Az istenkapcsolat kialakulásának három szintje

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Nagy megtiszteltetés nekem, hogy itt vagytok. Az időjárásról nem is beszélve, ami nem hiszem, hogy megkönnyítette azt, hogy kedvetek legyen ma eljönni este. Mielőtt belekezdenék, át szeretném adni egy pár pillanatra a mikrofont.

Talán csak egy mondattal szeretnék mindenkit szeretettel köszönteni, itt a házigazdák nevében az év nyitó találkozóján. Kettős minőségben, egyrészt mint a Jogi Karnak a dékán-helyettese, és hát a rektor-helyettes úr is mindenkit szeretettel köszönt, és nagy kincs, hogy Pál Ferenc atya most már ötödik éve nyitja meg itt az előadás sorozatát. Tehát a dékán úr nevében, a Jogi Kar dékánja nevében, a rektor-helyettes úr nevében, illetőleg hát Feri atya a szomszédom volt, gerekkorunkban együtt nőttünk föl egy ilyen gangon. És hát én voltam 5 éves, ő mondjuk 6-7-8, és ezért is különös személyes öröm, hogy ennyi éven át a lelkesítő személyiségével és szeretetével ennyi embert mindenféle értelemben megfog és magával vonz. Köszöntjük, és akkor Ferenc atya… – Köszönöm. (01:25)

Bevezető gondolatok az évadhoz

Nagyon köszönöm. Szeretnék néhány bevezető mondatot mondani, ami az egész évre vonatkozna. Akik már többször voltatok itt, nektek nem lesz ez ismeretlen, de nekem fontos, hogy el tudjam mondani. Egyrészt hogy mostantól kezdve akkor minden kedden találkoznánk, már ha tinektek van kedvetek, de én itt leszek remélem, negyed 9-től fél 10-ig. Fél 10-kor mindig próbálom befejezni. Azután május utolsó keddjéig lennénk, és az iskolaszünetek alatt meg nem találkozunk. Akkor… (02:10)

Szoktam sztorikat mondani, példákat, meg történeteket. Nagyon ügyelek arra, legalábbis nagyon szeretnék arra figyelni, ahogy amikor elmondom ezeket a történeteket, főleg hogyha ezek veletek, vagy bárki olyasvalakivel kapcsolatos, aki itt ülhet, vagy akivel én beszélgettem vagy találkoztam, hogy ezeket a történeteket úgy mondjam el, hogy semmiképpen se lehessen őrá ismerni. Ezért fogok mindenféle adatokat mondani, hogy hány éves volt, mi a foglalkozása, hány gyereke van, hány anyukája – szóval hogy ezeket mind el fogom mondani, és pont úgy csinálom, hogy egyáltalán ne az hangozzék el, ami a valóság, és aztán csak a történetnek a lényege legyen ugyanaz. Ezért hogyha valaki pont valaki mellette ülőre ismer, az lehetetlen, ez egészen biztos. Tehát ezért merészelek történeteket mondani, mert nehogy azt gondoljátok, hogy ott én mindent pontosan ugyanúgy mondok. (03:20)

Témafölvetés

Aztán, hmm, igen. A téma. Emlékszem, hogy tavaly milyen hihetetlen bátran, egy egész oldalnyi listát elmondtam nektek, hogy a hit és meg még mivel szeretnék foglalkozni. Most egyáltalán nem írtam ilyen listát, egy-két dolog azért abból még megmaradt, de már ismerem magamat annyira, hogy ez annyira változik időközben, hogy talán jobb, ha nem is mondok semmit. Egy-két témát azért biztosan tudok, hogy, hogy arról fogok beszélni. A spiritualitásról akarok beszélni mindenképp, aztán a hit és erkölcs viszonyáról, arról is mindenképp. Aztán az intimitásról feltétlenül. Azután a hit és a megbocsátás kapcsolatáról, az 100%, az biztos. Ezek a témák biztos, hogy lesznek. Ezen kívül nagyon törekszem arra, hogy minden alkalommal legyen szó szexről, erőszakról, gyerekekről, kutyáról, esetleg macskáról, divatról, híres emberekről. Erre nagyon fogok törekedni. Ha valamelyik kimaradna, nyugodtan jelezzétek 5-10 perccel a vége előtt, hogy nehogy úgy menjetek el, hogy kár volt, kár volt eljönni. (05:00)

Egy valami biztos, csupa olyan téma lesz, ami engem érdekel. Ez teljesen biztos. Nem tudom, hogy ez megnyugtat-e benneteket, vagy nem, de nem fogok olyasmiről beszélni, ami engem nem érdekel, hanem olyasmiről, ami foglalkoztat. Ezért is vagyok óvatos, ilyen nagy mellénnyel elmondjam, hogy mi lesz. Mhh. Hahh. Szóval. Azt hiszem, hogy ezt akartam volna bevezetésképen, és rögtön belecsapok. (05:40)

A mai alkalom egyáltalán nem lesz bevezető alkalom, mert lényegi, lényegi dolgokat akarok már ma is mondani, vagy hát szeretnék. A mai alkalommal egy modellt akarok nektek átadni. Ez a modell az életünknek egy értelmezési lehetőségét kínálja. Mégpedig elsősorban a hit szempontjából fontos módon. Ez a modell egy nagyon régi modell, hogyha megnézzük az ószövetségi szentírást, az újszövetségit, a sivatagi atyákat, akárkiket, azt látjuk, hogy megnézhetjük és kimutathatjuk, hogy ez a három szintből álló modell, ez nagyon szépen megjelenik igen sok szerzőnél. Tehát egy modellről van szó, de a modell kapcsán olyan dolgokra csodálkozhatunk rá, ami nagyon hasznunkra lehet. Tehát szeretnék akkor erről a modellről beszélni. Mégpedig ez a modell azt kísérli meg, hogy leírja, elsősorban az istenkapcsolatunk kialakulásának, fejlődésének a lehetőségeit, az alapjait, és hogy milyen összefüggéseknek kell megteremtődnie ahhoz, hogy valakiben egy optimálisnak nevezhető istenkapcsolat, istenkép, adott esetben vallásosság alakuljon ki. (07:20)

Nem akarok túllőni a célon, tehát tudom azt, hogy sokan vagytok olyanok, akik nem jártok templomba, nem vagytok vallásosak, nem tudom, hogy akár lehet, hogy azt is mondjátok, hogy hívők sem vagytok, még a magatok módján se. Nem akarok hittan órába átmenni. Kettős célom van, az egyik, hogy ez a modell nagyon sokat segíthet abban, hogy megértsük saját magunkat, hogy el tudjuk a modell kapcsán helyezni a saját fejlődésünket a hittel kapcsolatosan, és ez által jobban meg tudjuk érteni azt, hogy miért is vagyunk most olyanok, amilyenek? Miért is állunk a hitre vonatkozóan éppen ott, ahol állunk? Miért éppen azok a nehézségek, amelyek a nehézségeink? Ez az egyik. Tehát keressük az értelmet. A másik pedig, arról is szeretnék beszélni, hogy akkor mit lehet tenni? Mert mindig ez izgat. Szép dolog, hogy valamit leírunk, de hogy akkor mit lehetne azzal kezdeni? (8:25)

1. Tapasztalat, realitás szintje. – 2. Értelem szintje. – 3. Hit, spirituális szint.

Ez a gondolkodási modell nagyon egyszerű, három szint, három lépés. Az első szint a tapasztalat szintje. A tapasztalat szintjébe tartoznak az életeseményeink, amit átélünk, amit átérzünk, minden, a tapasztalat szintje. A második szint az értelem szintje. Ahogyan a tapasztalatainkat értelmezzük, amilyen értelmet, jelentést, jelentőséget tulajdonítunk annak, amit átéltünk. A harmadik szint a hit szintje, vagyis hogy az átélt tapasztalataink, illetve az a jelentés-adás, az az értelem, amit a tapasztalatainkban, az élményeinkben meg tudunk fogalmazni magunknak, milyen viszonyban vannak a hittel. Ezt a hitet most egészen összekötöm Istennel. A tapasztalataink, és az, amilyen értelmet és jelentést adunk a tapasztalatainknak, milyen összefüggésben van a hitünkön keresztül Istennel. (09:40)

Ez a három szint. Mert úgy tűnik, hogy az életünk minden eseményében… Józsi, nem, olyan messze vagy. Gyere, Rita, gyertek! Nem, nem tudom, hogy mit kínálhatok nektek, de ott van hely, oda le tudtok ülni. Nem bírom látni. Utoljára az Európa Kiadó koncerten voltatok ennyire nehéz helyzetben. „De bejutottunk.” Igen. De sikerült bejutnunk. Szóval. (10:10)

Úgy tűnik, hogy az életünknek minden eseményét egészen gyerekkortól kezdve megvilágíthatjuk ezen három szint segítségével. Mi is történt, milyen értelmet, jelentést adtunk neki, és hogy ez milyen hitképzeteket keltett bennünk, milyen hitet alakított ki bennünk, és ez milyen istenképet formált ki bennünk, és aztán ehhez az Istenhez milyen viszonyunk alakult ki? Ilyen egyszerű ez az egész, de hogyha elkezdem mondani, akkor lesznek benne fontos, érdekes dolgok. Tehát az első szint a realitás szintje, második az értelmezés szintje, a harmadik a spirituális szint. Ha lépésekről beszélünk, a megtapasztalás, értelmezés és a hit dimenzió. Nna! (11:05)

Hogyan alakul ki az istenkapcsolat? Ha ebben a modellben gondolkodunk, akkor az istenkapcsolat úgy alakul ki, hogy vannak élményeink, tapasztalataink, és ezeknek megkeressük a jelentését és értelmét. De ez nem elég. Ha itt megállnánk, akkor egy hihetetlenül ösztönös, nagyon strukturálatlan hit alakulna ki. De általában a szüleink, meg a számunkra fontos emberek valamiképpen értelmezik a bennünket ért eseményeket, majd vagy összekötik ezt a spirituális dimenzióval, vagy nem, de azért valamilyen féle spiritualitása, valamiféle hite általában mindenkinek van. Hogyha ez az összekötés megtörténik, ez kezdi bennünk kialakítani a saját hitképzeteinket, és istenképünket. Ez most még talán ilyen elmélet-szagú, de rögtön mondok egy példát, és akkor már normális lesz. (12:10)

Vörös hajú kislány

A példa így szól, megtörtént, van egy ötéves kislány, úgy hívják, hogy Mónika. Mónika az óvodából hazaérkezik, és nagy könnyekkel sír. Odamegy az apukájához, mert éppen ő van otthon, és azt mondja. „Apu! Isten teremtette az egész világot?” Erre az apukája azt mondja „Igen. Tudod, Isten teremtette az egész világot.” Mónika tovább sír. „Akkor Isten teremtette az emberek arcát, meg fejét, meg a szemét? Azt is Isten teremtette?” Mire az apukája azt mondja „Hát igen, Mónika. Hát ha mindent Isten teremtett, akkor az arcát, a szemét, a fejét, ezeket is mind Isten teremtette.” Erre Mónika még jobban sír, és azt mondja „De engem csúfolnak az óvodában, mert vörös a hajam.” Ahh! Ez az alap helyzet. Ugye, éltetek már át ilyesmit? Áhh! Nincs is vörös hajatok. Nézzük meg ezt a helyzetet, hogy hogyan válaszolhat erre az eseményre az apuka. Mondok lehetőségeket. (13:45)

1. A szülő nem tud mit mondani a gyerek kérdésére.

Ilyenkor, amikor a gyerekünk behúz a csőbe… Mert az utolsó mondata előtt még azt gondoltuk, hogy hihetetlen nyeregben vagyunk. Nem? Tehát a gyerek kérdez, ő nem ért valamit. Mi mindent értünk, elmondtuk, hogy mindent Isten teremtett, pl, pl, pl. Az utolsó mondattal padlót fogunk. Ezt nem szívesen ismerjük be. Ezek azok a pillanatok, amelyeket a szülők általában nem tudatosítanak magukkal, és azt gondolják, hogy a gyerekükkel valami baj van. A gyerekük valamit nem ért. Azonban ebben a pillanatban nem erről van szó, hanem arról, hogy a szülő nem ért valamit. A gyerek már túl van az első megrázkódtatáson, ő már egy kicsit jobb helyzetben van. Azonban ebben a történetben most a szülő került nagy-nagyon szorult helyzetbe. A legtöbb szülő, aki nem reflektál arra, hogy mi is történik itt, elzavarja a gyerekét valamilyen formában. (14:55)

Ranschburg Jenő szokott verseket írni. Tudtátok? Hmm, egy versét hadd olvassam föl! Van neki tapasztalata bőven, úgyhogy írhat jókat. Azt mondja.

Becsapnak mind, meghalt a nagyapám!

Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rámszólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsapnak mind, meghalt a nagypapám…

Elmondom neki, majd ha visszajön!

Ranschburg Jenő: Gyász (részlet)

Ebben a néhány sorban pontosan benne van minden. Az, hogy a szülők zavarba jöttek, mert nem tudnak mit mondani a gyerek akár kimondott, akár ki nem mondott kérdéseire, hogy mi van akkor, hogyha meghalt a nagypapa, és a gyereket válasz nélkül hagyják. Ebben az esetben nem csak az történt, hogy Mónikát kicsúfolták a vörös haja miatt, hanem az is, hogy az az ember, aki őt megszeretgethette volna, elutasítja őt. Így tehát egy kétszeres nehézségbe kerül ez a kislány. Nem elég neki a csúfolódás, utána át kell élnie azt, hogy szinte ugyanaz történik vele, mint ami az előző helyzetben történt. Ez pedig egy komoly elutasítottság. (16:30)

Szinte minden héten, vagy kéthetente jön hozzám egy apuka, egy anyuka, egy nagymama vagy egy nagypapa, vagy egy keresztanyuka, vagy keresztapuka – van kínálat bőven. Beszámolnak arról, hogy baj van a gyerekkel. Manapság, amióta dívik pszichológushoz járni, azóta a kérdések között rögtön az is szerepel. „Mondd atya, nem képen ezt a gyereket elvinni egy jó szakemberhez?” Az esetek 99%-ában a szülőt kell elvinni egy jó szakemberhez, nem pedig a gyereket. A jó szakembernek persze nem kell olyan nagyon jónak lenni, egyszerűen csak olyan helyzetbe hozni a szülőt, hogy fölismerje azt, hogy ő került nehéz helyzetbe, és ő nem tudott ezzel a szituációval mit kezdeni. A gyerek egyáltalán nem szorul rá, hogy gyermek szakpszichológushoz menjen, a gyerek nagyon egészséges. Az anyukának, apukának, keresztapa, satöbbi… kellene egy kicsit fölvérteznie magát a tehetetlenséggel kapcsolatban, de erről beszéltünk tavaly, hogy miről is van itt szó. Nnna. Ez volt az első. (17:45)

2. A szülő racionális választ ad.

Főleg a férfiak, apukák, papok, hmm, el vagyunk ájulva attól, hogy tudunk értelmes mondatokat mondani, és aztán ezekkel leöntjük a gyereket. Csak nézzétek az arcukat. Úgy a harmadik mondatnál már elszálltak. Te már az elsőnél, csak ezt nem ismered be, és akkor a gyereken látod, hogy már rég nincs ott. Nem csoda. Ha szabálykövető gyermekről van szó, végighallgat. Ez azt az illúziót kelti benned, hogy figyel, és értelmes, amit teszel. Egyetlen egy előnye van ezeknek a szülői monológoknak, hogy te megnyugszol, más nem sok. Hogy a gyerekkel mi történik, ne is beszéljünk róla, nem sok jó. Sikerül neki megint csak kétszeresen átélni a magányt, az elutasítottságot, a kirekesztettséget, a meg nem értettséget, és a többit, miközben te lángoló arccal teológiai kiselőadást tartasz. A ministráns órákról, a hittan óráidról, a Piarista Gimnáziumból magaddal hozott tanagyagokból, a… Mit hagytam ki? Biztos ezer mindent. A kisköziben átélt tapasztalataid, ezt mind elmondhatod neki, és a gyerek ott megsemmisül. (19:20)

3. Elküldjük a gyereket szakemberhez

Igen, most összevontam, a három szempontból kettőt csináltam. Mert a harmadik az lett… Az első az lett, hogy elnémítom a gyereket, „Maradj csöndben!”, ahogy ez a gyerekversben volt. A második ez, és a harmadik meg, hogy elküldjük szakemberhez. Amikor nevelési tanácsadóba jártam, beszélgettem az ottani szakemberekkel. Azt mondták, hogy a nevelési tanácsadókban, amelyek a gyerekek problémáira alakultak, előbb-utóbb be kellett látni, hogy igen sok felnőtt pszichológust kell alkalmazni, mert a gyerekekkel sokkal kisebb nehézségek vannak, mint a szüleikkel. Ezért a nevelési tanácsadóban elkezdtek főállású felnőtt pszichológusok is dolgozni azért, hogy a szülők ne okozzanak még nagyobb kárt a gyerekeikben, akiket azért vittek el a nevelési tanácsadóba, mert hogy valaki kárt okozott velük. Hmm. Ez tehát. (20:30)

Eszembe jutott egy kedves ismerősöm, házaspár. A gyerekük 14 éves korában azt mondta, miután első generációs értelmiségi volt az apuka, meg az anyuka is, mindenféle posztgraduális képzésekkel, meg PhD robotként élték bizonyos időszakban az életüket, hogy ő bizony kozmetikus akar lenni. Hoppá! A szülőknek komoly munkát kellett végezni, magukkal. Hmm, hogy mit kell kezdeni a gyerekükkel, aki kozmetikus szeretne lenni. Most voltam náluk vacsorán, és a gyerek kozmetikus lett. Most már felnőtt kozmetikus, és szeret élni. Na, mit szoktok ehhez? És nem kellett a gyereket 14 éves korában szakemberhez küldeni, hanem a szülőknek át kellett vívódniuk azt, hogy mit kezdjenek a gyerekükkel, ha ő kozmetikus? Hogy ez hogyan érinti az ő önbecsülésüket, az ő önértékelésüket. Nem ciki egy kicsit egy baráti társaságban, mikor mindenki arról beszél, hogy melyik egyetemre vették a gyerekeiket föl. „Képzeljétek, az én gyerekem már kozmetikus! Mert az gyorsabban megy.” Szóval, amikor a szülő azt gondolja, hogy a gyerekről van szó, nagyon sok esetben persze róla van szó, vagy sokkal inkább róla van szó, mint a gyerekről. (22:15)

4. Az apuka spirituális válasza

Na, akkor most nézzük ezt a modellt, hogy mi a csuda köze van ennek az egésznek a hithez, az istenkapcsolathoz, az istenképhez! Mi történt a realitás szintjén? A gyerek átélte a kiközösítést, a megalázottságot, a magányt, a fájdalmat, a szomorúságot, csomó mindent. Hmm, ilyen élményünk van biztos, felnőttként is. Mi történt akkor, amikor odament az apukájához? Most elmondom, hogy mit tett az apuka. Mert ezt az első hármat nem tette. Nem torkollta le Mónikát, nem küldte szakemberhez, és nem tartott neki kiselőadást. Hanem a következőt tette. Fölkapta Mónikát, és odaálltak a tükör elé. Azt mondta az apuka. „Tudod, Mónikám! Számomra te vagy a világ legszebb Mónikája, és én a hajadat nagyon, de nagyon szeretem.” Majd adott neki két puszit, és megsimogatta a fejét. A gyereknek eltűntek a könnyei, elkezdett örülni, lement az apukájának a karjából, és akkor az apukája ezt az egész történetet összekötötte Istennel, és azt mondta. „Mert tudod, biztos vagyok abban, hogy te Istennek is mindig úgy fogsz tetszeni, ahogy éppen vagy.” Ezt tette az apuka. (24:00)

5. Következtetések

Most szeretném elemezni ezt a helyzetet, és akkor ebből igen sok következtetést tudunk levonni. Remélem, nem tartottátok ezt nagyon gejlnek. Nnna! Azt mondja. (24:20)

Az értelem szintjén mi a csuda történt? Az apuka azt az előző megalázott helyzetet segített a kislányának újraértelmezni, hogy mi is történt ővele. De ezt úgy tehette meg, hogy egy új keretbe helyezte mindazt, ami a kislányával történt. Ami a legfontosabb, ami ennek az egész történetnek a lényege, hogy nem csak dumált, hanem ezt a kislányt ölbe kellett venni, meg kellett puszilni, a haját meg kellett simogatni, és hogyha ez mind nem történik meg, akkor ez az apuka mondhat, akármit. Annak a következményei inkább negatívak, és erről ma még fogok beszélni. Hogy a kislánynak a fejében, meg a gyomrában, meg a szívében az az óvodai történet a helyére tudjon kerülni, ahhoz nem szavakra van szükség, hanem arra az új tapasztalatra, amelyben nem lépett ki az apuka a realitások világából. Nem mondta azt a kislányának, hogy „Hát ahogy most a tükörben nézlek, nem is vagy annyira vörös.” Nem kezdett el kamuzni, hanem azt mondta „Kislányom, te vörös vagy, úgy ahogy kell. És még csak nem is festeted a hajad, ez már így van.” Megmaradt a realitások között, de új értelmet segített keresni a kislányának ahhoz, hogy mit kell kezdeni akkor, ha ki vagyok közösítve, ha egyedül vagyok, ha szorongok, ha magányossá váltam, és a többi. De ez csak a tapasztalat, a cselekvés, az élmény szintjén tud megtörténni. (26:20)

Mi következik ebből? Hogy amikor ez a Mónika elkezd mosolyogni, akkor benne, bár ezt nyilván ha megkérdeznénk tőle, sosem mondaná így, de kialakult benne egy új önazonosság, hmm, az hogy szerethető vagyok, hogy vörösen is szép vagyok. Nem csak az, hogy az apukám szeret, mert az az apukámról szól, hanem hogy nincs velem semmi baj, hogy szerethető vagyok. Nem csak most, hanem – ebben a történetben az is benne van, hogy – holnap, meg holnapután is. (27:00)

(Telefon csörög – szerk.) „Kapcsold már ki!” Nem olyan könnyű azt kikapcsolni. Vasárnap a szentmisén, az átváltoztatás alatt háromszor hallgattam meg a torreádor dalát. Ezzel nagyon sajátos összefüggést teremtettünk a vallásos, spirituális dimenzió, a művészi dimenzió, és a XXI. századi kultúra között, hogy aztán értelmezzük ezt a helyzetet, majd megkeressük, hogy Isten hogy van jelen ebben a szituációban is. Mert nem valószínű, hogy a második torreádor dalánál úgy fölháborodott volna, hogy kiment a templomból. Nem valószínű. Na. (28:00)

Mi van a harmadik szinttel? Ez a hit szintje. Az apuka jó érzékkel az Istent nem keverte bele rögtön ebbe a tésztába, az a végén jön. Valahogy úgy, mint a főzésnél. Az asszonyok ezt úgy tudják mondani, ezt annyira bírom. Ezt a kifejezést amikor életemben először hallottam, mikor azt mondja egy nő, jaj, hát ezt, ezt, jaj. Amikor azt mondja. „S tudod, mikor kész van ez a süti, akkor teszek bele egy kis fahéjat, és megbolondítjuk vele.” Haaa, haaa, kis citrom héjával megbolondítjuk az almás pitét. Jaj, hát, szóval. Az apuka valami ilyesmit tett. Tehát nem rögtön, Istent belegyömöszölte, minden, egészen, teljesen, az egész Mindenható Istent bele… Nem, hát… először, hát módjával, nem, hát módjával. Miért, itt áll…? Na, hát módjával. Tehát először puszit adni, megsimogatni, ölbe venni, „Tudod Mónika, én így vagyok veled. Szerbusz Mónika, puszillak Mónika.” ilyesmi. Utána egy kicsit megbolondítjuk ezt a történetet, nem? Azt mondjuk „A nemjóját! Ezt máskor is!” Mert különben csak jól laktunk. (29:35)

Ez a hasonlat valami olyasmit is kifejez, hogy az embernek nem elég, hogyha valamilyen értelmet talál az élethelyzeteinek és tapasztalatainak. Hogy az életünk egy kicsit, a szó jó értelmében mmm, olyan legyen, hogy azt másnap is legyen kedvünk élni, kicsit meg kell bolondítani Istennel. Erről most hosszabban szeretnék beszélni. Assz’ongya. Történeteket mondok. (30:05)

Kleptománia

Jött hozzám valaki néhány héttel ezelőtt. Arról számolt be, hogy egyre fokozódó olyan késztetései vannak, hogy lopjon. Van ilyen. Hogy ő most kleptomán lesz-e, vagy nem, mit tudom én. Arról beszélt, hogy már gyerekkorában is, de akkor csak néha, kis csoki, kis cukor, kis rágó, egy-két elkapás. Kis leszokás, kis visszaszokás, TESCO, Auchan, és a többi. De az utóbbi időben a helyzet fokozódik. Ez az a… saját élmény? Semmi. Melyik része, TESCO, vagy az Auchan? Szóval, hát ezek azok a pillanatok, mindig ezek azok a pillanatok, mikor most nekiállhat a pap dumálni, tehát lehet erkölcsi prédikációt tartani, lehet szörnyűlködni, botránkozni, lehet okos dolgokat mondani, jó tanácsokat adni. Akkor… (Egészségedre!) ugyanazt tettük azzal a felnőttel, mint amit tehettünk volna ezzel az ötéves kislánnyal. Egy ilyen helyzetben az első normális dolog, amit megtehetünk, hogy oda se neki. Hát hogy jó, most ő ezzel jött, ezt hozta, ez van. Ez volt a realitás, hát akkor azt elfogadjuk, hogy ez van. (31:50)

Gyóntatási praxis

Mikor gyóntatni tanítottak bennünket a Papnevelő Intézetben, volt külön ilyen óra. Hahaa! Gyóntatási praxis. Hahh! Akkor 12 pontban megvan ez, hogy a gyóntató atya tízparancsolata 12 pontban. Most miért? Most ilyeneken fönnakadtok? Az élet ennél cifrább dolgokat is produkál. Akkor ott egy nagybetűs pont volt: „Soha semmin ne botránkozz meg!” Ha meg megbotránkozol, akkor azzal neked kell valamit kezdeni. Ne botránkozzál, hát ő azzal jött, hogy leküzdötte nem t’om mekkora szégyenét, hogy egyáltalán valami ilyennel odaállt. Mert a Mónika még odamegy az apukájához, de te 40 évesen már nem mész oda senkihez, csak nyomorult leszel. (32:50)

Ismeritek azt a viccet, hogy valaki megöl valakit? Ez a hit és erkölcs viszonyának egy ilyen kis intermezzója. Szóval. A megöli B-t. A-t nevezzük, nem tudom én, mondjuk Lajosnak. Lajos elmegy a jogászhoz. „Hát, doktor úr…- mert az is doktor, értitek – doktor úr, én ezt a B-t úgy kinyírtam, hogy hát kinyírtam, nagyon kinyírtam.” – Úúúú, mondja a jogász. Hát ez nagyon nehéz lesz, ez, ez nagyon. Ú, hát szóval, hogy ezt maga megússza, ú, ez nagyon. Hát akkor jó, ezt legalább… Elmegy a… Mit t’om én kihez megy el? De rég hallottam ezt a viccet! Csak tudtam, hogy tudom. Na, gyorsan valamit ki kell találni. Szóval. Márta, ne kötögess ilyen drámai pillanatban, légy szíves! Tehát mondjuk, mondjuk elmegy a rendőr barátjához, és kérdezi. „Te, te, mit lehet ilyenkor csinálni? Ez nagyon gaz…, nagy…nagy, nem t’om, most föladjam magam, ne adjam? Hogy ússzam meg? Mit mondjak? Eltüntessek valamit, vagy valakit? Vagy hogy?” S a rendőr: „Jaj, hát ez, ez tényleg nagyon, ezt nagyon át kell gondolni, ez nagy zűr.” Harmadjára elmegy a paphoz is, hogy hát akkor elmegy gyónni, aztán utána visszamegy a rendőrhöz, meg a jogászhoz. Akkor mondja. „Hát, atyám, én bizony azt a B-t megöltem. – Egyszer?” (34:40)

Szóval, a pap ne botránkozzon. Meg, hogyha valaki odamegy hozzád, és éppen összeszedte az összes bátorságát, mert próbál gyógyulni, és mond valamit, akkor ez egy hihetetlenül fontos helyzet. Mint az az ötéves kislány, akit kicsúfoltak, és piros a haja. Nem piros, vörös, vörös. Szóval felnőttként ugyanazt megcsináljuk egymással, mint amit szülőként a gyerekekkel. (35:20)

Néhány hónappal ezelőtt év vége volt, és én dög fáradt voltam. Ehh! Éppen imádságban valék, és mondom Istennek, hogy „Na Uram, egyáltalán jó ez, amit én csinálok? Van ennek értelme?” S akkor így öööö, hallgatom, hallgatom, jön-e valami a másik oldalról, aztán jött. Mert jön ám! Jött. Erre azt a választ kapom. „Ide figyelj, Feri! Azokat az embereket én küldöm tehozzád.” Ahh! Ez egy csapásra az összes szomorúságomat, kételyemet, fáradtságomat, nehézségemet ott megszüntette. Azért, mert a tapasztalataim, az érzéseim, a fájdalmaim, és minden egyéb, és aztán az értelemre vonatkozó kérdés, amit nem tudtam megválaszolni, össze tudott kapcsolódni a hit dimenziójával, és onnan jött nekem egy olyan mondat, ami élhetővé tette, és egy új keretbe helyezte mindazt, amiben éppen voltam. Ez a mondat, sz’al az Isten annyira szellemes, hogy az hihetetlen. Nem, nem, nem magyarázgatott nekem, sz’al hogy értitek, ez egy annyira jó mondat. De kár, hogy nem én találtam ki! De mindegy, hát így elmondom, hogy Isten mondja. Neki ilyen mondatai vannak. Ez valami olyasmi mondat, mikor Péter azt mondja „Jaj, távozz tőlem Uram! Bűnös ember vagyok.” És erre nem azt mondja Jézus neki, hogy „Nem, nem vagy te bűnös ember, nem olyan nagyok a bűneid… tzzz. Lehet, hogy bűnös vagy, de jó halász vagy.” Sz’al nem, ezek… Ilyeneket szoktunk, nem? Hanem azt mondja „Ide figyelj, Péter! Emberhalásszá teszlek.” Kész, a dolog le van zárva, és akkor erre Péter „Na, akkor gyerünk, húzzuk azt a sok halat!” Szóval hogy, hát így aztán lehet élni. Na, ilyen mondatot kaptam. (37:45)

Ezzel megpróbáltam azt megmutatni, hát persze primitíven, ahogy tőlem ’gyün. Hogy tapasztalat szintje, értelem keresés szintje, és hogy ez hogyan kapcsolódik össze a hit, az istenkapcsolat szintjével, és az hogyan bolondítja meg ezt a tésztát, ami addig emészthetetlennek tűnik. (38:05)

A harmadik szint épül az első kettőre. A harmadik szintnek szüksége van az első két szintre, a tapasztalat szintjére, és az értelemadás szintjére. Itt egy nagyon érdekes dologra találunk. Lehetséges ugyanis az, hogy a második szinten, az értelemadás szintjén a szülő, vagy a barát, vagy a pap, vagy te vallásos kijelentéseket teszel. Azonban hiába használsz vallásos nyelvet, az még a második szinten hangzik el. Mondok egy példát. Ezt nagyon megfogalmaztam, mindjárt mondom. Assz’ongya. (38:50)

Ha az apa ezt mondaná „Tudod kislányom, van, hogy szenvednünk kell, bár nem szolgáltunk rá. Úgy, mint Jézusnak is a kereszten.” Egy elég szép mondat. Nem? Nem annyira gáz, úgy elsőre. Szóval hogy úgy benne van az apukának a hite, értelmet keresni, próbál segíteni a lányának, úgy szóra is méltatja, mond is neki. Hát, hogy hoz is, visz is, ad is, nem is, de hogy úgy látszik az erőlködés, nem? Legalább. Hadd elemezzük ezt a mondatot, ennyi történik, ezt mondja el. Látszólag ez a kijelentés a harmadik szintről szól. Nem? Benne van Jézus, a szenvedés, a kereszt, a keresztény ember sorsa, az összetartozásunk, a meggyőződésünk, a vallásosságunk, minden benne van. Igaz? Ez a szint azokban a második szint, akármilyen szavak is szerepelnek benne. (40:00)

6. Mit gondol erről a kislány, majd a hitre vonatkozóan milyen képzetei támadhatnak? – Hipotézisek.

1. Nem tud rajtam Isten segíteni.

Csak ötleteket mondok. Az első lehetőség. „Bizony, egyedül vagyok a világon, én is, meg Jézus is. Sem én, sem Isten, nem tudunk rajtam segíteni.” Például ez jön ki belőle, mert az apukája nem adott neki puszit, nem simogatta meg a haját, nem ölelte át, nem mondta azt neki, hogy „Nekem a legszebb Mónika vagy az egész világon, és így szeretlek, piros hajastul együtt.” Ez nem történt meg, csak kapott egy szép vallásos mondatot. Ezzel az apukája értelmezte ezt a helyzetet, valahogy, vallásos módon, de semmit sem árul el ez a néhány mondat arról, hogy milyen hitképzetei, és istenképe fog kialakulni ennek a kislánynak. Mert a második szinten hangzott el ez a mondat. A második szinten nagyon fontos dolgok nem történtek meg. A kislány nem jutott új tapasztalathoz, nem élte át azt, hogy őt szeretik, hogy nincs egyedül, hogy nem kitaszított, nem kiközösített, hogy szerethető. Ezt nem tudta átélni. (41:35)

2. Gyűlölöm Istent.

Második hipotézisem, hogy mondjuk a hit felé milyen képzetei támadhatnak ennek a kislánynak. „Gyűlölöm Istent. Gyűlölöm az apámat is, hogy nem állnak mellém, amikor szükségem van rájuk. Sem bennük, sem a világban nem lehet bízni.” Itt aztán, erről múlt alkalommal, vagy múlt évben beszélgettünk sokat. Az érzelmi életben maradás mit diktál a kisgyermeknek? Azt, hogy az apukáját ne gyűlölje. Valakit viszont kell, nem? „Mert kétszeresen hagytak magamra. Ezért akkor, úgy titokban és suttyomban elkezdem Istent utálni. Mert ha az apámat utálom, az nem éri meg nekem. Úgy tűnik jobban járok, ha az Istent utálom. Kevésbé vagyok rászorulva, 4-5 éves kislányként. Az apámra nagyon rá vagyok szorulva.” Élheti meg ezt egy kislány. (42:45)

Ezért aztán, persze a felszínen hogyha megy a vallásos duma tovább, de sosincs puszi, meg hajsimi, meg simi-simi, meg ölbe vevés, akkor persze a szavaival a kislány azt fogja mondani „Nagyon szeretem a Jóistent.” Belül meg azt gondolja, hogy „Egy fenét!” Ahh! És akkor, te kedves apuka, meg anyuka, mikor a gyermek 16 éves lesz, akkor gyüssz a paphoz, és azt mondod „Nem értem, mi van a fiammal, a lányommal. Kerek perec azt mondta, hogy ő soha többet nem megy templomba.” Hmm. Mi történhetett vele? Nem akartam túl kritikus lenni. Természetesen hogy egy serdülő azt mondja, hogy nem megy templomba, ennek sok oka lehet. Például, hogy nem akar oda menni. Vagy hogy ki akarja kristályosítani a saját hitét. Szóval, nem kell a vizes lepedőt mindig a szülőkön… rá… nem le, hanem ráhúzni. Nem csoda, hogy megakadtam. (44:10)

3. Jobb lesz, ha félek az Istentől.

Újabb hipotézis, hogy a harmadik szinten mi történik ezzel a kislánnyal, mikor megkapja a második szinten ezt a vallásos mondatot. „Miért hisz apu egy olyan Istenben, aki nem véd meg, és nem is szeret engem? Hát ez aztán a talány. Nem értem, hogy az apukám miért hisz egy ilyen Istenben. Talán fél tőle? Vagy nagyon ciki, ha nem hiszünk ebben az Istenben? Nagyon kikapunk akkor tőle? Akkor jobb lesz, ha meghúzom magam, és hiszünk ebben az Istenben. (44:50)

4. Vannak sokkal fontosabb emberek, azokkal kell törődni, és én nem számítok.

Gondolhatja azt a kislány: „Te szegény Jézus! Hát mit csináltak veled?” Kicsit elfelejtkezik a saját panaszáról, a saját fájdalmáról, ránéz a keresztre, és azt mondja. „Hát tényleg, ez a szegény Jézus, annak sokkal jobban fájhat ez, mint nekem, ez a piros hajas történet.” És akkor, a mi kis Mónikánk elkezd altruista lenni, majd segítő foglalkozást választ, pap lesz, paidagogos, pszichológus, pedagógus – ja, az már volt – szóval… segítő lesz belőle. És hát közben a hittel kapcsolatos meggyőződése így szól: „Bizonyára vannak sokkal fontosabb emberek, sokkal nagyobb fájdalmak, mint az enyém. Azokkal kell foglalkozni, és törődni, és én nem sokat számítok. Ezt apám is megmondta, mikor ötévesen azt mondta: „Hát nézd meg a Jézust! Az is hogy szenvedett, pedig nem csinált semmit.” Mert még az ötéves kislánynak az is eszébe juthat: „A nemjóját! Én összekoszoltam a szoknyámat aznap. A Jézusnak nem volt szoknyája, nem volt mit összekoszolni. Én meg összekoszoltam. Akkor ez a Jézus tényleg jobban szeretetre méltó, mint én. Akkor szeressünk másokat.” (46:25)

Zárójeles mondat: magamat meg ne, mert én nem vagyok szerethető. Hmm, másokért kell élni, akkor van jogom nekem létezni. De akkor se nyerem el azt a jogot, hogy én jó vagyok, azt már nem, csak szabad élnem. (46:45)

Most mondtam négy ilyet. Szerintem írhatnánk 24 ilyet. Ha sokat lennénk gyerekek között, akkor írhatnánk 34 ilyet, hogy a gyerekekben milyen hitképzetek tudnak kialakulni, miközben a szüleik azzal a nyugalommal térnek nyugovóra… Jaj! …hogy minden rendben van. Úgy megasszontuk a kislányunknak, láttuk is. Mikor bekukucskáltunk a kis szobája ablakán… nem az ablakán, a kulcslyukán, mert ahhoz ki kell menni, és a negyediken laknak. „Mikor bekukucskáltunk, azt láttuk, hogy a kislányunk még imádkozik. Össze volt téve a kis keze. Milyen szép!” De hogy a kislányuk fejében mi van, jobb, ha nem is tudják. Persze jobb lenne, ha tudnák, mert akkor tudnának mmm, másképpen működni. (47:45)

5. Isten nem olyan, mint az apám.

Persze lehetnek csodák. Hogy miközben a szülő erről beszél, aközben a gyerek mondjuk, mert a szülő néha azért ad neki puszit, meg megsimogatja, meg jó tapasztalatai is vannak az apukájáról. A gyerekben is van azért tolerancia, és azt mondja. „Hát, apukám ezt a helyzetet eltolta. De azért előlegezek neki egy kis bizalmat, és nem gondolom azt, hogy Isten olyan, mint az apám. És azt is gondolom, hogy az apám is legközelebb csinálhatja jobban.” Ebben az esetben még jól is történhetnek a dolgok, de nem az apukán múlt, legalábbis ebben a helyzetben nem. Na, most mondtam öt verziót. 7-es pont. Hmm. (48:45)

7. Az emberi kapcsolatok területén van szükségünk átélni azokat a tulajdonságokat, amelyeket később Istennek tulajdonítunk.

Vagyis ha az emberi tapasztalatok szintjén folyamatosan, gyerekkortól kezdve, nem tapasztaltam azt meg, hogy mit jelent, hogy valaki jó hozzám, valaki szeret, valaki megbocsát, valaki türelmes, elfogad, ha undok vagyok, töb-blö-blö-blö, akkor ezeket a tartalmakat hogyan tudnám Istenre átvinni? Nem tudom. Azokat a tartalmakat tudom Istenre átvinni, a tapasztalat szintjén, amelyeket megtapasztaltam. Megtanulhatom azt, a fejemben lehet, hogy Isten jó, igaz, szép, egyetlen, örökkévaló, plö-plö-plö, és ezeknek semmilyen következménye nem lesz az életemre vonatkozóan, de semmilyen. Valójában azok a tartalmak vihetők át Istenre, amelyekről tapasztalatom van. Itt szeretnék mondani példákat. (50:00)

Emlékeztek, emlékeztek arra, ezt egyszer elmeséltem. Egy kórházi történet ez, a haldokló megkérdezte a lelkigondozótól, hogy „Mondja, maga mit gondol, szeret engem Isten?” Azért ez egy komoly kérdés, úgy a halál előtt. Erre a lelkigondozó visszakérdezett, és azt kérdezte, hogy „Ezt most kitől kérdezi, tőlem, vagy Istentől?” Emlékeztek erre? Hmm? És akkor erre azt mondta a beteg: „Én ezt Istentől kérdezem, de maga válaszoljon.” Ahh, ahh, ebben megint minden benne van. Igen, én szeretnék egy olyan Istenben hinni, aki szeret engem, akármi is volt az életutamon. De ahhoz, hogy ez a hit, most itt, ebben a válságos, akár hitetlen pillanatomban meg tudjon jelenni, és Istenre tudjon vonatkozni, rád van szükségem, hogy te mondd nekem azt, hogy szerethető vagyok. Mindez abban az összefüggésben kéne hogy elhangozzon, hogy a lelkigondozó, aki ott ül a beteg ágyánál, szereti azt a beteget. Mert ha nem szereti, akkor mondhat akármit. Mhh. (51:40)

Nekem úgy tűnik, hogy lehetünk akármilyen felnőttek, halhatunk meg 110 éves korunkban, akkor is az életünk tele van ilyen pillanatokkal. Mikor szeretnénk hinni Istenben, de ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, itt és most valami tapasztalatra van szükségünk. Ezt a tapasztalatot nem Istentől várjuk, hanem attól a valakitől, akivel éppen kapcsolatban vagyunk. Ha ezt folyamatosan nem kapjuk meg, akkor ugyan mit tudnánk átvinni az Istennel való kapcsolatunkra? Ezért szokott állandóan katasztrófába fulladni azt, amikor jön egy kereső, és elkezd kérdezni, és a pap elkezdi őt kioktatni, megmagyarázni. Még le is tolja. „Hogy gondolhat ilyet?!” Mert akkor az lesz a tapasztalata, hogy ő tényleg nem fogadható el, hát ő egy kis buta, hülye. Nyilván Isten is ezt gondolja róla, ha a pap is. (52:50)

8. A gyerek azokat a minőségeket, tulajdonságokat emeli be az istenkapcsolatába, amelyeket a felnőttek konkrét vallásos tevékenységük során Istennel kötnek össze.

Ez egy fajsúlyos kijelentés. Vagyis, lehetséges az, hogy énnekem van tapasztalatom, apukám és anyukám segít nekem, miközben megsimogatják a buksimat, értelmezni ezt a helyzetet. De hogyha ezt nem kötik össze a saját istenkapcsolatukkal, és nem kötik össze az én és a mi Istennel való közös kapcsolatunkkal, ez nem válik istentapasztalattá. A legnagyobb hiányossága az úgynevezett vallásos nevelésnek egyébként éppen ebben van, hogy nagyon kevés az a szülő, aki az első két szinten ügyes, majd még ügyesebben a tapasztalatot és az értelmezést képes összekapcsolni ott és akkor az Istennel. Ez a művészet. (54:20)

Ha ti éppen azok közé tartoztok, akik úgy nőttetek föl, hogy volt egy csomó tapasztalatotok, még abban a szerencsében is részesültek, hogy a szüleitek szerettek titeket, és többé-kevésbé volt simi-simi, de nem történt meg az összekötés az Isten világával, akkor miért lennétek hívők? Hmm. Miért bíznátok Istenben, miért lenne ez fontos? Hmm. Hiszen évtizedeken keresztül senki sem segített benneteket, hogy az első két szint összekapcsolódjon a harmadikkal. Itt van a nagyon nagy nehézsége annak, hogyha valaki a maga módján vallásos, vagy a maga módján hívő. A nehézség nem abban… hát mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, meg akarja, meg a többi. A nehézséget ott látom, hogyha ő azt gondolja, hogy meg tud valami olyasmit adni a gyerekének, amit sosem fejez ki. Miért adná azt meg? Nem a vallás a fontos, a mély meggyőződés. Rendben van. Kifejezted, kimondtad? Ha ez nem történik meg, nem jelenik meg az ő életében a harmadik szint, nem jelenik meg, hanem egy ilyen lárva állapotban marad. Mint nálam a molylepkéknek a kukacai. Elég bénán néznek ki. (55:55)

Hogyan tud összekapcsolódni az első két szint a harmadikkal? Hogyha azt kimondjuk, ha azt kifejezzük, ha azt megéljük. Erre volna a vallás. Vagyis például, hogy a gyerekek este összejönnek az apucival, meg anyucival, és hálát adnak azért, ami aznap történt. Akkor átélik azokat az eseményeket, amelyek történnek, egy új összefüggésbe kerülnek, főleg a rossz események. Mert éppen ég a gyertya, ücsörögnek egymás mellett, és jó együtt, és itt bármi elmondható, és tapasztalható az, amiről eddig beszéltünk. Majd pedig mindez a hálaadás szintjére emelkedik, összekapcsolódik Istennel. Lehetünk hihetetlenül modernek, és mondhatjuk azt, hogy „Nem ezen múlik, hanem áá….” Lehet, hogy nem ezen múlik, de akkor valami nem történik meg, ez tuti biztos. Hmm. (57:15)

9. Pöttyös mise

Múlt vasárnap beszélgettem a gyerekekkel. Búcsú napunk volt, képzeljétek. Egy jó történetet hallottam. A Terézvárosban búcsú lesz, h-hmm, sokan vagytok Terézvárosból, vagy nem tudom. Azt mondta ott egy komoly ember, aki ott beszédet fog mondani a Terézvárosi búcsún, ezt mondta tavaly: „Mert a búcsú azt jelenti, hogy búcsút mondunk a nyártól.” Ez egy értelem adás, a második szinten történik. Nagy hiányossága, hogy a harmadik szintet még csak meg sem pendíti. Szóval, búcsú bolt nálunk, és azt kérdeztem a gyerekekről. „Mondjátok, mit szerettek a mi templomunkban, mi tetszik itt nektek?” Nagyon aranyosak voltak, mert mondták. Az egyik kislány jelentkezett, hát ilyet is csak egy kislány tud. Azt mondja. „Azt szeretem a mi templomunkban, hogy nálunk nincs művirág.” Akkor fölhívtam a sekrestyéből a sekrestyést, és mondtam „Hallod, Erzsi? Téged dicsérnek.” És akkor elmondtak egy csomó mindent, hogy mi tetszik nekik a templomban. De ez nem elég! (58:50)

Akkor megkérdeztem tőlük. „Mondjátok, pöttyeim! Ti kiért, vagy kikért jöttök szívesen a templomba?” Hmm. „Feri atya miatt.” Gmmm! Ezek a gyerekek! Ebből is látszik, milyen kiszolgáltatottak. Mondtam nekik, hogy jó, ezt egy majdnem jó válasznak elfogadom, többször nem lehet mondani. Akkor annyira drágák voltak, elkezdték mondani, hogy… Ült a négyéves kisfiú, és azt mondja „Én a Bálint miatt jövök szívesen.” A kislány azt mondja „Én is a Bálint miatt…” Hát, te Bálint, neked ez nagyon megy. Majd veszek tőled leckéket. Szóval elmondta, elkezdték mondani, hogy ki miatt jönnek szívesen. Nagyon aranyosak voltak. De ez még mindig nem elég. (60:00)

Mert közben meg ugye egy templomban vagyunk, egy hálaadó misén. Akkor a történet valahogy úgy fejeződik be, hogy milyen jó, hogy Isten bennünket itten összehív. Hogy jé, tök jó ez a templom, nagy buli itt együtt lenni. És mindez úgy van összefüggésben Istennel, hogy ő hívott minket össze. Hát ez egy jó kaland, nem? Jaj, az egyik gyerek mit mond! Az első kérdésre, hogy miért szeret ide jönni, mit szeret itt. Jelentkezik. „Én a perselyezést szeretem a legjobban.” Akkor is megálltam, és azt mondtam. „Kedves felnőttek! Hallottátok?” Igen, mert nálunk a pici gyerekek is perselyeznek, nagyon aranyosak. (60:50)

Szóval így tud – mondjuk jó esetben – megjelenni ez a három szint. Mennyire jó, hogy saját magammal példálódzom. Arra van szüksége a gyerekeknek, arra van, volt, lett volna szükségünk nekünk, hogy gyerekkorunkban ezt a három szintet nagyon sok élethelyzetben, nagyon sokféleképen a számunkra fontos emberek újból és újból összekössék. Ha ezt megkaptuk, akkor most egész jól vagyunk a bőrünkben. Ha nem, akkor itt ültök. Hát mert ha jól lennétek, minek jönnétek ide? Ha én jól lennék, én se lennék itt. Ugye ebből is látszik, hogy mennyivel egészségesebbek, normálisabbak vagytok, mint én. Mert nektek jó az, hogy én itt vagyok, nekem meg… mind szükségem van rátok. Hát akkor ki a hülyébb? Nnna, hát 10-es pont. (62:15)

10. Nem a magyarázat, a szöveg a döntő, hanem a közös folyamat.

A közös történés, amibe a gyerkőcöt bevonjuk. Ugye, ugye most bennetek van, most nem a gyerekekről beszélek, meg a nem létező gyerekeitekről, hanem hát rólunk van szó, ugye, ugye? Jó. Elég volt, hogy egy ember bólint. Mondok egy történetet, múlt hét… Múlt héten annyi minden történt. A közös történés a fontos. Gyere Mónika! Ölbevevés, simi-simi, tükör, mondatok, elengedés, Istennel összekötni, ez, na. Ez nem azt jelenti, hogy mindig össze köll kötni Istennel, hát ne, ne legyünk ilyen izé, PhD robotok. Ezt olvastam néhány héttel ezelőtt, ez annyira tetszik, nem én találtam ki, zseniális: PhD robot, jaj, de jó! Szóval. (63:20)

Vége van a gyerekmisének, odaáll elém egy tízéves kislány, akit még soha életemben nem láttam. Onnan tudom, hogy tíz éves, mert mellette állt egy kisfiú, akiről tudom, hogy tíz éves, és a szövegösszefüggésből kiderült, hogy osztálytársak. Odaáll a tízéves kislány elém, és azt mondja: „Itt vagyok!” A gyerekek lényegre törőek. Mondom neki: „Nagyon örülök. És hogy kerültél ide? – Eljöttem.” Na jól van. Hát akkor itt próbáltam levegőt kapni. „Hát kivel jöttél?” Na, és akkor itt sikerült nekem fölvenni a fonalat, akkor rámutatott az osztálytársára. „Hozott, idehozott engem a Peti.” Peti tavaly volt elsőáldozó, innen tudom, hogy ő tíz éves. Akkor, ott állnak ketten, és a kislány még mindig néz rám. Erre azt kérdeztem től… Mint hogyha most valami jó fej lettem volna, nem ezért mondom, csak na, mert így történt. Azt kérdeztem tőle „S mondd csak, voltál már benn a templomban? – Ott még nem. – Volna kedved megnézni? – Ühümm.” De én meg ott állok, és 30 emberrel még kezet kell fognom. Nem tudok vele menni. Azt mondom a Petinek. „Te Peti! Ezt a kislányt körbe kéne vezetni. Azt ajánlanám, először a sekrestyébe menjetek le, jól nézzetek körbe. Aztán menjetek föl a szentélybe, van ott egy-két érdekes dolog. De Peti, mutogass meg mindent ennek az aranyos kislánynak.” Na, és erre puff, eltűntek, én meg trrr, kezet fogok, izé… 28. embernél látom, hogy a Peti, meg ez az aranyos kislány, akiről fogalmam sincs, hogy ki, meg hogy hívják, kézen fogva jönnek ki a templomból. Gyünnek ki, és azt hallom, a kislány jött tőlem így közelebb, a kisfiú mellette. A kisfiú ilyen kipirult arccal, tehát látszik, hogy sikerült a szentélyt megmutatni a kislánynak. Jön, és hát az egyik kezében van a kislány keze, a másik keze az szabad, és azt mondja, ilyen teljesen, szóval hogy ahogy egy férfi be tud indulni, na úgy. Azt mondja „Gyere, megmutatom még a kertet!” (66:15)

Ez a kislány részese lett egy közös cselekménynek, egy eseménynek, egy valami jó dolognak. Szerintem, szerintem. Aztán. Hmm. Ezt most ideírtam valamit, és nem tudom, mit akartam ezzel. Nem tudom. 11-es pont. (66:55)

11. A szintek közötti törések megnehezítik, vagy megakadályozzák a személyes istenkapcsolat kialakulását.

Ugye az már evidencia, hogy nagyon sok ember, aki a templomba megy, nem rendelkezik személyes istenkapcsolattal. Ilyen éppenséggel lehet, hogy arról, hogy mit jelent egy személyes imádságban lenni, fogalma sincs. Bár, áldozhat, részesedhet az Eucharisztiában. Hogy ott van-e személyes istenkapcsolat, vagy ez csak egy a második szinten levő vallásos megnyilatkozás, amelynek ő ad valamilyen jelentést, ki tudja azt. Én nem. (67:45)

Súlyosan negatív élmények érnek bennünket.

Szeretnék akkor arról beszélni, hogy mi történik akkor, ha különböző törések történnek a szintek között. Az első, ha súlyosan negatív élmények érnek bennünket, főleg gyerekkorban, amelyeket nem tudunk értelmezni. Ha nagyon komoly negatív élmények, vagy nagyon hosszan tartó negatív élmények, amelyekben a szüleink nem tudnak, vagy nem akarnak segíteni, hogy azokat értelmezzük, vagy ők maguk okozzák ezeket a negatív élményeket. Ebben az esetben lesz nagyon sok tapasztalatunk, de már gyerekkorban sem segített senki azoknak jelentést adni, főleg pedig Istennel, és egy jó, egy egészséges, bátorító hittel ezek az adott esetben negatív életesemények nem tudtak összekapcsolódni. Az ilyen felnőtt ember újból és újból neurotikus lesz, átéli, hogy kis… emlékeztek a szeretetmohóságra. Tehát újból és újból, végtelenségig, rengeteg helyzetben átéli a maga sebzettségét, és nem tud neki olyan jelentést adni, ami számára jó lenne, és főleg nem tudja összekötni egy őt szerető Istennel, ami aztán segíthetné őt. Nem megy neki, azért, mert gyerekkorában nem segítették át őt újból és újból ezen a folyamaton. (69:15)

Most egy történet. Ilyen, hát negatív, negatív. Képzeljétek, húsvéti nagymise, nagyszombat. Nagyszombaton van az, hogy nagyon sok olvasmány hangzik el egymás után, teremtéstörténet, tüdü-düdü, kivonulás történet, Izaiás, Ezekiel, satöbbi. Na! És hosszú évek óta először egy Németországban élő hazánkfia hazajött a régi, régi helyére. Bement a sekrestyébe, és olvasásra jelentkezett. Azt mondta, hogy „Kedves atya! Én nagyon régen voltam itthon, és annyira szeretnék, hogy hadd olvassak. Hát én ide jártam kiskoromban, itt ministráltam, meg minden.” Az atya nagyon meghatódik, megtörtént, nagyon meghatódik, és azt mondja „Hát akkor olvassa el az első, az első olvasmányt, a teremtés története.” Akkor ott az elején olvassuk, hogy a Föld puszta volt és üres, sötétség borította el a világot, és aztán Isten azt mondta, legyen világosság. Plöm-plöm-plöm. Akkor kiállt ez a 60 éves komoly ember, tele a templom, gyerekek is, minden. A maga akcentusával a következőt olvassa. „Üres volt és puszta a Föld, és sötétseg borította a világot.” És aztán érezte, hogy ez valahogy nem, nem jött ki jól, és még egyszer nekifutott. „Sötétseg… sötétsegg.” Puff, a templom fele elszállt. Ami egy ilyen helyzetben jó, tehát hogy nagyszombaton, az áhítat közepén kiderül, hogy a világ úgy keletkezett, minden ellenkező hitelképzelés ellenére, hogy egy nagy sötét segg borította be a világot, és azzal kellett először valamit kezdeni, hogy legyen világosság. Ez egy megrendítő hitélmény. Ilyenkor történik az, hogy a szülők nem segítenek ezt a tapasztalatot értelmezni a gyerekek számára, hanem „Psss! Ne nevessél Pisti! Te vagy az egyetlen neveletlen hülyegyerek, aki ezen nevet? Nem látod, hogy egy 60 éves külföldre szakadt hazánkfia áhítattal olvas? Te, hát…!” Hát ő a tapasztalatnak, ennek az első szintjén él, ahol a szavakat komolyan veszi, tehát ha sötéteseg, hát sötétseg. (72:30)

Most vasárnap kérdezem a gyerekeket. „Mondjátok csak, ha nem pusztán azt nézzük, hogy mi van ott, a kereszten, hogy ott egy feszület van, és egy férfi van rajta, hát mit látunk mögötte?” Hmm. Első válasz: „Fát.” Második válasz: „Falat. – Levegőt.” És akkor jött a tőrdöfés, amivel egy életre megtanultam, hogy gyerekektől ilyet nem kérdezünk. Jelentkezik, és azt mondja egy kisfiú, okos, belevaló, első sor. Azt mondja: „Vizet.” Ugye mégis csak én moderálom ezt az alkalmat, ugye, azért valamit ezzel kell csinálni. Ilyen rémülten ránéztem az apukájára, aki mellette ült, hogy „Most segíts! Tehát, ez a te fiad, nem? Azonnal csinálj valamit!” És erre azt mondja, ő értette, én nem értettem. Ti értitek? Ugyanis így hangzott el a kérdés: „Ha nem pusztán…” Hát ha nem pusztán, mi van a mögött? A gyerek asszociált. Nem puszta, van valami, ami a pusztában nincs: víz. Én meg ott álltam, reverenda, alba, stóla, kazula – miseruha magyarul – és annyi volt. Szóval, a gyerekek rászorulnak az értelmezésre, meg hogy azt összekössük valahogy az Isten világával. (74:50)

Hííí! Látszik, hogy el, elszoktam, elment az időérzékem. Be kell gyakorolni. Ehh, jó, na, elkezdtük. Köszönöm a figyelmeteket! Egy hét múlva találkozunk. Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: vinkozoli