A csúcsélmény 3.

2005.11.15.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

Abraham Maslow – A csúcsélmény (19 pont)

Ismétlés

Most végignézek rajtatok. Háhh! A csúcsélményekről beszélünk Maslow nyomán. Vettünk azt hiszem hetet, gyorsan elismétlem őket. Azért jutottunk el ide, mert kiindultunk egy modellből: tapasztalat – értelem – hit. A tapasztalásnak úgy tűnik, hogy van egy nagyon tanulságosan egységbe fogható világa, amikről így beszélhetünk, hogy csúcsélmény, vagy csúcstapasztalat. A tapasztalatainkból kiemelhetünk egy kisebb kört, és ezek a tapasztalatok, amelyeket úgy nevezünk el, hogy csúcsélmény, megfelelő, vagy meghatározható sajátosságokkal bírnak. Most megpróbáljuk összeszedni a csúcsélmény tapasztalatából kiemelhető specifikumokat, és aztán ezzel fogunk majd tudni továbbmenni. Hogyha a tapasztalatnak van egy ilyen megragadható, közös rétege, akkor ebből sok minden következik. (01:25)

1. Az első pont így szólt, a megismerésben a tárgyakat egészlegesen éljük meg. Már ebben a fajta megismerésben, ugye most már erről beszélek. Kapcsolatainktól, hasznosságuktól, célszerűségüktől, céljainktól függetlenül.

2. Az észlelés tárgya kizárólagos és teljes figyelemben részesül.

3. (Ugye milyen gyorsan haladunk?) Tőlünk, emberektől függetlennek éljük meg a tárgyakat.

4. Föltárul a tárgy belső gazdagsága az ismételt látás és tapasztalás által.

5. Nem az én, az ego szemszögéből látjuk a világot, a dolgokat, a tárgyakat.

6. Az ilyen tapasztalat önmagát érvényesíti. Önmagát igazoló pillanat, amely magában hordja saját belső értékeit.

7. Jellegzetesen más tér- és időélményünk van. (Ez volt az utolsó, és akkor jöjjön a 8.) (02:40)

8. A csúcsélmények pozitívak és kívánatosak.

Remélem, eljutunk 19-ig. Mmm? 19… és akkor folytatjuk, mert még utána van újabb tizenvalamennyi, de ott már más lesz a cím. Hmm, tehát 8. A csúcsélmények pozitívak és – talán mondhatjuk így is, hogy – kívánatosak. Akinek van ilyen tapasztalata, márpedig mindenkinek van ilyen tapasztalata, azt mondjuk, hogy ezek a csúcsélmények jók voltak nekünk. Itt Maslow mond egy fontosat. Az, hogy jók voltak nekünk ezek a tapasztalatok, nem azt jelenti, hogy nem éltünk át közben mondjuk egy szent rettenetet, hogy nem éltük át a magunk voltának töredékességét, vagy amit talán alázatnak is lehet hívni, hogy egy szent félelem nem volt meg bennünk. De bizony, ezek a csúcsélményekben is lehetnek. És mégis, ha visszagondolunk, azt mondjuk, hogy „Mégis csak jó volt. Nem volt ez rossz, bár volt bennem valami… – milyen sok féleképp érthetjük ezt a szót, hogy – lenyűgözöttség.” A nyűg szó azért benne van. Áhh! Jó dolog lenyűgözöttnek lenni, de azért nem t’om, egész életünkben lenyűgözöttnek lenni, nem biztos. Szóval hogy ebből a szempontból maga az élmény, amit átélünk, lehet kettős, de mégis pozitív és kívánatos. (04:25)

Ezek azok a tapasztalatok, amelyek hogyha, amelyeket ha átéltünk, akkor valahogy jól jövünk ki belőlük. Azt mondjuk, hogy „Bár lehet, hogy ez és ez is volt benne, de mégis úgy ahogy van, ez az egész nekem nagyon jó volt.” Hmm. Istenkapcsolatban, a szent élményhez kötődően, szent rettenet, az nagyon velejárója tud lenni. Az Isten nem csak barátom, hanem Uram és Istenem. Ha valaki mindig csak gagyizik az Istennel, az elég ciki, hogy ilyen paposan fejezzem ki magam. Tehát ha valaki Istent csak a barátjának tartja, hát én nem tudom, h-hm. (05:20)

Azt mondja, hogy ezekben az élményekben, minél feljebb jutunk, annál inkább nem ütközünk meg a dolgokon, nem ütközünk meg a másikon. Kierkegaardnak van egy zseniális mondása, A hit iskolája című művében azt mondja „A hittel szemben nem a kétely áll…” Hanem mi? Jaj, de jó! Most hagylak titeket, túdudú. Azt mondja Kierkegaard, „…a hittel szemben a botránkozás áll.” Hit és kétely elég jól megférnek egymással, sőt, a kétely előföltétele annak, hogy mélyebb hitre jussunk. A hittel szemben a botránkozás áll. Ezért kérdi Jézus, hogy „Ti is megbotránkoztok bennem? Ti is elhagytok engem?” Mert kételkedni szabad, de ha… Botránkozni is szabad, de ha az ember botránkozik, akkor kerül a másik oldalra. A csúcsélményekben nem botránkozunk, a csúcsélményekben nem undorodunk, hanem valahogy olyan magasságba jutunk – most nem akarok idealizálni semmit – hogy onnan nézve, ami egyébként a hétköznapi szempontunkból lehet undorító, botrányos, visszataszító, nem tudom én mi, az onnan nem az. (07:00)

A jóakarat, szánalom, irgalom, együttérzés az ami megjelenik azzal kapcsolatban is, amit lehet, hogy előtte, majd a csúcsélményről lejőve továbbra is visszataszítónak, erkölcstelennek, és rossznak fogunk tartani, de ott abban az élményben nem ilyen. Erre azt mondja Maslow, hogy a jó terápia alatt a segítő így kell, hogy működjön. Lehet, hogy erkölcsileg kifogásom van valamivel szemben, de ott, amikor ott ülök valakivel, akinek épp az a nehézsége, hogy van valami ilyesmije, ott nekem ezen a jó értelemben vett magaslaton kell, hogy álljak. Ezért, éppen emiatt a magaslat miatt lehet segíteni a másik embernek. (07:55)

Böjte Csaba és a serdülő fiú, aki megütötte az anyját

Mondok egy szép történetet. Böjte Csaba atyáról fog szólni. Emlékeztek, talán két évvel ezelőtt itt volt, beszélt nekünk fél órát. Ajj, de jó volt! Többet ért, mint az egész év. Tényleg, tényleg, menjetek el hozzá! Ahh! Szóval. Jött egy küldöttség, körbevitte ott a területen őket, és akkor néhány fiatallal találkoztak. Ott állt egy serdülő fiú. A küldöttségből, a látogatók közül valaki kérdezte. „Na és Csaba atya, ez a fiatalember meg miért van itt?” Erre Csaba atya a pillanatból kiindulva a következőt mondja. „Tudod, ez a fiú olyan szerencsétlenül ütötte meg az édesanyját, hogy az meghalt, és ezért kell itt lennie.” Ahh! Mit szóltok ehhez a mondathoz, ami valakiből így kijön? „Olyan szerencsétlenül ütötte meg az édesanyját, hogy az meghalt. Ezért kell itt lennie.” Pap, szerzetes, hát, ilyet! Legalább egy kicsit moralizálna, nem? Nem úgy kell? (09:25)

Azt mondja Maslow, hogy ilyenkor megjelennek a lét arcai, valamiképpen a lét értékeit éljük át, az élet – de mondjuk ezt inkább így – a lét értékeit és nagyszerűségét. Lehet, hogy valaki ebben az élményben hoz egy hosszú listát, amit direkt nem írtam le. Hogy van, akinek ilyenkor öröm tapasztalata van, a másik boldog lesz, a harmadik harmóniában van, a negyedik egy ilyen egység élményt él át. Az ötödik egyszerűen nagyon erősnek érzi magát, a hatodik kompetensnek. Azt mondja, hogy teljesen mindegy, hogy mit élünk át, ezek ugyanannak a létezésnek az arcai. Nem arról van szó, hogy vagy ez, vagy az, vagy amaz, hanem hogy egy valaminek a különböző arcait tapasztaljuk meg. (10:25)

Kutatás: jó, szép és igaz – egyszerre.

Akkor mond egy nagyon érdekes kutatást. Azt mondja, hogy akinek van fogékonysága az ilyen tapasztalatokra, majd pedig képes ezekben a tapasztalatokban élni és látni a világot, az ilyen embernek valahogy kezdenek összeállni azok az értékek, hogy jó, hogy igaz, hogy szép. Akkor kutatásokra hivatkozik, hogy az átlag ember számára, miközben a filozófusok azt mondják, hogy: „Ami igazán jó, az egyszerre igaz és szép. Ami igazán igaz, az egyszerre jó és szép. Ami valóban szép, annak jónak és igaznak kell lennie.” Ezt mondják a filozófusok, és nyomán a teológusok. (11:15)

Akkor a kutatás meg így szól. Az átlag emberben a jó, az igaz és a szép nem áll össze. Hogyha neurotikusokat vizsgálnak, a neurotikusoknál meg még kevésbé áll össze. Nincs ilyen tapasztalat, hogy ezek egyek volnának. A csúcsélményben azonban igen. Ugye, Franklhoz csatlakozva hozzátehetünk egy másik fogalmat. Jó, igaz, szép, az életnek értelmet adó, mmm, értelmes. Ez volt a 8. pont, a csúcsélmények pozitívok és kívánatosak. (11:55)

9. A csúcsélmények inkább egyetemesek, és kevésbé viszonylagosak.

Nem annyira kultúrába, történelembe, körülményekbe ágyazottak. Mintha az embertől, kortól, időtől, tértől független realitás-értékek lennének. Életem legnagyobb istenélményében, amikor azt tapasztaltam meg, hogy Istennel éppen eldöntjük, hogy pap legyek-e vagy nem, akkor mellékesen volt egy olyan tapasztalatom, hogy ebben az élményben Isten inkább van, mint én. Ha abban a pillanatban megkérdezték volna, hogy ki az, aki itt inkább van, akkor azt mondtam volna, hogy Isten. Hogy hiába én tapasztalok, Istennek a létezése sokkal valóságosabb, mint az enyém. Ezt én nem tudom jobban leírni nektek, csak ezt el tudom mondani, ilyen végtelenül esendő szavakkal. Valószínű úgy járunk ezzel, hogy akinek volt hasonló élménye, az tudja, hogy miről beszélek, akinek meg nem, annak semmit se jelent az, amit mondok, csak valamilyen elvont okoskodásnak tűnik. (13:25)

A másik. Mondjuk archaikus kultúráknak szobrai, alkotásai, vagy kultúráknak olyan művészi teljesítményei, amelyeket ha szemlélünk, akkor egyszer csak úgy kezdjük azt a dolgot tapasztalni, hogy valahogy értjük a kultúra nélkül is. Szól hozzánk anélkül, hogy tudnánk arról a kultúráról bármit. Hozok egy példát. Itt van a zoknimban. Most nagy bátran, végtelen bizalommal irántatok, körbe fogom adni. Nézegessétek! Tök mindegy, hogy melyik kultúrából van, de hogyha tudjátok egy picit ilyen szemmel nézni, mint ahogy a csúcsélményben lát az ember, akkor fogjátok tudni, hogy miről beszélek. Hol kezdjem? (Körbead egy szobrocskát – szerk.) De kérem vissza! Nem úgy van, hogy amikor befejeztük a Miatyánkot, akinél maradt, az az övé. Bestia, bestia, látlak, hogy zsezsegsz! (14:50)

Azt mondja Maslow, és hát nem kell ezt éppen tőle megtanulnunk, hogyha a misztikus tapasztalat leírásait összevetjük, megdöbbentően hasonlóak. Tök mindegy, hogy egy egyiptomi paptól maradt-e ránk, az ősegyházban egy egyházatya írta-e le, egy késő középkori női misztikustól van, vagy egy indián asszony írja le, hogy mit élt át. Hogy egyszerűen mindegy, a misztikus élmény az misztikus élmény, tehát valamiféle, mintha tőlünk független realitást tapasztalnánk meg. (15:35)

Aztán azt is mondja, hogy az alkotó pillanat is egészen hasonló egy tudósnál, egy művésznél, meg mondjuk a sportolónál. Akkor van még egy érdekes megjegyzése. Ezek a pillanatok egyszerre lehetnek relatívak, a másik embernek pedig egyetemesek. Lehet, hogy nekem az egyik pillanatban ugyanaz a tapasztalat relatív, majd egy másik helyzetben egyetemes. Az az élményem jut eszembe, négyen voltunk szobatársak a papnevelő intézetben, másodévben éppen. Egy olyan kis szobában laktunk, hogy tulajdonképpen ha mind a négyen bent voltunk, akkor valamit ki kellett vinni a szobából. Nagyszerű élmény volt így élni, tehát hogy mondjuk milyen egy szobában, négyen lakni. Hát ez a szoba, én nem tudom, mondjuk körülbelül akkora volt, mint ez a dobogó. Nagyon, nagyon, tehát mindenkinek befért az ágya, az íróasztal, meg a szék. Ennyi. Ja, hát voltak beépített szekrények. Nagyon jóban voltunk ott négy papnövendék. Esténként elkezdtünk beszélgetni, és ahogy beszélgettünk, hát az hatalmas élmény volt, igazi találkozások voltak. Ott lettünk életre szóló barátok. Volt köztünk egy, most képzeljétek, egy görögkatolikus. Ezek a görögök! A legihletettebb pillanatban képes volt fölállni, és bemenni a kápolnába imádkozni. Egyszerűen hülyét kaptunk tőle. Kérdeztük nem egyszer, nem kétszer, hogy „Hogy a csudába tudsz kimenni akkor, amikor itt nekünk hármunknak MI élményünk van? Semmi pénzért nem cserélnénk el ezt a pillanatot, te meg fölállsz és kimész. Hát fölfoghatatlan vagy.” Ez jutott róla eszembe, hogy lehet, hogy háromnak az a pillanat ilyen, a negyediknek nem. Lehet, hogy nekem egyszer ilyen, máskor meg nem. (17:55)

10. Ez a megismerés inkább befogadó, önátadó, szemlélő, átélő és passzív.

Ez a megismerés inkább befogadó, önátadó, szemlélő, átélő és passzív, mint nem. Nem tudatos, akaratlagos, megszervezett, megtervezett, megdolgozott sémák szerinti, mint ahogy általában megismerünk. Minden évben el szoktam mondani, mert olyan fontos. Ha az ember imádkozni akar, akkor koncentráltnak kell lennie. De nem feszült koncentrációra van szükség, mint a sportban, hanem ellazult koncentrációra, mint a meditációban. Egy imádság, amiben az ember nem koncentrált, az semmi, akkor szét vagyunk esve darabjainkra, abból semmi nem jön ki. Koncentráltnak kell lenni, de ellazultan. Ha valaki nem képes az imádság előtt erre az ellazult koncentráció állapotára eljutni, legalább valamennyire, akkor állandóan azt fogja mondani a szegény papnak, akinek már a könyökén jön ki: „Jaj, atya! Mindig elkalandozom az imádságban. Olyan szétszórt vagyok.” Jaj! Ezt tudnátok, hogy unom! Na jó. Mármost rájöttem, már annyira unom, hogy most például idén a fiatalokkal Óbudán leülök, már meg van tervezve, és megtanítom őket ellazultan koncentrálni. Mert nekem ne mondják egy életen keresztül, hogy „Jaj, annyira akartam imádkozni, de úgy elkalandozott a gondolatom.” Gmm-gmm-gmm! Hahh! (19:50)

Tényleg, tudjátok, néha nézzük a keletieket, és hozzájuk képest nem hogy ipari tanulók nem vagyunk, tehát… Katasztrófa, katasztrófa! Tehát hogy a templomainkban minden második héten a papok mondják, hogy „Imádkozzad meg, Józsi! Imádkozd meg! Imádkozz többet! Imádkozzál!” És közben fogalmunk sincs, hogy az emberek képesek-e az imádságnak egyáltalán az alap föltételeit megteremteni. Hahh! Végtelenül, mintha kiestünk volna az ima tapasztalatból. Hála Istennek, van néhány szőrzetes! Igen, őbennük lehet bízni. Néhány szőrzetes, akit bezártak egy ilyen monasztikus világba, aztán tudjátok, amikor már halálélménye volt, mert nem lehetett kijönni, akkor rájött, hogy „Most vagy beledöglök, vagy megtanulok úgy imádkozni, hogy az valami örömet is jelentsen.” Úgy ezért, a szőrzetesek megőriztek valamit a keresztény kultúrkincseinkből, hogy mit jelent imádkozni. Hát különben rohangászhatnánk keletre, nem? Szörnyű! Ezért a szőrzetesekre nagy szükség van, nagyon. (21:20)

Ilyenkor hagyjuk, hogy a tárgy önmaga lehessen. Mond egy gyönyörű szép gondolatot. Azt mondja. Kétféleképpen lehet hallgatni. Lehet agresszív módon hallgatni, és elfogadóan hallgatni. A legtöbb ember agresszíven hallgat, állandóan a saját sémáink szerint hallgatunk. Mikor beszél hozzánk a másik, állandóan arra gondolunk, hogy képes vagyok-e a saját előföltevéseim, rendszerem és modelljeim alapján téged kategorizálni? Ez az agresszív hallgatás. Mikor, miközben hallgatlak, be akarlak téged kényszeríteni ide, valahova, amit már én ismerek. (22:10)

Mond egy hihetetlenül szép, kritikus mondatot a munkatársaira, terapeutákra, analitikusokra, és a többire. Azt mondja. „Egy analitikus 60 éven keresztül képes ugyanazt a hibát elkövetni. Tudjátok, minek hívja ezt? Klinikai tapasztalatnak.” Amikor a működése elején megtanult egy sémát, és 60 éven keresztül mikor hallgat, ennek a sémának valamelyik rétegébe gyömöszöl téged bele, és semmi fejlődés, csak gyömöszölés. (22:55)

Akkor itt egy félelmetes gondolat jutott eszembe: túl sok lélektani irodalmat olvastok. Én nem, de ti igen. Az jutott eszembe, mert volt egy-két ilyen élményem, hogy azokat a dolgokat, amelyeket egyszerűen csak megélhetnénk, átélhetnénk, sőt az lenne a jó, hogyha azokat megélnénk, azokat is képesek vagyunk feladattá tenni magunk számára. Láttam olyan haldoklót, aki miután töviről hegyire ismerte a haldoklás fázisait, meg akarta csinálni a maga halálát. Értitek! Szörnyű! A lélektani irodalom ugyanazzal fenyeget, mint a teológiai irodalom, hogy túlzottan is tudjuk, hogy milyennek kéne lenni, s teljesen elidegenedünk saját magunktól. Amilyen kritikusak vagyunk a papokkal, hogy állandóan meg akarják mondani nekünk, hogy milyenek legyünk, ugyanez történik a lélektannal. Olvasunk egy csomó rendszert, fejlődés, folyamat, fázisok, tididí, és utána belekényszerítjük magunkat ezekbe a sémákba. Hmm. (24:25)

11. Érzelmi reakcióink az önátadásból fakadóan a csodálat, a tisztelet, az alázat.

Érzelmi reakcióink az önátadásból fakadóan, ami ilyenkor egy jellemző, a csodálat, a tisztelet, az alázat, valami ilyesmi. Itt nagyon érdekes dolgokat mond. Azt mondja például, hogy ehhez a csodálathoz, tisztelethez, lenyűgözöttséghez gyakran társul egy olyan élmény, hogy „Ez nekem túl sok. Ezt nem bírom elviselni. Fantasztikus, de elég! Egyszerűen szétfeszít engem.” Ezért ezek az élmények adott esetben közel lehetnek a fájdalomhoz. Egyszerre eksztatikusak, és egyszerre valahogy fájnak is. Sokan azt mondják az ilyen élményben, hogy „Na így szeretnék meghalni.” Tehát mintha a halálhoz lenne valami köze, vagy hogy ebben a tapasztalatban érdemes volna meghalni, vagy most érdemes volna meghalni. (25:45)

Szeress Mexikóban – film

Melyik az a film? Assz’em a Jeremy Irons játszotta a férfi főszerepet. Az egész film, művészfilm, két és fél órán keresztül Jeremy Irons szerelmes. Ez egy kicsit uncsi, nem? De… két és fél órán keresztül beteljesületlenül szerelmes. Ülsz, és ilyen beteljesületlen… s a filmnek a legvége, azért, mert mégis csak kifizetted azt a két és fél óra beteljesületlenséget, s a film végén 2 óra 28 percnél végre, de addig letelt az élete… Melyik film ez? 20 évesen kezdődik, és akkor 60 évesen egymáséi lesznek. Melyik ez a film? Nem igaz, hogy nem láttátok! Én kétszer is megnéztem. Igen, valami miatt a beteljesületlen szerelem valahogy megszólított engem. Szóval néztem, Jeremy Irons-szal annyira tudtam együttérezni. És akkor mi történik? 2 óra 28 percnél, csúcsélmény, eksztázis, egyesülés, minden… és meghal. Melyik ez a film? Nem igaz, hogy nem láttátok! Akkor nem a Jeremy Irons, hanem Robert Redford, vagy mit tudom én. Nem érthetek mindenhez. De biztos, hogy egy férfi meg egy nő. Miért, hát a nélkül is lehetne, de ebben biztos vagyok. Valami ilyen, ilyen latin kutúrkör. Szeress Mexikóban. Na, na? Ugye, hogy igazat mondok? Sok minden történik, én csak a beteljesületlenséget láttam két és fél óráig. Na mindegy. Lehet, hogy én ilyen, Márta, én ilyen primitíven álltam hozzá, tehát… olyan vagyok, tényleg olyan vagyok, akiknek a hollywood-i filmeket el lehet adni. (28:05)

Tényleg, az elején látok egy férfit, egy nőt, ezek szerelmesek, és én végig… Azért veszek mindig négy liter kukoricát. „Gyerünk már!” Na, Szeress… Jeremy Irons? Nem. Hanem? „Nem tudom, valamilyen mexikói színész.” Mexikói színész, tök ismeretlen mexikói színész. Ezért, legközelebb behozom, és ezt fogjuk megnézni. Szóval. Tudjátok, én ott ültem, elfogyott az összes pattogatott kukorica, megittam a normál menühöz tartozó 7 deci Coca-Colámat, már elkezdtem éhezni, 2 óra 28 perckor, értitek, hogy legalább őnekik sikerült, valami ilyen élményem van. „Jó, nem baj, de legalább nektek jó.” És erre meghal, és puff, már jön is a címlista. Tírirí, vagy mi ez… Jeremy Irons, Robert Redford… Tök ismeretlen mexikói film. Engem meg… padlóra küldött? Na, és így jövök ki a moziból, és… Hát meghalt. Először próbáltam a realitásba kapaszkodni. Tehát azt mondom magamnak, hogy „Ilyen nincs! Ne már! Legalább még… legalább megházasodtak volna! De nem, megdöglik ott, a csúcson. Hát, hogy én ezt a Jeremy Irons-t hogy utáltam! Ezt a pszeudo Jeremy Ironst. (30:05)

Na, és aztán, én egyszerűen ezzel az élménnyel nem tudtam mit kezdeni. Hát ti tudnátok? Szerintem ti sem, ha már megdöglötök, akkor már azért nem tudunk vele mit kezdeni. S akkor mondtam egymás után a barátaimnak. „Láttátok ezt a filmet? Nem bírom elfelejteni a címét: Szeress Mexikóban. Most mondjátok meg, mit szóltok?” És akkor, az összes nő… Utállak titeket! Az összes nő azt mondja: „Gyönyörű volt!” Hát ez, mikor meghalt ez a Jeremy Irons…” Hát tudjátok, elegem van belőletek! Ti értettétek, de én nem. S akkor teltek az évek. Mert a filmet ’78-ban (1992-ben készült – szerk.) vetítették először. Beletelt 10 évbe, míg fölfogtam, hogy van ebben valami. És hát ez miről is szól. Na, jól van, Feri, már mit csinálsz itt? Nadrág jól áll? A… (Szeress Mexikóban – https://hu.wikipedia.org/wiki/Szeress_Mexik%C3%B3ban_(film) – szerk.) (31:25)

Ezután már képes voltam mit kezdeni azzal, amikor először hallottam azt, hogy az orgazmus után nagyon sok nő zokogni kezd. Ahh! Akkor most már értem. Hogy valami egyszerre lenyűgöző, gyönyörű és csodálatos, de valahogy sok, és elég, és nem bírom ki, de akarom. Hehh. (32:00)

„Te Feri, nem gondoltad azt, hogy népművelő legyél?”

Eszembe jutott… Tényleg, hol van a művészi alkotásom? Tegye föl már valaki, akinél van! Hol? Nálad van? Jó. Jó. Nem lett nagyon koszos a piszkos kezetektől? Na jó. Szóval. Eszembe jutott… Most próbálok visszaemlékezni, hogy mi jutott eszembe. 16 éves voltam, kicsit már elmúltam, tehát elég komoly, komoly 16 éves, lehettem 17. Akkor, természetesen halálosan szerelmes voltam. Beteljesült szerelem volt, és akkor én mondom ennek a lánynak, hogy „Te…!” S akkor ilyen szerelmesen mondom, hogy milyennek látom őt. Erre a következőt mondja nekem. „Feri, azonnal hagyd abba! – Miért, valami hülyeséget mondtam? – Nem. Tudod te, mit beszélsz? – Nem, nem, most így rákérdezel, nem biztos, hogy tudom. 17 évesen nem muszáj mindent tudni, hogy miről beszélek, csak úgy mondom, mondom.” Erre azt mondja ez a lány. „Te Feri, hát minden nő ezt akarja hallgatni, amiket te itt mondasz. Hát most azonnal hagyd abba, mert még tovább folytatod, megőrülök ettől. Hogy sok, sok, hagyd már abba!” (33:40)

Ezt a szülei is így gondolták. Ugyanis, úgy volt ez, hogy több testvér volt, és őneki jutott a spejz. Tényleg így volt, nagy volt a spejz, és ezért kipakolták, és hogy legyen az én kedvesemnek külön szobája, ő lakot a spájzban. Tényleg így volt, így volt, na, így volt. Miért, tinektek öt gyerekszobátok volt? Na! Ülök ott a spájzban, ami akkor már nem spájz volt, de hát csak a konyhából lehetett megközelíteni, és a spájz, spejz, spujz, nem tudom. Tessék? Éléskamra, éléskamra… magyarul, magyarul. Az éléskamrának a fala az a szülők szobájával volt határos, és hát én 17 évesen mit tudtam, hogy mit beszélek, de beszéltem folyamatosan. Tehát egy-egy találkozásunk úgy zajlott le, hogy én egy órát beszéltem, akkor vacsoráztunk, és… nem tudom. Szóval… Tehát, ahogy így órák hosszat beszéltem, egyszer csak vasárnap, meg vagyok hívva ebédelni. Ott ücsörgünk, és azt mondja nagyon kedvesen ennek a kedves lánynak az anyukája. „Te Feri, nem gondoltad azt, hogy népművelő legyél?” Te meg nem gondolod azt, hogy genyó vagy? De ezt nem mertem mondani, mert 17 éves voltam, és talpig elvörösödtem. (35:35)

Na, tehát itt megpróbáltam leírni, testközelbe hozni nektek, hogy mit jelent, hogy csodálatos, fantasztikus, de közben túl soknak is tűnik. (35:50)

12. Egység, és egészlegesség élményünk van.

Itt két dolog is történhet. Erre már tettem utalásokat. Az egyik, hogy azt éljük meg, hogy egy részletben ott van az egész. Vagy pedig, hogy mindent, ami eddig részeknek tűnt, azt egyszer csak egységben éljük meg. Mind a kettőről szó van, vagy szó lehet. Ez lehet a felelősségérzet alaptapasztalata. Ha mindenhez közöm van, és minden valamivel valamiképpen összefügg, akkor valahogy nem semleges semmihez sem a viszonyom. Ez tehát egy jó értelemben vett felelős létezésnek lehet a felnőtt tapasztalata. (36:50)

Teréz anyának a mondását biztos sokat hallottátok. Mikor kérdezték „Hogy tudnak ennyi embernek segíteni?” Azt mondta „Mindig csak egy embernek segítünk.” Mmmm. Mmmm. Erről eszemben jutott egy másik mondása Teréz anyának. Ezt nagyon ajánlom nektek, főleg akik ilyen kényszeres segítők vagytok, állandóan jót akartok tenni. Aztán mikor az egyik újságíró tetemre hívta őt, azt kérdezte tőle „És hát mondja kedves szent anya! Hát úgy hallom, hogy maguk a rendben hat napot dolgoznak csak, és a hetediken pihennek. És akkor mi van a szegényekkel?” Úgy ez ilyen jó, jó, riporter. Mennyit gondolkodhatott ezen, nem? Jól bekérdezek Teréz anyának. Nagy élmény. Na, és akkor megkérdezte, és erre Teréz anya kapásból a következő választ mondja. „Azok a szegények nem a mi szegényeink.” Pöpec válasz. (38:05)

Tehát a felelősségnek az alaptapasztalata, de a felelősségnek is vannak reális határai. Aztán egy női szerzetes, szőrzetes, de a női rendeket ne hívjuk szőrzetes rendeknek, mégis csak, legyen bennünk egy tisztelet. Tehát őket nevezzük szerzetes rendnek. Egy női szerzetesrendnek a mottója az, de fogalmam sincs melyik, talán egy protestáns testvérünk tudja. „Egy ember többet ér, mint az egész emberiség.” Ahh, szép, szép! (38:50)

13. A konkrétság, személyesség, egyediség nem oldódik föl az egyetemességben.

Ebben a tapasztalatban a konkrétság, személyesség, egyediség nem oldódik föl az egyetemességben, az absztrakcióban. Az elvonatkoztatás és az absztrakció fontos ahhoz, hogy a hétköznapi tapasztalatunkat képesek legyünk értelmezni. A megismerésnek az egyik alapja, hogy képesek vagyunk elvonatkoztatni a konkrétból, és absztrakciót végzünk, általánosítunk, elvonatkoztatunk, emiatt tudunk összehasonlítani, és a többi. Ebben a tapasztalatban azonban nem ez történik. Megmarad a tapasztalt tárgy egyedinek, egyszerinek, megismételhetetlennek. Maga az élmény is megmarad ilyennek. Annyira, hogy még annak sem engedelmeskedik, hogy az egyetemes nyelv kifejezéseivel leírható legyen. Hiszen már az, hogy egy nyelv segítségével megpróbálunk valamit leírni, az már a dolgot megszünteti a mega egyediségében és megismételhetetlenségében. Ezért van az, hogy ezeket a tapasztalatokat igazából nem lehet leírni, nem lehet elmondani és kifejezni, csak valamit lehet róluk mondani. (40:25)

Viszont, mondjuk egy-egy ilyen tapasztalat vagy élmény, egy mozdulatban megmutatható. Nyilván itt a pszichodramatikus tapasztalataim előjönnek. A szavak nem mindig fejezik ki, vagy képesek kifejezni azt, amit egy-egy mozdulat, vagy testtartás képes kifejezni. Ezért lehet nagyon-nagyon sokat mondó az, ha nem tudod megmondani magadnak, hogy mit élsz át, akkor vedd föl azt a testtartást, amit átélsz. Maradj meg abban a testtartásban, és a tested meg fogja mondani, hogy mi van veled. Ha nem tudod, nagyon sokaknak az érzelmi intelligenciája gyönge, nem tudjuk. „Mit érzel? – Az történt velem, hogy… Azt gondolom, hogy… – De mit érzel? – Azt látom, hogy… – Jó, de mit érzel?” Érzések: öröm, harag, félelem, szomorúság. Az érzéseinket is olyan nehezen mondjuk meg. Főleg, hogyha azok összetettek. Jó tanácsom, ha vissza akarsz jönni a saját testedbe, vedd föl azt a testtartást, amit éppen most átélsz. Ahogy a testtartást fölveszed, egyszer csak rá fogsz jönni, hogy mit élsz át. Hogy mi az, ami pontosan benned van. Ez egy nagyon egyszerű gyakorlat, és nagyon nagy hasznunkra lehet, nagyon. Annyira elidegenedtünk a saját testünktől, hogy az talán mondhatom, hogy szörnyű, szörnyű, ahh. (42:25)

Eros – film

Egy ilyen pillanatot, egy mozdulatot szeretnék nektek ide hozni. Megnéztem az Eros című filmet. (http://port.hu/adatlap/film/tv/eros-eros/movie-71397 – szerk.) Három rendező, három nem tudom én mije, filmetűdje. Na, kisfilmje. A harmadik, assz’em egy japán, vagy kínai, taiwani, mindegy, valami ilyesmi rendező, az a legjobb. Egy prostituáltról szól, és egy szabólegényről, mint a mesében. Az, tényleg… Nem olvastok cigány meséket? Hát… megjelent a Kultúrák meséi, biztos ismeritek, ilyen nagyon egyszerű papírkötésben, egyáltalán nem lehet kapni, mert tök jó. Nekem van több mint tíz. 5 évvel, 6 évvel ezelőtt, 5 évvel ezelőtt az egyik kötetből, a Bátyai mesékből mondtam nektek sokat. Emlékeztek? Ú, de szemét vagyok! Na! Szóval. Van annak egy olyan kötete, Cigány mesék. Alul, pici betűkkel, 18 éven felülieknek. Az összes többit lehet olvasni, azt bezzeg nem. Tehát vannak mesék felnőtteknek, tehát igenis mondhatom azt, hogy a prostituált meg a szabólegény. (44:00)

A szabólegény, nem tudom, mi a pontos kifejezés, mondjuk így, szerelmes lesz a prostituáltba. A prostituált nem lesz szerelmes a szabólegénybe. Ez az alaphelyzet. A prostituált prostituáltként él, a szabólegény szabólegényként él. Ez most kezd ilyen Holló színház… élményem lenni. Feri! De tényleg, még két mondat, és teljesen benne vagyok, már a Holló színházban. Szóval átélni, jó, jó, tehát szerepet váltok. Szóval. A kettejük között a kapcsolat az, hogy a prostituált megkéri a szabólegényt, hogy a szabólegény legyen szíves szabni a prostituáltnak szép ruhákat. Ezért a prostituáltnak a szerelmét ezekbe a gyönyörű ruhákba szabja bele, és mindig elviszi a prostituáltnak. Telnek-múlnak az évek. Végül, a prostituált beteg lesz, halálos beteg. Mindenki elhagyja őt, egyetlen egy valaki fizeti az ételét, a szállását, mindent, ez a szabólegény, nincs már senkije. Az utolsó jelenetben a szabólegény fölmegy ehhez a prostituálthoz, és minden vágya az, hogy végre egymáséi legyenek. A prostituált először azt mondja, hogy „Nem! Nem lehet! Beteg vagyok… meg fogsz halni. Én is meg fogok halni. Nem akarom! Beteg leszek.” De a férfi azt gondolja, hogy ez az a pillanat, amikor mindegy, hogy talán ezért a pillanatért élt. (45:55)

És most jön a mozdulat. A prostituált, ahogy jön a férfi, és szájon akarja őt csókolni, a kezét ide teszi a szája elé, és a szabólegény a kezét tudja csak megcsókolni. Ez a pillanat, a kéz, ahogy odamegy, és a prostituált a szája elé teszi, és úgy csókolják meg egymást. Ebben a mozdulatban az egész film benne van, ebben az egyetlen pillanatban. Hogy igen, és nem. Hogy akarom, de nem lehet. Szeretlek, és szeretlek, és a szeretlek azt jelenti, akarom, és a szeretlek azt jelenti, nem akarom. Hogy lehet, és nem lehet. Ez az egész ebben az egy mozdulatban ott van. Nézzétek meg! Ezt azért mondtam el, mert néha egy mozdulat sokkal többet kifejez, mint az összes kép, az összes szó. Hmm. (47:00)

A talentumokról szóló példabeszéd. (Mt 25,14-30)

Nem szűnik meg tehát ezekben az élményekben a személyesség és az egyediség. Hát, most vasárnap azt a példabeszédet olvastuk, katolikuséknál, hogy van az Úr, és az Úr ad valakinek öt talentumot, két talentumot, három talentum… Az a másik, mert van neki paralellje. Tehát, öt, kettő, egy. Jahh, jól van, kivágtam magam. Ugye a klasszikus, hagyományos értelmezés alapján az Úr, az az Isten, ő ad talentumokat, tehetséget. S akkor ebből az következik, hogy az Úr adta talentumokat kamatoztatjuk, plöm-plöm-plöm. Na most. Ez a birodalmi nézőpontja ennek a példabeszédnek. De annyira megtanultuk, hogy ezt a példabeszédet innen lehet csak látni, mert hogy arra szoktunk gondolni, hogy az Úr az Isten. Nincs benne, de mi annyira ezt szoktuk gondolni, hogy képtelenek vagyunk másképpen értelmezni. (48:25)

Elnézést azoktól, akik vasárnap ott voltak a templomban, ahol én misézek! De, abban a példabeszédben szerepel egy szó erről az Úrról. Ez a szó pedig így hangzik: kegyetlen. Kegyetlen. Azt mondja „Olyan úr vagyok, ott is aratok, ahol nem vetettem, ott is gyűjtök, ahol nem szórtam szét.” Megkérdeztem a gyerekeket. Háháá! Reggeli mise. A gyerekekben még lehet bízni. Kérdezem tőlük. „Mondjátok, gyerekek! Mit gondoltok erről az úrról? Kiféle, miféle ez?” Rögtön azt mondják „Ez egy igazságtalan! Ez kihasználja a szegény szolgákat.” Hahh! Még nincsenek megfertőzve a birodalmi értelmezéssel. (49:20)

Az egyik nagyon kedves hitoktató kísérletet tett. Elvitte ezt a példabeszédet a gyerekei közé, és megkérdezte tőlük egy fölsőbb osztályban. „Mondjátok gyerekek, ki ez az úr? – Jézus. – Mondjátok gyerekek, hol olvastátok ezt? – De hát Jézus. Jézus, mert Jézus… ő Úr, meg szolgák. Jézus, meg mi. – Hol olvastátok? – Hát Jézus… Jézuuuus!” Igen, igen, a példabeszéd azzal kezdődik, hogy „Jézus ezt a példabeszédet mondta.” Tehát, van benne valami. A… na, szóval amikor végre nem a klisék, meg nem t’om mi alapján látunk valamit, hanem a maga egyediségében. (50:30)

Jaj, volna egy kérdésem felétek. Szerintetek ki az Egyház feje? Miért? Nem kell mindent tudnom. Ez most ez ilyen, a közönséget kérdeztem. Miért, nem lehet? Segítséget kértem. Oké. Ne… „Tudod te!” Telefonáljak? Látom, teljesen… Pap barátomat fölhívom. Még, még… felezést kérek! De mi között? Na jó, szóval. Meg ne mondjátok, hogy mire gondoltatok. Most adom nektek az ellenőrzést. Hmm. Jaj, nem, nem… szóval. Az egyház feje nem a pápa. Oké? Jó, jó, nem a pápa. Ezt azért mondtam el, egy kedves apáca ismerősömmel beszélgetek, és a következőt mondja. „Te Feri, én ettől és ettől, mondhatom is, Békés Gellért atyától, olyan sokat kaptam. Ő tanított meg engem arra, hogy az egyház feje nem a pápa, hanem Jézus.” Ó, de nagyszerű! Óhh! (52:30)

XXIII. János pápa a Szentlélek kórházban

Jaj, mondok egy történetet! Ez nem igaz! Olyan lassan megy az idő! Ma egy kicsit unalmasak vagytok. Ez lehet, hogy projekció? Nna, a történet. Boldog emlékezetű XXIII. János pápa, aki a XX. század legdögösebb pápája volt. Akármilyen dögös is volt, megbetegedett. Ez jó, egy hangban mi minden lehet benne. Na, tehát. A pápa úr megbetegedett, és egyik nap a másik után telt, azt’ nem gyógyult meg magától. Akkor a környezete azt mondta. „Kedves pápa úr! Ennek fele se tréfa. El kell menni a kórházba.” Ezért, miután a Vatikánban van kórház, a Szentlélek kórház, ezért… Hát mégis csak, adjunk magunkra, nem? Most értitek, van Szent Margit kórház, Szent Erzsébet kórház, Szent János kórház, a Vatikánban minimum Szentlélek kórház. Mégis csak, azért a hierarchia ebben is nyilatkozzon meg. (54:00)

Tehát, Vatikán város, Szentlélek kórház. S akkor, a mi kedves pápánk, a világ plébánosa, ahogy hívták, fekszik az ágyikójában, és beteg. És, ezt a kórházat, naná, hogy egy apácarend tartja fönn, és ők a nővérek, többféle értelemben is. Na, és akkor, hát ha a pápa, ha a pápa fekszik az egyik ágyon, akkor nem egy valamelyik nővér megy, hanem. Odaállt a nővér, idős volt, és bemutatkozott. „X.Y. vagyok, a Szentlélek főnöknője.” Nna, már idáig is jó, de az ágyon feküdt valaki, aki nem volt annyira beteg, hogy ezt ne állja meg szó nélkül. Azt mondja erre XXIII. János „Hát ehhez gratulálok. Én csak Krisztus földi helytartója vagyok.” (55:30)

14. A kettősségek, konfliktusok feloldódnak ebben a tapasztalatban, vagy pedig föléjük tudunk emelkedni.

Megmaradhatnak az ellentétek, de nem zavarnak minket. Megmaradhat a konfliktus, és nem éljük át konfliktusnak. Érezzük, hogy egymásnak feszülnek dolgok, és mégsem zavaró. Az ellentmondásosságban egynek látunk, tartunk valamit, dolgokat, embereket. (56:10)

Családterápia – Milánói módszer

Egyetlen példa csak ehhez. a családterápiában van a milánói módszer. Amikor tanultam a milánói módszert, akkor elmondta nekem az, aki tanította a milánói módszert, hogy amikor a milánói módszer alakult kifelé, akkor ugye még a ’60-as évek eleje, ’50-es évek vége, a milánói módszer születése. Akkor jöttek a családok, és akkor kérdezték a családot, hogy „Kedves András, mit nem szeretsz a Mártában?” („Sokat.”) András: „Márta mindig horgol.” „Kedves Márta, mit nem szeretsz az Andrásban? – Az András mindig pötyögtet a kis kalkulátorával.” Na és akkor, a terápia úgy kezdődött, hogy megpróbálták rávenni Andrást, hogy ne pötyögtessen már annyit(!). Mártát meg rá próbálták venni, hogy „Ne horgolj már annyit!” Nagyon fontosnak tartom, hogy egy ilyen alkalommal a bizalom légköre el tudjon mélyülni, semmi félelem ne legyen. Szóval. (57:35)

Rájöttek valamire. Mégpedig arra, hogy azok a dolgok, amiket a házastársak egymással kapcsolatban a legelviselhetetlenebbnek tartottak, ezek a dolgok a gyökerüknél éppen ugyanazon emberek legnagyobb erényeivel voltak összefüggésben. Mondom a nagyon egyszerű példákat. Megkérdezünk mondjuk benneteket, fiatalok vagytok, megkérdezlek. „Mit szerettek legjobban anyukátokban? – Jaj… hát az én anyukám egy talpig anya. Egy… főz, mos, takarít, mindig otthon volt, segített a gyerekek… nem volt az a probléma, amivel nem lehetett hozzá menni. Éjszaka fölkelt, szoptatott, etetett, pelenkázott. Akkor is már, mikor nem kakáltam be, de jött…” Na jó, tényleg, hát ez már sok is a jóból. „És mi az, amit nem szeretsz az anyukádban? – Hát, hogy semmi nőiesség nincs benne, konyhaszaga van. Nem valósította meg önmagát, semmi más nem érdekli, csak mi…” A férfiaknál. „Mit szeretsz az apukádban? – Hogy kreatív, hogy zseniális, hogy nagyon nagyra vitte, meg, megvalósította magát. Tényleg, hozzá minden problémával lehetett menni, és mindig tudott valami ajj, de tutit mondani. – És mi az, amit nem szerettél az apukádban? – Hát hogy nem volt otthon.” (59:15)

Amikor a milánói módszer alakult kifelé, akkor rájöttek arra, hogy megpróbálhatjuk megváltoztatni a rossz dolgokat, egy csomó érték is elveszik vele. Hmm, úgyhogy ez nem jön be. Mert a gyökerében általában ugyanarról van szó. A kettősségekkel kapcsolatban mondtam, hogy mikor egy kettősség már nem zavaró, hanem elfogadható, és azt látom, hogy egy személyben ez egy, és a személlyel tudok valamit kezdeni. (59:55)

Hú, hol vannak a lapjaim? De kár, hogy nem láttátok! Az élén állt a papír, az ötpontos dobás, mert a hosszabbik éle volt. Akkor lenne tíz pont, ha a kisebbik élére állt volna. Miért? Nem játszottatok ilyet? Ne már! Muszáj. Gyufaskatulyát kell pöckölni, nagyon jó játék. Gyufaskatulya, félig lelóg, félig fönn van. Pkk, pöckölöd. Ha a klasszikus gyufaskatulyával játszunk, az egyik felén van valami reklám, a másik fele meg olyan lilás. A lilás fele 1 pont, a színes fele 3 pont, ha a hosszabbik élére esik 5 pont, a rövidebb éle 10 pont. 50-ig megyünk. De én kezdek. Jó, hát ezt már nagyon elmondtam. (61:00)

15. Önmagunkat felülmúlóvá válunk.

Most azért egy picit, már hogy gondoljak a jövőmre is. Hol jár a szobrom? Ahh, egész jó. Na, siessetek, mert a következőre nem hozom el. 15. Ilyenkor, ebben a tapasztalatban önmagunkat felülmúlóvá válunk. Képesek vagyunk a szeretetre, elfogadásra, részvétre, együttérzésre, derűre, örömre. Maslow azt mondja, istenszerűek leszünk, kis i-vel. Ezt nem szívesen használom. Önmagunkat képesek vagyunk felülmúlni. Hahh! Elmondom egy élményem. Ilyet nem szoktam, és akkor azért… (62:05)

Feri élménye – Vajon, Isten elfogad-e engem az ítélet pillanatában?

Tegnap temettem. Szoktam, szoktam, heti többször. Szeretek temetni. Ahogy állok a ravatalozóban, és beszélek, egyszer csak eszembe jutott valami, beszéd közben. Arról beszéltem, hogy Isten elfogadja az embert. Hogy az Isten olyan Isten, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Abban a pillanatban eszembe jutott egy kérdés. Vajon, Isten elfogad-e engem az ítélet pillanatában? Isten feltétel nélkül elfogad-e engem az ítélet pillanatában? Mit szóltok? Ez a kérdés jutott eszembe az óbudai ravatalozóban tegnap. Ez annyira elkezdett foglalkoztatni, hogy gyorsan befejeztem a beszédet, és nagyon lassan mentem ki a sírhoz. „Rá kell jönnöm, míg odaérek.” És… nagyon fontos, hogy bizonyos dolgoknál szabjunk időt magunknak, mert különben sosem jutunk a végére. (63:20)

A következő jutott eszembe. Isten az ítélet pillanatában ugyanúgy föltétel nélkül elfogad minket, mint egész életünk során. Azonban az ítélet pillanatában az ő föltétel nélküli elfogadása az utolsó lehetőségünk arra, hogy magunkat föltétel nélkül elfogadjuk. Ami az ítélet pillanatában azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk az összes bűnünkkel együtt látni magunkat, és ebből dolgok következnek, ott, az ítélet pillanatában. Mit szóltok? Jó, nem? Annyira élvezem, hogy ezt elmondhattam nektek. Amit most mondtam, teológiai hipotézis, tehát Szent Péternél ne hivatkozzatok rám. Mosom kezeim. Teológiai hipotézis, de nekem nagyon bejön. Nincs ellentétben az egyház tanításával, ezért hiszem. (64:45)

Az elfogadás nem jár követelményekkel, hanem következményekkel.

Akkor eszembe jutott egy másik mondat. Szerintem ez egy nagyon jó mondat. Olyan büszke vagyok rá. Annyira simi-simi. Ebből a következő mondat kristályosodott ki számomra. A föltétel nélküli… Nem. Már hogy értitek, kikristályosodott egy mondat… Ez az. Hát még csak ma jöttem rá. Az elfogadás nem jár követelményekkel, hanem következményekkel. Ahh! Egy föltétel nélküli elfogadásban nem támasztok követelményeket feléd, de éppen a feltétel nélküli elfogadásnak nagyon komoly következményei vannak, rád nézve. Mert a föltétel nélküli elfogadás az hat rád. Egyszer csak elkezd téged alakítani és formálni, és ebben a találkozásban te meg vagy szólítva. Föltétel nélküli elfogadottsággal meg vagy szólítva. Valamiképpen felelőssé tesz a föltétel nélküli elfogadás is. Nem azért, mert követelményt állít, hanem mert következményei vannak. Jó, nem? Ú, nekem ez nagyon bejön. Ahh! Mhh. (66:40)

Ezekben a pillanatokban elfogadhatóvá válik az, ami addig elfogadhatatlan volt. Ilyen csúcstapasztalatokban a legnagyobb szenvedés is elfogadhatóvá válik. Természeti katasztrófák, elfogadhatóvá válnak. Olyasmi, amiről azt mondtuk, hogy elviselhetetlen, egyszer csak elfogadható lesz. Azért, mert nem gondoljuk többé azt, hogy egy árvíz ellenünk szól. Hogy egy betegség direkt ki akar velünk tolni. Hogy a halál egy személyes pech. Hanem egyszer csak átélünk valamit úgy, hogy van. Hogy ez az árvíz van, hogy a halálom van, hogy az összes töredékességem van. Ez az a tapasztalat, hogy el tudom fogadni, és a legtöbb, amit róla tudok mondani, hogy VAN. (68:05)

Egy gyönyörű történetet hallottam, hogy milyen az, amikor valaki nem fogad el valamit, ami van – érthető és emberi – és hogyan sejt meg valamit abból, hogy ez egyszerűen csak van. Egy kedves ismerősömnek van egy bátyja, ketten vannak testvérek. Meghalt az apukájuk. Az apukájuk történetesen az egyikük esküvője előtt néhány héttel halt meg, és ott maradt az anya, aki hívő volt. Sírás között, könnyek között, fölháborodva, haraggal, számonkéréssel, a gyásznak minden teljesen érthető érzésével az egyik testvér rátámadt erre az anyára, és azt mondja. „Na, na, ha te hiszel Istenben, mondd meg akkor, hogy ez, ez miért így volt, és miért most, és miért?” Erre az asszony egyszerűen csak így hallgatott még egy picit, és a következő mondatot mondta. „Tudod, Isten meglátogatott minket.” És nem mondott semmi többet. Ez a valaki, aki tele volt haraggal, indulattal, számonkéréssel, csalódással, mindennel, ahh… Hmm. (69:50)

16. Nem a hasonlóságon alapuló, nem osztályozó, hanem egyedi és egyetlen.

Az efféle észlelés és tapasztalás nem a hasonlóságon alapuló, nem osztályozó, hanem egyedi és egyetlen. Hát, ezt eléggé elmondtam már, egy külön pontban is leírja. Egy valamit csak ehhez. Nagyon szeretem a mi keresztény teológiánkat abból a szempontból, hogy hihetetlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy a személy a halál után nem szűnik meg személynek lenni. Hogy az ember egyedisége a halálon túl is van. Ehhez a keresztény teológia foggal-körömmel ragaszkodik. Nyilván Krisztus halálból való föltámadására vonatkoztatva, nem szűnünk meg egyediek lenni. (70:55)

És akkor én most befejezem. Kérem vissza! Nem kell most kihozni, hanem csak majd, majd az imádság után, kérem vissza. Van-e valakinek hirdetni valója? (71:20)

Lejegyezte: vinkozoli