A hiánymotiváltság tünetei 4.

Isten hozott Benneteket! Sziasztok!

Ma a múltkoritól eltérően, egy nagyon gyors ismétlés. Elmondom az eddig elhangzott 35 pontot. Telefonkönyvszerűen, hogy visszajöjjön, miről beszéltünk. 

36.

A hiányéletút, így fejeztük ki, a hiánymotivált ember életútjának tüneteit, egy feldolgozatlan hiányéletút tünetei, erről van itt szó. Események, amelyeket utólag, most is szégyellünk, azt mondjuk rá nem volt normális, szívesen kitörölnénk az életünkből, nem akarunk rá emlékezni. Rossz érzések fognak el minket, félünk, hogy valami kiderül rólunk, azt nem bírnánk elviselni, ha más megtudná, akkor nagyon megalázva éreznénk magunkat és megszégyenülnénk. Saját családunkban, gyerekeinknél, túlzott mértékben, másképpen akarjuk csinálni a dolgokat; nem bocsátom meg magamnak azt, hogy: nincs rá mentség, nincsenek a gyerekkorból emlékek; vannak emlékek, de nincs hozzájuk kapcsolódó érzés, vannak negatív érzések, de indokolatlan események nélkül, idealizáljuk a gyerekkorunkat, a szüleinket. Túlzott felelősségvállalás másokért, adott esetben a szüleinkért; szüleinkkel való kapcsolat megszakítása, folyamatos és állandó gyönge önértékelés. Indokolatlanul negatív, kritikus viszony a hatalomhoz; helyzeteknek, kapcsolatoknak nem megfelelő érzelmek. Nem értjük, hogy Isten miért hagyta, hogy ez megtörténjen, Isten igazságtalanul büntet engem, félelem Isten bosszúállásától, mert nem vagyok jó. Függő helyzetek az életben, kapcsolataimban; kapcsolatok, amelyeket nem tudok lezárni vagy kilépni belőlük; nem vagyok együtt érző magammal; meggyőződés, hogy a jelenben kell élni és a múlton nem lehet változtatni; nem képes az egyedüllétben örömöt találni, vágyik másokra, de ezt nem képes kifejezni, beteljesíteni. Azt gondolja, hogy megérdemli, hogy idáig jutott, nem vállal felelősséget. Kedvünk lenne néha perverznek lenni, heves, dühödt, fanatikus, ügybuzgalom dolgokért, eszmékért. Erkölcsileg kifogásolható helyzetek fönntartása, nagy nyereség miatt, perfektcionizmus és maximalizmus; állandó tevékenység és aktivitás, pótcselekvések, kapcsolatokba menekülés, tárgyak vonzásában való élet; anyagokhoz, szerekhez való ragaszkodás, függés. Ennyi volt, és erről már mind tudunk, de jó!

37.

 Gondoltam, hogy azért ezt most egyszer elmondom, mert a mai alkalommal ezt úgyis befejezzük, akkor most itt had sokkoljon minket. A következő: menekülés az intimitás elől. A hiányéletútnak tünete az is, van, aki függő helyzetbe szeret kerülni, van, aki éppen, hogy menekül minden intimitás elől, és persze akkor fölmerül a nagyon nagy kérdés, hogy, aki függő helyzetben van, az átél-e intimitást, vagy azaz intimitást nem gyökerében sebzett e, és nem keverjük e össze a függést az intimitással. Ez óriási kérdés, erről majd később szeretnék beszélni.

Az intimitás elől való menekülésnek klasszikus példája, hogy valakitől, ha megkérdezzük, mondjuk egy teljesen, teljesen biztonságos, teljesen megfelelő, teljesen intimitást biztosító közegben, hogyhogy vagy, erre a kérdésre nem tud válaszolni. Egyszerűen, még ha meg volna a lehetősége arra, hogy kifejezze, hogy hogy érzi magát, hogy hogy van, erre egyszerűen képtelen. Olyan megdöbbentő érzések, gondolatok, hipotézisek, előítéletek, meggyőződések kavarognak a fejében, amiről érdemes volna nekünk tudni, mert meglepő, hogy egy ilyen egyszerű kérdésre miért nem tudnak nagyon sokan válaszolni. Miután rengetek csoportba és kisközösségbe járok folyamatosan, eszembe jutott egy olyan kisközösség ahol legalább 3-4 ilyen ember van. Egyszerűen erre a kérdésre, hogy hogy vagy, egy olyan szorongással, félelemmel, mindennel teljes érzéskomplexust él át, hogy képtelen azt az egyszerű mondatot kimondani, hogy….Akkor azt találtam ki nekik, hogy ha valaki képes kimondani azt, hogy hogy van, hát az mondja ki. Én elfogadom, hogy valaki erre egyszerűen nem képes, akkor ő ne tegyen mást, csak mondja el, hogy a mai nap volt-e valami öröme és egy örömét mondja el. Ennek van egy brutális változata. Nem kell elmondanod, hogy hogy vagy, egy bánatodat mond el. Ez aztán már nagyon brutális. Megkérdezed, hogy hogy van és elkezd sztorikat mondani, hogy mi történt vele. Ennek van egy másik verziója. Egy másik csoportban arra a kérdésre, hogy hogy vagy, a következőt szokta valaki menetrendszerűen elmondani. Olvastam egy nagyon jó könyvet, ebben a nagyon jó könyvben Hermann Hesse azt írja, hogy… Láttam egy eszméletlen filmet, ebben a filmben van egy szereplő, aki azt éli át, hogy… hát tudjátok, úgy kb. ezt úgy háromszor, négyszer úgy bírtam, azután önkontrollomat vesztettem. Azt találtam mondani, hogy tudod, engem nem érdekel, hogy Pilinszky János miről mit mondott, hanem az érdekel, hogy hogy vagy és néha a sokkterápia segít. Megállt és azt mondta, de hát tudod Feri, hogy nekem milyen nehéz erről beszélni. Tudom…

De a Pilinszky továbbra sem érdekel, akkor, ha azt kérdezem, hogy vagy, hanem az, hogy te hogy vagy.

Aztán szexualitásban problémák: nehéz meghitt szexuális életet élni intimitás nélkül, nehéz. Lehet ügyeskedni, éljenek az élvezetek! Élvezetekre el lehet jutni intimitás nélkül is. Azok a hölgyek, akik kényszerítik magukat a szexuális kapcsolatra: „Nekem ezt muszáj megtennem a férjemért”, „házastársi kötelességem”, de az egészben soha semmi örömét nem lelte. Mikor valaki egyszerűen képtelen kifejezni azt, hogy neki mi volna jó. Ezt nem tudja szavakba önteni, amikor a saját belső dolgairól kéne beszélni egyszerűen képtelen rá. Ez olyan, hogy biztos van sok ember, aki azt mondja: „el se tudom képzelni!” Más pedig azt mondja, hogy: „te jó ég, hogy ez mennyire így van! A számat nem bírom kinyitni, olyan, mintha 3-7 lakattal le lenne lakatolva.” Erről sokat lehetne beszélni, de ennyi.

Külvilágtól való függésben, függőségben élni. Két dologra lehet nagyon gondolni: divat, értékrend, trendek. Ettől a világtól függésben élni, ez tulajdonképpen már a gyógyulás felé vezető útnak egy kísérlete. Mikor valaki tudja, hogy ő hajlamos a függésre és szeretne valahogy individuum lenni, akkor ennek egy jó módszere az, hogy önző dög lesz, vagyis leszakítja magát az összes többi, mert a velük való kapcsolatában még nem áll a lábán. Ezért leszakítom magam mindenkiről, megpróbálok önző módon élni, ez egy jó lehetőség arra, hogy ne kerüljek függő helyzetbe. Azonban ilyenkor vagy anyagok, tárgyak, szerek, ha nem, akkor pedig kultúrafüggő leszek. Divat, trendek. Ez tulajdonképpen az önvédelemnek egy lehetséges első lépése, megvédem magamat az emberektől és a függéstől. Valójában az illető elkezd egy individuális életet élni, és itt szeretnék egy fogalmi tisztázásra törekedni. Nagyon sokan, akik ebben a fázisban vannak az életükben, már nem függő helyzetekben keresnek oltalmat, hanem próbálják megtalálni magukat és mondjuk vagy individualisták, önzők, akármik lesznek, ezt gyakran összekeverik az autonómiával. Az individualizmust az autonómiával. Azért mert éppen nem vagyok senkivel sem függő helyzetben, és egy önző disznó vagyok, az még nem jelenti azt, hogy autonóm vagyok. Hanem csak azt jelenti, hogy se ez, se az még nincsen. Már nem vagyok függésben, annyi erőm van, hogy akkor próbálkozom egyedül, de ahhoz még nincs erőm, hogy egy intim, bensőséges, meghitt kapcsolatban legyek, mert az még fenyegető rám nézve.

39.

 Amikor kifejezetten belemenekülök az önzésbe, és ebből csinálok egy kultúrát, tehát azt gondolom, hogy ez a tuti és ez azt jelenti, hogy autonóm vagyok, közbe dehogy vagyok az, csak a függésnek egy nagyon sajátos, kulturálisan elfogadott és magam számára is emészthető megoldását választottam. Akkor most engedjétek meg, hogy Hermann Hessétől hagy olvassak egy kicsit. Ugye az ő életútjáról már beszéltünk. A Demian című regényéből, ami önéletrajzi ihletettségű, s a kezetek kezdetén egy gyerekről szól, és valahogy nagyon jól leírja azt a világot, amiről eddig beszéltünk. „Az egyik világ az atyai ház volt, sőt szűkebb ennél, tulajdonképpen a szüleimet jelentette. Ezt a világot nagyrészt jól ismertem. Anya és Apa volt a neve, szeretetnek és szigorúságnak hívták, példaképnek és iskolának. Ehhez a világhoz simogató fény, világosság, tisztaság tartozott, itt szelíd, barátságos beszéd, tiszta kéz, tiszta ruha és jólneveltség honolt. Itt énekelték a reggeli korát és ünnepelték a Karácsonyt. Ebben a világban voltak egyenes vonalak a jövőbe vezető útra. Volt kötelesség és vétek, volt rossz lelkiismeret és gyónás, megbocsátás és fogadalmak, volt szeretet, tisztelet, biblia és bölcsesség. Ehhez a világhoz kellett igazodni, hogy az élet világos, tiszta, szép és rendezett legyen. A másik világ, már saját házunk kellős közepén elkezdődött és teljesen más volt. Más volt a szaga, másként beszélt, mást ígért, és mást követelt. Ebben a másik világban cselédlányok és kézműves legények, kísértethistóriák és botrányos történetek honoltak. A szörnyűséges, ijesztő mégis vonzó és titokzatos dolgok tarka folyama hömpölygött itt: mészárszék és börtön, részegek, szitkozódó nőszemélyek előttt tehenek, felbukott lovak, betörésekről, gyilkosságokról, öngyilkosságokról szóló történetek. Mindez a szép és rémisztő, vad és könyörtelen dolog ott volt körülöttünk a szomszéd utcában, a házban, rendőrszolgák, csavargók kószáltak mindenfelé, részegek verték a feleségüket, esténként fiatal lányok csapatai zúdultak ki a gyárakból, öregasszonyok rontottak és betegítettek, rablók tanyáztak az erdőben, csendőrök fogdostak össze gyújtogatókat, mindenütt érződött ennek a vadvilágnak a bugyogása és szaga, mindenütt, csak a szobánkban nem, Anya és Apa közelében. Milyen jó is volt ez. Csodálatos volt, hogy itt nálunk békesség, rend és nyugalom, kötelesség és tiszta lelkiismeret, megbocsátás és szeretet uralkodott. Csodálatos volt ez a másik világ is létezett, a harsány és rikító, komor és erőszakos, amelytől mégis egyetlen ugrással anyához lehetett menekülni. Én, mint a szüleim gyermeke, persze a világos és tisztességes világhoz tartoztam, de ahová csak néztem, és aminek a hangját csak hallottam, mindenütt és mindenben ott volt az a másik világ is és én abban is éltem. Jóllehet gyakran idegennek és félelmetesnek találtam és rendszeresen lelkifurdalást és rettegést okozott nekem. Gyakran játék közben illedelmes, ártalmatlan, megengedett játszadozásra gondolok, túlságosan magával ragadott a szenvedély és a hév. Ezt a nővéreim legtöbbször megelégelték. Veszekedés, harag és sírás lett belőle, és ha ilyenkor méregbe gurultam, szörnyű voltam. Olyasmiket mondtam és tettem, melyeket azon nyomban mélyen és égetően éreztem elvetemültségnek. A bűnbánat és gyötrelem rossz és sötét órái jöttek azután, később a bocsánatkérés kínjainak pillanatai, azután ismét a világosság sugara, csöndes egyetértő, hálás boldogság órái vagy pillanatai, Anyánál és Apánál. S akkor a kisfiú szépen felnőtt lesz és elkezd alkoholizálni. Kocsmáról kocsmára jár, s akkor egy ilyen, ájulásszerű alkoholizálásból való fetrengésből kijózanodván, a következő történik vele: Akkor láttam az otthont, a szülői házat, apát és anyát, a két nővéremet, a kertet, láttam a meghitt hálószobát, az iskolát és a piactermet, a hittanórákat. Mindezt dicsfény övezte, csodásan ragyogott, Isteni volt és tiszta. Most már tudtam, tegnap, de még néhány órával ezelőtt is az enyém volt és rám várt, de akkor abban az órában már hátat fordított nekem, elsüllyedt, elátkozott, kitaszított magából, undorodott tőlem ez a szép világ. Elpusztult minden szeretet és meghittség, amelyet valaha a messzi arany gyermekkor kertjében a szüleimtől kaptam. Anyám összes csókja, minden karácsony, a vasárnap reggelek jámbor ragyogása, a kert virágai. Minden elpusztult, mindent eltapostam. Ha most csendőrök jönnek értem, és mint söpredéket és templomgyalázót megkötözve az akasztófához vezetnek, nem tiltakoztam volna. Örömmel és egyetértéssel mentem volna velük. Tehát ilyen voltam én belül. Én, aki kerültem és megvetettem a világot, én, aki lélekben büszke voltam, így néztem ki. Utolsó részeges disznó, mocskos, undorító, közönséges, sivár lelkű bestia, akit elsodortak förtelmes ösztönei. Így néztem ki én, aki azokból a kertekből érkeztem, ahol mindenütt tisztaság, fény és kegyes gyöngédség volt. Én, aki valaha Bach zenéjét és szép verseket olvastam. Undorral és elszörnyedve hallottam saját nevetésem, ezt a zabolátlanul, föl-föl bugyorgó, részeg és idétlen röhögést. Ez voltam hát én.”

 Elég brutális, ugye? Valaki, aki megrekedt az úton, még idealizálva a gyerekkor, még  magáról a legförtelmesebb dolgok kijelentése és élete végén klassz kis depresszió.

 40.

Folyamatos lefojtottságban élni. Ez az, amiről Jung apó azt mondja,” fejfájás ellen nem túl célravezető a fej levágása.” Azonban valamiképp megoldásnak is nevezhetjük. Amikor valaki egy folyamatos visszafojtottságban, lefojtottságban él, hogy undorító, bűzös ösztönei el ne árasszák és a szenvedélyek el ne uralkodjanak rajta, akkor van egy jó megoldás, az összes érzést el kell valahogy nyomni. Ez a legjobb és akkor semmi más nem marad csak egy ilyen, amiben meg nem érdemes élni. Nincsenek heves, erős, mély érzések és élmények. Rettegünk attól, hogy belőlünk majd valami feltör és elönt, hogy majd tehetetlenek leszünk attól, ami innen belülről ki akar törni.

Egyszer volt nálam egy édesapa, 50 éves elmúlt. Ebben a totális lefojtottságban élt. Elkezdtünk nagyon-nagyon sokadik alkalommal a gyerekkoráról beszélni és akkor a gyerekkoráról a következő mondatot mondja: „Tudod Feri, most eszembe jutott az, ahogy hintázok és az édesanyám löki a hintát és ez bennem milyen nagy örömet okozott az, amikor a hinta a legmesszebb volt az édesanyámtól, akkor mindig arra gondoltam, hogy most minden pillanattal egyre közelebb leszek hozzá és a végén megint ott leszek az anyukámnál.” Ahogy elmondta ezt a néhány egyszerű mondatot, sírógörcsöt kapott. Ettől a néhány egyszerű mondattól úgy kezdett el zokogni, ahogy én még nőket sem hallottam sírni soha. Egy olyan feltörő, megállíthatatlan zokogás vett rajta erőt ettől a néhány egyszerű mondattól és azután folytak tovább a találkozásaink, azt mondta: „Tudod Feri, három hétig nem záródtam be, ez a sírás kinyitott engem is három hétig nyitva voltam, most megint be vagyok zárva.” Azután beszélhettünk akármiről, már többet nem nyílt meg. Az ilyen embert az jellemzi, hogy a lelke mélyén végtelenül fél élni. Egy nagyon érdekes beszélgetést olvastam egy pszichiáterrel, azt kérdezték tőle, öngyilkosságot elkövetőkről beszélgettek vele, az volt a szakterülete. Azt kérdezték tőle, hogy nem mondhatjuk e az öngyilkosokat bátornak. Nem lehetséges e az, hogy az öngyilkos az a bátor, aki sokkal bátrabb, mint az átlag ember, hogy mi rettegünk és félünk a haláltól és csak ez tart vissza minket attól, hogy egy-egy pillanatban ne végezzünk magunkkal  és nem mondhatjuk e fordítva, hogy az öngyilkos a bátor, hogy ő igazán azaz ember, aki néha megfelelő választ ad egy kegyetlen és értelmetlen életre vagy helyzetre. Erre az illető elgondolkozott és azt mondta: „Ó igen, az öngyilkosra feltétlenül mondhatjuk, hogy bátor és sokkal kevésbé fél a haláltól, mint mi” - de akkor mondjuk azt is, hogy ő sokkal jobban fél az élettől, mint mi. Az öngyilkos az a bátor, aki nem fél a haláltól, de fél az élettől.

Folyamatos lefojtottságban élni. Erről Örkény István is megmondta a magáét. A legmerészebb álmaink is megvalósíthatók, remélem ismeritek. Ha úgy érzem, hogy magányos vagyok és egyedül, akkor leveszem a polcról ezt az egypercest.

-„Kedves Feri! Ez a harmadik kutya nem húz.

- Sajnos egy kissé rövid az ostorom, sőt úgy veszem észre, mintha bicegne egy kicsit.

- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van.

-Jé, tényleg! Nem kár egy nyomorék állatot kocsi elé fogni?

- Nézze meg jobban Ilonka, mind a 12 kutyám 3 lábú!

- Jaj, szegények!

- Inkább engem sajnáljon Ilonkám. Az összes sintért végig jártam, míg sikerült összeszednem tizenkét 3 lábú kutyát.

- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azt hinné, hogy egy normális kutya jobban és kitartóbban húz.

- Ezt nem vitatom. Én azonban vérbeli városlakó vagyok. Mit kezdjek tizenkét 4 lábú kutyával?

- Csak nem fél tőlük Feri?

- Én a szúnyogcsípéstől is félek. A természet erőivel csinnyán kell bánni. Mondjuk, hogy ezek a kutyák 4 lábúak, mondjuk, hogy megbolondulnak valamitől, mondjuk, hogy kitépik a gyeplőt a kezemből. Jobb erre nem is gondolni Ilonkám.

- Akkor sem értem. Ha fél a kutyáktól, akkor miért velük húzatja az autóját?

- Mert rosszul vezetek.

- Hát azt meg lehet tanulni.

- Félig-meddig, Ilonkám. Az ember és az autó nem egyenrangú fél.

- Nézzen körül. Egyetlen kutya vontatású autót sem lehet látni.

- Elég baj az. Pedig az ember már sajnos nem bírja utolérni a technikát. Használni használja, valójában azonban retteg tőle.

- Én nem félek az autótól.

- Csakhogy ez a Simka óránként 150 km-t is meg tud tenni.

- Ne fájdítsa a szívemet Feri, imádom a rohanást.

- Maga egy kissé telhetetlen. 10 napja indultunk el Pestről és nézze, már Siófokon vagyunk.

- 12 kutyával ez nem is olyan nagy teljesítmény.

- Hát persze hogy nem, csakhogy én már Pesten behúztam a kéziféket.

- Nem túl óvatos maga egy kicsit?

- Pontosan ez az a tempó, amelyre teremtve vagyunk. Látja mennyi ember és mindenki minket bámul.

- Irigykednek. Egészen ki van dülledve a szemük.

- Mert látják, hogy a legszebb álmaink is megvalósíthatók.”

Folyamatos lefojtottságban élni.

41.

Ez fájni fog sokaknak. Mély vonzalom a szorult helyzetekben lévők felé. Olyan valaki, aki, amikor a hétköznapi élet sodrásában él, egyszerűen nem érzi jól magát. Muszáj, hogy legyen valami dráma, valami krízis, valami óriási baj. Vannak klasszikus krízisemberek, krízisben élnek. Ha meg csak úgy megy az élet, akkor panganak. Ha én egy klasszikus krízisember lennék, akkor nyilván alkotnék kríziseket, hogy élhessek. Ez éppen lenyomata annak, ahogy egy gyerkőc gyerekkorában valóban ilyen helyzetekben vergődött és megszokta, hogy az élet már csak ilyen.

Van egy team, akikkel együtt dolgozom, egy teljesen mindegy, hogy milyen projekten. Hát van ott valaki, az valami döbbenet! Ő mindig behoz egy problémát. Mindig! Az lehetetlen, hogy ne hozzon be. Mindaddig az őrület határára tudott kergetni, de az egész csoportot, tehát ez arról szólt mindig, hogy a csoportban ki hogy van, mindenki így vagyok, úgy vagyok. Őneki volt mindig egy olyan problémája, amivel az egész csoportnak foglalkozni kellett. Amikor a 4.5. alkalommal ezt csinálta, akkor egyszer csak ki kellett, hogy derüljön, hogy mi van a háttérben, hogy mi azaz életút, és kiderült az, hogy gyerekkorában nagyon súlyosan kiszolgáltatott helyzetekben volt és ő ezt a krízist produkálta újból és újból, ezt a krízist látta és vélte felfedezni a leghétköznapibb helyzetekben. Olyan egyszerű, banális problémák, amelyekkel egy normális ember együtt tud élni, Ő azokat a végtelenségig nagyította és az egész környezetét arra próbálta rávenni, hogy ezt most oldjuk meg. Az egész csoportot és az egész folyamatot erre használta. Egyszerűen energiavámpír volt.

Most képzeljünk el egy olyan férjet vagy feleséget. Képzeljünk el egy olyan feleséget, aki gyerekkorából valami ilyen helyzetet hoz, krízisről krízisre élt, amiben tehetetlenül vergődött. Egy ilyen feleség mellett a férfi mit fog átélni? Minden este másfél óra „problémaközpontú” csoport.

Hogyha a férj azt mondja: hogy mi lenne, ha ma csak fél órán keresztül beszélnénk a kríziseinkről. Arról, hogy 25 éve egy permanens krízisben vergődünk, nem lehetne ma csak fél óra?„Te akkor nem szeretsz engem, én nem tudok holnap munkába menni.” Erre is csak azt tudom mondani, hogy e mögött iszonyat fájdalmak, sérelmek, sebzettségek vannak. De mondjuk együtt élni egy ilyen valakivel… Van egy jó ötletem. Vegyen el egy olyan valakit egy olyan férfi, aki maga is ilyen, aki ilyen nőben. Permanens drámázás. Az egész élet egy végtelen felvonások sorozatának a drámája. Ezt lehet idealizálni a gyerekeink felé: „Tudjátok gyerekek mi egy olaszos család vagyunk.  Nálunk mindig történik valami”. Nem tudom, szerintem nem minden gyerek akar olasz családban felnőni. Kicsit konstruktívabb megoldás az, ha az illető krízisben lévő emberekkel foglalkozik. Tehát például pap lesz. Papnak lenni egy zseniális, kulturálisan viszonylag elfogadott megoldása ennek a helyzetnek, mert jönnek a gyászolók és zokognak és születnek a gyerekek és betegednek és halnak és megint halnak és elválnak és szenvednek. Az életem egy merő hullámvasút. Állandóan a gyomrom föl- lejár, velem mindig történik valami. Tudjátok milyen élvezet ez. Képzeljétek el, reggeltől estig krízisek, válságok, szörnyűségek. Így van az életnek értelme. Ezért legyetek minél rosszabbul, szenvedjetek és jöjjetek el, s mondjátok, hogy milyen rossz nektek és akkor én átélem, hogy van értelme az életemnek. Amikor meggyógyulsz, biztos, hogy jól vagy már? Nincs még valami kis földolgozatlan bajod, legalább egy kicsi? Nem kérhetnék én tőled egy időpontot? Nem gyanús neked, hogy jól vagy? Nekem igen, mond ez neked valamit? Látjátok az emberi brutalitást? Én ezzel a mondattal próbáltam a vészkijáraton kimenni.

Szóval semmi baj nincs azzal. hogyha valaki egy ilyen életúton jár valahol, ha kezd valamit a saját életútjával és a saját efféle nagyon sajátos szükségleteit nem úgy éli meg, hogy a másikat eszköznek használja minderre. Ezért a segítőknek a lélektana egy nagyon komoly téma, nagyon. Ezzel, sokkal komolyabban kéne foglalkozni. Ez valami olyasmi, mint hogy nem érdemes olyan autót gyártani, ami túl sokáig működik. Ez ugyanaz embertől emberig. Erről is had olvassak nektek valamit. Vas József Pál.

 Kedves lelkésztársaim, tanárok, óvók, pedagógusok, gyógytornászok figyeljetek!

A segítő vágya a megdicsőülésre.

„Konzíliumot kérnek a traumatológiára egy sérülthez, aki egy napja nem beszél, nem működik együtt, életútnak tűnik. A pszichiáter csúnyán összevert, csinos, fiatal lányt talál. Akadozva indul a beszélgetés közöttük. Kiderül, hogy a lány 22 éves szociális munkás.

-Volt egy kliensem 30 éves férfi, munkanélküli, hajléktalan. Pályakezdő voltam és nagyon lelkes, mindenkin segíteni akartam. Rám bízták, hogy foglalkozzam vele.

A szüleim fehérgallérosok, így mindenem meg volt, amit csak akartam. Ezért elhatároztam, hogy kipróbálom milyen az élet sötét oldala. A pasas immel ámmal vett részt a beszélgetéseken, látszott, hogy nem hisz nekem. Megfogadtam, azért is megmutatom, hogy sikerül munkát és lakást szereznem neki. Majdnem egy évi talpalás után találtam neki munkahelyet. Dolgozni kezdett, albérletbe költözött.

-Nem megmondtam, hogy segíteni fogok magán? – kérdeztem. Mivel nem tetszett, hogy sohasem mutatta ki az örömét és nem mondott köszönetet sem azért, amit érte tettem. Nem jelentkezett többé. 2 év múlva véletlenül összefutottunk. Rendesen öltözött, ápolt volt. Nagy büszkeség töltött el, hiszen ez az én művem. Le akartam aratni a dicsőséget, elismerő szóra vágytam. Most sem volt közlékeny. Kérdezősködtem az élete felől, mondta, hogy továbbra is nőtlen, itt lakik a közelben. Meghívattam magam egy teára. Garzonban lakott, elviselhető szegénység. Amikor befejeztük a teázást, hirtelen ordítani kezdett:

-Te, hülye liba! Azt hiszed, hogy az érzelmeim fölött is uralkodhatsz? Mindjárt megkapod, amit megérdemelsz - és azzal ütni kezdett, majd kilökött az utcára. Tegnap tudtam meg az egyik munkatársamtól, hogy mindvégig szerelmes volt belém.”

Mély vonzalom a szorult helyzetekben lévők felé. Mint egy hiányéletút földolgozatlanságának a tünete vagy jele.

 42.

Bűntudatot érez, ha törődik magával. Segítséget sohasem kér, azt szégyennek tartja. Pénzt nem költ magára, ha pihen azt is szégyennek tartja.

Néhány hónappal ezelőtt meghívtak ebédelni. Az ebéd elég oldottan zajlott és feltűnt nekem, hogy a háziasszony 2 percnél tovább nem hajlandó ülni a fenekén, hanem állandóan, mint egy nikkel bolha pattog és rosszul lettem tőle. Kedvesen megkértem őt, hogy ha esetleg tudnánk együtt ebédelni, mert, hogy arra hívtak. Az rendben van, hogy én ebédelek, de ő nem. Én egy közös ebédre jöttem és hogy egyedül tudok enni nélküle is, de mi lenne, ha ő is leülne és együtt ennénk. Látszott, hogy egyszerűen képtelen rá, képtelen! Amikor végül is én befejeztem az ebédet, akkor nyugodtan leültünk, azt találtam kérdezni, hogy:

- Te, úgy tűnt nekem, miután olyan 6-7 fogást etettél végig velem, hogy egész délelőtt főztél.

-Hát….hát

- Akkor had kérdezzek valamit? Szeretsz főzni?

- Hát hogy így kérdezed, tulajdonképpen utálok, hát utálok.

Azután gyorsan más témára tértünk, de nem ezzel fejeződik be a történet, hanem azzal, hogy este szól a telefon, felveszem. Azt mondja, hogy:

-          Feri, órák óta egyre kínzóbb bűntudatom és szégyenérzetem van, mert legalább tízszer visszajátszottam azt a jelenetet, amikor nyugodtan ott ültünk az asztalnál és te megkérdezted tőlem, hogy szeretek-e főzni. Bocsáss meg! Én azt mondtam, hogy nem.

-          De miért kéne nekem ezért megbocsájtani?

-          De hát nem érted Feri?  Én meghívtalak téged ebédelni és utána én azt mondtam neked, hogy nem is szeretek főzni. Érted ezt? Én úgy szégyellem magam. Hogy tehetném én ezt jóvá? Meghívhatnálak ebédelni jövő héten?

Meg van a történet? Tudjátok minden ilyen történet olyan, hogy a fél társaság nevet, másik társaság…és van egy elenyésző kisebbség, ők vannak középúton, akik azt mondják, hogy dögöljenek meg, akik röhögnek. Ők már a gyógyulás útján vannak. Akik nevetnek, róluk még nem tudni, hogy gyógyulás után vagy az egész folyamat előtt vannak e.

 43.

Alapérzés, félelem, szorongás, reményvesztettség. Ez nagyjából az illető alapérzése. Gyötrő negatív érzésekben él napjának legnagyobb részében és fél attól, hogy egyszer csak kiderül, hogy ki is ő és milyen is ő valójában. Fél attól, hogy ő maga szembenézzen azzal, hogy ki is ő valójában és magáról azt gondolja, mint ez a fiú, hogy szennyes, undorító. Ha elvinné őt a rendőr, azon senki sem csodálkozna. Egy olyan valakivel nem mer szembenézni, aki valójában nem is ő, csak akiről azt gondolja, hogy az ő.

Gyötrő, mentális állapotok.

 A buddhizmus így beszél róla. Egy láma, aki jócskán a II. Világháború után az Egyesült Államokba ment, hogy a buddhizmust, a buddhistatanítást okítsa a tengerentúl. Azzal érkezett vissza a Dalai Lámához, hogy azt mondta: „Úgy tűnik nekem, hogy a buddhizmus lélektanként fog elterjedni a nyugati világban.” A Dalai Láma ezen akkor nagyon megütközött, nem is nagyon értette és egy kicsit fel is háborodott rajta, hogyhogy a buddhizmus lélektanként. Ma azt látjuk, hogy a buddhizmus tanításának azért lehet olyan nagy keletje, mert hallatlanul rokon, másfelől pedig zseniális módon kiegészíti a nyugati lélektani kijelentéseket és ráadásul van benne rengeteg praktikus tanács és út, amit bárki elkezdhet gyakorolni.

Ezért most engedjétek meg, hogy elolvassam a 20 mentális gyötrelmet, ahogyan a buddhistatanításban arról olvashatunk, hogy milyen hallatlanul sokatmondó és zseniális ez a lista. Hogyha valakinek kedves szottyan buddhistának lenni, akkor máris mind a 20 mentális gyötrelemből kezdhet kigyógyulni. Gondolom tök jó dolog buddhistának lenne, akinek van kedve hozzá, csak hajrá!

6 alapvető mentális gyötrelem van, amelyből 20 származtatott mentális érzelmi gyötrelem fakad.

1.       Függés vagy kínzó vágy

2.       Harag, ellenségesség, gyűlölet

3.       Kevélység

4.       Káprázat és tudatlanság

5.       Gyötrő kétely

6.       Gyötrő szemléletek, gondolatok, képzeletek, fantáziálás.

Nézzük ezt a 20 másodlagos mentális zavart. 3 alapvető zavarból vezethetők le: a haragból, a függésből és a tudatlanságból.

1. A haragból fakad a gyűlölet, a neheztelés, a rosszindulat, az irigység és féltékenység és a kegyetlenség.

2. A függésből fakad a kapzsiság, a túlzott önbecsülés, az ingerlés, ez azt jelenti, hogy egy valós vagy vélt vágynak a tárgyával kapcsolatosan valaki folyamatosan és megállíthatatlanul fantáziál. Így ingerli magát és ettől lesz boldogtalan. Saját bűnök palástolása, önáltatás és a ködösítés, amit úgy szoktam mondani, hogy kamuzás.

3.  A tudatlanságból a vak hit, a lelki restség, a hanyagság és a befelé néző figyelem hiánya fakad és azután a tudatlanságból és a függésből fakad még 6 mentális gyötrelem: Önteltség, megtévesztés, szerepjátszás, szégyentelenség, a bűntudat hiánya, akkor, amikor bűnt követek el, másokkal való nem törődés, lelkiismeretlenség, amikor valaki figyelmen kívül hagyja azt, hogy az jó-e vagy árt-e a másiknak és a szétszórtság.

Nem tudom, nem érdemesebb-e katolikusnak lenni, nálunk csak 7 van. A 6 plusz 20 kicsit brutálisabbnak tűnik, viszont jobban leírja a valóságot.

Hiányéletút összefoglalása következik. Ez az összefoglalás néhány percben fog történni.

3 nagy pont, nagyon röviden:

1. Vannak, akik a hiányok pótlására törekszenek. Függő kapcsolatok, tevékenységek, tárgyak, anyagok, bármi, ami függés és kapni, kapni, kapni, pótolni, pótolni, pótolni. Mit lehet ezzel kapcsolatban tenni.

1. Belátni, hogy a hiányok nem tölthetők be

2. Átélni azokat a veszteségeket, amelyek az életutunkon értek bennünket, és amelyek hiányokként élnek most bennünk. Aki ezen az úton jár, nem tudok jobb módszert, minthogy átélni a veszteségeket. Gyászolni.

2. Hiányhelyzeteket folyamatosan megismételni. Ez is egy zsákutca. Ugyanazok a kapcsolati helyzetek, ugyanazok az emberek. Ellenállni, lázadni, másoktól való elszakítottságban élni, individualistának lenne, narcisztikusnak, önzőnek és a többi. Gondolkodtatok már azon, hogy miért szerelmesedtetek bele nagyon hasonló emberekbe? Nem arcilag meg alakilag, életútilag. Feltűnt nektek, hogy minél hiánymotiváltabb valaki, annál inkább ugyanolyan emberekbe szerelmesedik bele, amit azután úgy szokott kifejezni, hogy ez hihetetlen, hogy én mindig ezeket a pasikat szúrom ki? Klasszikus formája ennek az, amikor egy alkoholista közegből származó nő egy olyan férfibe szerelmesedik bele, akiről nemsoká vagy később kiderül, hogy ő is szenvedélybeteg. A legzseniálisabb tudattalan érzékünk lehet arra, hogy bevonzzuk magunkhoz azokat a valakiket, akikkel azután végig tudjuk játszani ugyanazokat a hiányokat és ugyanazokat a sérelmekkel teli helyzeteket, amelyekből még nem gyógyultunk ki. Aki ezekből nem lépett ki és ezt a zsákutcát járja, ő folyamatosan ilyen pasikat és ilyen nőket fog vonzani magához. Erre sokan azt szokták mondani, hogy „ez hihetetlen, ez érthetetlen, hiszen ezek teljesen ösztönös, nem tudatos érzések és érzelmek, miért pont az a valaki vonzó nekem.”

Nem tudom, hogy most elmondtuk ezt a 43. pontot, most ezt különösebben kell e ragozni, hogy ebben semmi misztika nincs. Hanem az, hogy gyerekkortól kezdve megtanult ráhangolódni valakire, mondjuk az apukájára vagy az anyukájára, aki maga is hiánymotivált volt, adott esetben szenvedélybeteg vagy társfüggő. Hiszen az egész életútja gyerekkorától kezdve erről szólt. Zseniálisan tudja kiszúrni ezeket az embereket és ez azt jelenti, hogy valóban számára ezek az emberek lesznek vonzók és igenis ezt úgy szokták mondani, hogy :„látom, hogy valaki jobb parti lenne, az eszemmel tudom, és nem tudok belé szerelmes lenni. A másikba meg simán beleszerelmesedek, de nem értem, hogy miért pont belé.”

Most már értitek, hogy miért pont belé? Az egész annyira egyszerű és logikus és ezt végig lehet játszani akárhány társkapcsolattal, majd pedig az egészet el lehet fedni azzal, hogy hülye a katolikus egyház, hogy nincs benne válás. Igenis vannak olyan kapcsolatok, amelyek tarthatatlanok. Mégpedig tudattalanul vállalok pont olyan kapcsolatokat, amelyek tarthatatlanok, mert ebbe nőttem bele. Nem arról van szó tehát, hogy milyen peches vagy szerencsétlen vagyok, hanem hogy így működöm. Ez még a vonzalmamra is kiterjed, ami meg egészen logikus. Bizonyára hosszú listája van a szerelmi életeteknek. Egyszer gondoljátok át a múltatokat abból a szempontból, hogy milyen sérültségű emberekbe voltatok szerelmesek. Van-e ezen az úton valami fejlődés vagy nincs.  

Ezt a gyakorlatot nem ám ilyen tessék, szenvedjetek alapon ajánlottam nektek. Én is végig szoktam csinálni. Kifejezetten foglalkozom azzal, hogy mondjuk, olyan fél évente leücsörgök és átgondolom azt, hogy milyen nők vonzanak. Nagyon jó gyakorlat, roppant jó gyakorlat. Házas nőknek és házas férfiaknak is ajánlom. A férjemen és a feleségemen kívül , milyen nők és férfiak vonzanak? Utána a következő lépést kéne még megtenni. Amikor kívülről ránézel valakire, azt mondod, hogy tényleg nagyon csinos, nagyon tetszik, azért nagy gáz lenne, azért szerencsére látom, hogy nagy gáz, egy kicsit visszatart attól, hogy….mindaddig, ameddig nem vagy nagyon szerelmes, mert akkor már semmi sem tart vissza. Amíg még nem vagy nagyon, addig azt mondod, te jó ég, ez nagyon gáz azért… A második lépés, hogy analizálod azt, hogy milyen nők vagy férfiak vonzanak, és hogy hol vannak a sérültségeik. Mikor már látod, hogy a számodra vonzó férfiaknak vagy nőknek hol vannak a sérültségeik. Ha férfi vagy és a férfiak sérültségeit nézed, az külön történet, de azzal is lehet dolgozni, a lényeg, hogy sérültség, és akkor utána tedd fel légy szíves magadnak a kérdést, hogy annak a sérültségnek, amire azt mondom, hogy „Ú de gáz!”, annak mi a párja nálam? Mert van neki párja, az lehetetlen, hogy nincs, különben nem vonzana. Kérdezd csak meg magadtól. Miért pont az a nő és az a férfi, akinek az életútja, aki ezt így meg úgy…mert magunkról érdemes azután töprengeni. Fájdalmas fölismeréseim voltak ám, ezzel kapcsolatban, de nem szerettem ezeket meglátni magamban. Arra gondoltam, hogy nektek is fájjon. Még Bergman is így csinálta, ő végigszenvedte a gyerekkorát és utána megnézette veletek filmen.

 Mit lehet tenni, tulajdonképpen máris elmondtam, tudatosság, ami segíthet, hogy tudatosítjuk magunkkal az összes ilyen….és a tudatosításból nyílik egy ajtó, ez pedig a bizalom. Tudatosítás, bizalom, ezt tudom ajánlani.

3. Az is egy életút, amikor valaki elkezd reménytelenül élni. Nagyon sokan élnek köztünk valójában reménytelenül, de hát valami visszatartja őket attól, hogy öngyilkosságot kövessenek el, akkor reménytelenül morzsolják a napjaikat. Értelmetlenül, tudatosság nélkül, bódultan, kábultan, depresszióban. A lényeg, hogy reménytelenül. Mit lehet tenni, ha valaki ezt a zsákutcát választja, hogy mindegy nyomjuk a napokat,de valójában reménytelenül létezünk. Nekik Franklt ajánlom. Ugye három útja van az értelmes életnek. Munka, olyan, amiben megtalál valami értelmet. Emberi kapcsolatok, amelyekben van valamiféle intimitás, és végül és ezt szeretném most nagyon mondani nektek, a szenvedésben megtalálni az értelmet. Aki nem tudja a saját szenvedésében megtalálni az értelmet, az előbb utóbb padlót fog fogni és visszarohan a kutyaólba. Nem lehet kigyógyulni a hiányéletútból addig, ameddig a szenvedésünknek nem látjuk az értelmét. Had mondjak nektek egy példát. Jött hozzám egy 4-5-6 gyerekes anyuka. 4-5-6 gyerek után, tizenakárhány év gyes után azt mondta:” Feri! A búrám tele van a gyerekekkel, a búrám tele van a nőkkel. Egy valamit utálok szívemből a játszóteret, ahol a gyerekek és az anyukák együtt vannak. Én most 2 évig…nem érdekel, hogy máltai játszótér és nagyon jó játszótér és eukomfort játszótér, dögöljön meg az összes játszótér. Férfiakra vágyom! Muszáj, férfi közegben kell léteznem, mert még 2 nap és meg fogok bolondulni.” De egy hívő anyukáról van szó. Akkor eljött és azt mondta, hogy:” Tudod Feri, meg van már a munkahely, meg van minden, kezdem 2-3-4 nap múlva a munkát, férfiak között fogok dolgozni. Tudod Feri, én azt gondolom, hogy nem tudok jótállni magamért, én szeretem a férjemet, de én úgy ki vagyok éhezve és, hogy fogom magam kordában tartani?” Elég reális, ő legalább tudatosította magával, hogy mi van. Mert 100-ből 99 csak úgy benne van. Akkor eljutottunk a következőig. Voltak az életében tartalmas emberi kapcsolatok, de volt 2 hiánya. Értelmes munka. A pelenkázás is értelmes munka, a gyereknek mindenképp. A kérdés azonban az, hogy az anya értelmesnek tartja-e. Ő már az összes gyerekgondozással együtt járó dolgot totálisan értelmetlennek élte meg, elege volt, vagyis nincs értelmes munka és a szenvedésnek nem látja értelmét, mert azt mondja, „Én nekem ebbe muszáj bele mennem, mert nem fogom tudni kibírni, én ezt a gyötrelmet nem tudom, nem akarom átélni.” Nem kellett ahhoz sok, hogy azt mondja: „Na jó, teszek egy kísérletet, megpróbálok most szenvedni amiatt, hogy a pasikkal majd távolságot tartok és belevetem magam az értelmes munkába. Megnézem, hogy mi jön ki belőle.”

Ha valaki képes fölismerni azt, hogy van még egy lépés előtte, amit meg lehet tenni, de ez nem jelenti azt, hogy bizonyos szenvedéseket el fog tudni kerülni, nem jelenti azt. A szenvedésben, ha ő nem találja meg az értelmet, akkor be fog pasizni. Akkor van esélye, ha a szenvedést tudatosan magára veszi és megtalálja benne az értelmet, különben annyi neki.

 A hiányéletút feldolgozásánál mindig lesznek olyan pillanatok, mikor megtalálom a szenvedésemnek az értelmét, ami azután tovább vezet a fejlődésem felé, vagy visszarohanok és folytatom ott, ahol abbahagytam.

 Mondanék a saját életemből valamit. A nőkkel kapcsolatban természetesen szoktak hiányérzeteim lenni. Ezen nincs mit csodálkozni. 38.37.39 évesen rájöttem, hogy mi a jó módszer nekem, hogy kinek mi a jó módszer azt nem tudom, de hogy nekem mi a jó módszer, én azt tudom. A következőt teszem, ha engem napközben egy nő fölcsigáz, hogy ezt a szót használjam, akkor Ferenc atya este, először is tudatosítja magában, hogy mi a csuda történt vele, vagyis megpróbálom beismerni, hogy ez a nő nekem bejönne. Ez a nő nagyon dögös nekem. Azután van, hogy ennyi nekem elég, beismertem, tetszik és kész, de van, hogy nem elég, ilyenkor tovább gondolkodom. Mit szeretnél te attól a nőtől, akkor tessék, mond meg, végül is jóban vagyok magammal, akkor meghallgatom magamat is és akkor azt mondom magamnak, hogy ezt a nőt, tulajdonképpen leginkább, gyönyörű szája van, nagyon szép, főleg ha nem beszél. Amikor nem beszél és csak úgy csukva van a szája, hát az gyönyörű, vannak lelki értékei is, de akinek ilyen szép szája van, az nyugodtan lehet gazember. Szóval eljutok oda, hogy ez a száj, azért ezt de megcsókolnám.

-           Igen Feri?

-           Igen, bizony!

Akkor mikor kimondom ezt, igen ez így van. Van-e még valami? Rendes vagyok magammal, terapizálom magam. Értitek, az olyan segítő nem sokat ér, hogy „jó ennyi elég, én most már tovább nem hallgatom, mert kicsit zűrös”. Mondjad nyugodtan, bírom én! Na és akkor mondjuk erre azt: „Hát azért, az a csók, az nem elég. Hát és mi kéne még? Hát nem is tudom. Tehát amikor eljutok oda, hogy mi is kéne még, nekem talán egy másik fej. Szóval amikor eljutok oda, hogy kimondom, mi az ami bennem van, milyen érzések, milyen vágyak, mit fantáziálok erről stb. Ez nem azt jelenti, hogy huszonötször körbefantáziálom. Az egy másik folyamat barátaim! Dalai Láma megtanított rá, önmagam ingerlése, mentális gyötrelemmel jár, tehát ezt hagyjuk. Egyszerűen csak beismerem, hogy mi a csuda van, és amikor eljutottam a történet végéig, nem szokott egy óra kelleni hozzá. Mikor eljutok a végére, nehogy azt gondoljátok, hogy ez elég, olcsó lenne nem? Nem ezzel, hanem azzal van vége, hogy a legbrutálisabb hangomon a következőt szoktam magamnak mondani:  ez az amiből semmit sem fogsz megtapasztalni, ebből neked semmi sem fog jutni, szeretnéd? Nem kapod meg. Szenvedsz? Mert nem itt van a vége, hogy beszólok magamnak. Van folytatás. Akkor utána hívom az összes érzést, ami ezután jön, hogy beszóltam magamnak, és akkor szenvedek. Ez a szenvedés a lehető legjobb, amivel foglalkozhatok akkor este, és mikor átmegyek ezen a szenvedésen, másnap reggel megint normális vagyok.

Ez a szenvedés minimális ahhoz képest, amit hogyha nem visszük végig ezt a folyamatot, sikerül magunknak megteremteni. Minimális, de nekem kellett hozzá néhány év. A néhány alatt mondjuk, értsünk 20-at, de most már egy sereg mindentől, amitől minden lépés előtt rengeteg félelmet kellett leküzdenem és legyőznöm. De most már ettől az egész folyamattól nem félek, attól sem vagyok begyulladva, hogy:”Jaj, majd egyszer csak ez fog kiderülni, meg majd azt fogom gondolni, mi lesz akkor.” Már nem félek ettől. Viszont a szenvedést nem lehet elkerülni és azért mondtam el ezt az egész történetet, mert a kulcs itt van, de ezt csak akkor fogjuk végig vinni, ha azt gondoljuk, hogy ennek a szenvedésnek van értelme. Ha nem gondolom, hogy van értelme, akkor lefogok állni. Ezért nagyon sajátosan, milyen meglepő, hogy visszajutottunk a kereszténységnek egy alapüzenetéhez, hogy a szenvedésnek van értelme és értéke, és abból élet fakad.

Jaj, de szép végszó!

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika