A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 3.

2005.03.22.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit e nagyheti pangásban! Elnézést kérek, hogy a múltkor én egészen természetesnek vettem, hogy március 15-én nem leszünk, és hogyha ezt valaki máként gondolta természetesnek, akkor őneki is igaza van, és akkor meg tőle bocsánatot kérek, hogy ezt nem hirdettem, mert ez nyilván az én felelősségem lett volna. Most azonban előre hirdetem, hogy a Húsvéthétfő utáni kedden leszünk, és ettől fogva pedig folyamatosan leszünk, és semmi nem tántoríthat el bennünket, és ez így marad egészen május végéig. Akkor két hét elég ahhoz, hogy egészen jól kiessünk abból a témából, amiben vagyunk, éppen ezért most három percet szánok arra, hogy fölvázoljam, hogy hogyan jutottunk el ahhoz a témához, ahol most tartunk. Négy és fél éve egy nagy témát járunk körül, és ez a hit-kérdés, ez a nagy kör. Akkor azon belül, idén azzal kezdtünk el törődni vagy foglalkozni, hogy a hit-kérdés hogyan jelenik meg akkor, hogyha nemcsak egy olyan jelenségként beszélünk róla, ami a mi belső világunknak vagy a mi lelkünknek egy jelensége, hanem nagyon figyelünk arra is, hogy a hit-kérdés fölmerül az emberi kapcsolatainkban, illetve a hit-kérdés, mint személyes kérdés fölmerül a kultúrához való viszonyunkban. Ez egy belsőbb kör. Ezen belül akkor tudtunk arról beszélni, hogy ismerjük azt a jelenséget, hogy tanult tehetetlenség. A tanult tehetetlenség, egy olyan, már fölvett, mondjuk így magatartásforma, mondhatnám azt is, hogy egy olyan cselekvésképtelenséget hordozó forma, ami hosszú évek vagy évtizedek alatt tud kialakulni, éppen a környezetünkkel való kapcsolatunk révén, amelyben az az illúziónk támad, hogy tudjuk, hogy mi a baj oka, de ez vagy olyan belső vagy külső ok, ami fölött egyáltalán nincs hatalmunk, ezért aztán tehetetlenek vagyunk. A tanult tehetetlenségből pedig eljutottunk a tanult hitetlenség, a tanult reménytelenség kifejezéséhez, majd pedig azt is észrevettük, hogy a tanult tehetetlenségben vagy hitetlenségben, minthogyha állandóan ott lennének olyan dilemmák, olyan feszültségek, olyan ellentmondások, olyan ellentétek, paradoxonok, amelyekben nagyon jól ki lehet fejezni azt, hogy miért is vagyok én tehetetlen. A klasszikus ugye az, amire utaltam, hogy valamit kellene csinálnom, csakhogy semmit sem tudok a magam érdekében tenni. Akkor pedig egy villanás erejéig megnéztük azt, hogy a szociológia hogyan beszél ilyen ellentétekről, kulturális ellentétekről, lásd Hankiss Elemér. Akkor, hogy a szociálpszichológia hogyan beszél erről, Ericssonnak a fejlődéselméletéről beszéltünk itt. Akkor, hogy a lélektan hogyan beszél ezekről az elméletekről és dilemmákról, akkor pedig Fritz Riemannak a félelem alaptípusairól beszéltünk. Azt láttuk, hogy a mélylélektantól kezdve, a makrotársadalmi jelenségek leírásán át, mindenhol beleütközünk mezekbe a paradoxonokba, kínzó ellentétekbe. Így érkeztük el oda, hogy Jung apót segítségül hívjuk, és mindezt két okból tesszük. Az egyik, hogy ő nagyon sokat beszélt az ellentétekről, a paradoxonokról, és ezekről a kínzó dilemmákról, mint az emberi életnek a kulcsjelenségeiről. Ezért őt érdemes előszedni. A másik, amiért felébresztettük őt mély álmából, az az, hogy ráadásul, ahogy ezt ma szokták mondani, a spirituális dimenzióval is foglalkozott. Ezt nagyon szeretjük mi, mert mi ínyencek vagyunk, és nekünk nem elég ez az evilági dimenzió. Ezért ez a két okunk volt arra, hogy éppen az ő kijelentései nyomán, nézzük meg, hogy mi a csudát kezdjünk ezekkel a kínzó, néha teljesen ellehetetlenítő ellentétekkel, illetve azokkal az élethelyzetekkel, amelyeket ilyen ellentétekben élünk meg, vagy írhatunk le. Na, jó? Frappáns voltam? Ramcu mester is megérkezett mára, adtunk neki egy kis szabadságot, de ma már megint fog okoskodni! Nézzük csak át, hogy mi hangzott el eddig! 1. A cél az összhang, az egyensúly, az egység helyreállítása, tudatos és tudattalan, jó és rossz, állat és ember, gyerek és felnőtt, kultúra és kultúra, én meg a többiek, és a többi, végtelenségig tudjuk ezt mondani. Az ellentéteknek egyáltalán az elfogadása, nyilván ez az első pont. Itt pedig eszembe jutott az, hogy például már-már mondhatná így, hogy terápiás célzattal is járok plázákba! J Nagyon segít nekem gyógyulni! Tehát például, amikor a Mammutban mozizok, akkor el se tudjátok képzelni, hogy milyen nagy haszna van ennek az én papi életemre vonatkozóan! Azért merthogy kiderült, hogy a lelkemnek egy része, jól érzi magát a plázákban! J Kifejezetten igényli a mozit, és kifejezetten rá van cuppanva a pattogatott kukoricára! A kóláról nem is beszélve… J Így aztán eme lélekrészemet egy kicsit megetetem, megitatom, nehogy föllázadjon nekem, és ellenem forduljon! Így aztán egy kicsit adunk neki is. Ami miatt ezt el akartam mondani, ez az, hogy egyszer jó lenne, ha látnátok magatokat a tükörben, amikor találkoztok velem a Mammutban! J Úgy tűnik, hogy ti még ezen folyamatot nem jártátok végig, mert az előítéletes gondolkozás, a botránkozás árnyéka átsuhan az arcotokon! Ezzel pedig a bimbózó papi önazonosságomat, amelyre mindig ráfér egy kis erősítés, éppen az előítéletes gondolkozásotokkal szeretnétek a sárba rántani! Hát milyen papot akartok ti? Egy álszentet? Most, hogy komolyra fordítsam a szót, nagyon felelősek vagytok értünk! Mert, amikor ilyen csip-csup dolgokért, amit már egyszer mondtam is nektek, amikor vittem a két literes kólát haza, és ekkor mi történik? Találkoztam a Mari nénivel! A mari néni először a szívéhez kapott, aztán a szeme járt vagy húszat, így meg így, mint a reklám macskának a szeme, még régen a Széna téren, és aztán a botránytól elfúló hangon, ezt kérdezte tőlem, hogy: Az atya kólázik? J Hát bizony Mari néni igen, és tudja, csak a Coca Colát! J Tehát, ha véletlenül be akar nálam vágódni Pepsi Max-szal, akkor ne is próbálkozzon, mert reménytelen! Szóval, úgy tűnik, hogy a papokért, most, hogyha nem tudom én milyen hívő vagy vallásos, vagy ilyesmi kategóriának tartod magad, akkor nagyon nagy a felelősség! Tönkre bírtok tenni minket, ezekkel az előítéletes akármikkel! Utána meg számon kéritek rajtunk, hogy miért nem vagyunk normálisabbak! Na, ez egy jó kis ellentét, egy jó kis csapda, nem? Legyünk szentek, és normálisak egyszerre! Az nem megy! Olvasgassátok a szentek életét, és akkor meglátjátok, hogy ez a kettő nem szokott együtt járni! J Jung apót megint csak idézhetném, aki egyszer azt mondta, hogy: „Hogyha életemben néhányszor találkoztam is olyan emberekkel, akik szentnek tűntek, mindig megnéztem a feleségüket!” J Mert lehet, hogy ő egy olyan zseniális módszert követ, hogy egyszerre szent és normális, de akkor a felesége fizeti meg az árát! Ne szűkítsük le a vizsgálat körét az egyes emberre! Na, akkor most befejeztem, el is megyek… J Jaj, nem, nem… Úgy hiányoztatok nekem, és most olyan érzésem van, mint amikor piához jut az alkoholista… Tudjátok, az elején úgy nagyon, de nagyon kell inni! 2. Elkerülhetetlen az életfölfogás gyökeres megváltoztatása. Egy nagyon kedves pszichológus ismerősömet szeretném idézni, akinek volt egy halhatatlan mondata, amikor valaki huszonötször elmondta ugyanazt, hogy ő már mennyire, és ő már bele van ragadva, és nem tud kijönni, és akkor végighallgatta, és megkérdezte tőle, hogy: „Mond csak, jó ez neked?” Ez egy nagyon egyszerű, de egy nagyon fontos kérdés! Amikor rájössz, hogy ezt a kört már mintha tavaly is lefutottam volna! Hogy, mond csak Feri, jó ez neked? És ha az a válsz, hogy nem, akkor lehet, hogy valamit lehet vele csinálni… Mert különben lehet, hogy még megfuthatjuk ugyanazt a kört, egy életen át! Tehát úgy tűnik, hogy akkor változni kell! 3. A sebzett ember, aki tudja, hogy sebzett, közelebb van a megoldáshoz, mint az, aki nem tud róla. Ki tud kimászni a gödörből? Az, aki benne van! 4. A sebzett nem azét beteg, mert elvesztette a régi hitét, hanem azért, mert nem találta meg legjobb igyekezetének új formáját. Egy másik, ilyen terápiás, gyógyító, segítő irányzatban, a pszichodrámában, és annak az atyamestere Moreno azt mondta, hogy: „Ez az egész folyamat, ami egyébként tök érthetetlen, de azért nagyon jól működik, ez az egész folyamat, nagyon egyszerűen leírható. Két célunk van. Az egyik, hogy ha egy valaki egy olyan helyzettel találkozik, amiben még nem volt, akkor keresünk rá egy jó megoldást. A másik, hogy egy olyan helyzetre, amire már van valami rossz megoldás, arra meg keresünk egy jót!” Ennyi! Ez az egésznek a titka, ezért kell 10 évet tanulni, és akkor még csak elkezdheted… De végül is, erről van szó, hogy egy új helyzetnek meg tudjunk felelni, és a régit ne ugyanúgy rontsuk el, mint ahogy el szoktuk rontani. Ilyen egyszerű! Karl Whittaker jutott eszembe, aki a családterápiának egy másik atyamestere, aki kifejezetten alkalmazta módszerként azt, hogy meghökkentse azokat, akik hozzá fordulnak. Ki is alakult egy olyan irányzat, amit úgy hívnak, hogy élményterápia vagy valami ilyesmi. Tehát ő azt mondta, hogy: Valami élményt kell adni annak a szerencsétlennek! Valamit, ami kizökkenti őt a régi kerékvágásból! A zen buddhisták már ezt régen tudják, és ezért szokták elmondani azokat a kis történeteket, a kóanokat, hogy az illető, aki már huszonötödször ugyanúgy nem tudja jól megoldani, ugyanazt a helyzetet, az ezzel a történettel puff, egyszer csak egy pillanatnyi megvilágosodáshoz jusson! Ezt Whittaker egy-egy beszólással is meg tudta valósítani. Leírják például ez egyiket. Jött hozzá egy anyuka, akinek az volt a problémája, hogy a 12-13 éves lánya egyszerűen a fejére nőtt, nevelhetetlen, és a többi. Kiderült az, hogy miután ez az anyuka elvált a férjétől, ezért elkezdte a 12-13 éves lányával megosztani a nagy problémáit. Ez pedig nyilván mit váltott ki a gyerekből? Elkezdett felnőtt lenni! Hát ha megterhelték őt, és ő lett a saját anyukájának a partnere, hát akkor komolyan vette a dolgát, és tudta, hogy hát mégiscsak függ az anyukájától, akkor ennek a fele se tréfa… Koraérett lett. De ez a koraérettség nyilván… Ha az anyukám velem oszt meg dolgokat, és tőlem vár segítséget, akkor én kije vagyok az én anyukámnak? Akkor én a segítője vagyok, de egy olyan egy gyerek számára nem, hogy az anyukám terapeutája vagyok, nem létezik, ezért ezt nagyon egyszerűen úgy írhatjuk le, hogy nem kell hozzá sok idő, hogy én a saját anyukámnak az anyukája legyek, miközben vagyok 13 éves. Ez pedig kiderült ott azon az ülésen, persze egyszerű gyermeki reakciókból. Akkor egyszer csak megállt ez a Whittaker, és azt mondta, hogy: „Te tudod, nem lehet könnyű a saját nagymamádnak lenni!” J Mondta ezt a 13 éves kislánynak, akinek volt annyi sütnivalója, hogy azért ezen egy kicsit elcsodálkozott, hogy ő kicsoda akkor? És elképzelte maga előtt azt, hogy sikerült olyan helyzetbe kerülnie, de nyilván dehogy akart ő olyan helyzetbe kerülni, hogy ebben a családban egyszerre a saját nagymamája és a saját unokája lett, és az anyukájának a lánya lett, és az anyukájának az anyukája lett. Tehát egy elég bőséges szereposztása van, pedig csak ketten vannak a családban! J Na, nesze nekünk ugye két emberes családmodell… És kiderül, hogy azért a szerepek azért azok jönnek ám, senki se ússza meg! Jobb, hogyha több személy van, és azoknak kevesebb szerep jut, nem? 5. A szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség. A szellemi tétlenségről, vagyis arról a tehetetlen állapotról, amiből nem bírunk kijönni, és csak körözünk és körözünk. Most két napig egy pszichodráma csoportban ücsörögtem, hogy ember legyen belőlem, és most majd nyilván ezért innen jönnek a példák. Megint csak ez a Moreno bácsi, azt mondta, és ez egy nagyon izgalmas kifejezés, azért mondom nektek, hogy: Amikor valaki bent van ebben a reménytelen, tehetetlen, hitetlen állapotban, ez adott esetekben csak bizonyos helyzetekre vonatkozik, és nem kell, hogy mindig így érezzük magunkat. Csak mindig, ha a főnökkel kell beszélni, csak akkor, ha a felségem ezt csinálja, csak akkor, ha a gyerekem így viselkedik. Ő erre azt mondta, hogy: amikor az ember lefagy, mint a számítógép, akkor ez olyan, minthogyha kinyitnánk egy szerepkonzervet. Ez is egy szerep, a tehetetlen, reménytelen, hitetlen, nyomorult valaki. Kinyitjuk a konzervet, és megint megzabáljuk azt a jó, unott kaját, ami ki tudja, hogy már mióta be van zárva abba a konzervbe. És ilyen konzervből van nekünk a spájzban egy rahedlivel, ilyen nyomorult vagyok konzerv. E betű, 1-120-ig! J Mindegyik benne van! Na és ott vagyunk ebben a helyzetben, fölnyitjuk a konzervet, és akkor ott bénázunk… Ez a kifejezés, azt hiszem, hogy nagyon jól kifejezi, hogy ilyenkor mi történik velünk: esszük a régi kaját, és kellene valami friss! 6. A sebzettségben a fejletlen személyiség lelkének egy értékes darabja rejlik. Jungnak egyszer úgy hálálkodott egy kliense, hogy: „Doktor úr, nagyon köszönöm azt, hogy végül is nem gyógyított ki a neurózisomból, mert ez a betegségem hihetetlen pontosan megmutatja számomra azt, amikor kezdenék letérni a jó útról, mert akkor mindig erőt vesz rajtam. Ennél jobb béka nem is kell! Ha rosszabbodik az állapotom, akkor tudom, hogy már megint valamit rosszul csinálok. Hihetetlenül hálás vagyok ezért a sebzettségért, mert ha ez nem lenne, akkor hihetetlenül sok felesleges kört futnék, mint ahogy futottam régebben.” Bizonyára mindannyiótoknak megvannak ilyen fizikai tünetekben megnyilvánuló, sebzettségre utaló jeleitek. Ugye vannak ilyenek? Á, látom vannak! Nekem például klasszikusan a két lapockám mögött, két pontba gyűrődik itt az izmom, és elkezd eszméletlenül fájni. Itt két ponton, lesz két ilyen csomó, de ez néhány óra leforgása alatt meg tud történni. Ülök egy helyen, valami történik, és érzem, hogy a csomó kezd bejönni a két lapockám mellé, mindig úgy jól mögé, hogy ne lehessen vele semmi csinálni. Akkor pontosan tudom, hogy sikerült most benyelnem egy csomó mindent, ami ide jött ki, és hogy most át kellene gondolnom, hogy mit is csináltam az elmúlt két óra alatt? Mert nem szárnyam nőtt, mint az angyalnak, az tuti! J És akkor, olyat is szoktam csinálni, hogy ilyenkor el szoktam menni egy Fitness Centrumba! J Most miért nevettek? Fitness Centrum… Van egy törzshelyem is! Az ember adjon magára! Coca Cola, piros kupakkal, Fitness Centrum, hm, na. J Elmegyek, és van ott egy nő, és az úgy meggyúrja a hátam, ahogy kell! J Szabadnapi program! Nagyon jó, érdemes tudni a telefonszámot, mert előre be kell jelentkezni! Akkor pontosan odamész, és jaj, nyögsz, nagyon jó! Tehát nem elég a lélekkel törődni, a testnek is kell valamennyit adni! Szóval, ezek a kis tüneteink, nagyon sokat segítenek nekünk! Hogyha nem futunk bele a tüneteinkkel kapcsolatosan egy olyan ördögi körbe, amibe szoktunk, hogy: A fene egye meg, nincs elég bajom? Még a hátam is fáj! Ez tipikus! Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont, amikor a legnagyobb hajtás van, akkor kezd el fájni a hátam! Ez is csak velem történhet meg! Mindig ez történik, amikor a Húsvét kezdődik! Ezt most nem ragozom tovább… 7. A sebzettség egyoldalú fejlődést eredményez. Hm-hm. Jungnak egy mondatát idézem: „A paradoxon a legfőbb szellemi jóhoz tartozik, az egyértelműség azonban a gyöngeség jele.” 8. A sebzettség eredete gyakran a gyerekkorra nyúlik vissza. Erről már nagyon sokat beszéltem, majd még most is fogok erről beszélni egy másik pontnál. Az egyik tünet szokott az lenni, hogy visszavágyunk egy olyan gyerekkori állapotba, amikor felhőtlenek és felelőtlenek lehettünk. Az sokféle sebzettségünknek árulkodó tünete, ha valaki nagyon szeretne gyerek lenni, és hogy valaki őt mentse meg! Ez klasszikus! Ez pontosan utal arra, hogy valami gyerekkori történés is ott van, amivel lehetne törődni! 9. A sebzettség átmeneti szakasz, nyughatatlanság, két helyzet között. Egyetlen ismétlő mondat. Ezekben a sebzettségeinkben, mert ellentmondások vannak benne, ellentétek feszülnek egymásnak, és éppen ez a feszültség, egy sereg energiát hordoz. Ez pedig, nagy hasznunkra lehet! Éppen, ezekből az ellentétekből nyerhetünk nagyon üdvös energiákat, ami aztán a gyógyulásunkhoz vezethet! 10. A sebzettség kísérlet az öngyógyításra. Pál apostol jutott eszembe, és nemcsak a fejfájása, amiből sosem gyógyult ki, hanem például a vaksága, amiből meg kigyógyult! Hogy, amikor a Damaszkuszi úton, egyszer csak megvakult, akkor erre mondhatjuk azt nem hívő, vallásos szempontból, hogy ez egy súlyos, neurotikus tünet. Mégpedig, elég súlyos a javából! Csak úgy ukmukfukk megvakulni, az egy elég súlyos, neurotikus tünet! A mi kedves apostolunk szomatizált! Lehet ezt szépen is mondani, hogy csoda történt vele, de most ne ezt mondjuk! Hanem azt, hogy produkált egy olyan tünetet, hogy vakon kellett őt bevezetni, jó sok ideig vak volt, és ez a vakság, éppen megfelelt annak a gyöngeségének, a lelkiállapota torzulásának, és ezt a legpontosabban fejezte ki! Mert tudjuk, hogy ott Jézussal történt egy párbeszéd, mert fanatikusan üldözte Jézust és az ő követőit, és amikor megvakul, akkor elkezd beszélgetni Jézussal. És mi a kérdése? „Ki vagy te?” Vagyis, akit már évek óta üldöz, meg a követőit is, arra egyszer csak rá kell kérdeznie, hogy: Ki is vagy te? Vagyis kiderült az, hogy a mi kedves apostolunk vak, de a javából! Fogalma sincs, hogy mit csinál, hogy kiket üldöz, és ezt miért teszi! Halvány gőze sincs róla! Egy megszállottságnak a rabja, és olyan egyoldalú, hogy azt körülbelül egy ilyen tünet tudja kifejezni, hogy vakká kell válnia! Mindaddig vaknak kell lennie, ameddig rá nem ébred arra, hogy mennyire vak! Amikor pedig ráébred arra, hogy mennyire vak, akkor lát majd megint! Ez egy nagyon üdvös tünet, mert megtanítja őt egy életre, hogy el tudok vakulni! A szó tökéletesen kifejezi azt, ami az apostolt jellemezte. Elvakult volt. A tünet csak üzent neki: Látod mi van veled? Ez! A kérdés pedig jól kifejezi ezt az egész helyzetet. Hogy akkor most a társadalmi dimenziót is idehozzuk: És után aki az, aki őt kihozza a vakságból? Ki tud jönni a saját erejéből? Nem ám! Nem tud! Hanem oda kell mennie egy kereszténynek, akit éppen üldözni ment, és ez a keresztény ember, akit éppen börtönbe akart vetni vagy vettetni, az gyógyítja őt meg! Ez egy újabb állomás, hogy szembenézzen azzal, amivel szemben tökéletesen elvakult volt. Néha, azoktól az emberektől jönnek gyógyító dolgok, akiket a legjobban utálunk! Az ellenségeink nagyon jól helyre tudnak minket tenni! Zseniálisan! Beszólnak egy mondatot, amit már régóta vártunk, és pont az a mondat volt az, amire szükségünk volt! Vagy még egyet mondhatnánk, amiről sokat beszéltünk: az érzéseink. Az érzéseink ugyanis egy evolúciós stratégia részei, egy cselekvési programot őriznek magukban. Tehát a szomorúság például nem ellenünkre van, hanem amikor szomorúak vagyunk, az már eleve segít nekünk abban, hogy megálljunk! Mert a szomorú ember lelassul, és kénytelen dolgokon elgondolkozni, amin már lehet hogy régen kellett volna! Ha nem, akkor jön a szomorúság! Ha nem, akkor jön egy mély gyász, azért, hogy most már tessék megállni és gondolkozni! Nem pech az, amikor az ember gyászol, és látszólag elmegy egy éve, vagy egy fél éve, hanem egy hatalmas lehetőség, amit még egy érzés is segít! 11. A gyógyulás az egész személyiség teljes bevetését igényli, vagy igényelheti. Itt a férfiaknak adott egy jó tanácsot Jung apó. Azt mondta, hogy: „A férfiak, amikor az életükben nehéz pillanatok elé állnak, akkor van egy hatalmas kísértésük, hogy rögtön egy őket oltalmazó női kar oltalmába vessék magukat, hogy bárki is legyen az, de keressenek egy anyucit!” Ez lehet a feleségük, lehet a saját lányuk, lehet a szeretőjük, vagy lehet bárkijük. És erre azt mondta, hogy egy olyan férfi, aki éppen azt éli át, hogy most mindennél jobban vágyik egy anyucira, aki az ő óvó, meleg karjaiba veszi őt, ha egy ilyen férfi ezt a helyzetet átgyúrja magán, az körülbelül annyi haszonnal jár neki, mint 100 év egy pszichoanalitikus nőnél! J Ez nem az én túlzásom, hanem ezt Jung apó írja! Izgalmas volna ezt egyszer kipróbálni és gyakorolni, nekünk, gyönge férfiaknak! Nem oltalmat keresni, hanem átgyűrni magunkon, valamit… Ide írtam még azt is, hogy ez azt jelenti, hogy bizonyos lelki folyamatokat érdemes lenne komolyan venni! Egyáltalán, hogy a mi belső lelki folyamatainknak adjunk egy súlyt, hogy az valami értékes, komoly dolog. Ó, de korán van! Megállt az órám, vagy unalmas vagyok? J Vagy lehet hogy az összes együtt, nem? Szóval, beszélnék majd egy lelki folyamatról, és itt most csak elő akarnék vételezni valamit. Történt velem, egy olyan két és fél hete valami, ami hihetetlenül fontos lett az életemben, és rájöttem arra, hogy ez most egy fontos folyamat, és én ezt nyakon akarom ragadni. Ezért, egy csomó elhatározást tettem, hogy ez a folyamat, most e lehető legjobban végig tudjon bennem menni. Ezért kikapcsoltam a tévét, két és fél hete nem kapcsoltam be, és elhatároztam, hogy nem megyek el moziba, még szerdán se, nem olvasok újságot. Miket határoztam még el? Hát, hogy böjtölni fogok. A kóla azért maradt! J Ne csináljátok már, az én bőrömön könnyű! J Elhatároztam, és nem csak elhatároztam, hanem csinálom is, hogy többet böjtölök. Aztán, napi plusz fél óra imádságot rendeltem el magamnak. Most pedig benne vagyok egy folyamatban, amit ezen, látszólag külső dolgok bevonásával is, próbálok nagyon komolyan venni! Hogy mi ez, majd fogok néhány szót szólni róla, mert az egyik pontnál majd pont jól fog valamit illusztrálni. A lelki folyamatainkat tarthatnánk nagy becsben! Nem az ördögi köröket, amelyekben össze-vissza rohangászunk, mert azokat rúgjuk ki, hanem amiben van valami spiritusz, azokat tartsuk nagy becsben! 12. A gyógyulás folyamatában, leküzdhetetlennek tűnő akadályokba fogunk ütközni. Ez a reális. Mentem egyszer a lelki atyámhoz, már jó régen, vagy 15 éve, és mondom neki, hogy: Atya, nagy baj van, én valamire rájöttem! – Nahát, ez szép! Muszáj elmondani? – Jaj, hát persze, hogy muszáj, mert hát én jöttem rá valamire! Mondom, hogy rájöttem, hogy semmiképp sem tudok jót tenni, és hogy rájöttem arra, hogy amikor a legönzetlenebb tettemet próbálnám véghez vinni, most már tudom azt, hogy a legönzetlenebbnek látszó tettemben is, valami olyasmit csinálok, ami az én javamra is van. Ha másért nem, hát azért, mert ez az üdvösség felé fog segíteni! Hát atya, ez egy ördögi kör! Minél inkább rendes ember vagyok, annál kevésbé vagyok önzetlen, mert annál inkább valami olyasmit csinálok, ami nekem jó! Hát akkor, hogy legyen az ember így önzetlen, hogy ne magával törődjön? Hát ez szemétség! Most mit kell ezzel csinálni? Nagyon kétségbe estem ezen! Hogy majd mindig az lesz itt a fejemben, hogy hát ezt is magamért csinálom! És akkor rám nézett, persze egy tapasztalt pap volt, és már huszonötször végigjárta ezeket a köröket, és azt mondta, hogy: Tudod Feri, ez a szent őrület! J Érdemes lesz belőle kigyógyulni! Aztán meg kirúgott… Na! J Hát egy ilyen hülyeséggel nem kell többet foglalkozni! Ezen is csak én tudtam két hétig rágódni! A másik. Egy mondatot idéznék tőle: „Az elviselhetetlennek tűnő konfliktus azt bizonyítja, hogy Ön helyesen él!” – mondta egyszer valakinek. Aki még képes átélni, ilyen elviselhetetlennek tűnő konfliktusokat, az valószínű, hogy nem keresett olcsó megoldásokat ott, ahol nincsen olcsó megoldás! Ön helyesen él! Például, hogyha mixelünk magunknak vallást! Egy kis buddhizmus, mert az olyan jámbor, olyan szelíd, azok csak így meditálnak a rózsák között, a kinyíló hóvirágok gyűrűjében, és nem ártanak senkinek, és különben is a rózsaszín ruhájuk, ami narancssárga, az olyan szép! Tehát végül is, a mi kultúránktól idegen a buddhizmus, ezért a keresztény gyökereinket is megéljük, de csak módjával! Mert hát itt van az iszlám, az még csak most törekszik föl, hát az iszlám misztika, hát abból muszáj egy kicsit! A Szent Szufi, hát anélkül nincs mix-vallás! Akkor pedig kitalálunk magunknak egy ilyen izé-bizét, és sikerül belőle kivenni az összes konfliktust, az összes ellentmondást, minden vallásból azt vettük be belőle, hogy ne legyenek konfliktusok! Egy ilyen tök tuti valamit, mert akármelyik elemét nézem, tök jól érzem magam benne! Ez, szerintetek jó? A javunkra van egy ilyen vallás? A katolikus hit nagyon szép, nagyon ősi, ősibb, mint a protestáns, de a gyónás hülyeség! J A buddhizmus nagyon szép, de a vegetarianizmus túl megerőltető! Az iszlám misztika elragadó, de azért napi ötször, imádkozzanak a muzulmánok! J Arról nem is beszélve te, önámító, árnyékletagadó, hogy mikor voltál utoljára Mekkában? J Még egyszer sem voltál! Na, akkor nekem ne mixeljél! Először menj el Mekkába, és utána hozz bele egy kis iszlámot, a te kis hitvilágodba! Na jó, akkor most próbálok normális lenni! Feri! Rk. Pap vagy! Éld át! Jó! Nehezen megy… J A másik. Hát ez, szerintem izgalmas lesz! Milyen lassan megy az idő! Teljesen egy ilyen időtlenségben vagyok, és olyan érzésem van, hogy hihetetlen régóta dumálok. Nem tudom, mi történt! J Nektek is? Ha még csak én vagyok vele így, az még a jobbik verzió, de most képzeljétek el fordítva! Nem? Én szárnyalok meg mi, ti meg… J Szóval, kezdték azt kutatni, hogy létezik-e olyan gondolkozásmód, ami nem a mi nagyon egyszerű, lépésről-lépésre való, logikus, racionális gondolkozásmódunk. Hogy lehetséges-e, bizonyos helyzeteknek olyan megoldása, amit talán úgy mondhatnánk, hogy intuitív megoldás, és hogyan lehetne ezt tudományos eszközökkel mérni? Milyen kísérleteket hozhatnánk be? Egy egészen nyakatekert, de éppen emiatt egy nagyon izgalmas kísérletre adták a fejüket, hipnoterapeuták. Hipnózisba vittek embereket, és ezt a következőképpen tették. Nemcsak ők voltak ketten, aki a hipnózist végzi, meg az, akit hipnotizálnak, hanem volt egy asszisztens is. Az asszisztens, ott ült velük. És nemcsak három ember volt, három széken, hanem volt egy negyedik szék is, ember nélkül. Ok? Megvan a kép? Jó! Akkor elkezdődött a hipnózis, és az ürge úgy elszállt, ahogy kell! J Mert, hogy ez egy módosult tudatállapot, ahol nem úgy mennek a dolgok, ahogy szoktak. Erre azt mondja a terapeuta a hipnotizáltnak, hogy: Meg fogom kérni az asszisztensünket, hogy a jobboldali székből üljön át a baloldaliba! És azt hipnotizálta a kliensnek, hogy ez megtörtént. Azonban az asszisztens maradt a helyén. A hipnózisban megkérdezte a hipnotizáltat, hogy: Látja-e, hogy mind a két széken, ott ül az asszisztens? Hát ő meg látta. Mind a két széken ott ül, ugyanaz a nő. És akkor föltette a kérdést a hipnotizáltnak, hogy: Döntse el, hogy melyik az igazi! Most hagyok egy kis időt… Értelmetlen, mert nem nagyon lehet kitalálni. J Az embereknek éber állapotban, amikor van kontroll, ugyanezt a feladatot elmondják, amelyet én most elmondtam, akkor az embereknek néhány százaléka képes, hosszabb gondolkozás után megoldást találni. Százból, néhány ember. Azonban a helyzetnek van megoldása! Azok, akik hipnózisban vannak, 50% fölött találnak megoldást. Azonban nem azon a racionális, logikus, fekete-fehér, ellentét kizárása logika útján, ahogyan azt megszoktuk, hanem más úton! Mondok nektek két megoldást. Érdekel, ugye? Vagy ezt hagyjuk, és akkor menjünk tovább? Az egyiket egy nő, a másikat egy férfi hozta. Ilyen megoldások születtek: A nő azt mondta: „Ültem ott, és egyszer csak, rájöttem valamire. Elkezdtem nagyon-nagyon kérni, mind a kettőjüket, hogy kérlek, te, aki az igazi vagy, te emeld föl a kezed! Én nagyon-nagyon szeretném kérni, hogy te, aki az igazi asszisztensnő vagy, te emeld föl a kezed, hogy én meg tudjam állapítani, hogy te vagy az igazi! Én ezt most nagyon kérem, és ezt most nagyon elmélyülten szuggerálom neked!” És lássatok csodát, egy bizonyos idő elteltével, az asszisztensnő föltette a kezét! Erre a hipnotizált azt mondta, hogy: „Most már tudom, hogy ő a hamis! Mert az igazi, ugyan honnan tudná, hogy én mit gondoltam?” J Akkor most mondom a másikat. Ez egy férfi. Az előtörténet csak annyi, hogy amikor belépnek a kísérletbe, akkor lehet látni, hogy a férfinek tetszik-e az asszisztensnő. Hát hogy enélkül egy nyamvadt kísérletet sem lehet megcsinálni… J Na, mindegy. Tehát, ott ül a férfi, egy merő hipnózisban, és jön a feladat, hogy döntse el, hogy melyik az igazi, melyik nem. Töpreng, de nem a racionális úton, valahogy másképp. Ez aztán egy dilemma! Tök egyformák. Ez aztán a paradoxon! Na! És akkor, egyszer csak föláll, és odamegy az egyikhez, hogy megcsókolja! Akkor megáll előtte, és azt mondja, hogy: „Tudom, hogy ez a hamis, mert az igazihoz nem lenne bátorságom!” J Az eseteknek körülbelül a 96%-ban, olyan módszert találtak ki a hipnózisban lévők, amellyel valóban el tudták dönteni, hogy melyik az igazi és melyik a hamis, úgy, hogy közben nem jöttek ki ebből a tudatállapotból. Ez azért olyan nagyon izgalmas, mert egy sajátos üzenetet közvetít felénk, hogy lehetséges ezeknek a dilemmáknak, ezeknek a paradoxonoknak, ellentmondásoknak, megoldhatatlan helyzeteknek ésszerű, ámbár nem föltétlenül olyan értelemben logikus megoldása, ahogyan talán neki szoktunk mindennek állni. De, hogy léteznek megoldások, mégpedig hihetetlenül frappáns megoldások, 96%-os biztonsággal! Ezt ahhoz a ponthoz kapcsolva mondtam, hogy a gyógyulás folyamatában leküzdhetetlennek tűnő akadályokba ütközünk, amelyek a már megszokott módszereinkkel valóban leküzdhetetlenek is, ám képesek vagyunk valahogyan más működésmódra kapcsolni. Majd még erről fogok beszélni. 13. A sebzettség azt a teljesítményt kéri tőlünk, hogy eltávolodjunk, és ránézzünk az érzelmeinkre, és ne váljunk azok markáns áldozatává. Ezzel nem mondtam igazán rendkívülit. Távolodjunk el, és reflektáljunk! Az ördögi körökben éppen az a bajunk, hogy teljesen benne vagyunk valamiben, érzelmileg a tehetetlenséghez, a reményvesztettség, és egy csomó negatív érzés társul, és nem látjuk magunkat kívülről. Vannak nagyon egyszerű gyakorlatok, hogy néha ilyesmit megtegyünk. Emlékszem, egyszer egy ilyen csoportban voltam, én voltam terítéken, mint rendesen, és hoztam egy helyzetet, amiben átélem ezt a tehetetlen, reménytelen helyzetet, ez pedig nem más, mint egy gimnáziumi óra, egy olyan osztállyal, akikkel nem bírok. Akkor pedig egy nagyon egyszerű képet kellett felállítani, ami nekem már segített, mert mindig, amikor ott álltam az osztály előtt, akik már a fejemre nőttek, mert béna voltam hozzá, akkor tehetetlen, reménytelen voltam, és innen már csak egy lépés, és az ember szeretetlenné is válik. Annyit kellett csak tenni, hogy berendeztük a termet, ott ült az osztály, ott volt egy tanár, az nem én voltam, és hátra léptem tíz lépést, és ők elkezdték csinálni azt, amit én mondtam nekik előtte, hogy én hogy is érzem magam, és mi történik ott az osztályban. Majd hátra léptem tíz lépést, és nem telt bele 3-4 másodperc, és akkor megkérdezte tőlem az, aki vezetett engem ebben a folyamatban, hogy: Mit látsz? Ez a valaki, aki most téged helyettesít, mint tanárt, hát mégis milyennek látod? És belőlem ösztönösen jött a mondat, hogy: Hát egyszerűen röhejes! J Tehát nevetségesnek látom. De amíg benne vagyok, addig nem tartom magam nevetségesnek, hanem nyomorultnak tartom. Hm… Elég tíz lépést eltávolodni tőle, és jön egy egész más gondolat, és egy egész más érzés. A távolság mindent megváltoztat! Ezért ezeket a helyzeteket érdemes kívülről megnézni, jól eltávolítani magunktól. Ezt a képzeletünkben is meg tudjuk tenni. Ránézünk, és azt mondjuk, hogy: Hú, hát ezt most innen egészen másképp látom! A másik. Ezt néhány nappal ezelőtt tanultam. Szoktak hozzánk, papokhoz, meg ilyen segítő emberekhez jönni úgy, hogy: „Jaj atya, van egy nagyon fontos és sürgős dolog, és most nagyon szeretném a segítségedet kérni!” Akkor álljunk meg, egy kicsit távolodjunk el ettől, és döntsük el, hogy sürgős vagy fontos! Mert olyan, hogy valami egyszerre fontos, és egyszerre sürgős, és nekem így kellene vele bánnom, hogy ez a kettő egyszerre van, olyan nincs! Mert, ha fontos, akkor meg kell állni, és akkor beszéljünk róla egy órát, meg gyere vissza egy hét múlva is, hogyha fontos! Ha sürgős, akkor pedig sürgős, de akkor ne várj tőlem egy olyan választ, vagy egy olyan működésmódot, ami annak felel meg, hogy ez neked fontos! Most távolodjunk el, és dönts el, hogy melyiket kéred! Most sürgős problémát hoztál vagy fontosat? Mi, papok, hihetetlenül lépre szoktunk menni! Nem? Most képzeld el, te egy pap vagy, és arra szerződtél, hogy segíts az embereknek, meg hogy Isten segítsen neked. Ez a két szerződésed van. Hát mi a legnagyobb kihívás? Az, hogyha valaki egy sürgős és fontos dologgal jön. Nem? hát akkor megremeg a szíved! Hát ezért lettem pap, hogy egy fontos és sürgős ügyben eljárjak! Ez teszi az életemet értelmessé! Ha pedig belemegyek ebbe a csapdába, akkor annyi nekem! De ezt nektek is mondom, nagyon sok csalódástól tudjátok magatokat megmenteni, hogyha el tudjátok dönteni, hogy ami most van, az sürgős-e vagy fontos. Aztán. Egy kedves hölgytől, aki most is itt ül, külön engedélyt kértem, hogy elmondhassam ezt a történetet. Egyszer, miután egy olyan helyzetbe került, amiből nehéz volt kijönnie, a következő mondatokra fakadt, hogy: „Mert hát tudod Feri, én végül is egy nő vagyok! Azt tudod, mit jelent?” J Hát várjunk csak, időt kérek! De mindegy… „Az azt jelenti, hogy 90% értelem helyett 90% érzelem, és 10 % értelem! Hát persze, hogy most itt vagyok! hát tudod, hogy mire jó az a 10% értelem? Hát arra, hogy elvégezzek néhány iskolát. Ilyen általános iskolai egy-két osztályt.” Mint ahogy a bölcs mondás is szólt: „Ha egy nő, amikor esik az eső, beáll az eresz alá, az már alkalmas a házasságkötésre!” J Most ebben semmi bántó nem akart lenni! Elmondtam egy valós történetet, meg egy kulturális mondatot a hagyományunkból. Most nem értem… Hát ezt így szokták mondani! De van férfi párja is! „A férfi, aki csak egy fokkal szebb, mint az ördög, már alkalmas a házasságkötésre!” Nincs ebben semmi! Nem egyenrangú! – Na ezt tudtam, hogy most előjön! J Megint a ti húztátok a rövidebbet… De miért Márti? Miért nem egyenrangú? Aha: Azért, mert a kultúránkban az ész fontosabb, mint a szépség! J Akkor van esélyem! Most jut eszembe, milyen nagy kegye a Jóistennek, hogy most születtem! J Képzeljétek el az éltemet a romantika korában! Hát én legfeljebb fegyverhordozó lennék, azt tuti! Nem sok esélyem lenne! Most félreértettük egymást, vagy mi? Nem tudom… Na, mindegy… J Most teljesen elvesztettem a fonalat! Igen… (Erre megcsörren egy mobiltelefon.) Segítséget kérek, telefonos segítséget! J Na nem, visszatértem! Tehát teljesen uralom a helyzetet, nyugalom! Mindenki biztonságban van, ne hagyjátok el a termet, főleg ne gyorsan, mert akkor összetapossátok egymást! Egy másik ilyen. Mi a pont? J A sebzettség azt a teljesítményt kéri tőlünk, hogy eltávolodjuk és ránézzünk az érzelmeinkre, és ne váljunk azok markáns áldozataivá! 57. oldal. Csak nem tudom, hogy melyik könyvben, mert azt nem írta ide. J Látjátok, nem szabad egy hetet kihagyni. Most képzeljétek el, hogy milyen vagyok nyáron! Szóval, a következő egy valós történet lesz. Apuka, anyuka, kislány, nagylány. Apuka 40 éves, anyuka 37 éves, nem fontos adatok, de hogy el tudjátok képzelni, azért fontos. A kislány 2 és fél éves, tud beszélni, a nagylány 5 éves, tud beszélni. A helyzet történik: családi ház, vidék, este. A kislány már le volt fektetve, el volt altatva. Nem sikerült… J Ez egy szokásos életkép, na. Apuci, anyuci, nagylány, ülnek a nappaliban. Egyszer csak a kislány, aki két és fél éves, a kis pizsijében kijön… Hát egy 2 és fél éves kislány, hogy csinálja? Már mindent tud! Már egy egész eszköztára van! Egy kicsit se álmos, ezt jól tudjuk. J De hogy jön ki? Tehát ne tudjuk, hogy álmos, sír, baja van, pici még, egy kis pötty, szóval látnivaló, hogy valahogy nagyon kell vele foglalkozni. Odaáll az anyuka elé: „Kéjek kakajót!” Az anyuka meg azt gondolta, hogy már alszik, és akkor egyszer csak itt van. Valami nem stimmel. Azt mondja neki, hogy nincsen. Kislány: „Kéjek kakajót!” Anyuci próbál a 2 és fél éves kislány értelmére hatni! Azt mondja neki, hogy: „Nyuszikám, nincs tej!” Erre a kisgyerek: „Kéjek kakajót!” – „De hát nyuszikám, mondtam, hogy nincs tej, és az pedig kell a kakaóhoz! Érted?” Na, erre a 2 és fél éves kislány elsírja magát. „Kakajót!” Már nincs mondat, csak ez… Anyucira ettől rájön minden, de legfőképpen az, hogy nem sikerült lefektetni… J „Ha nem lenne itt az apád, a farkasok bejönnének, szétmarcangolnának, értsd már meg, nincsen tej, tej nélkül nincsen kakaó, és neked már régen aludnod kellene!” A hatása előre leírható: Vááááá! Egyszer csak a harmadik szereplőnk, aki eddig még nem jutott szóhoz, az 5 éves kislány, éppen színez. Aztán valahogy meghallja ezt a jelenetet, és azt mondja, hogy: „Adj neki vizet!” J A negyedik szereplőnk, az apa: „Tessék nyuszi, igyál egy kis vizet!” – „Köszönöm!” A 2 és fél éves kislány, szomjas volt! De ő még csak 2 és fél éves, és már elaludt, és fölébredt, és nyűgös és baja van, és szomjas, és ha ő szomjas, akkor kakaót szokott inni, és ha ő azt mondta, hogy kérek kakaót, és hát ő nem tudja, hogy a kakaó tejből van, ő csak egyszerűen szomjas. Az egész történet, hogyha hátra lépek, akkor nagyobbik kislány nem vonódott be, csupán színezett, de neki pont elég volt ennyi, hogy mindezt hallja, és egyből tudta, hogy mi is történik. Szomjas, akkor ivott vizet, elment vissza a kiságyába aludni, és kész, aludt szépen tovább. Ez a konfliktus, amit leírtam, egy kínzó, őrjítő valami, ez aztán egy valami, és milyen egyszerű megoldása van, és még hipnózisba se kell levinni a 2 és fél éves kislányt. J Semmi ilyen nem kell hozzá, hogy melyik asszisztens az igazi, meg ilyesmi… Semmi, adj vizet neki, és akkor jól van! Hát most elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol Ramcu mestert fölkeltjük. Már nagyon várta, hogy ő is megszólalhasson! Hol a könyv? „Ramcu tudja. Megízlelted az extázist, mélyet húztál nektárjából. Most hát vagy szívedbe zárod, vagy nem is érinted többé. És mit számít… Függő vagy remete! Saját egód hálójába kerültél! Minél keményebben küzdesz, annál biztosabb, hogy fölfigyel rád a pók!” Szóval Ramcu, egy kegyetlen mester, ami előbb történt, az jó, sikerült magukat a pókhálóba betekerni… 14. Nem azt kellene kutatni, hogyan lehetne megszüntetni a sebzettséget, hanem megtudni, hogy mi a jelentése, hogy mit üzen, hogy mit tanít, hogy mi az értelme és a célja. A sebzettségeink a legjobb segítséget nyújtják ahhoz, hogy megtudjuk, hogy kik vagyunk, majd azt is elárulják, hogy hol vannak a nehézségeink, sőt, még ahhoz is egy sereg jó információt nyújtanak, hogy mire van szükségünk, és még arra is, hogy mit kellene csinálnunk. Ezt a sebzettségeink, a maguk módján, nagyon jól elrejtik magukban. Például az álmok. Itt pedig hadd meséljek el egy álmot. Ez indította be egy olyan két és fél héttel ezelőtt azt a folyamatot, aminek most a kellős közepén vagyok. Tudjátok, hogy fontosnak tartom az álmokat. Egy évig gyűrtem őket… Egy pici rálátásom van arra, hogy mit lehet egy álommal kezdeni. Álmodtam egy álmot, amelynek a következő jelenetei voltak. Mentem az utcán, este volt, égtek a neonfények, egy kihalt parkon keresztül mentem át, és jobbra tőlem, elment egy csapat huligán. Ahogy mentem, egyszer csak belémvillant, hogy húha, csak nehogy énbelém kössenek! Akkor azt nem fogom megúszni! Egyedül vagyok, itt a sötét parkban, ezek meg sokan vannak… Próbáltam elmenni, de tudjátok, hogy milyen az álom? Abban a pillanatban, ahogy eszembe jutott, hogy csak nehogy fölfigyeljenek rám, már jöttek is oda! J Álmomban pedig kaptam egy olyan verést, és úgy megvertek, hihetetlen volt! Vége. A következő jelenet, hogy fekszem az orvosnál, és teljesen tehetetlen vagyok, de totálisan, mert úgy megvertek, hogy csak na. Ahogy pedig fekszem, jön a doktornő, és én tudom, hogy most, ebben a tehetetlen állapotomban, amikor még a kisujjamat sem tudom megmozdítani, nem meg akar majd gyógyítani, hanem meg akar ölni! Injekciós tű… És akkor, ahogy az álomban lenni szokott, egy ilyen, magam sem tudom hogyan, végtelen lassúsággal, egy minimális erőt összegyűjtök, és levánszorgok így az ágyról, és így kikúszok valahogy ebből az orvosi rendelőből, és kimegyek a kórházból, és elbőgöm magam. Ülök a kórháznak a lépcsőjén, és zokogok. Majd pedig fölébredtem, és nagyon erőteljes hatást gyakorolt rám ez az álom, bár talán ahogy elmondtam, ez így nyilván nem derült ki, de volt bennem egy nagyon nagy félelem, a halálfélelemig, volt benne egy csomó agresszió, a suhancok részéről, és volt benne hihetetlen sok szomorúság, egy ilyen végtelen, mélyről föltörő zokogás, ahogyan ott sírtam a kórház lépcsőjén. Ahogy fölébredtem, egy picit elkezdtem ezen töprengeni, hogy mit üzen ez az álom? Ki ez a beteg valaki, akit majdnem agyonütöttek, aztán majdnem megöltek, és aztán végül ilyen keservesen sír? Ezt a három dolgot találtam, hogy úgy tűnik, hogy sok-sok agressziót, sok-sok halálfélelmet és félelmet, és nagyon sok szomorúságot sikerült valahogy magamba gyűrni. Az álom pedig szépen, ezt a három motívumot hozza. Hát a suhancok is, az én lelkemnek a részei! Ezek a suhancok, azok a valakik, akikkel próbálok nem találkozni, de telke vannak agresszivitással. Egészen odáig jutottak már, hogy engem, az én tudatomat, azzal fenyegetik, hogy úgy elpüfölik, hogy attól fogok koldulni. Közben pedig a sírás, ott a kórháznak a lépcsőjén, hihetetlenül fölszabadító volt! Akkor elhatároztam, aznap reggel, hogy nagyon elő fogom hívni magamból ezt a három dolgot! Kíváncsi vagyok, hogy hol van bennem az agresszió, ami azzal fenyeget, hogy önmagam ellen fordítom, vagy önmagam ellen fordítottam már nagyon régen, és talán egy másik irányba kellene vinni, hol vannak a félelmeim, és hol van a mély szomorúságom. És hogy mi történt? Eltelt néhány óra, jött egy valaki, és meghallgattam az élettörténetét, és valahogy, mert ugye egy nyitott állapotban voltam, és volt egy csomó kérdésem, hogy ezekre rátaláljak, nagyon megérintett az, amit hallottam! Aztán jött megint valaki, ő is elmondta az élettörténetét, és az meg még sokkal mélyebben megérintett! Elment, és én egyszer csak kezdtem átélni, azt a szomorúságot és fájdalmat, amit az álmomban is. Akkor pedig azt mondtam már tudatosan magamnak, hogy: Na Feri, pont jó úton jársz! Próbálj meg sírni! A álomban sikerült, és jót tett, próbáld meg most is! Ahogy pedig megadtam az engedélyt magamnak, hogy látszólag teljesen értelmetlenül, - amikor valamelyikőtökkel beszélgettem, és nem ez kavart fel engem, hanem ez csak elindított a saját utamon -, elkezdtem zokogni. Zokogtam, sok tíz percen keresztül, valahogy úgy, ahogy az álomban. Ahogy ott sírtam, egyszer csak erőt vett rajtam egy mély félelem, és az álomnak az útját visszafelé végigjártam. Olyan félelem járt át, amiről sosem gondoltam, hogy bennem van! A félelem mögött pedig, rátaláltam az agresszióra! Ráfdöbbentem arra, hogy van egy sebzett félelmem, még az Istennek szemben is, és ez nem egy klassz és jó, szent Istenfélelem, hanem egy sebzett embernek, a sebzett félelme. Emögött a félem mögött pedig ott volt egy iszonyatos indulat, hogy én ebbe nem törődök bele, hogy én nem fogok tőled félni! Most jön a 18 éven felülieknek szóló rész… A szobámban, ott őrizgetek, egy nagyon szép, régi feszületet, amit még az édesanyámtól kaptam, és fából van. Szimbóluma az örökségeknek, a családnak, a hitemnek, a hivatásomnak, és mindennek. Nos, én fogtam ezt a feszületet, megfogtam a lábánál, és ízzé-porrá zúztam, a szekrényem tetején! Olyan erővel törtem szét, hogy beszakadt a szekrény teteje! Amikor pedig végigjártam ezt az utat, amit az álom már előre jelzett, a nagyon mély szomorúság, a sírás és a szomorúság mögött a félelem, a félelem mögött a harag, akkor úgy megkönnyebbültem, és olyan szabadságot éltem át, amit már nagyon régen nem! Egészen szabad lettem! Amikor pedig ennyire fölszabadultam, akkor összeszedtem a feszületemnek a darabjait, visszatettem a polcra, a darabokat odatettem, a még megmaradt csonk mellé, és az előtt, elkezdtem imádkozni. Akkor pedig kezdett jönni, egy csomó olyan fölismerés, ami már régen itt volt bennem, de nem jött elő! Azért, mert ezeket az érzéseket, ne éltem meg, nem szembesítettem magam velük! Akkor határoztam el, hogy napi fél órával több ima, böjt, és semmi mással nem foglalkozom most, csak azzal, ami most itt elindult bennem, amit egy álom indított el, és az, hogy ezt komolyan vettem. Attól kezdve, körülbelül egy héten keresztül, minden nap sírtam! Reggel fölkeltem, elkezdtem imádkozni, és fél óra múlva sírtam. A következő reggel ugyanez: Kelés, ima, sírás. Ez egy héten keresztül így volt. Kisírtam egy csomó olyan könnyet, ami már nagyon régóta itt volt bennem. Olyan haragok támadtak föl bennem, amelyek már nagyon régóta itt voltak bennem. Nem is esett nehezemre ez! Aztán még többet imádkozni, rá se nézni a tévére… Pedig tőletek kaptam! De most nem kapcsoltam be, de majd eljön annak is az ideje! Fogytam néhány kilót, ami nem baj, mert úgyis egy kicsit túlsúlyos voltam. J Ezt a folyamatot el akartam volna nektek mondani. Már ott kezdtem el, hogy a lelki folyamatainkat komolyan lehet venni, egy álomból hihetetlenül izgalmas dolgok tudnak előjönni. Hogy mindezek mögött, a szomorúsás, a fájdalom, a félelem, a harag mögött, minden mögött, olyan jó dolgok várnak ránk! Ahhoz a ponthoz kapcsolódóan mondtam ezt el, hogy nem kellene azt kutatnunk, hogyan lehetne a sebzettséget megszüntetni, hanem inkább tudni kellene azt, hogy mi a jelentése, hogy mit üzen, mit tanít, mi az értelme és mi a célja. Ha én a sebzettséget akartam volna megszüntetni, akkor még mélyebbre nyomom a szomorúságomat, a félelmemet, meg a haragomat, mert én egészséges akarok lenni. Az út azonban, pont ezeken keresztül vezet! Ez a három dolog, ez a három nagyon mély és erős érzés, pontosan megmutatta azt, hogy merre kell menni! Hihetetlen pontossággal megmutatta! Ami pedig a legjobb, még pszichológusra se volt szükség! Nem kellett! Elég volt álmodni egyet! Hú, elment az idő! Mit csináltam? Jó álmodást! Köszönöm szépen a figyelmeteket!
Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari