A sebzettségről és a sebzett emberről Jung nyomán 7.

Isten hozott benneteket!

Köszöntök mindenkit!

Ma egészen biztos, hogy befejezzük a sebzettségről, az ellentétek kapcsán való beszélgetéseinket. Aztán pedig majd áttérünk, de nem egy nagy lépést téve arra, hogy hogyan foghatunk neki azért a munkának, mert amiről most beszélünk, azért az talán eléggé elméleti, meg leíró, viszont hogyha egy kicsit gyakorlatiasabbak leszünk, az lehet, hogy több haszonnal jár.

Nos, tegyünk egy gyors ismétlést.

A 21. pont az volt, hogy a legnagyobb és legfontosabb életproblémák megoldhatatlanok.

A 22., Az ellentétek közti vita bennünk, az elviselhetőség határáig visz el minket.

23. A nem kielégítő válaszok az életre vonatkozóan, ha beérjük velük, sebzetté tesznek minket.

Itt hagytam abba. A zárószavaim azok voltak, hogy egy ösztönös Istenkapcsolat, egy ösztönös vallásosság, egy ösztönös hitélet, egy ösztönös lelkiismeret, és egy ösztönös szerelmi élet, az ember számára hatalmas katasztrófát jelent, méghozzá nagyobbat, mint az összes világháború együtt véve. Főleg, hogyha az én egyszeri, egyedi életemet nézem, és ezalatt nem azt mondtam és állítottam Jung nyomán, hogy az ösztönökkel volna baj, hanem azzal, hogyha ezek az emberi jelenségeink, adottságaink, amelyek a leginkább tudnak bennünket személyes létezővé avatni. És akkor itt, természetesen a szerelem alatt nem csak a szexualitást értjük, és az ezzel kapcsolatos ösztönöket értjük, a lelkiismeret alatt, ne csak az erkölcsi szót értsük, ami az emberben belül megszólal, mert a lelkiismeret, azon túl, hogy képes arra, hogy bizonyos morális dolgokat kifejezzen bennünk, azon túl hihetetlenül praktikusan, gyakorlatiasan megmondja bizonyos helyzetekben, hogy mit kellene tenni. Azon túl is, hogy ez erkölcsileg jó vagy rossz. Tehát a lelkiismeretet ne szűkítsük le pusztán csak egy morális döntéshozatalra képes valamivé, funkcióvá bennünk, hanem sokkal tágabb értelemben gondolkodjunk róla. Az ösztönös Istenkapcsolat alatt is azért ragozom így, hogy Istenkapcsolat, hogy hit megnyilatkozások, hogy vallásosság, hogy ezt se szűkítsük le valamilyen kultúrértelemben, hanem ebbe értsünk bele mindent, ami valamiképpen a Transzcendens dimenzióhoz tartozik. Hogyha pedig ezek bennünk ösztönösek, ami nagyjából azt jelenti, hogy alig-alig tudatosak, és alig tudatosult bennük valami, ez azt jelenti, hogy alig kultúráltak, ezért szinte teljességgel csak természetesek, a szónak most olyan értelmében, hogy minden más elem hiányzik belőlük, akkor ez hatalmas fenyegetést jelenthet az ember számára, mert tudjuk, hogy a természet is milyen döbbenetesen fenyegető tud lenni, mert a természet is az embert olyan simán elpusztítja, mint a sicc. És nem is kér bocsánatot! Akkor pedig majd mi panaszkodhatunk mindenkinek… Úgyhogy egy ösztönös szerelmi élettől, egy ösztönös hitélettől, és egy ösztönös lelkiismerettől mentsen meg bennünket az Isten! Arra gondoltam, és talán úgyis mondhatnánk egy sort, hogy egy ösztönös szerelmi élet mondjuk nem árt, ha néha megfürdőzik, egy lelkiismereti világban, viszont az ösztönös lelkiismereti világ meg nem árt, ha megfürdőzik néha egy Istenkapcsolatban. Most azt nem tudom, hogy az ösztönös Istenkapcsolattal, mit lehet csinálni, hogy annak hol kell megfürdőznie? Ez egy nagyon nagy kérdés, de valahol meg kell merítkeznie, mert különben aztán elpusztít bennünket úgy, ahogy vagyunk.

Ezzel fejeztük be nagyjából múltkor. Ezt még nagyon fontosnak tartottam, mert minél inkább felszínre tudjuk hozni a mi, ezen területeinkben az ösztönösségünket, és azt tudatosítani tudjuk, annál inkább lehetőségünk van arra, hogy az valamiféleképpen kultúrált formát öltsön, és jó legyen nekünk is, meg másoknak is, és ne váljon fenyegetővé. Hát erről ennyit.

Akkor jöjjön a következő.

24. Soha nem leszünk túl, jó és rossz ellentétén magunkban. Ez egy nagyon szép utalás Nietzschére is. Jung azt mondja, hogy Nietzschétől tanultam meg rengeteg mindent, ami ahhoz kellett, hogy aztán később képes legyek a filozófiával és a pszichológiával is valamit kezdeni. Nietzsche, nagyon jó tanítómester volt. És akkor arról beszél, túl jón és rosszon, hogy Nietzsche megkísérelt valamit, ami egy totális kudarcba fulladt, ez pedig azt jelenti, hogy próbáljunk meg kigyógyulni a kereszténységből. Nietzschének volt egy hallatlan nagy, valóban heroikus vállalkozása, hogy gyógyuljunk ki a kereszténységből, és ezért ő, egy valóban önemésztő, az őrületbe elvivő következetességgel, átállt a másik oldalra. Ezért érdemes Nietzschét nagyon olvasni, és főleg hozzálátni az ő életútját. Mert Jung beszél erről, hogy Nietzschében megnézhetjük azt, hogy mit jelent, hogyha valaki úgy dönt, hogy átáll, épp az ellentétére, mint az a kultúra, ami a kereszténységtől átitatott kultúra, és hogyha a Megfeszítettel szemben, a Dionysiost imádja! Mit jelent az, amikor valaki, teljes egészében, a maga ösztönvilágára mond igent, a hatalom akarására mond igent? Azzal az emberrel mi lesz? Látjuk az életutat: egy megőrüléshez vezet! Ezért mondja azt, hogyha máshonnan nem, akkor Nietzsche élettörténete megtaníthat bennünket arra, hogy a kereszténységből, mi itt Európában nem tudunk csak úgy uk-muk-fukk kigyógyulni! Legfeljebb azt tudjuk megtenni, hogy szélsőségesen vagy radikálisan átállunk a másik oldalra, hallatlan nagy kritikákat gyakorlunk az eddigi, általános valami felé, és közben akkor a bennünk élő kereszténységet fojtjuk el. Legfeljebb ennyit tudunk tenni! A bennünk élő kereszténység őrzi hallatlan módon, a moralitásunkat, az Istenkapcsolatot, a vallásosságot, a hitéletet. Nem azért, mert mi ezt akartuk vagy választottuk, hanem ez egyszerűen történelmi adottságunk! Érdemes elolvasni, a Bevezetés a tudattalan pszichológiájába című könyvét, amely nem is hosszú, hiszen csak 200 oldal. Nagyon érdemes megismerni!

Aztán arról beszél még, hogy egyre nehezebbé válik az erkölcsi döntéshozatal akkor, hogyha morálisan egyre fejlettebbé válunk. Ez azt jelenti, hogy egyre nagyobb dilemmákkal kell megküzdenünk, egyre feszítőbbek lesznek az ellentmondások. Amíg még eléggé kultúrálatlanok vagyunk, könnyen haladunk az erkölcs útján! Vagy, ameddig az Istenkapcsolatunk még nagyon ösztönös volt, addig hatalmas lépésekkel haladunk az Isten felé! Minél több kultúrát veszünk magunkba, ezek a lépések annál nehezebbé válnak, mert annál nagyobb ellentéteket, ellentmondásokat kellene egyesíteni magunkban. Főleg ahhoz, hogy a lépéseink valóban hitelesek legyenek, és valóban szolgálják az életet. Ezért a jónak és a rossznak a dilemmáján nem tudunk túljutni, és ezalatt ezt is érti…. Különben, őszintén megvallom nektek, hogy én Jungot nem értem. J De attól még lehet olvasni… Nem? Meg még beszélni is lehet róla! Hogyha van valaki, aki Jungot érti, akkor én nagyon szívesen veszek tőle néhány órát. Ha nekem ezt valaki úgy el is tudja magyarázni, akkor az nektek is nagy hasznotokra volna nem? Jobb lett volna, ha előadás előtt kérdezem ezt meg, hogy valaki érti-e vagy nem? De hát az ember végtelenül gyarló!

Egy másik helyen arról beszél, hogy: „A kőtáblák elhajítása, vagy újakra cserélése, nem használ, hanem saját lelkünkön bosszulja meg magát!” Nyilván, előbb vagy utóbb, eljutunk oda, hogy az ember a természetéből adódóan erkölcsi lény. Ezért aztán, hogyha az erkölcsiséget elhárítjuk, elfojtjuk, akkor az ember sebzetté válik! Az, hogy az ember természeténél fogva erkölcsi lény, ez a társas természetünkből fakad. Ebből nem lehet kigyógyulni! Ha valaki ebből ki akar gyógyulni, akkor az beteg lesz! Minél inkább megpróbálja elszakítni magát a többi embertől, annál betegebb lesz! Ezzel úgy tűnik, hogy valahogy szembe kellene nézni, mert ezen a dilemmán nem leszünk túl soha!

Akkor itt mond egy nagyon izgalmas mondatot, mert olyan sokan voltak, akik ugye Nietzschére hivatkozva is… Thomas Mann tudjátok mit mondott? „Európa XX. századi története, kicsiben megismétli Nietzsche élettörténetét.” Van az a mondás viszont, amit nem tudok idézni, hogy hogyan is van az, hogy kinek kell a pokolra szállni? Hogy van az a mondás? „Aki tudás akar lenni, pokolra kell annak menni!” Na, szóval… Az életutunkon, azt hiszem, hogy nemcsak megkísért, hanem be is kebelez néha az a vágy és gondolat, hogy pokolra szálljunk, és hogy egy kicsit megnézzük, hogy ott mi van! Kicsit szokott elegünk lenni az angyalkodásból! Azért jó csoportban lenni, mert egy csoportban nagyon izgalmas dolgokat lehet megélni! Hadd mondjak el egy történetet erről!

Van egy nagyon jó játék, amit egyszer próbáljatok ki! De kell hozzá legalább 8-10 ember, és ezt a játékot úgy hívják, hogy angyalos-ördögös játék. Először föl kell állnia mindenkinek, van egy tér, és egy rövid bemelegítés-ráhangolódás után, angyallá kell válni, és utána néhány percig angyalként kell élni. Ott vagyunk tízen, és akkor mászkálunk, együtt vagyunk, nem tudom én mi, és megpróbálunk angyalok lenni! Nagyon izgalmas! Próbáljátok ki, egy-két percig! Nem akarlak benneteket nagyon megterhelni, tehát azért túlzásba ne vigyétek! Utána akkor megint éjszaka van, úgy, mint a gyilkosos játékban, és akkor egy metamorfózis történik, és akkor ördögök lesztek! És akkor néhány percen keresztül, lehet gonoszkodni, genyózni, ganajnak lenni! Hú, nagyon izgi! Ami belefér! Úgyse mersz, annyira zsér vagy! Én még akármelyik csoportban csináltam ezt a játékot, vagy vezettem ezt a játékot, mindig ilyen primitív dolgok jönnek csak elő, hogy megrugdosom a másikat, meg effélék… Ugyan már! Még talán az egyik legszebb dolog az volt, hogy valakinek lerángatták a jegygyűrűjét, és eldobták… Na, ez már valami! J Hát azért, ez már egy kicsit közelít már valamihez! De azért ez is nagyon primkó! Tehát akkor egy-két percig… És a kultúrember mindent lefojt… Na mindegy! Szóval átéled, hogy milyen ördögnek lenni. Akkor pedig jön a harmadik játék, megint éjszaka van, becsukod a szemed, és akkor egyszer csak, megszületsz emberként, és néhány percig lehetsz ember. Elmondva, ez ugye nem sokat jelent? De hogyha átmentél azon, hogy megpróbáltál angyal lenni, aztán megpróbáltál ördög lenni, hát utána, mondom nektek, hogy nagy öröm emberként élni! Nagyon izgalmas tanúsága van ennek, és azért mertem elmondani, mert hogyha elmondom, ez még úgyse jelent semmit, hanem nyugodtan csináljátok meg! Az élmény meg a tapasztalat tízszer olyan izgalmas, mint amit most elmondtam! Ezt kívánom nektek, hogy egyszer ezt játsszátok le!

Na, ezzel kapcsolatban mondja Jung egy helyen, hogy aki nagyon kokettál a rosszal, aki nagyon azt mondja, hogy nahát akkor az önismeret, az emberismeret, merüljünk el az élet sűrűjében, és nézzük is meg, hogy milyen is a nagybetűs élet, hát ezt ő nem nagyon ajánlja! Azt mondja, hogy annak az embernek merném tanácsolni, hogy mondjuk dudásként pokolra menjen, aki azért, legalább az egyik kezével a jóba kapaszkodik! Szerintem, és ezt most óvatosan mondom, a ma embere, itt rengeteg sebzettséget szerzett már magának, és még nem biztos, hogy gyógyult belőle. Ilyen önismeretre, meg emberismeretre, meg mi a valóság, meg mi a realitás, ezen az alapon, nem kapaszkodván a jóba, incselkedtek rosszal, nagyon sokan, és ezzel magukat, meg másokat is inkább tönkretették, nekem úgy tűnik! Ezért aztán, hogyha valaki a saját árnyékával, a sebzettségeivel, a saját bűneivel, és minden nyavalyájával tényleg szembe akar nézni, annak szerintem valamennyire rendes embernek kellene lenni! Szóval: Kapaszkodni a jóba! Szerintem a Katolikus Egyház gyakorlatában a gyónás, egy elég jól kitalált dinamikájú dolog, mert az az ember, aki egyébként sok jót tesz, eljutott oda, hogy rutinból tud, nagyjából jó ember lenni, legalábbis a felszínen, az ilyen ember szembe merhet nézni a saját sötétségeivel. Mert attól, hogy most ő belemerült abba, hogy mily sok sötétség barlangja az én szívem, attól ő még onnan ki tud jönni! De mi van azzal az emberrel, aki nem kapaszkodik a jóba, aki mögött nincsen egy olyan életút, hogy tudja, hogy azért én az asztalra már letettem jó sok dolgot, hogy vannak erényeim, hogy ezután képes leszek, nem tudom én, értékeket élni? Hát az ilyen ember, az belevész a sötétbe!

Akkor ezután, lélektani szempontból leírja ezt a folyamatot. Azt mondja, hogy mit jelent az, hogy az ember a saját sötétségével szembenéz, a saját árnyékával szembenéz, adott esetben az erkölcsi hiányaival, meg miegymással szembenéz? Azt, hogy az életerő, - így mondja -,  abból fakad, hogy ellenállunk a sötétnek. Kapaszkodunk a jóba, és rugdossuk a rosszat! Ebből fakad némi életerő! Igen ám, de amikor az ember arra vállalkozik, hogy szembenézzen a sötéttel, akkor éppen hogy megfosztja magát attól az erőtől, ami az életét viszi! Amikor pedig az ember szembenéz a saját árnyékával, ez törvényszerűen azt fogja előhozni, hogy legyöngülünk. Mert eddig ellen tartottunk valaminek, és ez erőssé tett bennünket, de most nem tartunk ellen, hanem azt mondjuk, hogy most jöjjön közel, és akkor most megnézzük, hogy milyen sötétségeink vannak! Ilyenkor az ember természetszerűleg gyöngévé válik, sebezhetővé és kiszolgáltatottá.  Nem mindegy tehát, hogy milyen közegben engedjük közel magunkhoz a saját sötétségeinket, és a saját gyöngeségeinkkel milyen közegben nézünk szembe. Nem véletlen, hogy minden normális vallásos kultúrában léteik olyan, hogy lelkigyakorlat. Mert a lelkigyakorlat mit jelent? Azt, hogy kimentem magamat abból a hétköznapi életből, amelyben természetesen, ha nagyon legyöngülten veszek részt, egy csomó bűnt fogok elkövetni! Jó példa erre a gyászoló ember. A gyászoló ember hallatlanul legyöngült, éppen csak, hogy életben tudja tartani magát, és az ilyen ember a gyászának a mély szakaszában természetesen egy csomó olyan dolgot fog csinálni, ha ő igazán gyászol, ami erkölcsileg mondjuk kérdéseket vet föl. Ez természetes. Ordítani fog az orvossal, lebarmoz embereket, utána nem végzi el a kötelességét, nem megy be dolgozni, akkor annyira gyönge, hogy inkább hazudik egyet, mert nincs ereje beismerni, hogy… Na! A gyászoló emberrel kapcsolatosan moratóriumot kell hirdetni! Egyszerűen őt bizonyos terhektől meg kell ilyenkor kímélni, mert tudjuk azt, hogy annyira gyenge a lelke, hogy bizonyos morális kötelezettségeknek nem tud megfelelni, mert éppen életben szeretne maradni! Ezzel én most nem akartam senkit sem fölmenteni, csak le akartam írni ezt a helyzetet. Ezt pedig példának szántam arra, hogy amikor valaki azt mondja, hogy na, elmegyek egy lelkigyakorlatra! Ami mit jelent? Hát azt, hogy mélyebbre megyek, mint ahogy a hétköznapjaimat élem! Ebből 100 százalék, hogy az következik, hogyha ezt ő komolyan csinálja, hogy konfrontálódni fog a saját gyöngeségeivel, kivetítéseivel, elhárításaival, főleg az elfojtásokkal, és ebbe bele fog rendülni, le fog gyöngülni! A lelkigyakorlat azonban, megteremti azt a lehetőséget, hogy ne kellejen semmi mást csinálni, hogy ne legyenek más kötelességek! Ezért nagyon kiszolgáltatott tud lenni az az ember, aki ezekkel a lehetőségekkel nem tud élni! Ha valaki, valami ilyesmit akar csinálni, akkor jó, hogyha kimenti magát a hétköznapi ember kötelességei alól. Nagyon bölcsen teszi! Mert különben lesz egy pont, amikor arra csodálkozik rá, hogy el akart végezni valami komoly belső munkát, és közben, az út elején már egy csomó bűnt elkövetett, amelyeket egyébkán nem szokott elkövetni. Hogy ezt megtesszük, ez természetes, mert gyöngék vagyunk ilyenkor, mert nem tartunk ellen a sötétnek! Azonban a folyamat végén az történik, hogy a sötétből kiemeltünk dolgokat, ezekkel valahogy megküzdöttünk, megbirkóztunk, és integráljuk az énbe, és utána erősebben megyünk haza! Ez a folyamatnak a vége. Közben pedig erkölcsileg nagyon sebezhetőek vagyunk, és sebzünk mi is. Ezt érdemes nagyon-nagyon tudni!

Nietzsche azt mondja egy helyen, hogy: „Ha egy fa az égig ér, a gyökerei a pokolig nyúlnak le.” Elég találó! Ez érvényes a Szentekre is! A Szenteket szeretjük idealizálni! Hamvas Bélának hallatlan jó gondolatai vannak ezen a téren. Ő föltárja azt, amikor a kereszténységről beszél, hogy bizony a keresztény szentek is, ha az életnagyságuk az eget veri, akkor bizony a gyökerek a pokolig nyúlnak le. Nem lehet úgy az égig növekedni, hogy közben lefelé ne terjeszkednénk, mert különben eldőlünk! Ez a kép, szerintem nagyon jó! Nagyon jól mutatja, hogy egy milyen munkát kell elvégezni! Hát kelleni nem kell, csak…

25. Sebzetté tehet az is, ha egy általános korproblémát, kultúrkonfliktust, az egyes ember saját magában akar megoldani.

Ez egy zseniális dolog! Erről muszáj egy picit beszélni! Jung egy helyen, ezt az egészet meg is fordítja, és azt mondja, hogy miért gondoljuk azt, hogy az egyes emberből kell kiindulni? Ez nem is így van! Természetesen a társadalomból kell kiindulni, az emberiségből kell kiindulni, és az emberiségnek mi egy részei vagyunk. Egy szem emberként mit tehetünk tehát? Hogy valamiképpen, a mi kultúránknak a nagy, egyetemes konfliktusait ide bevisszük, és a saját, egyszeri, hétköznapi, és ünnepnapi életünkben tulajdonképpen a nagy, egyetemes kultúrkonfliktusokat éljük meg! Hogy a saját, egyéni életünk, bizonyos szempontból erről szól, hogy ezeket a nagy drámákat, itt belül, kicsiben lejátsszuk! Ez pont a fordított nézőpont, mint amikor az egyes emberből indulok ki. Azt mondja, hogy természetesen, mi, mint ennek a kultúrának a része, hogyan tudnánk egy szál magunkban megoldani olyan konfliktusokat, amelyeket egy egész kultúra nem képes megoldani? Amelyet, ha kívülről nézünk, vagy a televízióban látunk, akkor azt mondjuk, hogy a nem jóját!  De mi, egyes emberkánt, mintha ez lenne az életutunk, magunkba vesszük ezeket a konfliktusokat, és ellentmondásokat, és egy szál magunkban próbáljuk ezeket megoldani! Na persze, hogy ez lehetetlen, és nem sikerül! Ezért is mondhatja azt, hogy ezeknek a konfliktusoknak tulajdonképpen nincs megoldása, csak túl lehet rajtuk menni, és meglátni mögöttük valamit!

Ma, ilyen klasszikus kultúrkonfliktus, mondjuk a női emancipáció, és az anyaság, az hogy karrier és egyetem, és posztgraduális képzés, és három egyetem, és öt diploma, és tök okos vagyok, okosabb vagyok, mint a férjem, többet keresek, mint a férjem, és közben meg van egy méhem! Lehet, hogy a vitrinben ott van az öt diploma, itt bent meg létezik olyasmi, hogy anyaméh! Na, és akkor most ezzel mit kell kezdeni? Meg petefészek is van! Na, akkor most mi van? Ez jelenleg egy olyan kultúrkonfliktus, amit nem lehet föloldani! De a nők, egy szál magukban, mindnyájan próbálják ezt egyedül megoldani, a saját életútjukon! Már most lehet tudni azt, hogy ez nem fog sikerülni! J Aranyos vagyok, ugye? Szerintetek nem fölszabadító, ha ezt kimondjuk? Hát azért mégiscsak… Múltkor is ezt mondtam, hogyha valamit nem lehet megoldani, akkor nem ciki, ha nem oldjuk meg! Nem oldható meg! A férfiak egyébként, ennek a másik oldalán ugyanezzel a dologgal néznek szembe! Már nem a méhükkel, meg a petefészkükkel, hanem azzal, hogy egy olyan nővel próbáljanak élni, aki egy ilyen konfliktusban él! Ez azt jelenti, hogy ma a férfiak hihetetlen nehéz helyzetbe kerültek! Nem elég lelőni a vadat! – Ez volt a mi naiv korszakunk! Lelőttük a vadat, és odaadtuk az asszonynak, hogy csináljon vele valamit, mi pedig addig egy ilyen félkómás állapotban voltunk, és akkorra ébredtünk föl, amikor már kész volt a kaja! Körülbelül ennyi dolgunk volt! Ma meg, a nők nap, mint nap szembesítenek azzal, hogy férfi-nő kapcsolat, hogy ez egy téma! Igen, ezt jó volt megúszni! Évszázadokon keresztül ezt, hogy férfi-nő kapcsolat? Hát micsoda! Majdnem az ösztönéletem idetüremkedett… J Na, azért csak óvatosan! Ez mégiscsak egy kultúrhelyzet! De azért ti hozzátok felszínre a saját gondolataitokat! Hogy mit gondolt a férfi, néhány évezreddel ezelőtt, mondjuk a férfi-nő dilemmáról? J Na, hát szóval, ez számunkra megoldhatatlan, és ezzel nem kellett eddig foglalkoznunk! Kellett? Hát dehogy kellett! Arról nem is beszélve, hogy ha egy nő tudott szülni egy fiút, az már elég volt! Egyébkánt meg azért főzzön valami jót is! Ez körülbelül elég! Volt régen… Ma meg!

A kultúrkonfliktusokról rengeteget beszéltünk ezelőtt, úgyhogy ezt most nem akarom ragozni.

Ebben, mi férfiak, hihetetlenül gyámoltalanok vagyunk! Olyan elvárásokat támasztanak a nők velünk szemben, minthogyha nekünk itt valami komoly előtörténetünk lenne! De nincs! Bénák vagyunk! Kész! J

Aztán azt mondja, hogy: „A kultúrember általános jellemzője, hogy meghasonlik önmagával.” Hoppá! Vagyis éppen azáltal, hogy az ember már csak nem ösztönös lény, hanem kultúrát teremt és kultúrában él, ezzel együtt jött a meghasonlás! Ha nem volnánk kultúremberek, nem volna meghasonlás! De azok vagyunk, ezért a meghasonlás hozzátartozik az életünkhöz!

„A neurotikus az a valaki, aki megpróbálja egyesíteni magában a kultúrát és a természetet.”

Hát ez meg, ki a fenének sikerül? Ez mindenképpen egy feszültség bennünk! Ez két olyan szép kifejezés, mert nem ösztönökről meg felettes énről van szó, hanem a kultúráról és a természetről. Nekem ez nagyon tetszik!

„A sebzett ember tudattalanul sodródik kora áramlataiban, és ezeket jeleníti meg saját konfliktusaiban, miközben erről nincs tudomása.”

Ezért volt olyan fontos, hogy a hittel kapcsolatos gondolatainkat egy nagy, egész keretébe ágyazottan is átgondoljuk, és ne maradjunk meg az egyes ember vizsgálatánál, mert különben majd olyan dolgokat akarunk majd megoldani, ami lehetetlen.

Még négy pont lesz. J De az utolsó az csak két mondat lesz.

26. Sebzettségeinkben mindig két tendencia nyilvánul meg, amelyek egymással szöges ellentétben vannak, és amelyik egyike tudattalan, legalábbis többé-kevésbé.

Erről már sokat beszéltem, de most hozzá szeretnék tenni egy másik gondolatot. Ez pedig az, és most itt idézek, hogy: „A túl sok állati, eltorzítja a kultúrembert. A túl sok kultúra, beteg állatokat eredményez. A természetnek nem elvi nyilatkozatokra, hanem türelemre és bölcs mérsékletre van szüksége.” A saját természetünkkel való szembenézésről van itt szó. Okoskodhatunk a saját természetünknek napestig, az megy a maga feje után! Ezért a legjobb, ha türelmesek és megértőek vagyunk vele, és mindig egy picit etetjük, mert különben nagyon éhes lesz és föllázad ellenünk! Ezt a klasszikus freudi modellt a személyiségről, olyan hallatlanul egyszerűen tanította meg nekem egy pszichológus, aki azt mondta, hogy most ösztön-én, meg felettes-én, meg én, hát ezt hogy képzeljük el, hát ez az egész egy ilyen légből kapott valami. A legjobb, hogyha úgy gondoljuk el, hogy van egy királyság, az én, az a király, hát az a főnök, na-ná, a felettes-én, az arisztokrácia, az ösztön-én, azok pedig a jobbágyok, meg a munkások, meg a parasztok. Most, ez utóbbiban több kultúrát vegyítettem. J Mi az ember dolga egy életen keresztül? Az, hogy egyensúlyozzon a sok-sok földműves és munkás között, akik ugye munkásököl, vasököl, odaüt, ahova köll, meg ahova nem, de mindegy, mert csak üt, és aközött, hogy az arisztokrácia mindig megmondja, hogy mi úri, mi finom, és mi illik. J Az ember élete végül is, ebből áll! Ha az arisztokrácia túl nagy hatalmat kap, akkor a parasztság és a munkásság föllázad! Lehet ez az arisztokrácia iszonyatosan fennkölt, hihetetlenül kultúrált, de már annyira elszakadt a hétköznapi ember életétől, hogy a hétköznapi ember föllázad, és azt mondja, hogy van itt egy olyan dolog, hogy guillotin, és csapkodjuk le ezeket a kultúrált fejeket, amennyi csak van belőle, beleértve a papi főket is, mindegyiket, és csak hulljanak le! Ennek az ellentéte pedig az, amikor valaki állandóan túl sok kedvezményt ad a plebsnek. Akkor az arisztokrácia elkezd senyvedni, a kultúra szétesik, és tönkremegy, és anarchia veszi kezdetét. Szerintem ez egy olyan kép, amivel lehet mit kezdeni! Különben meg az egész modellt el lehet felejteni! J

27. Sebzettségeinkből való gyógyulás, az ellentétpáron keresztül vezet.

Eddig nem mondtam újat, de most szeretnék hozzátenni valamit. Azt mondja, hogy különböző célja van egy fiatalnak, egy középkorúnak, és egy idősnek. Ha valaki végigjárja az életkorának megfelelő, belső és külső konfliktusokat, akkor ez nagyjából úgy néz ki, hogy egy fiatalembert abban kell segíteni, hogy az a sok kulturális rárakódás, ami őt nem segíti, az kerüljön róla le. Azt mondja, hogy egy fiatalembert abban kell támogatni, hogy az életereje ki tudjon bontakozni, vagyis mindaz, ami benne természetes, ami benne ösztönszerű, ami benne ilyen értelemben elemi, annak utat kell engedni, de megfelelő formákban! Miután egy gyerekkoron, meg serdülőkoron, meg ifjúkoron keresztül jutottunk el oda, ahol most tartunk, nyilvánvalóan egy csomó olyan teher rakódott ránk, hogy mit nem szabad, hogy mit tilos, hogy mi rossz, hogy mi bűn, mi illetlen, mi csúnya, mi fúj, és ezek alatt az életerő csak úgy épp, hogy van, sokakban, főleg a sebzett emberben. Ezért ő azt mondja, hogy az ifjúkornak a nagy témája az, hogy az életerő bennünk fölszabaduljon! Nem akárhogy! Nem parasztlázadás formájában, ha lehet, hanem egy kis kultúrával, de hogy ez föl tudjon törni, és utána elvégezze a maga dolgát! Hát, ha ez nincs, akkor nem házasodunk meg, akkor nem hozunk az életünkben döntéseket, nem tudunk élni, dolgozni, és semmit sem tudunk csinálni, csak nyomorultak vagyunk! Amikor eljutunk a középkorhoz, 35 éves kortól, esetleg 40-45 éves korig, akkor ez már nem elég! Akkor eljutunk abba a korba, hogy az ellentétekkel kell valamit kezdenünk! Erről majd szeretnék beszélni. Az ellentéteken keresztül vezet a fejlődés útja! Egy olyan 50 éves, aki még mindig a saját ösztöneit eregeti kifele, hát az nem tudom, de az már inkább infantilizmus! Végül pedig, az életútnak a végén, ezt mondja Jung, az Isten-kérdéssel kell valamit kezdeni, mint az emberi személyiség legmélyebb rétegében húzódó, megoldhatatlan témával. Ő ezt a három, nagy dolgot mondja. Közben hozzáteszi azt, hogy persze, ezek az ellentétek és ellentmondások, az egész életút során egyfajta feladatként, és egyfajta erőként ott vannak jelen az életünkben! De ifjúkorban nem kell még bölcsnek lenni! Bölcs, az a valaki, aki ezeket az ellentéteket magában valamennyire föltárta, és azokat földolgozta. Ez az ember bölccsé válik. Egy ifjú nem bölcs, egy ifjúnak nem is kell bölcsnek lenni, mert ha egy ifjú bölcs, akkor az azt jelenti, hogy őbenne valami, hihetetlenül rosszul működik! Tudjátok mit mond a tranzakció analízis? Olyan létezik, hogy egy gyerekből kijön egy kis bölcsesség, ez a kis professzor! Ha egy gyerekben túlteng a kis professzor, az inkább baj, mint erény! Nagyon izgalmas, amikor egy gyerek mond egy olyan mondatot, amitől a felnőttek egy kicsit így elkábulnak, hogy ezt honnan vette! De utána jó, hogyha visszamegy gyerekbe, és olyan idétlen és hülye, és olyan, mint amilyen egy gyerek! Neki pont olyannak kell lennie!

Most, ha befejezek még két szempontot, akkor utána fogok beszélni arról, miután itt az életkor inkább az ifjúkor, hogy hogyan tudjuk az életerőinket szabaddá tenni. Erről szeretnék majd beszélni, mert ez talán inkább témátok, mint az, hogy az ellentétek, és akkor a bölcsesség, és a többi.

Azt mondja, hogy a középkor nagy feladata az, hogy a korábbi értékeinket átértékeljük. Az ifjúkor ne az értékek átértékeléséről szól, hanem, hogy megtalálunk értékeket, és aszerint élünk, és lendületben vagyunk! Azt mondja, hogy: „Korábbi ideáljaink ellentétének értékét föl kellene ismerni!” Voltak ideáljaink, eszméink, eszményeink, és ezeknek az ellentétének az értékeit kellene fölismerni. Ez törvényszerűen mihez fog vezetni? Az addigi mestereinkkel szemben, kritikusak leszünk! Ez nagyon bölcs pillanat, amikor elkezdünk már nem kötődni és függni, bárki emberfiától! A kötődés és a függés, a gyerekkornak, a serdülőkornak, és az ifjúkornak a nagy sajátja. Nagyon helyes! Különben szerelem se lenne! Azonban, amikor középkorúak leszünk, és most itt nem azt mondom, hogy akkor nincs szerelem, de azért már fölismerjük, hogy a szerelemben is mennyi mindent mi csinálunk, hogy mennyi kivetítés van benne, az ideáljaink, az eszményeink, a nem tudom én mi, hogyan működik ilyenkor bennünk. Egy kedves ismerősömmel találkoztam, aki 40 éves, és azt mondta nekem, hogy: „Tudod Feri, most éppen egy nehéz időszakon vagyok túl, többé-kevésbé az összes közeli hozzátartozómmal összevesztem.” Aztán rám néz, és azt mondja, hogy: „Azt hiszem, hogy te vagy az egyetlen jó barátom, akivel még nem vesztem össze!” Ez az ember komolyan vette az életút közepét! Szóval, ami eddig volt, akkor az már most kérdőjeleződjön meg, és mindannak az ellentétének is hatalmas értékei vannak, amiről eddig azt gondoltam, hogy ezek szerint érdemes élni! Nem mindenkinek kell ám, hogy ezt ennyire drasztikusan átélje! De azért jó lenne, ha nem úsznánk meg!

Aztán az én életemben például ilyen volt, az áldozathozatalnak a komoly kritikája. Önfeledten belementem abba, mondjuk 20 évesen, meg még 30 évesen is, hogy az áldozathozatal! Kedvenc filmjeim egyike Tarkovszkij, Az áldozathozatal című filmje. Az áldozat! Mi van ennél magasztosabb, mint áldozatokat hozni? Most már… egy kissé kritikus vagyok ezzel! J Megláttam már sokszorosan, hogy az áldozathozatalt is lehet túlzásba vinni! Hogy mi minden van abban, amiről azt gondolom, hogy áldozathozatal! Jaj-jaj! Hogy Isten mentsen meg engem sokféle áldozathozataltól, meg titeket is, hogy én olyan nagy áldozatokat hozzak értetek! Jobban jártok vele, ha nem! Mert akkor normálisabb maradok… Itt megint Hamvas Béla jutott az eszembe, aki hihetetlenül kritikus a Szentekkel, azt mondja, hogy: „Az európai szenteket nem szeretem! Az európai Szentekkel az a bajom, hogy szinte mindegyiket jellemzi az üdvgörcs!” J Hamvas Béla valamit megnézett a túloldalról is! Lehet, hogy Szentek, de azért az a csúnya üdvgörcs, azért az mégiscsak ott van! Emlékszem, hogy egyszer, vagy öt évvel ezelőtt, egy vasárnapi beszédemben kiejtettem ezt a szót, hogy nem biztos, hogy üdvgörcs segít bennünket az életszentség útján… Hatalmas port sikerült fölvernem vele! Hogy az egyik legszentebb szavunkat, egy ilyen összetételbe hozni, hogy egyáltalán mi az, hogy üdvgörcs! Hát az üdv az önmagában mindenféle utána lévő, összetett szónak a második tagját szentesíti! Hát az annyira szent szó, hogy üdv, hogy hát attól kezdve bármit lehet… Üdv… Hát nem annyira! Tudjátok, azért érdemes, egy-egy komolyabb, cenzúrázatlan szentek életét elolvasnunk! Érdemes! Ez azt jelenti, hogy például abból a naiv korszakból, ahol az üdvgörcs kapcsán nem történt még túl nagy tudatosulás! Tehát például, hogy hogyan magasztosult erénnyé Kapisztrán Szent János forró vassal, heréjét égető magatartása! A férfiaknak az arcát kellene most látni! J Kár, hogy csak engem láttok! Szóval az üdvgörcsnek sokféle formája lehetséges!

Aztán mondok egy másik nagy pofára esést. Másfél évvel ezelőtt, Dobogókőn tartottam egy valamit, már nem tudom én mi volt az, de hát beszéltem, az biztos. J Hát mi másról is beszéltem volna, mint az egyik legnagyobb kincsről, a személyességről, arról, hogy a kereszténység személyes! Akkor pedig, jelentkezett egy bölcs asszony, 60 év körüli, pszichológus -, mert hát pszichológusok vettek ezen az alkalmon részt -, és akkor azt mondta, hogy: „Feri, ez nagyon szép volt! A kereszténység tényleg valami személyességről bizonyára árulkodik. Mit kezdjek azzal a tapasztalatommal, hogy az életemben volt kétszer is olyan fázis, amikor két olyan embertől tanultam meg életre szólóan valamit, akiket kifejezetten utáltam? Kifejezetten távol tartottam magamat a velük való személyes kapcsolattól, kifejezetten semmi kedvem nem volt személyes viszonyba kerülni velük, ám azok a személytelen értékek, igazságok, valamik, amiket ezek az emberek képviseltek, nagyon nagy hasznára váltak az életemnek! Ezeket az embereket most sem szeretem, kifejezetten viszolygok tőlük! Ám ezekkel a személytelen értékekkel gazdagodott az életem!” Na, erre én ott álltam, mint a sült hal, se kép, se hang, és megtanultam valamit. Szerintem, ilyen fölismerésünk lehet rengeteg, amikor elkezdünk abszolutizálni valami értéket, amiben addig éltünk, és akkor meglátjuk az ellentétének az értékét! Ma már rehabilitáltam magamban a személytelenséget! Áldott személytelenség! Milyen jó, hogy nem kell veletek mind, személyes kapcsolatba kerülnöm! Hatalmas adománya ez az életnek, hogy egy ilyen személytelen távolságtartásban lehetünk! De jó is ez! Nektek is jó ez, szerintem, nem? arra gondolok, hogy bizonyára vannak közöttetek olyanok, akik velem egyáltalán nem akarnak személyes kapcsolatba kerülni, és milyen jól teszitek! J

A második. Korábbi meggyőződéseink téves oldalait fel kellene ismernünk! A hitünk tévedéseit föl kellene ismerni! Na, ez nem kis feladat! Nem tudom, hogy erről kell-e különösebb módon beszélni, de minél inkább ragaszkodunk a hitünkhöz, ez annál nehezebb lesz! Minél inkább élünk a hitünkből, ez annál nehezebb lesz!

A következő. A korábbi igazságaink igazságtalanságát be kellene látnunk!

Ezek zseniális mondatok! Nem én írtam őket! J A korábbi igazságaink igazságtalanságait be kellene látnunk! Például azt, hogy az igazság nem szakítható el a szeretettől! Olyan igazság és igazságosság nem létezik, amely a szeretettől elszakítható! Azt hiszem, hogy nagyon sokszor hivatkoztunk az igazságra, és mindezt azon az áron tettük, hogy megengedtük magunknak a szeretetlenséget! Minél görcsösebben akartuk az igazságot képviselni, annál több szeretetlenséget szoktunk megengedni magunknak! Papp Lajos írja az egyik könyvében, hogy: „Középkorú voltam, és akkor egyszer csak egy olyan élettapasztalaton jutottam át, hogy rá kellett döbbennem arra, hogy ha az igazság és a szeretet között kell választanom, akkor már inkább a szeretetet választom!” Itt most ezt nem akarom vagylagossá tenni, csak ezt a jelenséget itt kimondani előttetek! Aztán például, ha valaki 20 éves, meg 30 éves, akkor hihetetlenül szereti az olyan könyveket, hogy mérgező szülők. Tehát 20 évesen szabad nagyon kritikusnak lenni a szüleinkkel, meg 15 évesen lázadni kell, ugye 20 évesen meg kritikusnak lenni, 25 évesen meg azt mondani, hogy nahát, az életem felét pont ellenkezőleg szeretném élni, mint ahogy az anyám, meg az apám. Nagyon sok olyan fiatal, aki megházasodik, és a házasság segít neki abban, hogy eltávolodjon a szüleitől, a legnagyobb jót teszi abba az irányba, hogy később vissza tudjon térni! Azok a szülők, akik engedik a gyerekeiket elmenni, a legtöbb jót teszik maguknak, és a legnagyobb esélyt adják meg arra, hogy a gyerekek visszajöjjenek! Nem egyszer láttam olyat, hogy évekig, évtizedekig is szükséges volt ez a távolságtartás, és aztán az illető meggyógyult, normálisabb lett, kigyógyult, és akkor vissza tudott térni a szüleihez, ami meg ugyanúgy fontos. Ezt egyszerűen úgy nevezhetjük, hogy 20-30 éves korunkban, még szerintem 30 éves korunkban is bőven, mert akkor ott az ifjú házas korunkban törnek föl belőlünk a családi örökségünknek a fonákjai, tehát még akkor is elönt bennünket a papizmus, meg a mamizmus. J Nagyjából ezeket így lehetne ezeket nevezni, mert ma már ezek izmusok! Az apám, az anyám! Menjetek el egy egyszerű csoportba, ahol valamilyen önismereti téma van, hát aztán az ajtót nem lehet becsukni, úgy jönnek az anyák, az apák! Azt gondoljátok, hogy egy 15 fős csoportban 15 fő van? Egy nagy csudát! Hát apák, anyák mind ott hátul, iszonyú erővel… Hát azok is jönnek! Na, ez a mamizmus, meg a papizmus, de ezekből az izmusokból is kigyógyulunk… és akkor majd már tudunk a mamival, meg a papival…

Aztán. Korábbi szeretetünk fonákságait átérezzük. Most elolvasok egy verset!

Nagyon fáj, de ezt most el fogom nektek olvasni, és nem ússzátok meg!

„Kívül-belől leselkedő halál elől,

mint lukba megriadt egérke, amíg hevülsz,

az asszonyokhoz úgy menekülsz,

hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy, meleg öl csal,

Nemcsak a vágy, de odataszít a muszáj is.

Ezért ölel minden, ami asszonyra lel,

Míg el nem fehérül a száj is.

Kettős teher, és kettős kincs, hogy szeretni kell.

Ki szeret, s párra nem találhat, oly hontalan,

Mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.

Nincs egyéb menedékünk, a kés hegyét, bár anyádnak szegezd, te bátor.

És lásd, akad nő, ki érti e szavakat, de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem így élők közt, zúg a fejem, gondom és fájdalmam kicifrázva.

Mint a gyerek kezében a csörgő csereg, ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene tenni érte és ellene?

Nem szégyellem, ha kitalálom.

Hisz kitaszít a világ így is olyat, akit kábít a nap, rettenet az álom.

A kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben.

De az hol áll, hogy nézze, mint dobál halál és még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő.

Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem,

S hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek! Ti kisfiúk, a szemetek pattanjon meg ott, ő, ahol jár!

Ártatlanok, csizmák alatt sikongjatok és mondjátok neki, nagyon fáj!

Ti hű ebek, kerék alá kerüljetek, és ugassátok neki, nagyon fáj!

Nők, terhetek viselők, elvetéljetek, és sírjátok neki, nagyon fáj!

Ép emberek bukjatok, összetörjetek és motyogjátok neki, nagyon fáj!

Ti férfiak, egymást megtépve nő miatt, ne hallgassátok el, nagyon fáj!

Lovak, bikák, kiket, hogy húzzatok igát, herélnek, ríjatok, hogy nagyon fáj!

Néma halak, horgot kapjatok jég alatt, ás tátogjátok rá, nagyon fáj!

Elevenek, minden, ki kíntól megremeg, égjen, hol laktok, kert, vadon, táj,

És ágya körül üszkösen, ha elszenderül, vakogjatok velem, nagyon fáj!

Hallja, míg él, azt tagadja meg, amit ér,

Elvonta puszta kénye végett,

Kívül-belül menekülő élő elől, a legutolsó menedéket.”

József Attila. Bárcsak szépen tudtam volna felolvasni, de hát ki tudja ezt szépen!

Ebben, azt hiszem, hogy benne van ez a középkorú ember kínja, aki ráébred nagyon sok mindenre, hogy amire azt gondolta, hogy szeretet, szerelem, és miegymás, mi minden volt abban más! Hú, te jó ég! J Ezt meg fogom gyónni! Ez a haláloshoz közeledő vétek volt… Na, jó!

Mi tűnhet megoldásnak?

Klasszikusan két dolog tűnhet megoldásnak. Azért, hogy ne menjünk át az ellentétek fájdalmán, és fölismerve régi szeretetünk, régi igazságunk, régi értékeink, régi eszményeink, akkor az, hogy fundamentalisták leszünk. Ez tűnik megoldásnak! Nagyon sokan ebbe az irányba mennek, még görcsösebben, még kizáróbban, és a többi. A másik. Ezek pedig azok, akik azt mondják, hogy hagyjuk akkor a világosságot, szálljunk a pokolra, éljük meg mindannak az ellentétét, miben eddig hittünk, vagy igaznak tartottunk! Ez ugyanúgy tévútnak tűnik, legalábbis, ha bírjuk, hogy ne essünk át a másik végletbe! Nem véletlen, hogy középkorú emberek is, amikor beleremegnek ebbe, akkor nagyon gyakran elválnak, mert azt mondják, hogy hagyjuk ezt az egészet, megláttam ennek az egész kapcsolatnak a fonákját, és kezdjük máshol újra. Vagy pályát változtatnak. Azt mondják, hogy eddig éltem így, most aztán csömöröm van, tökéletesen elegem van, valami teljesen mást kell csinálni! És bizonyos szempontból a megtérés is egy ilyen válasz! Semmi baj a megtéréssel, a pályamódosítással, akkor, hogyha nem gondoljuk azt, hogy majd ez megoldja az életünket, mert önmagában nem oldja meg! Hanem csak annyit tettünk, hogy amit eddig nem éltünk meg, most ezt kezdjük el megélni! Ezt pedig milyen áron tudjuk tenni? Azon az áron, hogy az eddig megélt dolgainkat tesszük tudattalanná. Azokat próbáljuk elhárítani, lekicsinyelni, elfojtani, és az összes többi. Ezért, ha csak egy kis erőnk is van, nem biztos, hogy az a jó megoldás, hogy ilyen gyökeres váltásokat teszünk. Ezért egy olyan megtérés, mondjuk egy felnőtt ember esetében, aki egy fafejű, nem tudom én milyen fundamentalista, szektás megtérésbe megy át, ez inkább katasztrófa, mint személyiségfejlődés! Egyszerűen csak annyi történt, hogy az addig egyáltalán nem megélt vallásos, adott esetben ehhez kapcsolódó morális életét most felszínre hozta, és az összes többi meg megy a semmibe! Ennek nem sok értelme van! Ezért mindenképpen kritikus vagyok az olyan szektákkal, amelyek abból élnek, hogy az emberek megreccsennek, és kihasználják az addig tudattalan dolgoknak a betörését a tudatba! És ebből élnek! Anyagilag is nagyon jól! Ezzel szemben roppant kritikus vagyok, mert ez nem a fejlődés irányába visz! Na! Most nem mondtam egyetlen szektanevet sem… J

Jung egyszerűen azt mondja, hogy a jó út a meghasonláson keresztül vezet. Hát ez elég csúnya, de nagyon igaz!

Akkor itt a kereszténységről mond valami nagyon érdekeset, ami jól ki fogja egészíteni a szektákkal kapcsolatos kritikus megjegyzésemet. Ez pedig az, hogy azt mondja, hogy: „Az európai kultúra olyan mértékben összefonódott a kereszténységgel, hogy amennyiben a kereszténység egyoldalú, márpedig az, mert a kultúrkereszténység kifejezetten egyoldalú, és amennyire a kultúrkereszténység egyoldalú, annyira minden egyes embernek ahhoz, hogy egy árnyalt és gazdag életet éljen, törvényszerűen  a kereszténységen kívülre kell valamiképpen helyeznie magát.” Ezért nagyon sok embernek az útja, mondjuk egy keresztény, vallásos nevelésen keresztül, 35-40 éves korában: a természetgyógyászat, teozófia, a New Age-nek a különböző áramlatai, világvallások, és még ezer dolgon keresztül vezet, mint például a gnózis, a gnosztikus rendszerek, alkímia, ősmagyarság, és egyebek. Miért van ez? Jungnak az a válasza, hogy azért, mert ha a kereszténység nem volt képes az emberi értékeknek a teljességét valóban integrálni, és azokat valóban tudatosan megjeleníteni, akkor a kereszténységben is bizonyos dolgok, tudattalanul vannak! Ezért, ha valaki tudatosulni szeretne, akkor nincsen más lehetősége, mint nem keresztény forrásokhoz nyúlni, és ezeken keresztül tudatosítania magában olyan értékeket, amelyeket, főleg egy kultúrkereszténység nem tudott megjeleníteni! Mondok egy nagyon egyszerű példát, és akkor majd még árnyalnám is ezt. Például Jung azt mondja, hogy a kultúrkereszténységünkben az állatvilággal nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Egyszerűen a keresztény embereknek az állatokhoz való viszonya, nem eléggé tudatos! Ezért, hogyha ma, most bennünket megkérdeznének, akkor, hogyha az állatokkal kapcsolatos viszonyunk minél tudatosabb, szerintem annál inkább különböző kultúrákból hoznánk példákat. Azt mondanánk, hogy hú, egyszer a hinduizmus, meg a vegetarianizmus, meg a nem tudom én mi, ezek olyan szép dolgok, vagy ilyen kultúra meg olyan. Úgy akarnám ezeket a kijelentéseket árnyalni, hogy ha a kereszténységünknek a kincseit nagyon mélyen ismernénk, akkor a kereszténységben is megtalálhatnánk azt, amit egy átlagember a kereszténységen kívül talál meg, és ott tudatosít magában! Nemcsak azért, mert volt egy Szent Ferencünk, aki a gubbiói farkassal elég jól eldumálgatott, és megkérte őt, hogyha lehetséges volna, akkor ne falja már föl azt, amit nem kellene. A falu népében lévő farkasokkal is szót értett, mert őket meg meggyőzte arról, hogy ez a farkas addig nem fog garázdálkodni csak itt, ameddig a falu népe hajlandó etetni őt! Mert, ha a farkastól azt kérjük, hogy egy kicsit emelkedjen a természete fölé, akkor kultúrát kell neki adni, de akkor a falu népe vegye nagyon komolyan a farkasnak a természetét, és etesse őt! Ez egy zseniális történet, ahogy Szent Ferenc, nemcsak a farkassal kell, hogy beszéljen, hogy legyen kultúráltabb, hanem az emberekkel is, hogy vegyék komolyabban a természetet! Ez egy nagyon jó párbeszéd Szent Ferencnél! A kereszténységünkben hatalmas kincsek vannak, csak sajnos most már oda jutottunk, hogy ezeket a kincseket nem ismerjük eléggé!

Olvasok egy másik verset.

Pilinszky János

Késő Kegyelem

„Mit kezdjen, akit elítélt, de fölmentett később az ég,

megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát?

Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem,

Megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt.

Mit kezdjen itt? Közületek talányát ki fejti meg?

Szorongva anyját kémleli, ha elzokoghatná neki.

Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije.

Szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ.”

Pilinszky is tudott ezekről a dilemmákról valamit.

Még van két perc. Akkor ezt gyorsan elmondom!

28. Az Isten-kérdés elhárítása sebzettséghez vezet.

Erről már úgyis beszéltem, csak ezt külön is ki akartam emelni. Itt egy nagyon izgalmas gondolatmenetre találunk. Azt mondja, hogy az az ember, aki önfeledten volt vallásos, adott esetben ösztönösen, legalább a személyiségének a vallásos motívumait meg tudta élni. Ameddig hittünk az Istenekben, addig legalább egy csomó mindent meg tudtunk élni, és tudatossá tudtuk tenni. Igen ám, de Európa történetébe beköszöntött a kor, hogy már nem hiszünk az istenekben, és sokak az Istenben sem! Mi következik ebből, ha nem hiszünk sem az istenekben, sem az Istenben? Akkor a személyiségünknek ez a része tudattalanná válik, vagy mindig is tudattalan volt. Ebből pedig az fog következni, mondja Jung a tapasztalataira hivatkozva, hogy a tudattalan hihetetlenül megerősödik! Ameddig a tudattalannak ezeket a képeit, a tudattalanból fakadó erőket meg tudtuk élni, ezek az erők szabad folyást kaptak, Istentiszteletben, vallásgyakorlatban, áhítatban, imádságban, és sikerült ezektől egy kicsit magunkat is fölszabadítani, és mentesíteni, és volt egy jó körforgás, tisztulás. Azonban, ha ezt itt megállítjuk, a tudattalannak ezek a vallásos tartalmai, eszméletlenül megerősödnek, és valamilyen formában kitörnek belőlünk! Ez a forma, ahogy kitörnek belőlünk, és adott esetben leigáznak minket, ez nem biztos, hogy egy jó forma lesz, hanem lehet, hogy hihetetlenül ösztönös valami lesz!

29. Ez volt az utolsó. Ez a fölszabadító gondolat. A fejlődéshez nincs szükség különösebb intelligenciára! J Ehhez mit szóltok? Ezt mondja Jung! Nincs szükség különösebb intelligenciára… Csak van folytatása is! Semmit sem adnak olcsón, pedig már megörültetek, ugye? Azt mondja: Ha valaki nem túl intelligens, rajta sokat segíthet az erkölcs! Hát azért ingyen nincsen semmi!

Na, akkor ezzel akartam befejezni.

A következő alkalommal pedig, megpróbáljuk az életerőket fölszabadítani!

 Örökbe fogadta és lejegyezte: Újhelyi Balázs és Annamari