Csúcsélmény és erkölcsiség

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Amíg nem felejtem el, addig hirdetem, hogy következő héten is találkozhatunk, még az belefér, és akkor utána két ünnep között látni se akarlak titeket. Majd pedig év elején megint találkozhatunk. Na, ha eszembe jut, majd még a végén is hirdetem. (00:30)

Csúcsélmény és erkölcsiség – Feri megmondja a tutit – kinyilatkoztatás

Eljutottunk egy – számomra legalábbis – elég kemény helyzethez. Ez pedig arról szól, hogyha a csúcsélményeink azok valamiképpen a létezést mélyebben tárják föl, mint a hétköznapi tapasztalataink, amibe az is beletartozik, hogy a csúcsélmények jobban megmondják nekünk, hogy mi az életünk értelme, mint az egyéb hétköznapi tapasztalataink, ha ennek kapcsán pontosabban találunk rá önmagunkra, hogy kik is vagyunk mi a csúcstapasztalatban, és ráadásul ez egészen természetesen magával hozza azt is, hogy a csúcsélményben jobban meg tudjuk mondani, hogy ki Isten, mint a hétköznapi tapasztalatainkban, és hogy az ehhez az Istenhez vezető út, meg a benne való hit is realitássá tud válni, sőt valóság, ezekben a tapasztalatokban, akkor mit kezdjünk azzal, hogy igen sok csúcsélményünk akkor történik meg velünk, amikor erkölcsileg kifogásolható helyzetben vagyunk? Ahh! Ezt a dilemmát hagytam itt múltkor, a múltkori végén, hogy mit kezdjen az a szerencsétlen polgár, aki mondjuk éppen egy szerelmi háromszögben nem a férjével vagy a feleségével, hanem azzal a bizonyos harmadikkal él meg egy csúcsélményt. (02:25)

Ha az alaptapasztalat egy erkölcsileg sebzett helyzetből származik

Akkor ezt fokozhatjuk. Mi van akkor, hogyha mikor arról beszéltünk sok héttel ezelőtt, hogy keressük meg a csúcsélményeink közül az alaptapasztalatot. Ha valakinek az alaptapasztalata egy erkölcsilg sebzett helyzetből származik, na az a szegény mit csináljon? Ez szerintem az egyik legizgalmasabb kérdés, amit persze sokan sokféleképen föltettek már, tehát nincs benne semmi új, de ahogy eljutottunk, az talán izgalmas, mégis csak. Mert itt fölmerül az, hogy most hűségesek legyünk-e magunkhoz, vagy ne. De hát éppen megláttunk valamit. Most éppen ezt veszítsük el? Ha olyan valaki számol be erről a dilemmáról, aki nagyon hűséges ebben a beszámolóban a tapasztalatához, és egyáltalán nem foglalkozik ennek különösképpen az erkölcsi részével, ő minden további nélkül azt mondja a papnak egy ilyen szerelmi háromszögben átélt mélységes tapasztalatról, talán mondjuk az életében az elsőről, hogy mit jelent, hogy ő férfi vagy nő, vagy mit jelent, hogy ő elfogadható, vagy szerethető, és ez egy szerelmi háromszögben történik, akkor az illető azt fogja mondani: „De hát az Isten adta nekem ezt a valakit.”, ezt fogja mondani. Ezzel a pap egy kicsit nehéz helyzetbe fog kerülni. Na most ez hogy van? (Szentségi házasság jobb oldalt vagy bal oldalt… Istenem, belekerültem valamibe. Töröljétek ezt a részt! Újra fogalmazom. Tehát.) Szentségi házasság az egyik oldalon, itten meg egy csúcsélmény Istenre, önazonosságra, az életem értelmére vonatkozóan a másikon. Ebbe a helyzetbe illik egy kicsit belehalni. Nyugodtan szabad, szabad, az normális. (04:35)

Egzisztenciális, személyes dilemma

Ez a dilemma, amit fölvetettünk múltkor, és tulajdonképpen rosszul fogalmaztam abból a szempontból, hogy ezt egy erkölcsi dilemmának mondtam. Nem erkölcsi dilemma, mert az erkölcs van az egyik részén. Ez egy egzisztenciális, személyes, igazi mély, emberi dilemma, amit ráadásul nem is tudunk kikerülni azért, mert többé-kevésbé sebzett emberek vagyunk, és semmi sem ment meg minket attól, hogy egy sebzett helyzetben legyen csúcsélményünk, ettől semmi sem ment meg. Ilyenkor, erre tettem utalást múltkor, megkülönböztetésekre volna szükségünk. Arra, hogy mi az, amit ebből tovább tudunk vinni, és mi az, amit nyugodtan lerakhatunk, mert nem a csúcsélménynek az eredeti és legfontosabb része. Mondjuk, a morálisan kifogásolhat helyzet. Igen ám, de ezt könnyű mondani. Mikor benne vagyunk, sokkal nehezebb. (05:40)

Megkülönböztetések az egzisztenciális dilemmában

Erkölcsi következmények és hűség önmagunkhoz.

Most erről szeretnék egy picit beszélni, hogy ez azzal a lehetőséggel jár, mármint ez a helyzet, hogy kétfelől is kitágítsuk a saját életünket. Az egyik, hogy a transzcendens tartalmak által egy új önazonosságra jussunk. A mélyebb megértés által, hogy ki vagyok én, hogy ki Isten, hogy mi az életem értelme. Hogy ezt beengedjük az életünkbe, és ez által képesek legyünk önmagunkat fölülmúlni. Ez az egyik cél, nekem úgy tűnik legalábbis. A másik, hogy közben pedig az erkölcsi részét ennek a kérdésnek ugyanúgy beemeljük a saját életünkbe. Ha csak az egyiket tesszük meg, vissza fogunk sodródni ugyanoda, ahonnan jöttünk, és öt év múlva megint ugyanitt leszünk. Tehát egy kettős feladatunk van. Az erkölcsi következményeket nagyon komolyan venni, és közben pedig hűségesnek lenni önmagunkhoz. Bár, ez az önmagunk egy erkölcsileg sebzett helyzetben mutatkozott meg magunk számára. Ez nehéz kettős feladat, nem is megy egyik napról a másikra. (07:15)

Azt látom, ha valaki valamelyik irányba sarkít, akkor elkezd egy nagyon nagy kerülőutat járni. Persze mindig így szoktuk csinálni Tehát ha vagy az egyik irányba sarkítunk, vagy a másikba, visszarohanunk a paphoz, és azt mondjuk „Én vétkem, én vétkem, nagyon bűnös vagyok! Nem is találtam rá magamra.” Mrrhhh! Ne csináld! Mondd ki, hogy tök jó volt! Ez az egyik. A másik. „Juszt se megyek a paphoz! Dögöljön meg az egyházzal együtt!” Ez a másik. Vagyis, nagyon egyszerűen tudom mondani, vagy én döglök meg, vagy én döglök meg. Mert az ember a spiritualitás nélkül se nagyon tud élni, meg az erkölcsiség nélkül se nagyon tud élni. Hh-hmm. (08:15)

Szeretnénk a társunkat a feltétel nélküli szeretet szerepében tudni.

S akkor rájöttem valamire. Nem most, már leírtam, csak most elmondom. Találkozásaimból, meg a saját életemből a következőre csodálkoztam rá. Gyakran a csúcsélményben, mikor átéljük azt, hogy elfogadhatók vagyunk, szeretetre méltók, hogy jó a létezésünk, hogy értelmesek vagyunk, hogy van célja annak, hogy vagyunk. Hogy amikor valaki megházasodik, akkor szeretné a házastársát abba a szerepbe helyezni, hogy a vele való kapcsolatában ő ezt újból és újból át tudja élni. Hogy őt feltétel nélkül elfogadják. Hogy ő szerethető, hogy ő jó. De ez még semmi, mert itt ugrik a majom a vízbe. Hogy amikor rossz vagyok, akkor is szeretsz. Amikor erkölcstelenséget csinálok, akkor is elfogadsz. De ez még mind semmi. Mert a poén ott kezdődik, amikor a házastársamtól azt várom, hogy amikor éppen vele szemben követek el bűnt, akkor fogadjon el feltétel nélkül. Hogy amikor egy kiállhatatlan, szeretetlen bunkó vagyok, akkor szeressen. Ezt várom. És hát ez egy szép, szép pillanat. Ritkán meg szoktuk kapni. Ritkán! Ritkán! (09:55)

Valójában azonban, mikor sírva-ríva, vagy pedig zsarolásként, vagy számonkérve, vagy dühöngve azt mondjuk „Ha én tudtam volna, hogy a házasság ez ilyen, hogy van egy pillanat, mikor betelik a pohár, mikor az András azt mondja…, a Márta azt mondja…, a Helmut azt mondja…, és itt mondhatnék nagyon sok nevet, hogy „Na, ebből nekem elegem van, picinyem! Szívass mást!” Szóval, mikor eljön ez a pillanat, akkor egyfelől a szívünk egyik része azt mondja, hogy most mindennek vége. Hát én nem ezért házasodtam meg. Ezt az Istennel is le lehet játszani ugyanúgy, tehát a pap se ússza meg. De ez titeket talán kevésbé érdekel, viszont könnyebb hallgatni. Há-háá! Szóval. (10:55)

„Elegem van belőled.”

Mikor kiderül, hogy a másik azt mondja, hogy „Elegem van belőled.”, és „Te velem ezt ne csináld meg még egyszer! Mert szentségi házasság ide, örök hűség oda, elköteleződés amoda, én úgy kirúglak téged, mint a sicc.” Vannak emberek, vagyis mindnyájan, akiknek erre van szükségünk, a halálveszélyre, sajna. Mert abban a pillanatban rájövünk valamire, hogy a kettőnk kapcsolatának a dinamikája egy nagyon sajátos dologról szólt. Arról, hogy hadd maradhassak gyerek, felelőtlen, játszom… veled is, meg ellened is. Vagyis, hogy nagyon sok kapcsolatnak, amikor az kezd tönkre menni, igazából a legnagyobb lehetősége nyílik meg. Ez az, hogy rájöjjünk, hogy bár szeretnénk azt, hogy föltétel nélkül fogadjanak el minket, és igazunk is van, hogy ezt szeretnénk. Hogy szeretetre méltónak lássanak, hogy megbocsássanak, és igazunk is van. Azonban ezt nem érhetjük el többé azzal a naiv, gyerekes, infantilis magatartással, ahogy eddig tettük. És ez nagyon szokott fájni, iszonyúan. Hogy egy olyan valakitől várom már ettől a pillanattól kezdve, hogy engem elfogadjon feltétel nélkül, aki többé nem az anyám vagy az apám, akinek ezt kell csinálnia. Hanem ebben a pillanatban elkezd az infantilis gyerek fölnőni, és azt mondja, hogy bár továbbra is ezt szeretném tőled, de nem mint gyerek, hanem mint felnőtt. Ez iszonyúan nehéz. (13:15)

Két klasszikus előtörténet, két katasztrofális befejezés.

Egy apahiányos nő „apucit” választ férjnek. – „Kinőttem a férjem.”

Ennek a pillanatnak két klasszikus előtörténete, majd két klasszikus katasztrofális befejezése szokott lenni. Két klasszikus előtörténet. Egy nő, aki apahiányban nő föl, vagyis többé-kevésbé mindenki. Mert sikerült egy olyan kultúrát kialakítanunk, hogy többé-kevésbé minden nő apahiányban nőjön föl. Tök jó, nem? Mikor ezek a nők fölnőnek, szeretnének házastársat választani maguknak, de miután tele vannak hiányokkal, első sorban apuci hiányuk van. Kit fognak választani? Egy olyan férfit, aki apuci, és ő lesz az apucijuk, ugye, ugye. És ha énnekem, miután tele vagyok apa hiánnyal, és ezt meg se tudtam úszni, sikerült egy olyan férfit választanom, akit behelyezek ebbe a szerepbe, és ő lesz az én apucim, akkor én ki lehetek? Egy infantilis, felelőtlen gyerek. Hmm. Mindaddig, amíg a férjem ezt meg nem unja. Vagy, mindaddig, és ez a drámai helyzetnek aztán a rossz végkifejlete, mikor rá nem ébredek arra egy szomorú, december közepi estén, mínusz 1 fokban sétálva egy előadásról hazafelé térve, hogy kinőttem a férjem. Tudjátok, milyen sok nő éli ezt át? Ugye tudjuk, hogy a válásoknak a legnagyobb százalékát nők kezdeményezik, akik elindulnak egy apahiányból, mint kultúrtermékből. Azután élik a saját életüket, megy ez az infantilis történet, és egyszer csak rájönnek. „Kezdek fölnőni, nekem most már egy férfire van szükségem, nem egy ilyen apára.” Akkor ezt úgy élik meg „Kinőttem a férjem.” Beadják a válópert, miután egy kicsit összebalhéztak vele, mert azért mégis csak. Hát hogy a lelkiismeretünket meg tudjuk nyugtatni. És akkor, ki tudja mi történik? Ennek a történetnek a jobbik forgatókönyve, hogy az illető választ magának egy társat, és akkor a második házasságában boldogan él, míg meg nem hal. Ez a jobbik végkifejlett ebből a rosszabbik megoldásból. (16:00)

A férfi „anyucit” választ. – Megcsalja a feleségét.

Mondom a férfi történetét. A férfi pedig azt éli át, hogy ő pedig annyira szerette, mikor az anyukája csak úgy elfogadta őt, jaj, de jó volt. Akkor, választ magának egy anyucit. Persze neki is lehet anyuci hiánya, mert sikerült egy olyan kultúrát kitalálnunk, amiben az anyák is dolgoznak. Tehát ma minden férfi úgy nő föl, hogy anya hiánya van. Tűrü-rűrü-dű. Ezért, a hiányunkból kiindulva választunk egy nőt, aki legyen inkább anyuci. Akkor mi lehetünk infantilis, ütődött gyerekek, akik… És itt jön ennek a belső dinamikának az egyik legnagyobb, számomra legizgalmasabb fölismerése. Két napja jöttem rá, hogy én milyen hihetetlenül megértem a férfiakat, akik megcsalják a feleségeiket. Jaj, de csúnyán néztek rám. Rájöttem valamire, hihetetlenül logikus lesz, nagyon fájdalmas lesz. Képzeljünk el egy férfit, aki vagy anyahiányból nősül, vagy azért, mert annyira jó volt neki, hogy volt egy nagyon jó anyukája, és ezt szeretné tovább folytatni. Tehát mindenképpen egy anyucit fog választani. Hmm? Amikor ennek az anyapótléknak elege lesz az infantilis férjéből, akkor egyszer csak a férfi a következőt fogja mondani. „De hát én vágytam arra a harmadik nőre! Hát az egy nagy szerelem volt. Arra nekem szükségem volt. Hát türü-rürü-dű!” Tudjátok, hogy tulajdonképpen érthető? Ugyanis amíg ő a szentségi házasságában anya-fia kapcsolatot játszik, addig naná, hogy kell neki egy társ. Ez pedig egy harmadik nő. Már második, de… Ne legyünk telhetetlenek. Vagyis, hogy ebből a belső dinamikából éppen az jön ki, hogy „Ott van az én drágám, de az inkább az anyám. Ő feltétel nélkül fogadjon el, miközben én a magam természetes vágyából kiindulva elindultam társat keresni. Hát ha van anyám, a következő lépés, hogy akkor kezdek fölnőni, és legyen egy társam.” Mit szóltok ehhez? Elég fájdalmas, nem? (18:45)

„Nem akarok többet az anyád lenni. Mi lenne, ha én lennék a feleséged?”

Ez az út tökéltesen érthető, hogyha csak a lelki mozgatórugókat nézzük, teljesen. Volt nálam egy kedves házaspár, nagyon szeretem őket, tök jó fejek. Az egyikük a következőt mondta erre a helyzetre. „Nem akarok többet az anyád lenni. Mi lenne, ha én lennék a feleséged?” De ez a helyzet néha 8, néha 18, néha 28 évi házasság után következik el. „Nem akarok többet az apukád lenni. Mi lenne, ha most tekernénk ezen az egész helyzeten, amiben vagyunk, és lehetnék én a te férjed, nem pedig az a harmadik?” Mi lenne, hogyha azt, hogy „Kinőttem ezt a pasit.” fölismerésemet abba az irányba vinném el, hogy „Kinőttem ezt a pasit, aki a férjem lett volna, ha akként éltem volna vele. És mi lenne, hogyha most lélekben újra megházasodnék vele, de most már a férjem lenne, és nem az apukám?” Nagyon sok becsületes nőt ismerek, nagyon sok becsületes, rendes, tisztességes nő ezt meg szokta próbálni, a férfiak legnagyobb ellenállásába ütközve. Azért, mert ilyenkor a férfiak élettörténete is előkerül. Például az, hogy hihetetlenül jó volt nekik apukának lenni, és fölényben élni. Ez nekik nagyon jó volt, és ha a feleségük egyszer csak társ lesz, akkor ők nem lesznek a feleségük fölött, hanem mellett, és ezt nagyon sok férfi utálja, mert ehhez meg neki fejlődnie kéne. Mert van, akinek lentről kell fölfele, van akinek meg föntről lefele. Az is nagy fejlődés tud lenni. (21:05)

Nem csodálom, hogy nagyon sokszor egy-egy ilyen helyzet, miután két félen áll vagy bukik, az egyik félen megbukik, és ez mondjuk nem a nő, hanem a férfi, aki ragaszkodik ahhoz, hogy ő ebben a kapcsolatban igenis kinyilatkoztató apaként jelenhessen meg. Vagyis, mondjuk egy mellékszál: mindig neki legyen igaza. Hát ezt látom. Ez elég húzós, nem? (21:40)

Zsákutca: spirituális élmény fejlődés nélkül.

Mondok egy másik nagy zsákutcát. Ez volt az egyik. A másik. Valaki rádöbben arra, hogy ő valaki, értékes, Isten őt szereti, Isten őt elfogadja, satöbbi. Lesz egy erkölcsileg sebzett helyzetben egy alaptapasztalata. Az illető egy spirituális megtérésen fog keresztül menni, aminek az lesz a következménye, hogy a következő gondolat meggyőződéssé érik benne. „Úgy tűnik, létezik olyan spiritualitás, amely az ember felé nem jelent erkölcsi kihívást.” Óvatosan mondom nektek, a XX. század második felének, meg ennek a századnak az embere éppen ezt játssza. A saját tapasztalataiból elkezd ragaszkodni a saját spirituális élményeihez, ez bármi lehet, majd elkezd egy egyéni spirituális utat követni azzal a naivitással, hogy közben nem kell felnőnie. Ez nagyon gyakori. Az ilyen emberek nagyon sok pénzt tudnak fizetni különböző spirituális mestereknek, utazásoknak, minden, csak egy valamivel ne szembesítsék őket, az erkölcsi hiányosságaikkal. Mert hiszen, ahogyan a pszichológushoz vagy a pszichiáterhez is azért mennek, mert annak nem szakterülete az erkölcs… Gyógyítsa őt meg anélkül, hogy az erkölcsi háttérrel szembe kelljen nézni. Gyógyítson meg a neurózisból, a szorongásból, a bűntudatból, de ne kelljen erkölcsösebbnek lenni. (23:40)

Ma ugyanezt az utat kitaláltuk a spiritualitásra vonatkozóan is. Hogy lehet úgy különböző, nagyon ősi hagyomány, megszentelt spirituális, indián asszonyok, na most, mondj… Kabbala, meg Asztrológia, meg Taro, meg Tao, meg Mao, meg… mit tudom én, Mici mackó, mindegy. Tessék? Sámán, sámán, sámán, ősmagyar sámán, nem ősmagyar sámán, sámán-sámán, magyar sámán, orosz sámán, altáji sámán, feltáji sámán, mindegy. A lényeg, hogy a spirituális utaknak széles kínálata van, pontosan ugyanúgy, mint a terápiás módszereknek is. Tök jónak tűnik, hogy bármelyiken járhatunk anélkül, hogy az erkölcsi következményekkel szembe kelljen nézni. Túdu-dúdu-dú. Ez persze abból adódik, hogy valaki azt a penge éles megkülönböztetést nem teszi meg, hogy mi az, amit ebben tartsunk meg, és mi az, ami mindenképpen sebzett. Hmm. Ez is kemény, ugye? Mind a két esetre az jellemző, hogy szeretnénk úgy ragaszkodni a csúcsélményben átélt önazonosságunkhoz, hogy hadd maradhassunk gyerekek, és ne kelljen felnőni. (25:20)

Mi jelentheti a fejlődést?

Lemondunk arról, hogy csúcsélményeink legyenek

Mi jelentheti a fejlődést? Egy nagyon furcsa dolog. Az, hogy lemondjunk arról, hogy csúcsélményeink legyenek. Az. Hogy ebben a pillanatban, amikor a csúcsélmény föltárta számomra azt, hogy ki is vagyok én igazából, elkezdjek azon az úton járni, ami közben az erkölcsi hiányaimmal való szembenézést jelenti. Mintha pont attól a tapasztalattól távolodnék, amiben végre fölismertem, hogy Isten szeret. Durva. Durva. (26:05)

Van egy nagyon rossz hírem. Szenvedés nélkül nem lehet megúszni. Én ilyen utat egyszerűen nem ismerek. Ha most vannak olyan spirituális tanítók, meg olyan pszichológusok, akik kitalálják azt, hogy hogyan lehet szenvedés nélkül is, hát higgyetek neki ti, ha akartok. Ezért utaltam múltkor Buddhára. Hogy amikor a Nirvána legközepén csücsül, akkor azt mondja „Na jó, menjünk vissza!” És akkor még él vagy 50 évecskét. Mhh. Köztünk. Nagy szenvedés lehetett neki. (26:55)

Krisztusról van egy gyönyörű szép himnusz. 15 évvel a halála után írják, valahogy így kezdődik. „Jézus Krisztus az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez, mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát.” És közönséges ember lett, olyan, mint mi. Ez ugyanaz. (27:30)

Hogyha bármelyik lelkiségi mozgalomnak – mármost nem keresztény, hanem szóval valami komoly spirituális útnak a mestereit olvasgatjuk – akkor mindegyiknél azt olvassuk, már akiket én ismerek, hogy amikor elindulsz az Isten felé vezető, vagy a megvilágosodás felé vezető úton, akkor kérlek felejtsd azt el, hogy itt az élményt keresd. Tehát leülni úgy imádkozni, hogy „Imádságom célja, hogy jobban legyek.” – már annyi neked. Komolyan, szomorúan hangzik, nem? Hogy nem nagyon ért… Hát lehet leülni úgy imádkozni. „Most akkor leülök Istenhez, és azt kérem tőle, hogy legyek jobban. Tűdü-dű.” Az imádságnak… egy rendes célja van, szeretnék veled találkozni. Ebből a találkozásból vagy fakad enyhület, vagy nem. Ezért az a fajta spiritualitás, amelynek a célja nem a személy, már az Istenre gondolok itt, hanem valami, amit a személytől kaphatok, mmrrhhh, gagyi, gagyi. (28:55)

Ú, most annyira megmondtam már a tutit, nem? Most… hihetetlen! 20 percig hogy beszéltem! Nem? A kinyilatkoztatás hozzám képest piskóta. Nahh, akkor ezt most befejezem. Már csak egy vesszőt teszek. Szerettem volna nagyon-nagyon belemászni ebbe a dilemmába, és ez jött ki belőle, vagy így jöttem én ki belőle. Most még ugyanennél a kérdésnél maradva szeretném ezt a kérdést egy tágabb összefüggésbe helyezni. Az talán segítségünkre lehet. (29:45)

Csúcsélmény és erkölcsiség – A dilemma tágabb összefüggésben

Hogy a csudába is jutottunk el idáig? Miért jutunk el szinte törvényszerűen idáig? Miért pont ti juttok el idáig? Másik 350 ember meg egyáltalán nem jut el idáig, hogy a csudába van ez? Ahh! Szeretnék akkor erről egy picit beszélni, egy olyan 18 pontot írtam, de gyorsan átszaladunk rajta. Itt, Adventben. (30:10)

Az életünknek értelmet adó hiteles életcél

Kétféle élettervünk, életcélunk lehet, ami az életünknek értelmet adhat. Nagyon, annyira egyszerű lesz, tök jó. Az egyik, az autentikus, a másik a nem autentikus. Jó, nem? Ezt így szokták. Hiteles és nem hiteles. A nem hiteles életcélokról most ne is beszéljünk, hagyjuk őket, mert ezen már túl vagyunk, elegünk van a nem hiteles életcélokból. Hogy milyennek „kellene” lenni, meg mit mond nekünk az egyház. Ugye, ebből egy kicsit elegünk van. Ugye? Ne mondjátok, hogy NE. Na jó. Szóval. (30:55)

Egy már elfogadott és megszentelt életcél

Mikor valaki eljut oda, hogy elege van az elvárásokból, még ha az Istennek az elvárása is. Mikor valaki ide eljut, akkor van esélye egy hiteles, autentikus életcél után vetni magát. Akkor két alternatívánk van, de most a nem hiteleset hagytuk. Az egyik, hogy egy már elfogadott és megszentelt életcélt választunk, és ezt úgy éljük, ahogy az elfogadott és megszentelt. Ez tök jó, annak, aki bírja. De nem mindenki bírja. Főleg, az efféle programnak van egy nagy gyengéje. Mi van akkor, hogyha én egy megszentelt életformát választok, mondjuk én pap lettem, ez nagyon megszentelt. Ti tudjátok? Engem iszonyúan megszenteltek, iszonyúan nagyon. Egy apostol utód iszonyúan nagyon megszentelt, és vannak rá tanúim is. Na most. (32:00)

Ha én ebben a nagyon megszentelt életformában egy nagyon megszentelt úton járok, én speciel meghasonlok magammal. Ez ugyanaz a történet, amikor te egy nagyon megszentelt utat választasz, ez a házasság. És nem működik, és meghasonlasz a házasságban. Vagy, nem házasodsz meg, mert még a meghasonlást is megpróbálod kikerülni. Te már előbb meghasonlottál, mint hogy meg tudják hasonolni a házasságban. Vagy pedig, nagyon sokszor elváltál, mert megpróbáltad kikerülni azt a pillanatot, amikor meghasonlasz a házasságban. (32:50)

Ez az a pillanat, amikor semmilyen más esélyünk nincs, mint hogy egy autentikus és hiteles élet értelmét úgy keressük, ahogy az nem megszentelt úton történik. Legalábbis nem a hagyomány, a kultúra, és miegymás által megszentelt úton. ez már csak azért is meg szokott történni, mert ezek a megszentelt utak az útnak az összes ragyaságát is magukon viselik. Vagyis, ha én ezen a megszentelt úton úgy akarnék pap lenni, hogy a legmegszenteltebb megoldásokat választom, azzal az egyháznak az összes mocskát, itt személy szerint igenelnem kellene. Nekem ehhez nincs gusztusom. (33:40)

Most ha a ti nevetekben beszélhetek, nektek pedig az eddig lejáratott, házasságban meglévő megszentelt, de számotokra már értelmetlen megoldásokat kellene elfogadni. Van kedvetek hozzá? Mondjuk klasszikus ilyen, a nő azért mégis csak maradjon a fakanálnál. Ez egy megszentelt út. Tetszik? Nem? Vannak, akiknek működik, ők vannak egyre kevesebben. Az más kérd… Na, nem szaladok előre. Tehát ma úgy tűnik, hogy egy nagyon szubkulturális szocializációra van szükség ahhoz, hogy magyarul mondjam, hogy egy nő erre a megszentelt, kívülről adott életprogramra igent tudjon mondani, és egy életen keresztül ez ne zavarja őt. Sajátos kulturális hatásokat tételezek föl. Ma a legtöbb nőnek erre nincs is már esélye, nincs. Vagyis, többé-kevésbé egy személyes, hiteles, autentikus, saját életértelmet kell találnunk, mert egy ilyen helyzetben találtuk magunkat. Mit lehet csinálni? (35:10)

Az élet értelmének keresése nem megszentelt úton.

Ilyenkor az összes alternatívát, ami nem erre vonatkozik, tisztességgel, becsülettel el fogjuk vetni. Bár látjuk, hogy ezzel a hagyománynak, szépségeknek, megszentelt utaknak egész csillagos egét vetjük el, de igazából nincsen már más esélyünk, nincs. Hmm. Ezt a helyzetet az szokta kritikussá tenni, hogy ahogy próbálunk valami morzsát a hagyományból megőrizni, akkor nem tudjuk megtenni azt a finom megkülönböztetést, hogy mit hagyjunk el, és mit tartsunk meg. Egyszerűen nem vagyunk ebben a helyzetben, nem megy. Ez az a házastársi kapcsolat, amikor annyira belebonyolódtak már, hogy már nem tudják megmondani, most mit tartsanak meg, meg mit nem. Amikor olyan helyzetig jutunk, hogy mikor megpróbálunk megbeszélni egy problémát, ez mindig kudarcba fullad. Akkor már nem tudunk így osztani-szorozni, hogy ezt megtartjuk, ezt meg elvetjük, mert nem vagyunk már ilyen helyzetben. Ezek nagyon kemény pillanatok, és akkor az marad nekünk, hogy akkor hagyjuk az egészet. Valamiképpen elkezdünk egy személyes utat járni. (36:40)

Személyes út, személyes értelem.

Ez nem jelenti azt, hogy el kell válni, vagy ki kell lépni a papságból, nem jelenti azt. De hogy valami személyes értelmet abban kell találnunk, az tuti, különben beledöglünk. Ez az, amikor valaki azt mondja, hogy „Ebben a házasságban nem tudok tovább létezni.” (37:00)

Hova fogunk eljutni? Ugyanoda, amiről eddig beszéltem, csak ez a konfliktus már nem kint lesz, hanem bent. Vagyis, hogy ahogy eddig úgy merült föl a probléma, hogy „Most az egyházból mit tartsak meg? Nem tudom elválasztani.” Nagyon sokan talán közületek azért nem akartok keresztények lenni, mert ezt a helyzetet nem tudjátok megoldani. Mert nem tudjátok egy részére azt mondani, hogy IGEN, egy másik részére hogy NEM, és közben hiteles módon elköteleződni. Ez nektek nem megy, és én ezt nagyon meg tudom érteni. Ugyanez történik, amikor valaki azt mondja „Ezzel a valakivel nem tudok együtt élni.” Mert nem tudom azt mondani, hogy ez NEM, belőled, de közben meg egy csomó minden IGEN, és közben elkötelezetten benne vagyok a párkapcsolatban. Nem vagy rá képes. Azért, mert a legszebb dolgokat is átszövi az az undor, ami a rossz dolgokból fakad. Nem tudod elválasztani. Ez egy külső dilemma, igaz? Nem leszel keresztény, mert te személyedben nem tudod megoldani. (38:20)

Akkor elindulsz egy belső úton, és belül is ugyanerre a dilemmára fogsz találni, hogy itt belül kell most már valamire IGEN-t mondani, és valamire NEM-et, és ezt a súlyos dilemmát hordani. Közben pedig elfogadni saját magad. Ez szinte emberfölötti feladat. Egyrészt NEM-et mondani, IGEN-t mondani, de közben nem szűnni meg önmagamat elfogadni. Ez ugyanaz, mint amikor valaki a kereszténységet fogadhatná el, úgy, hogy bizonyos dolgokra azt mondja, hogy IGEN. másokra meg hogy NEM. Ugyanaz a dilemma, de amit kívül nem tudtunk megoldani, az valahogy az Isten terve miatt, hadd mondjam ezt így, elvisz bennünket egy saját útra, ahol már mint belső kérdést fogjuk megélni ugyanezt a konfliktust, és akkor éppen jó helyen vagyunk. Mert innen már nem lehet hova menni. Mert még kintről lehet befele menni, de bentről már nem tudjuk magunkat áltatni, hogy kifele lenne út. Ezzel akkor valamit kezdeni kell. (39:40)

A hasadtság megoldása: önmagunkat elfogadjuk hasadtnak

Leírtam, illetve megint csak, két nagyon egyszerű helyzetig jutunk el ilyenkor. Ott vagyunk ebben a hasadtságban. A hasadásnak a megoldása, hogy önmagunkat elfogadjuk, mint hasadt valakit. Az egyházunkat elfogadjuk, mint egy hasadt valamit. A katolicitást elfogadjuk így. A mit tudom én mit, a házasságot elfogadjuk úgy, mint egy ilyen törékeny, törött, hasadt valamit. De ide nem mindig jutunk el. Vannak, akik a neurózist választják. Egy kis halált, és ezzel oldják meg a helyzetet. Ez igazából nem megoldás, de valamit elkezd kifejezni. Ha valaki sebzetté válik, megakad az élete, depressziós lesz, szorongani kezd, pánikbeteg lesz, mit tudom én, sok tök jó lehetőség van. Tényleg, vegyetek elő egy könyvet, hát szóval ajánlom, hogy fantáziáljatok egy-két jobb megoldás felé, vannak nagyon izgalmasak. Tényleg, tehát minden. Ez egy súlyos felkiáltás, hogy éppen ott tartok, hogy megakadtam, és ezzel a megakadással kellene valamit kezdenem. A neurózis egy óriási fölkiáltás, hogy „Figyelj! Megakadtál, csinálj vele valamit.” (41:20)

Krízisbe kell kerülni.

Van egy másik megoldás is. Ezt én jobban szeretem. Krízisbe kell kerülni. Na, aztán kaptok, nem? Nagyon… Ma annyi… Ugye, visszasírjátok… (Telefoncsörgés – szerk.) Hátha valaki segít nektek. Mert én ma nagyon brutális vagyok. Annyira bírom, ez a régi csengőhang. Ó, óóó, szóval hogy mennyire keressük az egyensúlyt, ugye? Mobiltelefon, régi csöngőhang. Jaj, annyira aranyosak vagytok! Na! Kinőttetek már abból a korból, nem, hogy ilyen trss-trss-trsss, vannak ilyen csengő… Ez assz’em a… Na jó. Szóval. Ez az Á la carte. Az egyik: légy neurotikus. A másik: juss krízisbe. Tehát szabad választani, én inkább a krízist szoktam választani. Hogy is, hogy is szólt az a jellemzés? „Rendes életállapota a krízis.” Szóval. (42:45)

A krízisben milyen gondolatokig jutunk.

Mondom, hogy a krízisben milyen gondolatokig jutunk. Ezt ma délután írtam, annyira tetszik. Hallgassátok!

·         Az igazság elveszti erejét.

·         A jó nem vonzó.

·         A szép unalmas.

·         Ami értelmet és célt adott, az üres lett.

·         Isten, aki volt, van és lesz: nincs.

·         Krisztus szenvedésének nincs jelentése rám nézve.

·         Elegem van a lelkiismeretemből.

·         Nem érdemes szeretni.

·         Idegenné vált a régi hitem, meghaladtam a reményem, a szenvedésemnek pedig amit éppen most átélek, semmi értelme nincs. (43:30)

Stimmel? Ez az, amit nem lehet megúszni. Meg lehet, ha neurotikus leszel. Tehát a gyógyulás úgy történik, hogy egy neurotikust krízisbe juttatunk. Jó, nem? Ezt tanulom már X éve. Nagyon, ezt nevezik szeretetnek. Komolyan, nagyon, nagyon érdekes, nem? Tehát hogy az emberiség, amely elfordult Krisztus keresztjétől, hogy „Kicsit olyan soknak tűnik.” Kitalálta a pszichológiát, amely arra jó, hogy egy neurotikust egy krízisen keresztül vezessen valahova. Szerintetek mi a különbség? Mhh. (44:25)

Szentkirályi utca – Levették a korpuszt.

Tudjátok, most hátat fogok nektek fordítani, hogy együtt nézzünk valamit. Mit szóltok hozzá? (Feri leveszi a falról a keresztet – szerk.) Ötödik éve nézzük, mi ez? Én ezen sokat töprengtem. Itt vagyunk, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Kar. Ugye? Jól, jól gondolom. Mert tényleg, egy kicsit… szórakozott tudok lenni. S akkor, fölkerül ide… Mi ez? Szerintem a jelenlegi kultúránknak a dilemmáját ez a valami tökéletesen reprezentálja. Nem tudom, kell-e mondanom, hogy mit gondolok róla? Ez tudjátok az, hogy a nem hívőknek két fadarab. A hívőknek Jézus. Hmm. De ami a legizgalmasabb, az, hogy Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karán a kereszten nincsen korpusz. Jé! Ez pontosan jól kifejezi azt, amiben vagyunk. Hmm? Erről most egy órát tudnék beszélni, de megússzátok, mert nem fogok. „Levettük, levettük. Levettük, megértésből is, hogy megértsük azokat, akik nem hisznek. Ne irritálja őket az a korpusz, olyan… szenved rajta valaki. Ne, ne…! Meg hát hogy, hogy hát, ne legyünk már annyira izék…! – Nem? – Nem, hát hogy mindenkihez szóljunk. Akkor levettük a korpuszt.” Én nem t’om, ez most… Szentlélek Isten, jöjj közénk! De először is belém gyere! Vagy jöjj ki inkább! Az jobb, tényleg, most megtaláltam. Tehát inkább gyere ki! De ne úgy, hogy menj el! De nehogy elmenj! Nem, tehát… nehogy valami olyasmit mondjak, hogy aztán egy gyors adventi gyónásra kelljen bejelentkeznem. Most nagyon visszafogom magam. (47:30)

Mennyire jó, hogy vannak jegyzeteim. Ezek megmentenek engem a… nem t’om… Ccc… Hát szóval. Ez a kereszt azt fejezi ki, hogy… Hát valami utóhatása még azért a kereszténységnek van, de Krisztusnak a szenvedése, halála, föltámadása nem vonatkozik rám. Vagyis, hogy pontosan tudom, hogy a keresztények azt mondják, hogy „Krisztus halála és föltámadása váltott meg minket.” De hogy én ebből semmit se érzek, az biztos. Egyszerűen ennek a mondatnak az égvilágon semmilyen jelentése nincs. Mmm? Stimmel ez, ugye? Nincs. Hiába lehet ez igaz, csak nincsen jelentése. Ez egy megkeresztelt emberrel is ugyanúgy megtörténhet. Egy vasárnap templomba járó emberrel is, ha rálépett a személyes értelem keresésének az útjára, ugyanúgy megtörténhet. Egyszer csak rájön arra, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, hogy „Most mi közöm van nekem Jézus halálához? Van nekem egyáltalán valami kö…? Most mondjátok meg, miért vált meg engem Krisztus halála? Hát hol, miért, hogy?” (49:30)

Mi értelme van a Karácsonynak?

Mondom ennek a párhuzamát. Leültünk egyetemistákkal, hittanóra. Ugye Karácsony előtt vagyunk, és az imatapasztalatainkat mindig megosztjuk. Az egyik srác azt mondja, hogy „Hát énnekem az lett az imatapasztalatom, hogy azt kérdeztem Jézustól, hogy mi az értelme a Karácsonynak? És rájöttem, hogy fogalmam sincs.” Tehát ő egy katolikus egyházban szocializált fiatal, aki szerencsére nem 50 évesen, hanem 21-2 évesen rájön arra, hogy fogalma sincs, hogy a Karácsonynak mi a jelentése az életében. Azt mondja nekünk, hogy „Nagyon nagy segítséget jelentene az, ha itt most az összes egyetemista elmondaná, hogy mi a csuda értelme van ennek a Karácsonynak. Már a hitünk szempontjából. (50:20)

Tudjátok, milyen érdekes volt? Azt mondtam, ú, ez egy nagyon fontos kérdés. Nézzük meg! Ki milyen személyes jelentést ad Karácsonynak! Erre a 25 fiatalból 25 a személyes jelentés kapcsán a következő dolgokat mondta. „A család. A szeretet. A béke. Az áhítat. Az összetartozás. A humánum, az emberség.” Vagyis, egy talán reprezentatívnak nevezhető helyen egy egyszerű budai egyházközségnek az egyetemistái többé-kevésbé nem tudják megmondani, hogy mi a csuda köze van Jézus születésének az ő életükhöz. Ez ugyanez. Akkor ilyen családi himimumikat mondunk. (51:20)

A Karácsony elaltat minket, mert mindenféle ilyen látszat tartalommal meg lehet tölteni, „szeretjük egymást”, meg ilyen látszat tartalmak. Ezt viccből mondtam. Tehát az nem látszat tartalom, ha szeretjük egymást. De hogy nem kifejezett spirituális értelem, az biztos. Húsvéttal viszont ezt nem lehet megtenni. Ezért tiltakozik nagyon sok ember az ellen a kijelentés ellen, hogy a kereszténységnek a legfontosabb ünnepe a Húsvét. Jaj, de utáljuk ezt! Legyen már a Karácsony! Mert azzal legalább tudunk valamit kezdeni. Hát a Húsvét, hát az nem. (52:15)

Azt mondja nekem valaki. „Jaj, én ezt a Húsvétot annyira nem bírom!” Mondja, tehát ilyen vasárnapi templomba járó valaki. „Jaj, ez a Húsvét, Húsvét…! Hát mikor meghallom, hogy Nagypénteken megünnepeljük Krisztus kereszthalálát… a hideg végigszalad a hátamon.” Na, erről beszélek. Krisztusnak a kereszthalála egy olyan valakinek ünnep, aki annak az értelmét meg tudja mondani a saját életére vonatkozóan, annak ünnep. Az összes többieknek nem, hanem horror. Mel Gibson által megfilmesítve. (53:00)

Ez engem úgy megráz, mint amikor gyerekkoromban sikerült belenyúlni a 220-ba. Komolyan. Számomra ez nagyon fölkavaró, hogy… de, de… közben nagyon örvendetes. Ha ma 25 egyetemistából 25 egyetemista, akik járnak templomba, azt mondják, hogy „Fogalmunk sincs, hogy mi közünk a Karácsonyhoz. Legföljebb azt tudjuk megmondani, hogy ki az apánk, az anyánk, meg a testvérünk. De hogy ki Jézus? Hát az, az…” Ha ez így van, ez számomra egy nagyon jó jel. Ez a 25 ember kivétel nélkül alkalmas arra, hogy az életének a személyes értelmét megtalálja. Már nekik az a mindenféle más nem lesz jó. Szerintem ennél örvendetesebb dolog az egyházban nem történhet meg. Főleg, hogy ez a 25 fiatal még egy hittanórán ül. Tök jó hír. Vagyis, eljutottunk… na, most már hova? Teljesen… Hát hol vagyok? Próbállak érzékelni titeket. „Nem mindenki keresztény, Feri, unják már ezt. Jó, nagyon elviselnek téged, de szeretnének tovább jutni. Nem ők vannak érted, te jöttél miattuk. Szentlélek Isten, szállj le rám! Rám is, rám is, jó. Gyere ki belőlem! De maradj itt!” Ez egy nagyon személyes ima. Tényleg, most jött belőlem. Nem érzitek a személyességét? „Szállj le rám! Jöjj ki belőlem! De maradj itt!” Nem jó? Ahh, mosolyogjatok már egy kicsit! Na jó, nem kell. (54:55)

Pöttyös mise – személyes istenkapcsolat

Mondok egy nagyon szép történetet. Annyira megdobogtatta a szívem. Egy kisfiú a főhőse. Ez megint ilyen egyházias történet lesz, bocsi, bocsi. Következő alkalommal nem leszek semmi, nem lesz, nem lesz ilyen téma, jó? Csak házasság, szex, nem t’om, majd nagyon, iszonyúan fogok igyekezni. Komolyan, mindent be fogok vetni. Na, szóval. (55:30)

A történet a vasárnapi pöttyös misére vezet el bennünket. Ülnek a kis pöttyök, és az a pöttyös mise, kis pöttyök, pöttyös mise. Annyira jó, most jutott az eszembe. Pöttyös mise, tíridí. Szóval, ülök a gyerekekkel, és azt kérdezem tőlük. Most nem tudom leírni nektek, az egész folyamatot, hát ott kellett volna lenni. De a lényeg, hogy azt próbáltam velük közösen átélni, hogy Istennel tudunk egyre személyesebb kapcsolatba kerülni. hát pont az, amiről beszélünk. Akkor az első kérdés így szólt. „Ha a hit Krisztusára nézünk, mit tudunk róla elmondani?” Megrendítő, hogy 10 év alatt gyerekek egy perc alatt az összes hitigazságot el tudják mondani. Még felsősnek se kell lenni. „Krisztus a mi megváltónk. Krisztus a Messiás. Krisztus az Üdvözítő. Krisztus az Isten Fia. Krisztus az Istenember.” Mondtam, most elég, elég, mert sok nekem. Te jó ég! Jaj, már ennyi okosság nem fér meg a templomban. Nem ezért jöttök ide, na! Szóval, jó, jó, elég jól, jól megvagyunk a hit Krisztusával. Akkor menjünk egy kicsit lejjebb. (57:00)

Mi van az Ember Jézussal? Na, akkor kezdtek a gyerekek kicsit normálisra váltani. Azt mondja az egyik. „Hát, azt mondom neki, hogy Jézus.” A másik jelentkezik, kis pötty! „Jézuska!” Harmadik „Kis Jézus.” Jóóó! Jók vagytok! Nahh, de tudjátok, ez még csak az egyház által megszentelt út. Most jön a személyes, autentikus. (57:40)

Azt kérdem tőlük. „Na, kis pöttyök, van-e köztetek olyan, aki azt is meg tudja mondani, hogy Isten az ő vele való személyes kapcsolatban, mondjuk egy imádságban hogyan szólít téged, és te hogy szólítod őt, személyesen? Na, van-e ilyen valaki?” Most, ami… Ezért mondtam el az egészet. Ketten jelentkeztek, egy kislány, olyan szégyenkezve, mégis csak a legszemélyesebb dolgom, azt mondja. „Én szoktam azt mondani, hogy: Drágám.” Mmmmhh, édi! Nem? Ez volt a kislány. Tehát ő meg tudta személyesen szólítani. Na, jó, fölkerült a korpusz a keresztre. Másik. Kisfiú. Tök csönd a templomban, ö… Felnőtteket kérdeztem volna meg, akkor is tök csönd. Ö…! Hála Istennek, vannak gyerekek is. Kisfiú jelentkezik. Ezt a mondatot most szó szerint idézem, azt mondja. De mindjárt, eszembe kell, hogy jusson. „Mintha hallanám, hogy valaki úgy szólongat engem, Bercike.” Ahh, hát itt a vége a misének. Tehát, az igeliturgia a csúcspontjához ért, most már jöjjön az áldozás. (59:30)

Értitek ezt a mondatot? Tehát tökéletes kifejezése a személyes istenkapcsolatnak. Minden szó ott van, ahol kell, legyen. „Mintha…” Ugye, értitek, hát ez nem ilyen „kétszer kettő négy, Krisztus a Megváltó, a Messiás”. Mintha. Mintha Valaki, nagy V-vel, Valaki. Már nincsen név, Valaki. Ajj de jó! A titok, az ismeretlen, akire nem tudom azt mondani „Krisztus a Megváltó, az Üdvözítő, a Messiás, az Emberfia, Isten Fia.” „Valaki azt mondaná…” Nem is. Igen. „Így szólongatna…” De gyönyörű! Egy gyerektől hogy jön ilyen szó? Nem szólít, mondja; szólongatna. Hát ez, egyszerűen oda vagyok. Hát és a vége? Mmmm! Bercike! Hát annyira jó! Itt ez az a pillanat, ugye ezt mondtam nektek múltkor. Azt mondtam, Mevers a nagy bibliodramatikus: „Egy játékot ott kell abbahagyni, ahol valami mélyen emberi megjelenik. Azonnal abbahagyjuk!” Hát én is. Mondtam „Bercike, te tudsz valamit az istenkapcsolatról. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Termtőjében.” Hahh! De már tudom, hogy az ki. Jaj, ez a Bercike! (61:00)

Az a baj, hogy olyan rossz az arcmemóriám, a következő héten nem fogom fölismerni. Milyen gyönge az ember! Pedig akkor tudnám szeretni. Így meg most minden kisfiút szeretnem kell, hogy a Berci is benne legyen. Jaaj! Én teljesen, azt hiszem, hogy egy ilyen más állapotba kerültem. Most elvesztettem az időérzékem. (61:45)

Ott tartunk, hogy egy ilyen helyzetben… Most vissza, vissza, vissza a krízishez! Mi a csudát lehet kezdeni? A miért kérdések kapcsán is eljutottunk ide, semmi mást nem lehet, mint hogy elfogadjuk azt az embert, aki egy ilyen krízisben van. Nem okoskodunk, nem moralizálunk, nem jövünk az egyházzal, semmivel se jövünk, magunkkal jövünk. Ezt az egyet lehet. Mert milyen érdekes, hogy amikor valaki eljut oda, hogy Krisztus szenvedésének számomra az égvilágon semmilyen jelentése nincs, akkor vágyik a legjobban arra, hogy valaki társul szegődjön ehhez a szenvedéséhez. Erre jöttem rá. Mikor nekem ez a szenvedés semmilyen értelemmel nem bír, akkor kérlek legyél velem! És ne csak legyél velem, szenvedjél velem! Gyere velem a krízisbe, és ne okoskodjál, ne mondd meg, hogy mi történik most velem, meg hogy mi a megoldás, hanem szenvedj velem. (63:00)

Annyira megráz engem… Ez a megráz? Ez teljesen, nem t’om mi történt velem? Föl vagyok villanyozva. Tudom, hogy gagyi, tudom, gagyi, de hát mindegy. Szóval. Hogy milyen érdekes, hogy valamit elhagyunk, látszólag teljesen ellentétes irányba megyünk, és pontosan ugyanoda jutunk, csak egy személyes szinten. Kifejeződik a legmélyebb vágyunk arra, hogy valaki szenvedjen velünk. Innen már azért egy kicsit rövidebb út vezet oda, hogy erre fölkerüljön a korpusz, és legyen valami jelentése. Hmm. (63:55)

Ez azt jelenti, hogy kinőttünk abból, hogy Jézus úgy legyen a példaképünk, hogy őt utánozni akarjuk. Nem tud már úgy az lenni. Nem tudjuk úgy követni, mint ahogy régen, tudjátok, Imitatio Christi. Krisztust imitálni, utánozni, követni. Ebből a magunk fajta ember már régen kinőtt. Viszont, egy mélyebb szinten mégis csak tudjuk Jézust követni, ez pedig az, hogy azon az úton követjük, hogy ő is személyes úton járt az Istennel, és nemet mondott az adott kultúrára, ha ez ellentétben állt a személyes útjával. Hihetetlenül lazán kezelt bizonyos törvényeket, ha az ellentétben állt a személyes útjával. Ebben tudjuk követni. Most ne a lazaságot vegyétek ebből ki, légyszi, hanem azt, hogy közben a követésnek egy új tere nyílik meg, ez a személyesebb. Tehát szeret… Hát igen, ezt így írtam, hogy… Vagyis, már nem azt akarjuk csinálni, amit Jézus csinált, hanem úgy akarjuk csinálni, ahogy ő csinálta. (65:25)

Vigasztaló a vigasztalanságban – az önzésünknek is van értelme.

Nem t’om miért lettem ilyen vallásos ma. Nem tom, ez az Advent úgy látszik nem, nem bírtam kikerülni a hatása alól, pedig nagyon igyekeztem. És itt mondok valami vigasztalót a vigasztalatlanságban. Ez valamiképpen azt jelenti, hogy a feneketlen önzésünknek is van értelme. Mert amikor elkezdjük a saját személyes életértelmünket keresni, akkor ez szinte mindig egyet jelent azzal, hogy önzőbbek leszünk, mint voltunk. Bezony! Önzőbbek leszünk. És nem fogunk annyit segíteni az anyukánknak mosogatni, mint régebben. És a férjünket sincs kedvünk annyira megérteni, mint régebben. És a feleségünket sincs kedvünk annyira pátyolgatni, mint régebben. És a barátunknak se nyelünk le mindent, mint régebben. És néha azt mondjuk, hogy „Márpedig most nem érek rád.” Önzőbbek leszünk. Direkt használom ezt a szót, nem megtanuljuk magunkat szeretni, mert ott még nem tartunk. Először is önzőbbek leszünk. (66:50)

Úgy tűnik, hogy ezen az úton ezt nem lehet elkerülni. Ez, persze egy csomó belső konfliktust fog jelenteni, amit megint csak nem érdemes kikerülni. De úgy tűnik, hogy az önzés az ára. El fogunk oda jutni, a személyes életünknek az igenlésében, hogy olyan önzők leszünk, hogy elegünk lesz magunkból. Ez a „cél”. Ezt most idézőjelbe téve mondtam. (67:25)

Nagy-nagy kegyelmi pillanat, mikor egy ilyen önző ember egyszer csak rájön arra, hogy milyen végtelenül rászorul másokra, és hogy mennyire fontos neki, hogy végre-valahára szeressen valakit. Ez az a pillanat, amikor az illető megérkezett saját magához. Tulajdonképpen innen indult el. Azt mondta „Nem látom értelmét, hogy szeresselek.” Önző lett, és egyszer csak van egy tapasztalata arról „De jó lenne, ha tudnálak szeretni!” De ez már az ő mondata, és ehhez kinek-kinek több nagyobb önzésen kell átmennie. (68:10)

Nem túl szép, ugye, hogy ez így van? Nekem nem tetszik, de úgy tűnik, hogy így működik. Persze ezt az egészet az egyensúlyozza ki, hogy közben ezt a dilemmát, ha ügyesek vagyunk, nem oldjuk föl, hanem benne maradunk. Itt van valami, ami nagy segítségünkre van, ez pedig az idő. (68:35)

S akkor írtam itt egy mondatot, ez így hangzik. (Nahát, eltűnt az „idő”, szörnyű!) Akkor kénytelen vagyok fejből mondani. Szóval, az jutott eszembe, hogy amikor az önző ember elkezd a maga önzésében járni, akkor azt éli át, hogy szüksége van erre az önzésre. De közben nincs ideje arra, hogy minden önzését megélje. Ez nagy szerencsénk. Muszáj önzőnek lennem, hogy valahogy magamra találjak, de közben nincs időm arra, hogy ezt a végtelenségig csináljam. Akkor nap mint nap húzom a vonalakat. Na most akkor eddig, na most akkor addig. És jó esetben eljutok oda, hogy elegem lesz magamból, hogy rájövök, hogy így nem tudok élni. Ma nagyon sok ember ezen az úton van, és én megértem őket. Az önzésüket nem kicsinyítem, nem mentem őket föl, azt gondolom önzők. De megértem. (70:10)

Belülről fakad föl az erő.

Ezek azok a pillanatok, amikor belülről fakad föl az erő egy olyan életre, amit már tudunk élni. Egy olyan értelmet találtunk, ami a mi értelmünk. Persze, ilyenkor némi szükségünk van egy kis gyónásra. Az szokott a következő lépés lenni, hogy „Na, akkor morális tartalmak, gyertek!” Ami az úton elveszett, hát azt most akkor vegyük vissza. (70:50)

Ezek azok a pillanatok, amikor már csak az érdekel minket, hogy mi az, ami van. Mi az, aminek itt és most értelme van, és ami elég erős ahhoz, elég hatékony ahhoz, hogy tudjunk általa élni. Akkor semmilyen igazság nem számít, amiben nincsen erő. Ezeket kidobtuk. (71:20)

Carl Gustav Jung erre a pillanatra a következőt mondja. „Felébred a lélek öntevékenysége.” Így mondta. A hívő ember meg azt mondja, az Isten átveszi a vezetést. Ez az a pillanat, amikor végre megint át tudom magamat adni Istennek. Mindegy, hogy hogyan mondom, ugyanarról van szó. (71:55)

Ez azért olyan fontos pillanat, mert ilyenkor az élet értelme és az élet célja pontosan egybevág az életerőnkkel. Ez a nagy pillanat, mert ez a kettő általában nem szokott egybevágni. Mert szokott lenni egy nagyon magasztos életcélunk, és nincs hozzá erőnk. És szoktak lenni más célok, amelyeket meg szívesen letagadnánk, arra meg érzünk egy nagy késztetést. Ez így szokott lenni. Az erőink és a céljaink juszt se találkoznak. Ezt ismerjük, ugye? Úgy tűnik, hogy ezen a személyes úton éppen azért kerülhetetlen ki az önzés, mert végre eltalálunk oda, hogy ráébredünk a személyes célra, és az erők is ott vannak, egyben. Ezért vagyunk képesek akkor elköteleződni e mellett a cél mellett. (73:05)

Hííí! Elment az idő. Még néhány befejező gondolatot fogok legközelebb mondani erről. Egy picit az utolsó néhány mondatom félreérthető volt, ezt így hallom, mint hogyha az önzést magasztaltam volna, meg miegymás. Maradjunk abban, hogy nagyon meg tudom érteni, és ezen az úton szükségesnek is látom. Nem olyan értelemben szükséges, hogy „De tök jó! Most megengedhetem magamnak, és semmivel se kell törődnöm.”, hanem mint valami belső szükségszerűség, amit nem tudunk elkerülni, ilyen értelemben látom szükségszerűnek. (74:05)

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Csúcsélmény és erkölcsiség

Mit kezdjünk azzal, hogy igen sok csúcsélményünk akkor történik meg velünk, amikor erkölcsileg kifogásolható helyzetben vagyunk? Ilyenkor megkülönböztetésre van szükségünk, arra, hogy mi az amit tovább tudunk vinni és mi az, amit lerakhatunk, mert nem a csúcsélmények eredeti és legfontosabb része, mint például a morálisan kifogásolható helyzet. Kettős feladatunk van ebben a helyzetben: megvilágítsuk önazonosságunkat a transzcendens által így hűségesek legyünk önmagunkhoz, ugyanakkor az erkölcsi részét beemeljük a saját életünkbe.

•Ilyenkor jobb, ha lemondok arról, hogy csúcsélményeim legyenek.

•Szenvedés nélkül nem lehet megúszni

•Lemondani arról, az imában is, hogy az élményt keressük

•Az imának célja: Szeretnék Vele találkozni, együtt lenni

•Válasszunk hiteles életcélt:

1. egy elfogadott és megszentelt életcélt választunk –ez jó annak, aki bírja
2. egy autentikus, személyes értelmet kell találni, így az összes alternatívát, ami nem erre vonatkozik, el kell vetni
3. megküzdeni a belső dilemmákkal: kétféleképpen lehet: vagy elfogadjuk a helyzetet (neurotikusság), de csak krízisbe jutás által lehet meggyógyulni
4. Nem azt akarjuk csinálni, amit Jézus csinál, hanem úgy akarjuk csinálni
5. Szükséges olykor önzővé válnunk
6. Amikor az önző ember elkezd a maga önzésében járni, arra jön rá, hogy szüksége van erre az önzésre, de közben nincs ideje arra, hogy minden önzését megélje, így ó esetben rájönnek, hogy így nem tudnak élni
7. Ilyenkor belülről fakad az erő. „Felébred a lélek öntevékenysége” C.G. Jung. Isten átveszi a vezetést.
8. Ez az a pillanat, amikor az élet értelme és az élet célja pontosan egybevág az életerőnkkel