Az egészséges "szívós" személyiség jellemzői 2.

Az egészséges "szívós" személyiség jellemzői: elköteleződés, kontrolláltság, kihívás. Az egészséghez vezető segítő kapcsolat jellemzői

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A szívós személyiségről beszéltünk. Egy 1980-as alapos kutatásnak végül is az eredménye az lett, hogy le tudták írni, hogy az egészség szempontjából, az egészség fönntartása, megőrzése, vagy a betegséges elkerülése vagy a betegség gyors lefolyása szempontjából, leírható-e egy olyan személyiségmodell, vagy egy olyanfajta alkat, ami ezekre a negatív lehetőségekre jól tud válaszolni. Akkor pedig így nevezték ezt el, hogy: a szívós személyiség. A szívós személyiségnek volt az a három kritériuma, amiből az elsőt elég hosszan mondtam, ami az elköteleződés volt. Mégpedig azért, mert az elköteleződés segít ahhoz, hogy az egyébként meglévő, különálló személyiségrészek valahogy összefüggésbe tudjanak kerülni, valami vezérfonálhoz tudjanak kapcsolódni, egységbe jussanak, és ezáltal a hit meg tudjon erősödni. A második volt, amiről beszéltünk, a kontroll. Erről is beszéltem néhány szót, és akkor ezt most hagyom is.

Most pedig akkor jöjjön a harmadik! Ez pedig nem más, mint a kihívás. Nos, ez a szó olyan, amit teljesen elcsépeltünk már, de azért most ejtenék néhány mondatot arról, hogy mit is értsünk ezalatt. Kiderült az, hogyha azok, akik a stresszhelyzetet úgy általában vagy azokat a jelenségeket, amelyek stresszt válthatnak ki, vagy váltanak ki a legtöbb emberből, nem negatív, hanem pozitív módon értelmezik, ennek a kulcsszava az, hogy kihívásként, akkor vagy a stressz meg sem jelenik, nincsenek ilyen hatások, vagy pedig annyira kezelhető lesz, hogy még ösztönöz is minket. Mint ahogy ezt a megállapítást már ragoztam többször, hogy az egészség szempontjából az enyhe stresszhelyzet, az nagyon jó! Mert, hogyha este lefeküdtél hullafáradtan, és úgy érzed a paplannak a puha finomságát, és természetesen egy nagyon jó párnád van, és még ha szakállas vagy is, érzed a párnának azt a puha ölelését, és eszedbe jut, hogy nem mostál fogat. J Ez egy enyhe krízist jelent a kultúrember életében, és akkor ha ez némi stresszel együtt jár, annak a képzetével, hogy szétrohadt fogaid bűzölögnek a szájüregedben, és te a szájsebészeten nyűglődsz, az ezzel együtt járó enyhe stressz, mégiscsak képes téged kiverni abból a félálomból, amibe oly szívesen zuhannál már bele, de azért hullafáradtan is elmész fogat mosni. Na, ezt most csak azért mondtam el, hogy érzékeltessem, hogy miről van szó. Aztán Placid atyára hadd utaljak vissza, két gondolat erejéig. Amikor a fegyőrökkel találkozunk, ez föltehetően neki és nekik egy 10 éven keresztül tartó, folyamatos stresszhelyzet. A fegyőr, egy stresszor! Amikor pedig találkozik a fegyőrrel, ezt egy olyan helyzetnek értelmezem, hogy itt a megfelelő pillanat, hogy bebizonyítsam, különb vagyok nálad! Ugye ez, egy tökéletes példája annak, hogy egy helyzetet, amely nagyon is reálisan stresszhelyzet, hogyan lehet kihívásként értelmezni. Vagy, amikor találkozunk, a még élőkkel, akkor azt mondjuk, hogy én is vagyok olyan kemény, mint te, és ha te túléled, akkor én is! akkor pedig nem ember, ember elleni küzdelemként fogom fel az életet, még a lágerben sem, hanem inkább egy olyan pillanatnak, ami engem meg tud erősíteni. A kihívást tehát értelmezhetjük úgy, hogy egy adott helyzetre, amelyben le is bénulhatnék, úgy tekintek, hogy ez engem, cselekvésre kész állapotba hoz, és itt az idő, hogy valamit tegyek, valamit cselekedjek! Mert a cselekvésben ott van az a lehetőség, hogy valami olyan történjék velem, és én valami olyasmiben vegyek részt, ami az én javamra válik! Na, ez a kihívás!

Itt akkor most szeretnék egy rövid eszmefuttatásba kezdeni. Ugyanis, érdemes lenne megkülönböztetni, a normatív válságokat, az egzisztenciális válságtól, vagyis az olyan helyzeteket, amelyekben azért nehéz a döntés és a cselekvés, mert mindnyájunk számára van egy normarendszer, amelyben mozgunk és élünk, az élet értelmezésének egy kerete, vagy hálója. Ez mindnyájunk számára adódik, ezt kialakítjuk. Csakhogy, ma egy olyan világban élünk, ahol a saját norma-és eszmerendszerünkben, a saját értelmezési kereteinken belül, állandóan nehézségek közé kerülünk. Ez egyébként is elkerülhetetlen, de miután folyamatosan döntéshelyzetben vagyunk, mindig fölmerülnek erkölcsi, és egyéb emberi nehézségek, és ez állandóan feszegeti a saját értelmezési rendszerünket, és keretünket! Igen ám, de úgy tűnik, hogy egy ember, általában, különösebb megrendülés nélkül, egymás után át tudja élni ezeket a normatív válságokat, nehézségeket, és állandóan javítgatja a maga norma-és értelmezési rendszerét vagy hálóját. Kivéve, az életnek néhány nagyon fontos pillanatától, egy életben kétszer, háromszor, négyszer, amikor nem normatív válságban vagyunk, hanem egzisztenciálisban! Vagyis, továbbá az a rendszer, amely az élet értelmezésének a keretét nyújtotta, nem foltozgatható tovább! Olyan sok már a belső válság, és annyira nem tudunk már eligazodni a saját magunk értelmezési hálójában, hogy váltani kell! Ez az egzisztenciális krízis, amely néha megtéréssel oldódik meg! De nem kell föltétlenül megtérni, lehet nem megtérni, és úgyis egy új hálót vagy rendszert kialakítani magunknak. Na most, nemcsak az a mi nehézségünk, hogy állandóan a saját rendszerünkön belül is ellentmondások és feszültségek zargatnak bennünket, mert ez elkerülhetetlen, de ezekkel valahogy meg tudunk küzdeni. Igen ám, de ahogy erről beszéltünk, olyan világban élünk, ahol párhuzamos értelmezési rendszerek léteznek, ráadásul megismertünk világvallásokat, megismertünk olyan egyetemes igénnyel föllépő rendszereket, amelyek egy teljes értelmezést kínálnak számunkra! Ezek pedig párhuzamosan léteznek egymás mellett, és mi ezeket megismertük, nem is tudjuk meg nem ismerni őket, egyszerűen azért, mert olyan sok emberi kapcsolatunk van, és ezért állandó nehézségben, döntési bizonytalanságban, és egyfajta válságban létezünk, mert hogy egymás mellett élnek ezek a rendszerek. És nehéz eldönteni, hogy most milyen válságban is vagyok? Jó-e az a rendszer, amiben vagyok, csak javítani kell rajta, árnyaltabbá tenni, vagy rendszert kell váltani? A ma embere ezért, miközben folyamatos, normatív nehézségek között van, és ez elkerülhetetlen, ezeket a válságait gyakran egzisztenciális válságként éli meg! Pedig ne az! Vagyis mondhatjuk azt, hogy a ma embere egy folyamatos, olyan fölfokozott nehézségben él, amit nagyon nehéz elviselni! Mert szinte mindig úgy tűnik föl, hogy az életünk egészéről kell dönteni, hogy minden nap egy új rendszert kell alkotni, amiben aztán képesek vagyunk értelmezni az életet vagy tájékozódni. Ezért a ma embere, szinte folyamatosan, hihetetlen nehéz helyzetben és stressz alatt él! Ez a mai kornak velejárója, ez mindenképpen kiélezi azt a nehézséget, hogy azt gondoljuk, hogy most is egy egzisztenciális vákuumban, nehézségben vagy válságban vagyok. Közben talán nem, csak nehezemre esik az elköteleződés, nehezemre esik egy meglévő rendszeren belül viselni, az abból adódó normatív nehézségeket! Elnézést, hogy ez ilyen nagyon nagy okoskodásnak tűnhet, de szerintem sokat segíthet! Mert nem mindegy, hogy amikor este eltöprengek azon, hogy most érdemes élnem vagy nem, hogy akkor a töprengéseim közben, megállapítom azt, hogy de azért ez még nem egy egzisztenciális válság, csak egy egyszerű normatív krízisben fetrengek, és lehet, hogy nem fogok beledögleni, egyszerűen valami toldozás-foltozás is megjárja majd, és képes leszek holnap is emberi életet élni! Ha ti nem vagyok olyan válságról-válságra élő emberek, mint én, akkor lehet, hogy azt mondjátok, hogy hát nem tudjuk, hogy a Feri miről beszél! De ha elkapott titeket ez a világ, és egy kicsit skizoidok vagytok, akkor jaj nektek! Akkor a ti örömötökre mondom, hogy nem valószínű, hogy egzisztenciális válságban vagytok, hanem egyszerűen csak rosszul vagytok, és ez egy jó hír! Na most még ezt egy picit hadd fejtsem ki!

Izraelben jártam, szerdán mentem, és tegnap jöttem. Azért így, hogy ne maradjon ki a keddi alkalmunk. J Látjátok? Még ez is belefér az életbe! Egy szép kis hazugság… J Átmentünk drúz falvakon, és ott a következő történetet hallhattam. Egy olyan valaki vezetett bennünket, aki történész. Azt mondta, hogy a drúzok autonómiát kaptak Izraelben, megvannak a saját falvaik, a Kármel-hegyén élnek, és egy teljesen más normarendszerben léteznek, amely normarendszer bizonyos pontokon totális ellentéte annak a normarendszernek, amely az izraeli állam normarendszere. Elmeséltek egy megdöbbentő történetet, hogy például a drúz nők, nem mehetnek hozzá, csak drúz férfihez! A drúz férfiak azonban bárkit elvehetnek! J Tetszik nektek? Na, ez egy ilyen rendszer! És akkor, miután, ez egy ilyen globalizáló világban élünk, egy drúz lány elment az Egyesült Államokba tanulni, és ott beleszeretett egy nem drúz férfibe. Ez egy ilyen hagyományos, klasszikus Rómeó és Júlia történetnek indul, és úgy is végződik, csak azért, hogy lelőjem a poént. Ott eltanulgatta azt az 5-6 évet, és akkor gondolta, hogy hát mégiscsak otthon azért ez nem így megy, hát akkor várni kell néhány évet. Akkor várt néhány évet, kedvesen levelezgettek az otthoniakkal, majd pedig több, mint 10 év elteltével, miután ő már vagy 6-7 éve házas volt, hát hazavitte a férjét. A férj túlélte, viszont az asszony nem! Az asszonyt a saját bátyja szúrta szíven, vállalva azt is, hogy miközben a drúz normarendszer illeszkedik az izraeli normarendszerhez, őt bezárják a börtönbe, és az életfogytiglan tartó börtönbüntetését szépen leülje. Azonban számára, ez a normarendszer fontosabb volt, mint az izraeli normarendszer! A másik meg például az esszénus közösség. Nem tudom, hogy hallottatok-e róluk? Néhány mondatot mondanék róluk csak. Krisztus előtt egy 100 évvel nagyjából, nem tudjuk pontosan, kivonulnak a pusztába. Szakítanak a jeruzsálemi kultusszal, és azt mondják, hogy velejéig romlott az a normarendszer, az a társadalom, amiben Istenre hivatkoznak a hívő zsidók. Kivonulnak, és kialakítják a maguk teljességgel sajátos normarendszerét. Annyira becsületes, tisztességes, klassz életet élnek, hogy Nagy Heródes, aki kifejezetten paranoiás, egy őrült, megszállott zsarnok, még ő is elfogadja őket, nem bántja őket, és hajlandó velük üzletelni! Ez már nagy szó! Ehhez már olyan jámbornak kellett lenniük, mint a fene, hogy még egy paranoiás se féljen tőlük! Ez a hihetetlenül klassz társaság, mondjuk 200 év alatt úgy eltűnik ebből a világból, mintha sose lett volna! Ennek egyetlen oka van, hogy egyáltalán nem igazodnak a kor kultúrájának a normarendszeréhez, vagy csak annyira minimálisan, hogy ez a saját pusztulásukhoz vezet. Tehát nem tehetjük azt meg, hogy ezekkel a kihívásokkal nem kezdünk valamit! Vagy teljesen beolvadunk, az se jó, vagy pedig nagyon megkeményítjük magunkat, mondjuk fundamentalisták leszünk, de az sem jó! Éppen ezért, nehéz helyzetekbe kerülünk. De ezek a helyzetek valójában, kihívást jelenthetnek, vagyis olyan döntéshelyzetekként értelmezhetjük őket, amelyek által a cselekvés lehetősége nyílik meg, ami számunkra valami jó gyümölcsöt tartogathat! Így aztán az utolsó mondatom, egy picit utalás lesz a hónapokkal ezelőttiekre: Mi keresztények, átéltük a keresztény normarendszer válságát, és nemcsak átéltük, hanem azt hiszem, hogy át is éljük, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy egzisztenciális válságban lennénk. Ezt fejezhettük úgy ki, hogy köszönjük szépen, az Isten nincs válságban! Az Istenkapcsolatom, nincs válságban, de a világban megtalált helyünk az válságban lehet! Az, hogy ezt hogyan tudjuk megélni vagy ezt képviselni, abban is lehetnek nagy nehézségeink. De úgy egyébként, köszönjük szépen, lehetünk jól! Az idős testvéreimet nagyon tisztelem. Vannak itt is, meg máshol is olyan hallatlanul nagyszerű, idős emberek, akik azzal az igénnyel fordulnak a fiatalok felé, hogy a fiataloktól kérnek segítséget, hogy az ő normarendszerükben adott válságokat, segítsék valahogy gyógyulni. Azok az idős testvérek, akik erre segítséget kérnek, valamiképpen zsenik! Azért, mert nem húzódnak vissza a saját normarendszerükbe, köpködve a ma világát, a mai fiatalokat vagy akármit, hanem mernek nyitottak és rugalmasak lenni, és hajlandók, még a saját normarendszerükön 80-95 évesen is változtatni! Ez zseniális és fantasztikus! Mert azt látjuk, hogyha idősen megmerevedünk, és nem vagyunk hajlandók változtatni ezen a normarendszeren, akkor szép lassan életképtelenné válunk, mint az esszénusok. Lehet ez a normarendszer akkor, amikor választottuk, a legzseniálisabb, mint az esszénusoké, és mégis, ahogy megy az idő, és mi nem alakulunk, tönkremegyünk bele. Persze lehazudhatjuk ennek a krízisét, és akkor egy ilyen nagyon sajátos álomvilágban fogunk meghalni. Persze ezt is lehet, csak nem annyira érdemes!

Akkor pedig, most mondom az utolsó mondatot. Ezért beláthatjuk azt, hogyha a XX. századi kereszténység normarendszere egy sajátos válságba jutott, akkor nem a normarendszerhez való hűség üdvözít bennünket, hanem a személynek való elköteleződés! Ez, nagyon sokféle emberi kapcsolatban, a családtól kezdve a közösségen át, nagyon fontos kijelentés lehet! Mert mindnyájan hihetetlenül konzervatívak vagyunk, a szívünk mélyén, és ragaszkodunk a saját normarendszerünkhöz és életértelmezési hipotéziseinkhez. Amikor pedig másokkal találkozunk, akkor ez mindig egy kihívás, és kiderül, hogy az életünk nem azon áll vagy bukik, hogy mereven ragaszkodunk a normarendszerünkhöz, hanem hogy a személyhez hűségesek vagyunk, vagy hogy az emberekkel kapcsolatban elköteleződünk. Az emberekhez való elköteleződés tehát, és ezt most óvatosan mondom, talán fontosabb, mint egy normarendszerhez való elköteleződés! Néha az egzisztenciális válságaink éppen ebből jönnek! Dönteni kell: vagy a normarendszeremet választom, de akkor nemet mondok rád, vagy kitartok amellett, hogy igent mondok rád, és akkor az egész rendszeremen változtatni kell! Ezt nem szívesen csináljuk! Ez nagyon nyűgös feladat, és rengeteg energiát emészt föl! Sokkal jobb és könnyebb, a másikat lehülyézni, lebunkózni, lebarmozni! Az idegenvezetőnk beült egy taxiba Jeruzsálemben. A taxisofőr éppen muzulmán volt, és elkezdtek csevegni egymással, és ez a muzulmán testvérünk kifejtette azt, miután kiderült, hogy keresztény a mi idegenvezetőnk, hogy nagy szerencséje van. Ugyanis először a zsidók fognak elpusztulni, és csak utána a keresztények! J Majd békésen kiszállt a taxiból az idegenvezetőnk, és shalommal köszönve távozott. Szóval sokkal könnyebb merevnek lenni, és fundamentalistának, mint ebben a folyamatos válságban létezi, ami kikezdi a normarendszert.

Az utolsó fél mondatom. Normális, ha normatív krízisben vagyunk! Ez ma normális, és szinte kikerülhetetlen.

Most akkor, 5 pontban összefoglalva: Mi az, ami segít? Vagyis, most még maradunk a betegség-egészség keretén belül. Milyen kapcsolat az, amely segít nekünk akkor, ha betegek vagyunk? Mert ugye, ezt már megállapítottuk, hogy önmagában egy kapcsolat vagy jó, vagy rossz, beleértve az Istenkapcsolatot is. Vagy segítségemre van, vagy nem! Attól, hogy úgy hívom, hogy Isten, vagy úgy hívom, hogy anyám, vagy úgy hívom, hogy gyerekem, vagy férjem, az még vagy segít, vagy nem. A kérdés, hogy mitől segít? És akkor ezt most 5 pontban foglalnánk össze, ami szintén egy nagy kutatásnak az esszenciája, amit az orvosi pszichológia kézikönyvéből vettem. Vegyétek meg, mert ott sokkal szebben le van írva! Viszont én mondok hozzá történeteket is, amelyek nincsenek benne! J

1. A pozitív érzések kifejezése a társak részéről, amikor nehéz helyzetben vagyok, beteg vagyok, akkor az olyan kapcsolat segít, beleértve az Istenkapcsolatot is. Hogyha Istennek van egy-két mondata felém, hogy jól van kis pöttyöm, nyüszögj csak nyugodtan, nincs nagy baj, csak a lépedet távolították el! Vagy valami ehhez hasonló, kedves mondat. Emlékszem, hogy amikor nekem tönkrement az egyik ujjam, csak most nem merem egyedül mutatni, mert az valami nagyon csúnyát jelöl… J A középső ujjam, látjátok milyen amorf? Látod? Nagyon amorf! Épp, hogy van rajta köröm! Ez úgy történt, hogy amikor Mátraházán, az edzőtáborban súlyzós fölmérés volt, és félguggolást kellett csinálni, csakhogy a nyakunkban volt 200 kiló, mert addig mentünk el. Azért, hogy a másiknak segítsünk, kellett fogni hátulról a súlyzónak a rúdját. Csakhogy én álltam hátul, a barátom leguggolt, 200 kiló, én hátul voltam, és őneki beszorult a levegő a tüdejébe. Én meg azt gondoltam ott hátul, hogy biztos erőt gyűjt, de én tévedtem, ő pedig miután beszorul a levegő a tüdejébe, nem tudta elmondani, hogy beszorult a levegő a tüdőmbe, így tehát őt nem kárhoztathatjuk az én ujjamért, ő elengedte a súlyt. Hát vagy elengedi, vagy nem, ugye? Ez a választás volt. És úgy döntött, hogy elengedi, mert mégiscsak kétszáz kiló, tehát elengedte. Én pedig kihívásként értelmezve a helyzetet, rántottam ki a kezem, a jobbat sikerült is kirántanom, de a balnak a leghosszabb ujja áldozatul esett! Na, az én ujjam szétdurrant, mint a lufi, ténylegesen, csontszilánkokra, meg ilyesmi darabokra. Itt fölül, a bőr tartotta az ujjamnak a végét. Érdemes egy ilyenen átesni, de azt mondjuk nem mondom, hogy ajánlom… Szerencsére volt még egy kezem, amivel így fogtam az ujjamat, aztán így elmentünk Mátrafüredre, mentünk a sebészetre. Mondom, hogy itt az ujjam, az orvos erre mondta, hogy akkor Mátragyöngyösre menjünk tovább. Akkor elmentünk oda… De miért is akarom ezt elmondani? Visszaértünk Mátraházára, megint volt két kezem, meg öt ujjam, az egyik kezemen, és akkor szilvás gombóc volt ebédre. Én, miután kaptam egy fájdalomcsillapítót, és egészen jól voltam, örültem, hogy megvan a kezem, és mondtam, hogy én felajánlom, egyetek az én szilvás gombócomból. Erre pedig lehülyéztek, lebarmoztak, de ezt nagyon dicsérőleg tették, hogy te Feri, te nem vagy normális, hogy még egy ilyen helyzetben is a mi hasunkra gondolsz, ez igazán milyen kedves tőled! Ahogy ők engem megdicsértek, hogy én milyen önzetlen tudok lenni, még akkor is, amikor éppen az ujjam tönkrement, ez olyan erőt adott nekem, mert közben azért az mégiscsak fájt, mint a fene, és aznap nem sokat aludtam, az biztos. De ebben a helyzetben ez a dicséret, ez hihetetlen erőket tudott adni! Annyira, hogy emlékszem a szilvás gombócra is, meg a dicséretre is!

A másik. Fölhívtam valakit telefonon néhány nappal ezelőtt, és mondom neki, hogy jaj, te, és mondtam egy ilyen kedves mondatot felé. Nem azért, hogy elérjek valamit, hanem azért. J Nem, nem azért! Vagy igen? Nem tudom… J Szóval, mondom a magam kis kedves mondatát, és erre ő a következőt mondja, hogy: Mondjad még! És ez, azon a héten kétszer megismétlődött. Mondtam még, mire megkegyezte, hogy: Ugye Feri, nem is olyan nehéz rólam jókat mondani! Mondtam, hogy nem, ha olyan zseni beszélget veled, mint én, majd pedig rátértünk a lényegre. Szóval, nehéz helyzetekben még az egyszerű dicséret is, vagy az, ha valaki egy jót szól hozzánk, az hallatlanul sokat jelenthet! De ha bejön az én kedves ismerősöm, és azt mondja, hogy: Ezerszer megmondtam neked Feri, hogy annak a rohadt kosárlabdázásnak nem lesz jó vége! Mert egy ilyen vékony ember, ne kosárlabdázzon, azokkal a törékeny frinc-franc izületeivel! Na, ugye most te se csodálkozol? És kinek volt igaza? Nahát, egy ilyen néhány mondat nem nagyon segít nekünk a gyógyulásban, hacsak kihívásnak nem értelmezzük, és azt nem gondoljuk, hogy na most azzal a végtelen indulattal, amivel fel tudnák állni, bár idáig be vagyok gipszelve, meg fogok gyógyulni, csak azért is, hogy ne legyen igazad! Szóval, a pozitív mondatok…

2. A beteg nézetét, érzését, értelmezését, elfogadó vagy azzal egyetértő magatartás. Nyilván ne értsünk egyet valamivel, ha nem értünk vele egyet, de ha nem értek vele egyet, akkor is tudok együttérző lenni, mert természeten ez nem akadály: el tudom fogadni, de nem értek vele egyet. Ezt tudjuk egyszerre csinálni.

Itt is hadd mondjak példákat. Megyek egy kedves, idős nénihez, aki egy beteg néni. Akkor ő elmondja nekem, hogy neki hogyan segít a Jóisten. Ezt nem mondtam el a múltkor? Nem tudom, majd szóltok, ha igen. Elmondja, hogy a Jóisten úgy segít neki, hogy ő imádkozik, és nem ám akárkihez imádkozik, hanem a Szűzanyát szólítja meg, mert az őt nagyon szereti. A Szűzanya szól az ő kisfiának, Jézusnak, Jézus szól a Mennyei Atyának, a Mennyei Atya szól a Szenteknek, a Szentek szólnak az Angyaloknak, az Angyalok pedig, a sor legvégén, szólnak az itt állomásozó Őrangyaloknak, és az Őrangyalok megteszik, amiket ő az imádságában kér. Nem meséltem még ezt el? Nem. Na, most ez a nénike kipirult arccal, kedvesen, elmondja, hogy ő miért szeret élni. Igaz, hogy három hónapja nem volt kint a lakásból, de hát minek is, amikor a Szentháromság, az Angyalok kara, a Szentek kórusa, és egyebek dresszíroznak itt nála, föl és alá. Rossz szót mondtam? Hogy mondják azt? Grasszálnak! Nem dresszíroznak! Hát ezért kellene a magyar nyelvnél maradnom, ugye? Aki nem tud arabosul, ne beszéljen arabusul! J Szóval, a néninek az utolsó mondata így hangzik, hogy: Feri atya, mégiscsak te vagy a pap, lehet, hogy én tévedek? Most ugye, ha én a teológián megtanultam volna, hogy egy kérő imádság milyen szolgálati úton keresztül hat el az Egek Egéig, majd hogyan történik annak a realizálása, még ha tanultam volna is ilyesmit, még akkor sem mondtam volna neki, hogy nem, mert először vannak a Szentek, és csak utána a… J Most igazán, nem mindegy? Erre mondtam neki, hogy: Alíz néni, ez annyira jól hangzott, annyira szépen, hogy hát magam is kedvet kaptam egy kérő imádsághoz! Szóval, még ha nem is gondolom, hogy ez miért így történik, azért szabad együttérzőnek lenni és ezt megérteni! Alíz néni pedig, boldog örömmel adott nekem egy tál süteményt, hát az ilyen papot, azt szeretni kell, és akkor boldogan mentem el, és ő is boldogan maradt ott, és akkor szép az élet, na. J

A másik történet. Valaki jött hozzám beszélgetni, és akkor mondja az élettörténetét, ez meg az, hogy egyszer a házasságában félrelépett, és utána rám nézett, egy kicsit ilyen megrezzent szemmel, és azt mondja, hogy: De, én ezt mér megbeszéltem a Jóistennel! Most ez, ugye egy olyan mondat, hogy itt most ne álljunk meg, ne kössek én bele, most ne ragadjunk itt le, ő ezt már megbeszélte, meggyónta, és a többi. Szabad egy ilyen helyzetben nem fölhorkanni, nem megállni, hogy: Na, na, ne siessünk annyira, ha már kibukott magából kedveském! Hogy is volt az? Nem. Ha egyszer ő ezt elintézte a Jóistennel, akkor elintézte, ez van. Ha pedig nem intézte el, akkor majd úgyis elmondja máskor! Nem? Vagy hát most mit?

A következő. Például, ami nem csak betegségre vonatkozik, de ott nagyon éles, haldoklóknál pláne, de nem akarom ezt ennyire kisarkítani, hogy: Hadd nevessen, amikor akar! Hadd sírjon, amikor akar! Hadd legyen egy kicsit gyermeki vagy akár infantilis, ha akar! Hadd használjon csúnya szavakat! Miért? Egy beteg ember nem használhat csúnya szavakat? Használhat! Még egy egészséges is! De egy betegnek duplán meg van engedve! Azért, mert lehet, hogy az a szó fejezi ki éppen azt, amit ő is lehet, hogy csúnyának tart, és ami lehet, hogy most az ő szíve mélyén van, vagy majdnem a legmélyén. És az a szó kell neki, azt most muszáj neki kimondani! Most ezzel kapcsolatban néhány történetet fogok elmondani, hogy fölszabadítsalak benneteket! J Egyszer egy csoportban vagyunk, és valaki nagyon nehezen jut el egy döntésre, és akkor így a helyzetben, én így a magam módján, annyit mondok csak neki, hogy: Te, szerintem ne szarj be! De hát én mégiscsak egy pap vagyok, meg miegymás, és végül jön a visszajelző kör. Akkor kérdezik ettől az illetőtől, hogy mi az, amit a leginkább hazavisz? Ugye öt pszichológus ott volt, meg egy csomó nagyszerű mondatot kapott, meg analizálták, de ő mégiscsak ezt a mondatot mondja: Amikor a Feri azt mondta, hogy ne szarj be, az segített nekem! J Van olyan, amikor jön valaki, valami nehézséggel, és annyira tele van, és olyan rég mondta, vagy nem tudta mondani, és most összegyűjtötte az erejét, hogy valakinek elmondja, hogy mi van a szívén. Akik nagyon óvatosak, azok azt mondják, hogy: Engedélyt szeretnénk kérni, hogy most csúnyán beszéljünk! Minden évben van jó pár ilyen találkozás is, és akkor erre azt mondom, hogy: Engedélyezve van! Akkor pedig mondja csúnyán, brutálisan, hát hadd mondja! És ha én jól csinálom, akkor még egy-két szavát használom is! Hát használom, mert ha ő azt úgy mondta, akkor arról én is úgy beszélek! Hát miért? Ez segít neki! Ott és akkor, segít! Nem öncélú! Nem a normarendszerhez vagyok hűséges, soha nem mondanám azt, hogy… De itt, ebben a pillanatban, elköteleződtem melletted! És ha neked most segít az, hogy itt szarozunk, akkor szarozni fogunk! Ha pedig ez jó most neked, akkor jó! Még hogyha ez most ilyen botrányosan hangzik is! Nem kell utána szégyenkezni, hanem megengedem, hogy most legyél ilyen! Miért ne engedhetném meg?

Most még a következőt is elmondom! Ezt már jó pár évvel ezelőtt egyszer elmondtam, de most megint el fogom mondani, mert egyszerűen ezt nem tudom elfelejteni. Egyszer jött hozzám egy édesanya, hogy hát milyen feltételekkel is tudnának az ő lánya, meg az ő lányának az udvarlója, katolikus házasságot kötni? Akkor kiderül, hogy az ő lányával semmi baj nincs, mert a Katolikus Egyházban van megkeresztelve, de hát a fiú, hát azzal nagy problémák vannak! Erre kérdezem én ezt az asszonyt, hogy: Hát mi a baj, azzal a kedves vőlegénnyel? Erre az asszony a következő mondatot mondja, hogy: Az a baj vele, hogy Tökön keresztelték reformátusnak! J Hát, tudjátok, akinek van humorérzéke, nehezen bírja ezt a mondatot! Én se nagyon bírtam, és vissza találtam kérdezni, hogy: Melyik része a probléma? Akkor erre a hölgy is rájött, hogy melyik része a probléma, és akkor már volt két problémája, és úgy volt, hogy csak eggyel jött… De megnyugtattam, hogy semmi baj nincs, akárhol is keresztelték meg azt a fiatalembert! Miért? Körül is metélhették volna! szóval semmi baj nincs, mert ez még nem akadálya a szentségi házasságkötésnek.

Éppen ma, véletlenül beleszaladtam egy nagyon izgalmas történetbe, ami ide tartozik, ez pedig nem más, mint egy komoly pszichiáter esete, aki skizofrén betegekkel foglalkozik. Kiderült, hogy ez a skizofrén beteg, akiről szó volt, gyakran ott van, annak a határán, hogy belezuhanjon a maga nagy-nagy betegségébe, és aztán ki tudja, hogy mikor jön majd onnan ki. A pszichiáter rájött arra, hogy nem tudni miért, de ha egy trágár viccet mesél el, ezekben a pillanatokban, akkor az illetőt a humor, - amikor kívülről látok valamit, amiben teljesen benne vagyok -, volt az egyetlen eszköze arra, amely a legnagyobb mélypontoknak a határán, egy trágár vicc elmesélésével, kihozta ezt a beteget abból, hogy ne zuhanjon le, és képes legyen kezelni a maga baját. Nem gyógyult meg, de képes volt nem belesüllyedni egy nagyon súlyos állapotba! Ezt az esetet írta le, hogy az egyik legnagyobb kihívása az volt, ezeken a találkozásokon, hogy ott és akkor, egy olyan trágár viccet sikerüljön elmesélni, ami valóban ahhoz a helyzethez, ahhoz az emberhez igazodik. Azt mondta, hogy hatalmas nehézség volt, hogy ő is annyira átvegye és átérezze ennek az embernek a nehézségét, hogy képes legyen egy ilyen viccet elmondani. Langről már beszéltem, erről az angol pszichiáterről, akit pedig bevezettek egy osztályra, amikor éppen ott a kórházban tett látogatást, és ott mondták neki, hogy akkor na, ezzel a beteggel kezdjen valamit. Akkor pedig rámutattak valakire, aki meztelenül ült, egyedül, egy gumifalú szobában. Erre ez a pszichiáter fogta magát, és az összes többi pszichiáter legnagyobb megdöbbenésére, levetkőzött meztelenre, és úgy ment be. Ott pedig nem csinált semmit, csak ugyanúgy anyaszült meztelenül leült a beteg mellé. Néhány percen belül pedig, elkezdtek beszélgetni! Az illetőről akkor már hetek óta lemondtak, mert nem volt hajlandó kommunikálni.

Tehát a beteg embert segíti az, hogyha tudunk együttérezni, és elfogadni azt, ahol éppen ő jár! Ez néha a normarendszerünk felé, nagyon nagy kihívást fog jelenteni.

3. Gondolatok, érzések kifejezésére való bíztatás, egy olyan kapcsolatban, amelyben Istenről úgy gondolom, hogy ő megengedi nekem, hogy egy imádságban a gondolataimat és az érzéseimet kifejezzem. Egy ilyen Isten segít gyógyulni! Egy olyan Isten, akinek azt a hangját hallom, hogy, azért ez már nagyon illetlen ám Feri, egy ilyen Isten küldjünk haza! Hát maradjon magának, ne mondja nekem, hogy illetlen, ha én akkor, éppen azt élem át!

Akkor most mondanám a példákat. Most itt van előttem egy történet, amit el akarok olvasni. Ez egy, a professzor Papp Lajossal folytatott beszélgetés, aki tud valamit igazán arról, hogy hogyan lehet egy betegnek segíteni vagy nem. Innen fogok három, rövid történetet elmondani, amelyek az ő élettörténetei.

„Pécsett, a központi intenzív osztályon dolgoztam, és feküdt itt egyszer egy idős bácsi. Heteken keresztül, mindig, hajnali kettő és három óra között szokott meghalni. Nem tévedés, minden nap, rendszeresen meghalt, mi pedig minden nap, rendszeresen újraélesztettük. Már mindig tudtuk, hogy hány órakor várható a halála, gyorsan adtuk a gyógyszereit, mégis hajnali kettő és három óra között, úgy meghalt, mint a sicc. Sohasem tudtuk, hogy miért hal meg, és miért éppen kettő és három óra között, és miért nem előbb vagy később. És ez az ember, akinek az volt a szokása, hogy hajnalonként meghal, az újraélesztése után, mindig ugyanarról számolt be. Azt mondta, hogy: Neki élnie kell, nem a felesége, nem a gyermeke, hanem a rózsalugasa miatt! Így, ahogy mondom! Rózsalugasa volt, amiről gondoskodni akart. Amikor azt kérdeztük, hogy mit érzékelt a halála pillanataiban, akkor azt válaszolta, hogy: Gyönyörű volt minden, könnyű, bársonyos, döbbenetes. De a rózsái miatt vissza kellett jönnie, hiszen ki metszi meg akkor a rózsákat? Semmi más nem hozta vissza ebbe a földi életbe, csak az, hogy a rózsáit meg kellett metszenie. Még 10 évet élt! Még 10 évig metszette a rózsákat! Mindegy, hogy ő most a rózsái miatt akar élni, vagy a felesége miatt! Engedjük meg neki, hogy ő a rózsái miatt akarjon élni! Aztán meg a többi, majd elintéződik!”

A másik történet pedig arról szól, hogy a gondolatok, érzések kifejezésére való bíztatás, illetve minden gondolatnak vagy érzésnek az elfogadása.

„Mikor az asszonyt fölvettük a kórházba, rögvest kiderült, hogy nem tüdőembóliája van, amellyel behozták, hanem a szívbillentyűje nem működött jól. Azonnali műtétre volt szükség, csak hát mivel mindez szombaton történt, a kórházban nem működött szinte semmi. Ráadásul a liftek is leálltak, az ajtók is lezáródtak, így vagy másfél órára volt szükségünk a műtét megkezdéséhez. Mire a beteg a műtőasztalra került, halott volt. Leállt a szívműködése, lélegeztetni kellett, semmilyen életjelet nem mutatott. A szívet nem tudtuk újraindítani. Ugye, mindig a kapitány mondja ki a végső szót, azt, hogy kész, nincs értelme tovább folytatni, és abba kell hagyni az újraélesztési kísérleteket. Így történt ezúttal is. Mindenki otthagyta, az immár már élettelen testet, maradt a műtősfiú, aki leszerelte, kihuzigálta a csöveket, hogy kétórányi időtartamra otthagyja a halottat, mielőtt az előírások szerint elszállítanák. Izzadtan és kudarcosan rohantam ki, és akkor megcsörrent a telefon. Fölvettem, és azt közölték velem, hogy megvan a műtéthez szükséges vér. Elfogott a pulykaméreg, és beleordítottam, hogy a beteg meghalt, és éktelenül káromkodni kezdtem. Szidtam Istent. Ennek az asszonynak két kicsiny gyereke volt, kiskorúak, és egyedül nevelte őket. Miért nem adtad meg neki Isten ezt az esélyt? És dühöngtem! Ahogy szitkozódva jöttem ki, csapkodtam és üvöltöztem, visszanéztem a műtőajtó kis, kerek ablakán, mintegy elbúcsúzandó az asszonytól. Már mindent leszereltek, a csövek, az elektródák, a műtőasztal mellett lógtak. És akkor a szívműködést jelző monitoron, mintha valamit megláttam volna! Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit sem láttam, csupán egyetlen pillanatra rémlett föl, hogy a monitoron megmoccant valami, jóllehet, a lélegeztető gép már öt vagy hat perce nem működött. Én fölkiáltottam, hogy: Vissza a műtőbe! Soha, senki nem tudja megmondani, jómagam sem találok rá magyarázatot, mi volt a döntés oka. Mindegy is, vissza a műtőbe! Őrült tempóban szervezkedni kezdtem, és a lényeg, hogy háromnegyed óra múltán elértem a szívhez. Nagyon gyorsan csináltam mindent, letéptem  a szív felszínén húzódó koszorúerek egy részét, eltávolítottam az egyik billentyűt, a másikat megtisztítottam, és hat óra múlva beszélgettem a hölggyel. De a történetnek nincsen vége. Ez augusztusban történt. November táján jelentkezett a hölgy, hogy fáj a szíve. A vizsgálatok során kiderült, hogy a gyors és durva beavatkozás alatt, valóban megsérültek a koszorúerek. 1992 januárjában operáltam meg a hölgyet. Most kérdezze meg tőlem, tőle, van-e Isten? Én nem tudok erre válaszolni. De szinte sosem hagy nyugtot nekem a kérdés. Hányszor követtem el azt a hibát, hogy nem mentem vissza? És egyáltalán, mi volt az az egész, nem jogos-e a kételkedés, a csipán anyagi világban? Vajon én voltam-e az, aki megmentettem ennek az asszonynak az életét? Vajon, nem abban a pillanatban fordult-e a kocka, midőn káromkodni kezdtem, és szidtam Őt?”

Tehát ez volt a gondolatok, érzések kifejezésére való bíztatás.

4. Annak megerősítése, hogy egy kölcsönösen elfogadó és támogató rendszer tagjai vagyunk, hogy összetartozunk egymással. Ehhez tartozik az is, hogy kölcsönösen egymást támogató rendszer tagjai vagyunk. Vagyis, egy kiszolgáltatott beteg is, képes engem támogatni. Én, amikor megyek a kórházba, az idősotthonba, vagy bárhová, akkor egy kiszolgáltatott betegre is muszáj, hogy úgy tekintsek, minta aki egy kölcsönös kapcsolatnak az egyik tagja, és én ebből a kapcsolatból rengeteget kaphatok, és nyitott vagyok arra, hogy egy magatehetetlen ember, engem megajándékozzon. Ezt megengedem neki, sőt lehetővé teszem neki! Tehát nem elég bemenni a beteg testvérünkhöz vagy akárkicsodánkhoz, és segíteni neki! Mert lehet, hogy a legnagyobb segítség az, hogy ő segít nekünk! Hogyan? Ezt akkor amikor elindulsz a kórházba, akkor még nem tudod, fogalmad sincs, hogy mit fogsz tőle kapni. De nagy baj, ha csak adni akarsz! És minél tehetetlenebb a másik, akihez mész, annál inkább kellene keresni azt a pillanatot, amikor ő megajándékozhat téged, akármivel, amiről az előző pillanatban még csak nem is sejtettél semmit. Rákoskeresztúron, egyik karácsonykor, sosem felejtem ezt el, 24-én, mentem be és végiglátogattam vagy 25-30 idős beteget. Ez 24-én, délelőtt volt. Az egyik néni, az éjjeliszekrényén tartott négy szem szaloncukrot. Ezt elmondtam még az akkori éjféli misében is, annyira megrendített. És ott ült egy néni, akin pelenka van, az ágytál ott alul, meg minden, és teljességgel magatehetetlen. Beszélgettünk és imádkoztunk, és utána azt mondta, hogy: Itt van akkor ez a négy szem szaloncukor, - nem egy, kettő, vagy három, hanem az összes -, és hogy vigyem el! Egy ilyen esetben, azt a négy szem szaloncukrot el kell fogadni! Az összeset! Sőt, ösztönösen megnyomtam az egyik szaloncukrot, mert a zseléset szeretem. J És kiderült, hogy pont az! Na, ez a kegyelem pillanata! J Mert akkor tudtam mondani ennek a néninek, hogy: Pont zselés! Ezt szeretem egyedül! Szóval, az erre való nyitottság nagyon fontos, mert hogy ez egy kölcsönös kapcsolat, még akkor is, ha a másik a legtehetetlenebb is! Jézusnak a beteggyógyításai, amikor a betegtől kérdezi, hogy: Mit akarsz? Mit tegyek? Aztán pedig azt mondja, hogy: A hited gyógyított meg téged, nem is én! Aztán most megidézem azt a kedves keresztfiamat, akit néha emlegetek, tudjátok, akinek semmi különösebb nehézsége nincs, csakhogy roma, állami gondozott, enyhén értelmi fogyatékos, és mozgássérült. Más nehézsége nincsen, tehát hozzátok képest, jó helyzetben érkezett a világba. Amikor én bekerültem a kórházba, hogy megműtsék a térdem, akkor mit csinál az én kis, beteg barátom? Fölajánlja a mobiltelefonját! Mit szóltok ehhez? Kis pici, mondjuk volt akkor 15 éves, de hát az fiatalabbat jelent, és a mobiltelefon az ő egyetlen eszköze, mivel járni sem tud, és azzal tartja a kapcsolatot, és hallatlanul élvezi, hogy valami a kezében van, és azt hív föl, akit akar, már addig, amíg le nem jár a pénze. Akkor fölajánlja, miután tudja, hogy nekem ilyen nincsen, hogy akkor ő odaadja az övét. A kórházban az ő mobiltelefonja volt velem! Tudjátok? Azt a büszkeséget, hogy ő a keresztapjának adta a mobilját, és a keresztapu az ő mobilján telefonált a kórházból! Na! Egy kölcsönös, egymást támogató rendszer tagjai vagyunk! Ezt nagyon megtapasztaltam, amikor ott feküdtem a kórházban! Azt mondta az orvos, aki engem műtött, hogy: Utálok bejönni ebbe a kórterembe, mert itt mindig annyit látogató van, hogy rám senki se figyel! J Ezek ugye, általában az én látogatóim voltak!

Akkor most elolvasom a történetet.

„1991-ben került a kórházba. Haldoklott. S lám, milyen fantasztikus is az emberi szervezet, mert abban a sokkos állapotban is, midőn már sem a vese, sem a máj, nem kap táplálékot, a szív még dobog, és az agy is megkapja az éltető táplálékát, a vért. A sokkos állapotban haldokló beteg tudata még megvan! A viziten a professzor, amikor a beteghez ért, lemondóan azt mondta, hogy: Itt már semmiféle segítség nincs, hagyják meghalni a beteget! Majd elmegy haza, de a fiatal, lelkes kollega nem nyugszik bele a döntésbe és fölhív engem, aki akkor már a Szabolcs utcai kórházban voltam igazgató. Elmentem a beteghez, összehívtam az orvoscsapatot, altatót, asszisztenst, mindenkit, aki érintett lehet. Halkan beszélgettünk, pusmogtunk, ki suttogott, ki félig hangosan mondta ki a véleményét, és tény, hogy a beteg fülke hallatára elhangzott az is, hogy butaság volna megoperálni őt. Jómagam is, azon a benyomáson voltam, és minden tudásom, e véleményemet támasztotta alá, hogy nem szabad hozzányúlni a beteghez, mert a műtét kezdetén meg fog halni. Kerestem a beteg tekintetét, és éreztem, hogy kapaszkodik belém. Odahajoltam, és megkérdeztem tőle, hogy hisz-e abban, hogy én tudok neki segíteni? Persze nem tudott beszélni. De intett, hogy: Igen! Folytattam ezt a különös párbeszédet: Én megoperálom, de segít-e nekem abban, hogy életben maradjon? – kérdeztem, miközben le nem vettem róla a tekintetemet. Megmozdította a fejét. Minden racionális érv, az ellen szólt, hogy megoperáljam, de mégis belevágtam. A műtét végeztével a szívet is el tudtuk indítani, ám a beteg fizikai állapota elkeserítő volt. Alacsony volt a várnyomása, sérült és legyengült az agyi keringése, semmire sem reagált, a szemreflexei nem működtek, eszméletlenségbe zuhant. Az ideggyógyász megállapította, hogy visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedett, így, szakmai tudásunk szerint, a beteg mindösszesen vegetatív létre, gépekkel életben tartható, öntudatlanságra ítéltetett. Az ideggyógyász ezt közölte az orvoscsoporttal és a nővérekkel. Én azonban, nem akartam feladni! Ezt ismételgettem magamban, hogy: Nem adom fel! És minden alkalommal odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, és a fülébe suttogtam azt, amiben megegyeztünk, hogy: Ugye segít nekem abban, hogy életben maradjon? A történet vége az, hogy a beteg, egyszer csak a hatodik nap, váratlanul kinyitotta a szemét, és délután lekapcsoltuk róla az életben tartó gépeket. Megdöbbentünk! A beteg ugyanis mesélni kezdte, hogy mindent látott és hallott, pedig mi tudtuk, hogy mély kómában van. Tudja professzor úr, hogy mi volt a legborzalmasabb? – mondta.  Az, hogy amikor ez és ez a doktor, kedden éjjel, 11-kor megállt az ágyam lábánál, és azt mondta, hogy: Nincs remény, és sosem térek magamhoz, és jobb, hogyha engednek meghalni! Kedden, 11-kor, még ezt is tudta! A szemén labdacsok voltak, és a kórteremben, ahol feküdt, nem volt óra. Elmondta, hogy mindvégig abba kapaszkodott, hogy én, hétfőn fél 10-kor, délután 2-kor, este 6-kor, és este 8-kor, odamentem hozzá, és a fülébe súgtam azt, hogy: Megállapodtunk, hogy nem hagyja magát meghalni! Elment volna az eszem? Ilyen nincs! Mindent, amit állított ellenőriztem, beszéltem az orvosokkal és nővérekkel, akik szinte szó szerint ugyanazt mondták, amit a beteg. És ez a beteg, egy dunaújvárosi munkásasszony, aki Istent eladdig, csak szitokszóként vette a szájára, akkor azt mondta nekem, hogy: Találkoztam Istennel, és hiszek benne!”

Jó kis könyv, nem? Tehát annak megerősítése, hogy egy kölcsönösen elfogadott, támogató rendszernek a tagjai vagyunk.

5. Nagyon klasszikusan, ehhez a betegállapothoz kapcsolódó: Az anyagi segítségnyújtás. Ez nem feltétlenül pénzt jelent persze, hanem hogy az elfekvőben, a szomjazó betegnek, odaadom a vizet, nem pedig azt mondom neki, hogy: Mari néni, igyon, ha szomjas! Ez tényleg, döbbenetesen elkeserítő, hogy ma, egy kultúrált elfekvőben, simán szomjan meg éhen lehet halni! Mert 80-60-40 betegre jut egy éjszakás nővér, és akkor odateszi a vacsorát, aztán reggel elveszik a vacsorát, reggel odateszik a reggelit. Aztán látják, hogy nem éhes, hát biztos azért, mert nagyon beteg, és simán szomjan vagy éhen hal. Az anyagi segítségnyújtás, ilyen értelemben, hallatlanul fontos! Milyen gyakran hallottam én ezt! Amikor egyszer mentem valakihez, egy ilyen helyre, és mellette kettővel feküdt valaki, és szomjas volt. Akkor pedig mondtam neki, hogy segítsek-e, adjak-e egy pohár vizet, amikor odaadtam, akkor megitta, és akkor hányszor hallottam ezt a mondatot, hogy: Hát magát a Jóisten küldte! Pedig csak vizet adtam neki!

Akkor ezzel, ezt most befejeztem. Ez az öt szempont írta azt le, hogy milyen kapcsolat az, amely segítségünkre van akkor, hogyha betegek vagyunk, mert a beteg helyzet, nagyon lökhet minket, abba az irányba, hogy egy tanult tehetetlenséggel, és aztán egy tanult reménytelenséggel feküdjünk a magunk helyzetében. Az Istenkapcsolat is beleértendő abba a körbe, hogy ez a kapcsolat vagy segít, vagy nem! De ez nem az Istenen múlik, hanem azon a képen, amit én Istenről kialakítottam, azon a vallási rendszeren, vagy kulturális hagyományon, ahogy átörökítődött felém az, hogy milyen is az Isten!

Akkor pedig, még maradjunk egy picit ennél a témánál, ugyanis a tranzakció-analízis, TA, nagyszerűen leírja azt, hogy léteznek passzív magatartásformák. Érdemes ezekkel megismerkedni, mert egy kicsit más megközelítésből, de nagyon hasznos lehet ezeknek az ismerete, és utána ebből el fogunk jutni a házastársi kapcsolathoz, a családi kapcsolatokban megélt és gyakorolt, passzív magatartásformákhoz és tanult tehetetlenséghez. Ezért, ez a pici bevezető is, önmagában nézve érdemleges, de aztán nagyon izgalmas következtetéseket tudunk levonni, most nem egy beteg helyzetre vonatkozóan, hanem egy klasszikus, párkapcsolati, nem alá-és fölérendelt viszonyra vonatkozóan. 

Azt mondója, hogy a fejlődés belső akadálya lehet, ha valaki túl sok passzív magatartásformát tanul meg. A passzív magatartásforma azt jelenti, hogy amikor cselekedhetnénk, dönthetnénk a magunk érdekében valamit, akkor lemondunk ezekről a lehetőségekről. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindig egy olyan helyzetet, hogy igyekszünk egy függő viszonyba kerülni. Ugyanis, hogyha az emberi kapcsolatok elemzése nyomán beszélünk a passzív magatartásformáról, akkor ez úgy tud megvalósulni, hogy közbe nekünk élni kell. Igaz? Az csak szélsőséges estben van, hogy olyan súlyosan depressziós vagyok, hogy semmiféle segítséget nem kérek, nem is fogadok el és szeretnék meghalni. Általában azonban, több-kevesebb passzív magatartásforma, és ezzel kapcsolatos nagyon negatív hit, vagy hitetlenség, reménytelenség, tehetetlenség jellemző ránk. Hogyan tudjuk a túlélésünket biztosítani? Hogy olyan helyzeteket keresünk, amelyekben mások megteszik helyettünk azt, amit nekünk kellene megtenni, és mi így maradunk életben. Ez azonban egy házastársi kapcsolatban, baráti kapcsolatokban és a közösségi életben, egy csomó nehézséget fog előidézni. Erről szeretnék beszélni! Ugye, ez egy kicsit árnyalja, és egy más megközelítést ad.

A túlzott és indokolatlan függő vagy függési helyzetbe való nyomulásunk, amely azért van, mert azt gondoljuk, hogy már most tehetetlenek vagyunk, és nem tudunk magunkért cselekedni, passzivitásra kárhoztat bennünket, és a felelősség áthárítását jelenti. Böszörményi Nagy Iván, és a tavalyi dolgok, pont ide köthetők. A passzivitásnak mi a célja? Egyfelől az, hogy egy negatív függési helyzetet, ezt a tranzakció-analízisben így mondják, egy szimbiotikus viszonyt állítsunk helyre, vagy egy ilyet dolgozzunk ki. Ez nem oldja meg a problémát, de igazolja azt, hogy mi valóban tehetetlenek vagyunk. Ugyanis, ha sikerül magamat megint egy függő helyzetbe hozni, indokolatlan mértékben vagy egy indokolatlan helyzetben, akkor maga a helyzet már visszautal arra, hogy lám-lám, hát valóban szükség volt rád, mert te mennyire tudtál nekem segíteni! Valóban te kellettél ahhoz, hogy ezt a helyzetet megoldjuk! A papok, állandóan lépre mennek! Jönnek a kedves hívek, és mondják, hogy: Atya, csak maga tud segíteni! Egy nagy fenét! Az esetek 50%-ban, puff, páros lábbal rúgom odébb. Persze, kultúráltan csinálom. J Igen! Gumitalpú cipő…  Szóval tudjátok, ezek a mondatok, ezek ilyen tranzakció-analízis, játszma kezdő mondatok: Csak te tudsz segíteni! Jaj, amikor ezt meghallom! Na-na! A másik, ami a kedvencem, de ez már egy ilyen, szinte a kultúránk része, amikor azt mondja valaki, hogy: Van itt egy helyzet, és rád gondoltam. Jaj, hát ez a mondat! Te jutottál eszembe! Szerintem ezt valahol taníthatják… Én nem vagyok egy ilyen menedzserképződésen átesett valaki, de aki átélt ilyet, az biztos azt gondolja, hogy hát ezt valahol tanítják. Mert ez egyszer csak megjelent a közbeszédben. Főként, amikor felhív valaki, és: XY vagyok, és rád gondoltam! És ennek van fokozása is: Rád gondoltunk! Nem csak én, mert én tévedhetek, de itt egy egész team áll mögöttem! Rád gondoltunk! Aztán pedig, ha tudják, hogy nehéz eset vagyok, akkor úgy folytatódik, hogy: Te vagy az alkalmas személy arra, pont te kellenél ahhoz… Na-na! Szóval erre gondolok itt. Amikor pedig én erre azt mondom, hogy: Tényleg lehet, hogy igaza van! Tényleg, itt csak én vagyok a tuti, senki nálam nem tudhatja ezt jobban! És akkor lépre mentem, benne vagyok a játszmában, és megvan a játszmának a nyeresége: Lám-lám, mégiscsak érek én valamit! Ugye, ez a sok ember, mind tőlem függ! Ha én nem jövök itt kedd este, akkor mit csinálnátok keddenként? Kis nyomorultak! J Elmarad egy kedd, és akkor nem tudtok magatokkal mit kezdeni! Bezzeg, hogyha én itt vagyok, én kisegítelek a bajból, hogy ne tengjetek-lengjetek, ténferegjetek tanácstalanul, bizonytalanul! De hát itt vagyok én, és majd én segítek nektek… Na ez szörnyű, nem? Minden nyáron, havonta egyszer vagy kétszer, előveszem azt a kérdést, hogy: Kell-e ezt nekem folytatni vagy nem? Hogy én most belementem-e egy ilyen hülyeségbe, és van-e ennek még értelme vagy nincs? Ezt minden évben megpróbálom nagyon kritikusan háromszor vagy négyszer megkérdezni magamtól. Nehogy valami ilyen marhaság történjen, és ilyen kölcsönös függésben tartsuk egymást! Hogy én megmondom, hogy kell, és akkor jön az, hogy Feri te vagy a tuti, és akkor jól megvagyunk majd! Nem? Körülöttünk meg az élet változik, alakul, és mi még 20 év múlva is itt kedd este… J Na, jól megmondtam most magamnak! Tehát természetesen van nagy nyereségünk!

A passzivitás négy típusa.

1. Ez a kedvencem. Semmittevés. Jaj, elment az idő… Hát akkor most átadom magam ennek a típusnak!

Akkor folytatjuk a következő kedden, hát már azzal, aki nem tud enélkül létezni!

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari