A hiánymotiváltság tünetei 2.

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Ott járunk, hogy miután vázlatosan áttekintettük a hiányéletútnak nevezett folyamatnak a fő állomásait, ismérveit, jellemzőit, akkor belekezdtem abba, hogy szedjük össze egy pár pontban, mondjuk negyvenben - pont negyven -, azt hogy egy hiányéletútnak milyen tünetei vannak. Nem szeretném ezt öncélúan tenni, tehát annak így önmagában, hogy negyven tünetet fölsorolunk, nem sok értelme van, azzal a céllal szeretném tenni, hogy miközben a tünetekről egy picit beszélünk, és azokat körbejárjuk, esetleg olyan szempontokból, olyan helyzetekben ismerünk magunkra, amely magunkra ismerés, vagy csodálkozás, hogy: - Jé, itt is valami ilyesmi van! JÉ, ez is az én szűkös, hamis, sebzett énemből fakad, amiről eddig azt gondoltam, hogy ez már így van és így kell lennie! És ez vagyok én, és ez a másik: és ilyen a világ és olyan az Isten. - Tehát, a tünetek fölsorolása nem egyszerűen csak valaminek a leírása akar lenni, hanem valamiképpen annak a föltárása, hogy milyen sok szempontból meg tud ez bennünket határozni. Az „ez”: a hiányéletút. Na, akkor egy gyors ismétlés. Tudjátok, miután negyven pont van, és nem akarok itt időzni olyan sokat, mert annyi mindent szeretnék mondani - intimitás, megbocsátás -, sose végzünk. Szóval, nézzük ezt a tíz-tizenegy pontot!

            Egy: Események, amelyeket utólag, most is szégyellünk.

Főleg olyan gyerekkori események, amelyeket most is nagy szégyenkezve gondolunk át, vagy gondolunk vissza, vagy ha visszagondolnánk rá, akkor nagyon szégyenkeznénk miattuk. Nahát, ezek mind ilyenek. Földolgozásra várnak. Ugye, érthető, hogyha én most is szégyenkezem valami miatt, ami gyerekkorban történt, és minél kisebb gyerek voltam, annál kevésbé valószínű, hogy én azért felnőtt felelősséggel kellene, hogy viseltessek, hogy én romlott és bűnös vagyok a kis rácsos ágyamban. Kevésbé valószínű, hogy a rácsos ágyamban súlyosan Isten ellen való bűnöket követek el szánt szándékkal, tudatosan. Istennel való elszakítottságom teljes tudatában. Ez ritka viszonylag, gondolom. Azonban, hogyha én ezt még most is így hordozom magamban, azt jelenti, hogy valamitől vagy valakitől itt benn még mindig elidegenedetten élek. Akkor hogy lehetnék igazán otthon itt benn? Akkor, hogy lehetnék igazán otthon egy másiknál, egy másikkal? Ugye, érthető, hogy ez miért olyan kulcsfontosságú?  Tudom, már múltkor is megértettétek, csak én kell, hogy megértsem még jobban.

            Kettő: Mikor azt mondjuk valamire még utólag is, de aztán jelenleg is persze:  Ez nem normális!

            Három: Szívesen kitörölnénk az életünkből.

Nem jutottunk el a végére, dehogy dolgoztuk föl. Ha valamire úgy emlékszem még vissza, hogy: Bárcsak ne történt volna meg! Akkor azzal én nem vagyok békében, ez teljesen biztos.

            Négy: Nem akarunk rá visszaemlékezni, visszaidézni, mert félünk az általuk keltett rossz érzésektől. Ezeket pedig nem akarjuk átélni.

            Öt: Félünk, hogy valami kiderül rólunk, amivel aztán majd nem tudunk mit kezdeni.

            Hat: Ha más is megtudná, hogy milyen voltam én, akkor megalázva, megszégyenülve érezném magam. Ezért ezekről soha senkinek nem beszélek.

            Hét: A saját családunkban, a saját gyerekeinknél túlzott mértékben másképpen akarunk mindent csinálni. Ennek a működésmódjáról múltkor beszéltem.

            Nyolc: Nem bocsátom meg magamnak azt, hogy… . És ezt a mondatot ki kéne egészíteni. Van-e olyan az életedben, amire azt mondod, hogy ezt nem bocsátom meg magamnak?

            Kilenc: Mikor azt mondom: - Erre nincs mentség! Saját magamra vonatkozóan. Mikor azt mondom, hogy nincs mentség - lehet, hogy nincs is -, de van megbocsátás meg feloldozás.

            Tíz: Nincsenek a gyerekkoromról emlékek. Az első tizennyolc, huszonnyolc év ködbe vész. Mondjuk ilyesmi. Ugye, én is ilyen voltam, ezt múltkor elmondtam.

Vannak emlékek, csúnya dolgok, amikről nem tudok nem megemlékezni. Olyan élmények, amik itt vannak bennem, de nincs hozzájuk kapcsolódó érzés. Vagy pedig van hozzájuk kapcsolódó érzés, de a hozzájuk kapcsolódó érzés nem a helyzetre vonatkozik. Vagy pedig főleg nem énrám vonatkozik. Amikor én azt szeretném, hogy az anyukám törődjön velem, és én hiába sírok, hiába toporzékolok, hiába csinálok akármit, az anyukám nem szeret, nem törődik velem és én végső elkeseredésemben, odamegyek hozzá és ráütök a kis mancsommal. Erre anyukám ad nekem egy óriási frászt, és azt mondja, hogy a mi családunkban te nem emelhetsz kezet a szüleidre. Amikor én visszaemlékszem erre, akkor milyen érzést élek át? Azt, hogy: hogy tehettem én ezt meg, pont az édesanyámmal? Akkor egy szégyent élek át, egy fájdalmat, egy szorongást, ilyesmit. Milyen lenne az az érzés, amit át kéne élnem? Most ezt nem mondom meg. Keressük meg annak a gyereknek az érzését, amit neki akkor, ott át lehetett és kellett volna élni. Vagy, amit átélt, de miután az anyukája jól lenyomta, ezért meg kellett tanulnia, hogy: fúj, fúj ez az érzés, fúj, fúj, fúj. És most, amikor visszagondolok, már nem a saját érzésem jön ehhez a gyerekkori eseményhez, hanem valamilyen más érzés. Hú, ezt nagyon hosszan tudnám ragozni, de szerintem ez így is elcsíphető. Rengeteget lehetne gyógyulni attól, hogy eszünkbe jutnak ezek az emlékek, és megkérdezzük magunktól, hogy megfelelő-e a gyerek szempontjából az az érzés, ami most bennem felnőttként ott van? És ha nem, máris tudunk gyógyulni. Keresd meg azt az érzést, ami itt a gyerekben meg kéne, hogy legyen, adjál magadnak engedélyt, mert már felnőtt vagy! Engedélyezd azt az érzést, és éld át! Ez a gyógyulás. Tehát, nincs hozzá kapcsolódó érzés, és itt hoztam példának a Sorstalanságot. El is hoztam. Kertész Imre: Sorstalanság. Ennek a végén van az a jelenet, amit fölidéztem múltkor. De nem fogom felolvasni. Nem azért hoztam. Nagy kitolás egy regénynek a végét elolvasni. Ez az a könyv, és ezt most hazaviszem. És akkor eljutottunk oda, hogy:

            Tizenkettő: Vannak negatív érzések, indokolatlan események nélkül.

Ez kiegészítője az előzőnek, hogy vannak helyzetek nem megfelelő érzésekkel. Itt a végtelenségig tudnánk a példákat sorolni. Helyzetből nem következő heves érzések. Mondok kettőt. Az egyiket én csináltam, a másikat velem csinálták. Az egyik: éppen Óbudára helyeztek, hogy ott papkodjak, és mi történik? Egy enyhe változtatást javasoltam, ugyanis volt két olyan évfolyam, általános iskola hatodik és hetedik osztály, hatodik osztályosok közül a plébániai hitoktatásban részesülő gyermekeket tekintve volt két fő. Hetedikesek közül, volt három fő. Én azt javasoltam, hogy mi lenne, hogyha a hatodikat és hetediket összevonnánk? Lemondanánk arról a minket hihetetlenül megerősítő dologról, hogy nálunk minden évfolyamnak külön van hittanórája. Ez egy súlyos veszteség, ami az ideálokat illeti, ám lehet, hogy egy racionális, konstruktív döntés, innovatív. Elváltunk már hitoktatók, és másnap valaki jött hozzám ebből a körből, azt mondta, hogy akar velem beszélni. Ahogy beszélt velem egyszer csak - nem túlzok -, artikulátlanul el kezdett üvölteni velem, és azt mondta, hogy nem engedi meg, hogy én tönkreverjem ezt az egyházközséget! Én pedig hallgattam a szavára. Nem vertem tönkre az egyházközséget, csak összevontuk a hatodikat meg a hetediket. Szóval, azt hiszem, nyilvánvaló lehet, hogy be tudtam látni elég könnyen, hogy ez a mérhetetlen dühkitörés, ez nem nekem szól. Azt tuti, hogy nem nekem szól. Hogy minek szól, vagy kinek szól, ezt lehet, hogy sose fogom megtudni. De, hogy nem nekem, ez biztos, ezért veszi a fene magára. A másik: Na, ez meg én voltam. Összejöttünk például Zsuzsanna nagyasszonnyal és egyéb kedves ösmerőseimmel a plebániára, hogy ott bibliadrámát csináljunk. Egy bibliadráma csoportban élvezkedjünk. Ezért össze szoktunk havonta, például holnap is, fél hét. Akkor az én barátaim - mert ott egy nagy hely kell, hogy tudjunk játszani, emiatt van nálunk egy nagyon nagy asztal. Na már most, az én barátaim úgy döntöttek, hogy segítenek nekem és ezt a nagy asztalt áttolják a másik terembe. Minden jó szándékuk ellenére a nagy asztalt abba az irányba, amelybe ők tolták, nem lehet tolni, ugyanis ennek van egy akadálya, az asztal lába. Az asztal lába az 90º-os szöget zár be az asztal lapjával, és úgy van megszerkesztve, hogyha az egyik irányba próbálom eltolni - ez tulajdonképpen bármelyik irány lehet -, akkor azt nehezen viseli. Ugyebár, mert nem arra találták ki, hogy jobbra vagy balra menjen, hanem hogy álljon és tartsa az asztal lapját. Ez a nagy asztal hangos reccsenéssel úgy döntött, hogy elválik a lábától. Én ebben elvileg edzett vagyok: tehát, ilyen válás, házassági krízisek, családgondozás ez megy. Tehát, megadta magát az asztal lába, én bementem a terembe és láttam, hogy az asztal lába eltörött. Ez egy egyszerű esemény, én azonban úgy kiakadtam rajta! A három és fél óra bibliadráma úgy telt, hogy én így ültem: Rohadjatok meg! Az én asztallábamat ti tönkrezúztátok, tettétek, ti vagytok az én barátaim? Tudod, ki vagytok? - Amikor szerepet kellett választani - már nem emlékszem -, de valami gonosz katona, valami ilyen szerep jutott valahogy éppen nekem. Erre hangolódtam rá, és a záró körben már látták, hogy teljesen el vagyok szállva. Tehát én három órán keresztül ebből a végtelen haragomból nem jöttem ki. Legvégül a legedzettebb közülünk azt mondja, hogy Feri, érzékelünk ám téged, látunk, látunk! Szívesen rászánunk egy kis időt, hogy esetleg, ha gondolod, szólhatsz erről! Itt vagyunk, egész csoport itt van, mindenki szívesen asszisztál neked! - Nektek nem mondok semmit! - Komolyan ezt mondtam. Nahát, ez az én haragom. Gondolhatjátok, hogy nem a barátaimnak szólt, és főleg nem az asztal lába miatt történt. Hanem szimbolikus esemény. Előidézett egy olyan tehetetlenséget, amit régóta hordozok. Annak a régóta hordozott tehetetlenségnek a szimbolikus helyzete volt ez. Tudjátok, másnap fölhívtak telefonon, szereztek egy asztalost, írtak nekem levelet, e-maileket küldtek, megsimogatták a buksikámat, tényleg, azóta gyönyörű az asztal lába, ki van cserélve. Tehát, ezek ordító tünetei annak, hogy minek szól a harag, kinek szól a harag, honnan hurcolom én azt? Egy nagyon jó gyakorlat lehet az, mikor átélsz ilyesmit, akkor megkérdezheted magadtól, hogy honnan jön ez a harag? Ez az indulat, vagy bármilyen más érzés. Én most éppen haragot mondtam. Lehet, hogy azt mondod, hogy onnan, hogy fél órával ezelőtt valaki piszok módon bevágott eléd, amikor az autóval mentél, és onnan. Jó, akkor oké. De lehet, hogy ez a harag valami sokkal régebbire utal. És érdemes addig menni, ameddig ennek - főleg minél indokolatlanabb érzésről van szó -, a legelső élményéhez el nem jutsz. Ez egy nagyon jó gyakorlat. Ezt a kérdést tedd föl: Honnan ismerős most az a helyzet, amit éppen átélek, ezzel a végtelenül indokolatlan érzelemmel? Fogsz találni egyet, mondjuk fiatal felnőtt korodból, akkor rájössz, hogy á nem, nem. Serdülőkorban is volt egy. Gyerekkor. Lehet, hogy egy kis időt kell rá szánnod. Először át kell élni az első emléket, aztán ami mögötte van, ami még mögötte van, és megpróbálni eljutni az eredeti őstapasztalathoz. Ott van ugyanis a kulcs elásva. Ez néha egyáltalán nem könnyű, de érdemes csinálni, tenni. Ma bekapcsoltam a tőletek kapott televíziót. Nagyon jó, nagyon szép, tényleg jó! Mit látok a TV-ben? A Hír TV-t néztem, és azt látom, hogy az történt, hogy Dániában - valami, nem tudom én mi, mert az elejéről lemaradtam, valami reklám -, azt hiszem, hogy Mohamed prófétát kigúnyolták. Aztán a következő kép, valamelyik muzulmán országban vagyunk, és ott a mi muzulmán testvéreink dühödt arccal dán zászlókat égetnek. Izraeli zászló elfogyott, jönnek a Dánok. Hát, tudjátok?! Nézem ezeket az arcokat, ahogy sok ezer kilométerrel odébb lévő dánoknak a zászlaját égetik, de olyan indulattal… ! Nekem ne mondjátok, hogy ez az indulat egy dán karikaturistára vonatkozik! Ezt ne mondja nekem senki. Hogy mire vonatkozik, az nagyon nagy kérdés. És pláne nem gondolom, hogy a dán zászlónak a színei vagy a formája lennének ennyire undorítóak valakinek. Nem hiszem, hogy a muzulmán életformát sérti a dán zászló. Ezt nem hinném.

            Tizenhárom: - Ne hagyjuk ki? Ugye, jó szállodában sincsen 13. emelet. Felőlem lehet 14, de akkor nem lesz 13. Tizenhárom: Idealizált gyerekkor.

Erről beszéltem Hermann Hesse kapcsán. Mikor valaki visszaemlékszik. Mondok klasszikus mondatokat: Mikor valaki - miközben ha a gyerekkorára gondol, és nagyon finoman jön valami -, ha beszélni kell róla, akkor azt mondja, hogy nekem szép gyerekkorom volt. Mondom a klasszikus mondatokat: - Szép gyerekkorom volt; a szüleimtől mindent megkaptam, ami igazán fontos; a szüleim mindent megtettek értem, ami erejükből futotta; igazán semmi panaszom nem lehet a szüleim ellen; az én gyerekkorom szép volt, és nagyon-nagyon látom, hogy a szüleim mennyi áldozatot hoztak értem; ahhoz képest, hogy a szüleim, milyen nehéz korszakban nőttek föl, kész csoda, amit nekem adtak. Na, ennek a verzióit ugye tovább tudjuk írni. Mesélnél-e édesapádról? És amikor ilyenkor rögtön jön: - Ó az én édesapám, az én édesapám dolgozott. - Na ne, ezt nem hiszem el, ennyire rendes volt? - Igen, igen. - Hát és az édesanyád? Tudsz-e róla valamit mondani? - Tudok. - Na, mondjál! - Szült. - Nem hiszem! - De képzeld! - És kit? - Az én édesanyám annyira jó, hogy engem megszült. - Miért, mert tartott volna még? Naná, hogy megszült.

Idealizált gyerekkor. Ha visszagondolsz, akkor meg így mondod: - Igen, igen, emlékszem arra, hogy édesapámmal négyéves koromban találkoztam először, mert a bányában dolgozott, de az egy nagyon emlékezetes találkozás volt, barackot nyomott a kis buksimra, kedvesen rám mosolygott és azt mondta, hogy nem sokára jövök. És újabb négy-öt évre elment, hogy dolgozzon értem. Mai eszemmel is fölfoghatatlan, hogy az édesapám, hogy tudott ekkora áldozatokat hozni értem? Kilenc évig dolgozott a bányában énértem és egyetlen találkozással kibírta ezt a kilenc évet! Pedig én voltam a gyereke. Hogy hiányozhattam neki!

Ugye, van képzelőerőtök, hogy a végtelenségig mondjátok magatoknak ezt. Idealizált gyerekkor. Bergmannak láttátok-e a Fanny és Alexander című kétrészes, jó hosszú… . Láttátok? Remélem! Bergmann többek között az a valaki, aki a saját gyerekkorához egyrészt megtalálta abból a szempontból a kulcsot, hogy tudta utálni a szüleit. Ez nagyon fontos fázis a megbékélés előtt. Harag, utálat nélkül nincs megbékélés. Ő tudta őket nagyon utálni. Egészséges! Aztán pedig a saját gyerekkori nehézségei földolgozására elkészített egy kétrészes filmet. Majd, hogy a földolgozás valójában célhoz érjen, megnézette sokmillió emberrel. Nagyon ügyes. Sok millió emberen keresztül eljusson sajátmagához. Tehetséges nagyon! A földolgozásnak egy egészen sajátos története. Miről van ilyenkor szó? Arról, hogy tulajdonképpen még mindig a szüleinket védjük, saját magunk helyett. Ha visszagondolnánk egyáltalán egy olyan helyzetre, amiben hogyha ott jönne az az érzés, amit az a gyerek jogosan élt át akkor, vagy élhetett volna meg, mi még mindig ebben a helyzetben azt mondjuk, hogy a szüleinknek volt igaza és nem nekünk, mert mi akaratos gyerekek voltunk; mi undok gyerekek voltunk; mi hiperaktív gyerekek voltunk. Akkor mondjuk ezeket a minősítő jelzőket, amelyeket felnőttek akasztottak ránk, és amelyek a szüleinknek éppen kapóra jöttek. Ez tipikusan az, hogy még mindig - ha döntenem kell magam és a szüleim között -, akkor a szüleimet választom. Nehéz úgy élni ott, abban a testben, ami neked van, hogy közben magadat nem választod soha, hanem mindig egy másik valakit. Az nagyon nehéz lehet!

            Tizennégy: Túlzott felelősségvállalás a szüleinkért, másokért.

Együtt voltam egy társasággal, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Nagy buli volt. Felnőtt társaság, odalépett hozzám egy negyven év fölötti férfi - tíz óra volt - és azt mondta, hogy Feri atya, ne haragudj, de nekem most el kell mennem! - De miért, hát most kezdődik a buli? - Igen, nagyon jól érzem magam, nagyon köszönöm, hogy meghívtál, de haza kell mennem az édesanyám miatt. - Negyven valahány éves. - Miért? - Azért, mert van egy kutyánk kint a kertben, és amikor én hazamegyek, a kutya elkezd ugatni. Hogyha a kutya ugat, akkor az édesanyám fölébred, és ha az édesanyám fölébred, akkor az neki nagyon nem lesz jó, mert ő nem szeret fölébredni éjszaka, és nagyon sokszor kérte tőlem, hogy ne menjek olyan későn haza: mert akkor  a kutya elkezd ugatni és akkor én fölébredek, és tudod, kisfiam nekem olyan nehéz már ilyenkor visszaaludnom. Ezért kérlek kisfiam, hogy te gyere haza időben! Az én kedves, negyvenöt éves ismerősöm hazament időben, azért hogy ne ébressze a kutyát, vagy ha föl is ébreszti, az édesanyja még ébren legyen, és ezért csak dühödten, mondjuk a seprű nyelével: Már megint ilyen későn jöttél haza, pedig megígérted, hogy nem jössz ilyen későn haza! Mert tudod, hogyha a kutya ugat, akkor én fölébredek, és akkor dühös vagyok, és az nem jó egyikünknek se!

Át tudtam adni ezt a jelenséget? Amikor még mindig egy görcsös felelősségvállalásban vagyunk, ráadásul visszafelé. Az élet meg előrefelé megy. Azt el lehet képzelni, hogy ebben mennyi gyötrelem van. Amikor valaki túlzott felelősséget vállal visszafelé. Akkor ő, hogy él, vagy mikor él, vagy él egyáltalán, vagy hol él ő? Ahogy eddig mondtam, azt csak azért mondtam, hogy érzékeltessek valamit. De közben jaj, de fáj ez! Hogy valaki egy ilyen világban létezik. Nekem nagyon fáj! Nagyon. De rájöttem valamire. Nem most, csak ezt most elmondom. Az embereknek igazából nem is a szabadságra van szükségük. Azért, mert a szabadsággal úgysem nagyon tudnak mit kezdeni. Először a megszabadulásra van szükség. Hogy megszabaduljanak dolgoktól, hogy fölszabaduljanak dolgok alól.

Na, akkor egy kicsit magamról. Tudjátok, hogy ez a túlzott felelősségvállalás másokért: segítő foglalkozásúak, papok. Ha én egy helyzetben elkezdem azt átélni, hogy neked szükséged van rám, akkor minden erőmre szükség van ahhoz, hogy magamat is tudjam képviselni. Minden erőmet össze kell szednem - most már egy kicsit kevesebb is elég, mert már éltem egy kicsit -, de mondjuk öt évvel ezelőtt szinte minden erőmre szükség volt, tíz évvel ezelőtt meg eszem ágában sem volt magamért kiállni. Hanem az az élmény, hogy itt áll valaki, akinek rám szüksége van, ez beindított bennem egy teljesen tudattalan ösztönös folyamatot. Szükség van rám, akkor nekem ott kell lennem, ott a helyem, rogyásig a másik rendelkezésére kell állni. Mert szüksége van rám. Ez pontosan visszautal engem a saját gyerekkoromra, amikor a szüleimnek a hiányaik miatt nagyon nagy szükségük volt rám, hogy a hiányaikat velem töltsék ki, ezért én hihetetlenül jól megtanultam azt, hogyha valami olyasmit élek át, hogy valakinek szüksége van rám - aki az alaphelyzetben mondjuk az anyukám -, akkor énnekem rendelkezésre kell állni. Ugyanis, az életem rajta múlik. Amikor meg fiatal pap voltam, akkor már nem gondoltam azt, hogy az életem az édesanyámon múlik, hanem mondjuk ezt: a következő formára alakult, hogy ahhoz, hogy jó pap legyek, ahhoz hogy én rendes ember vagyok, hogy Istent valóban szolgáljam, ahhoz nekem, ha valakinek szüksége van rám, akkor mindig rendelkezésre kell állni. Ebből érdemes kigyógyulni. Olyan sokatoknak jelenthetett már rossz érzést az, hogy idejöttetek és azt mondtátok kedves fiatal pár, hogy Feri atya, tudnál-e minket vállalni jegyespárként? És én egymás után mondtam azt nektek, hogy nem. Nem is tudjátok, hogy mennyi munka van abban, hogy én azt mondtam nektek, hogy nem. Milyen önmagamat tönkretevő működésmódba estem volna bele, amiről ti nem is tudtatok volna akkor, amikor azt mondtam volna nektek: - Na, jó! Még hajnali ötre eljöhetnétek. Még akkor van egy kis szabadidőm. Ezért nagyon büszke vagyok magamra, hogy ebből a hülyeségből kezdek kigyógyulni. Nagyon!

            Tizenöt: Ennek lehet egy másik verziója. Megszakítjuk a szüleinkkel való kapcsolatot. Ugyanonnan fakad, csak másféleképpen oldjuk meg a helyeztet. Nem tudom, hogy nagyon kell-e ragozni? Ha valaki a szüleivel a kapcsolatot megszakítja - fölteszek egy költői kérdést -, ez annak a jele-e, hogy ő a szüleivel kapcsolatot rendezte? Amikor valaki ezt úgy kommunikálja felétek: Én egy életre lezártam a kapcsolatot a szüleimmel. - Na, ne! Ne ezt már ne higgyem el! Ha te egy életre lezártad volna a kapcsolatot, akkor nyugodtan találkozhatnál velük. Mert akkor minden nap újra lehet velük kezdeni, meg le lehet zárni, ahogy neked jólesik. De ha te egy életre lezártad a kapcsolatot a még élő szüleiddel, hogy az a kapcsolat nincs lezárva, az biztos. Tudom, hogy e mögött is rengeteg fájdalom van. Lehet, hogy valaki éppen ott tart, hogy ez az egyetlen lehetősége most, ami őt előreviszi. Lehet. Lehet, hogy ennek még egy évig, vagy öt évig így jó, ha megy. Hát akkor így jó. Én sosem akarok minden helyzetre vonatkozó általános mondatokat mondani. Dehogyis! Lehet, hogy valakinek most éppen ezt kell tenni, hogy: nem. De ez a mondat azért nagy sérültségre utal. Ennek lehet egy másik sajátos változata, mikor nem a szüleinkkel szakítjuk meg a kapcsolatot, hanem valamelyik testvérünkkel. Nem gondoljátok, hogyha gyerekkori hiányaink, sérelmeink, igazságtalanságaink nagyon nehezen átélhetők, és azt még most sem merjük megengedni a szüleinkkel kapcsolatban, hogy rájuk haragudjunk, akkor ki a következő lépés? Elég logikus, hogy akkor a nagytesómat, a család kedvencét kezdem két kapura utálni és valahogy úgy alakul a helyzet, hogy ő mindig be is bizonyítja, hogy mekkora gennyláda. Ez egy kerülő útja a szüleinkkel való kapcsolat megszakítás történetnek. Ezen is érdemes itt elvívódni. Gyakran ez egy óriási fölkiáltást rejt még. Azt, hogy a szüleim vegyék már észre, hogy velem valami baj van! Ötven éves vagyok, nem állok szóba a hetven éves apámmal, és e mögött az egész mögött az van, hogy az apám hívjon egyszer föl, és mondja azt, hogy fiam, mi van veled? Hiányzol! De nem, én nem veszem föl a telefont, mert valójában itt van ez a nagy hiány, ez a nagy fájdalom, és ezt várom az apámtól, az anyámtól. Hát, e mögött nagy fájdalmak vannak!

            Tizenhat: Folyamatos, állandó gyönge önértékelés.

Erről sokat beszéltem. Van egy mondat, amit szeretnénk elrejtetni, vagy pedig van egy mondat, amit már olyan sokszor ki magunknak, hogy már magunk is unjuk. Ez a mondat így hangzik, egy félelmetes mondat azoknak, akik félnek attól, hogy ezt kijelentsék magukról, pedig így gondolják: - Rettegek attól, hogy egyszer valóban kiderül, hogy rossz vagyok. Küzdök ez ellen, harcolok, nem jó vagyok, erős vagyok, és ott van ez a mély félelem a szívem mélyén, hogy egyszer nehogy kiderüljön, hogy nem is. Hogy ez az egész teperés a siker után, a dicsőség után, a pénz után, a karrier után, egy ilyen kis inci-finci lehetetlen mondatocskát rejt: - Csak ki ne derüljön, hogy rossz vagyok! Itt egy másik jelenség, az önértékelési hiány folyamatosan, amikor valaki azt mondja, hogy az az én bajom, hogy gyönge az akaratom.  Ugye, van neki, nekem, neked, bármelyikünknek egy szűk, egy sebzett, egy teli hiányokkal létező, fontos, lehetséges és valós részeitől megfosztott, kis lehasított énecske. Ez van. Az akarat pedig mihez kapcsolódik? Ehhez az énhez. Naná, hogyha valaki a hiányéletúton egy nagyon sebzett valaki, akkor ez a nagyon sebzett énecskéhez egy nagyon sebzett akarat fog társulni. Nem tud hozzá más társulni, csak az. Egy nagyon sebzett akarat. Ezért kimondhatom azt, hogy én gyönge önértékelésű vagyok ebben a mondatban, hogy nem lennénk én alapjában véve rossz ember, csak gyönge az akaratom. Ez ugyanaz. És érthető, hogy gyönge az akarata, mert abból az énből ilyen akarat jön ki. Ez tökéletesen érthető. Ezért meg lehet feszülni a végtelenségig, az erőtartalékokat megpróbálni fölélni, egyik napról a másikra létezni, ezt lehet. Néha itt tartunk, és ennyit tudunk megtenni és már ez is már óriási dolog, hosszútávon azonban érdemes azt az ént erősíteni. Mert ha az én erősödik, erősödik az akarat. Ha az én integráltabb lesz, erősödik az akarat. Ha az én szembenéz egy csomó mindennel és azt földolgozza, erősödik az akarat. Ezért teljesen gyagyaság, hogy a katolikus egyház nevében valakinek állandóan azt mondjuk lelki vezetés címszóval, hogy szedje össze magát! Mit szed össze? Mit, azt az öt morzsát, amiről azt gondolja, hogy az ő? Reggeltől estig azt az öt morzsát szedegeti össze. Most hülyeségeket fogok beszélni. Van ennek persze egy másik változata, egy kereszténykultúr változata, az úgy néz ki, hogy gyerekkoromtól kezdve a szüleim kőkeményen megmondták, hogy mit, hogy kell csinálni. Kőkeményen. Jól megbüntettek, érzelem semmi. Sokféle kultúrformája létezik az efféle nevelésnek. Mi történik egy ilyen gyerekkel? Teljesen elidegenedik saját magától, elidegenedik a saját érzéseitől, a saját vágyaitól és tökéletesen azonosul a saját szüleivel. Ez az életben maradás föltétele. Ez az azonosulás segít neki abban, hogy egy nagyon példás, példamutató, nagy teljesítményeket fölmutató életet éljen. És hogyha a rádióban nyilatkozik az illető, akkor azt fogja mondani, hogy: Az élet azon áll, vagy bukik, hogy az ember kitűzi a célt. Megtalálja a hozzávezető utat. - Föltérképezi az eszközöket és utána kőkeményen… , és este lefekvés előtt átvizsgálja, hogy hol rontott, hogy mit csinált rosszul. Akkor bűnbánatot tart, letérdel a mindenható Isten elé, és azt mondja: - Uram bűnös vagyok, bocsáss meg! És az illető másnap reggel fölkel, és úgy él, mint a saját apja. Ha megkérdeznénk, hogy és hol vagy te? Akkor: nincs. Az nincs. Mert az a kis te - annak képzeld el -, lennének érzései. Az, néha nem akarna 16 órát dolgozni. Az azt mondaná: Mi lenne, hogyha nem mindig a legolcsóbb ebédet enném az üzemi étkezdében, hanem befizetnék a'la carte? Esetleg az ebéd után el lehet menni és elnyalni egy fagyit? Ha tehát, ez a picike kis énecske valaha is szóhoz jutna, akkor valami ilyesmit mondana. Nem csodálom, hogy aki éppen édesapja életét éli tovább - erős túlzással -, hát a legnagyobb félelmeket éli át, hogy ehhez képest, ha ő elkezdené a saját életét élni, az milyen lenne. Ezért én tökéletesen megértem, hogy egy ilyen ember, amikor először rádöbben arra, akkor úgy dönt, hogy ezt az életét most már végig éli úgy, ahogy elkezdte. Legalább egy rendes ember lesz, ha nem is lesz boldog. De ezt is be lehet vonni az arc poétikába, és azt mondani, az élet célja nem a boldogság. Az élvhajhász, individualista ember törekszik a boldogságra, a keresztény ember célja nem a boldogság, hanem az üdvösség. Ezzel a téma le van zárva. Senkit nem vennék rá arra, hogy aki úgy döntött, hogy inkább egy boldogtalan, tisztességes életet él, hogy ezt folytassa. Csak mondanék valamit. Lehet olyan életet is élni, hogy boldog, tisztességes élet. Csak ebben a struktúrában ilyen nincs. Erre nem volt minta. Tehát, vagy tisztességes és boldogtalan, vagy boldognak tűnő nagyon gáz. Amiről apám, anyám, nagyszüleim és a pap is megmondta, hogy na, azt aztán nem! Van olyan, hogy boldog és tisztességes, csak nem abban a világban, amiben ő él. Ezért végül is nem olyan rossz mondjuk, buddhistának lenni. Ezt az életemet végignyomom így, ezt a maradék negyvenest. Az ezzel a nehéz, hogy ritkán szokott sikerülni. Akik végignyomnak így egy életet, azokat szoktuk szentté avatni. Általában. De a szentek közé egy-két olyan is befurakszik, aki nem tudta így végigcsinálni, csak nagyon szerette volna, de annyira, hogy őt is szentté avattuk. Általában valahol ezek az emberek nagyon padlót fognak valahol, valahogy.

            Tizenhét: Indokolatlanul negatív viszony a hatalomhoz.

Mikor valaki állandóan lázad, állandóan kritizálja azokat, akik fölötte vannak, amikor meghallja azt a szót, hogy egyház, akkor kigyullad egy vörös fény: hierarchia. Az egyház számára semmi más, csak egy rohadt hierarchia, ahol persze ő alul van. Ez egy nagyon nagy sérülésnek a jele, az állandó lázadás betartása. Ő egyébként, ha ilyen, akkor kőkeményen konfrontálódik, ha nem, akkor csak szűk társaságokban fröcsög. Fölfelé nyalakodik. Ez is verzió. Vagy a lépcsőházi vitatkozó: - Eldöntöm és elmegyek a főnökömhöz, és úgy megmondom neki, hogy helyezzen át engem! - Arra gondoltam kedves beosztottam, hogy megerősítelek téged ebben a munkakörödben, nagyon jól végzed a dolgod. - Jaj, hát nagyon köszönöm, erre nem számítottam! Ez egy meglepetés. - kijön - Mit csináltam? Újabb két év? Én egy állat vagyok! Utána visszajön a munkatárs és azt mondja neki, hogy ez a rohadt főnök, ez egy szemét! Ismertek ilyen embereket? A gyerekkori hiányaimnak a földolgozására tett kísérleteim között ez is szerepelt. Előszeretettel konfrontálódtam a hatalommal, mígnem aztán egyszer csak két dologra jöttem rá. Az egyik: a püspök is ember. Képzeljétek! Egyszer csak rájöttem, hogy ember. Ez nagy dolog. Rájöttem, hogyha ember, lehet vele beszélni. Képzeljétek el, eljutottam oda, hogy egy püspökkel együtt lehet működni. Mit szóltok? Az ember a főnökével együttműködhet. Aki ezen az úton járt, az tudja, hogy nem kis teljesítmény. Hogy ő nem ellenség, vagy nem az a valaki, akinek be kell hódolni, de én nem akarok neki behódolni, ezért utálom. Hanem, hogy lehet együtt dolgozni. A másik fölismerés, ami segített ezen az úton, az az volt, hogy rájöttem, elfelejtettem lázadni az apámmal. Ez azért volt nekem nagy fölismerés, mert én serdülőkoromban nagyon sokat lázadtam. Megtaláltam nagyon sok helyét annak, hogy hogy tudnék lázadni? És lázadtam. Például hihetetlenül utáltam a diktatúrát. Nagyon, két kapura, teljes szívből. Ennek megvannak a családi gyökerei. Mondjuk, a nagypapám internálása, a nagyszüleim vagyonelkobzása, az x-es öröksége édesanyámnak, hogy sose vették föl egyetemre. Megtaláltam azt, amit lehet utálni. Én például a diktatúrát nagyon utáltam. Amikor 18 évesen fölolvasták a neveinket egymás után, hogy kit javasol a KISZ továbbtanulásra, akkor már magam sem lepődtem meg, hogy engem a kommunista ifjúsági szervezet nem javasolt a továbbtanulásra. Nacsak! Ettől én még jobban utáltam a diktatúrát, gyorsan keresztény lettem, mert kereszténynek lenni eleve egy remek pozíció, hogy az ember utáljon egy diktatúrát és teljesen törvényes. Kedves keresztény barátaim! Hogy vagytok ti a mindenféle hatalommal? Összekeveritek a kereszténységet és a hatalom utálatát? Gyűlöletét? Szeretitek összemosni? Szóval, én két kapura utáltam a diktatúrát, és azt mondtam - most persze egyoldalúan, ebből az irányból mondom el az élettörténetem eme szakaszát -, azt mondtam: - Akkor dögöljetek meg! Tudod, ki megy egyetemre? Én egy becsületes kétkezi munkás leszek. Megmutatom nektek, hogy úgy is lehet! Engem ti nem neveltek át politikai gazdaságtan tantárgy címen! Akkor elmentem és lettem egy rendes bútorasztalos. Ez abból a gyerekkori hiányból és sebzettségből fakad, amit én a magam útján, módján akkor 18 évesen, 16 évesen, 20 évesen így próbáltam föloldani. Akkor egyszer csak ráébredtem, hogy miközben két kapura utáltam a diktatúrát, aközben valahogy pont az édesapám ellen nem lázadtam soha. Ennek nagyon egyszerű oka van, mert én az anyám ellen lázadtam. De az anyukám ellen nem lehetett olyan nagyon lázadni, mert az apukámmal meg nem volt kapcsolatom. Ezért én a következő mintázatot találtam ki magamnak, perszer gyerekként, ami adatik, aztán valahogy az lesz. Apukámmal nincs kapcsolat, mert apukám pilóta. Apukám sosincs otthon. Vagy ha otthon van, apukám alszik. Apukát nem zavarjuk. Ezért apukával nincs kapcsolat, van anyuka. Ez egy komoly dilemma. Anyukám azonban nincs jóban a saját szüleivel. Ezért nincsen nagyszülő. Van egy szem anyuka. Ezért, anyukámtól függök, anyukámat szeretem, de azért anyukámat egy kicsit utálom. Ahhoz, hogy anyukámat merjen utálni, amikor helye van, vagy dühösnek lenni, indokoltan dühösnek lenni, akkor kitalálok magamnak egy apukát. Én kitaláltam magamnak, hogy az apukám milyen jó fej. Apukám nagyon jó fej! Egy egész kis mítoszt alkottam az apukám köré, és nem lázadtam az apukám ellen. Akkor mikor már 30 voltam, egyszer csak rájöttem: Te Feri, valami fontosat kihagytál! Már most mindenkit utálsz. Most éppen kirúgtak a papnevelő intézetből, kizártak az egyetemről és megtiltották, hogy belépj az egyházi intézménybe - az épületből is kitiltottak - komolyan - leadták a fényképemet, hogyha ez jönne, akkor… . Így volt. Sicc! Ez így volt. Akkor ez volt az a pont, hogy kicsit elmentem pszichoanalízisre. Lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen jófej a világon és mindenki hülye? Elkezdtem gyanakodni. Már akkor végül is 29 éves voltam, gyanússá váltam magam előtt. Akkor egy év analízis után rájöttem, hogy - jé, mi van akkor az én apámmal? Nagyon, nagyon jól lázadoztam ellene. Tök jó volt! Például meghívott ebédre, és azt mondtam, hogy: nem. Annyira bátor voltam. Egy utolsó mondat az egyház berkeiből. Azt tudjátok, hogy eredetileg a szentek kizárólag mártírok lehettek. Olyan nem volt, hogy olyan szent, aki nem hal vértanú halált. Az gagyi! Tehát évszázadokon keresztül mártírhalál: szent. Ha valahogy kibírja, gyanús, gyanús nagyon gyanús. Az első háromszáz évben illik meghalni. Nem természetes halállal és nem önkezűleg. Tehát, minimum egy oroszlán. Akkor rájött arra az egyház bölcsessége, hogy vannak olyan emberek, akik szeretnének mártírhalált halni. Egyszerűen pont bejön nekik a konfrontálódás a hatalommal. Képzeljétek el, hogy ezek a keresztények el kezdték magukat föladogatni magukat a hatóságnál. Becsöngettek a császárnál, s azt mondták: Én kérem, keresztény vagyok. Téged, császár utállak, mert te isteníted magad, fúj! Akkor, mikor egymás után haltak meg ilyen kedves keresztények, egyszer csak az egyház bölcsessége szólamlott. Mától kezdve, azok keresik a mártírhalált, nem lehetnek szentek. Ettől kezdve így is van. Tehát, attól, hogy valaki mártírhalált hal a hitéért, nem elég. Nem elég. Ha akartad, ki vagy pöckölve. Ha nem akartad, és szerettél volna élni, akkor jöhetsz. Tényleg így van. Ezért vagyok egy picikét kritikus az öngyilkos merénylőkkel. Nem hinném, hogy szentek. Nehéz róluk elhinnem.

            Tizennyolc: Helyzeteknek, kapcsolatoknak nem megfelelő tettek, érzések, indulatok.

Itt egy fontos dolgot szeretnék mondani. Tele vagyunk szorongásokkal és azt lehet mondani, hogy amikor egy helyzetnek nem megfelelő érzések, indulatok, tettek, reakciók törnek föl belőlünk, vagy elkezdünk félni egy olyan helyzetben, amitől egyáltalán nem kellene félnünk, akkor ez éppen megfelel annak, hogy gyerekkorunkban volt egy helyzet, amikor volt okunk félni. Például, amikor megyek be a főnökömhöz, mert hivatott, és átjár egy jeges rémület. Érzem, hogy remeg a kezem, hideg lesz a veríték, csurog le a hátamon, és elgyöngülnek a végtagjaim. Talán van köztetek ilyen. Ahogy így mész, s átölel ez a félelem, akkor éppen az történik, hogy ez a félelem nem megfelelő ennek a helyzetnek, ami most éppen vár rád, de tökéletesen megfelel annak a helyzetnek, amikor négy éves voltál, az apukád elé álltál, és olyan kiszolgáltatott voltál, mint egy négy éves gyerek. Annak a helyzetnek pont megfelel. Ezt a mintát - miután nem csináltál vele semmit -, most éppen ugyanúgy megéled egy teljesen ennek nem megfelelő helyzetben. A gyógyulás útja az, hogy rájövök, hogy ez a félelem indokolt volt négy évesen és nem indokolt most. Nagyon sok ilyen helyzet szokott lenni az életünkben. Amikor valaki valamit nem mer. Miért nem? Mindenki örömmel tesz valamit, és ő nem meri. Jaj, de emlékszem arra: frissen szentelt papok elmentünk a Tiszára vízitúrázni. Egyszer csak kikötöttünk egy olyan helyen, volt egy hatalmas fűzfa, és a fűzfának egy ága behajlott a víz fölé. Ha az ember szépen, ügyesen kigyalogolt a fűzfának a kihajló ágára, akkor hihetetlen jó fejeseket lehetett ugrani. De valami eszméletlen jókat! Akkor a legtöbb paptársam - én is - két kapura élveztük a fejesugrást, és volt valaki azt mondta, hogy én félek, nem merek. Mindnyájan próbálkoztunk, hogy - nyugodtan, gyere, jövünk előtted, jövünk mögötted, ide-oda kísérünk, belökünk, segítünk! - Nem, nem! Az a félelem valamikor indokolt volt, de most nem az. De mikor volt indokolt? Ez az izgalmas. Parazitaérzések. Idetartoznak. Szorongás, szégyen, gyűlölet, féltékenység, irigység, önmegvetés, depresszió. Önmagában is tünet.

            Tizenkilenc: Most jön a spirituális szál. Azt muszáj!

Mikor azt mondjuk magunkban: - Nem értjük, hogy Isten miért hagyta, hogy ez megtörténhessen velünk? Hát miért hagyta? Ezt nem értjük. Erről sokat beszéltem. - Miért teszi ezt velem azt Isten? Miért? Ez tudjátok, mire emlékeztető helyzet nekem, meg a kérdés? Mikor gyerek vagyok és nem értem a szüleimet. Mert én gyerek vagyok, és a szüleim világa nekem kínai. És tényleg azt gondolom, hogy nem értem, hogy miért. Nem értem, hogy ez most miért van így? Hogy miért büntet engem Isten? Ez a következő pont.

            - Miért büntet engem Isten? Ez nem értem! Szerintem, nem kell túl nagy fantázia, hogy ez a helyzet honnan jön. És szegény Istennek - persze az Isten nem szegény ettől, te vagy a szegény -, még mindig ez, hogy - miért büntet Isten?; miért hagyja Isten?; miért csinálja velem Isten? Mi lenne, hogyha ezt a mondatot mondanánk?: Miért csinálta ezt velem apám és anyám? Most felnőtt vagy, most kérdezd meg! Lehet, hogyha egy csomó válaszod lesz, ez a kérdés eltűnik az életedből, hogy miért csinálja velem ezt Isten. Mert egy gyereknek a szülei éppen istenszerűek. Pont így van. Ezt a kérdést úgy, ahogy van, szépen borítékba lehetne rakni és elküldeni valahova. Semmi köze az Istenhez, hozzád van köze. Egy nagyszerű előadást hallottam a bécsi valláspedagógia tanszékvezető professzorától. A következőt mondta: - Kedves lelki gondozók! Nagyon szépen kérem magukat, ha lehetséges, ne akarják elképzelni Istent! Most, ha ez még lehetséges, ne rajzolják le Isten a gyerekeknek! Ha ez lehetséges volna, Istenről beszéljenek úgy, hogy nem tudjuk, hogy milyen! Ő a titok. És ha valamit el akarnak beszélni Istenről, akkor beszéljenek Jézusról! Őt fessék le, rajzolják le, vigyék nagyon közel a gyerekekhez! De a legnagyobb bűntény egy gyerek ellen, hogy Istent elkezdjük neki ábrázolni.

Hogy Isten ott ül a felhőn, ott csücsül, szakállát simogatja és szeretettel néz le rád. Hatalmas bölcsesség van abban, hogy a zsidók azt mondták, azt mondják, hogy Isten nevét tilos kiejteni, megnevezhetetlen. Hogy a muzulmán testvéreink azt mondják, hogy Istent tilos ábrázolni és bemész egy gyönyörű mecsetbe, és nincs ábrázolás. Persze ők meg azt teszik, hogy felírják Istennek a száz nevét körbe. Azért valamit kell csinálni!? Szóval, ha te most ott tartasz, hogy valahogy elképzeled Istent, vagy elképzelted, vagy, ha rákérdezel - hogy is képzelem el Istent? -, akkor te valahogy elképzeled, akkor szabadulj meg tőle! Nem éri meg. Mert az, ahogy te elképzeled, az valahonnan a te előtörténetedből jön. Ebből a szempontból egyáltalán nem olyan egyértelmű nyereség, hogy az Isten egy szerető apuci. Mert itt olyan áthallások keletkeznek, amikre nem tudom, hogy föl vagyunk-e készülve. Mi lesz akkor, hogyha Isten egy szerető apuci, de az apámat meg utálom? Ha ebben a dinamikában szerető apuci az Isten. Vagy az Isten csak egy idealizált valaki, akivel nincs is semmi kapcsolatom, csak mondom, hogy ő egy nagyon szerető apuci. Én nem tudom, ezzel minthogyha most Jézus urunkat kritizálnám. Hatalmas jelentősége volt egy seregek ura Istene után, Istenről, mint apuciról beszélni. Ezt a lépést a spiritualitásban nem lehetett kihagyni. Én nem azt mondom, hogy ezt hagyjuk ki, de érdemes a képeket levenni róla. Nagyon. Akkor nem fog eszünkbe jutni, hogy Isten büntet, hogy Isten elhagyott, hogy Isten nem szeret, hogy Isten pont olyan, mint valaki, akiről nem is tudom, hogy kire gondolok. Ajánlanék nektek egy próbát. Bár itt van, akinek ez nem működik, de a legtöbb embernek működik. Minden reflexió nélkül tudsz Istenre kijelentéseket tenni, vagy vele kapcsolatban kérdéseket föltenni: - Miért büntet, miért hagyta, miért nem szeret, miért nem segít, miért nem hallgat meg, miért nem tudok megtérni, miért nem adja a hitet? Ugyanezeket a kérdéseket föl tudod-e tenni Jézusra vonatkozóan? El tudod-e képzelni, hogy Jézus - miután fölment a mennyben, miután meghalt értünk a keresztfán - azt mondja, hogy na, eddig voltam jó ezekkel a nyavalyásokkal, most azt hiszik, hogy szeretem őket? Most itt az Atyám jobbján úgy kiszúrok velük, mint annak a rendje! Hiánymotivált istenfi vagyok, most elérkeztem abba a fázisba, hogy törlesztek. Van egy csomó destruktív jogosultságom, ezt az emberiségnek beváltom.

A legtöbb ember, aki az Istenre simán kivetít döbbenetes dolgokat és az egész nem is tudatos. Ha csak ezt a kis kérdést föltesszük, hogy Jézusról el tudod képzelni? - Hát róla nem, de az Istenről… ! - Jól van, jól van, jól van.

Olyan szép az a szentírásban, hogy Krisztus Isten ikonja. Krisztus Isten képe mása. Ha egyáltalán valahogy el akarjuk őt képzelni, akkor se képzeljük el! Itt a Szentháromság nagy titka kezd fölsejleni előttünk. Hogy lélektani és egyéb szempontból is milyen döbbenetes nyereség, hogy egy Isten van három személyben. Isten lehet az, akit soha senki nem látott. A titok. Jézust meg el tudom képzelni két kapura. Ez lélektanilag egy döbbenetes nyereség. Nyugodtan gúnyolhatnak minket: Egy Isten három személy? Persze, és a Szűzanya a három és feledik?

Akik itt ezen logikáznak, azok egy picit sem értették meg ennek a jelentőségét a spiritualitásra vonatkozóan. A Szentháromság nagyon bejön az embernek. Nagyon.

Köszönöm! Azt hittem, hogy sokkal gyorsabb leszek. Ma egy kicsit pojáca voltam.

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika