A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 5.

2005.04.05.

Share on facebook
Megosztom
Share on email
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit! Utolsó előtti hónap. Tavasz van! Remélem, jól vagytok!

A sebzettségről és a sebzett emberről

18. A sebzett ember az, aki túllépett az árnyékán (ismétlés)

Most eszem ágában sincs elismételni azt a csomó pontot Jung apótól amit eddig elismételgettem, mert annál már többet mondtunk, hogy ez egyáltalán érdekes legyen már. Az utolsót ismétlem csak el, ez pedig az volt, a 18. A sebzett ember az, aki túllépett az árnyékán, ahelyett hogy valamit kezdett volna vele, vagy átment volna rajta. (00:40)

Néhány nappal ezelőtt itt mászkáltam a környéken, és kaptam egy olyan szép ellentmondást, egy olyan jó paradoxont, elhoztam hozzátok, mert ahogy mentem, egyszer csak valaki megszólított: „Feri atya!” Ez én vagyok. Legalábbis az egyik – az ember ne legyen nagyon gőgős. És… De ez éppen nekem szólt. Na és akkor, azt mondja nekem ez a valaki, aki nagyon kedves volt hozzám, hogy: „Tudod Feri atya, én néhány hónappal ezelőtt kezdtem el ide jönni és én nem vagyok vallásos. Azért kezdtem el ide járni, mert úgy hallottam, hogy itt valami pap dumál. És énnekem az volt a tervem, hogy idejövök és beléd kötök. Ezzel a szándékkal jöttem. És képzeld, hát ide jöttem, meghallgattam az első alkalmat… hát és kiderült, hogy te nem vagy tökéletes. És mikor kiderült, hogy nem vagy tökéletes, nem bírtam beléd kötni.” És ez nekem hallatlanul szöget ütött a fejembe: milyen érdekes ez. Azt mondta, képzeljétek el, (Szia Amina!) azt mondta, hogy: „Te Feri, te emberi vagy.” Hát ilyet mondott. De az az ellentét ragadott meg nagyon, hogy azért nem bír belém kötni, mert nem vagyok tökéletes. Ez jól hangzik. Akkor ezt ki fogom írni magamra, „Nem vagyok tökéletes.” és teljes védelmet fogok élvezni majd. Na! (02:20)

Az árnyék – az ellentmondások a fejlődés kincsei

Az árnyékról van szó. És tudjátok, az árnyékunk lehet nem csak sötét, hanem világos is. El-eltöprengtem azon, hogy milyen csodás dolgok vannak árnyékban mindannyiunknak az életében. Hogy milyen jó lenne, hogyha a jó dolgaink is tudnának tudatosulni, az értékeink meg a kincseink. Hahaa! És néha, ez sokkal nagyobb föladat egyeseknek, hogy merje tudatosítani a saját kincseit, vagy kincseiket, mint hogy a rossz dolgokat tudatosítani. Na. (03:00)

Az árnyék kapcsán belefogtam egy, egy ilyen jó hosszú leírásba, amit nem fogok hosszan mondani, csak valahogy megörültem neki. Hogyha szeretnék szembenézni az árnyékkal és ezt egyedül is megtehetem, egy imádságban is megtehetem Istennel beszélgetve, megtehetem egy baráti beszélgetésben, megtehetem úgy, hogy egy pappal beszélgetek, vagy pszichológussal, vagy akárkivel. Szóval le szeretném írni nagyon röviden ezt a folyamatot. Azért mert amikor elkezdünk valami nagy zagyvaságból, amiben csak azt tudjuk, hogy nem vagyunk jól, föltárni valamit az árnyékunkból – tudatalattiból, na mondjuk – hogy akkor végül is elkezdünk dolgokat megnevezni és szétválasztani. Muszáj, hogy először ellentétekre, ellentmondásokra, megnevezett párokra jussunk el. Egyszerűen azért, mert különben nem leszünk tudatosak. Azzal a valamivel tudunk mit kezdeni, amit már megneveztünk és tudatosítottunk. De amikor elkezdünk dolgokat megnevezni és tudatosítani, akkor jönnek a feszültségek, az ellentétek és az ellentmondások. (04:20)

Erről már beszéltünk, hogy ezért a tudatosítást nem hagyhatjuk ki, mert azzal tudunk valamit kezdeni, amit már tudatosítottunk. Ezért olyan világos az, hogy ezek az ellentmondások és ellentétek nem csak hozzátartoznak az életünkhöz, hanem éppen a fejlődésnek a kincsei, mert a tudatosítás által keletkeznek, vagy legalábbis az által tudunk velük valamit kezdeni. Na. (04:50)

Akkor leírtam ezt vagy 16 pontban, amit nagyon gyorsan fogok elmondani, csak hogy legyen egy benyomásotok erről. Assz’ongya. Hogy mindig van valami, amit kiemelünk a sötétből, és annak az ellentétét pedig engedjük a hátunk mögött maradni. De az nem azt jelenti, hogy nincs, csak (Szerbusz, János!) ebben a pillanatban azt tesszük vele, hogy azt mondjuk „Most nem foglalkozom veled.” Mert ha most elkezdenék veled foglalkozni, akkor épp az ellentéteddel nem tudnék mit csinálni. De most az ellentétedet akarom előhozni és tudatosítani. Ez az árnyékkal való szembenézés, vagy egy konfliktus földolgozása kapcsán nem mondom, hogy így játszódik le, hanem hát valahogy így, valami ilyesmikről van szó. (05:45)

1. Mik a keretek?

Az első, egy beszélgetésben, vagy akár az Istennel való találkozásban, mik a keretek, mi a kapcsolatom veled, vagy önmagammal, például. Valaki azt mondta nekem nem is olyan régen. „Azt hiszem, az az én nagy gyöngém, hogy amikor egyszerűen csak rossz kedvem van, rossz passzban vagyok, akkor elkezdem sokkal sötétebben látni a világot, és aztán ezt elhiszem magamnak.” Ahh! Egy csomó problémánk eleve megoldódik, ha leülök, és tudatosítom azt, hogy milyen viszonyban vagyok magammal. S akkor rájövök, hogy „Tulajdonképpen ma eléggé utáltam magam. Hát ha ez így van, akkor az ebből fakadó következtetések nem biztos, hogy nagyon hasznomra lesznek.” Tehát az első, hogy „Mik a keretek?” Leülök beszélgetni: „Ki is vagy te egyáltalán? Érdemes volt idejönni?” Ilyenkor mi az, amit a hátam mögé teszek? Tulajdonképpen azt, amiről gondolkodni akarok. Nem esek neki rögtön, az nem éri meg. (06:50)

Most egy fél évig egy anyaotthonban vagyok gyakorlaton. Bántalmazott anyukák, sok gyerek, nincs hova menni, menekültek, tididí, egy csomó nehézség. Hogy milyen hihetetlenül fontos tud lenni az, hogy ne essünk neki a témának, annak, amiről érdemes beszélgetni, hanem először azt hagyjuk a hátunk mögött. Beharangoztak engem, hogy „Jön majd ide egy fiatalember, lelkigondozó, és az anyáknak a lelkét fogja gondozni.” Ez annyira szép! „És hogy hát lehet hozzá jelentkezni, aki szeretne egy kis gondozást a lelkének.” S akkor megjelentem én. Na, képzelhetitek. Az anyák rögtön elmentek dolgozni, máris volt haszna a jelenlétemnek. Na, aztán maradt egy-két szegény, aki nem bírt elmenekülni az anyaotthonból délelőtt, mert pici babája van. Na, hát azok, szegények! És hát az egyik volt elég bátor, azt mondta, hogy „Na, hát nézzük meg!” S akkor leültem vele, és bemutatkoztam. Tírirí, s akkor bátorkodtam tőle megkérdezni, hogy „Mondd csak, hát először is tegeződhetünk, vagy magázódjunk?” Ez például az istenkapcsolatnál se mindegy. Leülök imádkozni, és az az első, hogy „Most tegeződünk, vagy magázódunk? Most éppen hogy vagyunk egymással?” Na, és akkor ő azt mondta, hogy hát tegeződjünk, rendben. A következő nagyon-nagyon primitív kérdést tettem föl. „Te tudod-e, hogy most miért ülünk itt?” Hát miért nem a témával foglalkozom? Hát egy brutálisan bántalmazott anya, most mi miért ülünk itt… Hát ez nem egy hülyeség? S akkor a következő választ adta, ami rögtön bebizonyította, hogy fontos a témát hátratenni, és a keretekkel foglalkozni. „Hát, valami lelki micsoda.” Ahh! Hát, akkor ez megér egy-két mondatot, mi az, hogy lelki micsoda. És akkor hát na, szóval a téma hátra, nem esünk rögtön neki. (09:00)

2. Érzékelés.

Minden, egy rendes imádság úgy kezdődik, hogy leülök, valahogy így. Hmm, látjátok? Jó. Hát valahogy rendesen, és akkor utána kicsit figyelek a légzésemre, a szívverésemre, a hajam bizsergésére, mit tudom én, hát valahogy az érzékeléstől indul minden. Mi az, amit a hátam mögött hagyok? Még nem kezdek el az intuíció labirintusában bolyongani, hogy „Jaj, nem jött gyorsan egy jó ötlet?” Hát menjen a csudába a jó ötlet! Először meg kell érkezni. Ugye ez egy milyen klasszikus mondatom nekem is. Hát nem az én, nem én vagyok klasszikus, csak a mondat az, én is úgy tanultam. Hogy… valaki megjön, s akkor azt mondom neki, hogy „Jó, hát először érkezzél meg. Mert hiába vagy itt, hát mit tudom én, hogy egyébként még hol jársz? A test itt van, de hogy a lélek hol van, dunsztom sincs.” A lélek akkor érkezik meg, ha elkezdünk érzékelni, az észleléssel jön meg a lélek. Mert amikor az észlelés kezd bennünk tudatosulni, hogy látok, hallok, tapintok, érintek, szaglás, akkor egyszer csak a lélek beérkezik a testbe. Különben még valahol valami mást lát, valahol valami mást hall, és a többi. Tehát az érzékszerveket vissza kell hozni ide. Még szó sincs arról, hogy nekiestünk volna valaminek. Tehát ennek az ellentétét többé-kevésbé az intuíciót még hagyjuk, még nem, hagyjuk azt. (10:40)

3. Elfogadás.

Önmagamat is el kellene fogadni, mhh, mhh. Tudjátok, bár ezt most nem tudom, meg ez izgat-e benneteket, de hát egy imádságban is, hogyha éppen egy kivert kutyának érzed magad, akkor miután az érzékszerveid által a lelked beszállt a testedbe, akkor utána idézz föl egy emléket, amikor valaki biztos, hogy szeretett téged. Hát úgy kezdjél neki. Vagy valami pillanatot, amikor biztos voltál benne, hogy Isten veled van, és ez neked jó. Valami ilyesmit. Tehát a harmadik ez, hogy elfogadás. (11:20)

Mi az, amit a hátam mögé teszek? (Téged nem. Te nyugodtan gyere csak!) Amit a hátam mögé teszek, és ez volt a fölháborító mondat, az az erkölcsi megközelítés. Az erkölcsi megközelítést ide teszem a hátam mögé. De nem azért, mert nincs. Erről majd a végén, mikor az erkölcsi megközelítést előveszem, fogok egy picit hosszabban beszélni. Hanem azért, mert ahhoz, hogy én egyáltalán merjek Istennek mondani valamit, a házastársamnak mondani valamit, a papnak mondani valamit, vagy egyáltalán magam előtt beismerni, ahhoz egy csomó szégyen és bűntudat nagy akadályt jelent, nagyon nagyot. A szégyen kifejezetten akadályoz minket abban, hogy végre valamit beismerjünk. Ezért az erkölcsi megközelítés, hogy szabad-e ilyet gondolni, érezni, mondani, hinni, nem hinni, ezeket mind a hátunk mögé tesszük, mind. Egy imádságban is. „Uram, adj erőt, hogy amilyen gazember vagyok, az most mind itt legyen.” Ez egy jó imakezdés. Hogyha még nem tudom, hogy mekkora szélhámos vagyok… Most mi van a hátam mögött? Most elkezdtem aggódni. „A kólád.” Ja, ezen nevettek. „A másik oldalon.” Min nevettek? Ja, ott a kóla. Melyik a valódi? Szörnyű dilemma. New Style. Hát most, tudjátok, összeragadt a pofám belül, és úgy nem lehet rendesen beszélni. Jaj, de jól esett ez a víz. Áhh! Szóval. (13:40)

Az erkölcsi megközelítéseket tesszük ilyenkor hátra. De nem azt mondjuk, hogy nincs, vagy nem fontos, vagy nem számít, hanem csak azt, hogy „Most még kérlek szépen, maradj hátul! Most még először azt szeretném megnézni, hogy utána mit kell megbánni.” Ez olyan hülyén hangzik, nem? De valami ilyesmiről van szó. Végül is az önismerethez, a személyiség ismeretéhez az is hozzátartozik, hogy még mélyebben rájöjjek arra, hogy hol vannak a gazemberségeim. De ahhoz, hogy erre még mélyebben rájöjjek, ahhoz először a szégyenemtől meg kell szabadulni. Ezért fontos, hogy magamat el tudjam fogadni, vagy hogy Isten tiridi… nem ragozom. Mhh. (14:30)

4. Együttérzés, empátia.

Mit teszek hátra? Az okoskodást. Szörnyű, amikor leülök valakivel, és akkor elkezdenénk egy témát mondani, és csak folyik az okos beszéd. Az okos beszéddel semmire se megyünk, mert ha az okos beszéddel mentünk volna már valamire, akkor most jól lennénk. De nem vagyunk jól, ezért az okos beszédet hagyjuk a csudába. Tehát egy kicsit lejjebb kell menni; zsigerek, tíridí, félelem, szorongás, aggodalom, harag, gyűlölet, tíridí, ezek, az okoskodást meg hagyjuk nagyon. Ne magyarázzuk meg, hogy miért érzem ezt, meg… na. Ugye, ezt ismeritek? Ez ugyanígy egy imádságban, egyszerűen csak van. Én nagyon-nagyon sokat köszönhetek az életemben annak, hogy valamennyire megtanultam az érzéseimet átélni, valamiennyire. Hogy jön, és nem küldöm el. „Most ez jött, akkor gyere, most átéllek. Húha, ez aztán piszok szar, öaahh!” Hát minimum ezt mondom rá. „Hát én nem vagyok normális.” – gondolom a vége felé, de még akkor van rosszabb is. S amikor ezen át tudunk menni, akkor egyszer csak kitisztul minden. Ha meg elkezdek hadakozni, akkor meg marad. De erről olyan sokat beszéltem már. Szóval ezt annyira kívánom nektek. Egyszer egy héten keresztül csak próbáljátok meg ezt csinálni. Átéled, átmész rajta, ehh. De ismerd föl a parazita érzéseket, azokat ne éld át, azokat küldd haza. Nnna. (16:25)

5. Intuíció.

Aztán jöhet az intuíció. Hát mész lejjebb és lejjebb, és ahol az érzések, a gyomrod előjön, belső dolgok, jönnek már képek. A képek hihetetlenül sokat mondóak tudnak lenni. Beugrik egy gondolat, hahh. Velem szokott olyan lenni, egyszer csak észreveszem, hogy egy mondatot ismételgetek. Nem is tudom, mióta mondom ezt a mondatot itt belül, és már mondom nagyon régóta. Akkor jönnek az intuíciók. Álommal kapcsolatban, hát ez az egyik alapvető dolog. Mondjuk egy hatalmas sárga cilinderrel álmodtál, mondjuk. És akkor, hát milyen asszociációid vannak? Hát akkor az intuíció segít. Most ezen elkezdeni okoskodni: „Hol láttam utoljára sárga cilindert?” Ez egy marhaság. Hanem hát hogy milyen asszociációim lesznek. Ott, ott vannak a kulcsok. Nna. (17:20)

Ez is egyeseknek nagyon-nagyon nehéz szokott lenni. Kimond egy mondatot, egy szót, és azt mondom, hogy „Álljunk meg! Kérlek, most mondd, ami először eszedbe jut erről a szóról!” S akkor három perc csönd. Ez azt jelenti, hogy már a 20-dik szónál tart, és az összeset cenzúrázta. Hát nem? Az szokott lenni. Először jönnek a mit tudom én, az obszcén szavak. „Nem, hát azt nem.” Akkor csúnya szavak. „Na, hát azt se!” Akkor brutális szavak. „Na, azt se!” Akkor a szadista-mazochista szavaknál ne. Akkor így 10-12 szó után kezdenek jönni ezek a lágyabb, ilyen light-osabb verziók, tehát mondjuk korbács, ilyesmi. És akkor na, azt így nagy bátran, ugye 12-dik. De rögtön hozzáfűzöl egy értelmezést. „Ez nem, nem ilyen szado-mazo korbács, nem, hanem láttam a Jézus filmet, és abban az a… – Jól van, már, hagyjál!” Szóval. (18:30)

Hallatlan kincseket jelentenek számunkra ezek az első asszociációk, és hagyjuk az összes többit, ahh. Ugye milyen furcsa? Mit t’om én, 30-40-akárhány éves felnőtt ember vagy, és egy pitiáner asszociációtól összetojod magad. Nem így van? Ötöt kiradírozol, és akkor a hatodikkal elmész az atyához. „Atya, bajban vagyok! Ez jutott hatodjára eszembe. – Jaj, hát ezzel mit kezdjek már?” Jaj! Milyen… látjátok, tele vagyok indulattal. Nem vagyok tökéletes, az már biztos. Ezt kifejtem. Üüü! De akkor nem lesz vége a mai előadásnak. Na, azt akartam csak mondani ehhez kapcsolódóan, hogy tudjátok, sosem ámítottam senkit azzal, hogy én ide nem fogom az érzéseimet, az indulataimat, a még föl nem dolgozott dolgaimat, a még be nem fejezett cuccaimat elétek hozni, ebben sosem hitegettelek benneteket, soha. Ezért aztán egy csomó minden úgy fog megjelenni, ahogy éppen most bennem van. Ahh, nem akarom az észt osztani. Majd ilyen egyetemi előadók, azok osztják az észt. Az nagyon jó, hát valamire biztos jó. Na, aztán. (20:05)

6. Külső valóság.

Mert azért ám egy kicsit bele lehet ebbe gárgyulni. Sz’al pörögsz már nagyon befelé, néha azért ki kell jönni, néha. Akkor meg hagyod, hagyod az érzékelést, tapasztalást, megfigyelést. Egy kicsit akkor visszajössz, hogy kapjál egy kis levegőt, aztán visszamész. Hát az imádságban is, nem így van? Hát tudtok-bírtok mindig egyre csak lefelé menni? Dehogy bírunk. Egy tisztességes imádságban legalább ötször megakadsz. „Áá-úú! Na, most itt kéne tovább menni? Ööö!” Akkor egy kicsit levegőt veszünk. Nincs baj, itt a szobám, jól van, szőnyeg, fotöly, és akkor… Feri! (21:00)

7. Megélés.

S akkor eljutunk oda, hogy megélünk valamit itt és most. Ebben a pillanatban már nem is az a témánk, amivel jöttünk. Nem az, hogy akkor és ott az volt velem, hogy… és azért jöttem, hogy… Hanem egyszer csak itt és most történik valami. Hát itt, itt, ezért érdemes egy ilyen valamibe belekezdeni, hogy itt és most történjen velem valami. Hmm. Na ja. Tehát az ott és akkort hátra teszem. (21:35)

Az itt és mostról jutott eszembe egy olyan… Megállított valaki az utcán. Mostanában csupa ilyen történetem van. Azt mondja „Feri atya!” Hát én nem tudom, mindenki ezzel jön, én nem, nem tudom. Szóval. Megállított, és azt mondja. „Hát Feri atya! Hát áldjon meg téged az Isten, elülről hátulra, hátúrúl-előre, meg föntrű-lentre, meg lentről-füntre! Tudod mit? Áldjon meg a Jóisten téged mindenhol! Na, szerbusz!” Ez egy jó találkozás, tehát komolyan, napok óta ez van bennem, hogy hogyan tud valaki ilyen normális lenni. Akkor elkezdtem imádkozni „Istenem, én lennék egyszer ilyen normális!” Hogy szóval ez olyan egészségesen hangzott, hogy „Áldjon meg téged az Isten föntről lefele, úgy, ahogy vagy, ’oszt kész!” Hát most hova ragozzuk, hogy „A Szentháromság, meg Buddha áldása, meg a Magasztos szózata árasszon el!” Nem, hát csak így, ahogy vagy. Olyan jó ez, nem? Hogy valaki… na, jó. Szóval hogy itt és most történik valami. Aztán. (22:55)

8. Érintődés.

Elérkezünk oda, mondjuk én, hogyha valakivel beszélgetek, hogy elkezdek én is érintődni. Ezt mondtam múltkor. Az lehetetlen, hogy te egyszer csak ne kerüljél a porondra, ahh, dehogynem, nagyon is, nagyon is. Akkor már nem rád figyelek, hanem magamra. Persze rád is figyelek egy kicsit, mhh, de azért ott vannak azok a pillanatok, amikor teszem föl magamnak a kérdéseket. „Hoppá, Feri! Miért rándult görcsbe a gyomrod? Hol érint ez téged? H-hmm.” Mert ha nem tisztázom magammal ezt, akkor elkezdek hülyeségeket beszélni. Ahh, e nélkül ez nem megy. (23:35)

9. Katarzis.

Aztán, hát igen. Ha igazán-igazán jó ez a folyamat, történik valami élmény. Hát, ezt most nevezzük katarzisnak. Az egy jó dolog, amikor valami ilyen történik velünk. Ilyenkor mi az, amit teljesen a hátunk mögé teszünk? A külvilágot. Ilyenkor a külvilág, a szoba, és mi, hogy ki vagyok, meg hány éves, meg mi a foglalkozásom, ez kutyát se érdekel, csak az, amiben éppen benne vagyok, egy fölismerés, az érdekel. Ezután a folyamatnak körülbelül épp csak a közepénél vagyunk, mert ilyenkor kezd megfordulni a kocka. Mert most előveszem a megértést, és hagyom az együttérzést. Amikor valami előkerült, akkor fontos, hogy azt tudjuk tudatosítani, facsarjuk ki belőle az utolsó csöppig azt, amit az a valami kínál, értsük meg. (24:40)

Múltkor az történt velem, valakivel beszélgettem, és hihetetlen mélyen érintett, könnybe lábadt a szemem. „Feri, a nemjóját! Ez szép!” S akkor elment tőlem ez a valaki, s akkor én… még jobban kezdett ez érinteni. „Miért, miért érint ez engem ennyire?” Egyszer csak, ahogy ez egy nagy élményként, hogy „Te jó ég! Talán már napok óta, napok óta bennem van ez az érzés, és nem éltem meg. Most, hogy te beszéltél róla, most te bevezettél engem a saját érzésembe.” Ahh, mekkora élmény volt! Utána megálltam, és hagytam az érzést és az élményt, és elkezdtem ezen gondolkodni, hogy mit jelent ez? Egyszer csak beugrott egy kifejezés, háhh, nagyon megtetszett, jó brutális. Az jutott eszembe, hogy én tudok érzelmi parazita lenni. Uaahh! Egy érzés, amit én nem élek meg, de veled beszélgetek, és kiszívok mindent belőled „Csak mondjad. Háá, de jó!” De én az életemben nem élem meg. S akkor először megrendültem. „Te jó ég! Hát egy vámpír vagyok én?” Egy érzelmi vámpír. Te éled az életed, én meg ülök a zöld fotelemben, és akkor „Jaj, de rossz lehet, tényleg!” Hát mi vagyok én, egy vámpír, egy parazita? Nagyon, két napig rosszul voltam ettől, komolyan mondom. Két napig. Hát mivé tettem magam? Na, és akkor épp volt egy csoport. Hát mondom, én, én most ezzel vívódok. Hát mi vagyok, egy érzelmi parazita? S akkor azt mondja ott a bölcs csop.vez. „Jaj, Feri! Hát ez egy normális dolog.” Ugye azt mondta, amit én is szoktam nektek. „Feri, normális vagy. Jó, szabad ilyet csinálni. – Ja, igen? Ja, jól van akkor.” Akkor csak gyertek, és mondjátok! Szóval, iszom. Mhh. A tavasz teljesen kitikkasztott, besütött a nap a számba. Szóval. Most… de most András! Köszönöm! Nehogy leverjem, ugye? Megy a számítógép. Jah, eszembe jutott valami, amit elfelejtettem, de most eszembe jutott megint. (27:40)

Kisgyerek egy élménytől sújtva odament az anyukájához, és azt mondta. „Anyu, ki az a Holmár ember?” Hát anyuci nem ismeri a Holmár embert. Ez tejesen úgy hangzik, nem, mint egy ilyen amerikai horrorfilmben egy kisgyerek a főszereplő, és az egész film alatt mindenki retteg, hogy jön a Holmár ember. Nem? Na, és akkor az anyuci. „Nem. Holmár ember? Hát hol hallottad te ezt, édes kisfiam-kislányom-unokám-dédiunokám? – Hát a templomban.” Hát, a templom veszélyes hely, vigyázzunk vele! Főleg nagypéntek tájékán. „Holmár ember a templomban? Hát hogy? – Igen, igen, anya. Mert, hogy emlékszel, hogy ott voltunk, és akkor úgy imádkoztunk, és akkor mondták, hogy a Holmár ember. – Milyen Holmár ember?” Nah, jó, jó, rövidítsünk Feri, mert… szóval. „Hát hogy, nem, nem emlékszem.” S akkor egyszer csak az anyuka így a fejéhez csap. „Tudom már! Hát az az imádság, hogy <<Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg. Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya!>>” Na de egy kicsi gyereknek ez elég hosszú, nem? Tehát mi az, ami megmarad? A lényeg. Tehát: „Holmár ember, Holmár ember. Ajjaj! A Holmár ember nem segíthet. Akkor miért járunk a templomba, anya? Most normális egy keresztény ember? Letérdelünk, és Holmár ember nem segíthet, hát akkor ennek mi értelme van, anya, anya!” (29:30)

Szóval, nagy dolog az élmény után, hogy abból valami következtetést le tudunk vonni, és akkor egy kicsit eszesebbek leszünk, mint voltunk. De akkor hagyjuk már, hogy mindig valamit érzünk. Nem? Hát hagyjuk már ezt! Ahogy a férfiak állandóan okoskodnak, a nők meg mindig éreznek, éreznek. Hát jó, egy kicsit azért azt le lehet állítani, nem? Jó, csak nem, nem végleg, nem, ideiglenesen. Tudjátok, egy kicsit. A leltár miatt, lel… És akkor az érzelmek egy kicsit így megállnak, uu-uuu!, akkor egy-egy jó gondolat bekúszik az agyba azért, az, az nem elképzelhetetlen. Hát tavasz van, komolyan, teljesen… Szóval. (30:25)

11. Integrálás.

Akkor elkezdődik valami, amit így hívnak az okosok, tehát én ezt nem nagyon szeretném használni, hogy integrálás. Integrálás. És akkor viszont mi az, amit hagyunk mármost a csudába? Hát a szétszedést, a szétválasztást, azt hagyjuk. Az integrálás tulajdonképpen azt jelenti, hogyha végigmentünk egy ilyen folyamaton, hogy valami, ami eddig nem volt az én része, eddig nem mondtam azt, hogy ÉN, mert azt mondtam, hogy „Azt se tudom, mi.”, mert tudattalan volt. Vagy valami olyasmi volt, amire azt mondtam, hogy „Hát ez nem vagyok én, ez az undorító gusztustalan, ez nem vagyok én.” Vagy rádöbbenek arra, hogy ez a történet rólam szól. „Te jó ég!” Rádöbbenek arra, hogy mióta kivetítek valamit, és azt gondolom, hogy te vagy az oka, neked kell valamit vele csinálni, s egyszer csak ráébredek. „Te jó ég! Hát itt van rám eső része ennek a történetnek.” Hahh! Mikor egy projekciót visszaszedünk, és azt mondjuk, hogy „Ahh! Hát nem is vagy te akkora gazember. Én nem tudok mit kezdeni azzal, ha te…” nem tudom én, mit csinálsz. (31:50)

Tehát jön az integráció. Az integráció tehát azt jelenti, hogy valami, ami eddig nem volt az én része, amire eddig nem mondtam azt, hogy „Ez én vagyok.”, az egyszer csak oda bekerülhet, de már átéltem, átéreztem, földolgoztam, ránéztem, megneveztem, tudok vele valamit kezdeni, megvan a helye, és berakom oda. Végül is ez az egész folyamat, amiről beszélünk, erről szól. Erről, hogy valami, ami eddig nem volt az én része, az oda be tudjon kerülni. Minél többször megyek át ilyen folyamatokon, az én annál gazdagabb lesz, és annál erősebb leszek én. Mert annál több minden van benne, annál több mindenen küszködtem át magam. Ez az én persze egyre árnyaltabb lesz és gazdagabb, és bizony egyre ellentmondásosabb is. Mert egy szűköcske kis én az, amikor valaki csak a legszentebb dolgaival azonosítja magát, az egy nagyon gyenge, nagyon szűk én. Nem csoda, hogy azzal kell védeni, hogy mindenkit a máglyára teszünk. Ehh! Csak hogy én megőrizhessem ezt a kis szűk, kis gyönge kis énecskét, hogy én vagyok az igaz. (33:15)

Amikor kezdjük az árnyékból behozni az énbe ezeket a tartalmakat, akkor persze ez feszültségeket jelent, ellentmondásokat, de megdolgozott feszültségeket és ellentmondásokat. Elfogadott, átélt, elviselt ellentmondásokat már. Megvan a helyük, és közben, miután ezek ellentmondásként még ott feszülnek bennünk, de már egy ilyen átdolgozott ellentmondásként, jön belőle az erő. Ha minden egyforma, abban nincsen dinamika. Ahh! Aztán. (33:55)

12. Erkölcsi megközelítés.

Na, itt jön vissza az erkölcsi megközelítés. Ez azt jelenti, hogy amikor már megerősödtem, behoztam az énbe valamit, hűha, rájöttem arra, hogy… meg erre, meg tudatosult, meg „Érzelmi parazita vagy Feri.” Tehát valamire ráeszméltél, ami így tudatosult, és aztán rájöttél, hogy ezzel együtt elfogadható vagy. Akkor rákérdezek arra, hogy most, ennek a fölismerésnek van-e erkölcsi vonzata? Hmm. Ezt nem kéne kihagyni. Ez nagyon sok gyónónak, aki elkezdett az önismeret útján járni, egy klasszikus dilemmája. Mert eddig uralkodott az erkölcsi megközelítés, tudta is ám, hogy milyen bűnös. Egyszer csak rájön, hogy a dühe mögött ez van, a bosszúvágya mögött az, a féltékenysége mögött az, a lustasága mögött ez, a jóra való restség mögött amaz, a torkosság mögött emez. Egyszer csak kezdi jobban érteni magát, s akkor nagyon sok ember, aki ezen az úton az elején van, megrémül. „Te jó ég! Hát eddig tudtam, hogy mi jó, meg rossz, most meg mindent kezdek érteni, hogy mi honnan jön, most fogalmam sincs, hogy mi jó, meg mi rossz.” Ez így működik, ez pontosan így működik. (35:25)

Ha valaki – most így mondom egyszerűen – csak a lélektan felől közelít magához, akkor heroikus küzdelmeket vívhat a saját árnyékával, az érzéseivel, a gondolataival, a tudatalattijával, meg mindennel. És mi történik általában? Ezt annak az árán merjük megtenni, hogy az erkölcsi szempontot folyamatosan a hátunk mögött tartjuk. Nem tudom, megfigyeltétek-e azt, hogy hihetetlenül komoly, mély önismerettel rendelkező emberek tudnak kifejezetten morálisan analfabéták lenni, vagy ahhoz képest, hogy azt gondolnád, hogy hát egy zseniális pszichológus, egy eszméletlen zseniális terapeuta, vagy mit tudom én mi, és az erkölcsi élete nagyon nagy gáz. Ez tökéletesen érthető, ugyanis ő hozott egy döntést. Ez a döntés nem föltétlen tudatos. A döntés úgy szól, hogy „Szembe merek nézni a lelkemnek lélektanilag megragadható tartalmaival, de hogy ehhez legyen erőm és bátorságom, az erkölcsi következményekkel nem szeretnék szembenézni.” Ezért ő azt beteszi az árnyékba. Hahh, hahh! (36:50)

Innen eredhet többek között mondjuk a vallásos embereknek, vagy az egyháznak egy fajta ilyen lélektan meg pszichológussal kapcsolatos ódzkodása. Közben a folyamat nagyon érthető, és nyilván ennek az ellentétét is meg lehet tenni. Ezt szoktuk mi általában kultúrkeresztények csinálni. Mi összeszedjük minden bátorságunkat, hogy az életünknek az erkölcsi vetületét föltárjuk. Hogy az árnyékból előszedjük az összes mocskunkat. De milyen áron? Azon az áron, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, hogy a lélektani motívumok mik. Hát mert ez túl sok lenne egyszerre. Vagy az egyiket csinálom, vagy a másikat. (37:40)

Itt szokott, ezért szoktak a keresztény emberek kicsit ilyen vagy naivok, vagy bénák, vagy önismeretben alulmaradtak, vagy nem tudom milyenek lenni, nagyon gyakran. Egyszerűen csak egy hétköznapi megközelítésben ránézek egy kultúrkeresztényre, és ordít róla egy csomó elfojtás, egy csomó elhárítás, egy csomó kivetítés, egy csomó ilyen, ami egy olyan többé-kevésbé emberen nem látszik. Viszont ha a másik oldalról nézem, akkor ő sokkal jobban föltárta az erkölcsi motívumait. Ugyanez fordítva, egy keresztény ember meg rátok néz, vagy mit t’om én kire néz, és akkor azt mondja, hogy „Háhh, nahát! Hát ez aztán elég gyenge! Ó, hát akkor most ez fog nekem magyarázni? Majd ez fog nekem segíteni az én lélektani fejlődésemben, aki mit tudom én… Ez…(38:40)

El tudtam ezt mondani nektek? Szerintem ez nagyon izgalmas, és nagyon fontos. Mind a két esetben arról van szó, hogy a kettőt egyszerre nem bírjuk csinálni, túl sok, nincs hozzá se erőnk, se bátorságunk. A kettőt egyszerre nem is nagyon lehet. A gyónásnál tulajdonképpen a fordítottját csinálom ennek. Akkor nekiállok, és azt mondom „Most a kutyát sem érdekel, hogy velem szemben ki milyen bűnt követett el, nem érdekel most, hogy milyen érzéseket éltem át, nem érdekel az, hogy ez egy milyen lélektani folyamat volt, és miért is követtem ezt én el. Most az első pontban ez nem érdekel. Az érdekel, hogy végre-valahára ki tudjam mondani, hogy gazemberséget csináltam, és majd a legvégén előszedem azt, hogy ezt meg is akarom érteni. A két folyamat tehát ebből a szempontból ilyen ellentétes utat jár be, de nagy gyöngeségünk az, hogyha általában csak az egyiken járunk. Ezért nem váltható ki az egyik a másikkal. (39:55)

„Hmm. Hát én már X év analízisen vagyok túl. – Na és aztán?” Az erkölcsi élet meg lehet, hogy még súlyosabban a homályba szorult. Jung komolyan, nagyon komolyan beszél arról, hogy a neurózisnak az is lehet oka, hogy valaki olyan mértékben nem tudatosítja az erkölcsi hiányosságait, hogy az okoz neurózist. Le is ír egy esetet, amit minden évben elmondtam eddig, és most nem mondom el. Ez az a történet, amikor… Nah, de hát sok ilyen történet van. Szóval. Hmm. Igen. Ezt a mondatot írtam ide, hogy „Vajon mire megyünk egy olyan lélektani fölismeréssel, aminek az ára az erkölcsi vetületnek az elfojtása?” Akkor az egyik elfojtást megszüntettük, vagy elhárítást, és akkor a másikat meg kialakítottuk. Tírí-dídí, nem sokat érünk vele. (41:05)

Na most, amikor átvívódtuk magunkat azon, hogy tökéletesen érthető, hogy öt napja nem dolgozok tisztességesen, mondjuk gyászolok. Ha gyászolok, megengedem magamnak azt, hogy a teljesítményem gyöngébb legyen, mint általában, megengedem magamnak, hahh. Azért, mert tudom, hogy az nekem egy fontos folyamat. Adott esetben ki merem mondani, hogy ez most nekem fontosabb, mint hogy még két mondatot oda leírjak. Nem érdekel az a két mondat. Mert az a munka, amit most magammal elvégzek, az szoksor… Hát mit sütsz, kis szűcs? Hát az sokszorosan megtérül. Hmm. Ezután jön a közösségi szint. Hahh. (42:00)

13. Közösségi szint.

A folyamatnak ezeket a lépéseit általában már ki szoktuk hagyni. A közösségi szint azt jelenti, hogy eddig magammal foglalkoztam, én ki vagyok, én hol, én mit, tűrü-dűdü-dű. És most amikor átvívódtam magamon a morális következt… Átvívód… értitek, ugye? Szóval mikor a morális következtetések is már megtörténtek, akkor hagyom, hogy most én, énvelem mi van. Akkor megnézem, hogy az, ami történt, milyen közösségi vonatkozásokkal bír. Jóvá kell-e tennem valamit, bocsánatot kell-e kérni valakitől? Valamilyen kapcsolatom sérült-e úgy, hogy ezt rendeznem vagy tisztáznom kell? Hát itt megint hadd legyek ilyen kritikus, hogy… Kit érdekel, hogy te valamire rájöttél, hogyha nem tetted jóvá, ha nem kértél bocsánatot, ha az a kapcsolat ugyanolyan nem tudom én milyen maradt? Hát most… nem ettől vagyunk nagyfiúk, hogy valamire rájöttem, és akkor na, most, most… hanem hát utána a közösségi vonatkozásokat is átgondolom. Jóvátétel. Ez milyen, óh, mennyire lenézték sokan, meg lenézik a katolika anyaszentegyháznak az ősi bölcsességét, hogy hát jóvá kell tenni az okozott kárt. Nem ám, hogy „Beláttam, hogy rossz voltam.” Jó, hát gratulálok, ez, ez nagy teljesítmény. (43:35)

14. Átgondolom, hogy mit kéne csinálni.

Ebből az adódik, hogy átgondolom, hogy mit kéne csinálni. Ezt megint nagyon sok ember elhagyja, rengetegszer. A legtöbb embernek, ezt tapasztalatból tudom, az imádsága nem azzal végződik, hogy „Imádságom következményei a kapcsolatomra nézve. Imádságom következménye arra nézve, hogy mit kéne tenni, konkrétan, egy mondatba összefoglalva.” Mhh. Hát egy rendes imádságnak az a vége, hogy az valahova vezet, nem? Mindig csak… Jó, hát szemlélődjünk néha, csak úgy, de hát… Hát valamit abból kihozok a cselekvés szintjére. Mi az, amit ilyenkor a háttérbe teszek? Hát nyilván az összes gondolatom, még a… minden, ami ezen túl van, ami megakadályozza azt, hogy cselekedjek, azt hagyom a csudába. Nem gondolom át még 25-ödször, ha már rájöttem, hogy ezt kéne csinálni. Akkor megyek, és mhh, mhh. (44:45)

15. Spirituális szint.

Ez is, megint. Hogyha én egy egyszerű lélektani folyamaton mentem át, mondjuk nem egy imádság volt, akkor is eljutok a spirituális szinthez. Nagyon izgalmas lenne, hogyha egyszer jól látnánk azt, hogy a XX. század legnagyobb lélektani szakemberei ha máskor nem, az életük végén hogyan jutottak el a spirituális szint fölismerésére – lélektani szakemberként. Hogyan írják az életük végén, vagy a fő műveikben azt, hogy „Most már, hogy ennyi mindent átéltem, rájöttem arra, hogy van még itt valami.” A pszichodráma atyja az azt mondta, és ennek szinte egyáltalán nincs is rajta kívül irodalma, mert azóta is a követők szinte egyáltalán nem foglalkoznak a spirituális szinttel, hogy „A terápiás folyamatnak az igazi izgalma számomra az – mondta az a valaki, aki ezt a zseniális dolgot megcsinálta, megalkotta – hogy ebben a folyamatban, illetve a végén hogyan jön elő a spiritualitás, az Isten téma valamilyen formában hogyan jelentkezik.” (46:10)

Milyen, mennyivel árnyaltabb, és aztán árnyaltabb személyiséget előhozó folyamat lenne az, hogyha a pusztán csak lélektaninak tűnő folyamatainknak a végén rákérdeznénk a spirituális következményekre is. Hogy van-e ennek valamilyen következménye az istenkapcsolatomra nézve, mi következik most ebből? Akkor ismernénk föl olyasmit például, hogy a legnagyobb gyöngeségeink is lehetőséget adtak az Istennek, hogy azokon keresztül megjelenjen. Ezek hihetetlenül megrázó és fölemelő élmények tudnak lenni. Ezt, hát bocsánat, hogyha nagyon ismétlem magam, de a szentírás azt mondja, hogy „Ahol a legnagyobb a sötétség, ott fakad a fény forrása.” Hogy egyszer csak ráébredek valamire, hogy jé, ez az egész történet hogyan köt engem össze a nálamnál többel. Ezt általában egy-egy folyamatnak a végén szoktuk tudni, ha képesek vagyunk tudatosítani, pedig lehetne. (47:30)

Ez az, elnézést megint ezért a hasonlatért, amikor a szentírásban körülbelül tíz helyen az szerepel a föltámadás után, hogy azok a nyomorult apostolok, akik egy csomó mindenen átmentek, egyszer csak elkezdenek úgy beszélni: „Most már rájöttünk, hogy ennek így kellett történnie. Hogy Krisztusnak szenvednie kellett, és föltámadni a halálból. Hogy ezeknek az eseményeknek így kellett lennie.” Ez nem azt jelenti, hogy előre minden meg van írva, mi meg ilyen marionett figuraként szerencsétlenkedünk. Nem, nem, nem ezt jelenti. Hanem egyszer csak valakinek tudatosul az életében a szenthez való viszonya. A legnagyobb fájdalmaink, mélypontjaink, gyöngeségeink, bűneink is tudnak alkalmat adni Istennek, hogy bennünk működjön. Hahh. Ezért, hát tényleg, szívből kívánom nektek azt, hogy ezeket a – most így mondom – lélektani folyamataitokat tovább vigyétek a spiritualitás szintjére. Ezt nagyon kívánom nektek! És hol máshol jelentkezne leginkább Isten, mint ezeknek a folyamatoknak a végén. Hmm, nagyon. Ha járja valaki az önismeret útját, ott az Isten előbb-utóbb megjelenik. Én ebben nem, hogy biztos vagyok, hát tudom, ez a tapasztalat, ahh. (49:00)

Ezeket a fölismeréseket nem biztos, hogy vallásos szóhasználattal fejezzük ki. Lehet, hogy egyszerűen csak egy olyan élményünk támad, amit így mondunk ki, hogy ebben a pillanatban átéltem azt, hogy értelmes az életem. Hogy az életem, az egész életutam a mai napig úgy, ahogy van, elfogadható a szónak olyan értelmében, hogy el tudom fogadni. Mindennel együtt, úgy, ahogy van. Hát ezek spirituális pillanatok, amikor valami – hát így mondják ezt, ilyen – egység élményünk támad lenni. Hogy valahogy a helyemre kerültem. Pedig aztán az életemben egy csomószor nem tettem olyat, ami helyes volt, vagy jó volt, és most mégis, ezekkel együtt a helyemen vagyok. Hahh! Mekkora élmény ez. Ez már a spirituális szint. (50:05)

Vagy amikor átélem azt, hogy ebben a pillanatban mindenkinek meg tudok bocsátani, aki ellenem bűnt követett el. Ebben a pillanatban nincs senki, akivel szemben haragot vagy gyűlöletet táplálnék. Ezt ugye most nagyon hosszan mondhatnám még, ezek ilyen pillanatok. Ezeket is érdemes átélni, nem elszaladni, belemenni, kihozni belőle azt, ami van, tudatosítani. Mit is jelent ez? Hahh. (50:40)

16. Visszatekintés és lezárás.

És akkor visszatekintek és lezárok. Amit a hátam mögött hagyok, az az, hogy valahogy visszakuncsorogjam magam ebbe a folyamatba. Nem, elég már, most tegyünk pontot, le kell zárni. Minden ilyen folyamatban a legvégén át tudunk élni egy veszteségélményt, veszteséget. Jaj, de jó volt! Most mi meg, jaj, jaj! Megint csak… na, hát most ilyen papos vagyok, ilyen jókat kívánok nektek. Szóval, tényleg, nagyon kívánom nektek, hogy mondjuk legyen olyan imaélményetek, hogy ne akarjatok belőle kigyünni. Hogy azt mondod, hogy „Te jó ég! Mennem kell valahova. Jaj, a fene egye meg, kezdődik az esküvőm, pedig olyan jól imádkoztam.” Szóval, a hölgyeknek ilyet kívánok például, hogy egy kicsit „Jaj, kezdődik az esküvőm? Pedig annyira, olyan, olyan…” Vagy valami ilyesmit. Nahh, Feri! (51:55)

Nagyon fontos, hogy dolgokat le tudjunk zárni. Egy új kifejezést alkottam, hahh. Tudjátok, van ez a kifejezés, hogy gyászmunka, az ember a gyászával foglalkozik, dolgozik: gyászmunka. Ennek analógiájára megalkottam az örömmunka kifejezést. Bizony, az örömeinket is fontos, hogy ugyanúgy átdolgozzuk magunkon, mint a fájdalmainkat meg a szomorúságainkat. Ugyanis nagyon sok ember nem engedi meg magának, hogy örüljön. „Azt már nem! Azt nem, az ciki.” Mert nem csak, hogy Holmár ember nem segíthet, tehát egy jó keresztény az általában segítségre szorul, és sosem kap. Nem, hanem keresztények sírjatok, ez, tehát… a jó keresztény sírdogál. Gyökössy Bandi bácsi az efféle keresztényt csak így definiálta: a pityergők. Vannak olyan testvéreink, akik azt gondolják, hogy pityeregve keresztény az ember. Ha meg, ha meg bátorkodik egy kicsit… hát az ciki, gáz, gáz. Aztán. Hát, igen, teljesen papos vagyok. (53:30)

Tudjátok, mit írtam ide? „Hálaadás.” Hát egy ilyen folyamat végén lehet azt mondani „Kösz, Uram, ez egész jó volt.”, vagy valami ilyesmit azért oda lehet bökni, nem? „Jól van…” Nah, akkor most befejeztem ennek a folyamatnak a leírását. Próbáltam itt 16 pontban mondani, hogy van 16 különböző dolog, amit előveszek, visszarakok, elő, vissza; ezeket cserélgetem. De muszáj, hogy ezeket tudatosítsam, azért, hogy aztán átéljek egy csomó kínzó dolgot, és aztán utána meg jól legyek. Mert úgy tűnik, ez az ára. (54:10)

  1. Jót mondok…? Most egy időutazáson vettünk részt. Nektek is kiesett ez a néhány pont? Mik történnek ma? Ugye, a tavasszal együtt. Most lehet, hogy ezeket el se kéne mondani. Pedig a következő pont nagyon érdekes. Jung apó azt mondja… „Lelkünk fölt…” most azért, rájöttem. Ugye, büszkék vagytok rám? Sz’al kapcsoltam. Tehát 22. Tapasztalás, érzékelés, intuíció: nem itt járunk. Cselekvésbe átfordítottam, tessék. (55:10)

19. Lelkünk föltárása, mindenek előtt afféle csatornázási vállalkozás.

Nem én mondom, Jung apó. Azt mondta, és aztán Freud volt a nagy mestere, azt mondja. „Hát azt az orrfacsaró bűzt – így mondja, szó szerint idézem… németül – amit a lélek föltárása eredményezett, csak egy olyan humanista mert elkezdeni, mint Freud. Az orrfacsaró bűz, kedves testvéreim, belőlünk jön.” Ezt mondja Jung apó. Szeretnénk úgy gondolni, hogy te nem mosakodtál már három napja, de nem így van. (56:05)

Jód túltengésed van, és bűzlik a tappancsod, a tied. Nem volt már veled olyan, hogy érezted, hogy büdös van? Hát velem már volt. De még ez hagyján, de én most arra a speciális esetre gondolok, hogy mondjuk egy 12 m2-es házibuliban vagyunk, télen, amikor is az én jó bélelt cipőmet levettem. És ott ücsörgünk, persze nagyon… tök jó, próbáljuk eladni magunkat, és egyszer csak olyan, valami… na kicsit büdös van. Hát, azért ki ez a barom, aki így…? Ezt nem hiszem el, hát egy buliban, hát ott legalább a talpát mosná meg. És akkor, közben ahogy beszélsz, így fogod a talpad… Nem volt még veled ilyen? Ne mondd már! S így fogod a talpad, mert laza vagy, mint a franc, persze, így fogjuk. Hát legalább egy fél lótuszt mindenki. És így fogod. A lábujjat muszáj tudni megnyalni, ez a minimális követelmény, különben a gerincoszlop nem érzi jól magát, szóval. És így fogod a lábad, így, és akkor utána meg próbálod az orrodat túrni, mert… csak akkor, amikor éppen senki se látja a 12 m2-ben. Egyszer csak érzed ám, hogy „Hoppá-hoppá! Valaki nem mosott kezet.” – gondolod. De aztán van itt egy hógolyó, úgy a nyakadra fölfűzve, és rájössz, hogy van ám ennek folytatása. Tehát a kézben kezdődik, lábban végződik, Pálferinek hívják, izé. Hát, Ferikém, ezt most valahogy, izé, gondoltad éjfélig maradsz. Hát ezt nem, nem tudom, most akkor mi lesz? Nahh! Szóval. Néha van ilyen élményünk magunkról, azt gondoltuk, hogy te nem mosakodtál, és kiderült, hogy én. (58:25)

Azt mondja aztán. „Ha nem sikerül megsemmisíteni magunkat, kénytelenek leszünk ráfanyalodni egy komoly önnevelési kurzusra.” Hihetetlen vitriolos tud lenni. Azt mondja. „Az önismereti kurzus elől talán elmenekülhetnénk azzal, ha kollektíve kipusztítanánk a földet. Az egy megoldás erre, hogy ne kelljen ezt az utat végig járni. Ha azonban ezt valahogy megússzuk, akkor kénytelenek leszünk beiratkozni egy ilyen oskolába.” Aztán. (59:00)

Konfu-ce. Azt tudjátok, egyszer ment a tanítvány hozzá, és kérdezte, hogy „Mester! Mondd, szerinted milyen a halál utáni élet?” A mester azt mondja. „Fiam, hát először a halál előtti élettel törődjél! Hát amíg azzal se tudsz mit kezdeni, hagyd a halál utáni életet!” Bölcs kínai mester. Igen. (59:35)

Akkor ide írtam azt, hogy az orrfacsaró bűzzel szembesülni, szembe szippantani, hát végül is, végül is többé-kevésbé mikor merünk? Akkor, hogyha szeret minket valaki. Ez a nagy helyzet. Gyöngék vagyunk, mint a csuda. Ezért nagyon sok ember azért nem tud előre jutni, mert a kutya se szereti őt. Ez nagy baj. Mert azt gondoljuk, hogy ez a két dolog ez külön van. „Szeretem, nem szeretem? Ez egy külön téma.” A másik meg, hogy „Helyt állunk az élet országútján.” Na, persze! Nem, ha az embert nem szeretik, akkor minden erejét az fogja lekötni, hogy magát valahogy így megtartsa. „Jaj, jaj, van jogom élni!” Ezért muszáj, hogy néhány embert legalább próbáljunk szeretni, mert ha ez így van, akkor őt fölszabadítjuk arra, hogy egyáltalán elkezdjen magával foglalkozni, és magán dolgozni. (60:45)

Nem elkeserítő az, hogy az a minimális emberbaráti szeretet, amit egy pszichológus megtesz veled szemben, már az milyen csodákra képes. Pedig ő egyszerűen csak azt mondja, hogy „Vannak itt keretek, normális leszek veled, nem foglak kigúnyolni, nem köplek le, nem kérek többet, mint 6000.” Hát… és már ettől jól leszel. Nem? „De jó! Hát csak hat. Hát csak hasson, hasson, mert különben…” Szóval hogy ilyen minimális keretek. Vagy összejön 10 vadidegen ember, és akkor azt mondja „Tudjátok mit? – mondjuk egymásnak – Csináljunk most egy olyan csoportot, hogy nem genyózunk egymással! Jó? Jó.” És akkor puff, 20 ember meggyógyul a 10-ből. Hát… De tényleg, hát ilyen egyszerű motívumokra épül ez az egész, hogy összejövünk, és megállapodunk abban, hogy nem foglak téged minősítgetni, meg nem fogom azt mondani, hogy én milyen jobban csinálom, mint te. Hanem hát úgy meghallgatlak, mondhatod, oszt’ kész, ilyen, és akkor ebben elkezdünk kivirágozni. Ezért az önnevelés, meg önismeret, meg előrejutás elszakíthatatlan attól, hogy valaki szeressen minket. És ez nem szépelgés, hanem hihetetlenül tényszerű valami. (62:20)

  1. Ez is jó, húsba vágó. A hétköznapi… te… lecsúszik a nadrágom. Ne haragudjatok, ez most annyira zavar már. Még tart a böjtöm. Kólaböjt. Szóval. (62:50)

20. A hétköznapok kötelességét nem teljesítő ember sebzetté válik.

Olyan tenyérbemászó dolgokat tud mondani Jung. Mert ezzel mit állít? Azt mondja, hogy már attól neurotikus tudsz lenni, hogy a hétköznapokban nem állod meg a helyed. Ezt szerintem utáljuk hallani. Utáljuk, mert minél inkább bajom van, meg minél problémásabb vagyok, meg minél inkább „Segítsen rajtam mindenki!”, annál inkább szeretnék a hétköznapokban nem helyt állni, ugye. Meg én most beteg vagyok, most…(63:30)

Ő kerek perec megmondja azt, hú, ez egy… ezt idézem. „Az utolsó maradványa valami isteninek az ember becsületes igyekezete.” Aztán egy másik idézet. „A mindennapok feladatait türelemmel, odaadással, kitartással, önfeláldozással, alázatossággal rejtettségben elvégezni, ez a lelki egészség titka.” Hmm. Ajj, de jó ezt hallani! Mert egy pszichiáter mondja. Azt mondta, azt írta az egyik, assz’em az önéletrajzában, vagy mit tudom én, hol, hogy „Már ötször megbolondultam volna, elszálltam volna és semmivé lettem volna akkor, ha nem úgy éltem volna az életem, hogy évtizedeken keresztül reggel bemegyek a klinikára, és ott vagyok kora délutánig és dolgozom.” Tehát ő, aki tényleg, hát szóval egy új világot teremtett: reggel be a munkahelyre, délután eljönni. Haa, de utáljuk hallani. Sok ember tehát azért nem gyógyul meg, mert ezt az egyszerű feladatot nem veszi magára. Hmm, hmm. És ezt nem is én mondom. (65:00)

Ram Tzu mester (azt mondja, ez is egy négysoros):

Keresd az igazságot,
Ha muszáj.
De ne felejtsd el
Kivinni közben a szemetet.

(92. tanítás.)

Emlékeztek, a csan buddhista történetekre, példázatokra. „Mester, mester! Megvilágosodtam! – Jól van, fiam. Akkor mondd meg, hogy milyen rizst ettél ma reggel. – De hát mester, mester, megvilágosodott vagyok. – Akkor menj, és dolgozz a konyhán!” Éppen most olvastam, zen mesterek, akik eljutottak a megvilágosodásra, azt mondták „Igazából semmi különöset nem nyertünk vele.” De azért, ha elmész Japánba, beülsz, s akkor jön a mester, és a bambuszbottal úgy rád csap, mint a sicc. Ugye elképzeled innen, Magyarországról, hogy „Jaj, ez a… zen buddhista leszek és meditálok, és az olyan szép.” Csak azt nem tudod, hogy az eleje úgy kezdődik, hogy a mester körbejár, és a bambuszbotjával kapsz egy akkora nyakast. Mert először tanuljál meg rendesen ülni. H-hmm. Nem ám úgy, hogy megyek, és máris akkor a hetedik menyországban lebegünk. „Mester, látod a talpam? – Nem, a bambuszbotomat. Majd megkínállak vele.” Azért én szeretlek titeket. (67:05)

Aztán azt mondja. „A legtöbb ember igyekezete nem becsületes, hanem szemfényvesztő.” Mindig valami álságos okunk van arra, hogy azzal ámítsuk aztán magunkat, hogy fejlődni akarunk. Az egyik könyvben olvastam egy jó történetet erről. Jött egy édesanya, és a fiát mindenáron bepaterolta egy analízisre. Mert hogy a fia így, mert hogy a fia úgy. És hát a fiú, hát… na jó, nekiment, és aztán kedvet kapott hozzá, s elkezdett változni, sőt fejlődni. Háhá! És ez súlyosan megbirizgálta a családi egyensúlyt, ahol ez az anyuka volt a főnök. H-hmm. Erre az anyuka megjelent az analitikusnál, az analitikus írta ezt le, és azt ajánlotta föl neki, ez több tíz évvel ezelőtt volt, hogy 1000 márkát ad, ha mindezt visszacsinálja. Az analitikus pedig azt írta, hogy nem fogadtam el az 1000 márkát, naná. Hihetetlen, hogy… ilyen családtörténetben szokott nagyon gyakran az jönni, hogy azzal jönnek mind a ketten, hogy „Hát azért keressük az atyát, mert a feleségemnek meg kéne változni, meg a férjemnek – mondják kölcsönösen – és atya, mi itt vagyunk, és akkor segíts nekünk!” Olyan érdekes volt… hahh, de ezt nem mondom el. Nem, nem, ezt nem lehet. 24. Ja nem! 21. De most tényleg, van ilyen, néha az ember koppon marad. Tényleg, tényleg, nem csak jó ér minket az életben. (69:10)

21. A legnagyobb és legfontosabb életproblémák megoldhatatlanok.

De mindjárt van egy kiút, mindjárt mondom. Hogyan lehet megoldani a megoldhatatlan problémát. Azt mondja. A logika valóban úgy gondolkodik bennünk, hogy vagy ez van, vagy az van, és ha se erre, se arra nem tudunk, vagy nem akarunk menni, akkor nincs harmadik megoldás. S akkor hozzáteszi: a természet csupa harmadik megoldásból áll. (69:50)

Hipnózis teszt

Akkor itt hadd hozzak történetet. Ez megint egy hipnózisos történet. Ugyanis arra voltak kíváncsiak, hogy a hipnoterapeuta meg tudja-e állapítani, hogy ki az a valaki, akinek ha elmondja mindazokat a mondatokat, amelyek segítenek őt hipnózisba menni, valóban hipnózisban van, és ki az, aki színlel? Erre voltak kíváncsiak, van-e módszer arra, hogy ez megállapítható legyen? Kiderült, hogy van. Ugyanis a következőt tették. Leült a terapeuta, és leült az illető, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy ő belement-e a folyamatba, vagy nem. De miután az is, aki nem megy bele a folyamatba, pontosan tudja, hogy mi ez a folyamat, mert egy csomószor belement már, és most arra kérték, hogy játssza el, mintha ez lenne… Ezt rosszul mondtam, mert így nem jön ki a poén. Nem tudhatta, csak erre most jöttem rá, nem, nem tudhatta, hogy ez hogy megy, mert akkor tudta volna a megoldást, hahh. Feri, csacskaságokat beszélsz. Szóval, ott ül az a valaki, akiről nem tudjuk, hogy mi. Akkor – hát hogy ki, azt tudjuk, de hogy most mi, tehát hogy most csaló-e, vagy igaz-e, erre – akkor azt mondja a terapeuta. „Ugye tudja, hogy Karácsony van? – Igen. – Hát akkor, most itt vagyunk egy szobában, és köztem meg maga között van egy gyönyörű szép karácsonyfa. Látja? – Látom. – Hát akkor jöjjön ide hozzám!” Mit gondoltok, hogy aki hipnózisban van, mit tesz? „Kikerüli a karácsonyfát.” És aki nincs hipnózisban? „Átmegy rajta.” Na most a valóság ennek pont az ellenkezője, pont a fordítottja. Ugyanis amikor valaki hipnózisban van, és azt az utasítást kapja attól, aki őt belevitte a hipnózisba, hogy „Most jöjjön el hozzám!”, abban a pillanatban átmegy a karácsonyfán. És ha az illető odament és visszament, és a terapeuta azt mondja „Látja a karácsonyfát?”, akkor azt mondja az illető „Igen, látom.” (72:30)

A dolognak van megoldása. Egy teljesen váratlan megoldása van, amit nem gondolnánk, hogy ez így van. Ugyanezt megcsinálták a kis zöld elefánttal is. A kis zöld elefánt az az, hogy akit hipnotizálnak, mellette ül az asszisztens, és az asszisztens székének a belső támláján van egy kis zöld elefánt, vagy kék, ez mindegy. Egy kis elefánt van ott, a támlán. S akkor megkérdi a hipnózist végző: „Látja az asszisztenst? – Látom.” Akkor megkéri az asszisztenst, hogy álljon föl és menjen ki. Akkor megkérdi: „Látja most az asszisztenst? – Nem.” Akkor azt mondja „Most az asszisztens visszajön.” De nem jön vissza, nem jön vissza, csak azt mondja a kliensének, hogy ott van az asszisztens a széken. „Látja? – Látom. – És látja most a kis kék-zöld elefántot a szék belső támláján?” S akik hipnózisban vannak, azt mondják „Persze, látjuk. – És látja az asszisztenst a széken? – Látom.” (73:45)

Ez olyan arányban megy, hogy azok, akik hipnózisban vannak, 90%-ban átmennek a karácsonyfán, és látják a kis zöld meg kék elefántot, minden nehézség nélkül. Akik azonban próbálták átvágni a hipnoterapeutát, ők 80%-ban kikerülik a karácsonyfát, és nem látják a kis zöld elefántot. Hmm. Transzlogika, vagy mi a csudának hívják, tök mindegy, hogy minek hívják. Az egészet azért mondtam el, hogy képesek vagyunk egészen másképpen, de ésszerűen cselekedni úgy, hogy valami a formális logikának megfelelően illogikus dolgot teszünk. Mert vagy ez van, vagy az van, vagy ezt látom, vagy azt látom, vagy ott van, vagy nincs ott. És mégis, a helyzet megoldható. Ez csak egy példa akart arra lenni, hogy ilyen működésmódra a hipnotizáltaknak a döntő többsége képes, vagyis képesek vagyunk valahogy így működni. Hahh! (75:00)

Juj, elszaladt az idő! Ez jó volt befejezésnek talán. Lesz még néhány befejező pont, és akkor… hehh. Szeretne-e valaki hirdetni? (75:20)