A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok 3.

Isten hozott benneteket!

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok.

Ismétlés

Az a benyomásom rólatok, ahogy megérkeztem és úgy hallgattalak titeket, hogy – persze elég sokan vagyunk, tehát relatív a csönd, de hogy – ma olyan csöndesek vagytok. Ez, ez volt az élményem. Sok mindenre készültem, fogalmam sincs, hogy mire lesz majd idő. A csúcsélményekről beszélünk, mint alapvető önazonosság tapasztalatokról. Mint ilyenekről, el tudtuk mondani, akkor egy gyors ismétlés, hogy ilyenkor… (00:50)

1. Önmagunkat egységesnek éljük meg.

2. Egységben vagyunk másokkal.

3. Kompetensek vagyunk, erőink teljében érezzük magunkat.

4. Könnyedek vagyunk.

5. Felelősségteljesek.

6. A szorongásoktól, túl sok félelemtől mentesek.

7. Spontánok.

8. Kreatívak, mint a gyerekek. (01:15)

Jaj, de jó, ma délután jött hozzánk a Mikulás. Annyira jó volt, és ott volt 100 gyerek, legalább, meg 150 szülő. Nem úgy, hogy másfél mindenkihez, nem úgy, hanem hát sok apuka dolgozott, ezért az anyuka jött el. Sőt, voltak olyan anyukák is, akik dolgoztak, ott az apuka jött el. És voltak, ahol mind a két szülő dolgozott, akkor ott mi történhetett? A nagymama jött el. A gyerekek hallatlan aranyosak. Egyrészt báboztunk nekik, nagyon élvezték. Elveszett a Mikulásnak a kesztyűje, és ezt kellett megtalálni a bábjáték során. Nagy sikert aratott. De számomra leginkább az, ahogyan a gyerekeknek csak egyet kellett mondani „Na ki az, aki ki tudna ide jönni? És ki az, aki tudna valamit mondani, vagy mesélni, vagy énekelni, vagy játszani a Mikulásnak?” És erre csapatok elindultak. Jó, van benne egy kis csalás, mert összefüggésbe került a produkció meg az ajándék. Ugye, tehát már volt sajnos ilyen romlott tapasztalatuk. „Ha nem produkálom magam, talán nem kapok zacsit.” De kap mindenki. Szóval a gyerekek, hihetetlen aranyosak voltak. Mindenki ilyen eredetien ott ragyogott. (02:45)

Aztán, most erről eszembe jutott. Vasárnap azt kérdezem a gyerkőcöktől „Mondjátok meg, milyen oka lehet annak, hogy egy ember éhezik?” Ez volt a nagy kérdés. Tudjátok, én, én már ilyen 39 éves fejjel, ilyen klasszikus egyszerű dolgokra gondoltam, hogy majd elkezdik mondani, hogy szegény, meg azért mert nyomorult, esetleg a nem tudom én kik azt mondják „Hát mert kevés a fizetése.” De én maximum idáig jutottam el, mert a gyerekek a következőket mondják. Kreativitás, spontaneitás. „Azért, mert lusta lemenni a közértbe.” Hát… de nem ez volt a csúcs. Azt mondja, kisfiú: „Azért, mert késő este van, és bezárt a bank.” Hát, már fényévekre vagyok a mai gyerekektől. Ez döbbenetes! Tehát mi lesz húsz év múlva? Szóval, kreativitás, spontaneitás. (04:10)

9. Egyéniségnek éljük meg magunkat.

Még ha nem is vagyunk azok, de olyan jó néha így gondolni.

10. Itt és most élményünk van.

11. A belső törvényünk szerint tudunk létezni.

12. Nem küzdünk az örömért, főleg nem az élvezetért.

13. Kicsit költőiek, misztikusok, romantikusok és prófétaiak vagyunk.

14. Befejezettnek és maradandónak éljük meg magunkat.

Akkor jön az utolsó két szempont. (04:45)

15. Játékosság.

Ilyenkor valahogy játékosnak éljük meg magunkat. Azt mondja Maslow, hogy belülről is. Tehát elkezdjük élvezni, mint a gyerekek az életet, és az egésznek van valahogy egy szent játék jellege. A másik pedig, hogy ezt kívülről is lehet látni. Hogyha valaki ilyen értelemben szeret élni, és élvezi a pillanatot, amiben itt és most van, ez kívülről is látni való. (05:20)

Ilyenkor valahogy az ember fiának vagy lányának még jó humora is támad. Igen ám, de eszembe jutott Roger Schütz, aki azt mondja, és itt két dolgot nagyon fontos, hogy megkülönböztessünk. Van egy igazi, jó ízű humor, az a fajta derű, ami az emberből egyszer csak jön, és senkit se sért. Végképp nem bánt senkit. Egyáltalán nem nevet senkin. Nincs benne semmi támadó él. Senkinek a kárára nincsen. Egyszerűen csak valahogy ilyen nagyon, valami nagyon derűset hoz. Ezzel szemben pedig van az a humor ami mindig egy kicsit a másik kárára van. Erről most olvasok nektek egy történetet. Röhrig Géza: A Rebbe tollatépett papagája című művéből. (Link a könyvhöz: http://www.multesjovo.hu/hu/a-rebbe-tollatepett-papagaja.html ) Elég ütős, szép lelkek ne hallgassák. Assz’ongya. A nevetésről. (06:30)

Röhrig Géza: A nevetésről

Van egy viccem – mondta Ávi Melek, a vilnói jiddis színház nyugalmazott humoristája. „Miért félkomfortos erre felé a zsidó? – Mert az egyikbe csak villanyt, a másikba meg csak gázt vezetnek.” Ávi ontotta az ilyen, és ehhez hasonló vicceket. „Miért imádkoznak térdelve a krakkói szerzetesek? – Hogy ne lássanak minket az ablakból.” Néha szórakoztatta, néha viszont fárasztotta a társaságot ez a viccözön. Egyszer aztán Rebbe kifakadt. „Ez a nevetés olyan, mint a hányás. Ugyanazokat az izmokat veszi igénybe, és ugyanúgy csak az a célja, hogy mielőbb eltávolítsa belőlünk azt az erőt adó nehezebb tartalmat.” (07:30)

Elég ütős, ugye? Úúú! Úúú! Kíváncsi leszek, mikor fogtok legközelebb derülni valamin. Az egyik nagy gyöngém, az egyik nagy hibám, hovatovább nem, bűnöm, hogy nem csak derűből tudok poénkodni, hanem más kárára is. Ajjaj-jaj! Most megpróbálom visszaidézni, mikor volt az utolsó ilyen alkalom. Tűdü-dűdü-dűdü-dű, tárá-rárá-rárá-rá, igen, olyan nyolc órával ezelőtt, amikor is éppen azt gondoltam, hogy valami hihetetlen vicceset mondok. Magam nagyon jót nevettem rajta, és érdekes, hogy akiről a poént mondtam, nem nevetett egy kicsit se. Ez föltűnt nekem, kifejezetten. Az első ösztönös gondolatom az volt, hogy „Háhh! Milyen fapofa! Egy ilyen jó poénon nem röhög.” Hát aztán utána kezdett az érzés a gyomor felé kúszni. „Na Feri, jól van.” Már idézőjelben. Sikerült megint adnod egy pofont magadnak. Ahh! (08:55)

Sajnos gimnazista koromban művészi szintre vittem az olyan poénkodást, ami a másik kárára van. Mhh, és nem gyógyultam még ki belőle. Mrrhh. Amikor az ember átéli ezt a játékosságot vagy derűt, akkor ennek ez pont az ellentéte. Roger Schütz a szerzetesi szabályzatban azt írja: „A másik kárán való élcelődés és humorizálás a közösség egyik legnagyobb rákfenéje. Egyáltalán nem fakad belőle béke meg összetartozás, hanem inkább széthúzás. Ezért kérem a testvéreket – mondja a Taize-i Közösség alapítója – ne ragadtassák magukat ilyen viccelődésre.” Ahh! Én ezt évente egyszer el szoktam olvasni. Uuu! Még mindig fáj. (10:00)

Viszont, amikor eltaláljuk, mert ebben a létállapotban eszünk ágában sincs máson nevetni, akkor viszont, így mondja Maslow, diadalmasan gyermekien érettek vagyunk. Akkor hozzátesz még valamit. Valahogy egyszerre vagyunk érettek és gyermekiek. Ez a humor, ez másokat is fölszabadít. Akkor mond egy szép mondatot. „Derűt kölcsönöz, mint a megoldhatatlan problémára adott egyik választ.” Hogy a derű egy megoldhatatlan problémára adható lehetséges válasz. Hmm. Akkor jöjjön egy szép történet. A humorról. (11:00)

Röhrig Géza: A humorról.

A mester a hajóról a vizet nézve egy délután így szólt tanítványához. A… (Jó, egy, egy olyan név, amit nem bírok kiejteni, tehát valaki.) Valakitől hallottam a következő történetet. Ráf Bunim a tengerparton sétálva egy fuldokló, kétségbeesett kiáltozására lett figyelmes. A tenger erősen hullámzott, Ráf Bunim pedig már túl volt a 80-on, két bottal közlekedett, így a helyzetet eleve reménytelennek ítélve, egy halk „Üdvözlet a bálnának!”-ot sóhajtott a fuldokló felé. (Feri nevet – szerk.) (Hát, szerintem ez jó. Na mindegy. Látom, még nem oldódtatok föl az előző után. Na szóval. Tehát. Ismétlem, jó? hátha, hátha beljebb megy. Tehát.) A tenger erősen hullámzott, Ráf Bunim pedig már túl volt a 80-on, két bottal közlekedett… (Feri elneveti a felolvasást – szerk.) Igen, két bottal közlekedett, így a helyzetet eleve reménytelennek ítélve, egy halk „Üdvözlet a bálnának!”-ot sóhajtott a fuldokló felé. Mire az valahogy meghallván e szót, egy pillanatra abbahagyta a kiáltozást, és fölnevetett. Ráf Bunim így morfondírozott. „Aki ebben a helyzetben is képes nevetni, az bizonyosan nagyon szeretett élni. Aki pedig az életet szereti, az a legeslegbölcsebb. Mást nem tudván tenni, két botját a magasba emelte, és úgy rázta. „Segítség, segítség! Itt egy boldog ember fuldoklik.” Erre odaérkezett egy ifjú csapat, hogy kimentse a vízből a szerencsétlent. S hogy ki volt ő, aki fuldoklás közben is föl tudott kacagni? Ő volt Zakur Arijeny Ben Köhát Soál Kasselbaum, a leendő nagy cáddik.

Legalább tíz ponton rosszul mondtam ki a nevet, de ti nem olvastátok, és ezért… belefért. (13:45)

16. Az életünket kegyelemszerűnek éljük meg.

Ilyenkor az életünket kegyelemszerűnek éljük meg, magunkat pedig kegyelemmel teljesnek, vagy kegyelemtől átitatottnak. Nem tudom, aki nem szocializálódott mindenféle körösztény egyházakban, hogy annak mit jelent ez, hogy kegyelem, vagy kegyelemszerű… Hát, mhh, szóval úgy lehetne talán lefordítani, hogy egy olyan erővel teljesnek, amelytől mi függünk, és nem ő függ tőlünk, és ez az erő egy jóindulatú erő. Na, ezt tudnám rá mondani. Ilyenkor azt is átéljük, hogy „Nahát, nahát, erre nem is vagyok méltó.” Váratlan, és meglep minket, nem vezethető le belőlünk. (Egészségedre!) Mint a kisbaba nem vezethető le a férfiből meg a nőből. Nem, az lehetetlen. Ugye, nem vagytok ilyen beképzeltek? Fogjátok a pici csecsemőt, és „Én csináltam!” Ne már! (15:00)

És akkor itt van egy szép gondolat, hogy ez hálássá tesz minket. Mint hogyha ezek a csúcsélmények, amiben magunkat ilyen kegyelemmel, vagy jóindulatú erővel teljesnek éljük meg, ebből fakadna az, hogy az ember egyáltalán képes hálát élni meg, megélni hálát, hálát él meg, meghálálni valamit, kinek. Van egy érdekes következménye ennek. Fölfakad bennünk egy, a lehető legjobb értelemben vett következményszerű kötelességtudat. Hogy a hálánkat kifejezzük, hogy valahogy ajándékot kaptunk, és ezt ne csak megköszönjük, hanem továbbadjuk. Hogy mi is kaptunk valakitől valamit, és talán ne is ugyanannak, hanem valakinek, vagy valakiknek ezt adjuk tovább. Hiszen mi is csak úgy kaptuk. Aztán még ezt mondja erről, hogy egyszerre tölt el bennünket büszkeség és szerénység. És ez bár ambivalens, mégis mind a kettő bennünk van. (16:15)

Egy kedves ismerősömmel beszélgettem, azt mondta. Szóljatok, ha mondtam múltkor! Indiában járt, ott töltött több hónapot. Ott tapasztalta azt a hihetetlen szegénységet, amihez a mi koldusaink, hát szóval dúsgazdag embernek tűnnek. Nem meséltem erről? Nem? Azt mondja, hogy… Viszont, ő Indiában szegény embert nem látott úgy közlekedni, mint ahogy Magyarországon. Indiában a legnyomorultabb ember is egyenes gerinccel jár. Lehet egyszerre szegény valaki, és büszke. Azt mondta, az egyik legnagyobb élmény, negatív élmény az a végtelen nyomor, és az ehhez kapcsolódó másik nagy élmény az a büszkeség, ahogyan ebben a szegénységben emberek képesek lenni. Azt mondja, hogy egy külön kasztot alkotnak azok az európaiak, akik jártak Indiában. Hogyha valaki Indiából megérkezik, akkor nem tud úgy élménybeszámolót tartani, mint hogyha a világ bármely más pontjáról jött volna haza. Egyszerűen nem tudjuk a diákat önfeledten vetítgetni, hogy „Nézd, itt is voltam, és ott is voltam, és ez a templom, és az a izé.” Mert egyszerűen az a nyomor, ami ott körülveszi az embert, az nem hagy nekünk nyugtot. De közben ott van a tartás. Azt mondja, találkozott valakivel, azt kérdezte tőle. „Maga honnan jött? – Magyarországról. – Magyarország! És mondja csak, van magának háza? – Van. – És annak a háznak van teteje? – Van. – És van négy fala? – Van. – Ajtaja, meg ablaka is van? – Van. – Hát maga akkor egy gazdag ember.” (18:20)

Szóval ez volt a 16. pont, kegyelemszerűnek éljük meg magunkat, meg az életünket. És most akkor egy történet. Utána hosszú ideig nem fogok haszid történetet mondani. A haszidizmusról. (18:40)

Röhrig Géza: A haszidizmusról.

Amikor egy haszidot méltatlanul kicsúfoltak a helyi lengyel lapok, a mester így vigasztalta tanítványát. „Mindig voltak, akik Sára meddőségét kikacagták. Meg kell értenünk őket is. Amíg a fa nem ad nyelet hozzá, addig a vasból sosem lesz fejsze. A hitetlenek a mi hitetlenségünk kárvallottjai. Nem is szólva arról, hogy milyen nehéz egy nagymamaráncos asszonyt kismama hassal elfogadni. Egy viseltes mámikát viselős ragyogással. Igen, a mi tanunk megosztja az embereket. A haszidizmus olyan, mint egy kormos üvegcserép. Aki csak a szeme elé tartja, az még annyit se lát, mint eddig. Kevesen képesek a nap felé fordulni, és meglátni vele azt, amit még sohasem láttak.” (19:55)

Ezek a csúcsélmények azonban ilyen pillanatok. És akkor, hmm, azért volt fontos mindezt elmondani, mert ez azt jelenti, hogy a tapasztalatainknak van egy köre, amelyek valahogy egy egésszé tudnak összeállni, amelyekben a lét – Maslow így mondja – jobban föltárul, mint akkor, amikor egyébként csak a hétköznapi tapasztalásban vagyunk. De önmagunk is jobban megmutatkozik önmagunk számára, hogy meg tudjuk mondani, hogy kik is vagyunk. Ennek nyomán jobban föltárul az életünk értelme, és ennek nyomán a kormos üvegcserépen keresztül meglátjuk azt, amit egyébként a hétköznapi szemünkkel nem látunk, amit éppenséggel Istennek is hívhatunk. (21:00)

Ezek a tapasztalatok mély meggyőződésekké tudnak lenni, és egyfajta hitélményt is tudnak jelenteni. Ezért ebbe a körbe tartozónak mondja Maslow a misztikus élményeket is, vagy az istentapasztalatokat. Ezért nagyon-nagyon érdemlegesnek tartom azt, amivel kezdtük sok alkalommal ezelőtt, hogy keressük meg a csúcsélményeink közül azt az egyet-kettőt, amelyet alaptapasztalatnak hívhatunk. Amelyekben két nagyon nagy kincs van. Az egyik, hogy valahogy úgy láttuk meg benne magunkat, és Maslow ezt így mondja, és én teljesen egyet értek vele, amilyenek inkább vagyunk, mint a hétköznapi tapasztalásban. Hogy amit ezekben a pillanatokban élünk meg magunkról, olyanok vagyunk inkább, mint a más fajta tapasztalat adta következtetések. És hogy amilyen hitünk vagy meggyőződésünk, vagy amilyen értelem föltárul az életre vonatkozóan, az ezekből a tapasztalatokból belső élményként a kezünkben van. Nem szorulunk rá külső pontokra. (22:20)

Ha valakinek megvannak ezek az alaptapasztalatai, ahogy sok alkalommal ezelőtt mondtam, tud ehhez viszonyítani. Ezekben az alaptapasztalatokban ismerjük meg Istent olyannak, amilyen inkább ő, mintsem mint amikor csak úgy egyébként vívódunk és nyűglődünk, és azt sem tudjuk, hogy most van vagy nincs, vagy hogy szeret vagy nem. Azért is, mert ezekben a tapasztalatokban, és hadd utaljak egy picit vissza, a miért kérdések is megszűnnek. Nem azért, mert választ kapunk rájuk, hanem egyszerűen ezekben a tapasztalatokban nincs értelme a miért kérdéseket föltenni, megszűnnek. (23:05)

Ezért tudhatjuk azt, hogy amíg még valaki a miérteket kérdezi, addig a hétköznapi tapasztalás szintjéből indul ki, és onnan keres valamit, ami csak egy más fajta tapasztalás által található meg. Erre mondja Maslow azt, és Frankl is, az összes többiek, hogy itt egy önfelülmúlásra van szükség. Szerintem ez nagyon fontos fölismerés. Azon a szinten a miért kérdésekre sosem lesz válasz, legföljebb valami racionális támpontot tudunk magunknak adni, ami esetleg arra jó, hogy a következő napot kibírjuk. Egyébként nem nagyon jók semmire sem ezek a válaszok, még nekünk sem, főleg nem arra, hogy másoknak elmondjuk. Semmi értelmük nincs. (23:55)

Hát, ha szabad ezt a szót mondanom, gyógyító ereje és terápiás haszna van annak, amiről eddig beszéltünk. Mert képesek lehetünk saját magunkra ezekből a tapasztalatokból kiindulva gondolni. Itt van az ember szabad döntése, hogy eldönthetem azt, hogy ebből a tapasztalatból kívánom-e magamat, az életet és az Istent látni, vagy nem. Teljesen önkényes, hogy ezt a hétköznapi, primitív… na jó, ez már nem, nem primitív. Hétköznapi, olyan amilyen tapasztalatot tartom-e igaznak, vagy éppen a csúcsélményben lévőt. Miért, ki fogja eldönteni? Szerintem csak te. Hahh! Hát miért döntenék akkor másképpen, ha dönthetek ebbe az irányba is? Na, ezt most befejezem, nagyon rábeszélő show? Vagy mi? Mármost… Áhh! Maslow egy helyen azt mondja, minél inkább akarunk segíteni valakinek, annál inkább válunk arra mi alkalmatlanná. Úgyhogy ennek jegyében befogtam a szám. És… hmm, hmm. (25:20)

„Jézusomnak szívén megnyugodni jó.”

Elmondok nektek egy élményt. Jó? Valahogy jól le fogja zárni ezt. Jött hozzám valaki, korotokbeli. Ehh! Férfiember volt, nő, férfi/nő, nő/férfi. Tehát férfi volt, azt mondja. „Jöttem karácsonyi gyónni.” Ez jó hír. Akkor elmondja a bűneit, tűdü-dűdü-dű, és akkor a bűnök után azt mondja. „De a legnagyobb bajom az, hogy valahogy az istenkapcsolattal van baj.” Elkezdtünk beszélgetni az istenkapcsolatról, és assz’ongya. „Októberben olyan jól voltam. Rátaláltam a rózsafűzérre. Minden nap elmondtam egy rózsafűzért. Tök jó volt, nagyon bejött. Tídi-dídi-dí. Tí-tirí-didí. Október 1-2-3-4… November 1. November 4. November 10…” Azt mondja. „Valahogy, belefáradtam, és emiatt lett egy csomó szégyenérzetem. Azt gondolom magamról, hogy elszakadtam Istentől. Már hetek óta nem imádkozom. Teljesen méltatlannak tartom magam. Az utóbbi időben, mert rendes embernek tartanak, megkértek erre-arra. Most már hetek óta minden fölkérésre azt mondom, hogy NEM, hiszen nem imádkozom, nekem nincs is személyes istenkapcsolatom. Hát én teljesen méltatlan vagyok, hát hogyan is vállalhatnék bármit. Most már egy hete nem is áldozok. Ez az én legnagyobb bajom.” Hmm. (27:30)

Tudjátok, amikor ezt mondja, egyszer csak mit látok. Hogy ilyen fájdalmasan, eee, oda-odanyúl a hátához. Ismerős ez nektek? Mhhh! Ez az a pillanat, ahol vigyázó szemeimet a testére vetettem. Mert Szent Benedek is megírta a regulájában, ne felejtsétek el, hogy van testetek. És én Szent Benedek nagy tisztelője vagyok, ezért aztán észrevettem, hogy a kliensnek van teste is. Hahh! Valóságos kis mini csúcsélmény. Ahogy így magam is megdöbbenve ettől a tapasztalástól, hogy jé, nem csak egy erkölcsi deformizmus érkezett el hozzám, nem csak egy spirituális antitalenta, vagy talentum, vagy talentusz, nem tudom. Szóval, ahogy ezt meglátom, eszembe jutott valami. Na mondom. „Figyu! Látom, hogy fáj a hátad, jól látom? –Ahh, ahh! Nagyon, nagyon-nagyon.” Sikerült… mikor bejött, még így ült, mire eljutottunk a feloldozásig… sikeres folyamat volt… Na, assz’ondom neki. „Figyu, figyu! Mi lenne, hogyha beszélgetnél a hátaddal?” Jaj, hol van a kreativitásotok? Jaj, ne legyetek ennyire… Szóval. (29:20)

Azt ajánlottam neki „Beszélj a hátaddal! Van kedved hozzá?” Azt mondta, van. Azt kérdeztem tőle. „Kérdezd meg a hátadat, hol fáj legjobban! – Itt, fönn, nyak alatt, így be van… – Kérdezd meg tőle, hogy mit szeretne, mire lenne szüksége annak a pontnak ott, a nyakad vége felé! – Szeretne, szeretne ellazulni.  – Oké. Kérdezd meg tőle, hogy hogyan szeretné. – Hát azt, hogy így húzzam ki magam. Ahogy kihúzom magam, akkor ez valahogy úgy, úgy ellazul. –  Próbáld ki! Jó így neki? Kérdezd meg tőle! – Hát neki jó, de az egész hátamnak nem.” Jó, hát nem kell rögtön elsőre megtalálni a megoldást. „Hát, akkor kérdezd tovább, hogy mi lenne neki jó! Ez nem jött be, semmi baj. Nekem is fáj a hátam már mióta itt beszélgetünk.” Azt mondja „Hát tulajdonképpen elég lenne, hogyha így a két vállamat így hátra húznám. Ahhh! Jaj, de jól esik.” Megcsinálja. „Kérdezd meg attól a ponttól, hogy jó-e neki! – Hát jó neki, de azért sokáig így nem fogom bírni.” Hát, három a magyar igazság. „Kérdezd meg tőle, hogy mit szeretne!” Erre azt mondja. „Én assz’em, hogy a hátam szeretne lefeküdni. – Aha. Hát, hmm.” S erre a következőt mondja. „De tudod, most eszembe jutott egy keresztény ének. Elnyugodni benned, csendes tiszta tó. Igaz, hogy temetésekkor szoktuk énekelni, de hát azért mégis csak. De most nem az számít, hanem hogy elnyugodni Benned – Krisztusra vonatkozik – csendes, tiszta tó. Én assz’em, hogy a hátamnak ez kéne.” (31:35)

Utána azt mondja, hogy… Most bénán, bénán adom elő? És ha bénán adom elő? Miért? Szóval. De ez egy fontos történet. Ez egy fontos történet! Ne csináljátok! Szóval. Azt mondja, hogy „Rájöttem, hogy én egy csomó olyat vállaltam el az utóbbi hetekben, aminek az erejét, az erőforrást, hogy én ezeket a feladataimat el tudjam végezni, azt a túloldalról, az istenkapcsolatból bírnám nyerni. De az Istennel már régóta nem tárgyalok, mert nem vagyok rá méltó. Ezért aztán, miután az életemet úgy állítottam be, hogy csak az Isten erejével együtt vagyok képes a kötelességeimet mind megtenni, ezért aztán naná, hogy most fáj a hátam.” Hoppá! S akkor jött a fordulat. Mert annyira képekben beszélt, ezt mondja, hogy „A túloldalon van az Isten, onnan jön az erő. De én nem megyek át a túloldalra.” Akkor azt kérdezem. „Miért nem mész át a túloldalra, ha onnan jön az erő? – Azért, mert egy sötét alagút vezet oda.” Hmm. Hát, itt már nem bírtam türtőztetni magam. (32:55)

Azt kérdeztem tőle. „Figyu! Van még egy kis idő, van-e kedved átmenni az alagúton? – Lehet? – Hát hogyne lehetne! Ne félj te, amíg engem látsz! Sötét alagút? Mi az nekünk? – Akkor jó.” Na jó, villany leó, izé, meditáció. Nem? Hát azért van. Elindultunk az alagúton. Hát ő elindult, én azért maradtam, mégis csak, jobb a biztonság. De most nem, nem, mert még félreértitek. Szóval, én kísértem. Hát világos. Megy az alagútban, azt mondja. „Jé! Bár egyre sötétebb van, mégsem félek. – Tök jó, akkor mehetünk tovább. – Egyre szűkül az alagút, de még mindig nem félek. – Hát akkor menjünk tovább. – Most egyszer csak eljutottam egy terembe. – Hát nagyszerű. Mit látsz?” Tídidí, elmondja, hogy mit lát. „Mihez van itt kedved? – Hát itt szeretnék lefeküdni. – Hát akkor, tőrödő.” Lefekszik. „Jó, most maradj itt egy kicsit, mert a hátad azt kérte, hogy ez lenne neki a jó. Csak ott feküdj szépen! Mit érzel? – Azt érzem, mint hogyha egy anyai ölben lennék, teljesen biztonságban vagyok, és nagyon jó nekem, nem fáj a hátam. – Nagyszerű! Akarsz még így maradni? – Akarok! – Jó, hát én nem is mondom. Ne, akkor maradj még, maradj addig, ameddig jól esik neked.” Akkor maradt. Eltelt néhány perc, mondtam neki. „Kérlek szólj, ha már eléggé jó volt neked, és kipihented magad! – Most, most elég volt. – Akkor kérlek mondd most, hogy ebben a pillanatban mi van benned! – Hihetetlen jó, rájöttem arra, hogy ezt nem is kellett kiérdemelni. Hogy én egyszerűen csak itt elfeküdhettem, és van ez az anyai öl, és ez engem tart. De jó volt! – Szuper! Tudunk-e visszafelé jönni? – Igen.  – Hát akkor indulj el!” Erre nagy csönd. „Nem tudsz menni? – Nem, mert ahonnan jöttem, ott szakadék van.” Ahh! Az emberi lélek mindent tud. „Akkor menjünk másfelé! Tudsz menni? – Tudok. Elindul. Jé, egy város felé közeledek. Bemenjek? – Miért ne menjél be?” Bemegy a városba. Azt mondja. „Rájöttem, nem kell a városban lennem, csak át kell mennem rajta. De van egy nagy élményem. Képzeld el, hogy egy fénysugár követ engem abból a teremből. Valahogy, akármerre megyek, ez a fénysugár jön velem. Ott van a hátamnál a vége, és nem fáj a hátam.” Ahh, hát ez szuper! „Na, akkor tudsz-e följebb jönni? – Tudok.” (36:15)

S akkor tídidídi-dí, folyosó, vége, kinyitotta a szemét. „Akkor most, mit gondolsz az Istenről?” Mhh! Most értitek. Kérdeztem tőle. „Akarsz-e valamit mondani?” Egyetlen szót mondott. „Köszönöm.” De nem nekem mondta. Oké ez? Nem kell kiérdemelni, nem kell jónak lenni, tsss. Mondott egy gyönyörű szépet még az utazás közben, ezt még, ezt hallgassátok meg. Ahogy jött föl, azt mondta, hogy „Érzem, hogy itt, ahol fájt, hogy ez a fény ez kísér engem abból a teremből, és tudod, mintha figyelnének engem. De nagy gondoskodással, szeretettel néznek engem itt, pontosan ugyanúgy, ahogy én a gyerekeimet. Engem is úgy néznek.” S akkor így jött föl. Ez az ő lelkének a mélyében volt. Én ehhez ennyit se adtam hozzá, semmit. Hát ő ment el, ő jött vissza, énnekem ehhez semmi közöm nincs. De, eljön valaki, aki hetek óta ebben a hétköznapi tapasztalásában gondolja magáról azt, hogy méltatlan, Istenről azt hogy őt nem szereti, hogy nem lehet vele találkozni, nem szabad neki áldoznia, hogy ő egy senki. És utána elég csak egy picit befelé menni, ott, ahol ez a tapasztalás adva van. Mert egyébként ez a tapasztalás meglephet bennünket, miközben ennek a tapasztalásnak a helye itt van bennünk, és mindig rendelkezésre áll. Mindig. Mit szóltok? Mindig. Csak meg kell egy kicsit állni, meg lefelé menni, meg befelé, meg ilyesmi. Hogy ez mindig ott van. Hmm. Ezt akartam nektek elmondani. (38:35)

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok hátrányai

Most nézzük meg ugyanezt a fonákjáról! Nehogy, nehogy teljesen irreálisnak tűnjek, mert erről a fajta tudatállapotról, tapasztalásról, az ebből a tapasztalásból fakadó cselekvésről csupa szépet mondtam el. Most mondjuk el, hogy mi lehet a nehézsége, vagy a hátránya. Ugyanis azért az a hétköznapi tapasztalás, és az aszerint való működés is hasznos az ember számára, ebben se jó, ha csak egyoldalúak vagyunk. Ezen gyorsan át szeretnék menni, de ez a korrektséghez szükséges, hogy nehogy olyan irreálisak legyünk, meg ilyen nem t’om mik. (39:30)

Mikulás

Ez kilenc pont, s a kilenc… gyorsan fogom mondani. A 9. pont végén el fogunk jutni egy nagyon izgalmas fölismerésig. Háhh! Abból a 9. pontból fog fakadni 15 pont. Hmm. Nekem ezt adta oda a Mikulás, azt mondta, hozzam el. Képzeljétek, a Mikulástól én is kaptam csomagot. Annyira jó! Arra gondoltam, jöttem el a templomból, hogy a csudába van, hogy a Mikulás nekem is adott csomagot. Nem az, hogy megérdemlem-e, mert naná, hogy megérdemlem. Hanem hát hogy, hogy hát olyan jó, hogy rám is gondolt, direkt odajött hozzám. Nahát, nem kértem, ’oszt mégis kaptam. (40:20)

Viszem ezt a csomagot, és egyszer csak olyan 20 m-re a templomtól megáll egy autó, kedves ismerős apuka a négyéves kislányával. A négyéves kislány sír, de nagyon. az apuka azt mondja nekem, látszik, hogy lefutott már egy-két kört a kislányával. „Feri! Most értünk ide. Ugye elment már a Mikulás?” A kislány, hát azt az arcot látnotok kellett volna. Értitek? Hogy… egy órán keresztül jön a csúcsforgalomban az apukájával, izgul, hogy elérje a Mikulást, és én jövök vele szembe. Hát ez tényleg egy sokk élmény. Áll az a kislány, ilyen szemébe húzott sapka, szeme nincs is, csak ilyen könny, két ilyen könny-púp, ilyen… Az apuka meg annyira ki van purcanva, hogy nekem kezdi el. „De képzeld el, hogy ilyen csúcsforgalom, meg olyan…!” Teljesen, az apuka jobban ki volt készülve, mint a kislánya. Az én kezemben meg ott van a Mikulás csomag. Mmm, hát akkor már tudom, hogy kinek adták azt a Mikulás csomagot. (41:35)

Odahajoltam a kis pöttyhöz. Azt mondtam neki. „Te, képzeld el, hogy mikor elment innen a Mikulás, akkor odajött hozzám, és a lelkemre kötötte, hogy ő tudja, lesz egy kislány, aki el fog késni, mert az apukájával nagy dugóba fognak kerülni. Ő már sajnos nem tudja megvárni a Mikulást… vagyis a kislányt…” Szerencsére nem így mondtam, de… Ez onnan jött, hogy mikor vége volt a bulinak, leszaladtam a sekrestyébe, hogy mindenkinek megköszönjem, és ott állt a kivetkőzött Mikulás, ugye, önmagából. És akkor kezdtem volna mondani, hogy „Uaaajj, hello, tök jó Mikulás voltál!” És erre egy kisfiú ott állt mellettem, és így mindenki mutogatja jobbról-balról, hogy… „Jaj, hello! Láttad a Mikulást?” Húha! Majdnem megint elszálltam. A kisfiú meg tudjátok, hogy ilyen… A gyerekeknek a füle kétszeresére nő, mint egy Buddhának a füle. A Buddha füle ilyenkor Kismiska ahhoz képest, hogy egy gyerek. Az összes érzékszervével a felnőttre… Assz’em hogy ezért rontottam most el. Mindegy, megúsztuk, gyerek is, mindenki. (43:05)

Na, ott vagyok a kislánnyal. Mondom neki „Már nem tudott téged megvárni, de a lelkemre kötötte, hogy ezt a csomagot adjam oda annak a kislánynak, aki elkésik, mert dugóba került az apukájával. Hát tessék.” S akkor így magához ölelte, iszonyú aranyos volt. Így ölelte a csomagot, az tuti, hogy ez a kislány örült a legjobban a Mikulás csomagnak, pedig nem is énekelte el a Kiskarácsony, Nagykarácsony kezdetű slágert. Fogja így a csomagot, így átölelte, mint a kistesóját, krrhh, nem, rendesen. Tudjátok, ha egy kisgyereknek van hálás tekintete, hát ez az volt. Olyan hálával nézett rám, hát szóval. Nekem olyan jó napom van. Ti lehettek már akármilyenek, bármit kibírok ma. Ez a kislány! Hát szóval… na jó. (44:15)

1. A cselekvést határozatlanná vagy lehetetlenné teheti.

Nézzük a fonákját! Ha valaki nagyon ebben a létmódban él, akkor azzal a veszéllyel nézzen szembe, hogy ez a cselekvést adott esetben határozatlanná vagy lehetetlenné teheti. Mert ez inkább egy szemlélődő létforma, nem annyira cselekvő. Ráadásul, miután itt nincs összehasonlítás, nincs ítélkezés, nincs megkülönböztetés. Tehát mindaz, ami a hétköznapi okosságnak a része, az itt nem nagyon kerül elő. Ezért adott esetben az ember egyszerűen – most nagyon kisarkítva – szinte cselekvésképtelenné lehet. Egyszerűen csak ül, jól megy dolga, vagy jól van dolga, és nem is tudja, hogy mit kéne csinálni, vagy tenni. Az ugyanaz, csak a csinálást már olyan sokszor mondtam. Azt mondja Maslow, hogy bizony, az embernek néha rendőrnek is kell lenni. Mhh. Muszáj. Legyünk néha orvosok, néha rendőrök. Valahogy az élethez mind a két szakma hozzátartozik. (45:35)

2. Kevésbé leszünk felelősségteljesek mások megsegítésében.

Ilyenkor az a veszély is fenyeget, hogy kevésbé leszünk felelősségteljesek mások megsegítésében. Lásd: India. Tehát India a csúcsélmény hazája, úgy manapság. Tehát ott aztán… Nem véletlen, hogy látszólag egy hatalmas részvétlenség, az együttérzésnek ilyen megrendítő hiánya tűnik egy nyugati szemében akkor, hogyha látja azt a nyomort. Az más kérdés, hogy ők nem így élik meg. Mert nem csak a gazdag ember, hanem a nyomorban élő is ebben a létállapotban szeret időzni. Most persze nagyon idealizáltam ezt a kérdést. (46:20)

Azt hiszem, hogy én is tudok ebben a létállapotban lenni. Legalábbis egy kedves néninél biztos, hogy gyakrabban vagyok benne, aki a következőt mondja nekem. Egyszer jött, azt mondja. „Feri, szeretnék veled beszélni.” Mhh, rosszat sejtettem. Na mindegy, leültünk. Azt mondja. „Feri, mármost nem bírom tovább. Ahogy én téged nézlek, a következő félelmeim fakadnak föl. Tetőled reggelre el lehetne lopni a templomot is, meg a plébániát is. És akkor te itt mászkálnál üdvözült mosollyal, mint hogyha a legjobban történtek volna a dolgok. Melletted nem lehet nem félni, és aggódni.” Ez, van benne némi igazság. Tényleg, ezért könyörgök a munkatársaimnak, hogy izguljanak már helyettem. Tényleg, nagyon rendesek, és vannak olyanok, akik ezt szívesen csinálják. Tök jó, ez a munkamegosztás. Az egyházban úgy hívják, szubszidiaritás elvét alkalmazzuk. Tehát a legfontosabb adminisztratív és kulcspozíciókra a legneurotikusabb embereket választjuk azért, mert ők agyon izgulják és aggódják magukat, minden meg is lesz csinálva. Tényleg. Na most. (48:00)

A képviselőtestületbe is érdemes olyanokat meghívni, akik aggodalmasok, félősek, akik kevésbé vannak ebben a létállapotban. Nem könnyű velük, viszont rend van. Nem úgy, mint az én szobámban. Ezt a legkomolyabban mondom nektek, nem látom a mocskot a szobámban. Tehát ahhoz egy külön szemüveget kellene fölvennem. Tehát egyszerűen nem tűnik föl. Bezzeg nektek igen. De hát most mit csináljak? Na, szóval, felelőtlenné tehet ez bennünket, vagy legalábbis így tűnhetünk mások előtt. (48:55)

Tudjátok, Hamvas Béla azért az effajta létezésnek a mestere volt, kétség kívül, csak olvassuk el a műveit. Tudjuk, hogy Tiszapalkonyán volt többek között raktáros. Raktárosi tevékenységéből elcsapják, ugyanis miközben ő a raktáros, olyan mennyiségű gumicsizmát lopnak el a tiszapalkonyai raktárból, mint előtte sok évtizedig nem. Ő néhány év alatt képes ezt a normát sokszáz százalékra emelni. Az ’50-es évek közepén járunk. Úgyhogy megfosztják őt raktárosi állásától, ő pedig ezt a következő mondattal, nem is tudom mi… nem tudom, tehát ezt fejezzétek be, mert én most itt béna vagyok. Azt mondja. „Hahh! Én azért az életművemet akkor az árokparton is megírom.” Tehát, gumicsizma…! Raktár, Tiszapalkonya, kommunizmus, diktatúra – mit neki. Belső világ, életmű. (49:55)

3. Adott esetben fatalizmushoz vezethet.

„Minden jól van, ahogy van.” Azért nem irigylem azokat a kisgyerekeket, akiknek kritikátlanul ilyen szüleik vannak. Hát azért a gyerekkel egy kicsit kő’ törődni. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy „Jaj, menj a csúcs… Meditáljunk kisfiam! Ne aggódjál!” Nem, hát azért mégis csak. A gyerekünket ne belső utaztassuk, hanem vigyük el a Libegőre meg a játszótérre, meg Vidámpark, meg egyéb. Majd, mikor már eléggé kipurcant tőlünk, majd akkor megy el, ’oszt belső utazik. (50:45)

Van egy postás bácsi, jópofa dialógusban vagyunk. Jön mindig, csont ateista. Olyan… mindig, mikor kedden az irodán vagyok, akkor mindig találkozunk, mert akkor úgy jár a kocsijával. Fordja van, bocsánatos bűn. Szóval jön, mondja. „Jó napot!” Ilyen laza, laza csávó. Én meg mindig mondom neki. „Isten hozta, postás úr!” Nincs olyan alkalom, hogy ne mondja: „Magam jöttem.” Jól van, jól van. Ezt most két éve játsszuk. Tehát minden kedden jön. „Jó napot! – Isten hozta postás úr! – Magam jöttem. – Jól van.” És akkor, tehát ez egy ilyen koreogrefa, -fia, -fácia negra, Villa negra nem apácazárda. Ez ilyen… (51:55)

4. A szeretet hiányának tűnhet.

A szenvedők, a bajbajutottak félreérthetnek bennünket, ha mi éppen ebben időzünk. A szeretet hiányának tűnhet. A gondoskodást elmulaszthatjuk, mintha nem volna bennünk részvét. Jó, ezt már eleget ragoztam. (52:15)

5. A tanításnak és a segítésnek a hiányát róhatják föl nekünk.

Hát ez jó. Tegnap egy kisangyal reggel a roráte misén azt súgta a fülembe. „Figyelj Feri! Ne dumálj sokat! Hagyd, hadd találják ki, hogy mi a mondanivalója a mai evangéliumnak.” Erre kiálltam, mondtam három mondatot, majd eljöttem. Teljes dermedtség a templomban. Később odajött hozzám egyházközségünk egyik illusztris tagja, azt mondta. „Feri, jól kitoltál velem. A beszéd alatt akartam szundikálni. – Kedves Béla, bocsáss meg! Valahogy ihletet kaptam, hogy a mai evangéliumot ne magyarázzam meg. Ti is azért jöttetek, nem?, hogy rájöjjetek.” Na, így, így telik a nap, délután, hittanóra. 16 éves társaság, ők is járnak rorátére. Minden hittanórát azzal kezdünk, ezt már meséltem. „Nah, van-e nektek valamilyen témátok? Mert nekem mindig van. De az kevésbé fontos, mint a tiétek. Mondjatok témát! Hittan téma másodlagos, a te témád elsődleges. Ha van téma, arról beszélünk. – Atya, ott voltunk reggel a misén. Mit mondtál? Mi volt ennek a misének…? Nem értjük.” Óriási megvilágosodás élményem lett. (54:10)

Most képzeljétek el, hogy ott állok nap mint nap a misén, megmagyarázom az evangéliumot. Hát az ritka csoda, hogy még egy nap múlva is valaki azon rágódjon, hogy „Mi volt ennek az evangéliumnak a mondanivalója?” Én meg tegnap a kisangyal inspirációjára… Hoppá! Egy napon keresztül. Azok a briganti 16 évesek ezen vívódtak, hogy mi ennek az evangéliumnak a magyarázata. De jó! Nem? Arra gondoltam, hogy minden második beszédemet így alakítanám. Tulajdonképpen energiatakarékos, nagyon modern… Ezt onnan mondtam, hogyha ilyen létmódban vagyunk, épp egy angyallal társalgunk, akkor elfelejtkezhetünk a tanításról, ami adott esetben meg dolgunk. (55:05)

6. Túl nagy tolerancia.

Túl nagy tolerancia jellemezhet minket. Mintha nekünk minden mindegy volna. „Így is jó, úgy is jó.” Itt hadd hozzam Buddhát, akit már ebből az összefüggésből többször emlegettem. Buddha amikor megvilágosodott, és fölment a nagy Nirvanába, akkor ott elgondolkozott rajta, hogy most megőrizze magának ezt, vagy visszajöjjön. S akkor azt mondta „Áhh, visszajövök.” Mhh. Ez tulajdonképpen annak a szimbolikus története, hogy nem maradt mindig abban a létállapotban, hanem néha visszajött, hogy lássa úgy is a világot, ahogy a hétköznapi ember szokta. De akkor, amikor azt úgy látja, azért az mégse annyira boldogító, mint a Nirvanában jól lenni. (56:00)

Tehát túl nagy tolerancia. Ezt kívülről úgy értelmezhetik, például, hogy a pap bűnökre, erkölcsi hiányokra, mit tudom én mikre is igent mond. Hogy csak úgy mosolygott. Elmondta, hogy így ölte meg, úgy szúrta le, s a pap meg csak úgy derűsen nézte. Félreérthető. (56:30)

7. Az ilyen ember „tökéletesnek” látja a másikat.

Az ilyen ember tökéletesnek látja a másikat. A tökéletest tegyük egy picit idézőjelbe. Ugye, mert meglátjuk benne azt, amit egyébként nem szoktunk. Mint ahogy a szerelem látja a másikat. Nagy tévedéseink lehetnek ilyenkor, hogy egy olyan valakit is magunkhoz illőnek tarthatunk, akihez egyáltalán nem passzolunk. De hogyha fél éven belül 21 évesen, gyorsan házasságot kötünk, ez nem derül ki. Mhh. Az nehéz szerzet, mikor valaki ilyen létállapotban valakit valamilyennek lát, majd rájön, mikor már házas, hogy nem olyan. Ezért én szoktam egy kicsit… „Mióta ismeritek egymást? Háromnegyed év? Kevés, kevés… Fél év múlva gyertek vissza!” Nagyon szoktak szeretni. Tényleg, ezt már sokszor mondtam nektek, egy év alatt esélye sincs. „Egy év alatt? Ugyan már!” Az más, hogyha valaki idősebb, az a kivételekhez szokott tartozni, mert ott ő már átment egy csomó mindenen. Lehet a személyisége érettebb. Miközben szerelmes, aközben is azért néha tud józan lenni, egy kicsit. Nem? Valaki azt mondja, hogy nem. Csak óvatosan azzal a szerelemmel! (58:15)

Nem csak tökéletesnek láthatjuk a másikat, hanem – és itt is lehet egy nagy nehézségünk – a másik ebben a látásban azt gondolhatja, hogy mi elvárjuk tőle, hogy olyan legyen, amilyennek látjuk. Eee? Ez nagyon terhes tud lenni, iszonyú izé. Hogy mikor te szerelmesen áradozol a másikról, hogy milyen jó fejnek látod, s ő kezd egy kicsit aggódni. „Te jó ég! Most akkor próbáljak meg ilyen lenni?” Ne! Tehát most mondom, hogy nem érdemes, mert teljesen hiábavaló. Egy kicsit érdemes jobbnak lenni, de nagyon… Úgyse megy. Na! (59:00)

8. Túlzott érzékenység a szépségre.

Eléggé esztétikai látásmódhoz igazodó az efféle látásmód. Szépnek látunk akármit. Emlékeztek? A rákos sejtek a mit tudom én mi alatt, a tárgy lencse alatt. Úgy hívják? Tárgylemez. Tárgylemez. És hogy hívják azt a picit, amit ráraknak? Fedőlemez. Tehát, mint a tárgy… Tárgylemez? És a fedőlemez közötti rákos sejt. Az ember ezt is képes szépnek látni ebben a létállapotban, mondja Maslow. (59:50)

Az, hogy a létezést ilyen esztétikai módon látjuk, adott esetben kevésbé erkölcsi szempontból, ebből sok bonyodalom tud származni. Hát most egy megrendítő közlést fogok tenni, tenni. Mikor Párizsban jártam-keltem, akkor egyik kedvenc elfoglaltságom az volt, hogy a plakátokat néztem. Nagyon sok, érdekes, tök jó plakát. Az egyik, a plakátokat néztem nagyon szívesen, a másik, az erkélyeknek a rácsait. Hihetetlen az a gazdagság. Ha tudnék rajzolni, éveket élnék Párizsban, és csak a rácsokat rajzolnám. Tök jó lenne, igazi meditáció lenne. De nem tudok rajzolni, ezért inkább nem. Szóval, nézegetem a plakátokat. Éppen egy ilyen, egy ilyen létállapotban leledzek, és látok egy plakátot, két nő csókolózik. Leültem egy padra, tényleg, nem háttal, nézem őket. Hmm. Tudjátok, kérdezem magamat, hogy tetszik-e vagy nem. És tetszett. Egyszerűen szépnek tűnt. Hát most mit csináljak? A pap próbált szólni. „De Feri! Ilyet nem lehet! Nem szép! nem szép! Csúnya, csúnya, csúnya, csúnya! Menj oda, és a direkt ilyen helyzetekre előkészített vastag filctollal húzd…!” Hát ez…! Tudjátok, ez a kis esemény egy napos vívódást jelentett később. Tehát most szép vagy nem szép? Szép vagy nem szép? Hát ott és akkor, ha úgy nézem, szép. Ezt tudom mondani. Botrányos? Én nem tudom. Mmmhh. Mmmhh. Jó, anny… na, mindegy. Erre persze a teológia, a maga erkölcsi megközelítésével azt mondja. Na, akkor jól van, egyensúlyt teremtek. Azt mondja. „Csak az lehet igazán szép, ami jó, igaz, értékes és erényes.” Tehát a teológiai logika szerint csúnya. Ha meg csak nézem, szép. Ezek az élet nagy dilemmái. És most eljutok a 9-hez, és ezt a dilemmát fogom még egy kicsit… Uuuu! Azért ez… ez, főleg így Karácsony előtt, ajjaj-jaj. (63:20)

9. Csúcsélmény és erkölcsiség.

Ajjaj-jaj! Belemászunk. Az első 8 pontot Maslowtól vettem, a 9-diket én írtam hozzá. (Telefoncsörgés – szerk.) „Bocsi!” Nem baj! Jót választottál, jó. Nem engem? A csúcs… szóval, csúcsélmény és erkölcsiség. (63:55)

Ha, nem véletlen mondtam el azt az előző történetet, arról a fiatalemberről, aki rózsafűzérezett, és aztán úgy megfájdult a háta… Melyik szót hagytam ki? Jó. Szóval. Azért is mondtam el ezt a történetet, mert ha a csúcsélmény kegyelemszerű, ha a csúcsélményben nem mi dolgozunk meg valamiért, és akkor is van, hogyha nem érdemeljük meg. Ha a létezésünknek van egy olyan mélysége, amiben nem kell semmit sem megérdemelni. Hogy akkor is átélhetjük azt, hogy egy anyai öl, vagy mintha egy anyának az ölében feküdnénk. Ha ez érdem nélkül is van, ha ahogy erkölcsileg tartunk ott, ahol tartunk, vagyunk jók, meg nem annyira, igazak, meg nem, meg csúnyák, meg szépek. Szeretlek, Márta! Hitelesnek tűnt? „Igen.” Igen, itt elöl igen. Jó, szóval. Mmmh. Most majdnem leestem. Szóval. (65:10)

Ha ez egy ilyen élmény, akkor úgy tűnik, hogy ebben az élményben adva van egy ős konfliktus, ami egy erkölcsi konfliktus. Hogy ebben a tapasztalatban az életet nem szoktuk erkölcsi szempontból látni, legalábbis nagyon kevésbé. Azt mondhatjuk, hogy mindenkit jónak látunk, valahogy szépnek és igaznak. Hogy nem a bűne felől látjuk őt, hanem az értékes volta felől. Ha hívő vagyok, akkor azt mondom, hogy megláttam benned Krisztust. De most mindegy, hogy hogyan mondjuk. (65:50)

Ilyenkor egyszerűen hiába bűnös a másik vagy én, ebben a látásban ez az erkölcsi súly nem nagyon jön elő. Itt jönnek azok a mondatok, amiket, sz’al amiket örülök, hogy kimondhatok. Most képzeljünk el olyan helyzeteket, amelyekben vagyunk olyanok, amilyenek, jók, rosszak. De most képzeljünk el egy sebzett helyzetet, és benne egy sebzett embert. Amikor mondjuk tíz éve boldogtalan házasságban vergődsz. Tök mindegy, hogy miért. Te is benne vagy, meg a másik is benne van. Csőstül, hát naná. De mindegy. A lényeg, hogy boldogtalan vagy, csúcsélményed nem nagyon van. Jól padlót fogtál, és valahogy szeretnél élni. Ebben a nagy hiányban, mrr-mrr, puff, szerelmes leszel a főnöködbe, a beosztottadba, a titkárnődbe, a takarító nénibe, a mit tudom én kibe. Tüdüm-tüdüm-tüdüm. És mit ád ég? A mai világban szinte mindenki ilyen. Hát nem olyan nehéz összetalálkozni egy másik emberrel, aki szintén boldogtalan, nem? Ez könnyen megy. Akkor, elég a szerelemnek egy kis csipetkéje, és máris egymás nyakába borultatok. És akkor átélhetsz egy csúcsélményt. Na, akkor mi van? (67:20)

Mondjuk ennél egy kicsit… tekerjünk rajta. Három évig együtt élsz, miközben házas vagy, egy harmadik személlyel, és ott érzed magad úgy boldognak, mint ahogy mondjuk, hogy még egyet tekerjek rajta, a házasságodban soha. Elég reális vagy már ahhoz, hogy tudod, hogy a házasságodban nem is leszel soha így boldog. És csúcstapasztalatod van, és ez kihat az önazonosságodra. Hiszen erről beszéltünk. Ez egy olyan morális konfliktusba sodorja az embert, ami az életnek szerintem, akármilyen helyzetekben, mert folyamatosan ilyen helyzetekben vagyunk, minél több hiányunk van, kikerülhetetlen. Az életnek az egyik legkeményebb súlya rajtunk. Ezért van az, ahogyan azt a gyónó, egy sok évvel ezelőtt egy asszony mondta nekem. „Atya!” Ezt idéztem nektek, de ez egy életre megtanított engem. „Ha azt mondja, hogy én azt a házasságomon kívüli kapcsolatomat itt most gyónjam meg, akkor már itt sem vagyok. Mert életem legszebb három éve volt. Maga tőlem ne várja, hogy én azt a három évet meggyónjam.” Persze, nem eszik olyan forrón a kását. Tehát szépen el lehet választani ezt attól, és el lehet oda jutni, hogy „Kedves testvérem, te ebben a dilemmában fetrengsz.” Ugyanis lehet, hogy az önmagadról, vagy az Istenről, vagy a kegyelemről, vagy az élet értelméről való legfontosabb tapasztalat egy erkölcsileg kifogásolható helyzetből származik. Nem lehet? Naná, hogy lehet. Hoppá! (69:10)

Ez egy kőkemény dilemma. Ú, ezt mármost háromszor elmondtam, ugye mintha nem értettétek volna már elsőre is. Én most nem, nem akarom… sz’al érzem már, már hogy el se kezdtem, már érzem. Most meg fogom magyarázni. Ez szörnyű! Egy olyan jó mondatot olvastam. Valaki azt mondja, a ma emberének az a gyöngéje, hogy ahelyett, hogy megértené a dolgokat, megmagyarázza őket. Hmm. Tehát lehet, hogy inkább be kéne fogni a szám. Csak akkor… Jó, egy kicsit befogom… De már nem bírom, igen, igen…! Szóval hogy muszáj néhány értelmező mondatot ehhez szólnom. (70:00)

Itt akkor nincs világvége. Nem kell ragaszkodni a sebzett szituációhoz, a sebzett magamhoz, ahhoz a – kinek tetszik, kinek nem, mindegy, mondhatjuk így is, hogy ahhoz a – hogy egy bűnben éltem át egy ilyen tapasztalatot. Annak szeretném magamat látni, aki ebben a bűnös helyzetben voltam, akinek ott megéltem magam. Itt penge finom megkülönböztetésekre van szükség. Ezt megtartom, ezt kidobom, ez jó, ez nem, ezt igen, ezt nem. Ha valaki ebben az összemosottságban él később, akkor a maga erkölcsi torzulását építgeti, azért, mert összetéveszti azt a dolgot, hogy a csúcsélményben megláttam valamit, magamat, az Istent, satöbbi, és közben pedig nem kell a torzult helyzethez ragaszkodnom. Pontosan ugyanúgy, ahogy oktalanság azt gondolni, hogy valaki szerelmesen élte át a legszentebb pillanatait, hogy ez csak a szerelemben élhető át, vagy hogy akkor neki mindig szerelemről szerelemre kell élni. Az azt jelenti, hogy mindig ott kell hagyni kétévenként azt a valakit. Tehát nem kell akkor ezt gondolni. (71:20)

Bárcsak ezt az emberek megértenék! De nem csodálom, hogy ez a kérdés föl… Attól függ, hogy kihez megy egy ilyen ember, különböző kérdéseket mond. Ha elmegy a pszichológushoz, akkor azt mondja „Ott éreztem magam a legjobban. Most ebből lépjek ki?” Ha elmegy a filozófushoz, ott azt mondja „Ott találtam rá az életem értelmére. Most lépjek belőle ki?” Ha elmegy a paphoz, neki azt fogja mondani „Ott sejtettem meg életemben először, hogy Isten szeret. Most ebből lépjek ki?” Ez olyan realitás, amit én egy picit sem akarok senkitől elvitatni. Ez márpedig így van. Kivéve hihetetlenül szerencsés embereket – olyan nincs is. Az nagyon, hát szóval… (72:15)

Ezt akartam volna elmondani. Mondhatnék még egy csomó ilyen sztorit. Ugye, de hát ezt ti is tudtok. Ugye, egy kicsit élettörténet, ilyesmi. Emlékszem jól, ahogy filozófia professzor… Tényleg, hííí! Bár én emlékszem, de lejárt az idő. Nem, most nem. Eldöntöttem, hogyha ilyen pillanatba kerülök legközelebb, kedves leszek hozzátok. Filozófia professzor a teológián, azt mondja ehhez a témához kapcsolódóan, hogy a jó, az igaz, a szép, az értékes, meg az értelmes – ahogy már ezt hozzátettük – azok kéz a kézben járnak, különben valami sebzettség van. Azt mondja. „Tudják, ezt úgy tudnám elmondani maguknak, hogyha egy tolvaj a szakmájának a zseniális mestere, akkor is tolvaj.” Tehát csinálhat valamit művészi fokon, zseniálisan, a hétköznapi tapasztalat… A csúcsélmény alapján azt mondhatjuk erre, hogy zseniális. Ezért ülünk be a Mammutba, WestEnd City Centerbe, a Lurdy házba, a Camponába, minden mozikba ezért ülünk be, mert akarunk látni egy klassz tolvajt, ahogy zseniálisan csinálja. Ti nem élvezitek az ilyen filmeket? Kémes filmek? Most nem megyek át egy másik formába. Szóval. Attól, hogy ő zseniális a saját szakmájában, ezt mondhatjuk úgy, hogy lehető legjobban csinálja, attól az még morálisan rossz. (74:25)

Na jó! De okos voltam! Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

A csúcsélmények, mint önazonosság tapasztalatok (3)

15.Játékosnak éljük meg magunkat. Diadalmasan gyermekien érettek vagyunk. Egyszerre vagyunk érettek és gyermekiek, és ez a humor másokat is felszabadít. Derűt kölcsönöz, mint a megoldhatatlan problémára adott egyik válasz.

16.Az életünket kegyelemszerűnek éljük meg és magunkat kegyelemtől átitatottnak, s ez hálássá tesz minket. Egy kötelességtudat fakad ki belőlünk, hogy ne csak hálásak legyünk ezért, hanem tovább is adjuk. Egyszerre tölt el büszkeség és szerénység. (Indiában a legszegényebb ember is egyenes gerinccel jár)

Hátránya

1.Ha valaki nagyon ebben a létmódban él, akkor ennek az a veszélye, hogy ez a cselekvést adott esetben határozatlanná, nehezebbé teszi, mert ez egy szemlélődő létforma, nem annyira cselekvő. Az embernek néha rendőrnek is kell lenni

2.Kevésbé leszünk felelősségteljesek a mások megsegítésében.

3.Adott esetben fatalizmushoz vezethet. „Minden jól van, ahogy van”

4.A szenvedők, a bajbajutottak félreérthetnek minket, ha éppen ebben időzünk, a szeretet hiányának tűnhet, ha a gondoskodást elmulasztjuk, mintha nem volna bennünk részvét

5.A tanításnak és a segítésnek a hiányát róhatják fel nekünk

6.Túl nagy tolerancia jellemezhet minket, mintha nekünk minden mindegy volna

7.Az ilyen ember „tökéletesnek” látja a másikat, meglátjuk benne azt, amit egyébként nem szoktunk, olyant is tarthatunk magunkhoz illőnek, akihez egyáltalán nem passzolunk. A másik ember attól is tarthat, hogy olyanná kell lennie, mint amilyennek őt látjuk

8.Túlzott érzékenység a szépségre

9.Csúcsélmény és erkölcsiség