Tranzakció analízis: passzív magatartásformák

2005.02.01.

Megosztom
Elküldöm

Tranzakció analízis: passzív magatartásformák (4 féle)

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Akkor mondhatom bátran azt, hogy új témába kezdtünk bele a múltkor, és éppen, hogy csak néhány mondatig jutottunk. Most egy egészen másfajta rendszeren belül gondolkozunk, de ez a rendszer nagyon sok tapasztalattal, klassz fölismeréssel szolgálhat, és ennek a rendszernek a neve, a tranzakció analízis, Eric Berne munkássága nyomán, amit aztán nagyon sokan továbbfejlesztettek, jobban kidolgoztak. Hallatlanul sok mindent profitálhatunk, azokból a gyakorlati tapasztalatokból, amelyeket megírtak, és amelynek Magyarországon is megvan a szakirodalma, Berne-től is megjelent, azt hiszem vagy négy könyv, és aztán még az utódoktól még sokkal több. Tehát ezen a rendszeren belül gondolkozunk, mégpedig azért, mert nagyon jól leírták, kielemezték, ezen a rendszeren belül azt, hogy mit is jelent az, amit így fogalmaztunk meg, hogy a passzív magatartásformák. Vagyis, hogy a tanult tehetetlenségünk, amit sokkal inkább fejezhetünk úgy ki, hogy a tanult hitetlenség, hogyan áll össze egy életmóddá, egy életformává, hogyan lesz aztán bizonyos helyzetekben, egy egész életen keresztül tartó, nagyon negatív stratégiánkká. Azt vizsgáljuk, hogy honnan fakad ez, és aztán nagyon sok időt fogok eltölteni azzal, hogy arról beszéljek, ha már csinálni nem tudom, hogy hogyan lehet kigyógyulni belőle.

A passzív magatartásformák valójában arra irányulnak, hogy ne kellejen felelősséget vállalni, ne kelljen cselekedni, hanem hogy egy olyan kapcsolatba, vagy egy olyan viszonyrendszerbe helyezhessem magam, ahol én függhetek tőled, és te majd megoldod az én problémámat. Ennek megvannak a különböző mélységei, és hogy ez a személyiségfejlődés során mikor alakul ki, ez is különböző lehet, és erről majd fogok beszélni. Úgy beszéltünk tehát erről, hogy létezik egy olyan szimbiózis, és a szimbiózisnak, a függőségnek egy olyan akarása, amely nem jó nekünk, mert ellehetetlenít, eltehetetlenít minket, illetve éppen erre irányul, hogy ne kelljen cselekedni, hanem, hogy bebizonyítsuk magunknak, és igazoljuk magunk és a környezetünk előtt, hogy mi tényleg tehetetlenek vagyunk. Hogy amikor azt mondjuk, hogy nem hisszük, hogy meg tudnánk csinálni,  akkor sikerüljön egy olyan rendszert kialakítani, amiben ezt mindenki el is hiszi nekünk, beleértve magunkat is. A passzivitásnak tehát az a célja, hogy vagy visszameneküljünk egy ilyen helyzetbe, vagy pedig kialakítsunk egy ilyen helyzetet. Ezt pedig megkülönböztettük az olyan szimbiózistól, ami nagyon jó, például a csecsemőkori szimbiózis, az nagyon jó, és egészséges és szükségünk van rá. Jaj annak a pici babának, aki nem tud egy ilyen hallatlanul szoros kötelékben lenni az anyukájával! Ezért a szimbiózis önmagában nem rossz dolog, a kérdés azonban az, hogy mikor jön elő? Például, hogyha valaki nagyon pici korban sebződik, és az ő tehetetlensége és hitetlensége nagyon pici korból indul el, akkor sokszor a gyógyulásnak az a lehetősége, hogy sikerül neki egy ilyen szimbiotikus viszonyt kialakítani, mondjuk egy terapeutával. De az akkor csak egy rövid ideig tart, csak addig, ameddig az illető meg nem gyógyul, és utána el lehet őt engedni. Azonban az életben, aki nagyon mélyen sebződött, nem rövid ideig, nem kontrollált körülmények között, és főleg nem egy olyan személlyel akar ilyen viszonyba kerülni, aki érti, hogy most mi játszódik le. Hanem szeretnénk visszamenni, vissza-vissza, egészen odáig, hogy ne kelljen lenni szinte, de főleg ne kelljen cselekedni. A tehetetlenség, a hitetlenségünk valójában abból fakad, hogy nem érezzük a szabadságot, nem érezzük magunkat cselekvésre késznek, arra képesnek. Ez vagy így van, vagy nem! a tanult hitetlenség az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor tudnánk valamit tenni, de azt gondoljuk, azt érezzük, és azt is hisszük, hogy nem tudunk semmit sem tenni! Vagyis, mi más marad? Az, hogy te csináld helyettem! Ilyenkor egy alá-fölérendelt állapot alakul ki, mondjuk egy házasságban, hogyha hosszú távon az egyik fél úgy működik és úgy „viselkedik”, mint egy szülő vagy egy felnőtt, a másik pedig következetesen úgy, mint egy gyerek. Ez a klasszikus formája a házasságban: az egyik folytonosan apáskodik, anyáskodik, attól függ, néha aztán peresze okos gondolatokat mond, mint egy felnőtt, és nem úgy, mint egy szülő, és a másik fél, pedig gyerek. Gyerek, aki tehetetlen, szerencsétlen, kicsi, béna, elgyötört, szeretetre, babusgatásra, kényeztetésre szorul. A lényeg, hogy ne kelljen nekem valamit csinálni! Persze, ezt fölváltva is lehet csinálni, úgy a legizgalmasabb! J Akkor mindenki megkapja a magáét, és egészen ellehetetlenülnek! Természetesen ezt ne értsük félre azokkal a nagyon varázslatos pillanatokkal, amikor két egyébként, és mondjuk így egészségesnek mondható valaki, éppen egy olyan helyzetbe van, hogy az egyik nagyon fáradt és gyönge, és tényleg arra vágyik, hogy a másiknak a szülői énje egy kicsit törődjön vele. A másik pedig ezt fölfogja, és törődik vele! De ez nem marad így, hanem addig van így, ameddig az mind a két félnek jó, és az ő fejlődésüket szolgálja! Tehát önmagában nem baj az, ha egy szülő és egy gyerek találkozik egy házasságban, és azok ott jól vannak, ez nagyon jó lehet, sőt kell is, csak nem mindegy, hogy ennek van egy belső kényszere, amiből ki sem bírok jönni, vagy pedig megvan a maga helye, és aztán tud a felnőtt a felnőttel is beszélni, a gyerek a gyerekkel hancúrozni! Szörnyű egy olyan párkapcsolat, ahol az egyik gyerek, és nem akarja, hogy a másik is az legyen! Nem, az nem lehet gyerek, mert az nem engedheti meg magának, csak én! Ezért jó játszani! Erről majd fogok beszélni. Ha egy olyan párkapcsolatban élsz, ahol tudtok önfeledten egymással játszani, ez nagyon jó jel! Nem akarod állandóan szülősíteni a társadat!

A passzivitás pedig hátráltat a cselekvésben, és a saját életed megoldásában, vagy egy helyzet megoldásában. Előbb-utóbb pedig, az önámításnak egész rendszerét szoktuk kidolgozni! Hát, ha már valamibe belekezdünk, akkor legalább ezt csináljuk jól! A tanult hitetlenség, a tehetetlenség, és a passzivitás egészen zseniális kavalkádját tudjuk magunk körül fölépíteni!

Akkor most belekezdek.

1. Semmittevés. Ezt már a múltkor említettem, és éppen itt néztem az órámra. Mondom először a példát. Fogok most ilyen gyerekkori példákat mondani, mert ha sokat élted át, akkor… J  Mondjuk ülsz az osztályteremben, és van egy kedves, mondjuk matematika tanár, de lehet, hogy magyar, de ez most mindegy is, és ahogy egy, az én fejemben rendes matektanár feleltet: Nyitja a naplót, kéjesen és hihetetlen lassan, és úgy tartja, hogy te ne lásd, tehát hiába ülsz az első sorban, nem látod, hogy melyik betűnél jár. Akkor pedig úgy csinálja, hogy kinyitja, és kettőt-hármat lapoz erre, és akkor te azt gondolod, hogyha te P vagy, akkor most kezdett feléd menni, de akkor visszafelé is lapozik néhányat, és akkor már nem is lapozik, hanem egy ilyen nagyobb adagot hajt, és néz, és akkor így föntről-le járatja a szemét, aztán lehet, hogy még egyet hajt! Ha tehát eddig volt benned valami, hogy legalább ki tudom számolni a veszélynek a mértékét, akkor ezzel a néhány lapozással, tökéletesen elvesztél! Ülsz, és akkor úgy érzed, hogy most már csak egyetlen esélyed maradt, hogy legalább egy nevet mondjon már ki végre! Tehát már föl sem merül az, hogy te tanultál, tudod az anyagot, készültél, vagy ha nem, akkor majd kivágod magad, vagy előadsz egy nagy sztorit, hogy miért nem sikerült tanulni! Csak egyszerűen egy kis pöttyé zsugorodtál! Ismerős ez valakinek? Vagy csak én voltam ilyen gyerek? De szívesen magamra veszem ezt, és akkor ti fölszabadultok, hogy lám-lám, még hülyébb, mint én! Ez szerintem, nagyon megnyugtató lehet, és fölszabadító! Én ezt a bepisilés határáig tudtam ezt fokozni! Ha a tanár volt olyan genyó, hogy azzal kezdi az órát, hogy ma néhány ember fog felelni… Tehát fogalmad sincs, hogy mennyi, mert a néhány bármennyi lehet! Akkor pedig a harmadiknál azt mondja, hogy: Na nézzük, hátha van valaki, aki ezt tudja az osztályból, de nem jelentkezés alapján, hanem feleltetésszerűen derüljön ez ki! Na ez! Ha van ilyen élményed, és sikerült ezt átvinned felnőttkorba… Értekezleten ülünk. Van ilyen élményed? Elég nagy vagy már? Valami team munka. Vagy életed első, ilyen tanári értekezlete, amikor nem vagy már diák, hanem már te is tanár vagy, és nem is érted, hogy kerültél ide. J Nem tudom, volt ilyen pillanat az életetekben? Nekem volt. Amikor először bevezettek a tanáriba. Mindig az volt bennem, hogyha a tanáriban vagyok, az gyerekként nagy baj, kivéve, és ez a gyógyulás pillanata, amikor elküldenek krétáért! Na, van ilyen élményed? Amikor bemész, és most itt lehetek, semmi baj, nem az ötödik igazgatóit kapom meg, és akkor egyszer csak: Krétáért jöttem Nusika néni! Van? J És akkor jön egy ilyen hatalmas élmény! Tudjátok, én a nyolc általános iskolai osztályt, öt iskolában végeztem el! A Csaba utcai általános iskolában kezdtem el, ahol egy évet töltöttem el, majd átmentem a Városmajor utcai iskolába, ahol csúcsot döntöttem, és négy évet töltöttem el! Csakhogy azután azt tanácsolták, egy fegyelmi kíséretében, hogy a szocialista nevelés általános sikerét is figyelembe véve, jobb lenne, ha kerületet váltanék! Nem ám csak úgy egyszerűen iskolát, mert ezt már egyszer megtettük, és nem jött be! Na de ha az ember a XII. kerületből átmegy az I. kerület egyik iskolájába, az egész más, és így, hatodikos koromban, az Attila úti általános iskolában találtam magam. Egy évre… Majd pedig, miután nem teljességgel sikerült a beilleszkedésem, ezért átmentem, de már az I. kerületben maradva, a Kosciuszkó Tádéról elnevezett általános iskolába, majd pedig innen már a 8. osztályba már csak egy utolsó lépést kellett tennem, hogy a gimnáziumba jelentkezhessek, a Krisztina úti általános iskolában befejezve tanulmányaimat. Szóval, amikor bemegyek a krétáért, az nagy szabadság! Amikor pedig én először, nem is tudom, hogy kerülök én oda, a tanáriban, azt mondja nekem az igazgatónő, hogy: Kedves Ferenc atya, itt találj magadnak egy helyet! Már hogy, hogy én? Miért? Most kinek beszél? Vagy mit? Tudjátok, azt gondoltam, hogy valami nagyon nagy tévedésnek az áldozata vagyok, de nem, mert tényleg nekem is volt ott egy helyem, a tanárok között! Ezt máig se nagyon emésztette még meg, hogy ez hogy van… J Ilyenkor minden energiánkat mire fordítjuk? Arra, hogy nincs probléma! Arra, hogy valaki más segítsen! Valami történjen! Mondja ki a tanár azt a nevet, hogy Laczkóffy Zsuzsanna! Erre vársz! Erre, mert ez az egy esélyed van, hogy valaki megment, és kívülről valami történik! Arra fordítod az energiádat, hogy ne legyél, hogy ne cselekedj, hogy hogyan lehetne ezt a helyzetet úgy megúszni, hogy valahogy elhitesd magaddal és a másikkal, hogy nem kell semmit sem csinálni! Igazolni azt, hogy rajtam semmi sem múlik! Tehát nem reagálunk, nem válaszolunk, és az energiáink a problémák tagadására mennek el. Mondjuk egy párkapcsolatban, kések a randiról. Erre a társam azt mondja, amikor találkozunk, hogy: Jaj, annyira aggódtam, hogy mi lehet már veled, hogy ennyit késtél! Én pedig ebben a helyzetben is lebénulok! Szomorúan, egy kicsit fájdalmasan és sértetten nézek… J (Itt most Feri atya ezt be is mutatja, hogy ez milyen!) A másik pedig nem tud velem mit kezdeni, mert én egy olyan helyzetben gondolom magam, hogy én most ezzel a mondattal nem tudok mit kezdeni. Elkéstem, tényleg így van, és most akkor mit csináljak? Főleg, hogyha azt gondoltam, hogy le fognak szúrni, és a másik meg aggódott! Ezek a helyzetek is nagyon furcsa pillanatba hozhatnak minket: Olyan reakciót kapunk, amire nem vagyunk felkészülve, és az egészen ártalmatlannak tűnő helyzetek is lehetnek ilyenek. Tegnap mondta nekem valaki, hogy: Tudod, csináltam egy óriási baromságot, nekimentem autóval egy másik autójának! Kiszálltam, és azt gondoltam, hogy ordítani fog, és az volt bennem, hogy végül is, de jó lesz, ha ordít, mert hát hülye voltam! A másik erre kiszállt, és azt mondta, hogy: Remélem, nem történt baja! Hát akkor nézzük meg az autókat! J És akkor erre, se kép, se hang! Most mit kell egy ilyen helyzetben csinálni? Most kezdjek el hálálkodni, azt mondván, hogy maga milyen rendes ember, na, legközelebb is a maga kocsiját töröm össze! J Felírom a rendszámát, mert ilyen emberekből kellene még sok! Nem tudna egy kicsit kölcsönadni, ha már ennyire rendes ember, éppen hó vége van? Nem, hát erre a helyzetre nincs megoldásom, és puff neki! Például bennem az egy nagyon sajátos tehetetlenséget vált az ki, amikor egyszer csak elérkezik a karácsony, és akkor itt van egy TV. Bár nem tudjátok, hogy mi volt benne, de az volt… Most akkor ez az enyém? De miért? De most hogy? És akkor, ilyenkor mindig nagyon béna vagyok, legalábbis így élem meg magam. Visszamegyek vagy 20 évet, és akkor van valami ködös emlékem, hogy karácsonykor a fa alatt, hogy is csináltam én ezt, és akkor valami ilyesmi történik. Kifejezetten ez zavarba hoz, és akármilyen furcsa is, kicsit ellehetetlenülök és eltehetetlenülök ebben! Ameddig nem találkoztunk a karácsonyi szünetben, akkor például, többször bűntudatom volt, hogy nem is köszöntem meg nektek rendesen! Mert, hogy itt topogtam egyik lábamról a másikra, és hogy csak itt bénáztam, és milyen bunkó vagyok, és ti most biztos azt gondoljátok, hogy én milyen bunkó vagyok! Vagyis azt, amit én is gondolok magamról! J Ez pedig, milyen rossz… Tehát ilyen helyzet, nagyon sok lehet az életünkben. Fölszólítás szól a környezet felé, hogy: Old meg te a helyzetet!  A párkapcsolatnak az egyik tragikus kérése, hogy: Találd ki, hogy nekem most mire van szükségem! Ettől én falra tudok mászni! Valószínűleg azért, mert én is sokszor átélem a tehetetlenséget, és kivetítem ezt rátok! Amikor pedig látom, hogy valaki ugyanilyen, akkor dühös leszek rá! De amikor én ezt meghallom, hogy valaki egy egész stratégiává dolgozta azt ki, hogy ezekben a helyzetekben a másik találja ki, hogy mi is lenne nekem jó… Ebből a tehetetlenség kultúráját szoktuk megalkotni, és a szeretetre hivatkozunk! Akkor szeret engem igazán a másik, ha ezekben a nehéz pillanatokban, amikor én egy ilyen kis, pici gyerek vagyok, ilyen kicsi, kis tehetetlen, és nem tudom, akkor ő a szemem rebbenéséből kitalálja, hogy most nekem pont az lenne a jó, hogy… Ez körülbelül olyan, és egy pszichológus mondta ezt nekem, hogy ez egy olyan játék, hogy van itt egy sok ezer kötetes könyvtár, és nekem most pont azt a könyvet kell levennem, amihez neked kedved van! Ezt, hogyha jól bezárjuk a kört, akkor úgy szoktuk csinálni, hogy most akkor szeretsz engem, ha most pontosan kitalálod, hogy nekem mi lenne a jó, és akkor még van egy hangyányi esélyed! Igaz? Nem így csináljuk! Hanem úgy, hogy te semmit sem tudsz olyat csinálni, ami nekem jó! Semmit, mert azzal sikerül a kört bezárni, és bizonyítanom neked és magam előtt, hogy tényleg tehetetlen vagyok, és rajtam senki sem tud segíteni, de én biztos, hogy nem! De azért téged felelőssé teszlek, hogy te nem csinálsz semmit, akkor, amikor én egy nyomorult, pici gyerek vagyok! Hány és hány ilyen helyzet van egy párkapcsolatban! Végtelen számú! És akkor odamegy, és azt mondja, hogy: Megsimogatlak… - Hagyjál! Na most a férfi testvéreim mellé állok, mert a férfi testvéreim, úgy egy-két próbálkozásig bírják, és a nők ezt nagyon jól tudják, és ezért sikerül bent maradni ebben a helyzetben, majd neheztelésükkel, bizonyos morális előnyhöz jutni. J Mert az történik! A férfi, hát ő is egy kicsit béna, vagy nagyon, maga se tudja, hogy mi van. Például a nő sír! A férfi erre: Hát láttam egy amerikai filmet… J Ilyenkor ugye, nincs saját modell, hát akkor valahonnan hozok egy modellt, például egy amerikai filmből. A férfi odamegy a nőhöz, és átöleli: Na, gyere drágám! A drágám pedig: - Hagyjál, hagyjál! Mintha pókiszonya lenne, úgy rázza le a csápjaimat a válláról. Akkor a férfi összerezzen, és az összes amerikai filmet kipipálja magában! J Hát a romantikus kategória mindenképpen, mert mást meg nem nézek, csak akció, horror, meg vígjáték… Tudjátok, az a kicsi, az a kakasos, klónozós verzió… Ugye, ismeritek? Jaj, lehet már ilyen kakast venni, nagyon tuti! Szóval, amikor klónozós-horror-akciós filmről beszélünk, akkor ez nem nagyon ad jó modellt erre a helyzetre… Miért? Most előveszek egy pisztolyt, és lelövöm? J Azt azért nem... De hát akkor a férfi agyában megjelenik az utolsó megoldás, hogy békén kell hagyni, mert ez tutira bejön! A bátortalanabbak el is hagyják a szobát! Majd kidühöngi magát, mondják maguknak, majd lecsillapodik, és akkor lehet vele beszélni. Na, a nő ettől még jobban padlót fog, majd pedig sírva, szemrehányóan elkezd beszélni, mire a férfinak ettől még nagyobb bűntudata lesz, és akkor most ő lesz a tehetetlen. Nem sír, mert ő férfi… Akkor most jön a nő, hogy most mit is lehetne csinálni a férfivel? De ezt most már nem írom le, mert egy kicsit azért hagyok nektek is! most pedig továbbmegyek, mert azt fogjátok mondani, hogy semmi igazi anyagot nem adtam, és az anyag az kell. Mint ahogy, most eszembe jutott egy történet. Életem első szentbeszéde. Nahát, ez a kifejezés, tudjátok, ehhez nagy alázat kell! Tehát, amikor én szentbeszédet tartok… J Most, akik nevetnek, azok tudják, hogy ilyet még nem csináltam soha! Egyetemi templom. Tudjátok, hogy az egyetemi templom sarkából, mindenhol egy puttó figyel, és ez hihetetlenül félelmetes, és te legközelebb ezekhez a puttókhoz vagy, mert ugye te ott állsz a puttóbirodalom határán, a Szentélynek a sarkában, és akármerre nézel, figyelő tekintetek öveznek. Tehát, az a háromszög, az Úr szeme, az smafu, az elég messze van, na de a puttócskák, jaj! Ennek az egésznek pedig van egy ilyen horrorisztikus beütése, mert nincs nekik testük, csak ilyen nagy fejük van… Hova kerültem? És akkor, ehhez képest meg mi a megbízás? Szentbeszédet kell tartani, ilyen fejek előtt! És akkor tudod, vannak olyan angyalok is, akiknek ilyen lángpallós van a kezében! Hát már ne is haragudj, te meg ott szentbeszédet tartasz! J Na, és akkor szentbeszéd: A Sátán volt a téma! Akkor pedig tartottam egy laza beszédet a Sátánról, és akkor doktor, professzor, PhD, és a többi értékelte a beszédemet utána: Jó volt tisztelendő úr, az elején volt bevezetés, majd tárgyalás és befejezés, ami a legjobb, az ott a közepén volt, az a kis batyu, az a kis anyag, az kell az embereknek, hogy legyen egy kis batyu. J Tehát, ez azóta is modellértékű számomra, hogy az előadást a bevezetéssel kezdjük, a befejezéssel fejezzük be, de a közepén ott a batyu! J Úgyhogy semmittevés… Ez most elmondtam aztán nagyon!

2. Túlalkalmazkodás. Ez már egy fokkal zűrösebb! Saját célok, tervek, vágyak, szükségletek nem számítanak, nem fontosak, az energiám arra megy, hogy a másik céljait valósítsam meg, őt segítsem és támogassam, ás pátyolgassam, hogy ű jusson előre, az ő szükségletei elégüljenek ki. Ez még akkor is így van, miután ugye ez a tehetetlenségnek egy formája, a passzivitásnak egy lehetősége, hogyha te ezt nem is igényled! Tehát a kapcsolatokban gyakran figyelhető az meg, hogy az egyik már régen rühelli, hogy a másik őt támogatja és segíti, és nem tudom én mit csinál, de ő mégiscsak ezt teszi. Amikor pedig a másik először szól, hogy köszönöm szépen, de most már nem kérem, mert én is képes vagyok reggel magam megfőzni a teát. De erre: Nem drágám, én segítek, mert nem mindegy, hogy a teafüvet hogy tesszük bele a forró vízbe, és nem jó, ha sokáig úszkál a tetején, mert akkor túl sok levegőt kap, rögtön bele kell ejteni! Nem drágám, öt percig kell benne tartani, a három az nem jó, mert nem ázik ki belőle eléggé a teazin! J A teazin nagyon fontos, hogy kiázzon, mert különben a tea, nem tea, csak cukros lötty! Ugye, drágám? A drágámnak pedig már a burája tele van velem, de nem baj, azért én őt támogatom, segítem, pátyolgatom, óvom, védem. Ezt úgy is mondják, hogy túloltalmazom. De nem baj, én azért csinálom! Ilyenkor, ha én kívülről látok egy ilyen párt, akkor óránként egyszer-kétszer a szabadság megcsillan, de a másik ezt mindig szépen lenyomja! Közben pedig arról panaszkodik, hogy az én társam, nekem igazából nem is társam, nem lehet vele partnerként együtt lenni, egyszerűen nincsenek önálló gondolatai és ötletei, pedig én, amikor megházasodtam, 50 éve, azt gondoltam, hogy lesz egy igazi barátom. De hát ő nem a barátom, hanem… Amikor pedig a másikból fölcsillanna valami, akkor úgy üti le, mint a sakkozók az órát! Puff! Ami, időre is megy! Sakkoztatok már rendesen, sakkórával? Muszáj egyszer! Ne csak ilyen izé, sakkóra is legyen! Az az élmény, ahogy húzod, és akkor puff, már ütöd is le a sakkórát! Szóval, ez a játék, kettejük között! Mondom a példát. A mindig szorgoskodó háziasszony, akinek nincs vágya, szükséglete, semmi, neki mindig jó a csirkének a fara, ő megelégszik a végbélnyílással is, az is nagyon tápláló, nem fekszi meg a gyomrot. Neki tényleg először ott vannak a gyerekek… Mint Japánban: Először a férfiak, aztán a gyerekek, és végül az asszony. Az asszonynak jutnak a bélrendszer sarai, meg a többi. De az asszony így is jól van, köszöni szépen, neki ez a dolga, ezért házasodott meg, gondoskodni egy életen át a családról, és neki nincsenek is szükségletei. Amikor pedig lehetne ezzel az asszonnyal végre egy jót beszélgetni, akkor mosogat. Tehát meghívnak lakásszentelésre, és a lakásszentelés abból áll, hogy a férfi ül, az asszony főz, az asszony tálal, az asszony vesz, az asszony elpakol, asz asszony mosogat. Az asszony, amikor én már megyek, leül és akkor itt jön majd a játszma kezdőmondata, hogy: „Jaj atya, de kár, hogy már mész! Úgy szerettem volna veled egy kicsit beszélgetni! Úgy vártam ezt a találkozást! Két hete készültem erre! De hát sajnos, már menned kell!” Jaj! Ezt én most már rutinosan meg szoktam előzni, és amikor így megyek, akkor azt szoktam mondani, hogy: „Kedves asszony, nem tudom, hogy te milyen fajta vagy, de nem kérek se enni, se inni, köszönöm szépen, és pisilni is kimegyek, ha nagyon kell. Üljél le!” Ha pedig próbál fölállni, akkor mondom neki, hogy nem kell fölállnia, nekem nincs rá szükségem. Erre ő: De, de atya, tudom én, hogy a papok annyira szomjasak mindig! J Igen! Mert a pap, az mindig beszél, és hozok ezért egy kis ásványvizet! Jaj atya, hát maga a buborékosat szereti! De én eközben még meg sem tudtam szólalni! J Kinézte még ezt is belőlem… Rohan, buborékos, nem buborékos, és akkor a harmadik nyer, ami nem más, mint az enyhe! Jó lesz atya? Van szörp is. Málnás, kivis, barackos, epres. Atya, most jut eszembe, hogy maga a kólát szereti! Leszaladok a kóláért!

Tehát vagy valóban kérnek tőlem, kialakult a rendszer, és a másik azt gondolja, hogy én csicska vagyok, és föl is használ erre. De van, hogy nem gondolja azt, de én mégis beviszem magam ebbe a rendszerbe! A mindig megfelelni akaró kisdiák! Az olyan beosztott, aki mindig azt várja, hogy neki pontosan megmondják, hogy mit kell csinálni. Én hülyét kapok az olyan beosztottaktól, akik naponta megjelennek és megkérdezik tőlem, hogy akkor most mit kell csinálni? Éppen ezért, nálam nincsenek ilyen beosztottak! J Már kipusztultak! Mert elég volt hatszor vagy hétszer azt mondanom, hogy ne haragudj, én erre most nem érek rá, szerintem ezt ki tudod te egyedül is találni. Erre ő azt mondta, hogy nem tudja kitalálni, és ezt eljátszottuk hétszer, és akkor ő azt mondta, hogy: Hát atya, maga nem jó főnök! És ebben teljesen igaza is van, és így már nem játsszuk ezt el egymással! Így lettek olyan munkatársaim, akik maguktól is képesek egy-két lépést tenni! Ez nagyon jó. Tehát egyáltalán nem szükséges belemenni ezekbe a játszmákba! Hogy akkor minden nap jönni azzal, hogy akkor most mit is kell csinálni… Ez a helyzet fönnmaradhat azáltal, ha soha nem tisztázzuk, hogy mit is várunk egymástól! Soha! Hanem ezt mindig csak kitaláljuk, mindig csak gondoljuk, de sosem kérdezzük meg, hogy: Ez most tényleg jó-e neked, vagy nem, ezt most akarod-e vagy nem? Hanem…

3. Ez még rosszabb! Amikor eljutok oda, hogy zaklatottság, izgalmi állapot, feszültség és idegesség. Ez a passzivitásnak egy súlyosabb formája. Példa: vizsgadrukk, lámpaláz. Jár a kezem… Van olyan gyónó, aki bejön gyónni, és akkor mindjárt meg is mutatom, hogy mit csinál, mert két kéz kell hozzá… Így gyón: imádkozik és így és akkor szokta cserélni is… (Ezt látni kellene, mert sajnos nem hallom, hogy mi történik. J) Az ilyen embert nagyon kell támogatni, mert miközben gyón, mondja a bűneit, aközben elárulja, hogy mennyire tehetetlennek érzi magát, hogy mennyire nehezére esik most ez! Az ilyen embert, hogyha ez nem egy ilyen motorikus megszokás már nála, akkor nagyon kell segíteni! Fel kell tudni ismerni, hogy hihetetlenül feszült, és jó vagy rossz értelemben belevitte magát egy rossz helyzetbe, ami lehet, hogy nagyon a javára van, de közben hihetetlenül tehetetlennek is éli meg magát. Ilyenkor minden energiánk arra fordul, hogy a tehetetlenségnek az érzéseit, magunkba tartsuk, hogy a pap előtt próbáljunk úgy gyónni, mint ahogy úgy gondoljuk, ahogy egy rendes gyónó gyón. Pedig szabadna sírni, kiborulni, kiabálni, mert a gyóntatófülke sok minden elbír! Az energiák tehát önmagunk tartására mennek! Fenyegetve érezzük magunkat, vagy azt a kapcsolatot, amiben vagyunk. A tanteremben. Volt már úgy, ahogy a 7.-8. óra megy, és így folyamatosan megy a lábad? Nekem ilyen rengetegszer volt! Én szinte már meg sem álltam… Aztán egyszer olvastam, hogy az nyugtat meg, hogyha a szív ritmusának az ütemére rázzuk magunkat! Aztán ez nekem sose jött be! J Mondjuk, amikor a házastársad hazatér, és látod, hogy egyszerűen hihetetlenül feszült, általában a férfiak tudnak így hazamenni a munkából. Távirányító ritmusos kattintgatása… nem a sütő gombja, persze. J Feszült, aztán kimegy és erős hangon megkérdezi, hogy: A gyerekek hol vannak? Nincsenek még itthon? Laci hol van már? Mondta, hogy ilyenkorra már itthon lesz? Miért nem tudod, hogy mikor jön haza? Hány gyerekünk is van egyáltalán? J Ez nagy tehetetlenségről árulkodik, amit a ház ura, feltehetően a munkahelyén szedett össze! De minden érzelmi energiáját arra fordította, hogy kibírja a munkahelyén azt a helyzetet, amit valahogyan meg kellene változtatni, mert teljesen ellehetetlenült már benne. De vagy fél, hogy kirúgják, vagy mit tudom én.

4. A legrosszabb, amikor a szó szoros értelmében tehetetlenségbe zuhanunk. Tehát teljességgel képtelennek érezzük magunkat bármire is, és ez elönt minket, vagy ennek van egy másik párja vagy oldala is, amikor előtör belőlünk az agresszivitás. Amikor másokat arra kényszerítek, hogy csináljon már valamit! Például, amikor a nő, nemcsak tehetetlenül sír, hanem egyszer csak fölcsattan, és elkezd veled üvölteni, hogy: Csinálj már valamit! Te vagy a férfi! Vagy nem… De mégiscsak te vagy, csinálj már valamit! Vagy, az agressziónak van szavakban megnyilatkozó, rengeteg formája: a másik szidalmazása, bántalmazása. Például az agressziónak az ilyen megnyilatkozása, a sértegetés. Miért sértegeti a nagy, okos férfi a nőt? Azért, mert tehetetlen! Mert fogalma sincs, hogy 10 éve már, ezt a problémát, hogyan kellene megoldani! Ezért sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy: Ne legyél már ennyire béna! Állj már a sarkadra! Magadnak köszönheted, hogy ebből a helyzetből sosem tudsz kimászni! Miért is vettelek el? Ez a mondat a férfiről szól! Arról, hogy fogalma sincs, hogy ebben a helyzetben mit lehetne csinálni! A gyerekek gyakran az agressziónak, néha hihetetlenül zseniális formáihoz fordulnak. Ilyen az undorkeltés, a megbotránkoztatás, amikor egy gyerekre a felnőttek nem figyelnek, akkor hosszú távon és folyamosan  a gyerek már nem bír mit csinálni, akkor mondjuk ránkhányja az ebédet! J Csak úgy lazán, kiengedi a boát. J Akkor már muszáj valamit csinálni!  A szülőnek, persze, nem neki, de ez egy gyerektől sokkal inkább elfogadható. A gyermek undort keltő magatartása, hatalmas figyelemfelhívás! Félre szoktuk érteni! Jól letoljuk még, nem? Mit képzelsz, hát ennyi éves vagy, és még bekakálsz? Közben, ez egy hatalmas felkiáltás, hogy őt vegyék észre, mert egy olyan helyzetben van, amit most már hosszan-hosszan tart, de képtelen megoldani! Amikor egy kisgyerek, aki szobatiszta, egyszer csak utána bepisil, az nem a szülők bosszantására történik, hanem azért, mert a gyerek egy olyan helyzetben van, amit nem tud megoldani! Erre utal! Hogyha a kisgyerek, a kislány vagy kisfiú, aki szopja az ujját 10 évesen, vagy 8 vagy 7, vagy bárhány évesen, amikor arról már régen leszokott, akkor nem kell keserűkrémmel bekenni a hüvelykujját, nem kell műtőskesztyűt ráhúzni az ujjára este! Rendicsek? Hanem engedjük, hadd szopja az ujját, és mi meg felnőttek, kezdjünk el nagyon töprengeni azon, hogy hogyan segíthetnénk a gyermekünknek abban, hogy ő rájöjjön, hogy segíthet magán! Ebben kellene segíteni! Nem pedig bekenni az ujját krémmel, meg műtőskesztyűt húzni az ujjára, amit nagy nehezen szereztünk a barátunktól. A másik. Ismerek én olyan kisfiút, aki tekeri a haját. Ez is egy módszer! Vannak, akik olyan jól csinálják ezt, hogy ilyen kis lukakat tekernek a fejbőrükbe. Akik nagyon profik, azoknak egy helyen már ki is hullott a hajuk. Tehát olyan jól csinálták, hogy sose lesz rövid hajuk, mert ilyen kis lyukakkal lesz tele a fejük. Ha sok a haja, nem veszed észre. Akkor pedig, mi a bölcs szülők megoldása? Sapkába kell aludni! És ezzel segítették őt, a bőséges hajjal beköszöntő, serdülőkor megéléséhez! Ilyenkor mindig az a baj, hogy itt vagytok, mert ez egy kicsit feszélyez, és nem tudom, hogy hova nézzek! J

Az energiánk mire fordul ilyenkor? Tudattalanul vagy tudatosan, mások befolyásolására, rávevésére, arra, hogy csináljanak már valamit, vagy annak a bizonyítására, hogy tényleg tehetetlenek vagyunk, és semmit sem tudunk tenni. Az agresszivitásnak legalább annyi haszna van, hogy jobban fölhívja a figyelmet arra, hogy valami baj van! Ha a környezet ezt fölismeri, akkor legalább az energiák, amivel cselekedni lehetne magunkért, megvannak! Igen, itt jött egy észrevétel, hogy az agresszivitás az erő hiánya. Persze pszichés erő van, inkább én ezt úgy szoktam fogalmazni, hogy a harag veresége! Amikor a harag nem jut célba, nem figyelnek föl rám, akkor jön az agresszió. A tanár, aki végül is megelégeli, és lekever egy pofont a diáknak. Ez az erő hiánya, a konstruktív erő hiánya, mondjuk akkor így. A tanár legnagyobb tehetetlensége, amikor már ehhez folyamodik! Kivéve, ha Makarenkónak hívják… J Ordítás, gúnyolódás, a tanári gúny. Aztán ilyen a feleségverés, a férjverés, mert olyan is van, csak az még kevésbé kerül elő! Mondjátok meg nekem, hogy melyik az a férfi, amelyik bátran a statisztika élére áll, és azt mondja, hogy: „Nemcsak a nőket, én is itt vagyok rögtön! Férfi társaim sorakozó! Minket brutálisan bántalmaznak a nők!” Nahát, én ezt megnézném! J Pedig ilyen is van ám! Ennek a másik formája, amiről sokat beszéltünk, az agressziónak az önmagam ellen való fordítása, ennek a rendszerben történő, kulturális megnyilatkozása, a pszichoszomatikus betegség. A pszichoszomatikus betegségekben mindig, sok minden árulkodik arról, hogy az illető már nagyon hosszú ideje, bizonyos helyzetekben, vagy az életében ellehetetlenült, tehetetlen, nem mer föllázadni, haragudni, nem képes cselekedni, azonban ezek az erők és feszültségek benne már fölgyűltek, és valamelyik specifikus szerv irányába hatnak. Hogy ez melyik szerv, ez lehet szimbolikus, de lehet egyszerűen egy olyan adottság, hogy kinek, melyik szerve a gyönge. Ezért van az, hogy egy jó terapeuta, hogyha látja ezeket a betegségeket, akkor a betegségből nagyon sok mindenre tud következtetni, hogy mi volt előtte. Persze már egyébkánt régen túlhaladtuk azt, hogy vannak pszichoszomatikus betegségek, és vannak nem pszichoszomatikus betegségek, és most már sokkal árnyaltabban beszélünk erről. Inkább arányokról beszélünk, hogy mikor, mi, mennyiben határoz meg, és hajlamosít bennünket, egy-egy betegégre. Tehát ne szűkítsük le a kört, hogy van mondjuk az asztma,  a  migrén, a gyomorfekély, a szívpanaszok, a magas vérnyomás, és itt most mondtam klasszikus dolgokat. Annorexia nervosa, bulimía, na ezek klasszikusak. De nem csak ez tartozik ide!

Mi tartja fönn az ilyen állapotot? Nagyon nagy kérdés! A hit, amely egy negatív hit, egy kulturálisan, ez lehet családi kultúra, szülői kultúra, akármilyen kultúra, egy kulturálisan átörökített hit, ami ezekben a helyzetekben bennünk él, és ez mély meggyőződéssé vált. Mondom ezeket. Ezek a negatív hit típusai.

1. A túlélésem, az életben maradásom másoktól függ, ráadásul csak alá-és fölérendelt viszonytól várhatom azt. Muszáj függő viszonyba kerülnöm, mert az a mély meggyőződésem, hogy csak ez segít nekem, hogy túléljek, különben megsemmisülök, nem tudok élni enélkül, mert enélkül semmi sem vagyok. Ha nem vagy mellettem, akkor fogalmam sincs, hogy mit kell csinálnom! 

2. A saját szükségleteimről, vágyaimról és céljaimról, azok eléréséről, egyedül nem vagyok képes gondoskodni, mert nem tudom őket egyedül elérni.

3. Mindenképpen el kell érnem, hogy mások törődjenek velem, és foglalkozzanak velem, mert ez segít nekem, hogy legyen erőm az élethez. Ezt mindenképp el kell érnem! Ez az, ami klasszikusan a hisztéria, mert az egy ilyen tünet szokott lenni. Mindegy, hogy hogyan, de fölhívom magamra a figyelmet, muszáj, hogy valakik foglalkozzanak és törődjenek velem, mindegy, hogy milyen áron. Lehet, hogy sokkal többet veszítek vele! Egy nagyon izgalmas tanulmányt olvastam, a XIX. századi hisztériáról. A tanulmánynak a veleje az volt, hogy nézzük meg, hogy minden kultúrának és korszaknak megvan a maga klasszikus betegsége. A XIX. századi, női hisztériás rohamokból és elájulásból, kinőttek a nők. Egyszerűen kinőttünk már ebből. Tehát, hány és hány romantikus filmet láttunk, ahol van egy nehéz helyzet, a királykisasszony nem tudja, hogy mit csináljon, és akkor egy hisztérikus ájulásba esik. Akkor pedig hirtelen odarohan mindenki, az öreg király, az összes kérő, a szolgák és az alabárdosok, és mindenki, és akkor ott sopánkodnak, hogy jaj, a királykisasszony rosszul van. Erre leütik néhány kérőnek a fejét, másoknak a kezét, és a dolog meg van oldva. Látszólag, persze! Mígnem megint jön egy nagy ájulás, és akkor jön a második terülés. A XVIII.-XIX. századi hisztéria, és annak a kulturális megjelenése, hogy a nők a kiszolgáltatott helyzetükben, már teljesen ellehetetlenültek, és közben pedig, már nincsenek annyira kiszolgáltatott helyzetben, hogy ne lázadhatnának föl ellene. Már látják, hogy kiszolgáltatottak, már látják, hogy lehetne valamit tenni, de még nem tudják, hogyan és milyen erőforrásokból, és sikerül-e nekik ez. Most pedig, hogy a nők már sokkal szabadabban élnek a mi kultúránkban, már nincs értelme a hisztérikus ájulásnak! Most egyszerűen csak patáliát csapunk, és az ájulásra már nincs szükség, mert annál kisebb a baj!

4. A boldogsághoz, már, hogy én boldog legyek, vagy, és ez a negatív megfogalmazása, a szenvedés elkerüléséhez, mindenképpen szükségem van valakire, arra, hogy valaki gondoskodjon, és törődjön velem. Nemcsak néha-néha, hanem mindig, folyamatosan kell nekem egy ilyen ember! A házasság, mint boldogságintézmény, nagy válságban van ám! Azért, mert a házasság, mint boldogságintézmény, ehhez a modellhez kapcsolódik. Ezt még átörökítettük, néhány száz évvel ezelőttről. Amikor a szerelem romantikus mítosza átlebegett bennünket, ez még ma is tart, csak kezdünk kiábrándulni belőle, és azt gondoltuk, hogy a szerelem nyomán, a házasságnak a célja az, hogy a társam engemet boldoggá tegyen egy életen keresztül. Ez a házasság, mint boldogságintézmény romantikus mítosza, amely egy nagyon nagy mítosz, egy hiedelem, amiből jobb kigyógyulni! Nem tudom, hogy elég árnyaltan tudtam-e ezt megfogalmazni! Nem azt mondtam, hogy a házasságban nem lehet boldognak lenni, de a házasság nem annak az intézménye, hogy találtam valakit, akinek az a dolga, hogy engem boldoggá tegyen! És nekem minden erőmet arra kell fordítanom, hogy ennek az embernek bebizonyítsam, hogy tényleg ő az, akinek ezt meg kell tenni, mert én tényleg boldogtalan vagyok, én tényleg nagyon szenvedek, énnekem ez most tényleg nagyon-nagyon rossz. Akkor pedig jön az, hogy sírok, és kiborulok, és toporzékolok, és féltékenykedek,  és dühöngök, és megverlek, és bűnbánatot tartok és szégyenkezem, és elbujdosok. Ez az egész pedig arra megy ki, hogy te tényleg lásd, hogy rajtad múlik az én boldogságom! A papság, mint boldogságintézmény, hol van már? Nagyjából, a házassággal, mint boldogságintézménnyel tűnt tova! Tehát, hogy a papság, az az életállapot lenne, amelyben az Istennek a dolga az, hogy a papját, a fölszentelt szolgát, egy életen át, mámoros boldogságba helyezze! J A Papnevelő Intézetben lévő naiv papnövendékek, rendre hagyják el az intézmény falait! Mert képzeljétek el, imádkozni is kell! Például a Papnevelő Intézetben kiderül, hogy imádkozni is kell! Tehát nem csak úgy van, hogy én pap leszek, és akkor az Isten engem boldoggá tesz! Sőt, tudjátok, hogy mi a legdrámaibb? Amikor egy fölszentelt pap rádöbben arra, hogy dolgozni kell! És képzeljétek el, nem ám csak úgy van, hogy reggel egy mise, rövid szentbeszéddel, aztán délután egy pici gyóntatás, este egy kis tarokk-parti, az orvossal, az ügyvéddel, meg az iskolaigazgatóval. Tehát, amikor az ifjú pap, rádöbben arra, hogy: Nahát, gyün a munka! Akkor nem érti, és azt mondja magában, hogy: Erről nem volt szó! J Hát arról volt itt szó, hogy az Úr legyen veletek, de főleg velem! J Nem, ez nagyon jól ki van találva! Nem, én azt mondom, hogy az Úr legyen veletek, tehát én kívül vagyok, nem? Nem mondok én nektek semmit! Azt mondom nektek, hogy az Úr legyen veletek! Hallod Uram? Dolgod van, gyere csak, elkezdődött a mise, ne szundikálj! És erre ti mit válaszoltok? És a te lelkeddel! Köszi, jól van! Hát, így érdemes misézni, de nagyon! J Én hívom az Urat, hogy legyen veletek, ti meg azt mondjátok, hogy itt vagyunk veled atya, nyomasd csak! Ez egy nagyon szép dolog, ami intézményesült, hogy az Úr legyen veletek, és persze veled, kedves pap bácsi! Jó, ez nagyon jó, és ezért kötelező minden nap misézni, főként azért, hogy ezt átéljük, hogy így kórusba hallhassuk, hogy: És veled is! a legszebb pedig, amikor mondjuk egy püspök atya azt mondja, hogy: És támogasson bennünket a Jóisten, engem is, méltatlan szolgádat! Ezt úgy szeretem, amikor püspökökkel misézhetek, és ezt így bemondják, hogy engem is… Ez olyan jó! Hogy kanyarodtam ide? Ja igen, hogy ennek a két intézménynek, mint boldogságrendszernek az összeomlása, hallatlanul látványos, de a legtöbb ember még mindig ott tart, hogy a mítoszt fönntartja, és azt gondolja, hogy nem találta meg az igazit. Csak ezen múlott, már 38 évesen megházasodtam, én marha, én botor, mindig mondta nekem az anyám, hogy jól nézd meg fiam, hogy kit veszel el, és én 38 évesen egyszerűen, szinte vakmerő módon, szinte beleugrottam, egy ilyen át nem gondolt 12 éves jegyesség után egy ilyen házasságba! J Anyám, anyám, ne sirassál! Akkor aztán 2 év alatt kiderül, hogy az is csak egy ember, és ő is ezzel a mítosszal jön, és néz rám nagy szemekkel, és néz, hogy: Na, csinálsz valamit? Leszek ma este boldog? J Aztán nincs semmi válasz, ő is üveges szemekkel néz, hiszen 38 éves már ő is, a szeme már romlik… És akkor rájövök, és egyszer csak bekúszik a fölismerés, hogy: Hát, hiszen mindig is mondtam, hogy nem akarok szemüveges nőt! Hát, itt rontottam el! Rossz volt a választás! Hogy felejthettem el? Hát eszembe volt még, hát 17 évesen, amikor a romantikus mítosz még megvolt igazán, és itt gyökeret vert a szívembe, akkor elhatároztam, hogy nem lehet szemüvege! Csak üveg nélküli nővel! J Úgy az igazi! Akkor pedig jön egy gyönge kísérlet a kontaktlencsével, de hát… Ezt már előre kudarcra ítéltnek tekinthetjük, és akkor elkezdjük keresni az újat… Jaj! Most akkor beszéljek még a papságról? Akkor lesz egyensúly? Még magamról kellene egy kicsit, hogy… Szeretnéd, mi? J Szóval, persze, hogy lehetünk boldogok! De ezek nem… Na, értitek már, nem? Ennél hülyébb nem lehetek már…

Most annyi történet jutott az eszembe, de ezt most mind magamban tartom!

5. Az ötös hiedelem. Csak akkor lehetek elégedett magammal, akkor örülhetek, akkor lehetek boldog, ha valaki engem megdicsér, elismer, pozitív visszajelzést kapok, elfogadnak, méltányolnak. Tehát mindenképpen szükségem van rád, és mindenképpen kell egy csomó fontos ember, aki engem méltányol, elismer, és kimondja azt, hogy ez most nagyon jó volt, és ezt most annyira jól csináltad. Ha nincs ilyen ember, akkor nem hiszem el magamnak! Ugye, ennél van egy rosszabb fajta is, amikor senkinek sem hiszem el! Ezt nagyon sokan csinálják, hú de sokan! Gondolj vissza egy mélypontodra! Ugye, amikor a házastársad vagy a kedvesed, vagy a jegyesed mondta, hogy: De hidd el, hogy szép vagy! Ez főleg a nőkre igaz... És akkor elkezd sírni, és akkor jön vagy 25 mondat: Ezt most te csak csinálod velem, most csak így gúnyolódsz, mert hát hogy lennék már pont én szép! Ilyenkor szokott a férfi lépre menni, mert ilyenkor rögtön ráhúz, és mondja, hogy: De, de! Mert azt gondolja, hogy van egy kis esély! De szép vagy! – Jaj, akkor mondtad volna, amikor még nem bőgök, akkor legalább elhiszem! És akkor kirohan a tükörhöz, és persze, mert már tiszta vörös a feje, és akkor megjelenik újra és közli, hogy: Erre mondod, hogy szép? Te rohadék! És akkor megerősödik abban, hogy ebben a pasiban nem lehet megbízni, mert hazudik neki, vagyis, hogy a számomra az egyik legfontosabba ember, akiben a reményem volt, hogy megerősít és ő szeret engem, akkor abban a kritikus pillanatban, amikor annyira rászorultam volna, hogy valaki azt mondja, hogy szép vagyok, akkor hazudik nekem! Ugyanez a férfiakkal is megtörténik, amikor a férfi nagy ritkán ezt mondja, hogy: Egyszerűen béna vagyok! Na, ez már egy nagy pillanat, amikor ezt egy férfi beismeri! Hányszorta vagyunk bénábbak, kint ahányszor beismerjük! Hú, de szeretik ezt a feleségek! Ezt mondják, hogy: Á, dehogy, te vagy a legtutibb! És akkor a férfi mit gondol? Utálom, hogy a nők így hízelegnek, és hogy ilyenkor most ki akarja használni a helyzetet, és akkor most ő van fölényben, és akkor az egész most egy nagy kamu, az egész most egy játszma! Dehogy hiszem én el, most ő van fölényben! Most ezt miért is mondtam el? Most már tényleg, kontrollálhatnám már magamat egy kicsit! Tudom ám, mert van jegyzet… Csak akkor vagyok elégedett, és engedem meg az örömöt, ha egy fontos ember megdicsér, és elismer.

Most pedig jön egy nagyon izgalmas része ennek a nagy témának, amiről már látom, hogy még legalább két alkalmat fog igényelni. Hacsak nem a batyunál ragadok le mindig… J Elakadtunk a bevezetésnél, úgy érzem. Igen, mert a bevezetés a prédikációban azt a célt szolgálja, hogy a hallgatóság figyelmét fölkeltsük, a batyu iránt… Mire pedig rádöbbensz, hogy ez volt a batyu, már lement, már hallgattad, lement a torkodon, és lenyelted. Mire pedig elérkeznél ahhoz a pillanathoz, hogy azt mond, hogy hú de unalmas volt ez a beszéd, akkorra már megtörtént a programozás, és már el is mondtam, ha-ha. És a végén a tunkolás, az a befejezés. J Nem emlékszem, hogy ezt így tanították volna a Papnevelő Intézetben, és majd ezt javasolni fogom, a gyengébb képességű papnövendékek számára, a homiletika tantárgyból.

Tehát: Milyen mondatok azok, amelyek általában ebbe a játékban, ebbe a szimbiotikus kötődésbe hívják a másikat? Ezek jelzésértékű mondatok, és érdemes őket ismerni, mert általában több mindent fejeznek ki, mint pusztán csak a szavak, meg a velük közölt információ. Nagyon egyszerű mondatok lesznek. Mondom a meghatározását, mert ezek önmagukban is elgondolkodtatók.

1. Mondani, anélkül, hogy mondanánk. Ez jól kifejezi azt, hogy mi a semmittevésben vagyunk, a tehetetlenségben vagyunk, mi nem mondjuk, de azért mondjuk, tehát úgy mondjuk, hogy te csinálj valamit. A klasszikus mondat: Nem gondoljátok, hogy ki kellene nyitni az ablakot? Nem gondoljátok, hogy ezt most már be kellene fejezni? Nem gondoljátok, hogy ezt most már be kellene fejeznetek? Nem gondoljátok, hogy itt túl meleg van? Ezeket mind úgy mondjuk, hogy én nem mondtam semmit, ezek ti vagytok, ti nektek kell érezni, hogy meleg van, ti nektek kell cselekedni! Nagyon sok, ilyen mondatunk van!

2. Kérni, anélkül, hogy kérnénk. Például: Mikor lesz már vége ennek az előadásnak? J Amikor úgy kérdezek, úgy kérek, hogy valójában én nem kértem, én nem mondtam semmit, én csak arra lennék kíváncsi, hogy: Nem járt már le az idő? Nincs itt a vége? Jól látom az órát? Nálatok hány óra van? Jól jár az órám? És a többi, ilyen jellegű kérdés, vagy mondat. Itt vannak például a házastársak: Nem gondolod, hogy késő van? Amikor 8 helyett 10-re ment haza a pasi… Nem gondolod, hogy elkéstél? Tehát, én nem vagyok benne ebben a jelenetben, hanem itt csak te szerepelsz, aki nem tudom, hogy mikor jöttél haza. Én nem szerepelek itt, és nekem ezzel a dologgal semmi dolgom nincs!

3. Adni, anélkül, hogy adnánk. Például: Megkérdezi tőlem valaki, hogy: Feri atya, van az a nagyon jó könyv a tranzakció analízisről, az a tök jó könyv, amiből az összeset kiírtad, mert egy, eredeti gondolatod sincs, nos, én azt a könyvet szeretném! Kölcsönadod? És akkor erre én azt mondom, hogy: Jaj, hát persze, hogy kölcsönadom, de nagyon féltem ezt a könyvet, nagyon vigyáznod kell rá, és azt hiszem, hogy csak egy öt órára tudnám kölcsönadni, de öt órára nagyon szívesen, és akkor öt óra múlva kellene valamit csinálnod, mert én akkor már nagyon feszült és ideges leszek, mert én ezt a könyvet nagyon féltem, mert ezt át kell néznem a következő alkalom előtt is. De azért én kölcsönadom. Hiszen pap vagyok, hát kölcsönadom… J De volt már olyan, hogy valaki, akinek kölcsönadtam egy könyvet, egy kicsit meggyűrte az egyik lapnak a sarkát, és akkor vett helyette egy újat, és ez most csak eszembe jutott. Ja, és van itt nem messze egy könyvesbolt, és ott még meg lehet kapni, a múltkor láttam. Tehát adni úgy, hogy…

4. Elfogadni anélkül, hogy elfogadnék. Például: Tényleg? Be kellene fejezni ezt az alkalmat most? Ez egy tök jó ötlet, mert itt van az idő, ez egy nagyszerű ötlet, de nem tudom ezt most megcsinálni, mert ezt még muszáj folytatnom, mert ez annyira fontos előadás, hogy ezt nem lehet most abbahagyni. Mondasz egy jó ötletet, valamivel a segítségemre sietsz, föltársz egy lehetőséget, segítséget kértél a paptól, a pszichológustól, a barátodtól, a barátnődtől, és ő mond valamit, hogy: Te, esetleg… Jaj, de jó ötlet! Jaj, de jó! De sajnos, nem vagyok úgy öltözve most! Azt most nem! De azért nagyon köszönöm!

5. Az utolsó. Visszautasítani anélkül, hogy visszautasítanánk. Amikor csöngetsz, és bejössz, mert beengedlek, és azt mondod, hogy: Atya, nem zavarok? Mire én: Jaj, dehogy zavarsz! A legjobbkor jöttél! De nem tudnál máskor jönni? Egy picit sem vagy most alkalmatlan, nagyon szeretlek, kedvellek, de nem lehetne, hogy valamikor máskor gyere? Valahogy nem tudnál most csinálni valamit? De annyira jó, hogy jöttél! Tényleg! Pont rád gondoltam! Éppen fel akartam venni a telefont, hogy hívjalak! És most megjelensz! Hát vannak még csodák! De nem tudnál most elmenni? J Jaj, de ezt nem lehet kimondani! Amikor mindent átrakunk a másikra. Most ezeket nagyon kisarkítottam, mintha ilyen jelenet nem is lenne, de van, és rengeteg ilyen eset van! Ez olyan klasszikus, amikor behívnak bennünket egy ilyen helyzetbe, és akkor azt mondják, hogy old meg helyettem, csináld meg helyettem.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Tranzakció analízis: passzív magatartásformák (4 féle)

 

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

 

Akkor mondhatom bátran azt, hogy új témába kezdtünk bele a múltkor, és éppen, hogy csak néhány mondatig jutottunk. Most egy egészen másfajta rendszeren belül gondolkozunk, de ez a rendszer nagyon sok tapasztalattal, klassz fölismeréssel szolgálhat, és ennek a rendszernek a neve, a tranzakció analízis, Eric Berne munkássága nyomán, amit aztán nagyon sokan továbbfejlesztettek, jobban kidolgoztak. Hallatlanul sok mindent profitálhatunk, azokból a gyakorlati tapasztalatokból, amelyeket megírtak, és amelynek Magyarországon is megvan a szakirodalma, Berne-től is megjelent, azt hiszem vagy négy könyv, és aztán még az utódoktól még sokkal több. Tehát ezen a rendszeren belül gondolkozunk, mégpedig azért, mert nagyon jól leírták, kielemezték, ezen a rendszeren belül azt, hogy mit is jelent az, amit így fogalmaztunk meg, hogy a passzív magatartásformák. Vagyis, hogy a tanult tehetetlenségünk, amit sokkal inkább fejezhetünk úgy ki, hogy a tanult hitetlenség, hogyan áll össze egy életmóddá, egy életformává, hogyan lesz aztán bizonyos helyzetekben, egy egész életen keresztül tartó, nagyon negatív stratégiánkká. Azt vizsgáljuk, hogy honnan fakad ez, és aztán nagyon sok időt fogok eltölteni azzal, hogy arról beszéljek, ha már csinálni nem tudom, hogy hogyan lehet kigyógyulni belőle.

A passzív magatartásformák valójában arra irányulnak, hogy ne kellejen felelősséget vállalni, ne kelljen cselekedni, hanem hogy egy olyan kapcsolatba, vagy egy olyan viszonyrendszerbe helyezhessem magam, ahol én függhetek tőled, és te majd megoldod az én problémámat. Ennek megvannak a különböző mélységei, és hogy ez a személyiségfejlődés során mikor alakul ki, ez is különböző lehet, és erről majd fogok beszélni. Úgy beszéltünk tehát erről, hogy létezik egy olyan szimbiózis, és a szimbiózisnak, a függőségnek egy olyan akarása, amely nem jó nekünk, mert ellehetetlenít, eltehetetlenít minket, illetve éppen erre irányul, hogy ne kelljen cselekedni, hanem, hogy bebizonyítsuk magunknak, és igazoljuk magunk és a környezetünk előtt, hogy mi tényleg tehetetlenek vagyunk. Hogy amikor azt mondjuk, hogy nem hisszük, hogy meg tudnánk csinálni,  akkor sikerüljön egy olyan rendszert kialakítani, amiben ezt mindenki el is hiszi nekünk, beleértve magunkat is. A passzivitásnak tehát az a célja, hogy vagy visszameneküljünk egy ilyen helyzetbe, vagy pedig kialakítsunk egy ilyen helyzetet. Ezt pedig megkülönböztettük az olyan szimbiózistól, ami nagyon jó, például a csecsemőkori szimbiózis, az nagyon jó, és egészséges és szükségünk van rá. Jaj annak a pici babának, aki nem tud egy ilyen hallatlanul szoros kötelékben lenni az anyukájával! Ezért a szimbiózis önmagában nem rossz dolog, a kérdés azonban az, hogy mikor jön elő? Például, hogyha valaki nagyon pici korban sebződik, és az ő tehetetlensége és hitetlensége nagyon pici korból indul el, akkor sokszor a gyógyulásnak az a lehetősége, hogy sikerül neki egy ilyen szimbiotikus viszonyt kialakítani, mondjuk egy terapeutával. De az akkor csak egy rövid ideig tart, csak addig, ameddig az illető meg nem gyógyul, és utána el lehet őt engedni. Azonban az életben, aki nagyon mélyen sebződött, nem rövid ideig, nem kontrollált körülmények között, és főleg nem egy olyan személlyel akar ilyen viszonyba kerülni, aki érti, hogy most mi játszódik le. Hanem szeretnénk visszamenni, vissza-vissza, egészen odáig, hogy ne kelljen lenni szinte, de főleg ne kelljen cselekedni. A tehetetlenség, a hitetlenségünk valójában abból fakad, hogy nem érezzük a szabadságot, nem érezzük magunkat cselekvésre késznek, arra képesnek. Ez vagy így van, vagy nem! a tanult hitetlenség az olyan helyzetekre vonatkozik, amikor tudnánk valamit tenni, de azt gondoljuk, azt érezzük, és azt is hisszük, hogy nem tudunk semmit sem tenni! Vagyis, mi más marad? Az, hogy te csináld helyettem! Ilyenkor egy alá-fölérendelt állapot alakul ki, mondjuk egy házasságban, hogyha hosszú távon az egyik fél úgy működik és úgy „viselkedik”, mint egy szülő vagy egy felnőtt, a másik pedig következetesen úgy, mint egy gyerek. Ez a klasszikus formája a házasságban: az egyik folytonosan apáskodik, anyáskodik, attól függ, néha aztán peresze okos gondolatokat mond, mint egy felnőtt, és nem úgy, mint egy szülő, és a másik fél, pedig gyerek. Gyerek, aki tehetetlen, szerencsétlen, kicsi, béna, elgyötört, szeretetre, babusgatásra, kényeztetésre szorul. A lényeg, hogy ne kelljen nekem valamit csinálni! Persze, ezt fölváltva is lehet csinálni, úgy a legizgalmasabb! J Akkor mindenki megkapja a magáét, és egészen ellehetetlenülnek! Természetesen ezt ne értsük félre azokkal a nagyon varázslatos pillanatokkal, amikor két egyébként, és mondjuk így egészségesnek mondható valaki, éppen egy olyan helyzetbe van, hogy az egyik nagyon fáradt és gyönge, és tényleg arra vágyik, hogy a másiknak a szülői énje egy kicsit törődjön vele. A másik pedig ezt fölfogja, és törődik vele! De ez nem marad így, hanem addig van így, ameddig az mind a két félnek jó, és az ő fejlődésüket szolgálja! Tehát önmagában nem baj az, ha egy szülő és egy gyerek találkozik egy házasságban, és azok ott jól vannak, ez nagyon jó lehet, sőt kell is, csak nem mindegy, hogy ennek van egy belső kényszere, amiből ki sem bírok jönni, vagy pedig megvan a maga helye, és aztán tud a felnőtt a felnőttel is beszélni, a gyerek a gyerekkel hancúrozni! Szörnyű egy olyan párkapcsolat, ahol az egyik gyerek, és nem akarja, hogy a másik is az legyen! Nem, az nem lehet gyerek, mert az nem engedheti meg magának, csak én! Ezért jó játszani! Erről majd fogok beszélni. Ha egy olyan párkapcsolatban élsz, ahol tudtok önfeledten egymással játszani, ez nagyon jó jel! Nem akarod állandóan szülősíteni a társadat!

A passzivitás pedig hátráltat a cselekvésben, és a saját életed megoldásában, vagy egy helyzet megoldásában. Előbb-utóbb pedig, az önámításnak egész rendszerét szoktuk kidolgozni! Hát, ha már valamibe belekezdünk, akkor legalább ezt csináljuk jól! A tanult hitetlenség, a tehetetlenség, és a passzivitás egészen zseniális kavalkádját tudjuk magunk körül fölépíteni!

Akkor most belekezdek.

1. Semmittevés. Ezt már a múltkor említettem, és éppen itt néztem az órámra. Mondom először a példát. Fogok most ilyen gyerekkori példákat mondani, mert ha sokat élted át, akkor… J  Mondjuk ülsz az osztályteremben, és van egy kedves, mondjuk matematika tanár, de lehet, hogy magyar, de ez most mindegy is, és ahogy egy, az én fejemben rendes matektanár feleltet: Nyitja a naplót, kéjesen és hihetetlen lassan, és úgy tartja, hogy te ne lásd, tehát hiába ülsz az első sorban, nem látod, hogy melyik betűnél jár. Akkor pedig úgy csinálja, hogy kinyitja, és kettőt-hármat lapoz erre, és akkor te azt gondolod, hogyha te P vagy, akkor most kezdett feléd menni, de akkor visszafelé is lapozik néhányat, és akkor már nem is lapozik, hanem egy ilyen nagyobb adagot hajt, és néz, és akkor így föntről-le járatja a szemét, aztán lehet, hogy még egyet hajt! Ha tehát eddig volt benned valami, hogy legalább ki tudom számolni a veszélynek a mértékét, akkor ezzel a néhány lapozással, tökéletesen elvesztél! Ülsz, és akkor úgy érzed, hogy most már csak egyetlen esélyed maradt, hogy legalább egy nevet mondjon már ki végre! Tehát már föl sem merül az, hogy te tanultál, tudod az anyagot, készültél, vagy ha nem, akkor majd kivágod magad, vagy előadsz egy nagy sztorit, hogy miért nem sikerült tanulni! Csak egyszerűen egy kis pöttyé zsugorodtál! Ismerős ez valakinek? Vagy csak én voltam ilyen gyerek? De szívesen magamra veszem ezt, és akkor ti fölszabadultok, hogy lám-lám, még hülyébb, mint én! Ez szerintem, nagyon megnyugtató lehet, és fölszabadító! Én ezt a bepisilés határáig tudtam ezt fokozni! Ha a tanár volt olyan genyó, hogy azzal kezdi az órát, hogy ma néhány ember fog felelni… Tehát fogalmad sincs, hogy mennyi, mert a néhány bármennyi lehet! Akkor pedig a harmadiknál azt mondja, hogy: Na nézzük, hátha van valaki, aki ezt tudja az osztályból, de nem jelentkezés alapján, hanem feleltetésszerűen derüljön ez ki! Na ez! Ha van ilyen élményed, és sikerült ezt átvinned felnőttkorba… Értekezleten ülünk. Van ilyen élményed? Elég nagy vagy már? Valami team munka. Vagy életed első, ilyen tanári értekezlete, amikor nem vagy már diák, hanem már te is tanár vagy, és nem is érted, hogy kerültél ide. J Nem tudom, volt ilyen pillanat az életetekben? Nekem volt. Amikor először bevezettek a tanáriba. Mindig az volt bennem, hogyha a tanáriban vagyok, az gyerekként nagy baj, kivéve, és ez a gyógyulás pillanata, amikor elküldenek krétáért! Na, van ilyen élményed? Amikor bemész, és most itt lehetek, semmi baj, nem az ötödik igazgatóit kapom meg, és akkor egyszer csak: Krétáért jöttem Nusika néni! Van? J És akkor jön egy ilyen hatalmas élmény! Tudjátok, én a nyolc általános iskolai osztályt, öt iskolában végeztem el! A Csaba utcai általános iskolában kezdtem el, ahol egy évet töltöttem el, majd átmentem a Városmajor utcai iskolába, ahol csúcsot döntöttem, és négy évet töltöttem el! Csakhogy azután azt tanácsolták, egy fegyelmi kíséretében, hogy a szocialista nevelés általános sikerét is figyelembe véve, jobb lenne, ha kerületet váltanék! Nem ám csak úgy egyszerűen iskolát, mert ezt már egyszer megtettük, és nem jött be! Na de ha az ember a XII. kerületből átmegy az I. kerület egyik iskolájába, az egész más, és így, hatodikos koromban, az Attila úti általános iskolában találtam magam. Egy évre… Majd pedig, miután nem teljességgel sikerült a beilleszkedésem, ezért átmentem, de már az I. kerületben maradva, a Kosciuszkó Tádéról elnevezett általános iskolába, majd pedig innen már a 8. osztályba már csak egy utolsó lépést kellett tennem, hogy a gimnáziumba jelentkezhessek, a Krisztina úti általános iskolában befejezve tanulmányaimat. Szóval, amikor bemegyek a krétáért, az nagy szabadság! Amikor pedig én először, nem is tudom, hogy kerülök én oda, a tanáriban, azt mondja nekem az igazgatónő, hogy: Kedves Ferenc atya, itt találj magadnak egy helyet! Már hogy, hogy én? Miért? Most kinek beszél? Vagy mit? Tudjátok, azt gondoltam, hogy valami nagyon nagy tévedésnek az áldozata vagyok, de nem, mert tényleg nekem is volt ott egy helyem, a tanárok között! Ezt máig se nagyon emésztette még meg, hogy ez hogy van… J Ilyenkor minden energiánkat mire fordítjuk? Arra, hogy nincs probléma! Arra, hogy valaki más segítsen! Valami történjen! Mondja ki a tanár azt a nevet, hogy Laczkóffy Zsuzsanna! Erre vársz! Erre, mert ez az egy esélyed van, hogy valaki megment, és kívülről valami történik! Arra fordítod az energiádat, hogy ne legyél, hogy ne cselekedj, hogy hogyan lehetne ezt a helyzetet úgy megúszni, hogy valahogy elhitesd magaddal és a másikkal, hogy nem kell semmit sem csinálni! Igazolni azt, hogy rajtam semmi sem múlik! Tehát nem reagálunk, nem válaszolunk, és az energiáink a problémák tagadására mennek el. Mondjuk egy párkapcsolatban, kések a randiról. Erre a társam azt mondja, amikor találkozunk, hogy: Jaj, annyira aggódtam, hogy mi lehet már veled, hogy ennyit késtél! Én pedig ebben a helyzetben is lebénulok! Szomorúan, egy kicsit fájdalmasan és sértetten nézek… J (Itt most Feri atya ezt be is mutatja, hogy ez milyen!) A másik pedig nem tud velem mit kezdeni, mert én egy olyan helyzetben gondolom magam, hogy én most ezzel a mondattal nem tudok mit kezdeni. Elkéstem, tényleg így van, és most akkor mit csináljak? Főleg, hogyha azt gondoltam, hogy le fognak szúrni, és a másik meg aggódott! Ezek a helyzetek is nagyon furcsa pillanatba hozhatnak minket: Olyan reakciót kapunk, amire nem vagyunk felkészülve, és az egészen ártalmatlannak tűnő helyzetek is lehetnek ilyenek. Tegnap mondta nekem valaki, hogy: Tudod, csináltam egy óriási baromságot, nekimentem autóval egy másik autójának! Kiszálltam, és azt gondoltam, hogy ordítani fog, és az volt bennem, hogy végül is, de jó lesz, ha ordít, mert hát hülye voltam! A másik erre kiszállt, és azt mondta, hogy: Remélem, nem történt baja! Hát akkor nézzük meg az autókat! J És akkor erre, se kép, se hang! Most mit kell egy ilyen helyzetben csinálni? Most kezdjek el hálálkodni, azt mondván, hogy maga milyen rendes ember, na, legközelebb is a maga kocsiját töröm össze! J Felírom a rendszámát, mert ilyen emberekből kellene még sok! Nem tudna egy kicsit kölcsönadni, ha már ennyire rendes ember, éppen hó vége van? Nem, hát erre a helyzetre nincs megoldásom, és puff neki! Például bennem az egy nagyon sajátos tehetetlenséget vált az ki, amikor egyszer csak elérkezik a karácsony, és akkor itt van egy TV. Bár nem tudjátok, hogy mi volt benne, de az volt… Most akkor ez az enyém? De miért? De most hogy? És akkor, ilyenkor mindig nagyon béna vagyok, legalábbis így élem meg magam. Visszamegyek vagy 20 évet, és akkor van valami ködös emlékem, hogy karácsonykor a fa alatt, hogy is csináltam én ezt, és akkor valami ilyesmi történik. Kifejezetten ez zavarba hoz, és akármilyen furcsa is, kicsit ellehetetlenülök és eltehetetlenülök ebben! Ameddig nem találkoztunk a karácsonyi szünetben, akkor például, többször bűntudatom volt, hogy nem is köszöntem meg nektek rendesen! Mert, hogy itt topogtam egyik lábamról a másikra, és hogy csak itt bénáztam, és milyen bunkó vagyok, és ti most biztos azt gondoljátok, hogy én milyen bunkó vagyok! Vagyis azt, amit én is gondolok magamról! J Ez pedig, milyen rossz… Tehát ilyen helyzet, nagyon sok lehet az életünkben. Fölszólítás szól a környezet felé, hogy: Old meg te a helyzetet!  A párkapcsolatnak az egyik tragikus kérése, hogy: Találd ki, hogy nekem most mire van szükségem! Ettől én falra tudok mászni! Valószínűleg azért, mert én is sokszor átélem a tehetetlenséget, és kivetítem ezt rátok! Amikor pedig látom, hogy valaki ugyanilyen, akkor dühös leszek rá! De amikor én ezt meghallom, hogy valaki egy egész stratégiává dolgozta azt ki, hogy ezekben a helyzetekben a másik találja ki, hogy mi is lenne nekem jó… Ebből a tehetetlenség kultúráját szoktuk megalkotni, és a szeretetre hivatkozunk! Akkor szeret engem igazán a másik, ha ezekben a nehéz pillanatokban, amikor én egy ilyen kis, pici gyerek vagyok, ilyen kicsi, kis tehetetlen, és nem tudom, akkor ő a szemem rebbenéséből kitalálja, hogy most nekem pont az lenne a jó, hogy… Ez körülbelül olyan, és egy pszichológus mondta ezt nekem, hogy ez egy olyan játék, hogy van itt egy sok ezer kötetes könyvtár, és nekem most pont azt a könyvet kell levennem, amihez neked kedved van! Ezt, hogyha jól bezárjuk a kört, akkor úgy szoktuk csinálni, hogy most akkor szeretsz engem, ha most pontosan kitalálod, hogy nekem mi lenne a jó, és akkor még van egy hangyányi esélyed! Igaz? Nem így csináljuk! Hanem úgy, hogy te semmit sem tudsz olyat csinálni, ami nekem jó! Semmit, mert azzal sikerül a kört bezárni, és bizonyítanom neked és magam előtt, hogy tényleg tehetetlen vagyok, és rajtam senki sem tud segíteni, de én biztos, hogy nem! De azért téged felelőssé teszlek, hogy te nem csinálsz semmit, akkor, amikor én egy nyomorult, pici gyerek vagyok! Hány és hány ilyen helyzet van egy párkapcsolatban! Végtelen számú! És akkor odamegy, és azt mondja, hogy: Megsimogatlak… - Hagyjál! Na most a férfi testvéreim mellé állok, mert a férfi testvéreim, úgy egy-két próbálkozásig bírják, és a nők ezt nagyon jól tudják, és ezért sikerül bent maradni ebben a helyzetben, majd neheztelésükkel, bizonyos morális előnyhöz jutni. J Mert az történik! A férfi, hát ő is egy kicsit béna, vagy nagyon, maga se tudja, hogy mi van. Például a nő sír! A férfi erre: Hát láttam egy amerikai filmet… J Ilyenkor ugye, nincs saját modell, hát akkor valahonnan hozok egy modellt, például egy amerikai filmből. A férfi odamegy a nőhöz, és átöleli: Na, gyere drágám! A drágám pedig: - Hagyjál, hagyjál! Mintha pókiszonya lenne, úgy rázza le a csápjaimat a válláról. Akkor a férfi összerezzen, és az összes amerikai filmet kipipálja magában! J Hát a romantikus kategória mindenképpen, mert mást meg nem nézek, csak akció, horror, meg vígjáték… Tudjátok, az a kicsi, az a kakasos, klónozós verzió… Ugye, ismeritek? Jaj, lehet már ilyen kakast venni, nagyon tuti! Szóval, amikor klónozós-horror-akciós filmről beszélünk, akkor ez nem nagyon ad jó modellt erre a helyzetre… Miért? Most előveszek egy pisztolyt, és lelövöm? J Azt azért nem... De hát akkor a férfi agyában megjelenik az utolsó megoldás, hogy békén kell hagyni, mert ez tutira bejön! A bátortalanabbak el is hagyják a szobát! Majd kidühöngi magát, mondják maguknak, majd lecsillapodik, és akkor lehet vele beszélni. Na, a nő ettől még jobban padlót fog, majd pedig sírva, szemrehányóan elkezd beszélni, mire a férfinak ettől még nagyobb bűntudata lesz, és akkor most ő lesz a tehetetlen. Nem sír, mert ő férfi… Akkor most jön a nő, hogy most mit is lehetne csinálni a férfivel? De ezt most már nem írom le, mert egy kicsit azért hagyok nektek is! most pedig továbbmegyek, mert azt fogjátok mondani, hogy semmi igazi anyagot nem adtam, és az anyag az kell. Mint ahogy, most eszembe jutott egy történet. Életem első szentbeszéde. Nahát, ez a kifejezés, tudjátok, ehhez nagy alázat kell! Tehát, amikor én szentbeszédet tartok… J Most, akik nevetnek, azok tudják, hogy ilyet még nem csináltam soha! Egyetemi templom. Tudjátok, hogy az egyetemi templom sarkából, mindenhol egy puttó figyel, és ez hihetetlenül félelmetes, és te legközelebb ezekhez a puttókhoz vagy, mert ugye te ott állsz a puttóbirodalom határán, a Szentélynek a sarkában, és akármerre nézel, figyelő tekintetek öveznek. Tehát, az a háromszög, az Úr szeme, az smafu, az elég messze van, na de a puttócskák, jaj! Ennek az egésznek pedig van egy ilyen horrorisztikus beütése, mert nincs nekik testük, csak ilyen nagy fejük van… Hova kerültem? És akkor, ehhez képest meg mi a megbízás? Szentbeszédet kell tartani, ilyen fejek előtt! És akkor tudod, vannak olyan angyalok is, akiknek ilyen lángpallós van a kezében! Hát már ne is haragudj, te meg ott szentbeszédet tartasz! J Na, és akkor szentbeszéd: A Sátán volt a téma! Akkor pedig tartottam egy laza beszédet a Sátánról, és akkor doktor, professzor, PhD, és a többi értékelte a beszédemet utána: Jó volt tisztelendő úr, az elején volt bevezetés, majd tárgyalás és befejezés, ami a legjobb, az ott a közepén volt, az a kis batyu, az a kis anyag, az kell az embereknek, hogy legyen egy kis batyu. J Tehát, ez azóta is modellértékű számomra, hogy az előadást a bevezetéssel kezdjük, a befejezéssel fejezzük be, de a közepén ott a batyu! J Úgyhogy semmittevés… Ez most elmondtam aztán nagyon!

2. Túlalkalmazkodás. Ez már egy fokkal zűrösebb! Saját célok, tervek, vágyak, szükségletek nem számítanak, nem fontosak, az energiám arra megy, hogy a másik céljait valósítsam meg, őt segítsem és támogassam, ás pátyolgassam, hogy ű jusson előre, az ő szükségletei elégüljenek ki. Ez még akkor is így van, miután ugye ez a tehetetlenségnek egy formája, a passzivitásnak egy lehetősége, hogyha te ezt nem is igényled! Tehát a kapcsolatokban gyakran figyelhető az meg, hogy az egyik már régen rühelli, hogy a másik őt támogatja és segíti, és nem tudom én mit csinál, de ő mégiscsak ezt teszi. Amikor pedig a másik először szól, hogy köszönöm szépen, de most már nem kérem, mert én is képes vagyok reggel magam megfőzni a teát. De erre: Nem drágám, én segítek, mert nem mindegy, hogy a teafüvet hogy tesszük bele a forró vízbe, és nem jó, ha sokáig úszkál a tetején, mert akkor túl sok levegőt kap, rögtön bele kell ejteni! Nem drágám, öt percig kell benne tartani, a három az nem jó, mert nem ázik ki belőle eléggé a teazin! J A teazin nagyon fontos, hogy kiázzon, mert különben a tea, nem tea, csak cukros lötty! Ugye, drágám? A drágámnak pedig már a burája tele van velem, de nem baj, azért én őt támogatom, segítem, pátyolgatom, óvom, védem. Ezt úgy is mondják, hogy túloltalmazom. De nem baj, én azért csinálom! Ilyenkor, ha én kívülről látok egy ilyen párt, akkor óránként egyszer-kétszer a szabadság megcsillan, de a másik ezt mindig szépen lenyomja! Közben pedig arról panaszkodik, hogy az én társam, nekem igazából nem is társam, nem lehet vele partnerként együtt lenni, egyszerűen nincsenek önálló gondolatai és ötletei, pedig én, amikor megházasodtam, 50 éve, azt gondoltam, hogy lesz egy igazi barátom. De hát ő nem a barátom, hanem… Amikor pedig a másikból fölcsillanna valami, akkor úgy üti le, mint a sakkozók az órát! Puff! Ami, időre is megy! Sakkoztatok már rendesen, sakkórával? Muszáj egyszer! Ne csak ilyen izé, sakkóra is legyen! Az az élmény, ahogy húzod, és akkor puff, már ütöd is le a sakkórát! Szóval, ez a játék, kettejük között! Mondom a példát. A mindig szorgoskodó háziasszony, akinek nincs vágya, szükséglete, semmi, neki mindig jó a csirkének a fara, ő megelégszik a végbélnyílással is, az is nagyon tápláló, nem fekszi meg a gyomrot. Neki tényleg először ott vannak a gyerekek… Mint Japánban: Először a férfiak, aztán a gyerekek, és végül az asszony. Az asszonynak jutnak a bélrendszer sarai, meg a többi. De az asszony így is jól van, köszöni szépen, neki ez a dolga, ezért házasodott meg, gondoskodni egy életen át a családról, és neki nincsenek is szükségletei. Amikor pedig lehetne ezzel az asszonnyal végre egy jót beszélgetni, akkor mosogat. Tehát meghívnak lakásszentelésre, és a lakásszentelés abból áll, hogy a férfi ül, az asszony főz, az asszony tálal, az asszony vesz, az asszony elpakol, asz asszony mosogat. Az asszony, amikor én már megyek, leül és akkor itt jön majd a játszma kezdőmondata, hogy: „Jaj atya, de kár, hogy már mész! Úgy szerettem volna veled egy kicsit beszélgetni! Úgy vártam ezt a találkozást! Két hete készültem erre! De hát sajnos, már menned kell!” Jaj! Ezt én most már rutinosan meg szoktam előzni, és amikor így megyek, akkor azt szoktam mondani, hogy: „Kedves asszony, nem tudom, hogy te milyen fajta vagy, de nem kérek se enni, se inni, köszönöm szépen, és pisilni is kimegyek, ha nagyon kell. Üljél le!” Ha pedig próbál fölállni, akkor mondom neki, hogy nem kell fölállnia, nekem nincs rá szükségem. Erre ő: De, de atya, tudom én, hogy a papok annyira szomjasak mindig! J Igen! Mert a pap, az mindig beszél, és hozok ezért egy kis ásványvizet! Jaj atya, hát maga a buborékosat szereti! De én eközben még meg sem tudtam szólalni! J Kinézte még ezt is belőlem… Rohan, buborékos, nem buborékos, és akkor a harmadik nyer, ami nem más, mint az enyhe! Jó lesz atya? Van szörp is. Málnás, kivis, barackos, epres. Atya, most jut eszembe, hogy maga a kólát szereti! Leszaladok a kóláért!

Tehát vagy valóban kérnek tőlem, kialakult a rendszer, és a másik azt gondolja, hogy én csicska vagyok, és föl is használ erre. De van, hogy nem gondolja azt, de én mégis beviszem magam ebbe a rendszerbe! A mindig megfelelni akaró kisdiák! Az olyan beosztott, aki mindig azt várja, hogy neki pontosan megmondják, hogy mit kell csinálni. Én hülyét kapok az olyan beosztottaktól, akik naponta megjelennek és megkérdezik tőlem, hogy akkor most mit kell csinálni? Éppen ezért, nálam nincsenek ilyen beosztottak! J Már kipusztultak! Mert elég volt hatszor vagy hétszer azt mondanom, hogy ne haragudj, én erre most nem érek rá, szerintem ezt ki tudod te egyedül is találni. Erre ő azt mondta, hogy nem tudja kitalálni, és ezt eljátszottuk hétszer, és akkor ő azt mondta, hogy: Hát atya, maga nem jó főnök! És ebben teljesen igaza is van, és így már nem játsszuk ezt el egymással! Így lettek olyan munkatársaim, akik maguktól is képesek egy-két lépést tenni! Ez nagyon jó. Tehát egyáltalán nem szükséges belemenni ezekbe a játszmákba! Hogy akkor minden nap jönni azzal, hogy akkor most mit is kell csinálni… Ez a helyzet fönnmaradhat azáltal, ha soha nem tisztázzuk, hogy mit is várunk egymástól! Soha! Hanem ezt mindig csak kitaláljuk, mindig csak gondoljuk, de sosem kérdezzük meg, hogy: Ez most tényleg jó-e neked, vagy nem, ezt most akarod-e vagy nem? Hanem…

3. Ez még rosszabb! Amikor eljutok oda, hogy zaklatottság, izgalmi állapot, feszültség és idegesség. Ez a passzivitásnak egy súlyosabb formája. Példa: vizsgadrukk, lámpaláz. Jár a kezem… Van olyan gyónó, aki bejön gyónni, és akkor mindjárt meg is mutatom, hogy mit csinál, mert két kéz kell hozzá… Így gyón: imádkozik és így és akkor szokta cserélni is… (Ezt látni kellene, mert sajnos nem hallom, hogy mi történik. J) Az ilyen embert nagyon kell támogatni, mert miközben gyón, mondja a bűneit, aközben elárulja, hogy mennyire tehetetlennek érzi magát, hogy mennyire nehezére esik most ez! Az ilyen embert, hogyha ez nem egy ilyen motorikus megszokás már nála, akkor nagyon kell segíteni! Fel kell tudni ismerni, hogy hihetetlenül feszült, és jó vagy rossz értelemben belevitte magát egy rossz helyzetbe, ami lehet, hogy nagyon a javára van, de közben hihetetlenül tehetetlennek is éli meg magát. Ilyenkor minden energiánk arra fordul, hogy a tehetetlenségnek az érzéseit, magunkba tartsuk, hogy a pap előtt próbáljunk úgy gyónni, mint ahogy úgy gondoljuk, ahogy egy rendes gyónó gyón. Pedig szabadna sírni, kiborulni, kiabálni, mert a gyóntatófülke sok minden elbír! Az energiák tehát önmagunk tartására mennek! Fenyegetve érezzük magunkat, vagy azt a kapcsolatot, amiben vagyunk. A tanteremben. Volt már úgy, ahogy a 7.-8. óra megy, és így folyamatosan megy a lábad? Nekem ilyen rengetegszer volt! Én szinte már meg sem álltam… Aztán egyszer olvastam, hogy az nyugtat meg, hogyha a szív ritmusának az ütemére rázzuk magunkat! Aztán ez nekem sose jött be! J Mondjuk, amikor a házastársad hazatér, és látod, hogy egyszerűen hihetetlenül feszült, általában a férfiak tudnak így hazamenni a munkából. Távirányító ritmusos kattintgatása… nem a sütő gombja, persze. J Feszült, aztán kimegy és erős hangon megkérdezi, hogy: A gyerekek hol vannak? Nincsenek még itthon? Laci hol van már? Mondta, hogy ilyenkorra már itthon lesz? Miért nem tudod, hogy mikor jön haza? Hány gyerekünk is van egyáltalán? J Ez nagy tehetetlenségről árulkodik, amit a ház ura, feltehetően a munkahelyén szedett össze! De minden érzelmi energiáját arra fordította, hogy kibírja a munkahelyén azt a helyzetet, amit valahogyan meg kellene változtatni, mert teljesen ellehetetlenült már benne. De vagy fél, hogy kirúgják, vagy mit tudom én.

4. A legrosszabb, amikor a szó szoros értelmében tehetetlenségbe zuhanunk. Tehát teljességgel képtelennek érezzük magunkat bármire is, és ez elönt minket, vagy ennek van egy másik párja vagy oldala is, amikor előtör belőlünk az agresszivitás. Amikor másokat arra kényszerítek, hogy csináljon már valamit! Például, amikor a nő, nemcsak tehetetlenül sír, hanem egyszer csak fölcsattan, és elkezd veled üvölteni, hogy: Csinálj már valamit! Te vagy a férfi! Vagy nem… De mégiscsak te vagy, csinálj már valamit! Vagy, az agressziónak van szavakban megnyilatkozó, rengeteg formája: a másik szidalmazása, bántalmazása. Például az agressziónak az ilyen megnyilatkozása, a sértegetés. Miért sértegeti a nagy, okos férfi a nőt? Azért, mert tehetetlen! Mert fogalma sincs, hogy 10 éve már, ezt a problémát, hogyan kellene megoldani! Ezért sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy: Ne legyél már ennyire béna! Állj már a sarkadra! Magadnak köszönheted, hogy ebből a helyzetből sosem tudsz kimászni! Miért is vettelek el? Ez a mondat a férfiről szól! Arról, hogy fogalma sincs, hogy ebben a helyzetben mit lehetne csinálni! A gyerekek gyakran az agressziónak, néha hihetetlenül zseniális formáihoz fordulnak. Ilyen az undorkeltés, a megbotránkoztatás, amikor egy gyerekre a felnőttek nem figyelnek, akkor hosszú távon és folyamosan  a gyerek már nem bír mit csinálni, akkor mondjuk ránkhányja az ebédet! J Csak úgy lazán, kiengedi a boát. J Akkor már muszáj valamit csinálni!  A szülőnek, persze, nem neki, de ez egy gyerektől sokkal inkább elfogadható. A gyermek undort keltő magatartása, hatalmas figyelemfelhívás! Félre szoktuk érteni! Jól letoljuk még, nem? Mit képzelsz, hát ennyi éves vagy, és még bekakálsz? Közben, ez egy hatalmas felkiáltás, hogy őt vegyék észre, mert egy olyan helyzetben van, amit most már hosszan-hosszan tart, de képtelen megoldani! Amikor egy kisgyerek, aki szobatiszta, egyszer csak utána bepisil, az nem a szülők bosszantására történik, hanem azért, mert a gyerek egy olyan helyzetben van, amit nem tud megoldani! Erre utal! Hogyha a kisgyerek, a kislány vagy kisfiú, aki szopja az ujját 10 évesen, vagy 8 vagy 7, vagy bárhány évesen, amikor arról már régen leszokott, akkor nem kell keserűkrémmel bekenni a hüvelykujját, nem kell műtőskesztyűt ráhúzni az ujjára este! Rendicsek? Hanem engedjük, hadd szopja az ujját, és mi meg felnőttek, kezdjünk el nagyon töprengeni azon, hogy hogyan segíthetnénk a gyermekünknek abban, hogy ő rájöjjön, hogy segíthet magán! Ebben kellene segíteni! Nem pedig bekenni az ujját krémmel, meg műtőskesztyűt húzni az ujjára, amit nagy nehezen szereztünk a barátunktól. A másik. Ismerek én olyan kisfiút, aki tekeri a haját. Ez is egy módszer! Vannak, akik olyan jól csinálják ezt, hogy ilyen kis lukakat tekernek a fejbőrükbe. Akik nagyon profik, azoknak egy helyen már ki is hullott a hajuk. Tehát olyan jól csinálták, hogy sose lesz rövid hajuk, mert ilyen kis lyukakkal lesz tele a fejük. Ha sok a haja, nem veszed észre. Akkor pedig, mi a bölcs szülők megoldása? Sapkába kell aludni! És ezzel segítették őt, a bőséges hajjal beköszöntő, serdülőkor megéléséhez! Ilyenkor mindig az a baj, hogy itt vagytok, mert ez egy kicsit feszélyez, és nem tudom, hogy hova nézzek! J

Az energiánk mire fordul ilyenkor? Tudattalanul vagy tudatosan, mások befolyásolására, rávevésére, arra, hogy csináljanak már valamit, vagy annak a bizonyítására, hogy tényleg tehetetlenek vagyunk, és semmit sem tudunk tenni. Az agresszivitásnak legalább annyi haszna van, hogy jobban fölhívja a figyelmet arra, hogy valami baj van! Ha a környezet ezt fölismeri, akkor legalább az energiák, amivel cselekedni lehetne magunkért, megvannak! Igen, itt jött egy észrevétel, hogy az agresszivitás az erő hiánya. Persze pszichés erő van, inkább én ezt úgy szoktam fogalmazni, hogy a harag veresége! Amikor a harag nem jut célba, nem figyelnek föl rám, akkor jön az agresszió. A tanár, aki végül is megelégeli, és lekever egy pofont a diáknak. Ez az erő hiánya, a konstruktív erő hiánya, mondjuk akkor így. A tanár legnagyobb tehetetlensége, amikor már ehhez folyamodik! Kivéve, ha Makarenkónak hívják… J Ordítás, gúnyolódás, a tanári gúny. Aztán ilyen a feleségverés, a férjverés, mert olyan is van, csak az még kevésbé kerül elő! Mondjátok meg nekem, hogy melyik az a férfi, amelyik bátran a statisztika élére áll, és azt mondja, hogy: „Nemcsak a nőket, én is itt vagyok rögtön! Férfi társaim sorakozó! Minket brutálisan bántalmaznak a nők!” Nahát, én ezt megnézném! J Pedig ilyen is van ám! Ennek a másik formája, amiről sokat beszéltünk, az agressziónak az önmagam ellen való fordítása, ennek a rendszerben történő, kulturális megnyilatkozása, a pszichoszomatikus betegség. A pszichoszomatikus betegségekben mindig, sok minden árulkodik arról, hogy az illető már nagyon hosszú ideje, bizonyos helyzetekben, vagy az életében ellehetetlenült, tehetetlen, nem mer föllázadni, haragudni, nem képes cselekedni, azonban ezek az erők és feszültségek benne már fölgyűltek, és valamelyik specifikus szerv irányába hatnak. Hogy ez melyik szerv, ez lehet szimbolikus, de lehet egyszerűen egy olyan adottság, hogy kinek, melyik szerve a gyönge. Ezért van az, hogy egy jó terapeuta, hogyha látja ezeket a betegségeket, akkor a betegségből nagyon sok mindenre tud következtetni, hogy mi volt előtte. Persze már egyébkánt régen túlhaladtuk azt, hogy vannak pszichoszomatikus betegségek, és vannak nem pszichoszomatikus betegségek, és most már sokkal árnyaltabban beszélünk erről. Inkább arányokról beszélünk, hogy mikor, mi, mennyiben határoz meg, és hajlamosít bennünket, egy-egy betegégre. Tehát ne szűkítsük le a kört, hogy van mondjuk az asztma,  a  migrén, a gyomorfekély, a szívpanaszok, a magas vérnyomás, és itt most mondtam klasszikus dolgokat. Annorexia nervosa, bulimía, na ezek klasszikusak. De nem csak ez tartozik ide!

Mi tartja fönn az ilyen állapotot? Nagyon nagy kérdés! A hit, amely egy negatív hit, egy kulturálisan, ez lehet családi kultúra, szülői kultúra, akármilyen kultúra, egy kulturálisan átörökített hit, ami ezekben a helyzetekben bennünk él, és ez mély meggyőződéssé vált. Mondom ezeket. Ezek a negatív hit típusai.

1. A túlélésem, az életben maradásom másoktól függ, ráadásul csak alá-és fölérendelt viszonytól várhatom azt. Muszáj függő viszonyba kerülnöm, mert az a mély meggyőződésem, hogy csak ez segít nekem, hogy túléljek, különben megsemmisülök, nem tudok élni enélkül, mert enélkül semmi sem vagyok. Ha nem vagy mellettem, akkor fogalmam sincs, hogy mit kell csinálnom! 

2. A saját szükségleteimről, vágyaimról és céljaimról, azok eléréséről, egyedül nem vagyok képes gondoskodni, mert nem tudom őket egyedül elérni.

3. Mindenképpen el kell érnem, hogy mások törődjenek velem, és foglalkozzanak velem, mert ez segít nekem, hogy legyen erőm az élethez. Ezt mindenképp el kell érnem! Ez az, ami klasszikusan a hisztéria, mert az egy ilyen tünet szokott lenni. Mindegy, hogy hogyan, de fölhívom magamra a figyelmet, muszáj, hogy valakik foglalkozzanak és törődjenek velem, mindegy, hogy milyen áron. Lehet, hogy sokkal többet veszítek vele! Egy nagyon izgalmas tanulmányt olvastam, a XIX. századi hisztériáról. A tanulmánynak a veleje az volt, hogy nézzük meg, hogy minden kultúrának és korszaknak megvan a maga klasszikus betegsége. A XIX. századi, női hisztériás rohamokból és elájulásból, kinőttek a nők. Egyszerűen kinőttünk már ebből. Tehát, hány és hány romantikus filmet láttunk, ahol van egy nehéz helyzet, a királykisasszony nem tudja, hogy mit csináljon, és akkor egy hisztérikus ájulásba esik. Akkor pedig hirtelen odarohan mindenki, az öreg király, az összes kérő, a szolgák és az alabárdosok, és mindenki, és akkor ott sopánkodnak, hogy jaj, a királykisasszony rosszul van. Erre leütik néhány kérőnek a fejét, másoknak a kezét, és a dolog meg van oldva. Látszólag, persze! Mígnem megint jön egy nagy ájulás, és akkor jön a második terülés. A XVIII.-XIX. századi hisztéria, és annak a kulturális megjelenése, hogy a nők a kiszolgáltatott helyzetükben, már teljesen ellehetetlenültek, és közben pedig, már nincsenek annyira kiszolgáltatott helyzetben, hogy ne lázadhatnának föl ellene. Már látják, hogy kiszolgáltatottak, már látják, hogy lehetne valamit tenni, de még nem tudják, hogyan és milyen erőforrásokból, és sikerül-e nekik ez. Most pedig, hogy a nők már sokkal szabadabban élnek a mi kultúránkban, már nincs értelme a hisztérikus ájulásnak! Most egyszerűen csak patáliát csapunk, és az ájulásra már nincs szükség, mert annál kisebb a baj!

4. A boldogsághoz, már, hogy én boldog legyek, vagy, és ez a negatív megfogalmazása, a szenvedés elkerüléséhez, mindenképpen szükségem van valakire, arra, hogy valaki gondoskodjon, és törődjön velem. Nemcsak néha-néha, hanem mindig, folyamatosan kell nekem egy ilyen ember! A házasság, mint boldogságintézmény, nagy válságban van ám! Azért, mert a házasság, mint boldogságintézmény, ehhez a modellhez kapcsolódik. Ezt még átörökítettük, néhány száz évvel ezelőttről. Amikor a szerelem romantikus mítosza átlebegett bennünket, ez még ma is tart, csak kezdünk kiábrándulni belőle, és azt gondoltuk, hogy a szerelem nyomán, a házasságnak a célja az, hogy a társam engemet boldoggá tegyen egy életen keresztül. Ez a házasság, mint boldogságintézmény romantikus mítosza, amely egy nagyon nagy mítosz, egy hiedelem, amiből jobb kigyógyulni! Nem tudom, hogy elég árnyaltan tudtam-e ezt megfogalmazni! Nem azt mondtam, hogy a házasságban nem lehet boldognak lenni, de a házasság nem annak az intézménye, hogy találtam valakit, akinek az a dolga, hogy engem boldoggá tegyen! És nekem minden erőmet arra kell fordítanom, hogy ennek az embernek bebizonyítsam, hogy tényleg ő az, akinek ezt meg kell tenni, mert én tényleg boldogtalan vagyok, én tényleg nagyon szenvedek, énnekem ez most tényleg nagyon-nagyon rossz. Akkor pedig jön az, hogy sírok, és kiborulok, és toporzékolok, és féltékenykedek,  és dühöngök, és megverlek, és bűnbánatot tartok és szégyenkezem, és elbujdosok. Ez az egész pedig arra megy ki, hogy te tényleg lásd, hogy rajtad múlik az én boldogságom! A papság, mint boldogságintézmény, hol van már? Nagyjából, a házassággal, mint boldogságintézménnyel tűnt tova! Tehát, hogy a papság, az az életállapot lenne, amelyben az Istennek a dolga az, hogy a papját, a fölszentelt szolgát, egy életen át, mámoros boldogságba helyezze! J A Papnevelő Intézetben lévő naiv papnövendékek, rendre hagyják el az intézmény falait! Mert képzeljétek el, imádkozni is kell! Például a Papnevelő Intézetben kiderül, hogy imádkozni is kell! Tehát nem csak úgy van, hogy én pap leszek, és akkor az Isten engem boldoggá tesz! Sőt, tudjátok, hogy mi a legdrámaibb? Amikor egy fölszentelt pap rádöbben arra, hogy dolgozni kell! És képzeljétek el, nem ám csak úgy van, hogy reggel egy mise, rövid szentbeszéddel, aztán délután egy pici gyóntatás, este egy kis tarokk-parti, az orvossal, az ügyvéddel, meg az iskolaigazgatóval. Tehát, amikor az ifjú pap, rádöbben arra, hogy: Nahát, gyün a munka! Akkor nem érti, és azt mondja magában, hogy: Erről nem volt szó! J Hát arról volt itt szó, hogy az Úr legyen veletek, de főleg velem! J Nem, ez nagyon jól ki van találva! Nem, én azt mondom, hogy az Úr legyen veletek, tehát én kívül vagyok, nem? Nem mondok én nektek semmit! Azt mondom nektek, hogy az Úr legyen veletek! Hallod Uram? Dolgod van, gyere csak, elkezdődött a mise, ne szundikálj! És erre ti mit válaszoltok? És a te lelkeddel! Köszi, jól van! Hát, így érdemes misézni, de nagyon! J Én hívom az Urat, hogy legyen veletek, ti meg azt mondjátok, hogy itt vagyunk veled atya, nyomasd csak! Ez egy nagyon szép dolog, ami intézményesült, hogy az Úr legyen veletek, és persze veled, kedves pap bácsi! Jó, ez nagyon jó, és ezért kötelező minden nap misézni, főként azért, hogy ezt átéljük, hogy így kórusba hallhassuk, hogy: És veled is! a legszebb pedig, amikor mondjuk egy püspök atya azt mondja, hogy: És támogasson bennünket a Jóisten, engem is, méltatlan szolgádat! Ezt úgy szeretem, amikor püspökökkel misézhetek, és ezt így bemondják, hogy engem is… Ez olyan jó! Hogy kanyarodtam ide? Ja igen, hogy ennek a két intézménynek, mint boldogságrendszernek az összeomlása, hallatlanul látványos, de a legtöbb ember még mindig ott tart, hogy a mítoszt fönntartja, és azt gondolja, hogy nem találta meg az igazit. Csak ezen múlott, már 38 évesen megházasodtam, én marha, én botor, mindig mondta nekem az anyám, hogy jól nézd meg fiam, hogy kit veszel el, és én 38 évesen egyszerűen, szinte vakmerő módon, szinte beleugrottam, egy ilyen át nem gondolt 12 éves jegyesség után egy ilyen házasságba! J Anyám, anyám, ne sirassál! Akkor aztán 2 év alatt kiderül, hogy az is csak egy ember, és ő is ezzel a mítosszal jön, és néz rám nagy szemekkel, és néz, hogy: Na, csinálsz valamit? Leszek ma este boldog? J Aztán nincs semmi válasz, ő is üveges szemekkel néz, hiszen 38 éves már ő is, a szeme már romlik… És akkor rájövök, és egyszer csak bekúszik a fölismerés, hogy: Hát, hiszen mindig is mondtam, hogy nem akarok szemüveges nőt! Hát, itt rontottam el! Rossz volt a választás! Hogy felejthettem el? Hát eszembe volt még, hát 17 évesen, amikor a romantikus mítosz még megvolt igazán, és itt gyökeret vert a szívembe, akkor elhatároztam, hogy nem lehet szemüvege! Csak üveg nélküli nővel! J Úgy az igazi! Akkor pedig jön egy gyönge kísérlet a kontaktlencsével, de hát… Ezt már előre kudarcra ítéltnek tekinthetjük, és akkor elkezdjük keresni az újat… Jaj! Most akkor beszéljek még a papságról? Akkor lesz egyensúly? Még magamról kellene egy kicsit, hogy… Szeretnéd, mi? J Szóval, persze, hogy lehetünk boldogok! De ezek nem… Na, értitek már, nem? Ennél hülyébb nem lehetek már…

Most annyi történet jutott az eszembe, de ezt most mind magamban tartom!

5. Az ötös hiedelem. Csak akkor lehetek elégedett magammal, akkor örülhetek, akkor lehetek boldog, ha valaki engem megdicsér, elismer, pozitív visszajelzést kapok, elfogadnak, méltányolnak. Tehát mindenképpen szükségem van rád, és mindenképpen kell egy csomó fontos ember, aki engem méltányol, elismer, és kimondja azt, hogy ez most nagyon jó volt, és ezt most annyira jól csináltad. Ha nincs ilyen ember, akkor nem hiszem el magamnak! Ugye, ennél van egy rosszabb fajta is, amikor senkinek sem hiszem el! Ezt nagyon sokan csinálják, hú de sokan! Gondolj vissza egy mélypontodra! Ugye, amikor a házastársad vagy a kedvesed, vagy a jegyesed mondta, hogy: De hidd el, hogy szép vagy! Ez főleg a nőkre igaz... És akkor elkezd sírni, és akkor jön vagy 25 mondat: Ezt most te csak csinálod velem, most csak így gúnyolódsz, mert hát hogy lennék már pont én szép! Ilyenkor szokott a férfi lépre menni, mert ilyenkor rögtön ráhúz, és mondja, hogy: De, de! Mert azt gondolja, hogy van egy kis esély! De szép vagy! – Jaj, akkor mondtad volna, amikor még nem bőgök, akkor legalább elhiszem! És akkor kirohan a tükörhöz, és persze, mert már tiszta vörös a feje, és akkor megjelenik újra és közli, hogy: Erre mondod, hogy szép? Te rohadék! És akkor megerősödik abban, hogy ebben a pasiban nem lehet megbízni, mert hazudik neki, vagyis, hogy a számomra az egyik legfontosabba ember, akiben a reményem volt, hogy megerősít és ő szeret engem, akkor abban a kritikus pillanatban, amikor annyira rászorultam volna, hogy valaki azt mondja, hogy szép vagyok, akkor hazudik nekem! Ugyanez a férfiakkal is megtörténik, amikor a férfi nagy ritkán ezt mondja, hogy: Egyszerűen béna vagyok! Na, ez már egy nagy pillanat, amikor ezt egy férfi beismeri! Hányszorta vagyunk bénábbak, kint ahányszor beismerjük! Hú, de szeretik ezt a feleségek! Ezt mondják, hogy: Á, dehogy, te vagy a legtutibb! És akkor a férfi mit gondol? Utálom, hogy a nők így hízelegnek, és hogy ilyenkor most ki akarja használni a helyzetet, és akkor most ő van fölényben, és akkor az egész most egy nagy kamu, az egész most egy játszma! Dehogy hiszem én el, most ő van fölényben! Most ezt miért is mondtam el? Most már tényleg, kontrollálhatnám már magamat egy kicsit! Tudom ám, mert van jegyzet… Csak akkor vagyok elégedett, és engedem meg az örömöt, ha egy fontos ember megdicsér, és elismer.

Most pedig jön egy nagyon izgalmas része ennek a nagy témának, amiről már látom, hogy még legalább két alkalmat fog igényelni. Hacsak nem a batyunál ragadok le mindig… J Elakadtunk a bevezetésnél, úgy érzem. Igen, mert a bevezetés a prédikációban azt a célt szolgálja, hogy a hallgatóság figyelmét fölkeltsük, a batyu iránt… Mire pedig rádöbbensz, hogy ez volt a batyu, már lement, már hallgattad, lement a torkodon, és lenyelted. Mire pedig elérkeznél ahhoz a pillanathoz, hogy azt mond, hogy hú de unalmas volt ez a beszéd, akkorra már megtörtént a programozás, és már el is mondtam, ha-ha. És a végén a tunkolás, az a befejezés. J Nem emlékszem, hogy ezt így tanították volna a Papnevelő Intézetben, és majd ezt javasolni fogom, a gyengébb képességű papnövendékek számára, a homiletika tantárgyból.

Tehát: Milyen mondatok azok, amelyek általában ebbe a játékban, ebbe a szimbiotikus kötődésbe hívják a másikat? Ezek jelzésértékű mondatok, és érdemes őket ismerni, mert általában több mindent fejeznek ki, mint pusztán csak a szavak, meg a velük közölt információ. Nagyon egyszerű mondatok lesznek. Mondom a meghatározását, mert ezek önmagukban is elgondolkodtatók.

1. Mondani, anélkül, hogy mondanánk. Ez jól kifejezi azt, hogy mi a semmittevésben vagyunk, a tehetetlenségben vagyunk, mi nem mondjuk, de azért mondjuk, tehát úgy mondjuk, hogy te csinálj valamit. A klasszikus mondat: Nem gondoljátok, hogy ki kellene nyitni az ablakot? Nem gondoljátok, hogy ezt most már be kellene fejezni? Nem gondoljátok, hogy ezt most már be kellene fejeznetek? Nem gondoljátok, hogy itt túl meleg van? Ezeket mind úgy mondjuk, hogy én nem mondtam semmit, ezek ti vagytok, ti nektek kell érezni, hogy meleg van, ti nektek kell cselekedni! Nagyon sok, ilyen mondatunk van!

2. Kérni, anélkül, hogy kérnénk. Például: Mikor lesz már vége ennek az előadásnak? J Amikor úgy kérdezek, úgy kérek, hogy valójában én nem kértem, én nem mondtam semmit, én csak arra lennék kíváncsi, hogy: Nem járt már le az idő? Nincs itt a vége? Jól látom az órát? Nálatok hány óra van? Jól jár az órám? És a többi, ilyen jellegű kérdés, vagy mondat. Itt vannak például a házastársak: Nem gondolod, hogy késő van? Amikor 8 helyett 10-re ment haza a pasi… Nem gondolod, hogy elkéstél? Tehát, én nem vagyok benne ebben a jelenetben, hanem itt csak te szerepelsz, aki nem tudom, hogy mikor jöttél haza. Én nem szerepelek itt, és nekem ezzel a dologgal semmi dolgom nincs!

3. Adni, anélkül, hogy adnánk. Például: Megkérdezi tőlem valaki, hogy: Feri atya, van az a nagyon jó könyv a tranzakció analízisről, az a tök jó könyv, amiből az összeset kiírtad, mert egy, eredeti gondolatod sincs, nos, én azt a könyvet szeretném! Kölcsönadod? És akkor erre én azt mondom, hogy: Jaj, hát persze, hogy kölcsönadom, de nagyon féltem ezt a könyvet, nagyon vigyáznod kell rá, és azt hiszem, hogy csak egy öt órára tudnám kölcsönadni, de öt órára nagyon szívesen, és akkor öt óra múlva kellene valamit csinálnod, mert én akkor már nagyon feszült és ideges leszek, mert én ezt a könyvet nagyon féltem, mert ezt át kell néznem a következő alkalom előtt is. De azért én kölcsönadom. Hiszen pap vagyok, hát kölcsönadom… J De volt már olyan, hogy valaki, akinek kölcsönadtam egy könyvet, egy kicsit meggyűrte az egyik lapnak a sarkát, és akkor vett helyette egy újat, és ez most csak eszembe jutott. Ja, és van itt nem messze egy könyvesbolt, és ott még meg lehet kapni, a múltkor láttam. Tehát adni úgy, hogy…

4. Elfogadni anélkül, hogy elfogadnék. Például: Tényleg? Be kellene fejezni ezt az alkalmat most? Ez egy tök jó ötlet, mert itt van az idő, ez egy nagyszerű ötlet, de nem tudom ezt most megcsinálni, mert ezt még muszáj folytatnom, mert ez annyira fontos előadás, hogy ezt nem lehet most abbahagyni. Mondasz egy jó ötletet, valamivel a segítségemre sietsz, föltársz egy lehetőséget, segítséget kértél a paptól, a pszichológustól, a barátodtól, a barátnődtől, és ő mond valamit, hogy: Te, esetleg… Jaj, de jó ötlet! Jaj, de jó! De sajnos, nem vagyok úgy öltözve most! Azt most nem! De azért nagyon köszönöm!

5. Az utolsó. Visszautasítani anélkül, hogy visszautasítanánk. Amikor csöngetsz, és bejössz, mert beengedlek, és azt mondod, hogy: Atya, nem zavarok? Mire én: Jaj, dehogy zavarsz! A legjobbkor jöttél! De nem tudnál máskor jönni? Egy picit sem vagy most alkalmatlan, nagyon szeretlek, kedvellek, de nem lehetne, hogy valamikor máskor gyere? Valahogy nem tudnál most csinálni valamit? De annyira jó, hogy jöttél! Tényleg! Pont rád gondoltam! Éppen fel akartam venni a telefont, hogy hívjalak! És most megjelensz! Hát vannak még csodák! De nem tudnál most elmenni? J Jaj, de ezt nem lehet kimondani! Amikor mindent átrakunk a másikra. Most ezeket nagyon kisarkítottam, mintha ilyen jelenet nem is lenne, de van, és rengeteg ilyen eset van! Ez olyan klasszikus, amikor behívnak bennünket egy ilyen helyzetbe, és akkor azt mondják, hogy old meg helyettem, csináld meg helyettem.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari