A csúcsélmény 1.

Sikerült ügyesen befejeznem múltkor azt, hogy a Tízparancsolatról mi mindent mondhatunk el akkor, hogyha arra kérdezünk rá, hogy a Tízparancsolat hogyan tárja föl számunkra az élet értelmét, vagy mit rejt el abból. Mindez pedig abban a nagyobb összefüggésben hangzott el, hogy az első alkalommal elkezdtünk egy modell kapcsán megpróbálni csodálkozni arra, hogy az életünk hogyan írható le, hogyha a tapasztalatainkról beszélünk. Aztán arról a szintről, ahogyan a tapasztalatainkat értelmezzük, ahogyan abban megtaláljuk az életünk értelmét. És utána, hogyha azt vonatkoztatjuk arra, hogy egy általunk elképzelt Istenhez milyen viszonyt jelent a tapasztalatunk, és az abban megtalált értelem. Ez pedig a hitnek a dimenziója. Ebben a hármas összefügés-rendszerben gondolkodunk most már hetek óta. Ennek kapcsán beszéltünk a Tízparancsolatról is. Mint hogyha a hit dimenziója, és ennek volt egy speciális esete, a Tízparancsolat, gyönyörű szépen tárná föl, vagy rejtné el az élet értelmének a kincseit. (01:25)

Abraham Maslow – A csúcsélmény

A mai alkalommal belekezdek egy még hosszabb dologba, ami nagyon is szervesen kapcsolódik az eddig elhangzottakhoz. 19 pont, mindössze. Mégpedig, amit Ábrahám – vagy Abraham, ahogy nektek tetszik – Maslow… Teljesen ahogy nektek jól esik, ahogy az egótok jobban duzzad, úgy, úgy mondjátok. Tehát ahogy Abraham Maslow leírja a csúcsélményt. A csúcsélményről szeretnék beszélni, de előtte hosszan-hosszan keringenék, míg odaérek, mert annyira fontos ez, hogy a saját utamat ehhez a csúcsélményhez, és annak a jelentősége fölismeréséhez meg szeretném veletek osztani. (02:20)

A csúcsélmény jelentőségének fölismerése – Feri útja Maslow-ig

Az első gondolat. Félreérthető tulajdonképpen ez a kifejezés, hogy csúcsélmény. Mert a csúcsélmény azt az asszociációt keltheti, hogy nagyon rendkívüli, hogy csak a rendkívüli emberek élik meg, hogy hihetetlenül ritka, és a többi, és nem erről van szó. Csak azért mondja csúcsélménynek, mert azt mondja, valami olyasmi ez, mint amikor fölülről rálátunk valamire, aminek addig valahogy néha szenvedő, néha meg viszonylag örömteli részesei voltunk. Amikor egyszer csak valamit megpillantunk a maga teljességében, vagy a maga egészében, egyszer csak átélünk valamit a maga teljességében, vagy meglátunk valakit úgy, ahogy ő van, ezt nevezi csúcsélménynek. (03:10)

Erről szeretnék most beszélni, ő 19 pontban ezt összeszedte. Tök rendes, nem? Eddig állandóan nekem kellett dolgozni. 40 pont, 39 pont, akárhány pont… És ez az Ábrahám bácsi, ez összeszedte 19-ben. Kicsit kényszeresnek tűnik, de nem baj, megkönnyítette a dolgunkat. Na most. Mi ennek az előzménye? Jól van, begomboltam a sliccem. Komolyan, itt álltam, és bejött a levegő, komolyan. Arra gondoltam, hogy hátha nyitva van. De nem! Miután nem zipzáras, hanem gombos 501-es, ezért tud bejönni a levegő, nagyon praktikus, csak az embert néha megijeszti. „Talán nem vagyok szalonképes?” Bár ez nem a gatyámon múlik, ezt én jól tudom. Nahh! Most figyeljetek, segítsetek nekem! (04:25)

Képzeljétek, mi történt velem a minap! A minap az történt velem, hogy van egyetlen fekete nadrágom, az is egy farmer, mondjuk úgy, hogy volt. Elmentem egy barátomhoz, és ha az ember a barátjánál van, akkor kényelembe helyezi magát. Ez azt jelentette, hogy átadták nekem a fotöjt, vacsorára hívtak. A fotöjbe beültem, és így föltoltam így a lábam. Na, és mi történt az én egyetlen fekete gatyámmal? Krrr! Így, zseb alatt, így az egész keresztbe szakadt nekem, és még csak akkor érkeztem. Na? Bocsika, ott ülök a fotelben, és egy ilyen innentől idáig, varrástól varrásig, így… Jó, ez… egy oldott hangulatban fogok ülni, ez egész biztos. De hát ugye… mondtam nekik, hogy „Hát, figyeljetek! Ez most úgy keresztbe szakadt nekem, megtapogattam, stimmel, az alsógatyám megvan.” Úgyhogy szépen megvacsoráztam, elbeszélgettünk, majd pedig távoztam. Nagyon aranyosak voltak, ahogy köszöntek. Látszott, hogy így „Szerbusz Feri!” Nagyon-nagyondiszkrétek voltak, szent szemérem, satöbbi. (05:50)

Aztán mi történt velem? Naívul azt gondoltam, hogy olyan könnyi Levi’s nadrágot venni. És nem. Mert azt gondoltam, hogy a Mammut 1-ben, vagy a Mammut 2-ben talán van. És tudjátok, mi van? Óriási plakát van a Moszkva-téren, hogy Levi’s farmer, de farmer meg nincs, képzeljétek. Hadd kérjek tőletek segítséget! Én egy órán keresztül bolyongtam ebben a két épületben, hogy találjak egy ilyen gatyát. Szerintetek van Levi’s volt a Mammut 1 vagy 2-ben? Van. Hol? Az 1 a földszinten. Mikor voltál utoljára? Tessék? „Na régen.” Régen, akkor elmondom, hogy az utolsó adatom egy olyan valaki, aki egy fél évvel ezelőtt még fölpróbálta ott. Fél év? Hát az gagyi. De hiába volt ott fél évvel ezelőtt. Fél éven belül volt valaki a Mammutban? Ez nagyon fontos, nincs fekete nadrágom. Hogy megyek temetni? Most egy kék kordnadrágban temetek, iszonyú gáz, ne csináljátok. Na jó. Jó. Tessék? Befestetem. Mire kész van, addigra találok egy boltot! Hogy máshol van… Hát máshol én is tudok. József Attila utca, de az már nekem messze van. A Mammutban már úgy kiismerem magam, az valahogy, úgy szocializálódtam a Mammutra. Na, tehát… Azért ennyire nem élhetek vissza az együttérzésetekkel, tehát azért van mindennek határa. (07:40)

1. Olvassatok Hamvas Bélát! Hamvas Béla korszak.

Csúcsélmén, Maslow. Élt 1908 és 1970 között. Azért ez fontos, nem? Ezt így kell csinálni. „Csodálatos lehetőségek, kifürkészhetetlen mélységek.” Ezt mondja az emberről. „Megrendíti őt mély morális természete.” Milyen jó előadást tartok, ugye? Nna. Szóval őróla fogok beszélni, de most a kalandos utamat hozzá hadd mondjam el. A kalandos út valahogy úgy kezdődik, hogy mondjuk tizenvalahány évvel ezelőtt elkezdtem Hamvas Bélát olvasni. Ugye már túl vagytok ezen a korszakon? Ez nagyon fontos, mindenkinek kell hogy legyen egy Hamvas Béla korszaka. Egy nyomorult filozófus ismerősöm azt mondja, felvételiztetett az ELTE-n. Azt mondja, néhány évvel ezelőtt: „Feri, utálom Hamvas Bélát! – Nocsak, nocsak! Nem leszünk jóban!” Azt mondja, most tíz fölvételizőből, akik filozófia szakra jelentkeznek, mikor megkérdezi ő, mint tanár „Hát milyen filozófusokat olvastak?”, akkor a legtöbbjük azt mondja „Hamvas Bélát. – Jó, hát azért van más is. Tehát nem vele kezdődik. Hamvas Béla, azt… most már torkig vagyok ezzel.” De azért oda el kell jutni, hogy torkig legyünk vele. A Patmosz II. című művéből hadd olvassak föl egy 5-6 oldalas kis részletet. Rövid lesz, azt mondja. (09:10)

Hamvas Béla: Patmosz II (részlet)

„… emberről, műről, dologról az, hogy mit ér, akkor derül ki, ha a kezdetbe állítom. Akkor élek helyesen, ha magamat állandóan a kezdettel ellenpontozom. (…) Az ember a rendről tud, de azt elfelejti, és annak megvalósításában önmagát megakadályozza, és kényszerűen nem tudja másképpen csinálni, sőt életét ahelyett, hogy rendben tartaná, feldúlja; ezt a paradox kényszert bűnbeesésnek, vagy megromlásnak, általános szóval korrupciónak nevezik. Tudja, és nem tudja. Biztos benne, hogy miképpen kell tenni, mégsem teszi, és meg akarja tenni, de képtelen rá. A hinduk azt mondják, ez az őrületszerű megzavarodás (abbhimánia). Az éberség lefokozódik, és az ember alvajáróvá lesz (avidja). Tudom, hogy ez az, de erőtlen vagyok, mint Pál írja. Pascal pedig: tudom, hogy mit kell tennem, de nem vagyok képes megtenni. Azt hiszem, ezt a vergődést a lét világossága és az emberi akarat tehetetlensége között, ezt az ájultságot, hogy látom, de nincs hozzá erőm, ezt hívják vallásnak. Ebben a helyzetben tényleg csak egy van: Isten. A nyomorult ember vallásos. Ez a nyomorultság Pascal szerint az emberi méltóság.” (11:00)

Ennyit akartam röviden, és aztán ő a Patmoszban, a II-ben, meg a III-ban, meg az I-ben rengeteget ír az alapállásról. Hogy az embernek meg kellene találnia az alapállását. Ez számomra ugyanaz, mint amit Maslow úgy mond, hogy csúcsélmény. De sokkal jobban tetszik nekem az, hogy alapállás, mert nem a rendkívüliséget hangsúlyozza, hanem azt, hogy ez a normális, ez a természetes. Ebből a szempontból mondja Hamvas Béla: a szentek az egyedül normális emberek, az összes többi létkorrupcióban él. Kiesett az alapállásból, és azt sem tudja, hányadán van magával. Tehát ez számomra inkább alapállás, és az alapállásra való rátalálás, mintsem csúcsélmény. Egy rövidet hadd olvassak, aztán befejezem, lerakom. Azt mondja. (12:15)

„Azóta az ember alapállását, vagyis létének bázisát megtagadva a történet kezdettelenségében és befejezhetetlenségében tévelyeg. Az ember – amióta a fundamentumról lelépett – nem talál haza. Európa kalandor és kísérletező. A kalandot és kísérletet hívják történetnek. Az újkori európai labirintusi egzisztencia. (Ahh, hogy tud valaki ennyire zseniális lenni! Assz’ongya.) A hagyomány hármas íven nyugszik: tudok az alapállásról, a kezdetek kezdetén bekövetkezett korrupcióról, és a renormalizálásról, vagyis emberben, közösségben, természetben a létezés törvényes és szabályos rendjének helyreállításáról.” (13:15)

Ez az, amiről szeretnék beszélni, hogy hogyan lehetne valami ilyesmit, ilyesmit tenni, vagy ehhez nekilátni, vagy ezt folytatni. Tehát az első, hogy olvassatok Hamvas Bélát. Patmosz I-II-III. Rövid. (13:35)

2. Az Istennel való kapcsolat alapélménye, alaptapasztalat.

Azt mondja Maslow, hogy a csúcsélmény… Nem is, mondok mást. Körülbelül másfél évvel ezelőtt nyáron elmentem egy lelkigyakorlatra. A lelkigyakorlat óriási tapasztalattal járt. Ugyanis az a jezsuita atya, aki ezt a lelkigyakorlatot tartotta, azt kérte tőlünk, hogy határozzuk meg, hogy mi az Istennel való kapcsolatunk alap élménye. Mindenki vonuljon el fél órára, és keresse meg az Istennel való kapcsolatának az alapélményét. Akkor meghatározta, hogy mi számít alapélménynek. (14:25)

Azt mondta. Az alaptapasztalat, amikor átéltük, nagyon nagy hatással volt ránk, az egész ember voltunkat átjárta, és azt tapasztaltuk meg benne, hogy ez az egész emberségünkre, az egész életünkre hatással lévő tapasztalat. Ez a tapasztalat azóta is meghatároz, és egy meghatározott cselekvésre ösztönöz. Ma is hat, és a tapasztalat tartalma ma is érvényes, egyfajta vonatkoztatási pont. Azt mondta, keressük meg, még mielőtt belekezdenénk bármiféle lelkigyakorlatozásba – egy hétig tartott – ezt az alaptapasztalatot. A legjobb az volt, hogy ezt az alaptapasztalatot mindenki meg tudta találni. Kinek ilyen volt, kinek olyan, de ilyen alaptapasztalata mindenkinek volt. (15:25)

Az egész hét arról szólt, és ez volt egy hihetetlen élmény, hogy az életemnek minden történését vonatkoztathatom erre az alaptapasztalatra. Ha tudni akarom, hogy most jó úton járok-e, hogy önmagamat ámítom-e, hogy korrupt vagyok-e, hogy hazudozom-e, hogy léthazugságban élek-e, akkor vonatkoztassam a jelenlegi helyzetemet ehhez az élményhez, alaptapasztalathoz, és rögtön tudni fogom, hogy hogyan is állok önmagammal. Óriási élmény volt ez nekem. Az élményeket nem lehet átadni, legföljebb le tudom egy picit írni. De egy hét alatt valami nagyon-nagyon elmélyült bennem, és ami izgalmas volt, hogy ez itt az Istennel való kapcsolatra való vonatkoztatásban vált élménnyé, hogy „Jé, nekem van ilyen.” Nem kell állandóan a szentírást kinyitnom, nincs rá szükségem. Hogy a saját tapasztalatom már elég ahhoz, hogy meg tudjam valamiről állapítani, hogy ez igaz-e, vagy nem. De ahhoz ennek a tapasztalatnak a mélységeibe vissza kell mennem, és ezt a tapasztalatot föl kell tárnom. (16:40)

Ami óriási élmény volt még, hogy egy héten keresztül újabb és újabb üzenetei tárultak föl ennek az alaptapasztalatnak, hogy mi is az értelme és a jelentése. Máris mondtam nektek akkor egy gyakorlatot. Hogy amikor elég pihentek vagytok, keressétek meg ezt az alaptapasztalatot, jól tárjátok föl, és utána ehhez tudtok vonatkoztatni bármit. Na! (17:10)

Képes vagyok az alaptapasztalatra vonatkoztatva élni.

Hogy létezik ez az alaptapasztalat, egy készségemet kifejlesztette. Hogy képes vagyok erre az alaptapasztalatra vonatkoztatva élni. Ez pedig, hát ez egy történet. Persze egy ilyen rám nézve, számomra legalábbis pozitív történet. Vezettünk egy csoportot egy másik vezetővel, és ez a csoport két éven keresztül ment. Rogers-i segítő kapcsolat csoport volt. Jó volt, na. És akkor, két év után megkérdeztük egymástól, hogy mit látunk a vezető társunkban a legnagyobb gyöngeségnek, és a legnagyobb erénynek. (18:05)

Hogy a vezetőtársam mit látott bennem, legnagyobb gyöngét, azt elfelejtettem. A legjobbra viszont máig is emlékszem. Azt mondta „Feri, ez alatt a két év alatt az volt jó, ahogyan te itt működtél, hogy a szarban is tudtál kincset találni.” Nna! Ugye egymást nem kíméltük, tehát normálisan beszélgettünk egymással. Én rájöttem arra, hogy ennek a képessége, ez az alaptapasztalathoz való viszonyomból is fakad. Ha megvan ez a csúcsélmény, ez az alaptapasztalat, amire vonatkoztatva érdemes élni, akkor ez azt jelenti, hogy ennek a nyomait bárkinek az életében, bármilyen kapcsolatban képes vagy fölismerni. Ez iszonyú izgalmas, mert olyasmit látsz meg te a másik ember életében, amit ő nem lát. De nagyon nagy szüksége van, hogy abból a szarból, amiben adott pillanatban éppen érzi magát, valaki segítsen neki a saját kincsét meglátni. (19:15)

Mert, és aztán úgy fordítottam ezt a gondolatot, hogy azért lehet a szarban is kincset találni, mert van benne. Mhh. Tehát ez a történet máris nem rólam szól, hanem a szarról. A mai alkalommal tehát a szar természetéről van szó. Feri! (19:45)

Eszembe jutott egy újabb élményem, ez nincs leírva, de most jutott eszembe, nagyon friss, ezt átadom nektek. Püspök atya az egyetlen, aki mer engem meghívni előadásokat tartani. Meghívott, hogy tartsam meg öt évenként egyszeri előadásomat papok előtt. Mikor találkoztunk ott, Dobogókő, akkor azt mondja nekem. „Jaj, Feri! Jaj, na jó, hogy itt vagy. De jaj, Feri! – Ezt mondja a püspök atya – tudod, máig emlékszem, amikor téged először hallottalak az akkori győri megyéspüspök úr előtt beszélni, hát ide figyelj Feri! Egyrészt, fölháborító volt, hogy te milyen horizontálisan beszélsz. Hát hogy abban semmi vertikum nem volt, az biztos. A másik, tudod, ahogy beszéltél, én aztán egy idő után már nem arra figyeltem, hogy te mit mondasz, hanem a győri megyéspüspök úr arcát figyeltem. Arra gondoltam, ha tovább folytatod, másodszor is kirúgnak.” De akkor már fölszentelt pap voltam, nem tudom, honnan lehetett kirúgni, de… Na, most azért jutott ez szembe, ahogyan, sz’al tudjátok, hogy vannak olyan püspökök, akik a legnagyobb kritikát is egy ilyen szép mondatban tudják megfogalmazni. „Feri, te olyan horizontálisan szoktál beszélni.” Hát ami az előbb történt, az egy horizontális szó volt, nem pedig valamiféle fölháborító kifejezés. Nnna. (21:35)

3. Isten az alaptapasztalatban, csúcsélményben megmutatkozik.

Ez azt jelenti akkor, hogyha valaki föltárta ezt az alaptapasztalatát, az Istenre vonatkozó csúcsélményét, amiről lehet, hogy nem is tudod még, hogy az Istenre vonatkozó csúcsélmény, de majd mindjárt mondom, hogy miért az. Ha ez megvan, akkor te nyugodtan ragaszkodhatsz ahhoz, hogy Isten olyan, Isten az a valaki, aki nekem ebben az alaptapasztalatban, csúcsélményben megmutatkozott. Nem vagy rászorulva azokra a képekre, amelyeket a szentírás mond neked. Ez nem azt jelenti, hogy az nem nagy kincs, hogy az nem kontrollálja a te csúcsélményedet, nagyon fontos a kinyilatkoztatás, hát vili. De a kinyilatkoztatásnak a személyre szabottsága a te alaptapasztalatodban ott van. (22:30)

Közben fölismerhetjük azt, hogy nem csak ez az istenkép él bennünk. Mert mindnyájunkban él egy egész tűrhető istenkép, ami ezekben az alaptapasztalatokban rejlik. És általában van egy sokkal erőteljesebb és mindennapibb istenképünk, ami meg tele van hamis képzetekkel. Azért vagyunk gyagyák, mert ezt az alaptapasztalatot, amiből egy helyes istenképünk jön, ami persze nagyon személyes, senki mással nem összehasonlítható, de mégis elég egyetemes, ehhez nem ragaszkodunk. Hanem bolyongunk, lézengünk abban a bizonyos labirintusban, amiről Hamvas Béla beszél. Közben ott van a szarban a kincs, de a kinccsel nem foglalkozunk, nem törődünk, pedig megvan. (23:25)

Hamvas Béla, a magasles, és a morális konfliktus

Hanem állandóan azon sápítozunk, hogy milyen büdös van, és hogy elfogyott a WC papír. Ú, na az egy alapélmény. Nem? Hány féle próbálkozásotok volt ilyen, ilyen helyzetben? Na ezt például egyszer szívesen meghallgatnám tőletek, hogy ki mivel próbálkozott. Nekem van egy alap élményem, például. S milyen érdekes, ez is Hamvas Bélához kapcsolódik. Ez, sz’al a rejtett összefüggések most föltárultak előttem. Képzeljétek el, Szombathelyen voltam, a lelkigyakorlatos házban, lelkigyakorlaton vettem részt, és ahogy ebéd után kijöttem a lelkigyakorlatról, éppen Hamvas Bélának egy műve volt nálam, háhh, és ez most jut eszembe, az a kis zöld. Na, és akkor megyek vele, közel az erdő, erdőben magasles. Fönn ücsörögtem, minden embertől messze egy magaslesen, és olvasgattam Hamvas Bélát. Egyszer csak úúúúú… Úgy az első érzés innen jön, aztán jön lefele, úúúú. Ott vagyok, nézem a zsebeimet. Nincs nálam papírpénz, hát először a papírzsebkendőt kerestem, de az sosincs nálam, tehát… papírpénz nincs. Cetlik? Fecnik? Jegyzetek? Semmi, nulla. Magamra nézek, hogy van-e valami olyan ruhadarabom, ami egy ilyen ideiglenes mentőövként szolgálhatna, hogy egy ilyen képzavarral éljek, és nincs. Nincs, tehát… na. S akkor, kezem…ben tartom Hamvas Bélának nagyszerű művét, és itt jön a morális konfliktus. Maslow: mélyen morális természetű az ember. Ugye? Tessék. (25:40)

Ott ülök a magaslesen, egy csúcsélmény lehetőségeivel, és a kezemben egy könyvtári könyv van, amelyet a szombathelyi lelkigyakorlatos házban vettem ki éppen a minap. Na, ti mit tettetek volna? Tegyétek a kezeteket a… nem mondom hova. Először is, lapoztam. Hátha, tudjátok, mert vannak olyan intelligens könyvek, amelyeket ha kinyitunk, akkor főlap, és akkor utána Hamvas Béla kötete, intelligens könyv, találunk benne mindig egy teljesen üres fehér lapot. Ez az első lap. Ez volt a reménysugár. Azonban ezt a kötetet a Vigília kiadó adta ki a szent mértékletesség erényének gyakorlásával. Ez a könyv rögtön Hamvas Bélával kezdődött, nem pedig a lehetőségekkel, amelyek a szorult keresztény papnak valamiféle gyógyírt adhatnának egy ilyen válsághelyzetben. (26:50)

Ezután arra gondoltam, hogy vannak olyan intelligens könyvek, amelyekben a fejezeteket úgy osztják el, hogy a fejezetek között vannak ilyen üres lapok. De ez a kötet annál sokkal töményebbnek bizonyult. Egy reményem volt még, az utolsó fehér lap. De ebben a könyvben ilyen sem volt található. Ömm. A nyomás egyre nehezedett, így aztán a morális konfliktust úgy oldottam meg, hogy nem álltam ellen a kísértésnek. Kitéptem, ki. Azt a lapot téptem ki, amiben a könyvtár pecsétje volt, azzal nyugtatva a lelkiismeretemet, hogy ez a kötet otthon megvan nekem, és esetleg majd mikor legközelebb Szombathelyen járok, majd… Na persze! Tehát ha Szombathelyen, a lelkigyakorlatos házban jártok, vegyétek ki ezt a Hamvas Béla kötetet. Nagyon óvatosan téptem ki, ígérem, és utána már nem lapozgattam, tehát nyugodtan, szobatiszta. Nahh! Feri, legyél egy kicsit vertikálisabb! Mégis csak. Szóval. Azóta – elnézést, de csúszik le a gatyám. Nem t’om, olyan… Szóval. (28:45)

Sok ember nem ragaszkodik az alaptapasztalatához – Pöttyös mise

Azóta rájöttem, hogy ezt a tapasztalatot nagyon érdemes megpróbálni úgy segítésben használni, hogy mi lenne, hogyha segíthetnék másoknak azzal, hogy segíteném őket azzal, hogy a saját alaptapasztalatukat az Istenre vonatkozóan fölismerjék. Igen ám, csak hogy a következőre lettem figyelmes. A legtöbb ember, vagy legalábbis sok, föltárhatja ezt az alaptapasztalatát, utána a kiásott kincshez nem ragaszkodik, hanem azt eldobja, arról elfelejtkezik. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy arról eddig beszéltem, hogy ott van a jó istenképünk, és nem ebben az Istenben hiszünk. Hanem vannak pillanatok, amikor hiszünk Istenben, mert elég erős ez a jó istenkép, ami már megvan, majd pedig hét napból hat és felet azon szörnyülködünk, hogy Isten miért ilyen, meg miért olyan, meg nem tudom én mi. Pedig már ott van a kezünkben a kincs. Erről sok történetet tudnék mondani, most csak egyetlen egyet. (30:00)

Egy hölggyel beszélgettem, akinek ott van a kezében a kincs, és elérkezett a vasárnapi mise. Kis pöttyök, ültek a pöttyök, és a következőt kérdeztem. „Tegye föl a kezét az a pötty, aki szereti az anyukáját!” Krrrhhhh! Az egész templom tele lett kézzel. Aztán. „Tegye föl a kezét az, aki szereti az apukáját!” Krrrhhhh! Kivéve egy kisfiú. Egy kisfiú nem tette föl a kezét. Amikor azt kérdeztem, kértem, hogy tegye föl az, aki szereti az apukáját. Utána az anyuka eljött hozzám, és a következőt mondja. „Te Feri! Te nem is tudod, hogy mi történt akkor, amikor te azt mondtad, hogy <<Tegye föl a kezét, aki szereti az apukáját!>> Ugyanis az én kisfiam, amikor megszületett, az apukája már nem élt, meghalt néhány hónappal a születése előtt. Amikor te azt kérted, hogy tegye föl az, aki szereti az apukáját, a kezét, és én láttam, hogy az én kisfiam ott gondolkodik, vívódik, és nem rakja föl a kezét, akkor én arra gondoltam, hogy majd én fölteszem helyette. Megfogom a kezét, és fölemelem helyette. De aztán addig tépelődtem, meg vívódtam, hogy jól járok-e el, hogyha az én gyerekem kezét fölemelem helyette, mígnem akkor már egy újabb kérdést tettél föl, és elszalasztottam a lehetőséget. Tudod Feri, azt gondolom, hogy nekem föl kellett volna emelnem a kisfiam kezét, helyette.” (31:40)

Erről elkezdtünk beszélgetni. Azt mondja, hogy „Hát azért gondolom, hogy föl kellett volna emelnem a kezét, mert én amikor az apja haldoklott, megígértem az apjának, hogy nem fogunk róla megfelejtkezni. Hogy én átadom a kisfiamnak azt, hogy ki is az ő apukája, és hogy én hogyan szerettem őt. Amikor ott, a templomban nem emelte föl a kezét, akkor azt gondoltam, hogy most összedől a világ, hogy én megszegem az ígéretemet, amit a férjemnek tettem, aki meghalt azelőtt, hogy a kisfiunk megszületett volna. Pedig lányaim már voltak, és annyira szerettünk volna egy fiút.” Ezt az asszonyt elöntötte a bűntudat, egy nagyon mély, neurotikus bűntudat. Akkor a következőt mondja. „És tudod, egy nagyon furcsa dolog történt velem, Isten engem megbüntetett.” Hmm. „Mert képzeld el, hogy aznap összevesztem az egyik lányommal, és az egyik lányom a következőt mondta a vita hevében. <<Mert vedd tudomásul anya, hogy nem szeretlek!>> S akkor ez nagyon szíven ütött, és este arra gondoltam, na, mert nem emeltem fel a fiam kezét a templomban, most Isten megbüntetett azzal, hogy a lányom azt mondta, hogy nem szeret engem.” S akkor rám nézett, és megkérdezte. „Mit gondolsz erről, Feri?” (33:20)

Azt gondolom róla, én csak egy valamit mondtam neki. „Tudod azt gondolom, ez az egész történet a bűntudatodról szól, és arról, hogy te keresvén kerested azt a pillanatot, ahol ezért megbűnhődhetsz. Mert ha sikerül ezért megbűnhődnöd, akkor a lelked egyensúlya helyreáll. Erre rácsapott a térdére, és azt mondta. „A nemjóját! Tényleg, iszonyatosan megkönnyebbültem.” Nnna, ez azt jelenti, hogy ennek az asszonynak én tudom, van egy kincse, van neki jó istenképe, de ebben a pillanatban, ebben a helyzetben inkább lemondott róla, hogy bűnhődhessen. Bűnhődhessen azért, hogy egy ilyen torz formában egy látszat békéhez és egyensúlyhoz juthasson, hogy a neurotikus bűntudatát egy büntető Istentől jövő elképzelt büntetés által valahogy helyreállítsa. Ezt a jelenséget akarom nektek nagyon mondani, hogy a kérdés nem csak az, hogy milyen torz istenképek vannak, a te istenképed milyen szempontból torz, hanem az, hogy miért ragaszkodsz még mindig ahhoz a képhez. Mert valami miatt ragaszkodsz hozzá, mint ahogy ez az asszony ezzel a nyereséggel, hogy megbűnhődhetett, kiegyenlíthette a morális számlát. „Bűnre büntetés, akkor most egálban vagyok. Én nem szerettem a férjem, a lányom nem szeret engem, akkor élhetek tovább.” Ez, ha most egy vallásos kifejezéssel akarnék élni, azt mondhatnám, az illető kilépése a megváltás világából. Megváltás ebben a rendszerben nincs, csak bűn és bűnhődés, bűn és büntetés. (35:25)

A kérdés tehát igazából ez, hogy ott van a kincs nálad, és miért nem használod? Milyen előnyeid vannak abból, hogy még mindig egy torz istenképhez ragaszkodsz? Pedig, akik most itt ülünk, szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, akik nem tudnának eljutni egy ilyen alapélményig. Hahh! És mégis, inkább egy labirintusban vergődünk, közben már régen tudjuk, hogy hogyan lehet kijutni onnan. Ahh. Tudjátok, zavar ez a kinyilatkoztató hanghordozás, ami árad belőlem. Komolyan, nagyon zavar. Mikor így befejezek egy-egy ilyen mondatot, irritálom magamat, nagyon, ezeket külön meg szoktam bánni. „Feri, hát mit csinálsz te ezekkel a rendes emberekkel? Hát minek nézed őket?” Komolyan, nagyon szoktam bánni. Nna, ahh! Tehát Isten olyan, mint a mi csúcsélményünkben, és ez azt jelenti, hogy mi is olyanok vagyunk, mint amilyennek a csúcsélményben magunkat tapasztaljuk. Ez ennek a másik fele. (36:45)

Ki néz vissza a tükörből?

Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt kérdeztem ezt tőletek, hogy tudjátok-e, hogyha az ember belenéz a tükörbe, akkor mi néz vele szembe? „Az arcának a fordítottja.” Hát majd én elmondom… jól van, az életemnek van értelme. Amikor az ember belenéz a tükörbe, vele szembe a tükör néz. Genyó vagyok, ugye? És mi mégis azt gondoljuk, hogy mi nézünk magunkkal szembe, pedig nem, csak egy rohadt tükör. És ez a különbség a között, hogy valaki egy életen keresztül elhiszi, hogy amikor belenéz a maga rohadt tükrébe, hogy az ő, vagy azt gondolom, hogy amikor a csúcsélményben átéltem, hogy ki vagyok én, az vagyok én. Pont ez a különbség, hogy egy egész életen keresztül elhisszük, hogy azok vagyunk, akik a tükörben látszódunk. S persze a tükröt állandóan mi magunk készítjük. A tükör pont úgy torzít, ahogy mi torzak vagyunk, és elhisszük magunknak, hogy ezek vagyunk, ahh, pedig az csak a tükör. Megint egy csúnya hanghordozással fejeztem be. „Feri!” (38:20)

Ezért aztán hogyha azt tapasztalom, és ezt nagyon gyakran tapasztalom magamon is, hogy önértékelési problémáim vannak, ezzel kapcsolatban olyan sok gyakorlatot mondtam nektek. Reggel először megfürdök a csúcsélményben. Azt mondom, az a valaki kezdi el ezt a napot, aki a csúcsélményben voltam én. Az vagyok én, és ez a valaki akarja végig élni ezt a napot, nem pedig valami tükörember, ilyen labirintusban bolyongó eltévelyedett valaki, akinek gondolom magam. Igenis, hogyha önértékelésben nagyon nagy gyöngéim vannak, akkor állandóan be kell melegítenem, és állandóan tudatosítani magammal azt, hogy ki is vagyok én. Mert ha erről elfelejtkezem, akkor egyszer csak eltelnek napok úgy, hogy nem jövök rá, hogy „Dehogy vagyok az, akinek gondolom magam! Jaaaj!” (39:30)

Gyakorlat

Gondolj vissza egy olyan valakire, aki téged őszinte szívből szeretett, vagy szeret. Találd meg ennek egy pillanatát, amikor azt élted át, hogy valaki egy nagyon őszinte, önfeledt, föltétel nélküli szeretettel néz rád. És neki van igaza. Te pont az a valaki vagy, akire egy ilyen föltétel nélküli, őszinte, önfeledt szemmel lehet nézni. Ez a valaki vagy, és így kezdd el légy szíves a napod. Mhh, mindennapos gyakorlat, ez vagy te. Hosszabb távon mindig azoknak van igazuk velünk kapcsolatban, akik szeretnek minket, ők látnak minket jól. Ezt most persze kisarkítottam. Aztán. (40:30)

Emlékeztek arra a hölgyre, akivel beszélgettem ott, az anyaotthonban. Egy olyan valaki, aki apa nélkül nőtt föl, többé-kevésbé anya nélkül nőtt föl, intézet, satöbbi, egy anyaotthon, kitaszítva, miegymás. Akkor ahogy ott beszélgettünk, egyszer csak megáll ez az asszony, és azt mondja, hogy „De hát akkor én jó vagyok.” És látszott, hogy életében először gondolja azt magáról, hogy ő jó, a szónak nem erkölcsi értelmében, hanem egzisztenciális értelmében. „Nahát, én jó vagyok.” Ez az a pillanat, amikor ez az asszony végre-valahára először jól látta magát. Az összes többi az labirintusban való tévelygés. (41:25)

Anyaotthon

Tudjátok, mi történt velem ebben az anyaotthonban? Szóljatok, ha meséltem! Képzeljétek el, hogy ülök egy asszonnyal, ez nem az, egy másik, és akkor este volt már. Mert mondták, hogy este menjek, mert akkor jönnek haza a munkából. Egy külön szobában lehettünk, és amikor vége volt a beszélgetésnek, egyszer csak szeretnénk kimenni, és képzeljétek el, hogy az ajtó be volt zárva. Meséltem ezt nektek? Ííí! Ez is egy jó horizontális történet lesz. Ülök tehát az anyaotthonban, és be vagyok zárva egy nővel. Látom, hogy ahogy ebben a hölgyben tudatosult, hogy be van a pappal zárva, azért egy kicsit megijedt. Tehát hogy, hogy mondjam, egyszer csak egy ilyen sajátos, sajátos dinamikája lett ennek a pillanatnak. Ott állunk ketten, egy férfi meg egy nő, tök mindegy, hogy anyaotthon, és de ránk van zárva az ajtó. Ugye… Nézünk egymásra, most ki kit fog megmenteni? Ugye, most… Gyöngéden kopogok. „Halló!” Azt mondja, próbálok. Erre, semmi. „Hahóóóó!” Na mindegy, sz’al próbálkozom. Erre egyszer csak ilyen… papucs, jött egy másik anya, hallja, hogy „Hallóóó! Van ott valaki? – Igen. Mondja a nő. – Bezártak bennünket, itt vagyok egy asszonnyal, és szeretnék kimenni.” Mondom én. Ilyen egy lelkigondozói gyakorlat. Na, erre a következő mondat hagyja el ennek az asszonynak a száját, de üvölt, üvölt onnan. „Bémeg! Bezárta valaki a papot! Hozza már valaki azt a K. kulcsot!” A lelkigondozásnak annyi, tehát ez az egész… lett egy spirituális alapélményem. Attól féltem, hogy ez a főnöknek az irodája volt, hogy a főnök ránk zárta a kulccsal az ajtót, azt berakta a nem t’om milyen szobába, és arra is rázárta az ajtót, nem fogok tudni kigyünni. De aztán szerencsére meglett, és akkor elköszöntünk. Megmenekültünk. Nna. (44:20)

Egy enyhén bigott asszony csúcsélménye – Csillagok háborúja.

Tavaly előtt sokat beszéltem a módosult tudatállapotról, meg beszéltem a flow-ról, Csíkszentmihályi Mihály. A csúcstapasztalat, vagy csúcsélmény, az alaptapasztalat ezeknél valami sokkal természetesebb és alapvetőbb, ezért olyan izgalmas most nekünk. Akkor itt van az, hogy csúcsélménye mindenkinek van. Maslow azt mondja, hogy a legegyszerűbb helyzetekben is átélhetünk ilyen csúcsélményt. Mond rengeteg mindent. Úgy végezte ezt a kutatást, hogy többszáz egyetemistát mélyinterjúvolt, őket kérdezte meg ezekről. És akkor itt… Elmondom nektek egy enyhén bigott asszonynak a csúcsélményét, ami számára az Istennel való kapcsolatnak a csúcsélménye. De csak akkor derül ki, amikor erre rákérdezek. (45:25)

Picit pironkodik, s a következőt mondja. „Tudod Feri, hát őszintén bevallom neked, hogy nekem a csúcsélményem az a Csillagok háborúja megnézése kapcsán volt. Egy asszony, aki segítő foglalkozású, minden vasárnap, és többször hétköznap is templomba jár, rózsafűzért imádkozik, vallásos. Aztán én nagyon néztem rá, kedvesen, bátorítóan, bután ahogy szoktam, és ezért tovább folytatta. „Feri, én a Csillagok háborújának az első részét 11-szer néztem meg. Én, ahogy néztem a filmet, Luke Skywalkernek képzeltem magam, amennyire csak lehet, és átéltem, hogy az erő velem van. Én ettől a filmtől nem bírtam, 11-szer, tehát egy mise, egy Csillagok háborúja. Amikor 11-edszer is megnéztem, akkor azt mondtam, na jó, most már leért, már az élmény, most már megvan. Most akármilyen hülyén is hangzik, nekem a legnagyobb istenélményem az, amikor nézem a Csillagok háborúját, és egészen olyan vagyok, mint Luke Skywalker, és átélem, hogy az erő velem van.” Ezt mondta. Nna, mit szóltok? (47:10)

Hogy kinek mi az alaptapasztalata, amit később egyfajta istenélményre, vagy istentapasztalatra tud vonatkoztatni, ez bármi lehet. Ez az asszony, amikor ezeket átélte, még nem volt különösebben vallásos, templomba járó, satöbbi, csak úgy tudogatott a dolgokról. Neki ez az. Ezért az Istennel kapcsolatos csúcsélményünk nem föltétlen a kanonizált vallási élmények eszköztárából kell, hogy jöjjön, bárhonnan jöhet. A természete azonban spirituális, és valami transzcendens élmény az, ami ilyenkor megjelenik. Hogy ez kinek, mikor, hogy… (48:05)

Itt mondanám ennek a másik oldalát, hogy szerintem mi, papok, mondjuk így egyszerűen, ezért vagyunk hihetetlenül csacsik, mert állandóan csak a kanonizált élményekre kérdezünk rá, mert azt gondoljuk, hogy neked csak a májusi litánia éneklése közben lehet csúcsélményed. Azt’ neked meg nem akkor van. Na bumm! És hogy addig nem állunk eléggé szóba veletek, ameddig valami kanonizált élményetek nincsen. „Hát legalább egy miseélmény, nem? Hát ha nem istentisztelet, akkor már csak ötös alá.” Ne már! Ez bármi lehet, és szeretnélek titeket fölszabadítani az alól, hogy ilyen kanonizált élményt keressetek. Ne ilyet keressetek! Hogy milyen ennek az élménynek a szövete, ezt fogom elmondani 19 pontban, hogy jól rá tudjatok találni. Igen, van, aki temetés közben élte át, van, aki álom közben, álom közben. Na, az se ciki, akkor is ő képzeljétek, normális, ha neki az álom közben volt. Van, akinek szeretkezés közben jön, van aki kirándulás közben. Van, akinek amikor a gyerekét nézi. Hahh! (49:50)

Egy férfi csúcsélménye az esküvőn

Elmondom egy férfinek a csúcsélményét. Legalábbis amivel én találkoztam. Eskettem nyáron. Több bűnt is elkövettem, ez volt az egyik. Eskettem. És, mindegy, megtörtént. Hát úgy csináltam, ahogy szoktam. Akkor elmentem a lagziba, és a lakodalomban – de lehet, hogy ezt is mondtam – odajött hozzám egy férfi, 50-60 közötti. A következőt mondja, könnyes szemmel. Lehet, hogy ezt mondtam. Azt mondja. „Ferenc atya, azt hiszem így hívják. Tudja, én nem nagyon járok templomba, meg aztán vallásos egyáltalán nem vagyok, hívő sem, de valahogy nekem ez az esküvő, hát nem is tudom. Tudja, leginkább egy valamit értettem meg. Hogy én egész életemben eddig úgy éltem, mert hát én egy műszaki ember vagyok, hogy a termelés a fontos. És most, ahogy ott voltam ezen az esküvőn, rájöttem valamire. Nem a termelés a fontos, hanem az ember.” Na, mit szóltok? Elmeséltem ezt nektek? Hát értitek, ez egy csoda, ez egy csoda. Akkor azt mondja „Én most rádöbbentem, 60 leszek, hogy nem a termelés a legfontosabb, hanem az ember. Arra jutottam – és közben könnybe volt lábadva a szeme, hogy magyarul mondjam, teljesen, szorongatta a kezem – arra is rájöttem, hogy talán az embereknek jobban lesz kedve termelni, ha őket fontosnak tartjuk.” S akkor én megráztam a kezét, amit… „Ezt, én is ezt sejtem. Csak így tovább! Sose késő. Van még előre.” (52:15)

Most nagyon, egy szemét alak vagyok, hogy ezen így nevettem. Ez hihetetlenül megható és megrendítő volt, nagyon, nagyon. Tehát az, hogy ki hogyan fogalmazza meg ezt a csúcsélményt, hát fogalmazza ahogy ő azt tudja. De ez egy ilyen volt. Hmm. Hamvas Béla egy helyen azt mondja, van nagyon sok olyan ember, akit egyetlen egy dolog ment. Ez pedig az, hogy szoktak néha Bachot hallgatni. Hát ha neki az, akkor az. Egyszer mikor hallgattam Bachot…(53:05)

Csúcsélmény a párkapcsolatban

11 éve minden jegyespártól megkérdezem, hogy a párkapcsolatuknak melyek voltak a csúcsélményei. Minden jegyespárral van egyszer egy ilyen alkalom, mert ez nagyon fontos. Ú, vannak jegyespárok, egymásra néztek. Ez nagyon fontos, hogy legyen viszonyítási alap. Hogy ki is az én férjem, vagy ki is az én feleségem, azt a csúcsélményekhez viszonyítva tudom megmondani, mert az az én férjem, és az az én feleségem. Amikor éppen utálom két kapura, nagyon, akkor is az az én feleségem, akivel ezt az élményt átéltem, meg az az én férjem, akivel azt az élményt átéltem, bár most két kapura utálom. (54:05)

A csúcsélmények természete a párkapcsolatban hihetetlenül színes. Néha olyan egyszerű dolgokat mondotok, hogy ettől hihetetlenül varázslatos lesz. Például, én ezt sosem felejtem el, volt olyan pár, akiknek egyetlen csúcsélményük sem volt közös, egyetlen egy sem. Mondtam, mondott nyolcat a nő, mondott nyolcat a férfi, és egyet se éltek át közösen. Na és aztán? A férfi mondott egy ilyet, ez az, amit sose felejtek el. „Énnekem egyszer lett egy csúcsélményem attól, amikor kibontottam a tízórait a munkahelyen, amit a férjem…” Férjem? Ez honnan jött? „…amit a feleségem csomagol nekem minden nap. Tudod, néztem ezt a zsömlét, és néztem, néztem, és teljesen le voltam nyűgözve. A menyasszonyom csinálta a zsömlét, és néztem, ő csinálta.” Ez ennek a férfinek egy csúcsélmény volt, egy nyomorult zsömle, és ez teljesen oké. (55:40)

A jegyesek amikor beszélnek a csúcsélményeikről, szinte mindig tapintható a spirituális dimenzió, szinte mindig. Az egymással kapcsolatos csúcsélmények, azok valahogy olyanok, mint ahogy Frankl mondja, hogy amikor az élet értelme föltárul, akkor az már szinte vallásosságot jelent, vallásos tapasztalatnak hívhatjuk. Ugyanezt lehet átélni ilyenkor is. A legmeghitteb alkalmak azok szoktak lenni, amikor az egymással kapcsolatos csúcsélményeket hallgathatom meg. nagyon, ezekhez szoktam szinte sohasem hozzászólni, csak azt mondom, hogy nagyon köszönöm, hogy egyáltalán meghallgathattam azt, hogy nektek ilyen csúcsélményeitek vannak. Mit tudnék én ehhez mondani? Semmit. (56:40)

Ugyanez házastársi kapcsolatra vonatkozóan, ugyanígy beszélhetnénk erről. Emlékeztek, hát, ezt olyan sokszor mondtam. Minden kicsit is bölcs házasember a zsebében hord legalább 2-3 olyan szép emléket, amit nehéz pillanatokban elővesz, és azt mondja, azzal az emberrel vagyok most házastársi kapcsolatban, aki… És vonatkoztatja a jelen pillanatot ahhoz az élményéhez. Hmm. (57:15)

Egy pap jutott eszembe. Mikor papnövendék voltam, tartott egy lelkigyakorlatot, és azt mondta. „Jaj, hát kedves papnövendékek, én nem értek egyet a mai világgal abban, azzal, hogy hát mindenképp élményekre van szükség, meg nem t’om én micsodára.” Egy idős pap bácsi volt, azt mondta. „Tisztelendő urak! Egy életben egyetlen istenélmény elég kell, hogy legyen. Nem kell több! Egy elég kell hogy legyen, és aztán ahhoz hűségesen ki kell tartani.” Ez volt a papi ars poeticája. Még második, meg harmadik…? Felejdtsd el! (58:00)

Családterápiás alapigazság. Akkor menthető még egy házasság, ha a házas felek kölcsönösen azt mondják, hogyha most nem is fontosak egymásnak, de volt idő, amikor fontosak voltak egymás számára. Ezt egy amerikai családterapeuta írta le. Akkor, hogyha arra akar rákérdezni, hogy egyáltalán érdemes-e belekezdeni a családterápiába, ezt kérdezi meg. Hogy most mi van, nem érdekes. Visszaemlékeznek-e még arra az időre, amikor ez volt, és ez eleven-e még bennük. Ha eleven, jöhetnek. Ha nem, mehetnek. Akkor itt a… hű, de jó ég! (58:55)

A zsidóság zsenialitása

A zsidóság zsenialitása többek között az, hogy átadják számunkra a dinamikus emlékezésnek a módszerét. Hallatlanul professzionális módon emlékeznek. Olyan erőforrás a zsidóság számára az emlékezés, ami hihetetlen erőssé tudja őket tenni, én így látom. De aztán mindent meg is tesznek azért, hogy újból és újból, és újból emlékezzenek, meg minket is emlékeztessenek arra, amire ők emlékeznek. Ez néha túlzás. (59:40)

Például, a játszóterek mellé történelmi emlékeket helyeznek. Hmm? Hogy amikor a gyerekek játszanak, akkor ösztönösen, a játék hevében, vagy a játék után megkérdezzék, hogy ez mi. Akkor a szülők elmondhassák, hogy „Ja, hát kérlek szépen, ez ez, meg ez, meg ez.” Tehát mire a gyerek felnő, ha csak játszótérre vitte őt az apukája, vagy az anyukája, az egész történelemről kap egy bepillantást. Ahh! Hogy a széder este úgy néz ki, hogy minden húsvétkor egy rendes zsidó család össze kell, hogy üljön, és a legkisebb gyerek megkérdezi az apukáját, ez a családi liturgia. „Mondd meg édesapám, ez a mai este miért különleges az esték között?” S akkor az apának az a dolga, hogy elővegye a szentírást, elkezdjenek olvasni, énekelni, és elmondja, hogy hogyan menekítette ki egyiptomi szolgaságából a népet Jahve. Ezt minden évben meg kell tenni. (60:55)

A dinamikus emlékezésre Jézus is állandóan fölhívja a figyelmet. Föltámadása után állandóan erről beszél. „Hát emlékezzetek vissza! Nem ezeket mondtam neked? Nem ezeknek kellett megtörténnie? Nem erről beszéltek a próéták? Nem erről szóltak a jövendölések? Nem ígértem ezt meg nektek? Állandóan, emlékezzetek vissza. Na. Ugyanezt tapasztalom, amikor felnőttek akarnak keresztelkedni, elsőáldozni, ilyesmi. Mindig megkérdezem, mi az alaptapasztalat. Olyan gyönyörű szépeket tudtok mondani, és egyik sem hasonlít a másikra, mindegyik rendkívüli. Háát… Hmm. Ez lett volna a bevezető. (61:55)

Utam az alaptapasztalatig

Itt egy pici fogalomzavar van most. Ugye alaptapasztalat, csúcsélmény. Egyfelől úgy beszéltem róla, ahogy Maslow beszél, hogy rengeteg lehet, naponta nagyon sok lehet. Közben pedig beszéltem róla úgy, hogy ezek közül kiválaszthatok egyet, ami valamilyen vonatkozásban számomra „A csúcsélmény”, vagy „Az alaptapasztalat”. És jó, ha van ilyen az istenkapcsolatomban, van ilyen az egyházközséggel kapcsolatosan, a közösségemre vonatkozóan, veletek kapcsolatosan. Hogy amikor rühellek ide jönni, akkor eszembe jut, hogy milyen édik voltatok két éve… Na. A csúcsélmény, most mondom a 19 pontból az elsőt. (63:05)

A csúcsélmény (19 pont)

1. Mi történik ilyenkor?

Megismerésben a tárgyakat – a tárgy lehet ember is, csak hát egy ilyen okos pszichológus az így beszél – egészlegesen éljük meg. Tehát a csúcsélményekben a tárgyakat, ez lehet ember, vagy tárgy, vagy felhő, vagy zsömle, vagy a szerelmem, vagy az Istenem, mindegy, egészlegesen éljük meg. Ez alatt azt érti, kapcsolatainktól és kapcsolataiktól, hasznosságuktól, célszerűségüktől, céljaiktól függetlenül. Valahogy úgy mondhatnánk, hogy egyszer csak rá tudunk nézni valakire, és nem az jut eszünkbe róla, hogy mi célunk van vele, hogy milyen érdekek kötnek vele össze, hogy mi hasznunk van a kapcsolatból, hogy mit kapunk és mit adunk, és ez mind nem jut eszünkbe. Egyszer csak látjuk őt, amint van, ahogy azt a filozófusok mondják. Tárgyakkal is lehetünk így, személyekkel, bármivel. Mondok egy-két ilyet. (64:30)

Sajtófotó kiállítás

Kép forrás: https://www.worldpressphoto.org/collection/photo/2005/world-press-photo-year/arko-datta

Nézek egy képet, olvasok egy verset, hallgatok valami zenét – elfoghat ez a tapasztalat. Egyszer csak semmi más nem létezik, csak az a vers, csak az a zene, csak az a kép. Megnéztem a sajtófotó kiállítást. Láttátok? Ú, énnekem mire végzek, mindig hányingerem lesz. Ezt nagyon, hát ez… pfff. Pont az a kép, amit a reklámban is használnak, ott előtte, egy gyönyörű kép. Egy ilyen élményt éltem át, ahogy néztem. A cunaminak az egyik áldozata van rajta, de semmi más nem látszik belőle, csak a jobb keze. Egy halott férfinek a jobb kezéről van szó, tele van hulla foltokkal, tiszta kék már, ilyen átlátszó erek, és egy csomó rágcsáló eszi. Ez a kép, jobb keze, a képnek a bal oldalán. A képnek csak mondjuk egy negyedén. (65:45)

A képnek a nagy részén egy indiai asszony, indiai viseletben lekuporodik a halotthoz. Egy klasszikus testtartásban a térdén van, a homlokát a földhöz érinti, a halott felé néz. A talpa így néz fölfelé, és amitől gyönyörű ez a kép, amitől egyszerűen ott kellett állnom, és néztem 15 percig ezt a képet, és megszűnt az összes többi kép, és nem tudtam, miért vagyok itt, vagy hogy mi ennek a célja, meg milyen képek vannak, meg minden, csak ez a kép. Hogy az asszony, miközben ott zokog és gyászolja a halott férjét, a saruját ledobta, az ott van a lábától egy picit odébb, a két keze, a két tenyere az ég felé néz. Ő teljes, teljes arcával, teljes testével a föld felé van, de a tenyere fölfelé, az ég felé néz. Ez egy olyan gyönyörű kép, ebben a képben, ahogy én azt ott átéltem, minden benne van, minden. A legmélyebb gyásza, na, az ember voltnak, a földnek, a halálnak a legnagyobb mélysége, ahogy ő ott kuporodik. De a tenyere fölfelé néz. Nem tudom ezt most már tovább mondani, meg főleg nem is akarom. Nézzétek ezt a képet! (67:15)

Persze lehet, hogyha elmentek, akkor nektek egy másik képnél lesz ilyen élményetek. Nekem ennél volt. Arra gondoltam, ezt a képet meg fogom szerezni, és hogyha arról kell beszélnem, hogy mit jelent az, hogy az életnek a legnagyobb szenvedéseiben, legnagyobb fájdalmában is valaki nyitott maradhat az Istenre, vagy hogy ott van elevenen, élő módon ez a spirituális dimenzió, hogy a kettő nem zárja ki egymást, a legnagyobb gyász, és az Istenre való nyitottság, akkor ezt a képet mutogatnám mindenkinek, rajta van minden. Jaj, nézzétek meg, gyönyörű! A nőnek a talpát nézzétek meg, a cipőjét, a ruháját. A dereka szabadon van, nagyon szép ruha van rajta. Jaj, szóval… ajj. Nna, ez egy csúcsélmény nekem. (68:20)

Akkor, most jövő héten nem találkozunk, jó csúcsélményezést, és akkor két hét múlva találkozhatunk. Hirdet-e valaki? (68:35)

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

A csúcsélmény Abraham Maslow (1908-1970) szemszögéből

A csúcsélmény azt az asszociációt keltheti, hogy valami rendkívüli, csak rendkívüli emberek élik meg, a csúcsélmény: valami olyasmi, mint amikor felülről rálátunk valamire, aminek addig szenvedő vagy örömteli részesei voltunk. S egyszer csak megpillantunk valamit a maga teljességében, meglátunk valakit úgy, ahogy van.

Idézetek Hamvas Béla: Patmosz II művéből

„… emberről, műről, dologról az, hogy mit ér, akkor derül ki, ha a kezdetbe állítom. Akkor élek helyesen, ha magamat állandóan a kezdettel ellenpontozom… Az ember a rendről tud, de azt elfelejti, és annak megvalósításában önmagát megakadályozza, és kényszerűen nem tudja másképpen csinálni, sőt életét ahelyett, hogy rendben tartaná, feldúlja; ezt a paradox kényszert bűnbeesésnek, vagy megromlásnak, általános szóval korrupciónak nevezik. Tudja, és nem tudja. Biztos benne, hogy miképpen kell tenni, mégsem teszi, és meg akarja tenni, de képtelen rá. A hinduk azt mondják, ez az őrületszerű megzavarodás. Az éberség lefokozódik, és az ember alvajáróvá lesz. Tudom, hogy ez az, de erőtlen vagyok, mint Pál írja. Pascal pedig: tudom, hogy mit kell tennem, de nem vagyok képes megtenni. Azt hiszem, ezt a vergődést a lét világossága és az emberi akarat tehetetlensége között, ezt az ájultságot, hogy látom, de nincs hozzá erőm, ezt hívják vallásnak. Ebben a helyzetben tényleg csak egy van: Isten. A nyomorult ember vallásos. Ez a nyomorultság Pascal szerint az emberi méltóság… Azóta az ember alapállását, vagyis létének bázisát megtagadva a történet kezdettelenségében és befejezhetetlenségében tévelyeg. Az ember – amióta a fundamentumról lelépett – nem talál haza. Európa kalandor és kísérletező. A kalandot és kísérletet hívják történelemnek. Az újkori európai labirintusi egzisztencia. A hagyomány hármas íven nyugszik: tudok az alapállásról, a kezdetek kezdetén bekövetkezett korrupcióról, és a renormalizálásról, vagyis emberben, közösségben, természetben a létezés törvényes és szabályos rendjének helyreállításáról.”

• Olvassatok Hamvas Bélát
• Az alaptapasztalat, amikor átéltük nagyon nagy hatással volt ránk, az egész embervoltunkat átjárta, s azt tapasztaltuk meg benne, hogy az egész emberségünkre, egész életünkre hatással lévő tapasztalat. Ez a tapasztalat azóta is meghatároz, és egy maghatározott cselekvésre ma is hat és a tapasztalat tartalma ma is érvényes, egyfajta vonatkozási pont.
• Ha feltártad az alaptapasztalatod, az Istenre vonatkozó csúcsélményedet, akkor nyugodtan ragaszkodhatsz ahhoz, hogy Isten olyan, mint ahogy a csúcsélményedben megmutatkozott, nem vagy rászorulva azokra a képére, amelyeket a kinyilatkoztatás adott neked. Nem, mintha nem lenne nagy kincs, hanem, mert a kinyilatkoztatás személyre szabottsága az te alaptapasztalatodban ott van. Ehhez viszont ragaszkodnunk kell.
• A kérdés nem az, hogy milyen torz istenképek vannak, vagy, hogy milyen torz a te istenképed, hanem, hogy mennyire ragaszkodsz a te istenképedhez. A kérdés az, hogy ott van a kincs nálad, és miért nem használod? Isten olyan, mint a mi csúcsélményben, így azt is jelenti, hogy mi is olyanok vagyunk, mint amilyennek ebben a csúcsélményben magunkat tapasztaljuk.
• Ha a tükörrel szembenézünk, nem a mi nézünk szembe magunkkal, hanem a tükör. A tükör pont úgy torzít, mint amilyen torzak mi vagyunk. Ha önértékelési problémáim vannak, akkor állandóan be kell melegítenem, tudatosítanom kell magamban, ki is vagyok én. Gyakorlat: gondolj vissza valakire, aki téged őszinte szívből szeret, találd meg a pillanatát, amikor valaki őszintén, feltétel nélkül szeret, és neki van igaza. Pont ez a valaki vagy te, akire ilyen önfeledt szeretettel lehet nézni. Így kezdd el a napod! Hosszabb távon: mindig azoknak van igazuk velünk kapcsolatban, akik szeretnek minket, azok látnak jól.
• Csúcsélménye mindenkinek van. Bármi lehet, ami a csúcsélményre, tapasztalatra vezethet. A természete spirituális és valami transzcendens élmény, ami ilyenkor jelentkezik.

A csúcsélmény:

1. A megismerésben a tárgyakat egészlegesen éljük meg: kapcsolataiktól, hasznosságuktól, célszerűségüktől, céljaiktól függetlenül. Rá tudunk nézni valakire és nem az jut eszünkbe, mi célunk van vele, mi hasznunk belőle, egyszerűen csak látjuk őt, amint van. Személyekre, tárgyakra is megélhetjük ezt.