt vagyok, és éppen elkezdtem az imádságot, és éppen azzal kell szembesülnöm, hogy egyre több ember van! Hát most akkor pont én, ez a kis felnőtt pötty, én érdekellek majd Téged? Ugyan már! Aztán, ha a zsoltárokat veszem elő, és azokat olvasom, akkor a zsoltárok talán megerősítenek, mert olyan mély imádságok. Akkor pedig azt olvasom, hogy: „Hiába fáradoznak az építkezők, ha Isten nem építi a házat!” Na, hát akkor egy kicsit nyűglődtem, eddig azt gondoltam, hogy még érdemes bevetnem magam, mert most már elég rosszul vagyok… De hátha az Isten nem építi! Hát itt van a Zsoltár, most olvasom! Van köztünk egy rendes, protestáns ember, aki tudja, hogy hányadik zsoltár? Ilyen 110 körül található, ha jól tudom… Olvassátok végig mind a 150-et, és akkor majd biztos megtaláljátok, és ez karácsony előtt egy jó dolog is lenne!  De csak akkor, hogyha nincs bajotok, mert akkor külön ezt a mondatot fogjátok keresni, és akkor majd bemondjátok, hogy: Megtaláltam, tessék, itt van benne!  A harmadik példám, hogy rátalálsz a Prédikátor könyvére. A Prédikátor könyvében pedig jó sokszor ott van, hogy: „Minden csak hiábavalóság és szélkergetés!” Akkor pedig ott ülsz a te nagy nyomorod közepém, és akkor próbálsz erőt meríteni a Prédikátor könyvéből, és ötsoronként ez a refrén jön, hogy minden csak hiábavalóság és szélkergetés! Ez a második félmondat annyira szép, nem? Tehát próbálod s szelet elkapni! A reménytelenséget, ha egy képben meg lehet jeleníteni, akkor a Prédikátor egy zseni! Tehát még tuti, hogy a szelet a markába még senki nem kapta el, tehát ha te most ezt érzed a saját helyzeted refrénjeként, újból és újból elhangozni, hát akkor az szép lesz neked!

Ez tehát a negatív visszajelzések. Még lenne egy kis fény a folyosó végén, de azt is kioltod, egy jó kis szentírási résszel! Vagy a hit nem feltétlenül szükséges, hogy szentírási részekhez kapcsolódjon, amelyeket persze te önkényesen válogatsz ilyenkor, hanem bármilyen mondat jó arra, hogy még rosszabb helyzetbe kerülj. És mindez a hit világán belül van. Tudjátok, hogy Oszkár egy kisfiú, aki leukémiás és nagyon beteg, és Rózsa mami pedig egy önkéntes segítő, aki rózsaszín köpenyben dolgozik, mert Németországban úgy tűnik, hogy ezt így kell csinálni. Az ő kettejük történetéről van szó. Oszkár nem kapott semmiféle vallásos hitstruktúrát a kis buksijába, és eddig annyit tudunk róla, hogy a télapóról volt szó, de a télapóban már nem hisz, mert ahhoz már nagy fiú.

Az első levele a Jóistennek. „Tudod, én nem vagyok rendes beteg, érzem én jól a csontvelőátültetésem óta. Amikor Düsseldorf doktor reggelente megvizsgál, már nem ad bele apait-anyait, csalódott bennem. Csak néz, és nem szól semmit, mintha rossz fát tettem volna a tűzre, pedig becsszóra, annyira igyekeztem, olyan okos kisfiú voltam műtét közben, hagytam, hogy elaltassanak, nem kiabáltam, ha valami fájt és bevettem minden gyógyszert. Néha legszívesebben ráordítanék erre a vastag, fekete szemöldökű Düsseldorf dokira, hogy talán mégiscsak ő szúrta el a műtétet! De annyira bánatosan néz, elszáll tőle minden mérgem. Minél jobban mereszti rám a bánatos szemét, annál jobban furdal a lelkiismeret! Rájöttem, rossz beteg vagyok! Majd most miattam nem lehet elhinni az orvostudományról, hogy csodálatos! Ráadásul, amit az orvos gondol, ragályos. Már az egész emelet így néz rám, a nővérek, a medikusok, még a takarító nénik is. Ha jókedvem van, elszomorodnak, ha viccet mesélek, erőltetik a nevetést. Igaz, így legalább többet nevetünk, mint azelőtt!”

Negatív visszajelzések a kórházi intézményrendszerben. Vagy ugyanígy kaphatunk kívülről, illetve az Istennek való kapcsolatunkból gyárthatunk mi is magunknak, negatív visszajelzéseket. Most pedig erre reflektálhatunk.

2. Bántó és sajnálkozó reakciók, ami kifejezetten nem segít minket, hogy meggyógyuljunk, kifejezetten nem erősíti meg a hitünket, mert: Te engem ne sajnáljál! Hogyha megérezzük valakin, ezt az egyszerű, primer szánalmat, akkor legalább valamennyire dühösek leszünk, és az némi erőt ad nekünk! Azt hiszem, hogy akiben az emberi tartásnak még valami minimuma van, az utálja, hogyha sajnálkoznak fölötte, és őt szánják! Nemde? A kórházban is, meg természetesen reverendás pap bácsiktól, beleértve magamat is, kaphattok ilyen leereszkedő, sajnálkozó tekinteteket: Ó, te szegény! Hát tényleg, ezt jól eltoltad! Ezt magadnak köszönheted! Hát igen: bűnös vagy! Na de most nem kell nektek pap ahhoz, hogy magatokat is még rosszabb helyzetbe hozzátok, és akkor most mondanám is a hozzá való mondatokat, csak előtte fölhúzom a gatyámat. Most derül ki, hogy mennyi minden is kell ahhoz, hogy itt tudjak állni!

Tehát, hallottatok egy előadásfélét, karácsony előtt, itten a Pázmányon, és megtanultátok azt, hogy nem érdemes az Ószövetséget elővenni, mert nagyon veszélyes irodalom, ezért az Újszövetséghez nyúltok! Ott pedig, Jézusnak a szavára találtok: „Nem terem jó fa rossz gyümölcsöt!” Hát… Folytassam? Eddig azért még gondoltátok, hogy talán nem csak velem van a baj, és talán nem csak én vagyok mindennek az oka, de hát itt van a Szentírás, ami azt mondja, hogy nem terem jó fa rossz gyümölcsöt, én pedig most bajban vagyok…

Vagy: Mindenki elveszi méltó büntetését. Vagy, amikor belebonyolódtok abba, hogy Isten eleve elrendelte, hogy… Ugye a Szentírásban Pál apostolnak vannak gondolatai erről, és lehet ezeket úgy értelmezni, hogy jól kipurcanjatok tőlük! Ugye, amikor már egyébként is nagyon rosszul vagy, és akkor egyszer csak rátalálsz a Szent Igékre, amelyek megerősítenek abban, hogy talán Isten sem akarja, hogy jól legyek! Nemcsak, hogy a bűneim elnyerik méltó büntetésüket, mert akkor még talán tarthatnék bűnbánatot, hanem Isten eleve elrendelte, hogy pusztulj bele a bajodba! Ennek az útnak pedig, most egy fontos állomásához érkeztem el, már most kezdem ezt érezni! Aztán közeledik a Nagyböjt, ugye… Én például bemondtam most vasárnap, hogy Nagyböjt negyedik vasárnapján vagyunk, ami valószínűleg a lelkiállapotomat jól tükrözte. Nyakunkon a Hamvazószerda, így is mondhatnám. A karácsonyt gyorsan lépjük túl, mert ott esetleg lenne valami okunk némi örömre! De nem, közeledik Hamvazószerda, és eszünkbe jut ez a fontos mondat, hogy: „Emlékezz ember, por vagy és porrá leszel!” Ettől pedig sok bátorítást kaphatunk, megfelelő pillanatokban… Örkény István tanulmányozását ajánlom nektek, amikor az egyik főhősünk az egyik egyperces novellában föltámad, talán emlékeztek erre, kilép a sírból, és ott egy picit elbeszélget a körülötte állókkal, és semmi olyat nem talál, amiért érdemes lenne maradni. Az egyperces novella pedig, úgy fejeződik be, hogy akkor köszön, és visszaszáll, mert hát sok szívderítő nem történik idekint vele.

Tehát bántó, sajnálkozó reakciók, a környezet részéről vagy az általunk elképzelt Isten részéről.

Most pedig jöjjön Oszkár! Ez a részlet a befejezéséhez közeledő részben található már, és a Düsseldorf doktorral való találkozásnak az utolsó eseménye.

„Düsseldorf doktor benézett a szobámba. Még mindig azzal a kivert kutya nézésével jött, ami még beszédesebbé tette a vastag, fekete szemöldökét. Fésüli a szemöldökét doktor úr? – kérdeztem tőle. Nagyon meglepődött, még hátra is nézett, hogy nem valaki máshoz beszélek-e, ezután pedig kérdőn vizslatta Rózsa mamit, majd a szüleimet, hogy jól hallotta-e. Végül elfúló hangon bevallotta: Igen! Nem kell ám ilyen fancsali képet vágni állandóan doktor úr! Mondok én magának valamit őszintén: Én mindig rendesen bevettem a gyógyszereimet, maga, mint orvos kifogástalan volt, ne vágjon már ilyen bűnbánó képet! Nem maga tehet róla, hogy a rossz híreket is magának kell közölnie a betegekkel, azt a sok latin nyelvű betegséget, meg hogy nincs esély a gyógyulásra! Engedje el magát, lazítson egy kicsit! Nem maga a Jóisten! Nem maga parancsol a természetnek! Maga csak megszereli, ami elromlott! Ki kell engedni a fáradt gőzt, ne okolja mindenért önmagát, különben nem lesz sokáig orvos! Nézze meg magát, most is milyen szörnyen néz ki! Amíg beszéltem, úgy járt fel-alá Düsseldorf doki torka, mintha tojást nyelne. Aztán rám mosolygott, de úgy igazán, nem szimulált, és megcsókolt. – Igazad van Oszkár, köszönöm, hogy ezt elmondtad! – Szívesen doktor úr, szolgálatára! Hozzám bármikor fordulhat! Ez van Jóisten, Rád viszont még mindig várok, gyere, ne tétovázz! Gyere, még akkor is, ha sokan vannak nálam! Tényleg nagyon örülnék neki! Szia! Holnap folytatom. Puszi, Oszkár.”

Oszkár kigyógyult.

3. Ami megnehezíti még a helyzetünket, azok a félrevezető információk. Ugye a beteg helyzetből adódnak ezek, de hát ezeket átvihetjük az Istennek való kapcsolatra. Rengeteg félrevezető információt kaphatunk és kérhetünk betegtársaktól, hogy mit és hogyan kell csinálni, és akkor kiderül, hogy ugye a népi orvoslásnak az 50%-a bejön, az 50%-a pedig nem annyira! Valljuk meg! Szép dolog mondjuk a békatüdő párlatával és a tyúkmáj elégetett hamvával kevert, pókhálós koktélt meginni! Ez nagyon szép dolog, de nem biztos, hogy használ egy szívinfarktus után!  Más módszerek meg nagyon alkalmazhatók! Szóval minél nagyobb bajban vagyunk, ugye annál inkább módosult tudatállapotba kerülünk, és annál inkább fogékonyak vagyunk minden marhaságra! Ebből pedig nagyon sokan megélnek! Papok is el-elvagyunk ezzel itt…  Igen! Mert ilyenkor aztán le lehet nyomni a torkotokon olyasmit, amit józan állapototokban nem nagyon hisztek el!

Félrevezető információk: „Jobb fél szemmel bejutni Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni!” Ez most konkrétan betegséggel kapcsolatban juthat eszedbe: Hát, itt vagyok betegen, de hát nem baj, hadd menjen csak tönkre a májam, nem érdekes, még iszok egy kicsit, nem számít az, hiszen itt a Szentírásban is olvasom, hogy máj nélkül is lehet élni! Nem annyira gáz! Még lépem marad és akkor majd… Tudjátok, valaki egyszer azt mondta, hogy az ember milyen önkényesen válogat a szentírási mondatok közül, és lehet egy olyan struktúra a fejemben, amibe jól sikerül beválogatnom azt, ami aztán tényleg nincs javamra. Aztán sikerül végső soron jól megutálni a Jóistent. Valaki azt mondta, hogy: „Erre az evangéliumi tanácsra még nem alakítottak szerzetesrendet: Hogyha megbotránkoztat az egyik szemed, akkor vájd ki nyugodtan! Jobb fél szemmel üdvözülni!” Na, én kíváncsi lennék arra a szerzetesrendre, ahol csupa félszemű járkál, látszik, hogy belehúztak!  Ha egyszer Jézus mondta, akkor OK! Az ujjak már hiányoznak, az már lement, még azért valamit kaparászni lehet tenyérrel, láb is van még! Ezt most miért mondom? Azért, mert amilyen röhejes, hogy bizonyos mondatokat a saját üdvösségünk érdekében használjunk, annyira megdöbbentő, hogy mégis mi mindent tudunk elkövetni magunkkal! Ja, ez egyik kedvencem, amit szinte minden alkalommal jól lehet alkalmazni, főleg, ha már rosszul vagy: „Legyetek tökéletesek, amint a ti Mennyei Atyátok tökéletes!” Ez az univerzális! Tehát ez olyan, hogy még aki jól van, az is rosszul tud tőle lenni! Ezt ezért szeretem nagyon! Ugye, ezt most nem kell a végtelenségig ragoznom? Az, hogy legyetek tökéletesek, ez egy elérhetetlen cél! Szabad abba az irányba menni, de nem kell elérni! Ez egy olyan cél, amit ajándékba kapunk majd a végén, tehát nem kell itt a földön megvalósítani! Ha valaki, itt a földön akar tökéletes lenni, de annyira, hogy ezt számon is kéri magán, akkor kiosztok gyomorfekélyeket, szívinfarktusokat, egy kis fejremegést, tikkelést, hajhullást fiatalon, bélcsavart, hipertóniát, szemromlást… Szóval nyugodtan, csak húzzatok bele, és minden este a lelkiismeretvizsgálatot kezdjétek azzal, hogy sikerült-e ma tökéletesnek lenni? Csak ezzel, mert a többit már meg sem érdemes kérdezni! Ezt egyébkánt, ha nagyon fáradtak vagytok, akkor ebbe bele tudjátok foglalni az összes mindent, és akkor tudtok egy jó kis rossz álmot szerezni magatoknak, azért, hogy még éjszaka se gyógyuljatok! Mert a lélek az olyan, hogy éjszaka hajlandó csak úgy magától gyógyítgatni minket, de hogyha ilyesmivel fekszünk le, akkor még az éjszakára is küldünk egy üzenetet. Most tudjátok, van ez a két fülem, amit láttok inkább… Azért mondom, mert a nem vallásos fülem simán beveszi a mondottakat, a vallásos fülem az egy kicsit kezdi már pedzegetni, hogy Feri, szállj már le a Szentírásról, mert már kezdek így… Most roppant is egyet a nyakam! Egyszóval: Remélem, nem akarjátok félreérteni a szavaimat! Tudjátok, hogy mi az a keret, amin belül beszélek!

Akkor jöjjön Oszkár! Oszkár nagyon mélyponton van, a kisregény közepén járunk. Azt mondja Rózsa mami: „Mi lenne, ha meglátogatnánk a Jóistent? – Megszerezte a címét? – Szerintem most a kápolnában van! Rózsa mami úgy bebugyolált, mintha az Északi-sarkra indulnánk. Felkapott, és elindultunk a zúzmarás pázsiton át, a kórház parkjának végében lévő kápolnához, de minek is magyarázom, amikor Te ott laksz! Majd elájultam, amikor megpillantottalak, és láttam, hogy milyen állapotban vagy! Csupasz és sovány voltál a kereszten, az egész tested tele sebekkel, vérzett a homlokod a töviskoszorú alatt, sőt a fejed is előre bukott, mert nem bírtad megtartani. Magamra gondoltam: vérlázító, ha én Isten volnék, mint te, nem hagytam volna, hogy így elbánjanak velem! – Rózsa mami, mondja meg nekem őszintén maga, mint birkózó világbajnok, csak nem fog ebben a nyápicban hinni? – Miért Oszkár? Téged jobban meggyőzne egy bodybuildinges izomagy? Egy rövid hajú, olajtól csillogó, tangában illegő, kigyúrt Isten? – Hát izé… - Gondolj bele Oszkár, kivel tudnál jobban együtt érezni? Egy olyan Istennel, aki kong az ürességtől, vagy egy olyannal, aki szenved? – Hát persze, hogy azzal, amelyik szenved! De ha Isten volnék, és tehetném, elkerültem volna a szenvedést! – Senki sem kerülheti el a szenvedést, se Isten, se te, se a szüleid, se én. – Jó. De akkor mi értelme a szenvedésnek? – Jó kérdés. Jézus szobra csupa szenvedés. De nézd meg jól az arcát! Figyeld meg! Tényleg úgy néz ki, mint aki szenved? – Furcsa! Nem úgy néz ki, mint akinek bármilye is fájna! – Na, ez az! Kétféle fájdalom létezik a világon Oszkár csillagom, a testi meg a lelki. A testit elszenvedjük, de a lelkit, azt mi választjuk. – Hát ez nekem magas! – Nézd! Ha szöget vernek a tenyeredbe meg a lábadba, akármit is csinálsz, az fáj! Ha kínoznak, elszenveded a fájdalmat. A halál gondolata viszont nem is kell, hogy fájjon! Nem tudod, mi a halál! Rajtad áll, hogy ez a gondolat fáj-e, vagy nem. - Ismer maga olyan embert, aki örül neki, hogy meghal? – Ismerek. Például az édesanyám. A halálos ágyán türelmetlenül várta, hogy mi lesz a folytatás? Nem tudtam, mit is mondjak, mert meg kell hagyni, hogy engem is mindig nagyon izgat, hogy mi lesz a folytatás. Elgondolkoztam azon, amit Rózsa mami mondott. – Tudod, az emberek többsége nem kíváncsi rá. Úgy kapaszkodnak abba, amilyük van, mint bolha a kopasz fülébe. Ott van például kocsonya, az ír, aki tudod 150 kilót nyomott éhgyomorra, bugyiban, barna sör adagja előtt. Folyton azt mondogatta: Én ugyan nem halok meg, de nem ám, ilyesmire nem szerződtem! Micsoda szarvashiba! Hát mondta neki bárki is, hogy az élete örökké tart? Soha senki! De ő makacskodott, lázadozott, nem is akart rágondolni, hogy földobja a talpát! Dühöngött, búskomorságba esett, lefogyott és otthagyta a szakmát. Úgy összeaszott, csipa csont és bőr lett, aztán egyszer csak darabokra hullott az a 35 kiló, már ami megmaradt belőle! És látod? Mégis földobta a talpát! Hiába ágált ellene, csak a saját életét keserítette meg! Szörnyen buta volt ez a kocsonya, nem? Mint a tök! Rábólintottam, mert nagyjából egy véleményen voltunk.

4. Bagatellizálás. A betegségem komolyságának a kicsinyítése, az irrealitásba való menekülés. Például kinyitom a Szentírást, miután kiderült, hogy nem is tudom mi lett velem, és akkor arra találok, hogy: „Ne félj!” És akkor azt mondom, hogy: De jó, hát akkor nem félek! Hát akkor nem is veszem be a gyógyszert, mert meg is van írva, hogy ne félj! Hallatlan jól bele tudunk gyalogolni, kifejezetten fizikai betegségekbe úgy, vagy lelki betegségekbe úgy, hogy azt mondjuk, hogy: Ez nem is számít! Majd a Jóisten megsegít! Hát ez nem olyan nagy baj! A hívőknek minden a javukra válik! Tehát például olyan depressziós vagy, hogy reggel, már vagy egy hete nem is kelsz föl, de a Szentírás ott van az éjjeliszekrényeden, amiből azt olvasod, hogy: „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik!” Hát akkor nem baj, oda se neki, szundikálok még egy-két évet, jól elvagyok, nem lesz itt semmi baj! Aztán itt van a kedvenc mondatom: Mi ez az Örökkévalósághoz képest?  Mi ez a kis lábgomba itt a lábujjaim között? Ugyan már! Hát mi ez Jézus kínszenvedéséhez képest! Hát ugyan már ez a kis lábgomba még nem is gágog, semmit sem csinál, kibírom simán! Tehát a bőrbetegség nem szégyen, olyan, mint a többi baj! Utáljuk, de van belőle gyógyulás! Volt egyszer egy olyan bőrbetegségem…  Most nem folytatom, gondoljatok, amit akartok! Azért akármit ne, vagy hát, na mindegy… De hogy azt én, hogy szégyelltem! Ha ti azt el tudnátok képzelni, hogy én milyen egy nyomorult alakká tettem magam emiatt! Azt hiszem, hogy egyszer már erről beszéltem nektek, és annyira nem jó téma, hogy még egyszer elmondjam.

A következő: Mindnyájan Isten kezében vagyunk! Tehát például sikerült a párkapcsolatodban eljutni addig a pontig, hogy amikor csak a társadnak egyetlen hajszálát meglátod a kanapén, akkor így görcsbe rándul a gyomrod! Nem az, hogy beszél hozzád, vagy az egész arcát látod, egyetlen hajszála kiváltja nálad a pavlovi reakciót, és így elkezdi beindítani a folyamatot! De Isten majd megsegít! Tehát családgondozás, párterápia, lelkiismeretvizsgálat, vagy egyéb dolgok szóba se jönnek! Azért van a Mindenható Úr, hogy kivezessen bennünket, mint a választott népet, átvezet minket a rabság földjéből, és ez most az én Vörös tengerem! Itt állok a Vörös tenger előtt, és várom, hogy kettényíljon, és én utat találjak a társam felé. De én nem csinálok semmit, mert az Úr majd megsegít!

Aztán. A jelen élet szenvedései nem mérhetők a jövő élet dicsőségéhez! Na, ez még egy szép mondat! Ezeket aztán így csokorba lehet gyűjteni, és akkor semmit sem csinálni, és akkor azt gondolni, hogy tök reménytelen, hogy én bármit is tegyek!

5. Aggódás fokozása, szorongás növekedése. Kezdesz elég rosszul lenni, sőt, most már még rosszabbul vagy: Nem vagyok jól, de azért még a munkaképesség határát súrolom! Azért még megy, és nem rúgtak ki, vagy ilyesmi! Ekkor megint csak egy szép mondat az eszedbe jut, amikor felmerül benned, hogy talán Isten még segíthet, már az emberekben nem bízol, és akkor előjön ez a mondat, hogy: „Istent soha, senki nem látta!” Hát akkor, bocsi…   Akkor ezt az ajtót is bezártuk, aztán majd lesz valami… Vagy: „Isten, aki megközelíthetetlen fényességben rejtezel!” Na, ez egy jó mondat! Tehát megközelíthetetlen, de még egyébkánt is rejtőzik! Hát ha megközelíthetetlen, akkor miért rejtőzik? Nem? De benne van a Szentírásban! Megközelíthetetlen egy olyan Isten, akit soha, senki nem látott, mert elrejtőzött egy olyan fényességben, amitől nem lehetne látni, még akkor is, ha volna, esetleg! Ígérem, hogyha öt ember jelentkezik, hogy túlzásba vittem, akkor abbahagyom!  A szorongásunkat lehet növelni azzal, mondjuk, hogyha egy nehezebb helyzetbe vagyok, kórházi ágyban, és akkor már látni azt, hogy ott az illető már nem csak a betegség miatt szorong, persze eszébe jutott a halál, de elkezd ettől rettegni és félni, és az is eszébe jut, hogy én most nemcsak az élettel nem tudok mit kezdeni, hanem még a halállal sem! Mert nincs az ember felkészülve, vagy teljesen váratlanul érte. A pap is persze, még rátehet egy lapáttal: Kedves hívő emberek! Még jól rá tudunk tenni a másik ember szorongására egy jó nagy lapáttal! Amikor berobbanunk azzal, hogy: Papot hívtatok? Pap látta már? Ott fekszik az ágyon, élni akar, küzd, meg minden, és akkor jön a megmentő ugye, fényes arccal, elég vakon persze, és akkor: Papot neki! De semmi nincs, hogy ő mit gondol erről! Vagy tudjátok, hogy a legtöbb ember fejében mi van? Papot látni, és meghalni!  Hát persze, főleg a kórházban! Ott fekszik, 50 éve nem gyónt, és akkor egyszer csak egy kedves hívő beviszi a papot, hogy: Na szervusz Rozikám, akkor behoztam az atyát, és akkor itt is hagylak benneteket, szevasz! Te pedig ott fekszel, és akkor arra gondolsz, hogy nem elég a betegségem? Most még itt van ez a pap is. Mit csináljak vele?

Volt egy nagyon megrendítő élményem. Az első talán azok között, amely kijózanító hatással volt rám, ilyen segítő kapcsolat dolgában. Ekkor talán voltam, vagy 21 éves. Elmentem karácsonyra a légzésbénult Baba utcai testvérkéimhez, hogy majd én karácsonyi Örömhírt viszek oda! Voltam 21 éves, tele örömmel, meg mindennel! Elmentem, és egymás után odaültem a betegágy mellé, és egész jól működött, vagyis ezt gondoltam én… Nem, tényleg, elég jól működött, a beteg testvérkéim hihetetlenül megerősíttették magukat, hogy kibírjanak minket, egészségeseket, akik így egy évben egyszer bemegyünk hozzájuk, és elmondjuk, hogy milyen jó dolog élni, és hogy minek örüljenek, most karácsonykor, és a többi. Mentem egyik helyről a másikra, hát valahogy el is viseltek, és akkor eljutottam az egyik valakihez. Aztán eljutottunk oda, hogy azt mondtam neki, hogy: Azt gondolom, hogy milyen jó lenne – már nekem -, ha most elmondanánk a Miatyánkot! Hát ugye, ez a tuti! Nem? Hát a Miatyánk, az bejön! Elkezdtem ezt így mondani, mondjuk nem is nagyon tudott beszélni, tehát nagyjából én tudtam hangosan imádkozni… Erre fölsikított ez a valaki, de egy olyan artikulátlan hangon, amilyen hangot én életemben nem hallottam még! Addig egyetlen szót sem szólt nekem, csak elviselt! De ez, már neki is sok volt! Felsikított, és azt mondta, hogy: Ezt nem! Nyilván, mert ő éppen ott tartott, hogy azt a mondatot, hogy legyen meg a Te akaratod, ezt ő nem tudta és nem akarta kimondani! Mert, hogy most mi az Isten akarata, én nem tudom, és lehet, hogy ő se tudta, hanem gondolt erről valamit, és arról, amiről ő valamit gondolt, ott betegen feküdve, vagy 30 éve, abból az jött ki, hogy: Ezt nem! Ez egy olyan pofon volt nekem, és úgy bevörösödtem! Elmenekültem a betegágy mellől! De valamit megtanultam valamennyire!

Akkor most, jöjjön Oszkár! 

„Oszkár! Mindenre van valami megoldás! Szerintem, írnod kellene a Jóistennek! Ő még nálam is erősebb! – Még a birkózásban is? – Még abban is! A Jóisten abban is jó! Próbáld meg Oszkár! Mond, mi az, ami a legjobban bánt! – Utálom a szüleimet! – Akkor utáld őket teljes szívedből! – Maga ilyesmire bíztat Rózsa mami? – Persze, utáld csak őket! Azon elrágódsz egy darabig, aztán, amikor jól kiutálkoztad magad, meglátod, nem is volt érdemes! Mesélj el minden a Jóistennek, és kérd meg, hogy jöjjön el hozzád! – Házhoz jön? – A maga módján, de nem túl gyakran, sőt, inkább ritkán. – Miért? Csak nem beteg Ő is? Rózsa mami sóhajából rögtön tudtam, megértettem: Nem vagy túl jól. – A szüleid soha nem beszéltek a Jóistenről, Oszkár? – Hagyjuk az egészet! A szüleim tök hülyék! – Azt tudom. De beszéltek neked a Jóistenről? – Igen, egyszer, amikor elmondták, hogy nincs! Ők csak a télapóban hisznek! – Hát tényleg ennyire menthetetlenek Oszkárkám? – El sem tudja képzelni! Egyszer hazamegyek az iskolából, és mondom nekik, hogy most már jó lesz, ha nem szórakoznak velem tovább, mert tudom, hogy nincs is télapó! Meg sem bírtak szólalni a csodálkozástól! Én meg majd fölrobbantam a méregtől, hogy mindenki hülyének nézett a szünetben! Megesküdtek, hogy soha nem akartak becsapni, és váltig azt állították, hogy tényleg azt hitték, hogy van télapó. Nagyot csalódtak, hogy az egész csak mese! Én megmondom magának Rózsa mami, két futóbolond! – Szóval, nem hisznek Istenben. - Nem! – És nem is érdekelt, hogy miért? – ha folyton azon törném a fejem, hogy mi járhat a dilinyósok agyában, nem jutna időm az értelmes emberekre! – Tökéletesen egyetértek. De ha a szüleid, akik szerinted teljesen hülyék, és ők nem hisznek benne, és szerinted nincs igazuk, akkor te miért ne hihetnél benne?  Megkérhetnéd, hogy látogasson meg! – Jó. De nem azt mondta az előbb, hogy a Jóisten is gyengélkedik? – Nem. Nem úgy látogat meg, hanem gondolatban, a fejedben. Ez írtóra tetszett! Ilyet még nem pipáltam! Rózsa mami hozzátette: Meglásd, örülni fogsz, ha meglátogat! – Jó, beszélni fogok vele, de egyelőre annak örülök a legjobban, ha te meglátogatsz!”

Az utolsó, amiről semmit sem akarok mondani, de miután egy ilyen orvosi modellből fakad, íme:

6. Ami az embert a társas kapcsolatok felől, a betegségben, nagyobb nehézségek felé lökheti, az a vírusfertőzésnek a nagyobb esélye. Vagyis minél több emberrel találkozol, annál nagyobb esélyed van arra, hogy még összeszedsz valami másik betegséget, de erre az Istenkapcsolatot illetően nem tudok semmilyen analógiával szolgálni, úgyhogy ezt itt hagyjuk is.

Akkor most jön az utolsó három pont, amikor túlvagy a mélyponton. Ha túlvagy a mélyponton, még akkor is sikerülhet úgy visszaesni, ha például nem fekszed ki.

1. A megfelelő előírások betartásának akadályozása. Tudom már, hogy mit lehetne csinálni, de nem csinálom, vagy a környezetem nem engedi meg, hogy csináljam! Lebeszél róla a környezetem, vagy nem merősít meg abban, amire már rájöttem, hogy mit kellene csinálnom! Nagyon sok kialakuló hit, ezért megy tönkre! Mert amikor még nagyon kis picike, és mint a Kis hercegben, kellene óvni azt a rózsát, akkor jön valaki és azt a kis picit jól agyontapossa. Pedig te már egyszer, valamire rátaláltál! Úgy is mondhatnám ezt, hogy a saját, belső meggyőződés, amikor még nem elég erős, egy számunkra fontos embernek a hatása annál messze lehet erősebb! Az ilyen kapcsolat vagy a kapcsolatból fakadó ilyen hatás, az nagyon nem jó nekünk! Mondjuk minden olyan mondat, ha valaki beteg, ami nem illik, a szónak most a jó értelmében nem való, ahhoz az állapothoz, ahhoz a fázishoz, amiben ő van. Például, hogyha egy beteg ember, abból meríti az erőt, hogy ő meg akar gyógyulni, és most éppen gyűlöli a betegségét, ha egy ilyen embert megkínálunk azzal, hogy adjál hálát a betegségedért, akkor itt egyszerűen ez a mondat nem való neki! Ha hozzátesszük azt, hogy ez lenne a hit megerősödésének a kulcsa, mindenért hálát adni… Olvastam egy könyvet, ami egy nagyon jó könyv, ez a címe, hogy: Mindenért hálát adni. Na, ezt kellene elolvasnia! Ott és akkor ez nem való neki! Majd, lehet, hogy jól jön, de most nem jó neki.

2. Az egészségre való hivatkozás, nagyon sajátos értelemben. Mondjuk azt mondom egy betegnek, hogy: Tudod testvérem, az egészség is Isten ajándéka! – De hát most írták föl azt a jó gyógyszert, külföldről hozták, és… Isten ajándéka! Karácsony közeledik, bízz a Jóistenben! Hát miért küldte el a Fiát ebbe a világba? Hát érted is küldte! Bízz benne! Ne szedd be azt az orvosságot, mert még rászoksz! Ez az egyik kedvencem! Na, ezt nem is folytatom… Vagy: előveszel egy szép, szentírási részt, amikor arról van szó, hogy hogyan gyógyítja Jézus a betegeket. Akkor pedig erre a részre találsz, hogy: „Menj, hited meggyógyított téged!” Ez tetszik, de tovább olvasgatsz, tovább keresgélsz, és akkor azt mondja Jézus, hogy: „Ha csak akkora hited van, mint a mustármag, és azt mondod az eperfának, hogy tövestül szakadj ki, és szaladj bele a tengerbe, akkor bizony megteszi.” Egy picike hit elég hozzá! Uram, Uram, nem lehetne, hogy ez a vizespohár egy kicsit megmozduljon itt a betegágyamnál, csak egy picit? Nagyon, de nagyon hiszek benne! És nézed, de a vízzel teli pohár meg se moccan! Na, hát akkor milyen hit fog meggyógyítani? Azt nézheted! Hát hol van még itt az eperfa? Nem mondható el, hogy nem voltál alázatos! Kicsivel kezdted! A pohárkával! Nem voltak bent a nővérek, éppen kimentek pisilni, és nem is akartad, hogy ez a csodád mindjárt egy egész publikum előtt történjen, és tényleg nagyon alázatosan, körültekintően jártál el, de mégsem mozdult meg az a pohár! Hát akkor, hol a te hited? Ugye, csak az a kérdés, hogy amikor Jézus megint eljön, vajon talál-e hitet a földön?

3. Amikor valaki kezdene a saját erejére találni, a saját meggyőződését meglelni, és akkor a kapcsolatok, az ő függését erősítik meg! Mondom a példákat. Mondjuk az egész életedben azon szenvedsz és nyűglődsz, hogy képes legyél egyedül is élni. Éppen házas vagy, és ez nagyon jó neked, de fölismerted azt, hogy a házasság nem azt jelenti, hogy majd a másik él helyettem, meg ő vállalja a felelősséget helyettem meg értem, hanem itt két felnőtt emberről van szó, és én már éppen a 60 felé járok, most már akkor lehetne… És akkor eszedbe jut, hogy mit is mondott az a pap az esküvőn? Nem jó a embernek egyedül! Na, tessék! Mi papok, tudunk nagyon genyók lenni, úgy, hogy lehet, hogy ez nem is tudatosul bennünk! Kutya kötelességünk lenne az, hogy állandóan patikamérlegen nézzük, hogyha valakivel kapcsolatba vagyunk, aki valamilyen formában segítséget kért tőlünk, hogy akkor kizárólag csak annyi segítséget adjunk, amennyit muszáj! Csak annyi ideig, ameddig muszáj! Nehogy a saját megerősítésünk érdekében, fönntartsunk olyan kapcsolatokat, amelyek azt mondják, hogy: Lám-lám, én már évek óta segítek valakinek, évek óta, minden héten kétszer jön hozzám valaki, és én vagyok a pap! Ezeket kellene nagyon elfelejteni! Mert ilyen józan papi kapcsolat, hogy valaki évek óta, hetente jön hozzám, ilyen nincs! Ne létezik! Azért nem, mert ez egy olyan viszony már, hogy hetente jön hozzád, évek óta, amit te tartasz fönn! Ez teljességgel biztos! Már régen a szárnyaira kellett volna bocsátanod, vagy fölismerni, hogy az életében vannak periódusok, és amikor egy kicsit jobban van, akkor rögtön el kellene engedni! Majd visszajön, ha rosszul van! Hát van neki lába, nem? Nagyon könnyen, még baráti kapcsolatokban is, tudunk másokat függő helyzetben tartani magunktól, és még jól is esik az önértékelésünknek, hogy lám-lám, én vagyok az erős! Egyrészt jólesik, hogy én vagyok az erős, másrészt panaszkodhatok a barátnőmnek, hogy engem lelki szemetesládának tartanak, már nincs is időm semmire… Értitek? Két gyümölcs terem, ezen a fán! Azért azt megéri locsolgatni a gyönge ember könnyeivel, nem? Megéri, perszem hadd nőjön jó nagyra! A függő helyzet fönntartása!

A Szentírásból rátalálsz arra a mondatra, hogy: „Mert nélkülem semmit sem tehettek!” Emlékeztek, mit mondott Judit? Azt mondta, hogy: „Ránk támaszkodik az oltár, a Szentély és a templom!” Na, ez pont az ellentéte! Amikor kezdesz már lábadozni, akkor vedd elő Judit könyvét: Rám támaszkodik! Kezdek jól lenni! Ide a rám eső oltárt!  Majd én elviszem…

Bizonyos helyzetekben, és ezt emlegettem már, hogy a temetési szertatásból száműztem ezt a mondatot, hogy: Isten akaratában megnyugodva állunk most itt. Száműztem! Mert vagy megnyugszik vagy nem, és én nem akarom eldönteni, hogy ő melyiket akarja csinálni! Azt csinálja, amelyik jól esik neki! Lehet, hogy én, aki nem vesztettem el senkit, én már régen megnyugodtam, és már úgy jöttem a temetésre, hogy már annyira meg vagyok nyugodva, már teljesen rendben vagyok. Úgy kell magamat egy kicsit fölspannolni, hogy azért mégiscsak temetőben vagyunk! Most eszembe jutott egy pap… Azt mondta, hogy: Nézzétek, nem szívesen esketek, de eltemetni bárkit szívesen!

Akkor most jöjjön az utolsó kis rész Oszkárról, amivel most akkor be is fogjuk fejezni.

„Kedves Jóisten! Köszönöm, hogy eljöttél! Jól választottad meg a látogatásod pillanatát, mert éppen jobban éreztem magam. Amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy már 90 éves vagyok, és az ablak felé fordultam, hogy lássam a havat. Megéreztem, hogy jössz! Reggel volt. Egyedül voltam. Annyira korán volt, hogy a madarak is aludtak, szendergett Brutál néni, az éjszakás nővér, te viszont kezdted a hajnalt megfesteni. Nehezen ment, de nem hagytad magad! Az ég elhalványult, fehéret, kéket, szürkét fújtál a levegőbe, elkergetted az éjszakát, fölébresztetted a világot. Egyfolytában fáradoztál! Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség közted és köztem: Te fáradhatatlan vagy, és nem unsz bele sose, semmibe! Nappal lett, aztán beesteledik, tavasz van, tél, aztán itt van Peggy, a szerelmem. És lám, itt van Oszkár, és lám, itt van Rózsa mami! Há, micsoda egészség! És egyszer csak megértettem, hogy itt vagy! Elmondtad a titkot: Minden nap nézz úgy a világra, mintha először látnád! Megfogadtam a tanácsot, és a gyakorlatban is alkalmaztam, életemben először. Néztem a fényt, a színeket, a fákat, a madarakat és az állatokat. Jó mélyet szippantottam és lélegeztem. Hangok szálltak felfelé a folyosón, mintha egy katedrális boltívei felé szállnának. Éltem! Reszkettem az örömtől, hogy élek! Egyszerűen csodás volt! Köszönöm Jóisten, hogy ezt megmutattad! Úgy éreztem, kézen fogva vezetsz, egyenesen a rejtély kellős közepébe, hogy lássam a rejtélyt! Nagyon köszönöm! Szia. Holnap folytatom. Puszi, Oszkár.

Utóirat. Az a kívánságom, hogy mond el a szüleimnek is a titkot. Rózsa mami biztos ismeri.

Kedves Jóisten! Sokat alszom, de jól vagyok. Próbáltam megmagyarázni a szüleimnek, hogy az élet fura ajándék. Először túlbecsüljük. Azt hisszük örökké fogunk élni. Aztán alábecsüljük. Rongyos, piszkos, túl rövid, majdhogynem eldobjuk magunktól. Végül rájövünk, hogy nem is ajándékba, csak kölcsönbe kaptuk. Akkor megpróbálunk rászolgálni a kölcsönbe kapott életre. Én már csak tudom! Minél öregebb az ember, annál nehezebben találja meg a szépet az életben. Ahhoz már művészet kell, kifinomult érzék. Akármelyik kretén tudja élvezni az életet, 10 vagy 20 éves korában, de amikor valaki öreg, és moccanni se tud, oda ész kell! Nem tudom, hogy sikerült-e meggyőzni a szüleimet? Remélem, sikerült! Látogasd meg őket! Fejezd be, amit elkezdtem! Én már gyorsan fáradok. Szia. Holnap folytatom. Puszi, Oszkár.

Oszkár dobbantott. Utóirat. Élete utolsó három napjában, Oszkár kitett az asztalkájára egy papírt, téged érint Jóisten. Ez volt ráírva: Csak a Jóisten ébreszthet föl!”

Én már kétszer elbőgtem magam rajta, én most csak azért nem bőgök.

Akkor Áldott ünnepet kívánok nektek!

Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari