A szülőiesített/szülősített felnőtt jellemzői

2006.03.21.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Két héttel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy egy hosszabb gondolatfüzér eredményeként eljutottunk oda, hogy ha a szüleink hiánymotiváltak, akkor szükségszerűen bennünket, a saját szükségleteik kielégítésére fognak fölhasználni. Ez a mi életünkre vonatkozóan sok terhet fog jelenteni, többek között azt, – és most ennek a jelenségnek a mélyére próbálunk tekinteni – hogy bennünket olyan szerepbe fognak helyezni, amely szerep nem biztos, hogy vihető, viselhető számunkra. Így jutottunk el a szülősítés vagy szülőiesítés vagy parentifikáció jelenségéig, amely nem egyenlő azzal, hogy egy gyerek, akár egészen kicsi kortól kezdve, mert éppen valamelyik szülője vagy a családnak valamilyen helyzete azt igényli, hogy ő plusz felelősségeket vállaljon egy-egy kapcsolatban vagy helyzetben. Ez teljesen természetes és normális, éppen ahhoz segít, hogy a család védett rendszerében megtanuljuk azt, hogy milyenek legyünk majd szülőként, apuciként meg anyuciként, ez teljesen helyénvaló. Azonban, és így történik a szülőiesítés, hogy miközben a szüleink a saját szükségleteik kielégítésére bennünket használnak föl, ezzel plusz felelősségeket rónak ránk, majd ezt a plusz felelősséget kizsákmányolják, ezen plusz felelősségen keresztül történik meg a mi kizsákmányolásunk, és azt a plusz felelősséget, amelyet mi vállalunk, és a hozzájárulást az ő életükhöz, amely hozzájárulást nem kellene megtennünk, mert gyerekek vagyunk, ezt nem ismerik el. Úgy szokott a kör bezárulni, hogy nem csak hogy ezt nem ismerik el, hanem ráadásul elkezdik manipulálni ezt a mi plusz felelősségvállalásunkat, és nem hogy nem érdemként jelenik meg ez a családban vagy a kapcsolatainkban, amelyért minimálisan, szóbeli elismerés jár, hanem ezt – nagyon leegyszerűsítve mondom – kötelezettségünkként, feladatunkként jelenítik meg, mintha nekünk ez volna a dolgunk. Miután mi így bizonyos szempontból szülőiesített helyzetbe kerülünk, ez a helyzet nem jár semmiféle plusz előnnyel vagy jogosultsággal, plusz szabadsággal és plusz lehetőségekkel és plusz érdemekkel, ezért beleszorulunk egy olyan helyzetbe, ami egyáltalán nem jó nekünk és ettől nyögünk. Majd pedig, amikor egy ilyen szerepbe szocializálódtunk, akkor nagyon nagy hajlamunk lesz arra, hogy ezt az egészet valamiképpen ráterheljük a következő generációra, illetve ráterheljük a házastársunkra stb.

Ennek a gondolatfüzérnek a végén, hogy mindezt illusztráljuk, beszéltem a saját szülőiesítésem történetéről, amely sok csavarral együtt járt, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomban is szülőiesítésbe kerültem. Én lettem valamiképpen az anyukámnak az anyukája. Most ezt nem ragozom tovább. Azután ráadásul a nagymamámmal való kapcsolatom is nagyon cifrán alakult, azon keresztül is én lettem az anyukámnak az anyukája és a nagymamámnak a társa, és azt a fordulatot még nem is mondtam el nektek, hogy mindkét szülő egyetértett abban, - és ezt többször ki is fejezték – hogy csak azért nem válnak el, mert, hogy mi vagyunk. Vagyis, hogy miattam nem válnak el. Mit jelent egy gyerekre nézve az, hogy a szülei azt mondják, hogy azért nem válunk el, mert te vagy. Akkor ez azt fogja jelenteni, hogy én tartom össze ezt a kapcsolatot. Egy gyereknek elemi szüksége van az apukájára és az anyukájára, és ha miattam nem válnak el, akkor háromszorosan is sikerült szülő szerepbe kerülnöm. Én tartom fönn a családot. Ha miattam nem válnak el, akkor én tartom össze, ez elég evidens. Van némi tapasztalatom a szülőiesített gyerek nézőpontjából való világlátásra, és a mai alkalommal arra szeretnék vállalkozni, hogy egyrészt nézzük meg, hogy milyen felnőtté válik egy szülőiesített gyerek. Ezt érdemes tudatosítani, és azután pedig – mert többen odajöttetek hozzám és kértétek, hogy most már a jelenségek sorolását hagyjam abba és mondjam meg, hogy mit kell csinálni. Úgyhogy abba fogom hagyni a jelenségek fölsorolását, és amikor végig értem a szülőiesített gyerek felnőttként való jellemzésén, akkor elmondom, hogy mit lehet csinálni, és csak utána fogom elmondani, hogy milyen jellemzői vannak egy olyan felnőttnek, aki gyerekkorban házastársi szerepbe került, mert az a klasszikus másik nagy kör. Tehát szülő szerep, házastársi szerep, ez a két nagy kör van. Akkor mondom a jellemzőket:

 A szülősített gyerek, egy.

1. Tisztában van mások szükségleteivel, sajátjával gyakran nem. Azokból lesz ugyebár a jó segítő, jó tanár, jó pszichológus, jó pap és egyebek, aki gyerekkorában megtanulta azt, hogy hogyan hangolódjon azokra a szüleire, akiknek őrá szüksége van. Ezért aztán én sajátosan elég intuitív alkat lettem és elég jól rá tudok hangolódni másokra. Ezért képes vagyok arra, hogy sok minden olyasmit kimondjak egy beszélgetésben, vagy egy csoportban, amit az illető még nem is tud magáról, de én már tudom, hogy ő már tudhatná. Ez különösebben nem erény, hanem egy kiszolgáltatott helyzetnek a következménye, amit azonban jól lehet használni. Én sokkal érzékenyebb vagyok a más emberek szükségleteinek a figyelésére, mint a sajátjaimra. Sokkal érzékenyebb vagyok rá. Képes vagyok a hányingerig elmenni, saját magam kizsigerelésében. Míg arra, hogy neked ebben a helyzetben egy beszélgetésben, egy találkozásban, stb. jó e az ami történik, erre hihetetlenül érzékeny vagyok. Vagy pedig, miután nem vagyok tökéletes, az egészet hagyom a fenébe és önző disznó leszek. Ugye ez is egy jó megoldás. Hogy ennek az egésznek a terhét lerázzam magamról. Tehát azok, akik képesek nagyon figyelni mások szükségleteire és sajátjaira nem, az tünete annak, hogy szülőiesítésben részesültek. Milyen nagydolog, mikor valaki, akitől megkérdezzük azt, hogy rendben van, most értem, hogy ezt mondtad, azt mondtad, amazt mondtad egy kliens, aki rengeteget panaszkodik és sír és sok baja van, hogy mondd meg kérlek, hogy akkor mit szeretnél? Ez a „hogy vagy?”kérdésnek a továbbfejlesztett változata. Aki a „hogy vagy?” kérdésre sem tud válaszolni, erre tud aztán még kevésbé válaszolni. Mert ahhoz, hogy tudjam, hogy mit szeretnék, ahhoz tudnom kell, hogy-hogy vagyok. Milyen nagydolog, amikor valaki el tudja mondani, hogy én ezt szeretném. És az még nem elég! Képzeljünk el egy olyan valakit, aki szülőiesítésben részesült és mikor megkérdezzük, hogy-hogy van, ezt el tudja mondani, megkérdezzük, hogy mit szeretne, és mit gondolsz, mi lenne neked most jó? Ezt is meg tudja mondani, majd ha megadjuk neki ezt örömmel tudja fogadni, és közben nem támad bűntudata, hogy neki ehhez nincs joga. Vagy pedig, máris olyan adósságokba keveredett, amit napokon keresztül kell majd törlesztenie. Aki olyan szerepbe került gyermekkorában, mint én, az tökéletesen tudja, hogy miről beszélek. Aki pedig ezt nem tudja, érdemes, hogy tudd, hogy az embereknek nagyon nagy része így él. Odáig talán eljut, hogy megenged magának ezt-azt, de a hozzájáró bűntudattal már nem tud mit kezdeni, és így visszapörög egy ördögi körbe. Ezért van az, hogy a komolyabb fejlődés érzelmi munka nélkül nem valósítható meg. Ugyanis ezzel a bűntudattal valamit kezdeni kell, mert ez a bűntudat űz bennünket vissza a régi rendszerbe. Ezért ettől a bűntudattól is jó, hogyha meg tudunk szabadulni. Igenis van olyan, hogy túl nagy együttérzés. Túl nagy együttérzés másokkal, a magammal való együttérzés rovására, hát ilyen hogyne volna. Izraelben nagyon szívesen tanítják meg azokat - akik odamennek, hogy ott éljenek - arra, hogy a saját szükségleteiket maradéktalanul kielégítsék, hogy tudatosítsák magukkal azt, hogy mire van szükségük, és hogy ezt a lehető leghatékonyabb formában ki is fejezzék. Ezért lehetséges az, amire ott rá lehet csodálkozni, hogy a kelet-európából jövő, frissen bevándorló zsidók téblábolnak és tehetetlenkednek mindaddig, ameddig egy újfajta szocializáció őket föl nem menti sokféle bűntudat alól. A kelet-európai – persze ezek most nagyon durva általánosítások – de innen nézve pedig, mondjuk Izrael államának önérvényesítése, kifejezetten néha nagyon elgondolkodtató, ahogy ez a két kultúra tud egymással ütközni. Egy kultúr kereszténység, egy újfajta szocializációval. Azt mondák, hogy nagyon jól meg lehet állapítani, hogy ki az, aki ott született, ki az, aki már jó pár éve ott van és ki az, aki éppen most vándorolt be. Mondjuk szülőiesített gyerek felől merő önzések és agresszivitás sorozata, az onnan nézve egyszerűen természetes dolog. Mondjuk, hogy utaztunk a repülőn és középen kaptam helyet. Oda és vissza is, ez plusz jogosultságokat szerzett nekem, mert én is ülhettem volna az ablak mellett, és érdekes módon a mellettem ülő két útitársamnak egészen természetes volt, hogy úgy helyezzék el a lábukat, ahogy az nekik kényelmes. Egy pillanaton belül azon vettem észre magam, hogy valahogy így kell ülnöm. Ők egyszerűen érvényesítették a maguk érdekeit, és azon gondolkodtam el, hogy én ilyen szülőiesített, kelet-közép-európai örökséggel megáldott nyomoronc, nekem kb. 20 percembe került, hogy vettem a bátorságot, hogy én is érvényesítsem a saját lábam helyszükségletét. Tehát az nekem kb. 20 percembe került. Még először lejátszottam azt a kört, hogy dühös vagyok, hogy szidom őket magamban, hogy tehetetlennek érzem magam, hogy ezt egy ilyen kulturális kontextusba helyezzem, ezt nem kívánom részletezni. Amikor ettől az egésztől megszabadultam, rájöttem, hogy odafordulhatok az útitársamhoz és mondhatom neki azt, hogy ez pedig itt a én részem, ez meg az én lábam és hogy ez a két dolog szeretne összefüggésbe kerülni egymással. Ami a legnagyobb vicc, hogy az illető nem sértődött meg. Amire ugye mi gondolnánk, hogy akkor majd, hogy fogunk egymásra nézni. Rám nézett és elrakta a lábát, ilyen egyszerű. Azután odafordultam a másikhoz. Megy ez nekem. Szóval nagyon izgalmas volt a visszaút. Ami innen agresszivitásnak tűnik, az onnan önérvényesítésnek és ezt képtelenek vagyunk egymással kapcsolatosan fölfogni és megérteni.

2. Érzelmi stabilitása abból fakad, már a szülősített felnőttnek, de már gyerekkorától, hogy talpraesett és segítőkész. Nálam a segítőkészség van meg. Érzelmi stabilitása abból fakad, hogy talpraesett és segítőkész. Én nagyjából az életet úgy élem át, hogy állandóan negatívban vagyok. Tehát amikor a hülyeségeim felől nézem az életet, akkor azt gondolom, hogy nekem állandóan segítenem kell másoknak, hogy nullára jussak. Ez eljuthat oda, hogy valakinek, mondjuk, két-három jó dolgot kell tenni egy nap, ahhoz, hogy úgy érezze, hogy most van joga az élethez. Van, akinek fél napot kell gürizni és van, akinek reggeltől estig kell gürizni, és a legrosszabb, akinek reggeltől estig kell annyira gürizni, hogy azt már nem is bírja, és akkor tudja csak úgy lehajtani álomra a fejét, hogy na jó most szereztem a mai napra jogosultságot az élethez, a holnapira még nem. Csak egész nap azért güriztem, hogy a mai nap életéhez való jogosultságaimat megszerezzem. Mondjuk tettél ötven jót, elmulasztottál kettőt, és este az a kettő nyomasztó teherként nehezedik rád és képtelen vagy úgy elaludni, hogy ne legyen valami rossz érzés a gyomrodban. Az ötven nem ad örömet, mert az csak arra volt jó, hogy nullára kerültél, a kettő viszont…

3. Erősnek látszó felnőtté válik, aki keményen dolgozik saját boldogulásán. Hát ez elég jellemző. Emlékszem a lelki atyám azt mondta egyszer – magam sem tudom milyen hangsúllyal – „Hát Feri! Te olyan ember leszel világ életedben, akire sokak fognak támaszkodni.” És nem mondott semmi többet, csak ennyit. És emlékszem én, mint szülőiesített ifjú, ezt nagyon büszkén vettem tudomásul. Napokig jól voltam. Aztán kezdtem nem annyira jól lenni és rájöttem, hogy ennek legalább annyi a teher része, és hogy hogyan húzok magamra embereket. Ha erősnek látszó felnőtté válunk és keményen dolgozunk saját boldogulásunkon, akkor nagyon nagy kérdés, hogy tudunk-e boldogok lenni, hogy ezt megengedjük-e magunknak, hogy ezt merjük-e átélni, tudunk-e megállni. A pap nagyböjtben elmegy kilenc napra, hogy a reakciókból pontosan lehet látni, hogy hol történt szülőiesítés a nyájban. Hol vannak apa bárányok meg anya bárányok. Vannak, akik azt mondják, hogy: „Jaj de jó Feri! Menj el, érezd jól magad, aztán majd dumálj….”Ugye ezek adnak valami szabadságot. Mások pedig összevonják a szemöldöküket: „Nagyböjtbe…Múltkor is voltál…Nem olyan régen voltál.” Jó páran, abban a közösségben, ahol szolgálok, felelőtlennek tartanak, kihagytam a pénteki gyóntatást, micsoda felelőtlenség. Annyira tudok örülni annak, hogy ezek a vélemények már nem terhelnek meg. Kilenc napon keresztül gondolkodom rajtuk, és ahogy hazajövök név szerint tudnám a listát megírni, hogy kikkel kapcsolatban lesz gyomorvérzésem, amikor találkozunk, de nem terhel már meg, hiszen gyógyult vagyok.

4. Emiatt a szülőiesített gyerek nehezen szab határt saját felelősségének, és megszokta, hogy nem támaszkodhat másokra. Ugyanis, ha a szüleim támaszkodnak rám, akkor hogyan szokhatnám azt meg, hogy én támaszkodok másokra? Azt hiszem, mint nagyon sokan, akik jó nagy adagot kaptak abból, amiből én is, szindrómás segítőként kezdik pályafutásukat. Így hívják, szindrómás segítő. Én például azt hiszem, hogy végigéltem a legnagyobb baklövések sorozatát, amit el lehet követni. Például emlékszem egyszer egy hajléktalan férfit fölvittem a lakásomba, megetettem, megitattam, ágyamba fektettem, én nem aludtam ott. Most már azért ilyesmit nem tennék. Tehát valószínű, hogy ez egy kicsit túlzás, de akkor nem éreztem annak. Egy csomó olyan dolgot tettem, ami a felelősségvállalás határainak a totális föl nem ismerését jelentette. Nem sokat aludtam. Próbáltam azt játszani, hogy biztonságban vagyok, nem félek, nem nagyon ment. Mikor valaki állandóan azon agyal, hogy mi van másokkal. Ismerek egy kedves asszonyt, tényleg nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó. Múltkor eljött hozzám és azt mondja: „Az utóbbi időben alvászavaraim vannak.” Egy jó kis alvászavar, fölcsillant a szemem. Kérdezem, hogy: „És akkor mikor éppen alvászavarban vagy, akkor mit csinálsz?” Akkor azt mondja,hogy: „Számba veszem a családtagjaimat és aggódok.” Most ezt én egyszerűsítettem le. Fölébredek, és „jaj mi van a férjemmel és a gyerekek…” és tudjátok ennek nincs vége. Tehát akkor a gyerekek kezdenek megházasodni, és újabb döbbenetes köre azoknak, akik táplálhatják az alvászavart, mert most már nem csak azért aggódom, hogy mi lesz a fiammal, mi lesz a fiam feleségével. Mert akkor van biztonságban a fiam, ha a fiam felesége jól van, de a fiam felesége nincs jól, akkor az én fiam sincs jól. Tulajdonképpen nekem ő a menyem, akkor én bár a fiamnak vagyok az anyja, de két óránként fölhívom a menyemet, hogy jól van-e, azért mert ha a menyem nincs jól, akkor a fiam nincs jól és akkor én sem vagyok jól és akkor nem fogok aludni. Ezért próbálok iszonyú jóba lenni a menyemmel. Ezért nem csak a fiam életét veszem magamra, hanem a menyem életét is egészen magamra veszem. Majd megszületnek az unokák. A boldogság kiteljesedik. Nagyon érdekes szavakat tudnak használni, azok a szülők és nagyszülők. Az öröm így átsuhan az arcukon és a gondok halmaza földereng előttük. Mielőtt elmentem volna, hallgattam a rádiót és a rádióban a következő statisztikát. Magyarországon végeztek egy kutatást a magyar anyák között. A magyar anyák 85%-a azt mondta, hogy számukra a család fontosabb, mint saját maguk. Elég kétértelmű statisztika. Egyfelől mondhatjuk azt, hogy ó a magyar anyák, de hogy ha eszembe jut, mondjuk egy-két média szereplő, aki azt mondja, „nekem a legfontosabb a gyerekem.” Amikor látjuk, hogy mit tesznek azok az emberek - akiknek legfontosabb a gyerekük - a saját gyerekükkel, akkor lesz némi fogalmunk arról, hogy mit jelenthet a 85% számára az, hogy fontosabb a család, mint én. Akkor lehet, hogy őket meg kellene tanítani arra, hogy legyenek már egy kicsit fontosak saját maguknak, és akkor nem fogják agyon terhelni a saját gyereküket. Ez, hogy nekem a gyerekem fontosabb, mint én, legalább hallgassuk két füllel. Egy együtt érző füllel, egy elismerő füllel meg egy kritikussal. Mert, hogy e mögött a mondat mögött mi minden lehet, ej haj. Hogy az a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy az ő anyukájának, az ő élete fontosabb, mint a sajátja, ő mit fog gondolni a saját életéről?

5. Az ilyeneket jó embernek tartják, ez bizonyos státuszt és előnyöket jelent. A szülősített gyereket jó embernek szokták tartani, ami egyfajta státuszt és előnyöket biztosít számára. Ebben két veszély van. Az egyik, hogy beképzeltté válhatunk, a másik pedig, hogy azokért az előnyökért, amelyek ebből a szerepből fakadnak, lemondunk a gyógyulásról és a fejlődésről. Ez nagyon nagy baj. Az érzelmi munkához az is hozzájárul, hogy valaki nem tart bennünket már olyan jónak, mint ahogy az nekünk nagyon jó lenne. Hogy viseljük és elviseljük annak a terhét, hogy valaki már nem lát minket annyira áldozatkésznek, annyira szeretetteljesnek. Vagy esetleg azt mondják, hogy önzők vagyunk, vagy, hogy túlzottan a saját érdekeinket helyezzük előtérbe, ennek az érzelmi terhét, ha bírjuk viselni, akkor kezdünk gyógyulni.

6. Az ilyen ember el van vágva haragos, követelőző, érzelmes gyermeki lényétől. A szülőiesített felnőtt. El van vágva haragos, követelőző, érzelmes gyermeki lényétől. Mert már gyerekkorunkban is inkább felnőttek voltunk, ezért felnőttként még inkább nem engedjük meg magunknak, hogy gyerekek legyünk. Egy csoportban papok is voltak, kiosztottak szerepeket, és az egyik papnak trágár szavakat kellett használnia. Csúnya trágár szavakat, hogy kifejezze az egyik csoporttagnak a negatív indulatait, és ha láttátok volna azt a spontán, önfeledtséget, hát ez valami lenyűgöző volt.  Ahogy ebből a papból, miután megengedte magának egy csoportban – mert, hogy ő itt nem önmagát adja – hanem fölkérték egy szerepre, tehát ő most a főhősnek a haragja, és a főhős arra kérte őt, hogy mondja ki azt a mondatot, hogy „Dögölj meg te rohadék”. Ez a pap, aki ezt a mondatot legutoljára gyerekkorában mondta ki, egy kis teknősnek, aki nem ette meg az általa adott ételt, hogy milyen döbbenetes önfeledtséggel mondta ezt ki, mert kapott rá engedélyt. Szempillája meg sem rezzent. Ezt körülbelül háromszor kellett elismételni. Leült a körben, mint egy kielégült férfi. Milyen kevés is elég neki. Eszembe jutott egy asszony, olyan jókat tudnak mondani. Járt hozzám éveken keresztül és egyszer csak azt mondja, hogy „Hát Feri! Azt hiszem, hogy jól vagyok. Képzeld el, én azt hiszem, hogy jól vagyok.” Elgondolkodott, becsukta a szemét és azt mondta: „Te Feri! Én egy kielégült nő vagyok.” Ezt mondta. Ötven éves elmúlt. Ilyen is van. De meg is dolgozott érte.

(Tudjátok, kedves útitársaimat elkapta a bazár láz. Minél több templomot néztünk meg, annál nagyobbá válik a tünet, és amikor a 128. templomból kijövünk, akkor pedig akuttá válik, és körülbelül úgy jut kifejezésre, hogy ha még egy templomba be kell menni, és ha azonnal nem megyünk el egy bazárba… Ezért aztán a végtelen türelméről kevésbé ismert idegenvezetőnk engedélyt adott egy órás bazárra. Ez roppant jó dolog, csak én nem tudok vele mit kezdeni. Nem szoktam bazározni. Lenyűgözve néztem a hölgy útitársaimat, akik körülbelül 7 napon keresztül tudtak órákon keresztül arról beszélni, hogy milyen kendőt, hol érdemes venni a bazárban. Döbbenetes, számomra lenyűgöző, és azaz öröm, ahogy hozták a kendőket. Megbeszélték, miután becserkészték a bazárt, iszonyú jól alkudtak. Tudjátok, hát az alku, kedves Allah szemében is, mert, hogy fölment mikor Allah a mórija hegyéről fölpattant, hogy egy kicsit Mózessel, Illéssel meg a többiekkel beszélgessen, és megnézze, hogy milyen a mennyország, akkor kapott 50 parancsot. Allah nem adta olcsóbban, azt mondta 50. És erre.. Mózest mondtam? Mohamed. És erre Mohamed mit tett, lealkudta az 50-et 5-re. Tényleg így szól a hagyomány, ezért van az, hogy az iszlámnak 5 nagy követelménye van. Mekkai zarándoklat, jótékonyság, hitvallás, hogy egyetlen isten van Allah és Mohamed az ő prófétája, ötszöri imádság, délelőtt egy, délután 3, este egy, ja és a ramadán, a böjt, nappal, de nem este. Tudjátok azért csak ez az 5, mert lealkudta a próféta, ezért aztán kedves mindenki szemében az alku. Asszonyok alkudtak. Döbbenetes, hoztak 72 db kendőt, ennyi kendőt hova lehet hordani, mindegy vettek rengeteg kendőt, és ahogy mentünk a busszal a szálloda felé, kitalálták azt, hogy kirakják az összes megvásárolt cuccot és a szállodai szobában tartanak bazárt. Én tébláboltam, nézelődtem, aztán mégis én is bazároztam. Trikó feliratokat olvasgattam. Tudjátok, mennyire szeretem a trikó feliratokat, meg is osztok veletek néhányat a kedvenceim közül. Például: „don’t worry, be happy”, ennek a mintájára, a következő felirat: „Ne légy lehangolt, legyél zsidó”. Erre gondoltam, hogy veszek egyet, de…végül is ezt kihagytam. Mondok még kettőt. Másik trikó felirat: „Megköveztek Ramallahban, megköveztek Betlehemben és megköveztek az ortodox negyedben.” Majd az izraeli út után tudjátok, hogy miről szól. A harmadik, ez a kedvencem. Ismeritek a Guns’n roses nevű együttest biztos. A következő feliratot lehet olvasni, bár ezt inkább meg akartam volna venni: „Gun’s n moses”, mondanom sem kell, hogy arabok árulják ezt a trikót, és nagy engedményeket adnak rá. Én is bazároztam, de nem költöttem.)

Tehát ott tartottunk, hogy el van vágva haragos, követelőző, érzelmes, gyermeki lényétől. Pap trágár szerepben, ugye így jutottunk el ide. Egy szülő szerepbe került és abból ki nem gyógyult felnőtt, azt, amikor mások egyszerűen csak az érdekeiket kifejezik és képviselik, önzésnek, agresszivitásnak, kötekedésnek, kekeckedésnek, pattogásnak, felesleges mit tudom én minek tartják. Egy ilyen úton ezt hallatlanul jól lehet látni, hogy valaki kifejezi, hogy ő mit szeretne, és akik ilyen szerepben vannak, azok kezdenek csúnyán nézni rá, hogy ez mit csinál. Pedig ő lehet, hogy egyszerűen csak kifejezte, hogy neki mi a jó. Azt szabad mindenkinek.

7. Olyanok társaságára vágyik, akik elevenen megélik gyermeki lényüket. Ezért például az ilyen szerepbe helyezett felnőttek szerethetnek játszani, mert a játék engedélyt ad nekik, hogy ezt a meg nem élt gyermeki énjüket egy kicsit szabadjára engedjék. Azt a játékban szabad. Ezért aztán előszeretettel választanak olyan feleséget vagy férjet maguknak, aki nincs elzárva ettől a követelőző, haragos, érzelmes gyermeki énjétől. Mert a másikon keresztül engedélyt kapnak, és lehetőséget arra, hogy ezt az énjüket megéljék. Ez azonban ott szokott nehézzé válni, hogy miközben megnyernek egy olyan valakit - beleértve az engedélyt – hogy önfeledség, hogy játékosság, hogy spontaneitás, hogy kreativitás, ugye erről beszéltünk. Mit vesztenek? Azt, hogy egy ilyen házastárs általában ezzel egyenes arányban felelőtlenebb, mint ők. Ezt pedig utálják. Akkor megy ennek a kettőnek a soha össze nem rakásából fakadó, „ezt akarom, ebbe változz meg” és ez nem járja. Tehát ha kell nekem egy játékos férfi, akkor viseljem el, hogy laza. Hogy otthagyja a munkahelyét, mert nem érzi jól magát. Micsoda felelőtlenség. Ha kell nekem egy pasi, aki eredeti, jópofa, akkor egy olyan pasit is kaptam, aki néha megvonja a vállát, és azt mondja: „hát én ezt most nem csinálom”, ha meg kell neked egy felelősségteljes pasi, akkor ne várd tőle azt, hogy sziporkázó legyen. Vannak kivételek.

8. Felnőttként szívesen választ nem elég felelősségteljes, vagy segítségre szoruló partnert. Akkor töretlenül viheti tovább a saját történetét. Ki lehet belőle gyógyulni, ebből is. Nagyon szomorú, amikor egy nő vagy egy férfi a házastársával kapcsolatban sosem meri elengedni magát, és mindig beleviszi magát ebbe a szülő szerepbe, főleg ha ez a szülőszerep nem egy gondoskodó szülőszerep, hanem egy utasítgató, egy parancsolgató, egy követelőző, a gyermekének a szükségleteit kihasználó szülőszerep, ugyanis ő azt tanulta meg. Ezért szokott az a dinamika előállni, hogy mikor megismerkedem az ifjú hölggyel, akkor gondoskodó anyaként jelenik meg a fantáziámban. Már akkor sem teljesen az, de a szerelem nagy csodákra képes, és amikor elveszem őt feleségül, a gondoskodó anya megszűnik, illetve már csak a saját gyerekeink felé működik, énfelém pedig a követelőző, kategorikus, utasítgató szülő kerül a helyébe. Ez nagyon gyakran megtörténik, és a férfi nem érti, hogy ez hogy történt meg vele. Ugyanis az asszony már most meg tudja élni a gondoskodó szülői „akármijét” a gyerekei felé, amennyiben van valamennyi belőle. Én aztán már akkor nem kapok egy csöppet sem.

 Jár hozzám egy nagyon kedves pár. Tipikusan így álltak föl. A nőből lett egy követelőző, zsarnokoskodó anya, a férfiből pedig lett egy utasítgató, okoskodó apa, és ők próbálnak meg egymással házastársi kapcsolatban lenni. Nem könnyű. Mindenesetre elkezdtek fejlődni, elkezdtek gyógyulni. Egyszer csak, ahogy mélyült a kapcsolat, előhozták a szexualitás témáját. Azt mondják, ami hogyha egy ilyen követelőző, okoskodó apa, meg egy ilyen nem tudom milyen anya próbált szexuális kalandba keveredni egymással, el lehet képzelni, hogy ennek mekkora a százalékos esélye. Úgy évente egyszer kétszer véletlenül megtörténik. Nem csoda, tehát mondjuk a zsarnokoskodó apámmal én sem szívesen feküdnék le. Tehát nagyon ritka pillanatok kellenek ahhoz, hogy itt valami történhessen. Ha most egy szarkasztikus megjegyzést megengedtek. Keresztény nagycsaládokban néha 7 ilyen pillanatból születik 7 gyerek.

Nézzük ezt a helyzetet, hogy mi lehet ennek a háttere. Persze ez csak szexuális probléma, mint ahogy a 95%-ban nem az, hanem csak tünet. Akkor erre azt mondja az egyikük: „Hát igen, mert úgy szokott ez lenni, hogy szülő-gyerek kapcsolat áll fönn közöttünk” és az ugyanolyan rossz, mert van egy akaratos gyerek, vagy van egy alávetett gyerek, egy meghunyászkodó gyerek, meg van egy ilyen szülő….hát az sem túl jó, akkor végül is a mi szexuális kapcsolatunknak a biztosítéka az, hogy megengedjük mind a ketten magunknak és a másiknak azt, hogy gyerekek lehessünk. Ez egy nagyon nagy fölismerés, hogy akkor lesz köztük jó szexuális kapcsolat, ha maguknak és a másiknak is megengedik, hogy önfeledt gyerekek lehessenek. Akkor ehhez a következőt tettem hozzá: „Ó ez nagyon szép, de lehet, hogy ez nektek nagyon-nagyon nehéz lesz, azért mert mind a ketten szülő szerepbe kerültetek, mert szülőiesítésben részesültetek. Ajánlok egy másik fölállást, maradhattok szülő, gyerek szerepben is. Akkor erre nagyon rám néztek. Hogy-hogy? Nagyon egyszerű, például lehet egy önfeledt gyerek, aki kifejezi az igényeit és lehet egy gondoskodó szülő, aki pedig ezekre az igényekre válaszol. Akkor persze rögtön egy példával is illusztráltam. Azt találtam mondani, hogy például amikor a férfi azt mondja a nőnek: „Oda szeretnék bújni a kebleid közé” és a nő erre azt mondja: „Gyere” Erre mind a ketten olyan vörösek lettek. Látjátok, ez egyszerre tölt el engem egyfajta jókedvvel vagy örömmel, hogy valami tud gyógyulni, és egyszerre ott van egy ilyen nagy szomorúság bennem. Mondjuk 10 éve házas emberek, hogy most kezdenek bevezetődni valami ilyesmibe. Ezért nem érdemes nagyon megrekedni itt a szülőiesített felnőtt világában.

A csalódásról mondok egy történetet. A történet így szól: Két férfi találkozik egymással, az egyik azt mondja a másiknak: „Te, képzeld mi történt velem! Bementem egy ajtón, az volt kiírva, hogy nők, és csak egy budi volt.” Ez a szülőiesített gyerek felnőttkorának a mottója, tehát így éli az életét.

9. Hajlamos a domináns szerepre a házasságában. Ebből egyenesen következik az intimitás rovására természetesen, mert akkor ehhez a szerephez hatalom is jár. Akkor legalább azokat az előnyöket zsebelem be, ami ebből a domináns szerepből fakad, ha már az intimitásból fakadó örömöket nem zsebelhetem be.

10. Lehet kritikus a gondjaira bízott, kiszolgáltatott, gyöngébb személyekkel szemben. Sok esetben ez egy projekció. Az illető számára nem tudatos, hogy ő milyen helyzetben is van, hogy ő maga is egy kiszolgáltatott gyerek, aki még nem gyógyult meg és a szülei kizsákmányolásának bizonyos szempontból az áldozata, de mindenesetre kárvallottja, ez nem tudatos számára és ezért másokban utálja azt a helyzetet, amit magában kellene utálnia. A helyzetet, nem magát kellene utálnia, csak végre egy nagyon határozott nemet mondani arra, hogy egy ilyen áldozat szerepben tévelyegve éljem az életem. Ezért, amikor megorrolja, hogy egy más valaki van ilyen szerepben, akkor azt illeti megvetéssel, nem a helyzetet akarja gyógyítani. Ez a gőgös segítőnek az esete. Annál gusztustalanabb nincs is, mikor úgy segítenek nekünk, hogy közben a fölényt éreztetik. Valamit kapunk és valamit elvesznek tőlünk.

11. Talpraesett, de legalább is segítőkész, aki sokat tesz másokért, a világért, ugye szeretjük ezt fölpumpálni. Többet, mint amennyit ő kap, vagy amennyiből ő részesedik, ebből a világból. Ez is nagyon tipikus. Az ilyen emberek szép életpályát futhatnak be, rengeteg dolgot adhatnak, és sokkal kevesebbet vesznek el. Ha ez egy tudatos döntés következménye, akkor hurrá, akkor tök jó, akkor van itt egy önzetlen valaki, aki megdolgozta saját életét. De ha nem így van…

Ez volt a 11 pont, hogy hogyan írhatnánk le egy szülőiesített felnőttet. Nekilátunk a megoldásoknak. Azok a megoldások, amelyeket most mondani fogok, a kapcsolatainknak, és elsősorban a családi kapcsolatrendszernek egy nagyon sajátos szintjéről valók. Mégpedig az etikai dimenzióból. Az igazságosság dimenziójából. Böszörményi Nagy Iván szerint négy dimenzió van, mind a négy dimenzióból előhozhatnánk, hogy mi segít egy olyan valakinek, aki szülőiesített felnőttként él. De én most az első három dimenziót ki akarom hagyni, ezekről általában sokat szoktunk beszélni, amikor az érzelmi intelligenciáról beszélünk, a kapcsolatokról, az interakciókról, a kommunikációról és egyebekről. Most ezt a három szintet kihagyom, és azt a szintet szeretném hozni, amivel a legkevésbé szoktunk foglalkozni, és, ami engem egyébként a legjobban izgat, ez pedig az igazságosság kérdése. Mert beláttam tapasztalataim alapján, hogy kommunikálhatunk zseniálisan, eljuthatunk komoly érzelmi intelligenciára, ameddig azt igazságosság kérdésével a kapcsolatainkban nem vergődtünk zöldágra, egyszerűen nem tudunk boldogok lenni. Nem működik a család. Hiába, iszonyatos energiákat fektethetsz bele a többi szintbe, ha ezt kihagyod, nem működik. Ezért akarok erről beszélni, meg azért, mert ez hiánycikk, ez a dimenzió, erről nem szoktak beszélni.

1.       Családi örökségünk figyelembe vétele és feldolgozása. Ha tehát, boldog felnőtt akarok lenni, normális társkapcsolat, nem akarom a gyerekeimet agyonterhelni a saját negatív örökségemmel, ha ezt akarom, erre szólnak a megoldások. Böszörményi Nagy Iván 25 milliószor leírja ezt, hogy ha nem vesszük számításba, nem tudatosítjuk magunkkal a családi örökségeinket, az abból fakadó felelősségünket, azt nem dolgozzuk föl, akkor ráterheljük a horizontális és vertikális kapcsolatainkra mindazt a hiányt, amiben mi részesedtünk. A családi örökségeket három generáció minimális figyelembe vételével kell elvégezni, ami azt jelenti – tudom ezt már többször mondtam, de itt egy új dolgot szeretnék nagyon hangsúlyozni – ez pedig az, hogy Böszörményi Nagy Iván megkülönböztet két dolgot, nagyon izgalmas. A megbocsájtást a fölmentéssel. Ezt a kettőt nem keveri össze és azt mondja, hogy a kettő között van különbség, a megbocsájtás nem egyenlő a fölmentéssel. A megbocsájtásban az ember a jogos haragját és a jogos haragjából fakadó tetteit korlátozza. Azzal valamit kezd, nagyon egyszerűen mondtam valamit, de mi a kulcsszó, többek között, hogy jogos harag, és az igazságosság helyreállhatna úgy, ha én visszaadnám. A megbocsájtás pedig azt jelenti, hogy lemondok az igazságosság olyan helyreállításáról, amely a bosszúból fakad. Ezért valami jogos dologról mondok le. Hogy ezt hogyan csinálom, erről szeretnék legalább egy hónapot beszélni. De a megbocsájtás nem egyenlő azzal, amikor a szüleimet fölmentem és eddig mindig arról beszéltünk, hogy a megbocsájtás milyen fontos és a fölmentés nem elég. Azonban itt a fölmentésnek egy nagyon sajátos tartalmára érdemes rácsodálkozni, ez pedig az, hogy nyomorult felnőtt vagyok, rájövök arra, hogy azért vagyok nyomorult felnőtt, mert nyomorult gyerek voltam. Amikor rájövök, hogy a kettő között összefüggés van, akkor rájövök, hogy a nyomorult gyermekségemnek valamiképpen, az én nyomorult szüleim a forrásai, és a családi örökség földolgozása azt jelenti, hogy elkezdek azon dolgozni, hogy belássam, a saját szüleim miért tették azt velem, amit tettek, és csak akkor értem meg, hogy a szüleim miért használtak engem ki, ha megértem, hogy a szüleimet az ő szüleik hogyan használták ki. E nélkül nem jön létre az igazságosság. Amikor valaki ebbe energiát fektet, - én 17 évesen kezdtem és még sehol sem vagyok – bátorításotokra mondom. Böszörményi Nagy Iván nem szokott ilyen „izéket” mondani, de azt mondta: „a legkisebb energia befektetés ezen a téren sokszorosan térül meg” – ez így van, sokszorosan látjuk hasznát. Mit jelent a fölmentés? Azt jelenti, hogy amikor kezdem látni, hogy a szüleim miért szülőiesítettek engem, a saját hiányaik betöltésére, mikor ezt kezdem megérteni, és egyszer csak tudok együtt érezni a saját szüleimmel, ebben a pillanatban egy új kontextusba helyeztem a saját élettörténetemet. Egy új összefüggésben van már, és ebből az új összefüggésből a szüleim már nem bűnösök. Mondhatnám így is, hogy egy lépést tegyek csak, egyszerre áldozatok és egyszerre bűnösök. De akkor képes vagyok a szüleimet, hogy látni, úgy, hogy a saját szüleiktől nem megfelelő gondoskodásban részesültek, ezért ők mínuszban voltak, amikor én születtem. Ezt továbbadták, most vannak nullán. Amikor belátom azt, hogy a szüleim miért tették azt, amit tettek, akkor az új összefüggésből adódik, hogy őket föl tudom menteni. A fölmentés itt azt jelenti, hogy – és ezért itt nem a megbocsájtásra van csak szükség – hanem a fölmentésre is, mert akkor nem azt mondom, hogy még mindig jogos lenne a haragom, de hajlandó vagyok megbocsájtani, akkor nem helyeztem új összefüggésbe a saját élettörténetemet. Hogy te ezt meg tudtad tenni, ez annak a tünete – ezt én csoportokban, önismereti csoportokban, terápiás hatású csoportokban, hihetetlenül pontosan látom – hogy mondjuk, történik egy játék a saját apámmal. Mondjuk egy nő játszik a saját apjával való földolgozatlan viszonyáról. Ott dühöng, csapkod, és amikor vége van ennek a helyzetnek és leül, akkor egyszer csak elkezd arról beszélni a reflexióban, hogy úgy értettem meg most az apámat, ahogy soha eddigi életemben. Soha. Amikor az apámat és az anyámat kezdem úgy megérteni, mint ahogy eddig még soha, ebben a pillanatban egy új összefüggésbe kerülök én, és a fölmentés megtörténik. Így tudjátok magatokat ellenőrizni, mert ez a fölmentés az új összefüggésből fakad, nem pedig a megbocsájtás helyett történik. Érthető, hogy milyen döntő különbség van a kettő között? Valaminek a következménye a fölmentés.

Emlékeztek arra, mikor beszéltünk arról, hogy különböző szülői tiltásokat és parancsokat kaphatunk. Ha nagyon pici korban rengeteg tiltást kaptunk gyerekként arra, hogy ne érezz, ne fejezd ki az igényeidet, a vágyaidat, ne létezz, ne gondolkozz, és főleg a ne érezz. Akkor felnőttként, hogy ha „ne érezzben” a legfontosabb tilalom főleg az volt, hogy a szüleidre nem haragudhatsz, egy ilyen felnőtt kisebb nagyobb mértékben fog tudni csak a saját szüleire haragudni. Ugye mert még mindig a szüleivel azonosul, saját magával pedig nem. Most ha ez történik, akkor elképzelhető az, hogy ha téged nagyon-nagyon ilyen helyzetbe helyeztek, te sohasem fogsz tudni engedélyt adni magadnak arra, hogy igazán merj haragudni a szüleidre. Soha. Azonban minden kis lépés, amit ezen az úton teszel, hogy legalább ki tudod fejezni utólag a szükségleteidet, hogy mondjuk egy imádságban el tudod mondani azt, hogy édesanyám nekem arra lett volna szükségem, hogy…Lehet, hogy nem bírsz rá haragudni, nem baj! Akkor csak fejezd ki felnőttként, hogy mire lett volna szükséged. Ne fejezd ki haraggal, csak mond ki! A zsákutca ott szokott lenni, hogy ha vagy nem fejezzük ki azt, hogy gyerekként mire lett volna szükségünk, vagy ha nem volt nagyon nagy a tiltás, akkor haragunkat nem fejezzük ki. Annál mélyebben fog az illető gyógyulni, minél erőteljesebben tudja haragját kifejezni. Tehát ha te megengedheted magadnak azt, hogy dühöngj és haragudj a szüleiddel szemben, esetleg a négy fal között otthon, akkor neked nagyon nagy esélyed van arra, hogy nagyon jóba leszel a szüleiddel 3 év múlva. Ezért ezen az úton az jelenti a nagyon nagy segítséget, ha addig a határig ki tudom fejezni a haragom és az indulataim, a sebzettségem, amilyen határig egyáltalán a számomra lehetséges, és ez nem mindenkinél ugyanott van. Nem mindenkinél. Kinek hol a határ ez az ő előtörténetéből adódik.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Két héttel ezelőtt ott hagytuk abba, hogy egy hosszabb gondolatfüzér eredményeként eljutottunk oda, hogy ha a szüleink hiánymotiváltak, akkor szükségszerűen bennünket, a saját szükségleteik kielégítésére fognak fölhasználni. Ez a mi életünkre vonatkozóan sok terhet fog jelenteni, többek között azt, – és most ennek a jelenségnek a mélyére próbálunk tekinteni – hogy bennünket olyan szerepbe fognak helyezni, amely szerep nem biztos, hogy vihető, viselhető számunkra. Így jutottunk el a szülősítés vagy szülőiesítés vagy parentifikáció jelenségéig, amely nem egyenlő azzal, hogy egy gyerek, akár egészen kicsi kortól kezdve, mert éppen valamelyik szülője vagy a családnak valamilyen helyzete azt igényli, hogy ő plusz felelősségeket vállaljon egy-egy kapcsolatban vagy helyzetben. Ez teljesen természetes és normális, éppen ahhoz segít, hogy a család védett rendszerében megtanuljuk azt, hogy milyenek legyünk majd szülőként, apuciként meg anyuciként, ez teljesen helyénvaló. Azonban, és így történik a szülőiesítés, hogy miközben a szüleink a saját szükségleteik kielégítésére bennünket használnak föl, ezzel plusz felelősségeket rónak ránk, majd ezt a plusz felelősséget kizsákmányolják, ezen plusz felelősségen keresztül történik meg a mi kizsákmányolásunk, és azt a plusz felelősséget, amelyet mi vállalunk, és a hozzájárulást az ő életükhöz, amely hozzájárulást nem kellene megtennünk, mert gyerekek vagyunk, ezt nem ismerik el. Úgy szokott a kör bezárulni, hogy nem csak hogy ezt nem ismerik el, hanem ráadásul elkezdik manipulálni ezt a mi plusz felelősségvállalásunkat, és nem hogy nem érdemként jelenik meg ez a családban vagy a kapcsolatainkban, amelyért minimálisan, szóbeli elismerés jár, hanem ezt – nagyon leegyszerűsítve mondom – kötelezettségünkként, feladatunkként jelenítik meg, mintha nekünk ez volna a dolgunk. Miután mi így bizonyos szempontból szülőiesített helyzetbe kerülünk, ez a helyzet nem jár semmiféle plusz előnnyel vagy jogosultsággal, plusz szabadsággal és plusz lehetőségekkel és plusz érdemekkel, ezért beleszorulunk egy olyan helyzetbe, ami egyáltalán nem jó nekünk és ettől nyögünk. Majd pedig, amikor egy ilyen szerepbe szocializálódtunk, akkor nagyon nagy hajlamunk lesz arra, hogy ezt az egészet valamiképpen ráterheljük a következő generációra, illetve ráterheljük a házastársunkra stb.

Ennek a gondolatfüzérnek a végén, hogy mindezt illusztráljuk, beszéltem a saját szülőiesítésem történetéről, amely sok csavarral együtt járt, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomban is szülőiesítésbe kerültem. Én lettem valamiképpen az anyukámnak az anyukája. Most ezt nem ragozom tovább. Azután ráadásul a nagymamámmal való kapcsolatom is nagyon cifrán alakult, azon keresztül is én lettem az anyukámnak az anyukája és a nagymamámnak a társa, és azt a fordulatot még nem is mondtam el nektek, hogy mindkét szülő egyetértett abban, - és ezt többször ki is fejezték – hogy csak azért nem válnak el, mert, hogy mi vagyunk. Vagyis, hogy miattam nem válnak el. Mit jelent egy gyerekre nézve az, hogy a szülei azt mondják, hogy azért nem válunk el, mert te vagy. Akkor ez azt fogja jelenteni, hogy én tartom össze ezt a kapcsolatot. Egy gyereknek elemi szüksége van az apukájára és az anyukájára, és ha miattam nem válnak el, akkor háromszorosan is sikerült szülő szerepbe kerülnöm. Én tartom fönn a családot. Ha miattam nem válnak el, akkor én tartom össze, ez elég evidens. Van némi tapasztalatom a szülőiesített gyerek nézőpontjából való világlátásra, és a mai alkalommal arra szeretnék vállalkozni, hogy egyrészt nézzük meg, hogy milyen felnőtté válik egy szülőiesített gyerek. Ezt érdemes tudatosítani, és azután pedig – mert többen odajöttetek hozzám és kértétek, hogy most már a jelenségek sorolását hagyjam abba és mondjam meg, hogy mit kell csinálni. Úgyhogy abba fogom hagyni a jelenségek fölsorolását, és amikor végig értem a szülőiesített gyerek felnőttként való jellemzésén, akkor elmondom, hogy mit lehet csinálni, és csak utána fogom elmondani, hogy milyen jellemzői vannak egy olyan felnőttnek, aki gyerekkorban házastársi szerepbe került, mert az a klasszikus másik nagy kör. Tehát szülő szerep, házastársi szerep, ez a két nagy kör van. Akkor mondom a jellemzőket:

 A szülősített gyerek, egy.

1. Tisztában van mások szükségleteivel, sajátjával gyakran nem. Azokból lesz ugyebár a jó segítő, jó tanár, jó pszichológus, jó pap és egyebek, aki gyerekkorában megtanulta azt, hogy hogyan hangolódjon azokra a szüleire, akiknek őrá szüksége van. Ezért aztán én sajátosan elég intuitív alkat lettem és elég jól rá tudok hangolódni másokra. Ezért képes vagyok arra, hogy sok minden olyasmit kimondjak egy beszélgetésben, vagy egy csoportban, amit az illető még nem is tud magáról, de én már tudom, hogy ő már tudhatná. Ez különösebben nem erény, hanem egy kiszolgáltatott helyzetnek a következménye, amit azonban jól lehet használni. Én sokkal érzékenyebb vagyok a más emberek szükségleteinek a figyelésére, mint a sajátjaimra. Sokkal érzékenyebb vagyok rá. Képes vagyok a hányingerig elmenni, saját magam kizsigerelésében. Míg arra, hogy neked ebben a helyzetben egy beszélgetésben, egy találkozásban, stb. jó e az ami történik, erre hihetetlenül érzékeny vagyok. Vagy pedig, miután nem vagyok tökéletes, az egészet hagyom a fenébe és önző disznó leszek. Ugye ez is egy jó megoldás. Hogy ennek az egésznek a terhét lerázzam magamról. Tehát azok, akik képesek nagyon figyelni mások szükségleteire és sajátjaira nem, az tünete annak, hogy szülőiesítésben részesültek. Milyen nagydolog, mikor valaki, akitől megkérdezzük azt, hogy rendben van, most értem, hogy ezt mondtad, azt mondtad, amazt mondtad egy kliens, aki rengeteget panaszkodik és sír és sok baja van, hogy mondd meg kérlek, hogy akkor mit szeretnél? Ez a „hogy vagy?”kérdésnek a továbbfejlesztett változata. Aki a „hogy vagy?” kérdésre sem tud válaszolni, erre tud aztán még kevésbé válaszolni. Mert ahhoz, hogy tudjam, hogy mit szeretnék, ahhoz tudnom kell, hogy-hogy vagyok. Milyen nagydolog, amikor valaki el tudja mondani, hogy én ezt szeretném. És az még nem elég! Képzeljünk el egy olyan valakit, aki szülőiesítésben részesült és mikor megkérdezzük, hogy-hogy van, ezt el tudja mondani, megkérdezzük, hogy mit szeretne, és mit gondolsz, mi lenne neked most jó? Ezt is meg tudja mondani, majd ha megadjuk neki ezt örömmel tudja fogadni, és közben nem támad bűntudata, hogy neki ehhez nincs joga. Vagy pedig, máris olyan adósságokba keveredett, amit napokon keresztül kell majd törlesztenie. Aki olyan szerepbe került gyermekkorában, mint én, az tökéletesen tudja, hogy miről beszélek. Aki pedig ezt nem tudja, érdemes, hogy tudd, hogy az embereknek nagyon nagy része így él. Odáig talán eljut, hogy megenged magának ezt-azt, de a hozzájáró bűntudattal már nem tud mit kezdeni, és így visszapörög egy ördögi körbe. Ezért van az, hogy a komolyabb fejlődés érzelmi munka nélkül nem valósítható meg. Ugyanis ezzel a bűntudattal valamit kezdeni kell, mert ez a bűntudat űz bennünket vissza a régi rendszerbe. Ezért ettől a bűntudattól is jó, hogyha meg tudunk szabadulni. Igenis van olyan, hogy túl nagy együttérzés. Túl nagy együttérzés másokkal, a magammal való együttérzés rovására, hát ilyen hogyne volna. Izraelben nagyon szívesen tanítják meg azokat - akik odamennek, hogy ott éljenek - arra, hogy a saját szükségleteiket maradéktalanul kielégítsék, hogy tudatosítsák magukkal azt, hogy mire van szükségük, és hogy ezt a lehető leghatékonyabb formában ki is fejezzék. Ezért lehetséges az, amire ott rá lehet csodálkozni, hogy a kelet-európából jövő, frissen bevándorló zsidók téblábolnak és tehetetlenkednek mindaddig, ameddig egy újfajta szocializáció őket föl nem menti sokféle bűntudat alól. A kelet-európai – persze ezek most nagyon durva általánosítások – de innen nézve pedig, mondjuk Izrael államának önérvényesítése, kifejezetten néha nagyon elgondolkodtató, ahogy ez a két kultúra tud egymással ütközni. Egy kultúr kereszténység, egy újfajta szocializációval. Azt mondák, hogy nagyon jól meg lehet állapítani, hogy ki az, aki ott született, ki az, aki már jó pár éve ott van és ki az, aki éppen most vándorolt be. Mondjuk szülőiesített gyerek felől merő önzések és agresszivitás sorozata, az onnan nézve egyszerűen természetes dolog. Mondjuk, hogy utaztunk a repülőn és középen kaptam helyet. Oda és vissza is, ez plusz jogosultságokat szerzett nekem, mert én is ülhettem volna az ablak mellett, és érdekes módon a mellettem ülő két útitársamnak egészen természetes volt, hogy úgy helyezzék el a lábukat, ahogy az nekik kényelmes. Egy pillanaton belül azon vettem észre magam, hogy valahogy így kell ülnöm. Ők egyszerűen érvényesítették a maguk érdekeit, és azon gondolkodtam el, hogy én ilyen szülőiesített, kelet-közép-európai örökséggel megáldott nyomoronc, nekem kb. 20 percembe került, hogy vettem a bátorságot, hogy én is érvényesítsem a saját lábam helyszükségletét. Tehát az nekem kb. 20 percembe került. Még először lejátszottam azt a kört, hogy dühös vagyok, hogy szidom őket magamban, hogy tehetetlennek érzem magam, hogy ezt egy ilyen kulturális kontextusba helyezzem, ezt nem kívánom részletezni. Amikor ettől az egésztől megszabadultam, rájöttem, hogy odafordulhatok az útitársamhoz és mondhatom neki azt, hogy ez pedig itt a én részem, ez meg az én lábam és hogy ez a két dolog szeretne összefüggésbe kerülni egymással. Ami a legnagyobb vicc, hogy az illető nem sértődött meg. Amire ugye mi gondolnánk, hogy akkor majd, hogy fogunk egymásra nézni. Rám nézett és elrakta a lábát, ilyen egyszerű. Azután odafordultam a másikhoz. Megy ez nekem. Szóval nagyon izgalmas volt a visszaút. Ami innen agresszivitásnak tűnik, az onnan önérvényesítésnek és ezt képtelenek vagyunk egymással kapcsolatosan fölfogni és megérteni.

2. Érzelmi stabilitása abból fakad, már a szülősített felnőttnek, de már gyerekkorától, hogy talpraesett és segítőkész. Nálam a segítőkészség van meg. Érzelmi stabilitása abból fakad, hogy talpraesett és segítőkész. Én nagyjából az életet úgy élem át, hogy állandóan negatívban vagyok. Tehát amikor a hülyeségeim felől nézem az életet, akkor azt gondolom, hogy nekem állandóan segítenem kell másoknak, hogy nullára jussak. Ez eljuthat oda, hogy valakinek, mondjuk, két-három jó dolgot kell tenni egy nap, ahhoz, hogy úgy érezze, hogy most van joga az élethez. Van, akinek fél napot kell gürizni és van, akinek reggeltől estig kell gürizni, és a legrosszabb, akinek reggeltől estig kell annyira gürizni, hogy azt már nem is bírja, és akkor tudja csak úgy lehajtani álomra a fejét, hogy na jó most szereztem a mai napra jogosultságot az élethez, a holnapira még nem. Csak egész nap azért güriztem, hogy a mai nap életéhez való jogosultságaimat megszerezzem. Mondjuk tettél ötven jót, elmulasztottál kettőt, és este az a kettő nyomasztó teherként nehezedik rád és képtelen vagy úgy elaludni, hogy ne legyen valami rossz érzés a gyomrodban. Az ötven nem ad örömet, mert az csak arra volt jó, hogy nullára kerültél, a kettő viszont…

3. Erősnek látszó felnőtté válik, aki keményen dolgozik saját boldogulásán. Hát ez elég jellemző. Emlékszem a lelki atyám azt mondta egyszer – magam sem tudom milyen hangsúllyal – „Hát Feri! Te olyan ember leszel világ életedben, akire sokak fognak támaszkodni.” És nem mondott semmi többet, csak ennyit. És emlékszem én, mint szülőiesített ifjú, ezt nagyon büszkén vettem tudomásul. Napokig jól voltam. Aztán kezdtem nem annyira jól lenni és rájöttem, hogy ennek legalább annyi a teher része, és hogy hogyan húzok magamra embereket. Ha erősnek látszó felnőtté válunk és keményen dolgozunk saját boldogulásunkon, akkor nagyon nagy kérdés, hogy tudunk-e boldogok lenni, hogy ezt megengedjük-e magunknak, hogy ezt merjük-e átélni, tudunk-e megállni. A pap nagyböjtben elmegy kilenc napra, hogy a reakciókból pontosan lehet látni, hogy hol történt szülőiesítés a nyájban. Hol vannak apa bárányok meg anya bárányok. Vannak, akik azt mondják, hogy: „Jaj de jó Feri! Menj el, érezd jól magad, aztán majd dumálj….”Ugye ezek adnak valami szabadságot. Mások pedig összevonják a szemöldöküket: „Nagyböjtbe…Múltkor is voltál…Nem olyan régen voltál.” Jó páran, abban a közösségben, ahol szolgálok, felelőtlennek tartanak, kihagytam a pénteki gyóntatást, micsoda felelőtlenség. Annyira tudok örülni annak, hogy ezek a vélemények már nem terhelnek meg. Kilenc napon keresztül gondolkodom rajtuk, és ahogy hazajövök név szerint tudnám a listát megírni, hogy kikkel kapcsolatban lesz gyomorvérzésem, amikor találkozunk, de nem terhel már meg, hiszen gyógyult vagyok.

4. Emiatt a szülőiesített gyerek nehezen szab határt saját felelősségének, és megszokta, hogy nem támaszkodhat másokra. Ugyanis, ha a szüleim támaszkodnak rám, akkor hogyan szokhatnám azt meg, hogy én támaszkodok másokra? Azt hiszem, mint nagyon sokan, akik jó nagy adagot kaptak abból, amiből én is, szindrómás segítőként kezdik pályafutásukat. Így hívják, szindrómás segítő. Én például azt hiszem, hogy végigéltem a legnagyobb baklövések sorozatát, amit el lehet követni. Például emlékszem egyszer egy hajléktalan férfit fölvittem a lakásomba, megetettem, megitattam, ágyamba fektettem, én nem aludtam ott. Most már azért ilyesmit nem tennék. Tehát valószínű, hogy ez egy kicsit túlzás, de akkor nem éreztem annak. Egy csomó olyan dolgot tettem, ami a felelősségvállalás határainak a totális föl nem ismerését jelentette. Nem sokat aludtam. Próbáltam azt játszani, hogy biztonságban vagyok, nem félek, nem nagyon ment. Mikor valaki állandóan azon agyal, hogy mi van másokkal. Ismerek egy kedves asszonyt, tényleg nagyon kedves, nagyon szeretetre méltó. Múltkor eljött hozzám és azt mondja: „Az utóbbi időben alvászavaraim vannak.” Egy jó kis alvászavar, fölcsillant a szemem. Kérdezem, hogy: „És akkor mikor éppen alvászavarban vagy, akkor mit csinálsz?” Akkor azt mondja,hogy: „Számba veszem a családtagjaimat és aggódok.” Most ezt én egyszerűsítettem le. Fölébredek, és „jaj mi van a férjemmel és a gyerekek…” és tudjátok ennek nincs vége. Tehát akkor a gyerekek kezdenek megházasodni, és újabb döbbenetes köre azoknak, akik táplálhatják az alvászavart, mert most már nem csak azért aggódom, hogy mi lesz a fiammal, mi lesz a fiam feleségével. Mert akkor van biztonságban a fiam, ha a fiam felesége jól van, de a fiam felesége nincs jól, akkor az én fiam sincs jól. Tulajdonképpen nekem ő a menyem, akkor én bár a fiamnak vagyok az anyja, de két óránként fölhívom a menyemet, hogy jól van-e, azért mert ha a menyem nincs jól, akkor a fiam nincs jól és akkor én sem vagyok jól és akkor nem fogok aludni. Ezért próbálok iszonyú jóba lenni a menyemmel. Ezért nem csak a fiam életét veszem magamra, hanem a menyem életét is egészen magamra veszem. Majd megszületnek az unokák. A boldogság kiteljesedik. Nagyon érdekes szavakat tudnak használni, azok a szülők és nagyszülők. Az öröm így átsuhan az arcukon és a gondok halmaza földereng előttük. Mielőtt elmentem volna, hallgattam a rádiót és a rádióban a következő statisztikát. Magyarországon végeztek egy kutatást a magyar anyák között. A magyar anyák 85%-a azt mondta, hogy számukra a család fontosabb, mint saját maguk. Elég kétértelmű statisztika. Egyfelől mondhatjuk azt, hogy ó a magyar anyák, de hogy ha eszembe jut, mondjuk egy-két média szereplő, aki azt mondja, „nekem a legfontosabb a gyerekem.” Amikor látjuk, hogy mit tesznek azok az emberek - akiknek legfontosabb a gyerekük - a saját gyerekükkel, akkor lesz némi fogalmunk arról, hogy mit jelenthet a 85% számára az, hogy fontosabb a család, mint én. Akkor lehet, hogy őket meg kellene tanítani arra, hogy legyenek már egy kicsit fontosak saját maguknak, és akkor nem fogják agyon terhelni a saját gyereküket. Ez, hogy nekem a gyerekem fontosabb, mint én, legalább hallgassuk két füllel. Egy együtt érző füllel, egy elismerő füllel meg egy kritikussal. Mert, hogy e mögött a mondat mögött mi minden lehet, ej haj. Hogy az a gyerek, aki azt tapasztalja, hogy az ő anyukájának, az ő élete fontosabb, mint a sajátja, ő mit fog gondolni a saját életéről?

5. Az ilyeneket jó embernek tartják, ez bizonyos státuszt és előnyöket jelent. A szülősített gyereket jó embernek szokták tartani, ami egyfajta státuszt és előnyöket biztosít számára. Ebben két veszély van. Az egyik, hogy beképzeltté válhatunk, a másik pedig, hogy azokért az előnyökért, amelyek ebből a szerepből fakadnak, lemondunk a gyógyulásról és a fejlődésről. Ez nagyon nagy baj. Az érzelmi munkához az is hozzájárul, hogy valaki nem tart bennünket már olyan jónak, mint ahogy az nekünk nagyon jó lenne. Hogy viseljük és elviseljük annak a terhét, hogy valaki már nem lát minket annyira áldozatkésznek, annyira szeretetteljesnek. Vagy esetleg azt mondják, hogy önzők vagyunk, vagy, hogy túlzottan a saját érdekeinket helyezzük előtérbe, ennek az érzelmi terhét, ha bírjuk viselni, akkor kezdünk gyógyulni.

6. Az ilyen ember el van vágva haragos, követelőző, érzelmes gyermeki lényétől. A szülőiesített felnőtt. El van vágva haragos, követelőző, érzelmes gyermeki lényétől. Mert már gyerekkorunkban is inkább felnőttek voltunk, ezért felnőttként még inkább nem engedjük meg magunknak, hogy gyerekek legyünk. Egy csoportban papok is voltak, kiosztottak szerepeket, és az egyik papnak trágár szavakat kellett használnia. Csúnya trágár szavakat, hogy kifejezze az egyik csoporttagnak a negatív indulatait, és ha láttátok volna azt a spontán, önfeledtséget, hát ez valami lenyűgöző volt.  Ahogy ebből a papból, miután megengedte magának egy csoportban – mert, hogy ő itt nem önmagát adja – hanem fölkérték egy szerepre, tehát ő most a főhősnek a haragja, és a főhős arra kérte őt, hogy mondja ki azt a mondatot, hogy „Dögölj meg te rohadék”. Ez a pap, aki ezt a mondatot legutoljára gyerekkorában mondta ki, egy kis teknősnek, aki nem ette meg az általa adott ételt, hogy milyen döbbenetes önfeledtséggel mondta ezt ki, mert kapott rá engedélyt. Szempillája meg sem rezzent. Ezt körülbelül háromszor kellett elismételni. Leült a körben, mint egy kielégült férfi. Milyen kevés is elég neki. Eszembe jutott egy asszony, olyan jókat tudnak mondani. Járt hozzám éveken keresztül és egyszer csak azt mondja, hogy „Hát Feri! Azt hiszem, hogy jól vagyok. Képzeld el, én azt hiszem, hogy jól vagyok.” Elgondolkodott, becsukta a szemét és azt mondta: „Te Feri! Én egy kielégült nő vagyok.” Ezt mondta. Ötven éves elmúlt. Ilyen is van. De meg is dolgozott érte.

(Tudjátok, kedves útitársaimat elkapta a bazár láz. Minél több templomot néztünk meg, annál nagyobbá válik a tünet, és amikor a 128. templomból kijövünk, akkor pedig akuttá válik, és körülbelül úgy jut kifejezésre, hogy ha még egy templomba be kell menni, és ha azonnal nem megyünk el egy bazárba… Ezért aztán a végtelen türelméről kevésbé ismert idegenvezetőnk engedélyt adott egy órás bazárra. Ez roppant jó dolog, csak én nem tudok vele mit kezdeni. Nem szoktam bazározni. Lenyűgözve néztem a hölgy útitársaimat, akik körülbelül 7 napon keresztül tudtak órákon keresztül arról beszélni, hogy milyen kendőt, hol érdemes venni a bazárban. Döbbenetes, számomra lenyűgöző, és azaz öröm, ahogy hozták a kendőket. Megbeszélték, miután becserkészték a bazárt, iszonyú jól alkudtak. Tudjátok, hát az alku, kedves Allah szemében is, mert, hogy fölment mikor Allah a mórija hegyéről fölpattant, hogy egy kicsit Mózessel, Illéssel meg a többiekkel beszélgessen, és megnézze, hogy milyen a mennyország, akkor kapott 50 parancsot. Allah nem adta olcsóbban, azt mondta 50. És erre.. Mózest mondtam? Mohamed. És erre Mohamed mit tett, lealkudta az 50-et 5-re. Tényleg így szól a hagyomány, ezért van az, hogy az iszlámnak 5 nagy követelménye van. Mekkai zarándoklat, jótékonyság, hitvallás, hogy egyetlen isten van Allah és Mohamed az ő prófétája, ötszöri imádság, délelőtt egy, délután 3, este egy, ja és a ramadán, a böjt, nappal, de nem este. Tudjátok azért csak ez az 5, mert lealkudta a próféta, ezért aztán kedves mindenki szemében az alku. Asszonyok alkudtak. Döbbenetes, hoztak 72 db kendőt, ennyi kendőt hova lehet hordani, mindegy vettek rengeteg kendőt, és ahogy mentünk a busszal a szálloda felé, kitalálták azt, hogy kirakják az összes megvásárolt cuccot és a szállodai szobában tartanak bazárt. Én tébláboltam, nézelődtem, aztán mégis én is bazároztam. Trikó feliratokat olvasgattam. Tudjátok, mennyire szeretem a trikó feliratokat, meg is osztok veletek néhányat a kedvenceim közül. Például: „don’t worry, be happy”, ennek a mintájára, a következő felirat: „Ne légy lehangolt, legyél zsidó”. Erre gondoltam, hogy veszek egyet, de…végül is ezt kihagytam. Mondok még kettőt. Másik trikó felirat: „Megköveztek Ramallahban, megköveztek Betlehemben és megköveztek az ortodox negyedben.” Majd az izraeli út után tudjátok, hogy miről szól. A harmadik, ez a kedvencem. Ismeritek a Guns’n roses nevű együttest biztos. A következő feliratot lehet olvasni, bár ezt inkább meg akartam volna venni: „Gun’s n moses”, mondanom sem kell, hogy arabok árulják ezt a trikót, és nagy engedményeket adnak rá. Én is bazároztam, de nem költöttem.)

Tehát ott tartottunk, hogy el van vágva haragos, követelőző, érzelmes, gyermeki lényétől. Pap trágár szerepben, ugye így jutottunk el ide. Egy szülő szerepbe került és abból ki nem gyógyult felnőtt, azt, amikor mások egyszerűen csak az érdekeiket kifejezik és képviselik, önzésnek, agresszivitásnak, kötekedésnek, kekeckedésnek, pattogásnak, felesleges mit tudom én minek tartják. Egy ilyen úton ezt hallatlanul jól lehet látni, hogy valaki kifejezi, hogy ő mit szeretne, és akik ilyen szerepben vannak, azok kezdenek csúnyán nézni rá, hogy ez mit csinál. Pedig ő lehet, hogy egyszerűen csak kifejezte, hogy neki mi a jó. Azt szabad mindenkinek.

7. Olyanok társaságára vágyik, akik elevenen megélik gyermeki lényüket. Ezért például az ilyen szerepbe helyezett felnőttek szerethetnek játszani, mert a játék engedélyt ad nekik, hogy ezt a meg nem élt gyermeki énjüket egy kicsit szabadjára engedjék. Azt a játékban szabad. Ezért aztán előszeretettel választanak olyan feleséget vagy férjet maguknak, aki nincs elzárva ettől a követelőző, haragos, érzelmes gyermeki énjétől. Mert a másikon keresztül engedélyt kapnak, és lehetőséget arra, hogy ezt az énjüket megéljék. Ez azonban ott szokott nehézzé válni, hogy miközben megnyernek egy olyan valakit - beleértve az engedélyt – hogy önfeledség, hogy játékosság, hogy spontaneitás, hogy kreativitás, ugye erről beszéltünk. Mit vesztenek? Azt, hogy egy ilyen házastárs általában ezzel egyenes arányban felelőtlenebb, mint ők. Ezt pedig utálják. Akkor megy ennek a kettőnek a soha össze nem rakásából fakadó, „ezt akarom, ebbe változz meg” és ez nem járja. Tehát ha kell nekem egy játékos férfi, akkor viseljem el, hogy laza. Hogy otthagyja a munkahelyét, mert nem érzi jól magát. Micsoda felelőtlenség. Ha kell nekem egy pasi, aki eredeti, jópofa, akkor egy olyan pasit is kaptam, aki néha megvonja a vállát, és azt mondja: „hát én ezt most nem csinálom”, ha meg kell neked egy felelősségteljes pasi, akkor ne várd tőle azt, hogy sziporkázó legyen. Vannak kivételek.

8. Felnőttként szívesen választ nem elég felelősségteljes, vagy segítségre szoruló partnert. Akkor töretlenül viheti tovább a saját történetét. Ki lehet belőle gyógyulni, ebből is. Nagyon szomorú, amikor egy nő vagy egy férfi a házastársával kapcsolatban sosem meri elengedni magát, és mindig beleviszi magát ebbe a szülő szerepbe, főleg ha ez a szülőszerep nem egy gondoskodó szülőszerep, hanem egy utasítgató, egy parancsolgató, egy követelőző, a gyermekének a szükségleteit kihasználó szülőszerep, ugyanis ő azt tanulta meg. Ezért szokott az a dinamika előállni, hogy mikor megismerkedem az ifjú hölggyel, akkor gondoskodó anyaként jelenik meg a fantáziámban. Már akkor sem teljesen az, de a szerelem nagy csodákra képes, és amikor elveszem őt feleségül, a gondoskodó anya megszűnik, illetve már csak a saját gyerekeink felé működik, énfelém pedig a követelőző, kategorikus, utasítgató szülő kerül a helyébe. Ez nagyon gyakran megtörténik, és a férfi nem érti, hogy ez hogy történt meg vele. Ugyanis az asszony már most meg tudja élni a gondoskodó szülői „akármijét” a gyerekei felé, amennyiben van valamennyi belőle. Én aztán már akkor nem kapok egy csöppet sem.

 Jár hozzám egy nagyon kedves pár. Tipikusan így álltak föl. A nőből lett egy követelőző, zsarnokoskodó anya, a férfiből pedig lett egy utasítgató, okoskodó apa, és ők próbálnak meg egymással házastársi kapcsolatban lenni. Nem könnyű. Mindenesetre elkezdtek fejlődni, elkezdtek gyógyulni. Egyszer csak, ahogy mélyült a kapcsolat, előhozták a szexualitás témáját. Azt mondják, ami hogyha egy ilyen követelőző, okoskodó apa, meg egy ilyen nem tudom milyen anya próbált szexuális kalandba keveredni egymással, el lehet képzelni, hogy ennek mekkora a százalékos esélye. Úgy évente egyszer kétszer véletlenül megtörténik. Nem csoda, tehát mondjuk a zsarnokoskodó apámmal én sem szívesen feküdnék le. Tehát nagyon ritka pillanatok kellenek ahhoz, hogy itt valami történhessen. Ha most egy szarkasztikus megjegyzést megengedtek. Keresztény nagycsaládokban néha 7 ilyen pillanatból születik 7 gyerek.

Nézzük ezt a helyzetet, hogy mi lehet ennek a háttere. Persze ez csak szexuális probléma, mint ahogy a 95%-ban nem az, hanem csak tünet. Akkor erre azt mondja az egyikük: „Hát igen, mert úgy szokott ez lenni, hogy szülő-gyerek kapcsolat áll fönn közöttünk” és az ugyanolyan rossz, mert van egy akaratos gyerek, vagy van egy alávetett gyerek, egy meghunyászkodó gyerek, meg van egy ilyen szülő….hát az sem túl jó, akkor végül is a mi szexuális kapcsolatunknak a biztosítéka az, hogy megengedjük mind a ketten magunknak és a másiknak azt, hogy gyerekek lehessünk. Ez egy nagyon nagy fölismerés, hogy akkor lesz köztük jó szexuális kapcsolat, ha maguknak és a másiknak is megengedik, hogy önfeledt gyerekek lehessenek. Akkor ehhez a következőt tettem hozzá: „Ó ez nagyon szép, de lehet, hogy ez nektek nagyon-nagyon nehéz lesz, azért mert mind a ketten szülő szerepbe kerültetek, mert szülőiesítésben részesültetek. Ajánlok egy másik fölállást, maradhattok szülő, gyerek szerepben is. Akkor erre nagyon rám néztek. Hogy-hogy? Nagyon egyszerű, például lehet egy önfeledt gyerek, aki kifejezi az igényeit és lehet egy gondoskodó szülő, aki pedig ezekre az igényekre válaszol. Akkor persze rögtön egy példával is illusztráltam. Azt találtam mondani, hogy például amikor a férfi azt mondja a nőnek: „Oda szeretnék bújni a kebleid közé” és a nő erre azt mondja: „Gyere” Erre mind a ketten olyan vörösek lettek. Látjátok, ez egyszerre tölt el engem egyfajta jókedvvel vagy örömmel, hogy valami tud gyógyulni, és egyszerre ott van egy ilyen nagy szomorúság bennem. Mondjuk 10 éve házas emberek, hogy most kezdenek bevezetődni valami ilyesmibe. Ezért nem érdemes nagyon megrekedni itt a szülőiesített felnőtt világában.

A csalódásról mondok egy történetet. A történet így szól: Két férfi találkozik egymással, az egyik azt mondja a másiknak: „Te, képzeld mi történt velem! Bementem egy ajtón, az volt kiírva, hogy nők, és csak egy budi volt.” Ez a szülőiesített gyerek felnőttkorának a mottója, tehát így éli az életét.

9. Hajlamos a domináns szerepre a házasságában. Ebből egyenesen következik az intimitás rovására természetesen, mert akkor ehhez a szerephez hatalom is jár. Akkor legalább azokat az előnyöket zsebelem be, ami ebből a domináns szerepből fakad, ha már az intimitásból fakadó örömöket nem zsebelhetem be.

10. Lehet kritikus a gondjaira bízott, kiszolgáltatott, gyöngébb személyekkel szemben. Sok esetben ez egy projekció. Az illető számára nem tudatos, hogy ő milyen helyzetben is van, hogy ő maga is egy kiszolgáltatott gyerek, aki még nem gyógyult meg és a szülei kizsákmányolásának bizonyos szempontból az áldozata, de mindenesetre kárvallottja, ez nem tudatos számára és ezért másokban utálja azt a helyzetet, amit magában kellene utálnia. A helyzetet, nem magát kellene utálnia, csak végre egy nagyon határozott nemet mondani arra, hogy egy ilyen áldozat szerepben tévelyegve éljem az életem. Ezért, amikor megorrolja, hogy egy más valaki van ilyen szerepben, akkor azt illeti megvetéssel, nem a helyzetet akarja gyógyítani. Ez a gőgös segítőnek az esete. Annál gusztustalanabb nincs is, mikor úgy segítenek nekünk, hogy közben a fölényt éreztetik. Valamit kapunk és valamit elvesznek tőlünk.

11. Talpraesett, de legalább is segítőkész, aki sokat tesz másokért, a világért, ugye szeretjük ezt fölpumpálni. Többet, mint amennyit ő kap, vagy amennyiből ő részesedik, ebből a világból. Ez is nagyon tipikus. Az ilyen emberek szép életpályát futhatnak be, rengeteg dolgot adhatnak, és sokkal kevesebbet vesznek el. Ha ez egy tudatos döntés következménye, akkor hurrá, akkor tök jó, akkor van itt egy önzetlen valaki, aki megdolgozta saját életét. De ha nem így van…

Ez volt a 11 pont, hogy hogyan írhatnánk le egy szülőiesített felnőttet. Nekilátunk a megoldásoknak. Azok a megoldások, amelyeket most mondani fogok, a kapcsolatainknak, és elsősorban a családi kapcsolatrendszernek egy nagyon sajátos szintjéről valók. Mégpedig az etikai dimenzióból. Az igazságosság dimenziójából. Böszörményi Nagy Iván szerint négy dimenzió van, mind a négy dimenzióból előhozhatnánk, hogy mi segít egy olyan valakinek, aki szülőiesített felnőttként él. De én most az első három dimenziót ki akarom hagyni, ezekről általában sokat szoktunk beszélni, amikor az érzelmi intelligenciáról beszélünk, a kapcsolatokról, az interakciókról, a kommunikációról és egyebekről. Most ezt a három szintet kihagyom, és azt a szintet szeretném hozni, amivel a legkevésbé szoktunk foglalkozni, és, ami engem egyébként a legjobban izgat, ez pedig az igazságosság kérdése. Mert beláttam tapasztalataim alapján, hogy kommunikálhatunk zseniálisan, eljuthatunk komoly érzelmi intelligenciára, ameddig azt igazságosság kérdésével a kapcsolatainkban nem vergődtünk zöldágra, egyszerűen nem tudunk boldogok lenni. Nem működik a család. Hiába, iszonyatos energiákat fektethetsz bele a többi szintbe, ha ezt kihagyod, nem működik. Ezért akarok erről beszélni, meg azért, mert ez hiánycikk, ez a dimenzió, erről nem szoktak beszélni.

1.       Családi örökségünk figyelembe vétele és feldolgozása. Ha tehát, boldog felnőtt akarok lenni, normális társkapcsolat, nem akarom a gyerekeimet agyonterhelni a saját negatív örökségemmel, ha ezt akarom, erre szólnak a megoldások. Böszörményi Nagy Iván 25 milliószor leírja ezt, hogy ha nem vesszük számításba, nem tudatosítjuk magunkkal a családi örökségeinket, az abból fakadó felelősségünket, azt nem dolgozzuk föl, akkor ráterheljük a horizontális és vertikális kapcsolatainkra mindazt a hiányt, amiben mi részesedtünk. A családi örökségeket három generáció minimális figyelembe vételével kell elvégezni, ami azt jelenti – tudom ezt már többször mondtam, de itt egy új dolgot szeretnék nagyon hangsúlyozni – ez pedig az, hogy Böszörményi Nagy Iván megkülönböztet két dolgot, nagyon izgalmas. A megbocsájtást a fölmentéssel. Ezt a kettőt nem keveri össze és azt mondja, hogy a kettő között van különbség, a megbocsájtás nem egyenlő a fölmentéssel. A megbocsájtásban az ember a jogos haragját és a jogos haragjából fakadó tetteit korlátozza. Azzal valamit kezd, nagyon egyszerűen mondtam valamit, de mi a kulcsszó, többek között, hogy jogos harag, és az igazságosság helyreállhatna úgy, ha én visszaadnám. A megbocsájtás pedig azt jelenti, hogy lemondok az igazságosság olyan helyreállításáról, amely a bosszúból fakad. Ezért valami jogos dologról mondok le. Hogy ezt hogyan csinálom, erről szeretnék legalább egy hónapot beszélni. De a megbocsájtás nem egyenlő azzal, amikor a szüleimet fölmentem és eddig mindig arról beszéltünk, hogy a megbocsájtás milyen fontos és a fölmentés nem elég. Azonban itt a fölmentésnek egy nagyon sajátos tartalmára érdemes rácsodálkozni, ez pedig az, hogy nyomorult felnőtt vagyok, rájövök arra, hogy azért vagyok nyomorult felnőtt, mert nyomorult gyerek voltam. Amikor rájövök, hogy a kettő között összefüggés van, akkor rájövök, hogy a nyomorult gyermekségemnek valamiképpen, az én nyomorult szüleim a forrásai, és a családi örökség földolgozása azt jelenti, hogy elkezdek azon dolgozni, hogy belássam, a saját szüleim miért tették azt velem, amit tettek, és csak akkor értem meg, hogy a szüleim miért használtak engem ki, ha megértem, hogy a szüleimet az ő szüleik hogyan használták ki. E nélkül nem jön létre az igazságosság. Amikor valaki ebbe energiát fektet, - én 17 évesen kezdtem és még sehol sem vagyok – bátorításotokra mondom. Böszörményi Nagy Iván nem szokott ilyen „izéket” mondani, de azt mondta: „a legkisebb energia befektetés ezen a téren sokszorosan térül meg” – ez így van, sokszorosan látjuk hasznát. Mit jelent a fölmentés? Azt jelenti, hogy amikor kezdem látni, hogy a szüleim miért szülőiesítettek engem, a saját hiányaik betöltésére, mikor ezt kezdem megérteni, és egyszer csak tudok együtt érezni a saját szüleimmel, ebben a pillanatban egy új kontextusba helyeztem a saját élettörténetemet. Egy új összefüggésben van már, és ebből az új összefüggésből a szüleim már nem bűnösök. Mondhatnám így is, hogy egy lépést tegyek csak, egyszerre áldozatok és egyszerre bűnösök. De akkor képes vagyok a szüleimet, hogy látni, úgy, hogy a saját szüleiktől nem megfelelő gondoskodásban részesültek, ezért ők mínuszban voltak, amikor én születtem. Ezt továbbadták, most vannak nullán. Amikor belátom azt, hogy a szüleim miért tették azt, amit tettek, akkor az új összefüggésből adódik, hogy őket föl tudom menteni. A fölmentés itt azt jelenti, hogy – és ezért itt nem a megbocsájtásra van csak szükség – hanem a fölmentésre is, mert akkor nem azt mondom, hogy még mindig jogos lenne a haragom, de hajlandó vagyok megbocsájtani, akkor nem helyeztem új összefüggésbe a saját élettörténetemet. Hogy te ezt meg tudtad tenni, ez annak a tünete – ezt én csoportokban, önismereti csoportokban, terápiás hatású csoportokban, hihetetlenül pontosan látom – hogy mondjuk, történik egy játék a saját apámmal. Mondjuk egy nő játszik a saját apjával való földolgozatlan viszonyáról. Ott dühöng, csapkod, és amikor vége van ennek a helyzetnek és leül, akkor egyszer csak elkezd arról beszélni a reflexióban, hogy úgy értettem meg most az apámat, ahogy soha eddigi életemben. Soha. Amikor az apámat és az anyámat kezdem úgy megérteni, mint ahogy eddig még soha, ebben a pillanatban egy új összefüggésbe kerülök én, és a fölmentés megtörténik. Így tudjátok magatokat ellenőrizni, mert ez a fölmentés az új összefüggésből fakad, nem pedig a megbocsájtás helyett történik. Érthető, hogy milyen döntő különbség van a kettő között? Valaminek a következménye a fölmentés.

Emlékeztek arra, mikor beszéltünk arról, hogy különböző szülői tiltásokat és parancsokat kaphatunk. Ha nagyon pici korban rengeteg tiltást kaptunk gyerekként arra, hogy ne érezz, ne fejezd ki az igényeidet, a vágyaidat, ne létezz, ne gondolkozz, és főleg a ne érezz. Akkor felnőttként, hogy ha „ne érezzben” a legfontosabb tilalom főleg az volt, hogy a szüleidre nem haragudhatsz, egy ilyen felnőtt kisebb nagyobb mértékben fog tudni csak a saját szüleire haragudni. Ugye mert még mindig a szüleivel azonosul, saját magával pedig nem. Most ha ez történik, akkor elképzelhető az, hogy ha téged nagyon-nagyon ilyen helyzetbe helyeztek, te sohasem fogsz tudni engedélyt adni magadnak arra, hogy igazán merj haragudni a szüleidre. Soha. Azonban minden kis lépés, amit ezen az úton teszel, hogy legalább ki tudod fejezni utólag a szükségleteidet, hogy mondjuk egy imádságban el tudod mondani azt, hogy édesanyám nekem arra lett volna szükségem, hogy…Lehet, hogy nem bírsz rá haragudni, nem baj! Akkor csak fejezd ki felnőttként, hogy mire lett volna szükséged. Ne fejezd ki haraggal, csak mond ki! A zsákutca ott szokott lenni, hogy ha vagy nem fejezzük ki azt, hogy gyerekként mire lett volna szükségünk, vagy ha nem volt nagyon nagy a tiltás, akkor haragunkat nem fejezzük ki. Annál mélyebben fog az illető gyógyulni, minél erőteljesebben tudja haragját kifejezni. Tehát ha te megengedheted magadnak azt, hogy dühöngj és haragudj a szüleiddel szemben, esetleg a négy fal között otthon, akkor neked nagyon nagy esélyed van arra, hogy nagyon jóba leszel a szüleiddel 3 év múlva. Ezért ezen az úton az jelenti a nagyon nagy segítséget, ha addig a határig ki tudom fejezni a haragom és az indulataim, a sebzettségem, amilyen határig egyáltalán a számomra lehetséges, és ez nem mindenkinél ugyanott van. Nem mindenkinél. Kinek hol a határ ez az ő előtörténetéből adódik.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika