A tanult tehetetlenség irodalmi ábrázolása 2.

Megküzdési stratégiák: II. direkt (probléma központú) megküzdés: 2. kifogások keresése; 3. a probléma ellenőrzés alá vonása, konkrét erőfeszítés a megoldásra. A megküzdési stratégiák összefoglalása Placid Atya élettörténetén keresztül: a túlélés 4 szabálya. A személyiségtípusokra jellemző betegségek.

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit! A megküzdési stratégiáknál járunk. Vagyis, hogy amikor fenyeget, vagy fenyegetne bennünket az, hogy egy reményvesztett állapotba kerüljünk, amit így mondtunk, hogy egy tanult hitetlenség eluralkodjék rajtunk, és elveszítsük az erőinket, akkor két nagy csoportba osztható megküzdési stratégia áll rendelkezésünkre. Ezek a megküzdési stratégiák a társadalom, lélektan köréből valók. És az egyik nagy csoportba az érzelmi megküzdési stratégiákat soroltuk, ezeket egy szálig elmondtam múlt alkalommal. Most csak egy-egy mondatot róluk. Amikor azzal a lelki állapottal kezdek valamit, amiben éppen vagyok, amiben éppen kezdek el lehetetlenülni, vagy tehetetlenülni, ezt indirekt stratégiának hívjuk. Azért, mert nem magával a helyzettel, vagy a konkrét problémával foglalkozik, hanem a saját érzéseivel. De hogyha sikerül kiverekednek magam ebből az érzelmi állapotból, akkor válok alkalmassá arra, hogy azzal a helyzettel is valamit is kezdjek. Ezek jó stratégiák. Na, most. Első volt a menekülés. A második az elterelés. A harmadik a fenyegetés lekicsinylése. Aztán a negyedik: kibeszélés, megbeszélés, megmondás, egy kifejezéssel én kifejezés. És akkor eljutottunk a II. problémaközpontú megküzdéssel. Itt egyet mondtam el, ez volt az átértékelés. Az átértékelés, újra értékelés adott esetben lehet kevésbé reális, mint az előző. Azonban, ha nagyon ellehetetlenülök, akkor „érdekemben” áll átértékelni azt a helyzetet, amiben vagyok, hogy egy kicsit fölszabaduljak az alól, amiben én éppen kezdeném elveszíteni a reményt. Az átértékelés tehát nem feltétlen jelent az objektivitás irányába való haladást, viszont megküzdés irányába való haladást jelent. Na, most, valaki lehet, hogy éppen azt mondja, amikor beteg, vagy kapott egy leletet, vagy az emberi kapcsolataiban valami nehézség adódik, hogy hol itt a gond? Végülis ez az egész helyzet nem olyan nagy helyzet. Pedig az, de mondhatom azt, hogy igazából ez nem. Mi ez a kapcsolat? A Terikével való kapcsolat? Jaj, hát nem olyan fontos nekem. Mondjuk, amit Terike sosem szokott csinálni. Odajönne hozzám, mondjuk egy vasárnapi mise után, és azt mondaná: -Te Feri! Ennyi badarságot összehordani egy szentbeszéd alatt. Ez nem semmi. Hogyha Terike ezt megcsinálná velem, akkor lehet, hogy lenne egy ösztönös gondolatom. Lehet, hogy igaza van, de nekem ez a kapcsolat már nem olyan fontos, amilyen eddig volt. Azt hiszem, Terike nem olyan fontos ember az életemben. Lehet, hogy egy nagyon okos, aranyos, kedves hölgy, de lehet, hogy kicsit lazítok ezen a viszonyon. Végülis ez a kapcsolat újraértékelése, vagy értelmezése-azért ilyet szoktunk csinálni, nem? A barátod egyszer erőt vesz magán és beszól neked. Szeretettel, rendesen, úgyis lehet. és akkor te megszünteted vele a kapcsolatot. Tudok én nélküled is élni. Te kis hülye. Jaj, én emlékeszem, egyszer, általános iskolás koromban egy enyhe szerelemszerű érzelemre gyúltam egy ifjú hölgy iránt, legalább voltam tíz éves. A tíz éves kisfiúk összes párkapcsolati rutinja mögöttem állt, vagyis fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Csak úgy tébláboltam, léteztem. És akkor valami barátom azt tanácsolta, hogy szerelmes levelet kell írni. Nem tudtam, ezt hogy kell csinálni. Írni tudtam, és hát úgy írtam én ott valamit. Nem emlékszem rá, mert egy csúnya élmény. Kitöröltem már. Egy szerelmes levelet hogy kell átadni? Főleg, ha az ember tíz éves és tele van a gatya. Nyílván óra alatt köröztetjük ezt a kis papírt, és rá van írva, hogy mucinak. és akkor én is megírtam életem első ilyen irányú művét, ment a kis opus, így egyik embertől a másikig…és a szívem. A fiziológiai változások, arról nem is kell beszélni. És akkor a következő szünet elmegy, következő óra, jön egy levél, azon nem az van, hogy Mucus. Ez a megszólítás, ezt sosem felejtem el:-Te kis majom! Hát tudjátok, ez az a pillanat, amikor rügyező kapcsolatunkat átértékeltem, és úgy döntöttem, hogy ennél a nőnél, satrafánál nincsen rondább nő az osztályban. És hogy szeressen bele a Matuska Szilveszter, vagy mit tudom én ki, de én nem. És emlékszem, azzal foglalkoztam - mivel a levél tartalmára nem, mert elsötétedett a világ, azért mégis csak ember voltam már akkor is-és néztem őt, és arra gondoltam, hogy ennyire undorító hogy lehet valaki, ilyen ronda. Valahogy erről beszélünk. Ha betegséggel kapcsolatban beszélgetünk erről a stratégiáról, akkor rövid ideig lehet pozitív. Túl nagy a nyomás, értékeljük át ezt az egész helyzetet. „Csak egy kis rák”. Lehetne más is. Utána majd belepusztulunk, úgy kétszer, háromszor valameddig, ameddig aztán tényleg nem. Rövid ideig nagyon hasznos lehet. Hosszútávon kifejezetten nem jó. Ha egy beteg ember állandóan értékel és átértékel, akkor bizony elég messze kerülhet a realitásoktól. Az nem föltétlen segíti az ő gyógyulását.

Párkapcsolat. A veszekedés mindig a példa. Amikor valaki azt mondja: -Végülis a mi kapcsolatunkkal semmi baj nincs. Ugye erről beszéltem a múltkor: nincs kanál csörgés nélkül. Köszönöm, most már megtanultam egy életre. Nagy marhaságot mondtam? Tányér? Ebből is látszik, az ember előtt micsoda perspektíva nyílik meg. Mindig van mit tanulni. Csiszolni. Mosogatni. Így tanulok meg mindent egy életre, rögtön érdemes elfelejteni. Mikor azt mondom: mondjuk úgy naponta egyszer, kétszer megverem az asszonyt. Mikor a bűntudat kezdeni feltörni azt mondom: belefér. Utána olyan jól ki tudunk békülni. Jót is tesz a kapcsolatunknak az a kis bunyó. Ha egyoldalú.

II/2: Kifogások keresése. Ezt ismerjük. Jaj, ez az egyik kedvencünk. Van, aki művészetté emeli ezt a stratégiát. Hihetetlen. Vannak köztünk olyanok, akik sohasem hibásak. Ismertek ilyet? Soha, nem emlékszel vissza, hogy az elmúlt tizenöt év alatt beismert volna egy hajszálnyi tévedést. Nem. Ez lehetetlen. Ez ugye mindig árulkodik arról, hogy az illető hihetetlenül fenyegetve érzi önmagát. Már az is fenyegető számára, hogy valaki csak egy picit belásson abba, amiben ő lehetett hibás. Nem nagyon lehet, azt gondolom, társkapcsolatban lenni olyan valakivel, aki annyira fenyegetve érzi magát, hogy ő sohasem hibás. Úgyhogy érdemes nem csak ezt a stratégiát művelni. Ezt csak néha, ha nagyon muszáj. Nyilván ennek a másik oldala, hogy én oké vagyok, te nem vagy oké. Eric Burnse ezt így írta le. Ezt még lehet fokozni. Valakinek a fejében összeállt egy olyan működésmód, hogy én oké vagyok, te nem vagy oké és ti sem vagytok okék. Hogyha valaki begyakorolja magát egy ilyen működésmódba, na, azzal nehéz az élet.

Betegség. Ha valaki, amikor meghallja azt, hogy kilyukadt nyolc foga az elmúlt húsz évben, de az óta sem ment fogorvoshoz. Már annyira fáj a foga, hogy kénytelen elmenni. Az orvos azt mondja, hogy, na, kérem szépen, ha legalább naponta egyszer fogat mosott volna, az nem lett volna annyira rossz. Ha én ösztönösen azt mondom, hogy a kóla miatt ment tönkre a fogam. Mert egyszer hallottam, hogy ha este beleejtünk egy fogat a kólába, az reggelre semmivé válik. tehát a kóla az oka. Csontritkulást is okoz. Egy picit ideig, ameddig végigfut rajtam az a fölismerés, hogy ezen túl, mondjuk, kétnaponta fogok fogat mosni, addig szabad itt még futni egy-két kört. Mondjuk nem is árt, hogyha miközben megkeresem, hogy milyen más okai lehettek annak, hogy az én fogaim is tönkrementek, bizony árnyaltabbá válik a világról alkotott felfogásom. A kifogások keresésének az a pozitív oldala, hogy egy kicsit árnyaltabban látom a világot. Ezért nem annyira szerencsés, hogyha valaki elsőre mindent rögtön magára vesz. És rögtön tudja, hogy ő az oka. Az ilyen ember világlátása sokkal szegényesebb, mintha valaki legalább öt indokot mond, hogy miért nem ő csinálta, amit végülis ő csinált.

Kapcsolat. Nem velünk van a baj, mi jól működünk. Csak ez a világ. Ez a világ teszi tönkre a párkapcsolatokat. Mi tulajdonképpen, amennyire csak lehet, jól csináljuk, csak hát dolgozni kell tizenhat órát. Ezért nem jut idő a kapcsolatra, velünk semmi baj nincs. Hanem az a rohadt munkahely. Az készít ki bennünket. vagy amikor valaki azt mondja: én mindent megtettem a párkapcsolatért. Hát azt a házat föl kellett építeni, nem? Tíz házasságból kilenc inog meg, amikor úgy dönt a házaspár, hogy most építkezni fognak. Ezt előre mondom. Azért, mert telve vagytok reménnyel, fejetekben egy szép házasság és egy szép ház lebeg. Az egyikről mondjatok le. Vagy ne legyetek maximalisták a házat illetően. A párkapcsolatot illetően se, de…szóval csak úgy lassan. Van egy ismerősöm, házaspár, nyolc éve építik a házukat. Építik, építgetik, nagyon szépen alakul már, tető is van rajta, nagyszerűen épül, közben ők meg jól elvannak. Komolyan mondom, az ilyen emberekkel érdemes együtt élni, mert képesek valamivel szembemenni. Hát, ha tíz év, akkor tíz év. Néha kivesznek egy-két nap szabit, szétnéznek, körbe néznek, hogy áll, aztán hagyják végülis az egészet. Jó élni, ilyesmi. A férfiakat szokta elkapni a harctéri idegesség. Azt mondják, persze, drágám! Azt a három évet fél lábon is kibírod. Körülbelül ez szokott az összes nagyszerű érvnek a veleje lenni.

Istenkapcsolat. Emlékeztek Mózesre? Kedves Mózes. Hát azért nem mindig volt, a mi hitéletünk által bíborba göngyölt alak. Amikor Isten szólt neki, hogy úgy égett az a bokor, és akkor: -Mózes! Te leszel az én jobb kezem, elmész, kimented az egész népet, elköltöztök stb. Hát Mózes mit tud csinálni? Kicsit azért bajban van, nem? Mondjuk van egy önmagáról alkotott képe, hogy hát ő a „Mózeske”, agyoncsapott már egy-két ilyen munkafelügyelőt, kicsit tilosban is járt itt-ott, van egy-két stiklije, ilyen előtörténettel azért mégiscsak. –Te vezeted ki a népemet Egyiptomból! Fényes arccal, előrenyújtott kézzel. Olvassátok el. Azt mondja Mózes, hogy:- Jól van, jól van, de nem tudok beszélni! Nem fog menni. Nem fog menni, mert odamegyek a fáraó elé és elkezdem mondani neki…hát nem vagyok dramaturg, tudod, jó Isten? Hagyjuk ezt. Küld inkább a Fábry Sándort. Ha őt küldöd, hát ő úgy elmondja! A fáraó egyszerűen jókedvében elengedi. Mármint a népet. Szóval Mózesnek is a stratégiája az volt, hogy nem lehetne valaki mást? Akkor az Úr szól: -Nem! Hát ha nem, nem, azért mégiscsak van egy kis fajsúly különbség. Vagy akkor valaki, aki szól az én nevemben, helyettem. Jól van Mózes! Akkor ott van Áron, az majd dumál. Olvassátok el. Kivonulás könyve 3, 10-től körülbelül. Mikor isten szól:-Figyu, mi lenne, ha kibékülnél a szomszéddal? Nem akkora genyó, mint gondolod. Akkor azt mondod. Nem hinném, Isten más utat szán nekem. És elmondom a Jó Istennek, hogy a szomszédommal miért nem…Gyónásokban hihetetlen sok kifogást szoktam hallani. Amikor azt mondom, hogy nem-e? Nem-e lehetne-e? Válasz: Nem! -Jó, jó, hát én azt hittem, gyónik! Félreértettem a helyzetet! Akkor futunk még nyolc kört! Minden csütörtökön gyóntatok, jöjjön vissza jövő héten és kicsit elbeszélgetünk, még erről és a zsiráfokról. A legnehezebb, amikor a kifogások keresése önsorsrontó stratégiává válik. Vagyis, amikor valaki még mielőtt belekezdene a projektbe, már tudja, hogy miért nem fog sikerülni. Ezzel védi önmagát. Megvédi magát attól a krízistől, amit akkor fog átélni, amikor tényleg nem sikerül neki. Ennek a zseniális elmélyítése az, amikor úgy alkotom meg ezt a kört, hogy tényleg nem sikerül. Ez pedig azzal a biztonságérzettel tölt el, hogy tudtam, hogy nem fog sikerülni, tényleg nem sikerült. Mondom a kutatást. Nem tudom, van-e tapasztalatotok arról, amit a kutatás messzemenően igazol, hogy pld. nagyon nehéz vizsgák előtt az egyetemisták és a főiskolások indokolatlanul nagy száma iszogat. „Éccakázik”. Lumpol. Kimarad. Nagyon nehéz vizsgák előtt, gyakran csinálunk olyasmit, hogy már eleve kudarcra ítéljük a saját vállalkozásunkat. Vizsga előtt. Vagy. Nem egyszer hallottam ilyet, hogy- a múltkoriban beszélgettem egy jegyespárral, hogy valamelyikük azt mondta:- És hát végülis el lehet válni is. Volt ilyen a családunkban is, meg itt is, ott is, amott is….Már eleve bele van számítva. Hogyha rezeg a léc, én már megmondtam. Én már a papnak is megmondtam. Én őszinte voltam. Ez, hogy mi elválunk ötödször, ez nem akkora kudarc. Nem rombolja tönkre az önmagamról alkotott képet. Mert én tulajdonképpen képes vagyok házasságban élni, csak nem ugyanazzal. A házasság szép dolog, nem vagyok házasságellenes. Csak hát nehéz megtalálni az igazit. Négy milliárd nő közül? Az úristen nem vár tőlem lehetetlent. Egy-két hiba belefér, még az is nagyon ilyen tízezrelékes rontási arány.

A probléma ellenőrzés alá vonása. Konkrét erőfeszítések a megoldásra. Ide tartozik az is, hogy egy kicsit távolságot tartok és értelmezem, elemzem a helyzetet. Ezt nagyon ritkán szoktuk megcsinálni, nekem az a tapasztalatom, nem nagyon szánunk ilyesmire időt. Inkább egy feles, inkább egy jó film pattogatott kukoricával. Kérlek benneteket, ne kérjetek popcornt. van magyar neve. Ezzel egy komoly lépést tennénk sok jó felé. A másik, amikor úgy határozok, hogy elkezdem az érzelmi életem nevelését. Vagy. Hajlandó vagyok a kommunikációról elolvasni egy cikket. Hátha nem is tudom annyira jól. Vagy amikor hajlandó vagyok végre segítséget kérni valakitől. Sorolhatnám ezt. Betegség esetén egyértelmű, hogyha valaki nem tud segítséget kérni, ha valaki az érzéseit, a fájdalmait, a gondolatait, az indulatait, bármit, amit éppen átél, nem tudja kifejezni. Ha nem tudja értelmezni azt a helyzetet, amiben van, akkor rengeteg energiája emésztődik föl, amit a gyógyulásra is szánhatna. Ezért, hogyha megtiltjuk egy betegnek, hogy kifejezze, hogy ő éppen mit él át, akkor egy csomó lelki energia arra megy majd rá, hogy ő azt magába tartsa és fojtsa. Ahelyett, hogy gyógyulna azokkal az erőkkel. Kapcsolat. Egy kapcsolatban egyszerűen hallatlanul jót tud tenni, hogyha egyszer leülünk, ötször már ugyanaz a dolog mindig zátonyra futott. Leülünk, és nem azt mondjuk, hogy mit élek át, hanem hogy mi az a helyzet, amiben most vagyunk. Vajon most mi történik itt közöttünk? Mi van most valójában a mi kettőnk kapcsolatával? Egy nagyon neves családterapeuta azt mondta, a házasság 3 félből áll. A férfi, a nő, meg a kapcsolat. Érzitek? Nagyon komoly. Amikor már a burám tele van, hogy te mit érzel, torkig tele vagyok a saját érzéseimmel, akkor lehet egy kicsit a kapcsolatról is gondolkodni. Mi történik köztünk? Mi az, ami most itt lejátszódik? Hogy jutottunk el idáig? Mit is akarunk mi együtt? Nagyon jó a kapcsolatról is beszélni és azt is értelmezni. Istenkapcsolat. Természetesen ugyanezt elmondhatom. Van valakit megszólítani. Mikor senki másban nem bízom, az Isten az utolsó. Ő neki még elmondom. Kísérlet. Szanatórium-elég brutális kísérlet. Nem azért, mert embertelen, hanem, mert nekem eléggé rosszízű. Az Egyesült Államokban azt nézték, hogyha a szanatóriumban, idősotthonban élő embereknek nagyobb, relatív szabadságot adnak, tehát egy csomó olyan lehetőséget, amelyben a kontroll lehetősége ott van a kezükben, az hogyan hat ki az egészségi állapotukra és az életükre. Elég megrázó lett a következmény, illetve az eredmény. 18 hónapig kísértek egy olyan csoportot, akik az életükön belül a kereteket nagyon szabadon alakíthatták, és volt egy kontrollcsoport, akik, úgy, ahogy szokták, jól mindent megmondtak, hogy mi, hogy van. 18 hónapon belül, azoknak, akik relatív szabadságot kaptak, vagyis az önrendelkezést, a lehetőségeken belül megkapták, 15 %-uk halt meg. és a kontrollcsoportnak a 30 %-a. Mi segíthet nagyon? Az, hogyha képes vagyok egy nehéz helyzetben kontrollálható okokat megnevezni, amelyek fölött képes leszek majd ellenőrzést gyakorolni. Párkapcsolatban, családgondozásban ez nagyon, gyakran előjön, mikor a pár már úgy éli meg, hogy egyszerűen nincs hatalmuk a folyamatok fölött. El tud mérgesedni úgy egy helyzet, hogy egy mondatra pöccen mind a kettő. Akkor meg kell keresni azt, hogy mi az a legkisebb dolog, ami fölött képesek kontrollt gyakorolni. És akkor abból kiindulva csinálni valamit. Tenni valamit. Egy másik kutatás. Első éves egyetemistákkal tették azt meg, hogy az egyik csoportot fölkészítették arra, elmondták nekik, hogy az első évben elég nagy a lemorzsolódás. Azért, mert az első év, az nagyon nehéz, mert akkor kell rájönni, hogy milyen egyetemistának lenni és akkor egy más rendszerben kell tudni helyt állni, hol vannak a nehézségek. Csak annyit tettek, hogy ezt elmondták. A kontroll csoportnak nem mondtak el semmit. Kiderül az, hogy azok, akik csak annyi segítséget kaptak, hogy tudhatták, hogy ez az első év most elég nehéz ezért és ezért és természetes, hogy majd nehézségeim lesznek. Ez nem azt jelenti, hogy a dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből. Ez a csoport két ponton is jobban teljesített. Az egyik a jegyek, a másik a kibukás az intézményből. Míg a kontrollcsoport sokkal rosszabban. Ez lett volna ez a hét megküzdési stratégia, és most ezeket szeretném összefoglalva elmondani egy élettörténet kapcsán. Az élettörténet pedig Placid atya. Hallottatok róla? Bocsánatot kérek azoktól, akik kívülről tudják az ő életútját. Szabad nektek akkor pattogatott kukoricát enni. Próbálom úgy mondani, hogy ne legyen unalmas. Placid atyát elküldték szabadságra. Egy bencés szerzetesről van szó. Nem önként ment, hanem a Gulagra kapott egy kis szabadságot. Jól megszámították neki, hogy „jól” ki tudja pihenni magát a későbbi fáradalmakra való tekintettel. Tehát azt mondták, hogy tíz év. Placid atya elmegy a Gulagra, 80% nem jön vissza azok közül, akiket Magyarországról visznek el. Ő néhány társával, néhány ezren csak jönnek vissza. Azt írja az önéletrajzában, hogy körülbelül néhány hónap, egy év alatt, a sok-sok beszélgetés alapján, amit úgy loptak össze a láger körülmények között, kialakult négy életszabály. Négy stratégia. Négy megküzdési módszer arra, hogy hogyan lehet túlélni a Gulagot. Azt mondja a könyvében, hogy mi, akik így éltünk, haza tudtunk jönni. Láttunk másokat, akik ezt nevetségesnek tartották, vagy nem tartották fontosnak, vagy veszítették a reményüket, azok nagyon gyorsan meghaltak. Elmondom nektek ezt a négy stratégiát, mert ebben nagyon jól össze van foglalva, amit eddig elmondtam és igazán életszagú. A túlélés négy szabálya: 1. A szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. Pld. Miután fát vágtak általában ezekben a táborokban, legalábbis amelyekben ő megfordult. Ezért a fűtést fával oldották meg, nem fáztak éjszakánként nagyon. De mindnyájan úgy döntöttek ezen életszabály kapcsán, hogy nem ülnek a kályha mellé. Mert aki a kályha mellé ül, elkényelmesedik. Azután elhatározták azt mondták, ez egy láger törvény volt: meztelenül kell aludni. Le kell venni a cuccokat magunkról és magunkra kell teríteni. Olyan dolgokban is látszólag plusz terheket vettek magukra, ami esztelenségnek tűnik. Valójában ők maradtak egészségesebbek. Aztán volt egy jelmondatuk. Amikor kezdtek végtelenül elfáradni és gyöngének érezni magukat, akkor azt mondták: ha más is kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek. Ezzel feküdtek le. Nem vagyok rosszabb annál, aki még él. Ez volt tehát az első. 2. Az öröm szükséges a túléléshez. Észre kell venni és tudatosan keresni az élet apró örömeit. Azért hiteles, ami elhangzik, mert a Gulagon vagyunk. Nem amerikai pszichológusok okoskodása, hogy nézd meg az apró örömöket! Hanem tudjátok, hogy csináltál? Úgy csinálták, hogy olimpiai bajnokságot rendeztek. A lágerben! Ez úgy folyt, hogy a barakk összejött éjszaka. De mennyire más, hogy be vagyunk zárva a barakkba, vagy összejöttünk a barakkban! Esténként összejönnek és megosztják egymással, hogy milyen apró öröm érte őket. Milyen apró örömöt vettek észre. Nem hogy csak úgy érte őket egy öröm: ők vették észre! Ők élték meg! Na, most letelik a hét, minden este van győztes. A hét győztes nevezhet az olimpiára. és akkor megint futnak egy kört és a hét győztesből a legjobb lesz az olimpiai bajnok. Majd nem várnak négy évet a következő olimpiára, ez a Gulagon nem lenne jó stratégia. Megvan az olimpiai bajnok, jöhet a következő menet. Tudjátok-e, hogy hány apró örömet kellett tudatosítania az olimpiai bajnoknak? A Gulagon vagyunk. 17-et! Így emlékezik vissza Placid atya: -Amikor elmondta egy társunk a tizenhét örömét, képzeljétek el, egyáltalán nem volt időm rosszul érezni magam. Minden figyelmemet lekötötte az, hogy el ne felejtsem az örömeimet. (A tizenhetet? Hát az három vizsgára való sor!) Na, de ehhez rutin kell-mondja büszkén. A Gulagon is lehet büszkének lenni. Az, hogy ehhez rutin kell, ebben az is benne van, hogy ehhez gyakorolni érdemes. Hol vannak az örömeim? Nem látok egyet se! Placid atyának bejött, mert ő biztos egy zseni én meg egy nyomorult kis pötty féle vagyok. Egyébként Placid atyának azt mondták az ortodoxok: -Maga nem is igazi pap. Azért, mert magának nincs szakálla, meg maga mindig mosolyog. Az ilyen nem rendes pap. Szakáll, komoly arc. 3. Így mondja Placid atya társaival, hangsúlyozva, hogy ez nem az ő életbölcsessége, együtt hozták össze: -Nem vagyunk tökéletesek. De itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk fogva tartóinknál. Mert ez mozgósítja az életenergiáinkat. Zseniális módszer. Ugyanis egy ilyen brutálisan hihetetlenül alá-főlé rendelt helyzetben nehéz harcolni és küzdeni azokkal, akiknek minden hatalmuk megvan, mint azoknak, akiknek semmi sincs. És mégis ki lehet hívni a rabtartókat egy olyan küzdelemre, amiben a kiszolgáltatott rabnak is van nagyon nagy esélye. Ez meg az emberség. Micsoda zseniális húzás. Elmondom, hogy hogy vitték ezt tökélyre Placid atyáék. Megkapták az üzenetet, hogy nemsokára szabadulnak. Akkor eltelt még ilyen fél év. Akkor végül kijött a napi parancs, hogy holnaptól kezdve nem számítanak rabnak, erre föl kell őket készíteni, vagonírozás, mennek haza. Ekkor váratlan fordulat történt. Ugyanis annak a gyárnak az igazgatója, amelybe ki voltak küldve rabmunkára, egyszer csak megjelent a láger parancsnoknál és azt mondta, hogy ha a hónap közepén ez a sok munkás elmegy, akkor ő nem tudja a kommunista tervet teljesíteni. Ez vagy azt jelenti, hogy nem kap elég jutalmat, vagy azt, hogy ki fogják rúgni. Mert odafönt senkit se fogja érdekelni, hogy miért nem csinálták meg a százalékokat. És erre mit mondanak a foglyok? Akkor bemegyünk dolgozni. Egyetlen kérésünk van. Azt a bért, amit a szovjet munkás megkap, azt kérjük mi is. Nyilván azért, mert Moszkva felé megállnak és vásárolnak egy-két dolgot, kell az a kis kopejka. Szóval öt napot még el-eldolgozgattak ott, szerintem nem kapták meg a fizetést, de ez nincs már benne a könyvben. A slussz poén. Záró este úgy döntöttek, hogy a lágerparancsnoknak, az őröknek és családtagjaiknak vidám műsort rendeznek. És ha így gondolták, meg is tették. Azt írja Placid atya: hatalmas sikerünk volt, bohózatokat, kabaré tréfákat adtunk elő, nagyon jól szórakoztunk, majd úgy döntöttünk, hogy úgy fogunk innen elmenni, hogy a mi őreink megsirassanak bennünket. Ez volt a harmadik. Egy picike kis mellékmondat. Azt írja. Mi, politikai foglyok, nagyon-nagy kísértést éltünk át, mert egy politikai fogoly mindig ártatlannak vallja magát. A Gulagon nem annyira jó, ha én ártatlan áldozatnak tartom magam, mert elveszi az életenergiákat. Nem arról van szó, hogy bűnösnek kell tartanom magam. Hanem hogyha én egy áldozat vagyok, akkor bele fogok keseredni a helyzetembe. Mert akkor ártatlanul, méltatlanul, igazságtalanul szenvedek. Azt mondta Placid atya erre, hogy ez nem jó. 4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Ha a Jó Istenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja a túlélésünket. De szép mondat ez. Ha odakapaszkodok fölfelé, akkor arra jövök rá, nem csak én akarok élni, ő is azt akarja. Képzeljétek el, hogy a második évtől kezdve, kilenc éven keresztül, minden éjszaka három és négy óra között misézett. Minden éjszaka. Mazsolából, szőlőszemből készült a bor és maceszből a kenyér. Tudjátok, honnan volt a macesz? Egyszer csak észreveszi, hogy a zsidók, akik külön ott vannak a táborban, kapnak maceszt valahonnan. Ő megkérdezi, hogy honnan. Azt mondják, hogy néha kaphatnak csomagot, ő is kapott néha csomagot. Ők a moszkvai izraelita hitközségtől azt kérik. Ezért Placid atya, a bencés szerzetes a Gulagon, a moszkvai izraelita hitközség által küldött kovásztalan kenyérrel misézett. Na, ez ökumené. Húsvétkor úgy döntöttek a barakkban, hogy misézni fognak. Szigorúan tilos erre összejönni persze. Ébresztő előtt fölkelnek és ő elkezd misézni úgy, hogy ott vannak a többiek. Bejön egy őr. Az őr 1916 óta nem látott templomot belülről- derül ez ki később. Látja őket és azt mondja, hogy „Ez nekem elég Isten-érv. Ha maguk egy ilyen helyzetben képesek Húsvétkor összejönni, kockáztatva azt, hogy mi ezt, meg ezt csináljuk magukkal és maguk itt énekelgetnek! Ez nekem elég Isten-érvnek! Folytassák tovább, de halkan énekeljenek.” Aztán mikor ez lezajlódik, akkor odamegy Placid atyához az egyik rabtársa, és azt mondja neki:- Te! Ezt magyarázd meg Isten nélkül! Placid atya meg azt válaszolja:-Te! Én már leszoktam arról, hogy Isten nélkül magyarázzak meg valamit. A legszebb történet, ezzel fejezem be, hogy hogyan karácsonyoztak Placid atyáék december 24.-én. Amikor a Gulagon telik el a Szenteste. Hogyan lehet csillagszórót szerezni a Gulagon? Csillagszórót nem lehet szerezni a Gulagon. S miután ők nem tökéletesek és lehetetlent nem érdemes célul kitűzni, megbeszélik két rabtársukkal, hogy éjfélkor, amikor kezdetét veszi az éjféli mise, titokban, akkor a tábornak a világítását lekapcsolják. Ugyanis, amikor lekapcsolják a tábornak ezeket az őr fényeit, akkor az őrségnek kötelessége világítórakétákat föllőni. Így aztán volt csillagszóró, hangulatos tajgai este, Kisjézus, bölcső, Betlehem, Szent József, szamár, tehén és miegymás. Így december 24.-éztek ott a Gulagon. Placid atya hazajön. Az utolsó történet az is nagyon szép. Tudja, hogy az anyukája öreg. Ül a villamoson már, persze csont és bőr, lóg rajta a kabát, gondolja, hát, ha az anyám meglát engem, infarktust kap. Tíz év után nem mer hazamenni. Ahogy ott téblábol, a villamosról leszáll valaki. Odamegy hozzá és azt mondja neki:-Ne haragudjon, segítsen nekem! Most jöttem a Gulagról, tíz évet töltöttem ott el. De kéne valaki, aki bemegy, és az anyámat fölkészíti. Had mutatkozzak be, xy vagyok. Erre az illető azt mondja:-Hét évet voltam a Gulagon. Tudom, mi a dolgom. Úgyhogy az anyukája se halt meg a találkozás következtében. Érdemes elolvasni ezt a rövidke kis könyvet, Placid atya élete. Mit jelent a hétköznapokban az, hogy vannak stratégiáink arra nézve, hogy el ne veszítsük a reményt. Egy olyan helyzetben, ahol kísért a tehetetlenség, hitetlenség, reményvesztettség. Hogy ott is mi mindent lehet még csinálni! Ehhez képest nem is állunk mi olyan rosszul, ugye? Egy-két következtetést szeretnék még az eddigiekből levonni. Az első, ami talán meglepő lehet, persze nagyon logikus és érdekes. Kiderült az, hogy az enyhén depressziós emberek, akik hajlamosak a szomorúságra, ők általában reálisabban látják az életet, mint azok, akik mindig olyan stratégiát választanak, hogy azzal jó érzelmi állapotba kerüljenek. Ez nagyon szépen árnyalja a képet. Ha valaki mindig csak érzelmi megküzdési stratégiákkal dolgozik, és az elsődleges cél az, hogy ő jól érezze magát, az ilyen ember nagyon hajlamos lesz nem reálisan látni az életet. Jól fogja magát érezni, de kicsit a realitás sérül. Mondjuk, had hozzam magamat példának. Engem például az a rendetlenség és kosz, ami a szobámban van nem zavar. Ugyanis érzelmi megküzdési stratégiákkal foglalkozom elsősorban, ezért hallatlanul jól el tudok ücsörögni a kis plüss fotelemben, s körülöttem a második világháborúnak ilyen mementója sejlik föl. Aki hozzám jön elsőre, látom, ahogy megrebben a szeme, megvonaglik a teste, megnézi, hogy hova fog leülni. Már gondoltam, hogy esetleg friss újságpapírt fogok lehelyezni. Ezt most nem folytatom. Ha nem érzelmi megküzdési stratégiákat preferálnék a popcorn evés mellé, hanem esetleg a helyzettel próbálnék meg mit kezdeni, bizony, jobban kopna a porszívó. És a könyveim néha visszakerülnének a polcra, mert maguktól nem mennek oda. Ezt ki kellene találni. Hogyha ti ilyen műszaki emberek vagytok, próbáljátok meg kikísérletezni. Önmagától visszakívánkozó könyvet. Az állandó szomorúságnak, mint állandó hangulatnak sok előnye van. Észrevettétek már, hogy a legzseniálisabb komikusok nem nagyon szoktak nevetni a saját vicceiken. A legzseniálisabb tréfamesterek, a szó legjobb értelmében, meglepő módon szoktak melankolikusak, szomorkásak, kifejezetten ilyen önmagukba fordulós emberek lenni. Viszont a vicc abból adódik, hogy olyan dolgokat is észrevesznek, amit egy boldog ember sose. Ezért azt mondhatjuk, hogy a problémaközpontú és az érzelem központú megküzdési stratégiákat együtt érdemes alkalmazni. Lásd Placid atya. Egyetlen mondatban is mind a kettő is meg tudott jelenni nála. Azért, mert ez valamiképpen segít abban, hogy túllépjünk mindig egy helyzeten- most jó értelemben túllépjünk- hogy legyen erőnk folytatni, de közben a realitással kapcsolatos érzékünket se veszítsük el. A leghelyesebb az, hogyha többféle megküzdési stratégiában is otthonosak vagyunk. legalább egyik, másik van innen is, onnan is. Zárómondat itt: a realitás segít, hogy tudjuk, mit kell tenni. Az önmegerősítés pedig segít, hogy meg is tegyük, ami kell. Vagyis azt is mondhatnánk, a problémaközpontú megküzdés segít, hogy felismerjük, mit kell tenni, majd nem árt egy kis érzelemközpontú rádolgozás, akkor meg lesz kedvünk is hozzá. Daganatos betegeket kísértek 14 éven keresztül. Azért az már elég komoly. Azt állapították meg, hogy jellemző volt rájuk az élet értelmébe vetetett hitnek a gyöngesége, a tehetetlenségnek gyakorian visszatérő élménye, a szociális kapcsolatok csökkenése, és az, hogy magukat általában negatívan, de mindenképpen kevésbé pozitívan értékelték, mint őket a környezetük. Ezek a kutatások oda vezettek, hogy kialakítottak-ez furcsán hangozhat, de a szakirodalomban erről van szó- C-típusú személyiség modellt. Ez olyan, aki fokozottan veszélyeztetett arra nézve, hogy valaha daganatos megbetegedése legyen. Az A típusú az a szívinfarktusra való nagyobb hajlamnak személyiségjegyeit hordozza. A C meg a rák. Elmondom ezt nektek, ha eddig nem féltetek, nem izgultatok, ez után remegve tértek haza ágyikótokba. S úgy feküdtök majd le, mint gyászos koporsótokba. Látjátok, most ilyen érzelmi központú stratégiát is átnyújtok nektek. Azt mondják, hogy az ilyen emberekre fokozottan volt jellemző az, hogy szerettek alkalmazkodni a környezetükhöz. Az elvárásoknak általában fokozottan akarnak megfelelni. B: jellemzi őket általában egyfajta tökéletességre törekvés, mindenki kedvére tenni. Mindenkinek jót tenni. Kivéve magunknak. Állítsátok meg Teréz anyut! Vannak olyan testvéreink, akiben Teréz anyu egy kicsit túlnőtte magát. Teréz anyával nincs semmi baj, de az ő Teréz anyuja, azt lehetne kicsit visszafogni. megnéztem a filmet szerdán. Jó film, van neki eleje, közepe, vége, és magyar. Ez a négy dolog így együtt, komolyan, ha tudom, nem is veszek pattogatott kukoricát. Az ilyen emberekre, a személyiségükre jellemző az, hogy a saját érdekeiket háttérbe szorítják. Nyilván, néha ez nagyon fontos, hogy erre képesek legyünk, de ők indokolatlanul is sokszor így cselekszenek. Aztán. Általában gyöngék az érzelmek kifejezése terén. Az érzelmeket illetően nagyon sok bennük az elfojtás. A tagadás. A kapcsolataiban gyakori a konfliktuskerülés. Ami az élettörténetüket illeti, általában nagyobb százalékban beszélnek arról, hogy érzelmekben szegényebb, vagy hiányos gyerekkoruk volt. Esetleg az édesanya elvesztése miatt, vagy más okokból kifolyólag. Elmondom ezt gyorsan még egyszer. Csak szerintem ezt érdemes ezt tudni. Mert a rák sem éppen az égből pottyan alá, hanem mi leszünk betegek. Túlzott alkalmazkodás, mindenki kedvére tevés, saját érdek háttérbe szorítása, maximalizmus, érzések rossz kifejezése, indulatok elfojtása, konfliktuskerülés, érzelemszegény gyerekkor. Ezt nevezik C típusú személyiségnek. Lehet, hogy kicsit hülyén hangzik, de sok kutatás áll e mögött. Azt kutatták még, hogy mi hajlamosít valakit arra, hogy biológiai, fiziológiai okokkal nem magyarázható módon haljon meg. Ez egy nagyon izgalmas kutatás. Olyan embereknek az élettörténetével foglalkoztak, akiknek a halála nem volt egyértelműen levezethető abból, amilyen a fizikai állapotuk volt. Hadd olvassak el nektek egy történetet, ami egészen megdöbbentő, dehogy a hit, a remény, illetve a tehetetlenség, az milyen döbbenetes összefüggésben áll az egészséggel, sőt, élettel, halállal. Az Orvosi pszichológia tankönyve. Egy 45 éves férfi, lehetetlen helyzetbe találta magát. Úgy érezte, el kell költöznie a városból, ahol lakott. Azonban, amikor minden készen állt a költözésre, nehézségek adódtak a másik városban, és a költözés lehetősége meghiúsult. A férfi azonban szorult helyzetében mégis vonatra ült. Félúton leszállt a vonatról, majd amikor a kalauz szólt, hogy kérem a beszállást befejezni, a vonat azonnal indul, nem lévén képes, sem a vonatra felszállni, sem visszamenni, holtan rogyott össze a peronon. A férfi egy barátjával utazott, akivel dillemáját akarta megbeszélni az úton. A boncolás szívinfarktust tárt fel a halál okaként. Ilyen történeteket gyűjtöttek össze, 170-et. Nyolc okra tudták visszavezetni, ami legalábbis ad egy megközelítést. A nyolc okból ötben ott van a tehetetlenség, a reményvesztettségnek az élménye. Elmondom ezt az ötöt, hogy egyszer halljátok. Szeretet személy összeomlása, vagy halála. Hirtelen jött veszteség, gyász. Szeretett személy elvesztésével kapcsolatos fenyegető érzés. Gyász, vagy halál évfordulója. Státusz, önértékelés vesztés. Tehát mondjuk valaki életerős, 62 éves, nyugdíjba vonul és egy hét múlva meghal. És semmi oka nincs, csak az, hogy azt gondolja, tehetetlen ebben a helyzetben. És nincs jövője. Nincs miért élnie. Ezt az ötöt emelték ki. A gyógyulás szempontjából a testi-lelki egészségre is gondolhatunk, a jó beteg, a rossz beteg. Ezt elmondom még egyszer. Egy olyan egészségügyi intézményrendszerben vagyunk, tudjátok, nagyon sok párhuzam van az egyházi intézményrendszerrel, amiben a jó beteg ki? Az, aki passzívan tűri az orvosi beavatkozásokat. Aki nem kérdez. Akinek nincsenek fönntartásai. Akivel bármit meg lehet tenni. Ezt nevezi az orvosi intézményrendszer jó betegnek. Könnyű betegnek. Egyértelmű összefüggés van aközött, hozhatnám a százalékokat, hogy a jó betegek sokkal kevésbé gyógyulnak, lassabban gyógyulnak, nagyobb a halálozási arányuk. Tudjátok, kik gyógyulnak gyorsabban szövődmények nélkül? Kik halnak kevésbé? A rossz betegek. Aki kérdez. Akinek gondolatai vannak. Aki vívódik azon, hogy ez most jó-e, vagy nem. Hogy mit lehetne csinálni. Akiket az intézményrendszer próbálna infantilizálni. Mert ő a beteg, a beteg fogja be a pofáját. Óvatosan húzhatnánk hullámos párhuzamokat az egyházzal kapcsolatban. Ki a jó hívő? A jó hívő a nyáj névtelen tagja. Ökör, barom. Azokkal nincs gond. Mindent le lehet nyomni a torkukon. Mindent. De amikor az ő élete válságba kerül, akkor érdekes módon az ilyen hívők elvesztik a hitüket. Az a hívő meg, akinek vannak gondolatai, meg valami nem tetszik neki, meg vívódik, hogy ez hogy van, meg még föl tud háborodni a pap beszédjétől, na, ő neki van esélye, hogy a hitével még az Istent is eléri. Akkor egy utolsó történet. Ez még tudjátok, öt évvel ezelőtt volt, mikor elkezdtük ezeket a találkozásokat. Akkor elolvastam egy rövid történetet egy vietnami katonáról, már egy amerikai vietnámi katonáról, akit bebörtönöztek, s aki néhány hét alatt sokat imádkozott Istenhez, majd a néhány hét imádság után, amikor Istentől várta, hogy szabadítsa meg ebből a nagy bajból, ebbe majdnem belebolondult. És szerencsére néhány hét után rájött arra, amit Judit is mondott, ránk épül és támaszkodik az oltár, a templom és a szentély, vagyis, hogy ő is tudna valamit itt kezdeni. Éveken keresztül volt bezárva egy szűk börtönbe. S tudjátok, mit csináltak? A kis írásnak a címe: Fejben Golf. Fejben, mindennap, lejátszott egy golfmérkőzést. Mindennap, elejétől a végéig. Egy ilyen mérkőzés, fejben lejátszva, pontosan annyi ideig tart, mint az életben. Naponta ez az illető körülbelül két órát golfozott. Vietnamban egy ketrecbe bezárva. Mikor kimentették őt több év után, az első golfmérkőzésén egyéni csúcsot ért el. Olvassátok el, erőleves a léleknek c. könyv. Ki tudja hányadik kötet, de az a címe az írásnak, hogy Fejben golf. Azért akartam ezt elmondani, mert ő rájött arra, hogy ha Istentől várom, hogy majd ő megment, míg én tehetetlen vagyok, elég néhány hét, hogy beleőrüljön. Bezzeg, mikor az ember golfozik. Azt az Úristen is szereti. Nézte a meccseket, tuti biztos vagyok benne, mindegyiket. Ezt én nagyon megtanultam, és képzeljétek el, mert a történetnek a csattanója, legalábbis számomra nem ez, hanem az, hogy ezt én alkalmazni tudtam. No, nem a saját életemre, az ember legyen óvatos, inkább a másikon kísérletezzünk. Ezért aztán egy néni, akihez járok most már elég rendszeresen, nem tud eljönni misére. Hónapokon keresztül hallottam tőle, hogy Atya! Csak az az én bajom, hogy nem tudok elmenni a templomba. S akkor én vele pityeregtem hónapokon keresztül és semmi nem változott. Semmi, csak még rosszabbul lett. Múltkor aztán fogtam magam, és elmondtam neki, lehet fejben is misére menni. Fejben misére menni, fejben misén lenni. Fejben haza jönni a miséről, fejben örülni az ott kapott kegyelmeknek. Akkora szemet meresztett rám, azt hitte, megbolondultam. Nem volt messze a realitásoktól, de elgondolkozott rajta. Akkor belementünk ebbe és elmondtam, hogy tetszik tudni, azt úgy kell csinálni, hogy az ember felöltözik, de csak lassan ám, hát tud gyorsan öltözni? Hát nem tudok, na, ugye! Szép lassan felöltözünk, kimegyünk az ajtón, mindent látni kell. Tényleg. És mindent hallani kell, ahogy a ministráns meghúzza a csöngőt, kezdődik a mise. Akkor, már nem mert ellenkezni, gondolta, ettől az őrülttől minél hamarabb…túl is léptem az időt.