A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 1.

2005.03.01.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Isten hozott benneteket!

Köszöntök mindenkit!

A szeretetéhségnek, amelyről azt mondtuk, hogy az egészen természetes és rendjén való, úgy mint a rendes éhség, és a szeretetmohóságnak, és a kettő közötti különbségnek a kifejtésével foglalkoztunk. Igyekeztünk föltárni azt, hogy mit is jelent a szeretetmohóság, hogy honnan fakad, hogy valójában egy tünetről van szó. Éppen ezért ne gyalázza senki magát, mert hogyha hallván a szeretetmohóságnak a jelenségét és a tüneteit belepörgünk abba, hogy na megint kiderült rólam az, hogy, és akkor itt jönnek az öngyalázó mondatok, akkor valójában nem sokra mentünk. Hanem ezt megelőző két alkalommal elmondottak azt a célt szolgálták, hogy mindezt úgy írhassam le, mint egy tünetet. A tünet mögött pedig, természetesen valamilyen sebzettség áll. Tehát nem segítünk magunkon egyáltalán azzal, hogyha szidjuk magunkat, hanem akkor segítünk magunkon, hogyha ezt felismerjük, és megpróbáljuk magunkat gyógyítani. Arról beszéltünk még, hogy a szeretetmohóságban a szeretet megszerzésére nem megfelelő módszereket dolgozunk ki, és ezek a módszerek összefüggésben vannak nemcsak azzal, hogy a szeretetet minden áron valahogy megszerezzük, hanem azzal is, hogy egy olyan módszert dolgozzunk ki, amelyben magunk és a másik előtt is igazolható lesz az a mód, ahogyan a szeretetet megpróbáljuk megszerezni. Kettős célkitűzésünk van tehát. Akkor pedig négy módszerről beszéltünk, amelyek: Az érzelmi zsarolás, én nagyon szeretlek, ezért viszonzásul neked is szeretned kell engem, és ezért ne szeress senki mást. A második a szánalom fölkeltése volt: Szeretnetek kell, mert szenvedek és tehetetlen vagyok. A szenvedés, a követelés és a mohóság igazolását is szolgálja. Aztán volt a harmadik, az igazságérzetre való hatás: Ezt teszem, vagy tettem érted és te mit teszel értem? Aztán. Az áldozathozatal igazolja a mohóságot, az adás igazolja a mohóságot: A szenvedésem, az, hogy te igazságtalanságot követtél el ellenem, igazolja az én igényeimet. Aztán pedig a negyedik: A fenyegetés: Ha nem szeretsz, akkor baj lesz, vagy nekem vagy neked, vagy a kapcsolatnak. Mindegy is, de valami nagy baj lesz, ezért aztán… Amire hivatkozunk, az ilyenkor a felelősség, a te felelősségérzeted. Aztán pedig azzal fejeztük be, hogy ezek a hivatkozások, az önzetlen szeretetre, a viszonzást nem váró szeretetre, a felelősségre, az áldozatra, az adásra, az önzetlenségre, és minden egyébre, éppen a legmélyebben érintik a keresztény önazonosságunkat, ha van nekünk olyan! Ha pedig nem, akkor valami mást érintenek elég mélyen, de a keresztény önazonosságot, azt egészen biztosan! Ezért is olyan nagyon lényeges, hogy megkülönböztessük a szeretetmohóságnak a jeleit, a tüneteit, attól a valódi, igazi önzetlen szeretettől, adástól, önátadástól, felelősségvállalástól, áldozathozataltól, szenvedést is vállaló élettől, ami a kereszténységnek sajátja.

Akkor pedig azt mondtam nektek a múltkor, hogy ezt most itt lezárjuk, és elkezdünk, ehhez kapcsolódóan egy új megközelítést. A lezáráshoz, engedjétek meg, hogy elolvassak egy verset. Ez a vers sokkal-sokkal frappánsabban kifejezi azt, amiről eddig beszéltem, és jó lezárása lesz a témának.

Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény, mit követelnek?

Bent, maga ura, aki rab volt odakint.

És én nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy. Még nem szeretsz.

Míg cserébe magadénak szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku nékem. Más kell már, semmiért egészen.

Két önzés titkos párbaja minden egyéb,

És többet kérek, azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg és fáradt vagyok.

Kívánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást elcsitíthass,

Már nem tudok mást, mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét,

És hogy a világnak, kedvemért, ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc, külön neked, míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan,

Addig nem vagy a többieknél, se jobb, se több.

Addig idegen is lehetnél. Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet.

Törvényen kívül, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, amikor nem akarom.

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd.

És én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.

Ilyenkor számomra, újból és újból kiderül, hogy a költők már sokkal előbb tudtak mindent, mint amit a tudomány leír, ezért érdemes sokat foglalkozni a költészettel, és az irodalommal, mert már minden meg van benne írva.

Akkor a másik, hogy ha befuccsol a szeretetmohóság, hogyha tudatosan vagy nem tudatosan, olyan tapasztalatra teszünk szert, hogy ez számunkra nem járható út, akkor van egy alternatíva. Ez pedig a hírnév, a hatalom, és a birtoklás. Azok az emberek, akik mér arról is lemondtak, hogy egyáltalán valahogy az emberi kapcsolatokban, vagy az emberi kapcsolatokon keresztül próbálják megkapni azt, amire szükségünk van, talán ők még sokkal sebzettebbek, mint azok, akik a szeretetmohóságban vannak. Ők lépnek át a másik irányba, és ők azt mondják, hogy ha már ezt nem kaphatom meg, vagy hogyha ezért túl sokat kell küzdenem, és örökös szenvedés az osztályrészem, akkor ne a kapcsolatot tegyük szorosabbá, hanem éppen a kapcsolatot lazítsuk. A kapcsolat lazításának, hogy ne függjünk semmiképpen másoktól, ez a mi kultúránkban a három klasszikus út: a hírnév, a birtoklás és a hatalom. Erről szeretnék egy picit beszélni. Amikor valaki úgy dönt, tudatosan vagy nem tudatosan, hogy ő inkább ebbe az irányba megy, akkor talán maga se tudja, hogy meghozott egy másik döntést is, ez pedig az, hogy nemet mondok a bensőséges emberi kapcsolatokra! Természetesen nagyon sok házastárs vagy házasság ebben a dinamikában mozoghat. Ez egy külön, roppant nagy nehézség! Mert, ha egy párkapcsolatnak is ez egy belső dinamikája, hogy muszáj, hogy én győzzek, muszáj, hogy én legyek a jobb, muszáj, hogy én legyek az erősebb, és a többi, akkor ez mindenképpen az intimitás ellen fog hatni. Ebben az esetben egy csomó minden, amiről én éveken keresztül beszéltem, hogy az érzéseket kifejezni, a másikat megérteni, együttérzőnek lenni, hitelesnek lenni, kifejezni a vágyainkat, akkor ez az egész lesöpörhető! Ugyanis minden, amiről éveken keresztül beszéltem, azt föltételezi, hogy az illető az emberi kapcsolatokon keresztül próbál valahogy előre lépni. Ha az én párkapcsolatom harc, akkor majd hülye leszek hiteles lenni, hülye leszek magamat megmutatni, az érzéseimet kimutatni, őszintének lenni, megérteni. Illetve egy picit meg akarlak érteni, de csak azért, hogy fegyver legyen a kezemben, hogy tudjam, hogy hol vannak a gyönge pontjaid! Tehát ez a másik irány, és nem gondolom, hogy többé-kevésbé ne kísértene meg bennünket az, hogy ezen a módon egy kicsit kárpótoljuk magukat, hogyha a megfelelő szeretet nem érkezik meg! Nőknek, akik így döntöttek, tudatosan vagy nem, lehet ez a klasszikus dilemmájuk: a hatalom, arra van szükség, mert a háttérben van sok félelem, sok szorongás, sok bizonytalanság, a biztonságérzet elvesztése. Nem az emberi kapcsolatban egy bizalmi, intim viszonyban keresem azt, hogy oldódhatna föl ez a feladat, vagyis hogy oldódhatna meg ez a konfliktus, hanem abban, hogy kell nekem egy erős pasi! Kell nekem egy erős pasi, aki legyen gazdag, jó pozíciója legyen, hírneve legyen! Ráhajtok! A helyzetnek ott van az óriási csapdája, hogy amikor van egy erős, hírneves, gazdag pasi, akkor ez az erős, hírneves, és gazdag pasi uralkodni akar rajtam! Ezt meg nem szeretem! Nemcsak, hogy nem szeretem, de közben meg arra vágyok, hogy úgy történjen minden, ahogy én akarom! Ez a kettő pedig, kizárja egymást! Ez a se veled, se nélküled. Mindet elkövetek azért, hogy papucs légy! Utána pedig, ha ez sikerült, akkor szerencsétlennek érzem magam. Vagy pedig megpróbállak téged megőrizni erősnek, hatalmasnak, és sikeresnek, és akkor attól szenvedek egy életen keresztül, hogy hozzád képest én egy vesztes vagyok, én vagyok a gyönge, a szánalmas és a kicsi! Na persze, ezt sem bírom elviselni! Ez ma, a mi kultúránkban, az ilyen irányba haladó nőknek, egy föloldhatatlan dilemmája! Végül is van bennünk egy ki nem mondott akarás, ez pedig az, hogy: A világ igazodjon hozzám! Én vagyok a főnök, és mindenki alakuljon az én képemre és hasonlatosságomra! Tanácsot és segítséget az ilyen ember nem kér, mert az a gyöngeség jele! Az egyenrangú kapcsolatok veszélyt jelentenek! Egyenrangú kapcsolatokban az ilyen ember nem szívesen él, állandóan azt keresi, hogy hol lehetne valamikor a másik fölé kerülni. Vagy pedig hajlandó behódolni, azzal a titkos vággyal, hogy lesz ez még másképp is! Azért hódolok be, hogy minden előnyt megszerezzek, ebből a behódolásból, és ha eljön a varázslatos pillanat, akkor legyőzlek!

Egy ismerősöm mesélte, hogy valakit odavett a céghez, aminek ő az egyik vezetője volt, és éveken keresztül az illető behódolt neki, és aztán ez az ismerősöm úgy döntött, hogy elmegy abból a cégből, és egy másik vállalkozásba kezd. Elmondta ennek a valakinek, akit ő hozott oda a céghez, és az illető két nap múlva, azzal fordult hozzá, hogy: Ugye akkor hétfőre, már nem lesz semmi, ott az íróasztalon? Szeretném én birtokba venni, hogyha te már elmész! Meséltem ezt nektek? Nem? És utána kiderült, ezalatt a két nap alatt, hogy kapott egy hallatlanul jó állásajánlatot ez a valaki, aki főnök volt ennél a cégnél, aki hozta azt a másikat. Vagyis kiderült, hogy mégiscsak olyan pozícióban van, amit ez a kisebb pozíciójú ember szeretne, hogy ez a nagy ember őt segítse! Amikor pedig bement, hogy elpakoljon az íróasztaláról, akkor azt mondta neki, hogy: Jaj, de örülök, hogy itt vagy, meghívhatlak ebédre? Na, ezek a játékok! Lehet, hogy vannak nektek is róla valamilyen tapasztalatotok, munkahelyi sztorik.

Aki ebben van, azt mondhatnánk, hogy egy vágy űzi, hogy uralkodjon, az uralkodási vágy, és egy félelem, hogy alávetettnek kell lenni.

A másik, a hírnév. A hírnév, hogy elismerjenek és csodáljanak. A belső logikája az, hogy megalázott nem szeretnék lenni. Ettől retteg, és nem akarja beismerni, hogy állandóan attól szorong, hogy megalázottnak kell lennie. Ezért aztán hírnevet akar, és sikereket. Így aztán lesz benne egy komoly hajlam, hogy másokat megalázzon! Ez párosulhat azzal, hogy a felszínen, nagyon csodál másokat! Mondjuk, hogy itt ül valaki, és azt mondja, hogy: Hát, ez a Pál Feri, ez egész jó! Ez nagyon tetszik nekem! De közben, ott hátul, keresed azokat a mondatokat, amibe belekapaszkodsz, és azt mondod, hogy: Na, ezt jól eltolta! Há-há! De béna volt! Belül játszol egy meccset, ami 1 óra, 15 percen keresztül arra a belső dinamikára megy ki, hogy hogyan tudsz engem, magadban megalázni, hogy hogyan látsz engem egy nyomorult valakinek. Amikor pedig fölismered ezeket a pillanatokat, akkor egy kicsit kihúzod magad: Hú, érdemes volt eljönni, hogy beégett! És én még észre is vettem!

A harmadik, a birtoklás. A birtoklásnak a nagy zsákutcája az, hogy aki mindig birtokolni akar, minél többet kell, hogy birtokoljon, ezért az egész életében güriznie kell. Vagy csalnia, lopnia, és hazudnia kell, akkor pedig az a veszély fenyegeti, hogy egyszer lebukik. Ez pedig a félelmet fogja erősíteni benne. Az ilyen ember, belső hajlamot fog átélni arra, hogy másokat kifosszon! Másokat nagyon sokféleképpen lehet kifosztani! Megvannak a kulturálisan bevett és legitim formái. Például az a valaki, aki állandóan azt nézi, hogy melyik Tesco, Auchan, Cora, és e három közül hol adnak valamit olcsóbban, mint máshol, és főleg hol tudom kiszúrni azt, hogy olyan olcsóan adják, ami nekik már biztos, hogy nem éri meg? Amikor megneszelem, hogy az előállítási árnál olcsóbban lehet valamit a Tescoban megvenni, akkor elmegyek, és kifosztom a Tescot! Bemegyek a Corába, és ha kell, ha nem, minél többet veszek, mert minél többet veszek, az a cégnek annál kevésbé éri meg!  És én egy kéjes örömmel tolom ki a két kocsit, amit most nem tudok bemutatni, és élvezem, hogy ma is sikerült egy multit kifosztani! Aztán másnap egy újabb vadászat történik, és megint kifosztok valakit! Nagyon sok olyan formája van a kifosztásnak, amely legitim a mi világunkban. Ilyen lehet az is, hogy sikerüljön úgy kárt tennem, hogy ne kelljen érte felelni! Ezt is nagyon szeretjük! Autós társadalom. Az a félelemmel vegyes, kéjes öröm, ahogy meghúzod a másikat, és el tudsz menni, és látod, hogy most nem fogsz lebukni. Körbenézel, és nincs itt senki! Nézed a visszapillantó tükröt, és látod, hogy ez be fog jönni! Otthagyod, meg van húzva! J Nem mondod el senkinek! Úgy állsz ki az autóddal, hogy egy kicsit így nekimész hátulról, hogy egy kicsit recsegjen a rendszámtábla. Amikor pedig hallod azt a reccsenést, akkor tudod, hogy a műanyagkeret összetört. Miért állt olyan közel? Elölről nem mész neki, mert ott a te rendszámtáblád van! Amennyire óvatosan mész előre, annyira lazán mész hátra! Az ilyen ember élete tulajdonképpen, folyamatos irigykedés! Hogyha egy kicsi bajt okoz másoknak, akkor nem szánja-bánja annyira! Na, erről többet nem akarok beszélni! Fölismerhetjük magunkon a tüneteket!

A mi világunkban a versengés fontos dolog! De nem mindegy, hogy hogyan versengünk! Létezik a sebzett ember versengése. Szeretném pontokba szedve elmondani, hogy a sebzett ember, hogyan verseng, és hogyan veszít folyamatosan.

1. A sebzett ember állandóan összehasonlítja magát másokkal. Mindig és folyamatosan. Tehát állandóan másokhoz méri magát, és csak a győzelem az elfogadható a számára. Éppen ezért mindig veszít, mert mindig lesznek nála jobbak! Ez pedig folyamatos veszteséget jelent.

2. Mindig a legjobb akar lenni. Mindig kivételes és különleges akar lenni. Például a párválasztásban is. Lehetnek olyan férfiak és nők, akik arra vágynak, hogy a legjobbat válasszák, a legtutibb pasit, és a legjobb nőt. Ezért 20 évesek, 25, 30, 31, 32 évesek… Itt már lelassul az élet, a szorongások nőnek, de még mindig úgy látja, hogy még mindig várnia kell az igazira, de az igazi nem pusztán csak az az álomkép, nemhogy az igazinak kell lennie nekem, hanem objektíve a legjobbnak kell lennie! Tehát, hogy bárki, aki látja az utcán, hogy ki van mellettem, annak eszébe jusson, hogy az enyém rosszabb! J Ezért annak a pasinak nagyon tutinak kell lenni, és annak a nőnek, minimum szexbombának kell lenni, és közben nagyon okosnak is kell lennie, és nagyon szolgálatkésznek is, és ennek is rögtön ki kell derülnie. Még az utcán is! J Sok ember rejtett fantáziái végül is, erre irányulnak! Aztán pedig persze a kín nagy, a hiány elviselhetetlen, így hát megházasodik egy kicsit gyöngébbel! J Az elégedetlenség borítékolva van, mert mindig lát egy kicsit jobbat! Amikor valaki azt mondja, hogy tulajdonképpen a feleségem bejön, csak az orra! Van a Rozi, a Rozinak viszont pont olyan az orra, mint amilyet szeretnék, ezért a Rozit szeretném meghódítani, mert kell nekem a Rozi orra! De csak az orrát nem tudom megkapni, ezért kell az egész Rozi! Aztán a feleségem meg öregedik, hm-hm… J Itt jönnek a komoly bajok! Már van itt két ránc neki, és igaz, hogy még csak akkor van, amikor mosolyog, meg ha sír, de már van! Hú-ha! Akkor kell keresnem egy olyan nőt, akinek még nincs ránca, még akkor se ha nevet! Ilyen nő akkor van, hogyha már úgy lehúzták a bőrét, tehát már ilyen Michael Jackson szindrómája van… Most megnéztem egy amerikai filmet, úgy egészen véletlenül… Tényleg! Mentem az utcán, és pont egy mozi volt így az úton! J Nem lehetett kikerülni, próbáltam, de nem ment… Pattogatott kukorica árusok vezettek így föl, na és megnéztem ezt az új filmet, ami a második része annak, hogy… Hát gondoljátok, hogy emlékszem a címére? Hát azért annyira nem volt jó film! J Tessék? Hát tudtam, hogy valakinek be fog jönni! Vejedre ütök 2. Pattogatott kukoricával mindent ki lehet bírni! J Ülök egy nagyon jó moziban! Az volt a Pesti Műsorban, hogy jobb, mint az első rész! Hát már ne haragudjatok, de a hit nagy dolog! Tehát elmentem, és megnéztem, bár ne tettem volna, nem a filmet, mert a film, azt még vállalom… de Barbara Streisandot! Hát tudjátok, az az arc! Egészen megrendítő! Ezért érdemes megnézni ezt a filmet, hogy milyen az, amikor valaki nem tud azzal mit kezdeni, hogy mit tudom én hány éves. Katasztrófa, ahogy kinéz! Hihetetlen! Tehát tényleg a Michael Jackson hozzá képest egy természetességnek a szobra, és szinte, hogy megszületett, olyan! J Szóval, elindul a nagy versengés, és akkor olyan nőt kell találni, például egy olyan nőt, aki nem öregedik! Ez szerintem nem lehetetlen! Nem? Csak nagyon akarni kell! J És ha valaki be van állítva a győzelemre, akkor… Na, jó!

3. Csak én lehetek a győztes, és más ne legyen! Ez a sebzett versengés. Valójában, nem is csak arra vágyok, hogy én győzzek, hanem arra, hogy te veszíts! Jólesik nekem látni, hogy te vesztesz! Ha igazán őszinte vagyok, akkor be kell ismernem, hogy tetszik nekem a te vereséged, és duplán szüretelek! Egy kicsit örülök a győzelemnek, és nagyon örülök, hogy közben nagyon sokan vesztettek! Minél többen veszítenek, annál jobban érzem magam! Ennek is vannak nagyon finom formái, például az, amikor valakiről rosszat mondok, valakinek rossz hírét keltem. Valakit bemocskolok, egy kicsit jobban, mint ahogy azt gondolom, hogy én piszkos vagyok! Ez ma, a politikai közéletnek az egyik klasszikus történése. Hogy lehet másokat egy kicsit jobban bemocskolni, mint amilyen piszkos én vagyok? ha pedig sikerült másokat is egy kicsit bemocskolnom, akkor máris jól érzem magam! Nem a győzelem a fontos annyira, hanem hogy te veszíts, és akkor jól érzem magam!

4. Az ilyen versengésre az áll, hogyha döntenem kell, a kapcsolat és a győzelem között, akkor a győzelmet választom! Inkább győzök, és menjen tönkre a kapcsolat! Majd találok valaki mást!

Akkor, erről többet nem akarok beszélni, csak fontosnak tartottam, hogy megemlítsük.

Na, és most. Ezt most nehezen vezetem be, mert egy ilyen nagyobb összefüggést szeretnék elétek tárni. Ez pedig az, hogy különböző szempontokból nézzük meg, hogy milyen ellentétek, milyen, az ellentétekből származó feszültségek, paradoxonok és ellentmondások azok, amelyek keresztül-kasul szövik az életünket és a kultúránkat, amely ellentétek és feszültségek, a sebzettségek hátterében is ott vannak. Valamit ezekkel az ellentétekkel kellene kezdeni! Azt merem állítani, hogy a sebzettség a szeretetmohóságban, abból fakad, hogy valaki, bizonyos ellentéteket, feszültségeket, konfliktusokat, a személyiségében nem tudott megoldani. Ezt állítom, de közben ezek az ellentétek és feszültségek nemcsak az egyes emberben vannak, hanem a kultúránkban is. Ráadásul, most egy olyan kultúrában élünk, amely az egyes ember ellentmondásait, és feszültségeit, és konfliktusait, még fölerősítik, és bennünket még jobban ellehetetlenítenek! Ezért, ezekkel az ellentétekkel próbálunk valahogy együtt élni, egészen pici korunktól kezdve, és közben egy olyan világban élünk, amely úgy tárja és hozza elénk az ellentétekben való élésnek a kényszerét, hogy nem tudunk ennek megfelelni. Ezért ma, szinte mindenki, kisebb-nagyobb mértékben szenved és nyűglődik. Szeretnék különböző megközelítéseket mondani, és előre elnézést kérek, ha ez így elsőre egy kicsit unalmasnak tűnik majd.

1. Léteznek klasszikus, kulturális ellentétek, amelyek mondjuk, és így is mondhatnánk, egy, a mi hagyományos, zsidó-keresztény kultúránk, és a posztmodern kultúra között vannak. Úgy is mondhatnánk, hogy mondjuk a modern kultúra, meg a mai kultúra között feszülnek. Ezek az ellentétek, mára szinte ellentmondássá váltak. Csak felsorolásszerűen szeretném elmondani őket, és ezeket megtaláljátok Hankiss Elemérnek, a Proletár reneszánsz című művében.

Szeresd felebarátod! – Szeresd önmagad!

Áldozd föl magad! – Valósítsd meg önmagad!

Korlátozd a vágyaid! – Éld ki szabadon a vágyaid!

Légy becsületes! – Légy sikeres!

Dolgozz keményen! – Élvezd az életet!

Élj takarékosan! – Fogyassz!

Becsüld meg, amid van! – Szerezz minél többet!

Teljesítsd a kötelességed! – Védd meg, érvényesítsd a jogaid!

Engedelmeskedj! – Légy független!

Fogadd el a sorsod, a helyed! – Törj ki a sorsodból, hódítsd meg a világot!

Becsüld a régit, a hagyományt! – Keresd az újat!

Törődj másokkal! – Magaddal törődj!

Az élet szenvedés. – Az életet élvezni kell!

A cél, az üdvösség! – A boldogság a cél!

Higgy az örök életben! – Egyszer élünk!

Bűnös vagy! - Ártatlan vagy!

Ezt csak föl akartam sorolni, és ebben pontosan benne vagyunk. Az az ember is benne van, teljesen, idáig, aki nem a keresztény szubkultúrában nevelkedett föl. Azért, mert olyan kulturális gyökereink vannak, hogy attól még az sem tudja teljesen függetleníteni magát, aki egy teljesen profán szubkultúrában nőtt föl. Ezt ma még nem tudjuk megtenni, már csak azért sem, mert a személyiségünk hihetetlenül lassan változik, generációról-generációra. Olyan gyorsan változott a világ, hogy ehhez képest a személyiségünk alakulása, mindenképpen nagyon-nagyon lemaradt, és a személyiségünknek sok tízezer éves gyökerei vannak. Hiába azonosulunk a fölszínen, ilyen posztmodern, akármilyen, euróatlanti értékrenddel, azért a szívünk mélyén, hihetetlenül mélyen gyökerezünk a zsidó-keresztény kultúrában! Ezt mindenki pontosan érzékeli, és ezzel az ellentmondással, nagyon nehezen birkózunk meg! Ez a szociológia felől, amit el lehet mondani erről az ellentmondásosságról. Most nézzük meg a szociálpszichológia felől, ugyanezt a jelenséget! Azt hiszem, hogy 7 évvel ezelőtt mondtam el ezt nektek, amikor Ericssonnak a személyiségfejlődés modelljéről beszéltünk. Ma ezt már keresztül-kasul, mindenhol lehet olvasni, biztos ismeritek is. Miről van itt szó? Csak néhány mondatot akarok itt mondani, hogy ezt is lássátok, aztán tudjatok bogarászni majd, ti magatok. Ericsson azt mondja, hogy a személyiségfejlődés egy életen keresztül tart, és ez egy nagyon nagy újdonsága volt, hogy kimondta, hogy a halálunk pillanatáig beszélhetünk a személyiség fejlődéséről, és a személyiségfejlődésnek a lényege az, hogy a különböző életszakaszaink, egy-egy ellentmondást hordoznak magukban. Ez az ellentmondás törvényszerű, és az ellentmondás a szükséges hajtóerőt és energiát biztosítja nekünk, hogy a következő személyiségfejlődési fázisba tudjunk lépni. Ezért az ellentmondásnak a két szelete: látszólag az egyik a jó szelet, mondjuk a magzati kor, meg az első néhány hónap a bizalomnak az ideje, szemben a bizalmatlansággal. Látszólag a bizalomnak kellene teljes győzelmet aratnia a bizalmatlanság fölött, azonban Ericsson azt mondja, hogy ez nem reális! A reális az, hogy a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a maga szerepe, a személyiségünk fejlődésében. Ha valaki tökéletesen legyőzné a bizalmatlanságot, akkor abba belepusztulna, ez nyilvánvaló! Ezért valamennyi bizalmatlanságra szükségünk van, és amikor valaki az egyensúlyt megtalálja a kettő között, ez mindenképpen egy krízisen keresztül megy, egy normatív válságon keresztül, amiről a múltkor beszéltünk, és amikor itt valami egyensúly kialakul, de úgy, hogy az egyik részt nem pusztítottuk el a másik javára, hanem valahogy kitaláltuk, hogy tudunk ebben a dinamizmusban élni, akkor lépünk egyet a következő szintre. Ezért lehetséges az, hogy valaki. Akár már az elsőben is sebződik, vagy a másodikban vagy a harmadikban, de az mindenképpen biztos, hogyha valaki sebződik az elsőben, akkor ez a sebzettség az összes többire is vonatkozóan, negatív hatással lesz. Ez tuti biztos! Tehát nem az a cél, hogy az egyik győzzön a másik fölött, hanem hogy valahogy ebben a dinamikában túljussunk ezen az ellentéten úgy, hogy ez az ellentét sohasem szűnik meg teljesen, csak tudtunk vele valamit kezdeni. A sebzett ember az, aki ezzel az ellentéttel nem tud mit kezdeni! Ahogy erről eddig beszéltem, mindenki fölött győzni akar, és közben azt akarja, hogy mindenki őt szeresse, és az illető ezt nem tudja föloldani. Mondom ezeket a fázisokat, csakhogy egyszer halljátok, hogyha valaki ezt nem ismerné.

1. Bizalom és bizalmatlanság.

2. Kezdeményezés és bűntudat.

3. Alkotókészség és kisebbrendűségi érzés.

4. Önazonosság és az önazonosság elvesztése.

5. Meghittség és elszigetelődés.

6. Eredményesség és eredménytelenség.

7. Egység és kétségbeesés.

8. Az integráció és a reményvesztettség. Ez az életkorunk, vagy az életutunk legvégének a komoly feladata, hogy a végén békében megyünk-e el, kibékülve az egész életutunkkal, vagy valamiképpen belehullunk egy reményvesztettségbe, és nem tudjuk, hogy mi lesz velünk és mi lesz majd utána. Ezek tehát olyan feszültségek, amelyek kiiktathatatlanok az emberi életútból. Sőt, hozzátartoznak, sőt, ezek viszik előre az emberi életet, akkor, hogyha ezekkel a feszültségekkel és ellentmondásokkal tudunk valamit kezdeni. Ericsson azt is mondja, és ez nagyon fontos még, ezért nevezhető ez mondjuk pszichoszociális modellnek, mert azt mondja, hogy ez úgy is leírható, hogy az embernek a személyes szükségletei és vágyai, és törekvései ütköznek egy kulturális, egy társadalmi, családi igénnyel, elvárással, szabállyal, vagy törvénnyel. Tehát a személyiségfejlődést nem önmagában nézi, hanem a kultúrával való összefüggésében. Emlékeztek? Azt hiszem, hogy két évvel ezelőtt beszéltünk a félelem alaptípusairól, hogy mindannyian a félelemnek valamilyen alaptípusába tartozunk. Akkor próbáltam elmondani, hogy mindegyik alaptípusnak van egy ősdilemmája, egy olyan ellentmondás, amit az illető nem tud feloldani. Megint csak, fussunk át ezen!

1. A skizoid, fél attól, hogy önmagát átadja valaki másnak, hogy önmagát el fogja veszíteni. Igen ám, de minél jobban eltépi magát másoktól, hogy önmaga legyen, annál kevésbé tudja megmondani, hogy ki is ő. Ezért szüksége van másokra, hogy másokkal való kapcsolatában ki tudja mondani, hogy ki vagyok én, azonban ez állandóan azt a fenyegetettséget jelenti, hogy elvesztem magam. E kettő között őrlődik a skizoid. Magam akarok lenni, de szükség van a másikra, de ha a másikhoz megyek, akkor meg attól félek, hogy elvesztem magam. Az ellentmondás nem oldható föl, a skizoid számára!

2. A depresszív, fél attól, hogy önmaga legyen. Mi az ellentmondás? Az, hogy szükségem van rád! Azt akarom, hogy szeress, mert akkor életben tudok maradni! De ha én életben maradok azáltal, hogy te szeretsz, ennek komoly ára van, mert le kell mondanom a saját akaratomról, de ezt meg nem akarom! De mindig, amikor a saját akaratomat előveszem, akkor az a félelmem jön elő, hogy majd nem fogsz engem szeretni, ezért lemondok róla. A kettő között pedig, óriási feszültség van, és nem oldódik föl!

3. A kényszeres mitől fél? A változástól! A kényszeres ősdilemmája az, hogy ahhoz, hogy biztonságban legyek, és mindent valahogy konzerválni tudjak, és ne legyen a változástól fenyegetettség érzésem, ehhez kontrollálnom kell a világot, a környezetemet, a kapcsolataimat, és önmagamat. Igen ám, de minél inkább kontrollálok mindent, annál kevésbé tudom azt tenni, amit igazán szabadon szeretnék! Végül, egy súlyosan kényszeres ember, az egész életét azzal tölti, hogy szabad legyen, és biztonságban legyen, kontrollálja az egész életét, folyamatosan! De így már semmi ideje nem marad arra, hogy éljen!

4. A hiszteroid, aki pedig attól fél, hogy egyszer csak megáll az élet, és nem lesz több fejlődés és változás. Ő pedig, még attól is retteg, hogy a realitással szembe kelljen néznie, mert a realitás, valamiképpen azt jelenti, hogy ahhoz igazodni kell, az valami fix dolog! Tehát ő utálja a realitást, és ezért elkezd a saját, belső világában élni! Ezért egyre jobban elszakad a realitástól. Mi lesz ennek a következménye? Rengeteg pofont kap a világtól! Ezt azonban nem akarja, ezért próbál reális lenni, de ez megint azt a fenyegetettséget hozza a számára, hogy hú-ha, igazodni kell, valamit fixnek kell venni, és abból menekülni akar, ezért megint a saját álomvilágába menekül.

Vagyis, mindannyian, a személyiségünk mélyén, hordunk egy ilyen ellentmondást. Fritz Riemann beszél erről.

Ha a kultúránkat és a sebzettségünket nézzük, akkor a következő ellentmondásokra találunk. Ezeket most egy picit jobban ki fogom fejteni.

1. A mi kultúránkban hallatlan nagy érték a versengés, és a siker. Ha valaki kiszáll a nagy menetből, az megnézheti magát! Nemcsak az önértékelése miatt, hanem azért is, mert ha valaki kiszáll, akkor nem jut hozzá az élet fönntartásához szükséges alapvető javakhoz. Akkor neki fizikailag annyi! Igen ám, de miközben hatalmas érték ez, hogy megálljuk a helyünket, hogy sikeresek vagyunk, hogy képesek vagyunk az érdekeinket érvényesíteni, ez egy egyre nagyobb ellentmondást hoz azzal, hogy szeretnénk valakit szeretni. Szeretnénk legalább valahol megpihenni, legalább valahol nem küzdeni, és nem harcolni! Egy olyan helyet, ahol legalább egy valaki van, aki szeret, akitől nem kell félnünk, hogyha elengedem magam, akkor legyőz! Mondjuk egy baráti kapcsolat, vagy egy házastársi kapcsolat, talán lehetne az, de… a kettő között, a mi világunkban, kultúra adta, föloldhatatlan feszültség van! Mindkettővel kapcsolatban egy olyan benyomásunk van, hogy egy olyan mély szükséglet, amiből, ha valamelyiket elveszítjük, akkor valami nagyon súlyos veszteség ér! Ezért ember legyen a talpán, aki meg tudja azt tenni, hogy az életének bizonyos területein verseng, harcol és küzd, és az életének pedig más területein, lemond erről! Ahhoz nagyon-nagyon árnyalt, integrált személyiségnek kell lenni, erős énnel kell rendelkezni, bírnia kell tudni veszíteni, tudnia kell, hogy mit jelent az, hogy a csatavesztés szentsége, hogy egy vitában ne föltétlenül övé legyen az utolsó szó, hogy aznap az történjen, amit a felesége szeretne, hogy egy hétig az történjen, amit a felesége szeretne, hogy egy időszakon keresztül az történjen, ami most a felségének jobb. Ami nagyon megnehezíti ezt, az az, hogy ami az én sikerem, az a másik kudarca! Ha én ezt nem tudom föloldani, akkor ebbe beleroggyanok! Hogy képes vagyok-e úgy törekedni a sikerre, hogy az a másiknak ne legyen kudarc? Erről jó pár évvel ezelőtt beszéltem, hogy a párkapcsolat arra a logikára épülne, hogy hogyan tudunk együtt nyerni.

2. A szükségleteinket, a vágyainkat ez a kultúra, hihetetlenül fokozza. A reklám azt a célt szolgálja, hogy minél jobban fölbátorítson bennünket arra, hogy vágyakozzunk minden felesleges dolog után. Közben pedig, minél erősebbek a vágyaink, annál jobban tapasztaljuk azt, hogy egy csomó mindent nem tudunk elérni! Ez pedig egy föloldhatatlan feszültséget jelent a ma emberének! Minél jobban belemegyek ebbe, hogy az is kell, ez is kell, meg amaz is kell, és tényleg, ez nekem miért nincs, és a másiknak már van, annál nagyobb lesz a veszteségtudatom! Azonban, hogyha lemondok arról, hogy én is vágyakozzak mindazok után, ami után mások vágyakoznak, akkor is vesztes vagyok, mert akkor nem lesz egy csomó mindenem, a másiknak meg már van! Nem mondhatok le egyikről sem! Akarom azt, amit mindenki más akar, meg amit a reklámban látok, de közben nem akarom a veszteségélményt! Föloldhatatlan feszültség! Úgy látom, hogy ma a legtöbb ember ettől, igen-igen szenved. Éppen néhány nappal ezelőtt beszélgettem valakikkel, akik elmondták azt, hogy milyen hihetetlen ellentmondás van a szüleik életformája, és az ő vágyaik között. Hiába látják azt, hogy a szüleik fölnevelték őket egy szoba-konyhában. Ők, most visszagondolva, azt mondják, hogy tulajdonképpen a számukra, ez az élet jó volt! Nekik boldog gyermekkoruk volt a szoba-konyhában! Ők köszönik szépen, de jól érezték magukat, megkapták azt, amire az élethez szükség van! De ezzel együtt arról beszéltek, hogy közben pedig egy teljesen természetes vágy él aziránt, és nemcsak, hogy ne szoba-konyhában éljenek, hanem, hogy az a minimum, hogy úgy kezdjük el a házasságunkat, hogy már minden előre eltervezett gyereknek legyen külön szobája. Ennek a dinamikáját, szerintem a saját bőrünkön érezzük! Ezért a ma embere, szinte állandó veszteségben él, ami azért van, mert állandóan akarja azokat a vágyakat, és a szükségleteket, amelyeket a kultúra számára hoz. Azért nézem ám, magamat is, meg a keresztény testvéreimet is, hogy mondjuk, milyen kocsik állnak a vasárnapi Szentmisén a templom előtt! J Ezzel, éppen elég jól meg lehet nézni azt, hogy a szükségleteink, milyen döbbenetesen kultúrafüggők! Most azon túl, hogy egyébkánt egy csomó okos dolgot tudunk mondani, 25 logikus érvünk van, hogy miért a 8 légzsákos cuccot vettük meg, x millióval sokkal drágábban! Ezt mindig meg tudjuk indokolni! Ott, ahol elvileg a szegénység kincs és érték, a kereszténységben ez így lenne elvileg, megnézném azt, hogy ezt hol élik úgy, ahogy elvileg ez a kereszténység lényegéből fakadóan van. Alig valahol! Ma, egy keresztény ember számára is, a szegénység, inkább szégyen, mintsem, hogy érték! De hogy ezt így éljük meg, ennek semmi köze a kereszténységnek, hanem a kultúránkhoz van köze! Mutassatok nekem boldog, szegény embereket!

Ide tartozik még az is, hogy természetesen, ha fölfokozott vágyaink vannak, akkor pontosan tudjuk, hogy rengeteg kudarc fog bennünket érni. Azonban, ez komoly félelemmel tölt el minket, és nem szívesen látjuk be, hogy kudarcra ítéltük magunkat.

3. A ma kultúrája hihetetlen erővel hirdeti, hogy szabad vagy, valósítsd meg magad, és az összes többit. Légy független, és autonóm! Magadban bízz! Valósítsd meg az életed! És a többi. Ezzel szemben mi áll? A korlátok, a realitások! Az, hogy minél inkább tartjuk magunkat szabadnak, annál inkább szembesülünk azzal, hogy van egy csomó korlátunk! Ezek a korlátok pedig egyszerűen föloldhatatlanok! Mert megöregszünk, mert betegek leszünk, mert a sikerhez kell egy csomó szerencse, mert az sem mindegy, hogy milyen családban születtünk, hogy elég csak néhány 10 kilométerrel odébb születni, és sokkal kevesebb esélyünk van. Hogy mindaz, amire úgy hivatkozunk, hogy esélyegyenlőség van, és hogy szabadon valósítjuk meg azt, hogy sikeresek vagyunk, egészségesek és boldogok, ennek egy csomó reális korlátja van. Rengeteg! És ezek a korlátok a realitásokhoz tartoznak! A dilemma azonban az, hogy minél inkább elfogadom ezeket a korlátokat, látszólag annál kevésbé tudom magamat megvalósítani! Mert akkor beismertem azt, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket sosem érek el, sosem valósítok meg, hogy sosem fogok tudni mindig boldog lenni, bizonyos dolgokat sosem sikerül majd teljesítenem, és a többi.

4. Ez egy ilyen klasszikus, kultúrából fakadó dilemma, az önmegvalósítás és az önátadás között van! Ez talán, az egyik legégetőbb ma! Ugyanis, szinte nincsen olyan elfogadott kultúrformája a mi világunkban annak, hogy valaki önfeledten átadja magát valaminek! Szinte nincs ilyen! Az emberi kapcsolatokban, ez szinte hiányzik, nincs! A vallás megteremtett egy ilyen kultúrát, hogy azok, akik szeretnék egy kicsit magukat átadni, a keresztény valláson belül, ezt nagyon jól megtehették. Ma azonban, ez hogy tehető meg? Ma úgy tűnik föl, hogyha valaki átadja magát, akkor az egy nyomorult, pipogya fráter, egy nulla, egy senki, egy gyönge, egy, aki lemondott arról, hogy valaki legyen! Mondjuk az a nő, aki képes boldog lenni, és önfeledten boldog lenni abban, hogy ő édesanya. Ez ma, nyilván egyre ritkább lesz! Ma az édesanyaság, mint egy kulturálisan adott szerep, nem hordozza azt a beteljesülést, hogy csak nyugodtan, önfeledten menjél bele, és ezáltal boldog leszel! Nem jelenti ezt! És egy csomó minden még nem, ami régem így volt! Sőt, az önátadás, sajátosan, kulturális kirekesztéssel járhat! Ez azt jelenti, hogy amikor az ötgyerekes anyuka megy a metrón, akkor mondjuk nem tud úgy elmenni a Moszkva tértől az Örsig, hogy legalább egy valaki ne szóljon be neki! Hogyha ismertek sokgyerekes családokat, akkor nem döbbentek meg azon, hogy mit kell átélnie ma egy anyukának akkor, hogyha 4-5 vagy 6 gyerekével együtt megy, ebben a világban! Hogy beszólnak neki! Ma, az efféle önátadás, kifejezetten pejoratív! Egy papot vagy nem értenek, vagy azt gondolják, hogy megbolondult! Vagy azt, hogy: Valahol, ez biztos megéri neki! J Az lehetetlen, hogy stikába, valahogy, ahogy mi nem tudjuk… Kihívtak egy haldoklóhoz… és most akkor majd elmondom ezzel azt a kulturális sebzettséget. Elmegyek egy haldoklóhoz, aki elvileg azért hív, mert éppen készül elszállni, ebből a világból. És miről beszélgetünk egy órán keresztül, ahelyett, hogy őróla lenne szó? Arról, hogy hát azért a papok, meg a papság, hát azért egy kicsit lehetnének őszintébbek, és azért kimondhatnák azt, hogy ez miért éri meg nekünk! Mert így ám nehéz bennünk bízni! Mondja a haldokló. Most nem hülyéskedek! Ez néhány nappal ezelőtt volt! Végig kellett hallgatnom az ő kritikáját, azért, hogy eljussunk egyáltalán őhozzá! Mert azért ez a pap, azért ez nagyon gyanús! Teréz anya is, nagyon gyanús! Nem lehet itt egy ilyen, rejtett hatalomvágy? Hogy mégiscsak egy ilyen szerzetesrendet alapított, ez nagyon gyanús! Ma, ha valaki ilyen életutat választ, akkor nem hiszünk neki!

Az önértékelés nagyban az önmegvalósításhoz kapcsolódik. Ha valaki csak egy anya, ha csak egy pap, ha csak egy nem tudom én mi… Mondom ennek a párját is. Beszélgetek jegyesekkel. A férfi pedig azt mondja egészen váratlanul, hogy őneki tulajdonképpen az a vágya, hogy egy boldog családapa legyen! És gondoljátok, hogy a leendő felesége ennek örült? Nem örült neki! Hanem kifejezte azt, hogy ő azt gondolja, hogy a férje egy ilyen kis tutyi-mutyi, egy ilyen béna fickó, és hogy sokkal jobban szeretne egy olyan férfit, aki persze mindezt megcsinálja otthon a családdal, de azért legyen sikeres is, kevés munkával, meg azért legyen otthon is! De azért legyen becsületes is! Mondjuk, hogy ti nőként megelégedtek-e egy olyan pasival, aki egyszerűen szeret otthon lenni, és a gyerekekkel játszani? Elég nektek egy ilyen pasi? Dehogy elég! Szánalmasnak tartotok egy ilyen ürgét! Jól mondom? J Most ne az irreális álmaitokat hozzátok ide, hogy hát igen, ha egy ilyen férjem lenne! Ha ilyen férjed lenen, akkor két hét után megunnád! Tűnjön már el dolgozni egy kicsit, hát mit vasutazik? Hát hülyébb, mint a gyerekem! Mert, hogy a gyerekem önfeledten játszik két órát, de hogy a férjem! Hát, amikor elmegyek a játszótérre és beszélgetek az asszonypajtásokkal, hát mindenki elmondja, hogy az ő férje így és így, és akkor miről tudok én beszámolni? Hogy vettünk egy új pikó rendszert? Fölújítottuk a kis vasútpályánkat? Vagy hogy képzeld, a férjem kitalálta azt, hogy öt centivel fúrjuk lejjebb az előszobában a fogast, mert úgy sokkal esztétikusabb! Az én férjem ilyen! És hogy képzeld el, hogy hétvégén azt mondta, hogy: Drágám, te csak tévézz, én majd kiporszívózok! J Na én azt megnézem, hogy hol vagytok boldogok egy ilyen pasival! Amíg a férfi kiporszívózik, addig ti nézitek ezeket a szappanoperákat, amikor így a macsók motoroznak, meg minden. J

Akkor most eljutottunk oda, hogy beszéljünk a sebzettség alapdilemmájáról. Így találjátok meg, ha utána akartok olvasni, hogy a neurózis pszichodinamikája. De szerintem, ezzel nem érdemes nagyon törődni, tehát beszéljünk a sebzettségről, és akkor sokkal otthonosabban érezzük magunkat! A sebzettség abból fakad, hogy a kicsi ember, akármilyen kicsi korától kezdve, egyszer csak egy feszültség kelős közepén találja magát. A legklasszikusabb ősfeszültség abból adódik, hogy az anyukám azt kéri tőlem, hogy… nekem meg nincs hozzá kedvem. Egy pici gyereknek pedig egy csomó olyan dologhoz van kedve, amit az anyukája nem akar! És egy nagyobbnak meg pláne! Ebből pedig kialakul egy feszültség, és innen jön az ősfélelme, minden sebzett embernek, hogy ha most azt csinálom, amit én szeretnék, akkor elvesztem anyukám maradék szeretetét is. Ezért aztán ettől félek, és inkább azt teszem, amit az anyukám akar, és ez még nem volna a sebzettség kiváltó oka, de mit csinál a pici ember? Azt mondja, hogy akkor leszek igazán biztonságban, és fogom tudni tényleg azt csinálni, amit az anyukám szeretne, ha elfojtom azt amit én szeretnék! Az elfojtás legjobb módszere az, hogy ilyet én nem is gondolok, ilyet nem is érzek, ilyen vágyam nincs is, ilyen ösztön nincs bennem, és az egésszel csináljunk valami olyasmit, ami, mintha nem is lenne! Amikor pedig a gyerek ezt megtanulja, mert hosszasan ebben a félelemben vagy fenyegetettségben él, akkor sikerült egy sebzett személyiséget növeszteni. Ezt a sebzettséget pedig a felnőtt korára átörökíti, és ez a sebzettség őt folyamatosan szeretetmohóságra, vagy pedig hatalom, és a többi irányba löki. Az alapja egy ellentmondás, egy olyan feszültség, amit a gyerek nem tud föloldani! Ahhoz, hogy ettől a feszültségtől megszabaduljon, azt a stratégiát választja nem tudatosan, hogy az egyikről teljesen lemond, de a lemondás lényege az, hogy azt elfojtja! Ez az egész folyamat, nem is tudatos! Ezért van az, hogy mi felnőttként már csak azt látjuk, hogy boldogtalanok vagyunk, hogy valami nem stimmel, hogy mohók vagyunk, és tényleg rám is érvényes ez, és nem értjük, hogy ez miért van! Nem értjük, hogy mi történt velünk, és mikor történt ez velünk? A gyógyulás útja az, és nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondani, hogy valamennyire vissza kellene menni oda, ahol ez az őssebződés történt! Enélkül, elég nehéz! Felnőttkorban már csak azt vesszük észre, és ezekről a dilemmákról már sokat beszéltem, hogy meg akarok neked felelni, de azt szeretném, hogy az történjen, amit én akarok! Azt akarom, hogy szeress, de mégis azt szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogy én szeretném! Ezeket most már nem ismétlem el. Ez a neurózis pszichodinamikája, nagyon egyszerűen.

Akkor most nézzük meg, hogy mi ennek a következménye!

1. Ha ez a döntés, hogy az egyiket akarjuk, és a másikról lemondunk, úgy, hogy azt elfojtjuk, nem tudatosan történik, akkor ennek nagyon komoly árát meg kell, hogy fizessük! Ha a döntés tudatosan történik felnőtt korban, mondjuk egy újradöntés formájában, például rájövök arra, hogy szeretnék neked megfelelni, és közben, hogy van saját akaratom, és azt is érvényre akarom juttatni, akkor felnőttként hozhatok egy döntést, hogy valamelyiket választom. Ha tudatosan szembenézek a veszteségekkel, akkor egészségesen tudok élni. Ha le tudom tenni a másik oldalon azt, amit ezáltal a döntés által már sosem fogok megnyerni. És ilyen döntéseket újból és újból, nemcsak lehet, de szoktunk is hozni! Például egy házastársi kapcsolatban, nem úgy van az, és ti ezt sokkal jobban tudjátok, mint én, hogy egyszer kell dönteni, mert ez sosincs így, hanem az ember egy ilyen spirál alakban halad előre, és újból és újból, meg kell hoznom ugyanazt a döntést. Ez azt jelenti, hogy 20-30-40-50-55-60-80, vagy akárhány évesen, újból döntenem kell a feleségem vagy a férjem mellett, és újból szembe kell néznem, és át kell éljem azt a veszteséget, ami az összes többi ember elvesztésével jár. Ezek közül, emeljünk ki egy valakit, akibe éppen szerelmes vagyok, és aki nem a házastársam. Ezt a döntést, újból és újból, tudatosan meghozhatjuk! Ha pedig tudatosan meghozzuk a döntést, akkor egészségesen tudunk újból élni! De annak az az ára, hogy a veszteségekkel szembe kell néznem, és tudnom kell azt elviselni! A neurotikus embernek a csapdája ott van, hogy gyönge, és ezt a veszteséget nem bírja elviselni. Nincs elég erős én! Ha pedig nincs elég erős én, akkor annak mi lesz a következménye? Hiába próbálna dönteni, a veszteséget nem viseli el, és ezért nem dönt, ezért pedig az élete, egyre boldogtalanabbá válik! Közben pedig egy újabb dilemma fölmerül, amiről a múltkor beszéltünk, hogy mi tudná megerősíteni az ént? Az elköteleződés! Az elköteleződés mentén az én föl tudna épülni! Igen ám, de a neurotikus ember állandóan a dilemmában él, és nem mer elköteleződni, mert nem tud a veszteséggel mit kezdeni! Ezért nincs elköteleződés, mert azt elodázza, ezért nem alakul ki az erős én, ezért egyre rosszabbul lesz. Ez kicsiben vagy nagyban, ma a legtöbb emberre áll! Nem az tesz bennünket tönkre, hogy veszteségeink vannak, hogy adott esetben azt mondom, hogy ezt nem választom, és egy életre lemondok róla, mert ettől még bőven tudunk boldog életet élni! Akkor leszünk boldogtalanok, ha az ezzel járó veszteséggel nem tudunk mit kezdeni, és közben pedig a másik, amit megnyertünk, nem tölt el örömmel! Akkor hiába minden!

2. Látszólag, megoldás lenne az, hogy mind a kettőt egyszerre választjuk. A bölcs ember, nem így jár el? Kérem mind a kettőt! Kérem a férjemet is, meg a szeretőmet is! Nem? A feleségemet is, meg a barátnőmet is!  Akarok becsületes is lenni, meg mindig sikeres lenni! Na most úgy tűnik, hogy a bölcs ember mind a kettőt egyszerre akarja, de mi történik ilyenkor? A lélek úgy működik, hogyha mind a kettőt egyszerre akarom, akkor mind a kettő felé komoly gátlásaim fognak kialakulni! Nem lehet mind a kettőt, egyszerre és önfeledten akarni, mert úgy kiéleződik ez az ellentmondás, hogy az elviselhetetlenné válik, mert mindig, amikor ezt akarom, és közben meg a másikat is akarom, akkor nem tudom, hogyha most erre mentem, akkor azt el fogom veszteni, de ezt nem lehet, és akkor ide kell rohannom, meg arra kell rohannom… Hogy tudom ezt föloldani? Úgy, hogy visszafogom magam mind a kettő felé. Mert, ha ebbe az irányba megyek, akkor azt veszem el, ha abba az irányba, akkor meg azt vesztem el! Ezért van az, hogy ha valaki klasszikusan ebben a dilemmában van, sem a házastársával sem boldog, sem a szeretőjével! A szeretőjét is megunja, akkor hazamegy, de a házastársát is megunja, és akkor idemegy! Folyamatosan bűntudata van, egyik se jó, és közben meg az egészből nem tud kiszállni! Ez egy klasszikus neurotikus probléma!

Most itt befejezem. Fogom majd ezt folytatni, és majd talán akkor ki fog kristályosodni az, hogy miért volt olyan fontos, hogy egy kicsit unalmasan, hosszan soroljam, ezeket a különböző ellentmondásokat.

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari