A hiánymotivált életút 1.

2006.01.10.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Milyen megtisztelő, hogy itt vagytok!

Gyors ismétlés. Hadd tegyem meg azért egyrészt, hogy rámelegedjünk arra, ami ezután következik, meg azért is, mert ennek az ismétlésnek van a most elmondandókhoz kapcsolódóan is kifejezetten sok haszna. Mert ha látjuk jól, hogy a hiánymotiváció és növekedési motiváció hogyan és miben különböznek egymástól, akkor azt, amiről ma nagyon szeretnék nektek beszélni - amit így fogalmaztam meg, hogy nézzük meg -, hogy egy hiánymotivált embernek milyen lesz az életútja? Nézzük végig ezt az életutat egészen a kezdetek kezdetétől és, hogy mi az, ami segíthet egy ilyen embernek és mi az, ami nem segíthet. Ezért érdemes egy picit visszaidézni azt, hogy milyen is az a valaki, aki gyógyulásra szorul, és milyen lenne akkor, hogyha meggyógyulna? Egyrészt tehát az első gondolat, hogy létezik olyan, hogy nem csak hiánymotivált élet, hanem növekedésmotivált élet, hogy ez a kétfajta szükséglet különbözik egymástól, más jellegzetességekkel bír. És amikor valaki egészséges, akkor nem rabja a szükségleteinek és nem kell állandóan a hiányaival foglalkozva, azok körül keringve léteznie. A hiánymotivált ember állandóan arra törekszik, hogy a hiányait betöltse, ez ad neki valamennyi enyhülést, egy gyors pihenést és utána megint és megint és megint. És ennek az egész folyamatnak sosincs vége. A növekedésmotivált ember pedig eléri a részcélokat, még motiváltabbá válik. Az egyik embert görcsösség jellemzi, a másikat pedig egyfajta lazaság. A hiánymotivált ember el tudja kerülni a hiányainak a betöltésével, vagy a szükségleteinek a kielégítésével a betegséget. A növekedésmotivált ember viszont egészséges - mert ezt tudjuk -, a WHO azt mondta, az egészség nem egyenlő a betegség hiányával. Másképpen örül az egyik és másképp a másik. A hiánypótlás öröme az nagyon múlékony. A bőségöröm viszont mintha egy maradandó állapotot hozna létre - legalábbis olyan, amihez vissza lehet nyúlni, vissza lehet térni. Lehet, hogy ebben a pillanatban nincs semmi örömöm, de olyan sok örömemlékem van, hogy azokból tudok létezni. Egészen pici örömök is összekapcsolódnak az én életemnek a megélt komoly örömeivel és ezekből tudok létezni. Emlékeztek - Placid atya a sok év koncentrációs táborban - pici örömök elegendőek voltak az életben maradáshoz.

A hiánymotivált ember szükségleteinek a kielégítése nagyban a környezettől függnek. Ha a környezet megadja, akkor van egy kis szusszanás, van egy kis jóérzés. A növekedésmotivált ember pedig inkább függ a szónak jó értelmében saját magától, nem pedig annyira a környezetétől, ezért lehet autonómabb. Függőviszony jellemzi a hiánymotivált embert a környezetétől és egyfajta függetlenség a növekedésmotiváltat. Ez azt is jelenti, hogy a hiánymotivált ember bele fog csavarodni ennek a világnak egy csomó marhaságába. Olyan divatokat fog követni, olyan sikereket akar elérni, olyan célokat kitűzni, amelyekre igazából nincs is szüksége.

A kapcsolatok - erről lesz majd szó bőven. A hiánymotivált ember kapcsolatai tele vannak érdekekkel, hiszen a szükségleteit ki kell elégíteni. De ha csak erről lenne szó. De neki nem csak szükségletei vannak, hanem hiányai. És minél nagyobb sebek, annál nagyobb hiányok. Annál több emberre van szükségem, akiktől állandóan be kell gyűjtenem, zsebelnem egy csomó mindent. Ezért nem érek rá téged szabadjára engedni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy téged szabadsággal ajándékozzalak meg, mert akkor, mi lesz velem? Nem tehetem meg, mert függök tőled, ezért nem kapsz szabadságot. Ezt ideologizálom, és azt mondom, hogy egy keresztény embernek az a feladata, hogy föltétel nélkül szeresse a házastársát. Ezért a házastársnak az a feladata, hogy boldoggá tegye a másikat. Most jön a brutális záradék: Mert ez által üdvözül. - Ez aztán szép!

A hiánymotivált ember énközpontú. Mi ez az én? Erről fogok beszélni. Ó Istenem! - milyen vallásos vagyok ma. A növekedésmotivált ember képes az énjét meghaladni és nem csak abból látni a világot: csúcsélmény, itt jön a nagy lehetősége…. .

A hiánymotivált ember azt szeretné, hogy más oldja meg a problémáit. Minél sérültebbek vagyunk, annál inkább fantáziálunk azon, hogy majd valaki jön és megment minket, valami egyszer csak történni fog. És nem történik. Szemétség, ugye? De én gyorsan mondom, hogy nem történik, - hátha ez segít valakinek. A növekedésmotivált pedig tudja, hogy csak maga oldhatja meg a saját problémáit és van is hozzá gusztusa. Egy hiánymotivált embernek egyáltalán nincs kedve a saját életét megoldani. A tanulásban is más. A hiánymotivált ember az életében mindig csak részeket cserél ki. A növekedésmotivált néha újjászületik. A hiánymotivált ember is tud újjá születni kegyelemből. Ez egy keresztény szakkifejezés. Szóval a hiánymotivált embert is érheti nagyon nagy meglepetés. Mondjuk így.

Az észlelés. A hiánymotivált ember hihetetlenül nem egységben észlel, hanem részeket és részleteket, és mi alapján észlel részeket és részleteket? A saját hiányai és szükségletei alapján. Ezért a másik ember eszközzé válik, és csak azok a részletek fontosak benne, amelyek passzolnak az én hiányaimhoz és szükségleteimhez. Észlelés a másik esetben személyközpontú és a szeretet…, - azzal fejeztem be, mindig azzal kell befejezni, végső utalást kell tenni a szeretetre és az üdvösségre - ezt tanultam a papnevelő intézetben. Erről nem beszéltem még? Van ilyen, képzeljétek el - már a kifejezés is vicces -, félévente egyszer próbaprédikációt kell tartani. El tudjátok ezt képzelni? Próbaprédikáció. Most vagy csinálom, vagy nem. Olyan, mint a próbaházasság, éljünk együtt, hogy megnézzük, hogy majd fokunk-e tudni együtt élni. Értitek? Van benne egy kis csavar kétség kívül. Ez a próbaprédikáció már műfajilag is nagyon-nagyon sajátságos valami és a papnövendékeket hihetetlen érdekes helyzet elé állítja, a legkritikusabb nézőközönség előtt kell valamit is tenni - a papnövendék társai plusz egy-két pap. Ez egy nagyon jó közeg. El tudjátok képzelni, hogy egy beszédnek szokott lenni valami célja, nem? Ott ül egy csomó reverendás pasi és azért ülnek, hogy megállapítsák, hogy te jól beszéltél-e, vagy nem. Nem azért, hogy megérintődjenek, hanem, hogy kritikát mondjanak. Katasztrófa! Nem csodálom, hogy amikor aztán egy papot fölszentelnek, elveti a sulykot. Végre rendes ember előtt beszél. Ez hihetetlen! Néha körbenéz, nincs-e egy suhogó reverenda valahol. Nincs és megnyugszik és árad belőle a szó, fogalma sincs miről beszél, később lelkiismeret-vizsgálatot tart. Szóval, próbaprédikáció. Amikor lejössz a szószékről, vagy ambóról, akkor kritikát mondanak. Egyszer tartottam egy beszédet, ami nem végződött happy end-del. Kevés amerikai filmet láttam életemben - biztos ezért. Az elfogyasztott kukoricamennyisége sem volt elég ahhoz, hogy ezt a beszédet ne happy end-del, hanem egy föltett kérdéssel zárjam. Azt a kritikát kaptam, hogy egy szép szentbeszéd az üdvösségre, az örök életre való utalással zárul.

Ezt a leckét egy életre szólóan megtanultam, - nem tudom, hogy valaha is befejeztem beszédet ilyennel, szerintem nem. Vannak itt páran, akik ezt meg tudják mondani. Sőt az első néhány évben - azt hiszem az első három évben -, nagyon tudatosan azt a szót, hogy szeretet, nem ejtettem ki a számon. Ezt elhatároztam, ezt mellőzzük. Egy nagyszerű teológus azt mondta: Nincs baj a szavakkal, de bizonyos szavakat néha zárójelbe kell tenni és egy ideig nem használni őket. Szerintem nekünk, RK egyház, bizonyos szavakat zárójelbe kéne tenni és nem használni őket. Megpróbálni anélkül beszélni. Javunkra válna. - Na, ez akart az ismétlés lenni.

Az ismétlésnek az utolsó mondata Maslowtól egy idézet, aki azt mondja: A csúcsélmény csak úgy megtörténik az emberrel, de a nagy művet az ember alkotja meg. - Tehát kegyelem ide, kegyelem oda, azért van valami dolgunk.

Ami most jön - ez a címe: Hiányéletút. Ennek az első pontját múltkor elmondtam. A hiánymotivált ember gyakran nagy teljesítményekre képes, sikermotivált, a környezete elismeri, és mindig szépen áll a haja. Vagyis, hogy sok szempontból kifejezetten társadalmának illusztris képviselője. Ez az eddigiekből nyilvánvalóan adódik is. Az ilyen emberek például Nobel díjasok is lehetnek, mint például Hermann Hesse. Aki 1946-ban - ha jól emlékszem - irodalmi Nobel díjat kapott, akinek Az üveggyöngyjáték című regénye a gimnáziumi éveinek a legnagyobb regényélménye volt. Ajánlom nektek. Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. Az életművéért kapott Nobel díjat 1946-ban, és az életének a végső éveit súlyos depresszióban töltötte el, amit nem szoktunk tudni. De azt sem szoktuk tudni, hogy az életének az első éveit hogyan töltötte el, márpedig a kettőnek szoros köze van egymáshoz.

A bevezetéshez az is hozzátartozik, hogy miközben a hiánymotivált embert nem ismerjük fel csak úgy - mert mindig szép a haja, és ezért kellemes benyomást kelt ránk -, de mindig ott leselkedik a depresszió, a szorongás, a félelmek, az üresség érzése; az hogy az életem egyik pillanatról a másikra fölösleges lehet; hogy fölösleges, amit csinálok; hogy van-e egyáltalán célja az életemnek?. Aztán ott leselkednek különböző neurotikus dolgok, ott leselkednek bizonyos perverziók, ezek mindig ott állnak a kapuban. Ezektől csak egy vékony fal választ el bennünket. Hermann Hesse fiatalon született - ez máris sokat sejtet, ugye? -, tehát egy kiszolgáltatott gyerekkor árnyékát vetíti előre. Néhány idézet - édesapja és édesanyja is naplót vezetett. Ez nagy kincs, hogy megértsük, hogy az idős Hesse miért lett depressziós, hiába kapott irodalmi Nobel díjat. - 1881. Édesanyjának a naplójából való: - Hermann gyerekotthonba megy. Indulatos természete sok vesződséget okoz nekünk. - A gyermek ekkor három éves. - 1884: Hermannal, akinek nevelése oly sok vesződséget és fáradtságot okoz nekünk, kicsit jobban mennek a dolgok. Január 21 és június 5. között végig a gyermekotthonban volt, csak a vasárnapokat töltötte velünk. Ott jól viselte magát, de sápadtan, soványabban és lehangoltan került haza. Az utóhatás láthatóan jó és egészséges. Most sokkal könnyebben kezelhető. - A gyermek 7 éves. Korábban az apukája 1883-ban, mikor a kis Hermann 6 éves volt, a következőt írta a naplójában: - Hermann, aki a gyermekotthonban gyorsan az erény mintaképévé vált, némelykor alig elviselhető. Bár megalázó számunkra, mondja az apukája, de komolyan gondolkodom, hogy ne adjuk-e intézetbe, vagy idegen házhoz. Túl idegesek és gyöngék vagyunk hozzá, és az egész háztartás nem elég fegyelmezett és szabályos. Úgy tűnik, mindenben nagyon tehetséges. Figyeli a holdat és a felhőket, hosszasan fantáziál a harmónium előtt, csodás rajzokat fest tollal és ceruzával, egész rendesen énekel, ha akar, és sosem fogy ki a rímekből. - Mikor a kis Hermann 15 éves lesz, akkor szülei úgy döntenek, hogy végképp nem tudják a nevelését biztosítani, mert kezelhetetlen gyerek, és 15 évesen beadják egy intézetbe, ahol szellemi fogyatékosokkal foglalkoznak. Onnan a kis Hermann - már nem olyan kicsi, serdülő - dühödt leveleket ír a szüleinek, hogy azonnal hozzák őt onnan ki, amelyekre a szülei újabb elutasításokkal válaszolnak. 16 évesen a kis Herman úgy dönt, hogy jó kisfiú lesz, azért hogy kikerüljön onnan. Ha például elolvassuk a Demján című regényét - Olvastátok? - ha elolvassuk azt a regényt, akkor pontosan látjuk, hogy ő egész életében nem tudott a gyerekkorával mit kezdeni. Leírja a szülői házat úgy, ahogyan gyerekként azt idealizálva szívesen látta volna, és felnőttként is megmarad abban, hogy hogyan idealizálja a szülői házat - hogy az apukája és az anyukája az erényeknek és a jó példának a mintaképei -, igaz, hogy utána persze hozzáteszi, - gyerekkorom óta megismertem egy másik világot is, a cselédnek a világát, meg a szolgák világát, meg az utcán a hentesnek, meg a kiabáló kofáknak a világát -, és ez a két világ valahogy sosem jött össze. Otthon volt a szép világ és kint pedig ez a csúnya világ, és az idős Hesse is még mindig ahhoz ragaszkodik - hogy igen otthon, ez egy szép világ volt. Hát itt van a depressziónak a gyökere. Amikor a szülők nem tudnak mit kezdeni a gyerekükkel, a gyerek azonban olyan helyzetben van - mert fiatalon születik -, hogy kiszolgáltatott a szüleinek. Ezért bizonyos dolgokat, érzéseket, a saját tehetségét, a saját késztetéseit, összefoglalva: azt, ami „ő”, meg ami „ő” lehetne, meg ami „ő” szeretne lenni, ezt nem élheti meg. Azért mert a szülei is hiánymotiváltak, és amikor a gyerek valami olyat hoz elő, amivel a szülök sem tudnak mit kezdeni -, mert a saját gyerekkorukra emlékezteti őket, amellyel ők sem kezdtek az égvilágon semmit -, tehetetlenné válnak a saját gyerekükkel, itt jönnek nagyon csúnya szeretetlen dolgok, a gyereknek pedig életben kell maradnia. Ezért egy csomó mindenről, ami „ő”, kénytelen lemondani azért, hogy azt a minimális szülői szeretetet megtarthassa, ami az életben maradásához szükségeges. Ebből az következik, hogy nagyon sok minden, ami „ő” volna és „ő” lehetne, meg sem tud jelenni, meg sem tud fogalmazódni, de ami még rosszabb, és ezért kötődik össze a depresszióval - és a depressziót érdemes azért újból meg újból szóba hozni, mert népbetegség, és tudjuk, hogy néhány év múlva az elsődleges betegség lesz az egész világon, ami a munkaképesség csökkenését jelenti. Az első. Tehát szívinfarktus, rák sehol sincs.

Azért mert olyan dolgokat nem élhet meg egy gyerek gyerekként és itt elsősorban vegyük a gyerekeknek az érzéseit, érzelmeit, vágyait, ösztöneit, indulatait, amelyek pedig őhozzá tartoznak. És amikor ezeket nem élheti meg, akkor ezek befalazódnak. Tiltás alá kerülnek. Amikor felnőttként egy helyzetben én ezt megélhetném, akkor a régi nóta alapján fogok élni, és mármost én ezt nem engedem meg magamnak, hogy megéljem. Sem a szomorúságot, sem az örömöt, sem a haragot, sem a késztetésem, sem a vágyaim, azon a szinten sem, hogy merném tudatosítani legalább azt, hogy ez van. Hogyan tudom elfedni a mélybe mindazt, ami lehettem volna, vagy ami ott és akkor voltam? - De ezt most nagyon idézőjelbe tegyük, hogy voltam, hiszen igazából nem voltam az, csak lehettem volna. Mi az, ami ezt az egész hatalmas: érzés, ösztön, vágy, indulat, minden halmazt képes kordában tartani? A depresszió. A depresszió valamiképpen védekezés az ellen, hogy megéljek valami olyasmit, amit gyerekkorban nem tudtam megélni. Ami lehetettem volna akkor, ha megengedhettem volna azt, hogy az legyek.

Érdemlegesnek tartom a Dalai Lámát olvasni. A Dalai Lámát nem lehet olvasni, csak a műveit. De a műveit érdemes olvasni. Egy részletet hadd olvassak el! De miért is? Mi történik azzal a felnőttel, aki a depresszióval védekezik az ellen, hogy gyerekkorban át nem élt dolgait, ami ő lehetne, valamiképpen fölszínre kerüljön? Az ilyen valaki megvetéssel sújtja saját magát és a gyerekkori önmagával egyáltalán nem együttérző. Erre már tettem utalást régebben. Emlékeztek, hogy három gyerekkori fényképemet is már fél éve magamnál hordom, különböző életkorokból, azért hogy amikor fölsejlik bennem az, hogy annak a hároméves, négyéves, hatéves gyereknek fájhatna valami, ha én megengedném, hogy végre fájjon neki valami; vagy örülhetne valaminek, ha én megengedném neki; vagy szomorú lehetne, ha én megengedném neki; vagy együttérző lehetnék vele, ha én megengedném magamnak. Én ezt most már meg szoktam tenni. A hiánymotivált embereket az jellemzi, hogy egyáltalán nem együttérzőek önmagukkal. Egyáltalán nem. Ha igazán megkérdeznénk őket, akkor az derülne ki, hogy nem szeretik magukat. Lehetnek önzőek, hihetetlen sok élvezetet próbálhatnak begyűjteni, lehetnek végtelenül nagyképűek és akarnokok, lehetnek nagyzolóak és akaratosak, de valójában nem szeretik magukat. És főleg – tudjátok -, kit nem szeretnek? Azt a gyereket, aki megsérült valamelyik életévében. Pici korban, meg egy, megy kettő, meg három, meg négy (-éves korban). Azt a gyereket ők szégyellik. Ezt most úgy mondom nektek, hogy még az is elképzelhető, hogy nagyon sokan vagytok olyanok, akik még ezt a szégyent sem ismeritek el. Akik annyira távol vagytok a saját pici gyerekkori önmagatok szeretetétől, hogy még annak a föltárása is egy külön folyamatot igényelne, hogy egyáltalán milyen érzéseitek vannak saját magatokkal kapcsolatban, hogyha a gyerekkorotokra gondoltok. Ezért minden további nélkül el tudom képzelni, hogy sokatoknak - amiről én most beszélek -, az pszichologizálásnak tűnik és blablabla. Mint hogyha teljesen kiléptem volna a realitásokból, és valami „tankönyvdumát” adnék itt nektek elő. Ezt én simán el tudom képzelni. Akkor neked még hosszabb utad van, ha ezt be akarod járni. Hogy ez mennyire kultúrjelenség? A Dalai Láma minden évben összejön különböző neves társadalomtudósokkal, filozófusokkal, pszichológusokkal, szociálpszichológusokkal, orvosokkal, neurológusokkal, hogy fontos dolgokkal kapcsolatban értekezzenek. Megjelent a Romboló érzelmek című beszélgetés ővele meg a tudóscsoportjával, és ebből szeretnék nektek egy oldalt elolvasni. Az én szememet nagyon felnyitotta.

 – Heves vita tört ki a tibetiek között arról, hogy az angolban és a nyugati kultúrában az együttérzés elvét láthatóan csak másokra vonatkoztatják. Őszentsége megkérdezte az egyik szakértőt: A törődésre és együttérzésre használt tibeti szó, a scseva, magunkra és másokra egyaránt értendő. Amikor ön, kedves nyugati barátom az együttérzésről beszél, azt nem vonatkoztatja magára, csak másokra? Nem vagyok biztos abban, mi a jó válasz - felelte a szakértő. Arisztotelész jut eszembe - ő egy filozófus volt. (Nem Arisztotelész, hanem a szakértő. Arisztotelész is filozófus volt, mind a ketten filozófusok voltak.) - Aki azt mondja, hogy az önmagunk iránt érzett szeretet nem mindig önző. Az önmagunk iránt érzett tisztelet is idetartozik. A kérdés valójában az, hogy az együttérzés szó pusztán emberbaráti értelemben használatos-e? - folytatta a Dalai Láma. Ez lényegi különbség. És így heves vita bontakozott ki, Őszentsége, a Dala Láma és a fordító között a buddhizmus különböző elveivel kapcsolatban, melyet angolra mind egyetlen szóval, az együttérzéssel fordítanak. Végül a Dalai Láma bólintott, hogy érti. - Az alacsony önbecsülés témája fölmerült már 1990-ben, az Elme és élet konferencián is, amelynek témája az egészséges érzelmek volt, s amelynek szintén én voltam a moderátora. Egy amerikai buddhista tanár számolt be az általa javasolt meditációról, amely azzal kezdődik, hogy az ember mások előtt magával szembe fejlessze ki a szerető gyöngédséget. Mint magyarázta, erre azért van szükség, mert manapság nyugaton nagyon sok embernek igen alacsony szintű az önbecsülése. Sőt, szinte megveti magát. Amikor meghallotta ezt a Dalai Láma, először hitetlenkedett, annyira idegen volt tőle az öngyűlölet gondolata.

Még érdemes volna tovább olvasnom. Gyerekkori traumáimat most így dolgozom föl, titeket szadizlak. Vagyis, a mi kedves Dalai Lámánk megdöbbent azon, hogy mi nyugatiak az együttérzést mindig csak másra vonatkoztatjuk és magunkra nem. És ez úgy tűnik, hogy kultúrjelenség. És keleten bennünket nem értenek. A Dalai Láma egy másik írásában azt mondja, hogy az együttérzésnek az alapja az, hogy az édesanya szereti a csecsemőjét. Az együttérzés nem mások iránt van csak, hanem magam iránt is. Most itt jön valami nagyon fontos dolog: föltenném a kérdést, hogy mire van szüksége egy gyereknek? Az eleje viszonylag egyszerű lesz, és a végén eljutunk egy nehézségig. Tiszteljék, és vegyék komolyan azt, ami és aki ő. Érzéseit, érzeteit, azok kifejeződését is vegyék komolyan. Figyeljenek rá és legyenek vele toleránsak, mert az vezet majd a későbbi kreativitáshoz. Már ez sem könnyű persze, de itt kezdődnek az igazi nehézségek ránk vonatkozóan. Olyan szülőkre van szükségünk, akik maguk is így nőttek föl. Na, ehhez mit szóltok? Ugyanis, ha a mi szüleink nem így nőttek föl, vagy a saját élettörténetüket nem dolgozták föl, ami nem valószínű, hogy megtörtént volna, mielőtt ti megszülettetek, beleértve engem is, ez azt jelenti, hogy a szüleink többé-kevésbé mindenképpen hiánymotiváltak voltak. Ez mit jelent ránk nézve? Hogy azt, amitől mi egészségesen tudtunk volna fölnőni, egész biztos, hogy nem tudták nekünk megadni. Az a szülő, aki hiányt szenvedett, folyamatosan keresi azt a valakit, aki megérti, komolyan veszi, alkalmazkodik az ő igényeihez, és minden föltétel nélkül őt szereti. Az a kérdésem, hogy ki ez a lény? Így van, - a saját gyereke. Szóval, a dolog ott válik nagyon érzékennyé, hogy egy hiánymotivált szülő - aki nem kapta meg azt, amit az első három pontban mondtam -, amikor megszületik a saját gyereke, óriási lehetőség birtokába jut. A kezében van egy pici lény, akitől úgy tűnik, végre megkapja azt, amiben hiányt szenvedett 30 évvel, vagy 20 évvel azelőtt, egy kicsi lényt, aki teljesen függ tőle, aki csüng rajta, aki azt fogja csinálni, amit én akarok; aki úgy fütyül, ahogy én táncoltatom őt. Szóval, a gyerek látszólag éppen mindazt a hiányt képes lesz majd betölteni, amely hiányokat éppen az azzal való kapcsolatunkból szereztük, akiket úgy hívnak, hogy apukánk, meg anyukánt. Ebben a pillanatban - már ez magzati korban is így van perszer, de látványos, amikor ez a kisbaba megszületik -, attól a pillanattól kezdve, hogy a kisbaba a világra jön, csak több-kevesebb esélye van arra, hogy őt szeressük és elfogadjuk, ott van csak erre esélye, ahol a saját szülei a saját életükkel valamennyire boldogulnak, és nincsenek olyan hiányaik, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. Minden olyan helyzetben, ahol a saját hiányaikkal nem tudnak mit kezdeni, máris kéznél van a gyerek. Ebben a pillanatban a gyerek szükséglete második helyre fog kerülni, hiszen az anyának és apának és nagymamának és a gyerekre vigyázó kiknek? Au pair. Már nem bébiszitter, au pair. Miután tele vagyunk hiánymotiváltsággal, ezért belemegyünk abba, hogy sikeresek és teljesítmény fanatikusak legyünk. Ezért a gyerekeinket nem gondozzuk, nem szeretgetjük őket, mert napi 16 órán keresztül kell olyan teljesítményt elérnünk, hogy ezáltal valami szeretetpótlékhoz jussunk. Ezért a gyerekeinket még nálunk is kevésbé alkalmas au pair-ekre és bébiszitterekre bízzuk, akik még kevésbé dolgozták fel a saját dolgaikat, mert nálunk legalábbis annyi hátrányuk mindenképpen van, hogy tíz évvel fiatalabbak, mint mi. Ez egy nagyon-nagyon jó struktúra, nagyon jól működik, a hatásai nemzedékről-nemzedékre gyönyörű szépen láthatóak. Minél inkább hiánymotiváltabb a szülő, annál inkább lesznek a kettőnk kapcsolatában olyan pillanatok, amikor ő a fontos, ő számít és nem én, hiszen őneki vannak nagy hiányai, nem is nekem, és akkor ki fog alkalmazkodni? A gyerek. Ugyanis a szülő kevésbé függ a gyerekétől, mint a gyerek a szülőjétől. A szülő legföljebb úgy dönt, hogy ma hajlandó vagyok a gyerekemmel játszani. A gyerek azonban nem dönthet úgy, hogy ma hajlandó vagyok a szülőmet elfogadni, hogy szeressen. Én kiszolgáltatott vagyok az apukámmal és anyukámmal szemben. Ezért, mit fogok tenni? A saját szükségleteimet végső soron azt, aki vagyok, vagy aki lehetnék. És itt a legegyszerűbb dolgoktól kezdve minden félét lehetne mondani: most éppen örülhetnék, vagy játszhatnék, most szomorú lehetnék, most bepisilhetnék, most bekakilhatnék, most tombolhatnék, most akaratos lehetnék, akármi. De nem tehetem meg. Miért? Mert neked nagyobb szükséged van rám. A gyerek tudattalanul, hihetetlen zseniálisan - ez az evolúciónak a bölcsessége -, a gyerek rászorul a szüleire, ezért kialakul a gyerekben - és persze mindez egyáltalán nem tudatos -, hogy képes a szülőinek a nem tudatos szükségleteire figyelni. Nagyon mély érzéke alakul ki az ilyen sebzett gyereknek arra, hogy képes legyen mások ki nem mondott szükségleteit fölfogni, és azokra válaszolni. Föltennék egy költői kérdést. Mit gondoltok, kikből lesznek a papok, terapeuták, pszichológusok és egyebek? Ki az az őrült, aki napi tíz, tizenkét, tizennégy órában mások ki nem mondott szükségleteivel, tudattalan fantáziáival és egyebekkel képes foglalkozni? Ki az az őrült, akiben ilyen motiváció él, hogy miközben te nem mondod, hogy mi a bajod, a pap, a pszichológus, meg a többiek rád hangolódnak és helyetted kimondják a dolgokat. Vagyis, kedves barátaim, a segítők általában olyan gyerekek voltak, akik gyerekkorban hiánymotivált szülőkkel nőttek föl, és az életben maradásnak a föltétele volt az, hogy ráhangolódjanak a saját szüleikre, a saját szüleik kimondott és ki nem mondott, tudattalan és valamennyire tudatos szükségleteire. És ezeket ők a maguk módján betöltsék és beteljesítsék. Egy olyan gyerek, aki egy egészséges közegben nőtt föl, nem nagyon hiszem, hogy motivált arra, hogy 10, 12 órákon keresztül más ember tudattalanjában bányászkodjon, vájkáljon és azzal foglalkozzon. Miért tenné? Nem volt és most sincs rá szüksége. De a pszichológus, meg a pap - ha az olyan fajta -, rám ez tökéletesen érvényes. Tökéletesen. Csak, hogy tudjátok. Tudjátok már úgy is, igen. Tehát a gyerek egy ősdilemma elé néz: megélhetem-e a saját érzéseim, életem, vagy nem? Fölolvasnék egy történetet, egy kisgyerekről fog szólni és a szüleiről. Egy látszólag végtelenül jelentéktelen történet. Egy olyan hétköznapi történet, amivel tele van a világ, amire nem szoktunk figyelni, pedig nagyon sokat mond el: „Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem. Mindketten magas termetűek, mellettük egy két év körüli kisfiú szaladt, és bőgött. Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgáljuk, de most szándékosan megkísérlem a kisgyerek élményeinek szemszögéből ábrázolni. A házaspár az imént egy KIOSZK-nál pálcikás fagylaltot vásárolt és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylaltot akart. A mama szeretetteljesen ezt mondta: Gyere, kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna számodra. A gyerek azonban nem csak egy nyalásnyit akart. Kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúzott előle. A kicsi kétségbeesetten sírt. És most az egész jelenet megismétlődött az apával. Itt van kicsikém - mondta az apa szeretetteljesen - ehetsz az enyémből. Nem, nem - kiabálta a gyerek és újból futni kezdett, megpróbálva ezzel saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett föl a magasba, ahol az a két felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltot. Ahányszor az egyik szülő újból fölajánlott egy nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a felnőtt, kincset tartó kéz ismét visszahúzódott. És minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak. Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel, majd a gyereket is fölvidítják. Na, nézd csak ez egyáltalán nem olyan fontos ügy, nem értjük, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet. Egyszer csak a gyerek leült a földre, s a válla fölött apró köveket kezdett dobni anyja felé. Aztán hirtelen fölkelt, nyugtalanul körülnézett, hogy ott vannak-e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyereknek és továbbment. A gyerek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, nézte, eldobta, újból föl akarta venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg az egész testét. Aztán engedelmesen a szülők után sétált.” - És a szülők szeretetteljesen beszélgettek a gyerekkel, fölajánlották és meg is tették, hogy ehetett a fagyiból, még a pálcikát is odaadták, még derűsen nevetgéltek is. Az a megsejtésem, hogy szülőként, meg gyerekként ennél sokkal súlyosabb dolgokat is átéltünk. Pedig már ez a pici dolog is milyen súlyos. Mikor lehettem volna, vagy mikor lehetnék saját magam? Akkor, ha a szüleim visszatükrözik számomra azt, hogy én értékes és jó vagyok. Hogy bár most bekakiltam, de azért ezzel együtt szerethető vagyok. Bár most toporzékolok, ez nem jelenti azt, hogy velem genyózzanak. Ha a szülő visszatükrözi a gyerek számára, hogy ő elfogadható és szeretetre méltó, akkor a gyerek valamennyire egészségesen tud felnőni. Ha a szüleim hiánymotiváltak, akkor arra használnak föl, hogy a saját hiányaik betöltésének legyek az eszköze. Egy-egy ilyen jelenet nem a gyerek akaratosságát mutatja, hanem a szülők tehetetlenségét. Azt például, hogy a szülőkkel is ezerszer megtették azt, amit ők most a gyerekeikkel tesznek meg. És ez a furcsa nevetés, ami ilyenkor elhagyja a szülőknek a száját, az valamiképpen inkább fölidézi azt a gyerekkori fájdalmat, amit akkor fájdalomként éltek át. De megtanulták, hogy magukat ne szeressék, ne legyenek magukkal együttérzők, inkább ironikusan nevetgéljenek azon, hogy milyen is volt az ő gyerekkoruk. Vagy pedig távolságtartóan, racionálisan beszéljenek arról, hogy hányszor és hogyan vert meg engem az apám, vagy az anyám. Majd pedig - és itt jönnek a legszomorúbb záradékok -, mikor valaki egy ilyen beszámolót úgy fejez be, hogy - tulajdonképpen most, hogy felnőtt vagyok, azt gondolom, a szüleimnek nagyon is igazuk volt. És milyen sok jót tettek velem, amikor megtanították nekem azt, hogy mégis csak tisztességesen kell élni. Hogy aztán ez a „tisztességesen kell élni apa”, vagy „rendesnek kell lenni anya” mit ad át a gyerekeinek? Mi következik ebből? Most képzeljük ezt a pici babát csecsemőkortól kezdve - minél hiánymotiváltabbak a szülei, annál kevésbé lehet a gyerek az, aki. Ebből mi következik? Az, hogy éppen még csak most alakulna az ki, hogy - ki is „ő”? Az, hogy ki az „én”, az még nincsen kiforrva, épp csak a csírái vannak meg. De máris, amikor a szükségleteimre, az érzéseimre, bármire a szüleimtől azt kapom, hogy nem, akkor az már nem lehet része az „én”-nek, mert a szüleim azt elutasították. Minél több mindent utasít el egy szülő a gyermekéből - azért mert a gyerek eszköze az ő hiányai pótlásának, ezért elutasítja az ő dolgait -, annál inkább kialakul egy nagyon szűk, sebzett, részleges és emiatt hamis „én”. Azt a bejelentést szeretném nektek tenni, hogy mindnyájunkban egy többé-kevésbé nem csak sebzett, hanem szűk, deformált és egy csomó értékes dologtól mentes, hiányos „én” lakik. Az illúziónk azonban az, hogy azok vagyunk, akikre azt mondjuk, hogy ez vagyok „én”. Azonban ez az „én” pici korától nem lehet egy teljes „én”, mert ezt nem engedik meg neki. De mire felnőttek leszünk, azt gondoljuk, hogy ezek vagyunk mi és egy szűk, egy hiányos, egy sebzett, egy csomó értéktől mentes valakire mondjuk azt, hogy ez vagyok „én”. Mi következik ebből? Például az, hogy hihetetlenül tévesen észlelünk. Buddhizmusban olyan végtelenül egyszerű kijelentések vannak, mikor azt olvassa valaki, akkor azt mondja, hogy - nahát, ezt kár volt leírni. Elmélkedsz rajta egy-két évet, akkor rájössz, hogy - a nem jóját! Például a Dalai Láma egyik művében a következőt írja: „Az embernek két nagy tévedése van. Az egyik, hogy valóságnak tartja azt, ami nem az. A másik, hogy nem tartja valóságnak azt, ami az.” - Szemétség két ilyen mondatot mondani, nem? Nagy piszokság velünk! A valóság pedig az, hogy mi itt mindnyájan többé-kevésbé valóságnak tartjuk azt, ami nem az és nem tartjuk valóságnak azt, ami az. Azért tartjuk valóságnak azt, ami nem az, mert a szűkös, sebzett, hiányos énünkből látjuk a világot. Azt gondoljuk, hogy az a világ. Azt, ami a világ valójában, azt nem látjuk. Ki a beteg? A szűkös és sebzett „én” a beteg. Az a depressziós. Annak van nagy baja. De az kihat az egész személyiségre. Ezért a cél az az lenne, hogy az a szűkös, tele hiánnyal, sebzett „énecske” - akinek fogalma sincs valójában a valóságról, csak néha valamit megpillant egy-egy csúcsélményben belőle -, ez a sebzett és hiányos „én”, akinek nem engedték meg, hogy az legyen, aki, egyszer csak megengedi magának, hogy olyasmit is átéljen és megtapasztaljon, amit pici korától kezdve valami miatt nem volt szabad átélni, s ami miatt ez az ő énjének jelenleg nem része. Ez mit fog jelenteni? Egy csomó fájdalmat. Ez az a fájdalom, amit Hesse sosem élt át. Azért mert Hermann Hesse lehetett Nobel díjas író - tudjátok, hogy százával, ezrével leveleztek vele a világ különböző pontjairól - ő egy nagy nyugati guru volt. Mert a könyveiben olyan sok okosságot írt, és belül ott volt egy nagyon sebzett, nagyon szűkös „énecske”. Sosem mert szembe nézni azzal, hogy az a szülői ház, az egyáltalán nem volt olyan, mint amilyennek így felnőttként szívesen látná, vagy gondolná. A gyógyuláshoz vezető út, hogy pont azt a szűk, azt a szégyenletes, azt a nevetséges, azt a gyönge és sebzett „énecskét” kellene részvéttel, együttérzéssel körbeölelni, és megtanulni szeretni. S ennek révén átélni egy csomó olyan szomorúságot, fájdalmat, örömöt, vágyat, amit ott és akkor nem tudtunk átélni. Mi következik ebből a hamis „én”-ből? Az, amit széltében-hosszában látok én, hogy ott vállalunk felelősséget, ahol nem kéne, és ott nem vállalunk felelősséget, ahol meg kéne. Erről sokat beszéltem már, ez ide tartozik. Azért nem vállalok felelősséget magamért ott, ahol valóban az én kezemben vannak a dolgok, mert hamis az „én tudatom”. Szűkös és sebzett. Azért vállalok ott felelősséget, ahol nem kéne, mert gyerekkoromban megtanultam, hogy felelős vagyok az apukámért és az anyukámért. Akik a saját hiányaikkal én felém fordulnak, és bár én egy pici és nevetséges valaki vagyok, de úgy tűnik, nekem kell a szüleim hiányait pótolni. Az én szeretetemmel, meg engedelmességemmel, meg mindennel. Ez az alapja annak, hogy felnőttként állandóan ott vállalunk felelősséget, ahol semmi keresnivalónk. Felelős vagyok a te boldogságodért, a te üdvösségedért, mit tudom én, mi a csodádért - nem vagyok az. Felelős vagyok a te döntéseidért - és nem vagyok az. Felelős vagyok, mondjuk Márta életéért - és képzeljétek, nem vagyok felelős a Márta életéért.

Tartottam egyszer segítőknek előadást arról, hogy a sebzett énből kiindulva állandóan ott vállalunk felelősséget, ahol nincs, és ahol felelősek vagyunk, ott nem vállalunk felelősséget. Valaki, a segítők közül az előadás után nekem esett. Azt mondta, hogy ilyen fölháborító szavakat rég hallott, és olyan mértékben megütközött és megdöbbent ezen, hogy azt is kétli, hogy én egyáltalán papnak nevezhetem-e magam, hogy ilyen gondolataim vannak. Ez számomra arról szól, hogy egy olyan segítővel állok szemben, aki azért lett többek között segítő, mert gyerekkorában a szülein kellett segítenie. Ebből semmi sem tudatosult benne, és most pedig foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, hogy igenis felelős vagyok azért, amiért nem vagyok felelős. Mi következik abból, hogy felelős vagyok azért, amiért nem vagyok felelős? Nagyon egyszerű. Például az, hogy erőszakot alkalmazok fölötted. Ha én vagyok felelős a te életedért, pláne az üdvösségedért, akkor egy pont után nincs kecmec. Ha énnekem kell elszámolni a te életedről - ne is haragudjál -, tudod, kit érdekel a te szabadságod.. ? Érdekel engem? Nem. Ne haragudjatok azért, ha az én üdvösségem azon múlik, hogy felelős vagyok-e a te életedért és döntéseidért, akkor nekem te ne pattogjál. Akkor viseld magad nagyon jól és akkor én manipulálni foglak és bármit megteszek, de akkor igazodjál hozzám, mert nekem kell veled elszámolni. Ez így van, ugye? Ugyanez a jelenség: nem szeretjük azokat, akiket szeretnünk kéne. Foggal-körömmel függünk azoktól, akikkel pedig nem kellene függő helyzetbe lenni. Ez ugyanaz. Van egy szűk, hiánnyal teli, sebzett én, aki olyanoktól függ, akiktől már régen le kellett volna válni. Miközben ott van a saját gyereke, a saját házastársa és a saját kutyája, akikbe megfelelő rendszerességgel belerúg. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy nem félünk attól, amitől kéne. Egy szenvedélybeteg egyáltalán nem fél az alkoholtól, hanem azt mondja, hogy: Ide nekem! Attól pedig, amitől nem kéne félni, például attól, hogy végre életében először élje át azt a megsemmisülés élményt, amit gyerekkorától hordoz, majd jöjjön ki belőle, - attól pedig fél. Egy életen keresztül eltol magától egy félelmet, amit át kéne élnie, és helyette enyhíti magát valamivel, amitől pedig sokkal jobb lenne, ha félne. Ugyanígy vagyunk a tartózkodással. Tartózkodunk mindattól, ami javunkra válhatna. Egyáltalán nem tartózkodunk olyan dolgoktól, amik pedig iszonyatosan nem válnak javunkra. Ezeket nem kell példákkal illusztrálni, mindenki rögtön az életéből mondja a sztorikat. Ami aztán nagyon fájdalmas: van egy „ilyen teremre való” neurotikus bűntudatunk. Ha most egyszer látnánk, hogy itt a teremben ülőknek mennyi bűntudata van fölöslegesen, elkerülnénk még a kerületet is. Egy olyan gusztustalan, undorító halom lenne itt, hogy beleborzadnánk. Minden prófécia nélkül, bátran mondhatom, hogy itt döbbenetes mennyiségű, indokolatlan bűntudat lapul a ti szívetekben. Ez száz százalék. Közben ennek meg van a párja. Amikor pedig szabad akarattal elkövetitek a gazemberségeiteket, akkor pedig nincs bűntudatotok. Körbemagyarázzátok, elhazudjátok, lehasítjátok, elfojtjátok, kidumáljátok. Ez történik. Mindez azért, amit próbáltam elmondani vázlatosan. Mert az a sebzett, hamis én, az bűnnek érez olyasmit, ami nem bűn, és egyáltalán nem érez bűnnek olyasmit, amitől fájdalmas kellene, hogy legyen az élete. Ezt a sort nyilván nagyon hosszan folytathatnánk. Ezért a keleti bölcseletnek több teret engedhetnénk az életünkben. Azok a kijelentések, hogy mennyire illúziók közt élünk, azt a XX., XXI. századi lélektan a maga eszközeivel bőségesen alátámasztja. Mi az, ami segíthet? Ha nagyon egyszerűen kéne kifejezni: az, hogy föltárjuk azt, hogy hol vannak ezek a sebek, érzések, fájdalmak, mindazok, amik lehettünk volna, de nem lettünk, és nem vagyunk. Mert valamikor azt mondták, hogy ezt nem lehet. Elmondanék egy sztorit. Egy fiatal hölgy keresett meg azzal, hogy nagyon gyönge az önértékelése. Nagyon bénának, hülyének, csúnyának, rossznak érzi magát. Ugye, egy szűkös, hamis sebzett én beszél. Ezt a szűkös, hamis, sebzett ént kell szeretni persze. Azt kérdezte: Feri atya, mit lehet csinálni? - Akkor én mondtam ilyet, mondtam olyat, mondtam: kotkodács… . Semmi se volt jó. Egyszer csak eszembe jutott valami. Ezt most megosztom veletek. Azt kérdeztem tőle: - Mondd csak! Ez azt jelenti, hogy te napjában sokszor kimondasz ilyen mondatokat magadnak, hogy - de hülye vagyok! de szerencsétlen vagyok! de béna vagyok! de ronda vagyok! - ? Azt mondja, hogy persze, hogy ezt jelenti. Akkor tudom, hogy mi fog téged meggyógyítani. Kérlek szépen, szánj egyetlen napot a gyógyulásra, be fog jönni! Vegyél egy füzetet! Nem kell nagy füzet, elég egy kicsi. Azt kérem tőled, hogy mindig, amikor kimondasz egy ilyen mondatot, húzzál egy strigulát a füzetbe! Gyűjtsd össze azt, hogy naponta hányszor mondasz ki ilyen mondatokat önmagadról, mert azt gondolod, hogy az együttérzés mindig csak másokra vonatkozik. Mert nyugati gyerek vagy. Ha megvan ez a csomó strigula, az még csak félmunka. Akkor vegyél egy magnót, vagy diktafont. Ahányszor strigulát látsz a füzetben, mondd el ezeket a mondatokat: - Szerencsétlen vagyok. Hülye vagyok. Béna vagyok. Nyomorult vagyok. De állat vagyok. Egy barom állat vagyok. Egy hülye, barom állat vagyok. Egy szerencsétlen, hülye, barom állat vagyok. Egy szerencsétlen, hülye, barom, csúnya állat vagyok. - Ahány strigula ott van. Amikor fölmondtad ezt a magnóra, tekerj az elejére. Teremts egy intim közeget - egy fontos ember beszél -, s kérlek szépen, hallgasd végig az egész szalagot. Tudjátok, mi történt? Azt mondta: - Micsoda?! Nem vagyok én olyan hülye, hogy egy ilyen magnószalagot végighallgassak! - Na látod, egy nap sem kellett a gyógyuláshoz! Ezt most mókásan mondtam el nektek. Csináljátok meg! Hallgassátok meg, mi mindent vágtok a saját fejetekhez! Utána fejeződjön be úgy a magnószalag: - és ezt se a Dalai Láma mondta.

Amikor megpróbálnánk gyógyulni, akkor két dolgot biztosan lehet tudni. Agy egyik, hogy nagy félelmeink lesznek. Nagyon fogunk félni attól, hogy ebből a világból valami föltáruljon előttünk. Nagyon, nagyon. Azért - és megvan a logikus magyarázat -, mert amikor azokat az érzéseket, vágyakat, bármit nem élhettük meg, mert a szüleink hiányai fontosabbak voltak az életben maradásunk miatt, mint a saját szükségleteink. Akkor ez milyen helyzet volt? Élet-halál kérdés. Az a pici, szűk és sebzett én, amikor belegondol, hogy esetleg föltárhatná azt, hogy: miért vannak az indokolatlan dühkitörései; miért vagyok depressziós; miért vagyok pukkancs; hogy miért vagyok, akaratos; miért vagyok önző; miért teszem tönkre az életem; - mikor ennek a hátterére úgy gondoljuk, hogy talán ránézhetnénk kicsit -, akkor a gyerekkori halálfélelem fog erőt venni rajtunk. Előbb-utóbb biztos. Ha egy kicsit edzettek vagyunk, valamennyire előre jutunk. De úgy tűnik - akkor az élet-halál kérdés volt, hogy megéljük-e, vagy nem -, ez az érzés vissza fog köszönni. És ha ez élet-halál kérdés volt akkor, és ez a szűk és sebzett én most hiába húszéves, harminc, vagy hatvan, ezt a halálfélelmet valamikor át fogja élni, ha egyáltalán merészel ennek a közelébe jutni. Azt fogjuk gondolni, hogy ha ezt a dolgok most átélem, fölidézem, vagy ezt a dolgot most át merem érezni, akkor rögtön beledöglök. Ugye, ezt nem tehetem meg. Annyira fenyegetőnek tűnik, hogy inkább próbáljuk minden erőnkkel elkerülni. Ezért lehetséges az, hogy Hermann Hesse - hiába volt Nobel díjas író és kapta ezrével a leveleket a hódolóktól -, azt mondja, hogy ezt nem, ezt a halálfélelmet nem akarom átélni. Eszembe jut egy kedves ismerősöm, aki néhány nappal ezelőtt, ahogy beszélt-beszélt, egyszer csak megállt, és azt mondta, hogy: - hát, erről akkor most nem akarok beszélni. Elkezdtünk arról beszélni, hogy én megértem, hogy ő erről nem akar beszélni. Nyilván ez egy nagyon-nagyon fontos és nagyon-nagyon fájdalmas valami. Akkor beszéljen róla, hogyha akar. Mert, ha beszél róla, akkor az lenne a jó, hogyha az érzést is átélné hozzá, ami a történethez kapcsolódik. - Akkor beszélj csak róla, ha mered az érzést is átélni, nem csak beszélni róla! Várt egy kicsit, és azt mondta, na, akkor elmondom. És elmondott valamit, és a végén így fejezte be: - Figyelj, Feri! Én most úgy szégyellem magam, hogy ebbe mindjárt beledöglöm. Ezzel csinálj valamit! - Gyerekkorban, pici korban az alapérzés arra, hogy a szüleink azt mondják nekünk valamire, hogy: - nem, hogy fúj, hogy csúnya; hogy piszkos; hogy nem szabad; hogy undorító; hogy mit képzelsz; hogy tedd le; hogy vedd föl - a szégyen. A pici gyerek alapélménye mindenre a szégyen, a megsemmisülés élménye. Ezért lehetséges, hogy van bennünk rengeteg olyan szégyenérzés, amiben azt éljük át, hogyha most merjük közel engedni azt az életeseményt, akkor annak a szégyenébe is belepusztulunk. Ezért ezeken a szégyeneken, ezeken a félelmeken átmenni, a gyógyulásnak a föltétele. Ezt a szenvedést lehet megspórolni, de akkor sosem gyógyulunk meg, vagy sosem tanulunk meg a sebeinkkel együtt élni. Soha.

Itt zárnám akkor le. Körülbelül - ebből a témából - ugyanennyi lesz a következő alkalommal. Van-e valakinek hirdetnivalója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika