A szülősített létből kivezető út 1.

2006.03.28.

Megosztom
Elküldöm

Bevezető

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Éppen belekezdtünk valami nagyon szívderítőbe vagyis arról beszélünk, hogy hamár – egyfelől nézhetjük így a kérdést – sikerült hiánymotivált szülőket kifognunk, márpedig sikerült. Ez biztos. Többé kevésbe. És ezt a hiánymotiváltságukat ügyesen és tudattalanul továbbörökítették nekünk. Mégpedig azzal, hogy a saját hiányaik betöltésére bennünket használtak föl. Nem rossz szándékból, hanem a hiányaik okán. Illetve, hogy ha ennek a rendszernek egy nagyon fontos eleméhez is van szerencsénk vagyis ahhoz, hogy a szüleink hiánymotiváltságukból adódóan szülősítettek bennünket. Mert annál indokoltabb helyzetet nehéz is teremteni egy szülő részéről a gyereke felé annak okolására, hogy miért használom ki, adott esetben zsákmányolom ki a saját gyerekemet – mindezt persze tudattalanul és nem rossz szándékkal a saját hiányaim betöltésére – hogyha őt szülősítem. Ugyanis, hogyha a gyerekemet szülősítem, akkor már minden okom megvan rá, hogy ő tőle várjak olyasmit, amit a saját szüleimtől nem kaptam meg. Ezért ez roppant logikus és nagyon kifizetődő a szülök számára. Annál kevésbé nekünk. S miután elmondtam a szülősített gyerek felnőttkori jellemzőit, belekezdtem abba, hogy akkor mit lehetne tenni, azért, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat ez a sok leírás. Az első pontig jutottam el. A múlt héten továbbírtam. Mindjárt mondok nektek valami derűset: 23 dolgot is tehetünk. Ez szerintem jó hír! Ez azt jelenti, hogy ha egy kicsit még dolgozok vele s a mai alkalommal nem fejezem be, akkor havonta minden alkalomra valami külön dolgot csinálhatunk. Ez tök jó! Na. Ott tartottunk az 1. pontnál: családi örökség figyelembe vétele és földolgozása. Tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de mégegyszer hadd mondjam. S itt volt Böszörményi Nagy Ivánnak egy kulcs fogalma, ez pedig a fölmentés, vagyis ez azt jelenti, hogy ameddig a saját hiányaim, keserveim, sebeim, nyomoraim, akármim földolgozására úgy vállalkozom, hogy állandóan csak szembesítem a saját élettörténetemet, hiányaimat, fájdalmaimat szüleimmel és az altaluk okozott – mondjuk így – kárral, addig ebből a helyzetből nehezen tudok kijutni. De ha minél jobban megértem azt, hogy a saját szüleim miért tették velem azt, amit tettek, márpedig ennek a kulcsa, ha megnézem, hogy a saját szüleimnek a szülei vagyis az én nagyszüleim mit és hogyan rontottak el a szüleim nevelésében. Ezért olyan hallatlanul fontos a 3 generáció. Én ezt tizenötször aláhúzom. Különben nem jön létre egy olyan összefüggés, egy olyan rendszer, amelyben egyrészt a saját életünket meg tudnánk valóban árnyaltan, realitásokhoz megfelelően megérteni, másrészt pedig, s itt van ennek a helyzetnek egy gyönyörű szép…. Milyen meleg van …. Meg fogok dögleni. Flanel ing! Feri! Szóval… (hallgató felé – a szerk.) Időjárás jelentést meghallgatod? Meleg várható a következő 1 órában… 37-38 fok. Szél nélkül… Teljesen elakadtam. Ez a meleg az agyamra ment.

Szóval az összefüggés, hogy van itt egy nagyon szép dolog, amit szeretnék hangsúlyozni és erre hozok egy történetet. Képzeljétek el, hát ennek egy ilyen nagyon szelídített, finomított változatát én már gimnazistáknak is szoktam mondani. Csak ilyen nagyon finoman, ilyen szőr mentén. Csak hát hogy neveljük a következő generációt. És akkor eltelt egy nap úgy, hogy hát ezekkel a dolgokkal ilyen nagyon finoman foglalkoztunk. Csak egyáltalán ők témává tehették azt, ők serdülőként, 17-18 évesként, hogy hogy vagyok az apukámmal meg az anyukámmal. És a nap végén volt egy záró kör. Mindenki elmondhatta azt, hogy mit visz haza innen. Volt, aki a tollamat vitte, volt, aki egy-két almás pitét még a konyhából. De voltak olyan jótét lelkek is, egy 17 éves lány. 17 évesen hihetetlen fölismerésekre lehet jutni, tehát érdemes már akkor próbálkozni. Ti persze erről lekéstetek, de nem baj… Azt mondja ez a 17 éves lány: végül is én a mai nap rájöttem arra, hogy hogyan tudnám megoldani a szüleimmel való különböző nézeteltéréseimet. S egyszer csak elgondolkozott, s várt 10 másodpercet és azt mondta, dehogyis! – hiszen már nem is kell megoldani!... Értitek ezt? Na, ez az illető valamit nagyon megértett. Ugyanis ebbe a tágabb összefüggésbe tudta helyezni a szülei és az ő kapcsolatát és egyszer csak valami, ami eddig úgy terhelte őt, hogy itt egy igazságtalanság, szemétség, stb., egy egyoldalú valami, az egy tágabb összefüggésben már másként jelentkezett. És ezért mondta Böszörményi Nagy Iván, hogy vannak dolgok, amiket meg kell bocsátanunk a szüleinknek. És vannak olyan dolgok, amelyekben fölmentjük a szüleinket. A fölmentés nem a megbocsátás helyett történik, miközben megbocsátásra lenne szükség. Hanem egy árnyaltabb összefüggésből adódóan egyszer csak nem tudjuk a szüleinket olyan kizárólagosan gazembernek és vámpírnak látni. És ha többé nem vámpír, akkor ebben a pillanatban nekem sokkal kevesebb sérelmem van. De jó ez! Tehát e miatt egy csomó mindent föl se kell dolgozni. Na ez tetszik nektek? Nem kell földolgozni! Nem kell vele szenvedni. Nem kell megbocsátani. Csak egy tágabb összefüggésbe rajzolni a saját élettörténetünket.

2. Szüleinktől kapott értékek tudatos átvételével és továbbadásával jogosultságokhoz jutunk

Nagyon nagy jót teszünk magunknak akkor, ha a szüleinktől, nagyszüleinktől kapott értékeket tudatosan átvesszük, azokat növeljük és továbbadjuk. Ugyanis azokkal jogosultságokat szerzünk. (08:08) Jogot az élethez. Valamit az örökségből megőriztünk, fejlesztettünk, továbbadtunk. Ez plusz jogokat ad nekünk az életünkhöz. Ehhez tartozik egy mondat, meg még több is, de nem akarom már hosszabban mondani. Ez azt jelenti, hogy a felelősségünk elsősorban arra vonatkozik, hogy a szüleinktől örökölt javakat továbbadjuk. Nem pedig arra, hogy a szüleinknek visszaadjuk. Ezt nagyon fontosnak tartom és ezt már tudom, hogy sokadszor mondom. A szüleink azért mert a szüleink és azért mert többé-kevésbé gondoskodtak rólunk nyertek jogosultságokat arra, hogy amikor ők idősek, akkor mi gondoskodjunk róluk. Valamilyen formában. Ha ezt megtesszük, nagyon jól járunk. Mi. De ezt nem egyenlő azzal, hogy a szüleimtől kaptam „x” mennyiségű gondoskodást és ezt nekem, hogy az igazságosság megtörténjen – vissza kell adnom a szüleimnek. Ez egy nagyon nagyon torz rendszer. Ugye érthető a különbség, hiszen már meg vagyunk dolgozva ezen a téren. Ha nekem azokat vissza kell adni, akkor én valami súlyos sorscsapás alatt nyögök. Ha azonban szabadon felismerhetem a szüleim hozzájárulását az én életemhez és akkor el tudom ismerni a szüleim ezáltal szerzett jogosultságait, amelyeket én idős korukban gondoskodás formájában tettekké váltok, akkor ez egy jó rendszer. És amikor én az idős szüleimről gondoskodom, nem azért mert kötelességem, hanem mert elismertem az életemhez való hozzájárulásukat plusz jogosultságokat nyerek. És amikor a szüleim meghalnak, akkor kimondhatom azt, hogy „Na Uram! Ezt én most megcsináltam! Na mit szólsz hozzám?! Ez szép volt!” – Látjátok, hogy egészen más egyensúly jön ki a 2 dologból. Amikor a szüleim meghalnak és én próbáltam ilyen lehetetlen módon visszaadni azt, amit ők adtak, - úgyse tudom soha visszaadni! – Akkor nem hogy egy egyensúly nem jön létre, hanem esetleg még van egy számlám. Te jó ég, s akkor egy életen keresztül akkor egy ilyen neurotikus bűntudat alatt nyögök. És minden évben még 20 dolgot fölismerek, amit nem háláltam meg az anyámnak meg az apámnak. Kinek van kedve így élni? Akkor van egy olyan számlám, amit a szüleim még haláluk után is minden nap benyújtanak nekem. Ha nekem vissza kell adnom a szüleimnek azt, amit tőlük kaptam. Talán ezt sikerült elmondanom. Ne hagyjátok magatokat! Gondoskodjatok a szüleitekről, de nem mindegy, hogy milyen alapon és milyen rendszerből adódóan.

Na, itt van aztán egy nehéz feladat. De ez egy jó feladat! Ugyanis, az örökségeink között lesznek olyan örökségek, amelyeket nem szolgáltunk meg. (13:02) Lehetetlen, hogy ne legyenek olyan örökségeink vagy házasulással ne szerezzünk olyan javakat – ezek nem csak anyagi természetű javak, amelyeket nem szolgáltunk meg. Nem egy olyan esetet vagy történetet tudnék elmondani nektek, amikor valaki, aki abban a modellben nőtt föl, hogy a kapott javakat vissza kell adni, nem pedig előrefelé, a következő generációnak továbbadni, hogy azokkal a meg nem szolgált jó örökségekkel, amiket kapott, nem tudott mit kezdeni. Emlékszem egy évvel ezelőtt jött hozzám valaki és azt mondta, hogy hát ő nagyon fél. Azt mondta, azért félek nagyon, mert néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy kisbabát várok. És amióta kisbabát várok, azóta elkezdtem szorongani. Elkezdtünk nyomozni azután, hogy miből fakad a szorongás. És sose találnátok ki. Én meg nem mondom el. Ez az igazi krimi! A megfejtetlen bűntény! – Azért poénkodok, mert egyetlen poént sem írtam a mai napra. Nem jutott eszembe egy se. Ezért annyira zavarban vagyok, hogy akkor ezt hogy fogjuk kibírni, hogy próbálok ilyen poénokat találni…

Próbáltuk tehát feltárni, hogy mi lehet ez? Azt gondolom ezer dolog eszünkbe jutna, hogy fél a szüléstől, mit tudom én. És nem erről volt szó. Hanem arról, hogy ez a lány szegény körülmények között nőtt föl. A férje pedig jómódú családból származott. És a házasságkötés után egy gyönyörű XVII. Kerületi házba költözhetett be. Nem is csak ház. Kétszintes palota. És az történt, hogy elkezdett benne egy bűntudat tudatosulni. A bűntudat arra vonatkozott, hogy mindenféle érdem nélkül beköltözhettem egy olyan kétszintes házba, amiért nem dolgoztam meg. Ez jogtalan. Igazságtalan. Egy hívő valakiről van szó, jól kimunkált igazságérzettel. És a következőképpen állt benne össze a rendszer. Ez teljesen esetleges, hogy benne így állt össze, de így is összeállhat. Egyszer csak az a félelme jelent meg, hogy talán a gyerekén majd a sors, az Isten elégtételt vesz azokért a javakért, amelyekért ő nem szolgált meg. És a szorongása a kisbaba foganása után erre vonatkozott. Emlékeztek, amikor arról beszéltünk, hogy 3 sorscsapás sújtja az emberiséget:

  • Az ösztönös lelkiismeret,
  • Az ösztönös szerelmi élet meg
  • Az ösztönös istenkapcsolat.

Itt egy ösztönös lelkiismeret és egy ösztönös istenkapcsolat kombinációjáról van szó. (18:00) Ugyanis – és elnézést kérek azoktól, akik vasárnap a Köviben voltak Szentmisén – ott nagyon hangsúlyoztam, hogy az ember voltunkhoz tartozik az, hogy van bennünk egy ösztönös igazságérzet, egy ösztönös erkölcsi érzék és egy ösztönös normatisztelet és -követés. Ez minden emberre jellemző. De ha ezek nem elég tudatosak és egy ilyen rendszeren belül kezdenek el működni és hatni bennünk, mint egy parentifikált felnőttként átélt rendszer, akkor ezek tönkre tudnak bennünket tenni. Totálisan ki tudnak bennünket csinálni. Azért, mert ez az igazságérzet erkölcsi érzet úgy működik bennünk, hogy ösztönösen. Nem tudjuk kikapcsolni. Egy lehetőségünk van s ezzel lehetett segíteni ennek az anyukának, hogy föl kellett dolgoznia azt a tényt, hogy úgy jutott bizonyos javak birtokába, hogy azt nem szolgálta meg és el kellett kezdeni az istenkapcsolatán is dolgozni, mert egyszer csak ez a tény föltárta azt, hogy az istenkapcsolatának van egy tudatos része („Isten szeret, meg kedves, meg ingyen adja az ajándékait…”) és alatta volt egy tudattalan réteg , hogy Isten olyan kőkemény igazságtalan bíró, hogy ihaj-csuhaj. És tudjátok itt van egy másik csapda. Egy nem látható csapda rejlik még ebben a helyzetben. Ez pedig az, hogy az illető az üdvösségre hajt. Ez még önmagában nem csapda, de mondom, hogy hogy tud összeállni ez a rendszer, ha ösztönös. Ha én szeretnék a halálom után üdvözülni, akkor gondolhatom azt, hogy ha van bennem ez az ösztönös, föl nem tárt Istennel való kapcsolat, ahol az Isten igazságos, már-már igazságtalan bíró, az üdvösséget úgy tudom elérni – nem csak azzal érhetem el, hogy „jó vagyok” meg nem tudom micsoda, hanem azzal is, hogy a meg nem szolgált javakért itt a földön valamiképpen vezeklek. Ez is egy módja az igazságosság helyreállításának. Nagyon sok ember azért olyan önsors-rontó, mert egy nem tudatos igazságérzet rángatja őt ide-oda s az azt mondja neki: „megéri neked itt a földön bűnhődni, mert akkor itt a földön, amíg meghalsz létrejön ez a valamiféle igazságosság – ami persze csak a te fejedben van – és akkor majd az üdvösséget elnyerheted”. Tehát itt egy nagyon árnyalt, finom rendszer tud működni bennünk – és működik is. És hogy ha a szüleink szülőisítettek bennünket. Ezzel olyan felelősséget adtak nekünk, amellyel őt kellene szolgálnunk és ebből adódik egy olyan rendszer, amelyben az merülhet fel mibennünk, hogy az igazságosság úgy érvényesíthető, hogy visszaadjuk azt, amit a szüleinktől kaptunk. És, hogy olyan felelősség van a szüleink haláláig rajtunk, amit persze sohasem tudunk kellő mértékben megélni. Soha. Ezeket a gondolataimat nem tudom egyszerűbben mondani. Éppen azért, mert egy összefüggésben gondolkodunk muszáj, hogy ez ilyen bonyolultnak tűnjön vagy ilyen pszichologizálásnak. Én azt elismerem, ha valakinek ez már ilyen nem tudom én miként hat, ha ez már az „okoskodás okoskodása”. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Viszont én nem akarok visszamenni egy primitív rendszerbe. (22:33)

A saját életutamról hadd mondjak valamit. Amire rájöttem, miközben ezen gondolkodtam. Ugyanis amikor elkezdtem föltárni az örökségeimet (17 évesen kezdtem el), akkor 18 éves koromra olyan mélypontra zuhantam, hogy arra döbbentem rá, hogy 18 évesen – érthető módon – teljesen kiszolgáltatottja vagyok a szüleim és a nagyszüleim földolgozatlan életének és közben pedig képtelen vagyok ezektől megszabadulni és minden réme fenyegetően hatott rám az örökségeimnek és arra gondoltam, hogy én ezt nem tudom nem továbbadni. Hogy 18 évesen nem tudok azzal a felelősséggel mit kezdeni, hogy ne adjam tovább a szüleimtől örökölt rossz örökségeket. És ez nagyon sajátos módon engem abba az irányba lendített (az egyik), hogy ne házasodjak meg. Arra gondoltam, a legjobb módszere annak, hogy negatív örökségeket ne adjunk át, hogyha nem lesz gyerekem. A másik pedig, hogy közben az emberi természet kikerülhetetlenül, kicselezhetetlenül működik. Ez mit jelent? Azt, hogy közben pedig valamiféle örökségünk mindnyájunknak van és akarunk vele valamit kezdeni. Nem tudunk örökségek nélkül lenni. Hát akkor nem tudjuk megmondani, hogy kik vagyunk. Az életképtelenséget jelent. Ezért, magamra vettem az egyház örökségét. És elkezdtem ebben az örökségben létezni. Ez sokkal könnyebb tésztának tűnt, mint a saját családi örökségemnek a földolgozása. Ez ideig-óráig elég jól is működött. Akkor fogtam padlót, amikor egy nagyon jó közösségből kikerülve rádöbbentem arra, hogy a Magyar Katolikus Egyháznak van más arca is, mint az az arca, amit én abban a közösségben tapasztaltam meg, amiben kedvem lett kereszténynek lenni. És amikor fölszenteltek pappá, az első évben hihetetlen sokat szenvedtem amiatt, hogy rádöbbentem, hogy én egy olyan örökséget is választottam, amit én sosem akartam választani. Hogy én valójában úgy lettem pap, hogy az egyházunknak azt a hihetetlen terhelt örökségét úgy gondoltam, hogy nem kell magamra venni. Hogy én kezdhetem a papságot – nem tudom hányban szenteltek… azt hiszem 1996-ban. Sőt ezt biztosan tudom. Mégiscsak..! az igazi papok még a napját is tudják. De én nem vagyok egy igazi pap. Hanem csak ilyen flanelinges… Szóval egy évig az egyik döbbenetből a másik csalódásba estem. Azt éltem meg, hogy én erre nem vállalkoztam. Hogy nekem eszem ágába sem volt az egyházamnak a kismillió terhes örökségét magamra venni. Hogy ez igazságtalanság. Ez nagyon nagy nyomasztó teherként nehezedett rám és aztán rádöbbentem. Most néhány héttel ezelőtt, hogy nahát! Az élet ugyan úgy működik itt is meg minden más helyzetben, hogy amit az ember megpróbál elkerülni azt megkapja csőstűl. Most azt gondolom, hogyha a családi örökségemmel bírtam volna mit kezdeni, lehet hogy egy kicsit olcsóbban úszom meg. Mert most ugye ott tartok, hogy egyszerre az egyházi örökséggel is – már papként, ami egy nagyobb felelősséget jelent – meg a családi örökségemmel is szembe kellett néznem és valamit kezdeni vele. Persze nem tartom ezt most már olyan nagyon nagy veszteségnek. Talán azért, mert azóta eltelt mondjuk 22 év és egy kicsit erősebb lettem. A pap az hivatalnok. A pap klasszikusan az a valaki az egyházban, aki az örökséget őrzi és továbbadja. Ezért – hogy is mondjam – a létért folytatott kűzdelem az, amit itt hallotok tőlem. Ugyanis ha nem dolgozom föl az egyházamnak ezt a negatív örökségét, akkor ezt úgy élem meg, hogy képtelen vagyok papnak lenni. Muszáj evvel az örökséggel valamit kezdenem. (27:56) És akkor van egy újabb lehetőségünk arra, hogy pozitív jogosultságokat és erőket szerezzünk. Ez pedig abból fakad, hogy ha az örökségeinket jótéteménnyé alakítjuk a következő nemzedék számára. Ez tök jó dolog, hogy átforgatjuk magunkon ezeket az örökségeket, a negatívokat is és valamiképpen ajándék formájában adjuk. De nem úgy, hogy a lócitromot becsomagoljuk szépen, hanem hogy az tényleg ajándék lehessen. (28:40)

3. Jogosultságainkból fakadó szükségleteink kielégítetlensége elgyászolásának szükségessége

Szükség van a jogosultságainkból fakadó szükségleteink kielégítetlenségének elgyászolására. Ez alatt azt értem – jogászok megértették! – hogy azt, amit nem kaptunk meg gyerekkorban, pedig meg kellett volna kapni, de már sose kapjuk meg – azt sirassuk el. Ez alatt ezt értem. Emlékeztek, ezt nagyon mondtam, hogy amit nem kaptunk meg ez idáig, azt a hiányt már sosem lehet betölteni. Soha. Ezért hatalmas emberi tett, amikor van bátorságunk szembenézni a magzati kortól jövő hiányainkkal, elismerni, hogy ezeket már nem fogjuk sohasem bepótolni, mert bepótolhatatlanok. Ugyanis a múltban vannak és nem tudunk oda visszamenni és ezt elsiratjuk. Nagyon nagy bátorság kell hozzá és mindenkinek nagyon ajánlom. Nagyon. Olyan terhek tudnak lekerülni rólunk, plusz a házastársunkról plusz a gyerekeinkről, az unokáinkról nem is beszélve. Ha ez most akármilyen hülyén is hangzik, mondjuk itt az átlag életkor lehet 30 év. De ha nem gyászoljátok el azokat a hiányokat, amiket már sosem tudtok bepótolni, a még gondolatban sem meglévő unokáitokat is megterhelitek vele. Ez hangozhat nagyon szigorúan, szomorúan vagy akárhogy – ez így van.

Hadd mondjak egy példát. A nagymamáknak a görcsös igyekezete, hogy ahelyett, hogy legalább idős korban szembe néznének a saját életútjukkal, amikor még az evolúció is segít ebben. Ugyanis az idős ember az idős korából adódóan valamiképpen kezd nyitni az Isten felé és kezdi az életének az örökségeit számba venni. Nem kell őt erre rávenni. Az emberi természet működik így. Ez egy tök jó egyensúly. Kezd izgatni, hogy mi van mögöttem és közben nyílik az út előttem. Ha én egy nagymamaként vagy nagypapaként ahelyett, hogy legalább most szembe néznék azzal, hogy milyen örökségeket kaptam és azt most már 2 generációra vonatkozóan azt hogyan adtam vagy nem adtam vagy nem adtam jól tovább – ha ehelyett a gyerekeiket rugdossák, hogy az unokákat végre kereszteljék meg ez nagyon szomorú. Mert ennek a jelenségnek van egy ilyen olvasata, hogy ahelyett, hogy beismernék, hogy a saját életükben mit, hogyan nem tudtak jól keresztény emberként megoldani, ezt leverni az unokáikon úgy, hogy közben rugdossák a saját gyerekeiket számomra szomorú és elkeserítő. Ezért el szoktam ismerni a nagymamák jogosultságát, hogy szeretnének örülni az unokáik keresztelésén. De nem szoktam elismerni azt, hogy erőszakosak lehetnek a saját gyerekeikkel annak rovására, hogy a saját bűneikkel, mulasztásaikkal szembe néznének. Ezt sose ismerem el és látom azt, hogy a nagymamák hogyan prüszkölnek. (33:05)

Ide tartozik az is, hogy megsiratom azt, amit már sosem fogok megkapni. Őriztek ti olyat magatokban? Tudjátok én legalább 6 éven keresztül vágytam egy lábbal hajthatós kis autóra. Aki abban a generációban van, mint én, az tudja, hogy amikor mi gyerekek voltunk az elérhető álom egy tömör kerekű roller volt. Zöld színű, magyar gyártmányú. Teljesen, szinte alkalmatlan a közlekedésre. Jobban jártunk, ha futottunk és vittük magunkkal a rollert. Ez volt számunkra az elérhető örömforrás ilyen gyermekkori közlekedési eszközben. Nem elemes távirányítós autók, meg ilyenek! Éppen 2 nappal ezelőtt voltam egy kedves ismerősömnél komoly egyházközségi megbeszélést kellett tartani. A gyerekek iskolában voltak, mi pedig az autóval játszottunk a szobában – ¾ órán keresztül. Nagyon jó volt. Emlékszem, hogy volt egy rohadék osztálytársam. Annak az apja egy olyan autót vett neki… tudjátok ilyen egyszemélyes – bele lehetett ülni és így lehetett hajtani. Van még ilyen? Én az egész általános iskolát ebben a vágyban szenvedtem végig, hogy az én apám nem vesz nekem ilyen autót! Tudjátok a Városmajorban mikor ez a gyerek „kikocsikázott” és csak a legjobb haverjainak, bizonyos ellenszolgáltatásért engedte meg, hogy egy kört menjenek. Sorba álltunk, hogy beülhessünk. Már akinek egyáltalán esélye volt, hogy a sorba kerüljön. – Na most csak egy hülye példát akartam mondani, hogy egészen nevetségesnek tűnő dolgokat is el kéne gyászolnunk: hogy mi az, amit nem kaptunk meg. Tök mindegy, hogy most felnőttként az eszünkkel most azt mondjuk, hogy „Jaj, hát…!” - de lehet, hogy a gyomrod mást mond. Hogy a gyomrod még 50 évesen is azt mondja, hogy „A fene egye meg! Az apámnak semmiből nem állt volna azt megvenni!” Lehetetlen, hogy nincs ilyen élményetek, hogy álltok az üzlet előtt és krokodil könnyeket sírtok… és most visszanéztek és most azt mondjátok, hogy egyszerűen föl nem foghatom, hogy az anyám azt miért nem vette meg! Azt a rohadt rágógumit! Hogy most ezt miéért?! (úgy látszik feldolgozatlan események gyűrűztek be az előadásba, hogy ilyen érzelmileg indokolatlan hevességgel beszélek)

Például én ma is sérelmezem, hogy a szüleimnek volt egy mániája, hogy „este 8-kor le kell feküdni”. 10 évesen! Ez egy agyrém. És máig emlékszem, nem nézhettem az Arséne Lupin-t. Se Arséne Lupin, se Minden lében két kanál… az első sorozat, amit engedélyeztek a szüleim, az Onedin család volt… hát tudjátok! Azt az örömet, ahogy néztem az Onedin családot! Felnőtté válásom egy fontos pillanata volt, amikor a szüleim ezt engedélyezték, mert az 8-kor kezdődött. A nagy sorozat. Szóval rengeteg – felnőtt korban már racionálisan nézve nevetséges – sérelmünk lehet, amit már sosem pótolunk be. Például a hölgyeknek ajánlom, hogy ne nézzenek meg minden sorozatot. Csak azért, mert 25 éve nem nézhettetek meg a…. – Jaj! De ti mire vágyhattatok? .. Isaura! Az Isaurára! Vagy ez a 2 bálvány : a Belmondo és ki volt a másik? Alain Delon! Ez az! A 2 bálvány. Ez azért jutott eszembe, mert hogy ezek hogy be tudnak épülni az ember életébe… egy 40 év körüli asszony azt mondja nekem – egy kicsit a család történetéről beszélgettünk – hogy „hát a nászéjszakám nem sikerült annyira jól…(de a kifejezés, amit használt), azt gondoltam, hogy a férjem majd rám veti magát, mint Belmondo…” – aztán úgy tűnt, hogy a rávetés még sikerült csak a többi nem jött össze annyira. (39:40) Szóval, hogy lehet egy csomó-csomó dolog, amit nagyon jó volna elgyászolni. Aztán: amikor a hiányainkat nem ismerik el. Amikor a jogos panaszainkat a szüleink nem ismerik el. Amikor nem kérnek tőlünk bocsánatot. Stb. itt rengeteg mindenről lehetne beszélni. Szerintem ez élet-halál kérdés. (40:13)

(Egy hölgy közbeszólása a hallgatók soraiból – a szerk.):

Bocsánat, ha tovább szeretnél menni akkor előtte még hadd kérdezzem meg, hogy erre a pontra ugyancsak az elsiratás vonatkozik? Tehát tegyük föl, hogy van, lenne mire bocsánatot kérni és ez nem hogy nem történik meg, hanem igazából egy fordított dolog történik, hogy egy torz tükörben még ők teszik rám azt, amivel ők egyébként ellenem vétkeztek.

Pál Feri: Hallottátok ugye? – Igen. Kifejezetten azt gondolom, hogy meg lehet kísérelni azt, hogy a szüleinkkel egy nyílt kommunikációban megpróbáljuk tisztázni ezt.

Kérdés folytatása: És mi van, ha ennek a kísérletnek – egyszerűen fogalmazva – csúfos kudarca van? Többször.

Pál Feri: Igen. Ez nagyon könnyen lehet.

Kérdés folytatása: Mi van, ha nem „lehet”, hanem „így van”?

Pál Feri: Igen. Ez nagyon könnyen „így van”. Két dolgot gondolok erről. Az egyik, hogy érdemes a szüleink haláláig próbálkozni vagy legalábbis ennek a lehetőségét nem kizárni.

Kérdés folytatása: De mi van, hogyha az történik, hogy amellett, hogy még tovább mélyül az a seb, amit okoztak? És tegyük fel, hogy nekem nem gond folyamatosan sírni, összeroskadni újra meg újra. Mondjuk évente egyszer vagy 2 évente egyszer. De tegyük fel, hogy ezzel – a hárító mechanizmusok kapcsán – én egy olyan helyzetet hozok létre, hogy az egész család úgy tűnik, hogy én miattam fordul fel egyre jobban, pusztán azért, mert én folyton újra meg újra tisztázni szeretném. És én el szeretném mondani, hogy megbocsátok, csak hangozzon már el egyszer, hogy „bocs”. És ez az egész úgy tűnik, mintha én magam lennék egy iszonyatosan nagy bajkeverő, aki mindenkinek a fejére egyre nagyobb bajt hoz. S ezzel elindítok egy ilyen tisztázási folyamatot csak egyfajta fordított tükörben, hogy úgy tűnik, hogy minden bűnt én követtem el, sőt azokat egyre, újra meg újra elkövetem: Tehát magyarán nem csak azért kell abbahagynom a tisztázási kísérletet, hogy nekem ne fájjon, hanem hogy ne csináljak egy ekkora családi felfordulást.

Pál Feri: Hallottátok ugye? Az, hogyha megpróbáljuk ezeket a sérelmeinket – most vegyük úgy, hogy a jogos sérelmeinket – tisztázni a szüleinkkel, akkor ez biztos fölfordulást okoz a családban. Ez elkerülhetetlen. S miután a család egy élő rendszer, föltehetően az élő rendszernek minden élő tagja elkezd prüszkölni, mert hiszen egy meglévő egyensúlyt rúgunk ezzel föl. Erre mindenképp érdemes számítani. Ez pedig rövid távon – néha úgy tűnik majd – további plusz nehézségeket jelent és mintha rosszabb helyzetbe kerültünk volna, mint ha…Ez az egyik. A másik: bizony elképzelhető az, hogy a szüleink valóban önmaguk védelmében – s ennek sok oka lehet – képtelenek elismerni azt, hogy velünk szemben igazságtalanságokat követtek el és a tisztázási kísérleteink inkább nemcsak, hogy kudarcot jelentenek, hanem újabb és újabb sérelmeket halmoznak a fejünkre. Természetesen minden jogunk megvan, hogy ezekből a kapcsolatokból valamilyen formában hátra lépjünk. Adott esetben egy ilyen földolgozási folyamatnak egy olyan fázisa is lehet, hogy egyáltalán nem találkozunk a szüleinkkel. Ezt is egész bátran megengedhetjük magunknak, mert jogunk van ahhoz, hogy egészen egy olyan távolságig menjünk, hogy saját magunkat egy egészségesebb formába föl tudjuk építeni. És ha a szüleink állandóan, újból és újból még felnőtt korban is ezeket a terheket akarják ránk rakni, akkor lehet, hogy egészen messze kell hátrálnunk. Ehhez megvan a jogunk. Ez nem szeretetlen dolog, nem a szüleinkkel való nem tudom én micsoda. Ehhez megvan a jogunk. A nagy kérdés azonban az, hogy ezt milyen szándékkal tesszük. Ha én ezt azzal a szándékkal teszem és egy józan belátásig jutok el, hogy a szüleim ebben a pillanatban, többszöri kísérletre is alkalmatlannak bizonyultak egy ilyen párbeszédre, miközben hívogatnak engem és minden vasárnapi ebéd egy katasztrófába torkollik, akkor nyugodtan ezt az egészet el lehet vágni. (45:19) Az lenne a jó, ha a szándékom nem az volna, hogy egy életre szóló haragot gyűjtsek magamba és hogy igazoljam a saját tettemet önmagam előtt abból a szempontból, hogy „a szüleim ilyen rohadékok! És hogy megérdemlik!” ez egyáltalán nem tesz jót az életemnek ugyanis így is megrekedek. Ha azonban ezt abban a formában teszem, hogy a távolságtartás most arra kell nekem, hogy a többszörös kísérletem ellenére belátott helyzetet, realitást fölfogtam, hogy a szüleimmel ez nem megy. Akkor mi marad más, mint hogy ezt a munkát a szüleimmel való kapcsolatomban itt belül végezzem el. Lesznek olyan helyzetek ugyanis, amelyekben itt belül kell a szüleinkkel dialógust folytatni és belül kell ezt a munkát elvégezni, mert lehet, hogy a szüleink halálukig nem lesznek arra alkalmasak, hogy ezt elismerjék és belássák. Ilyen lehet. A haldoklás az szokott még egy esélyt adni.

Kérdés folytatása: Egészen rövid leszek, s elnézést hogy mindenkit ezzel feltartok. Ezt még nem tudom magamban tartani. Igazából egy megerősítést – mert magam is ebben az irányban tapogatóztam, hogy amikor az ember a megbocsátásával, a sérülések után is képes kitermelni magából a nagyobb összefüggésbe helyezett átlátások kapcsán a megbocsátást de azt nincs kinek odaadnunk ilyen módon és ezzel úgy marad egyedül – ahogy te mondtad, hogy a szülők élete végéig lehet látni, hogy a megbocsátás lehetősége is inkább felzaklatja őket, semmint hogy abban felismernék, hogy az mindannyiunknak jó lenne. Ebben egyedül marad az ember – a megbocsátásával, és az egy dolog, hogy nehéz feldolgozni de az egész abszurdnak tűnik egy kicsit, mint minden olyan fájdalmas konfliktus, amelyet ketten csináltak de egy ember dolgoz fel. És valahol van az egésznek egy ilyen „elvesztettem a realitásomat” érzése valamint egy kényszerű izoláltságban egy szerető közegtől való megfosztottság érzése, amit nem tudok a megbocsátásommal újra élővé tenni, mert nem fogadja azt el, sőt.

Pál Feri: Igen, kétség kívül ez egy plusz terhet ró rám és ettől még nehezebb dolgom lesz. Ez egyértelműen így van. Viszont annak is megvan a realitása, hogy én bennem élnek a szüleim és én bennem ameddig én élek, a szüleimről van egy kép és ameddig én élek, addig a szüleimmel dialógust folytatok itt benn. Tehát az ember ezt egyedül is el tudja végezni, bár sokkal nehezebb, mint hogyha a szüleinktől legalább morzsákat tudnánk kapni – ennek is megvan a realitása. Ezért érdemes is minden olyan ponton már egy belső dialógus formájában rendezni a szüleinkkel való kapcsolatot, ahol ez kint nem lehetséges. Ennek nagyon komoly realitása van. (48:55)

Kérdés folytatása: Tehát akkor ez nem orvosi probléma, mikor nagyon sokat és nagyon intenzíven beszélget ilyen módon az ember?

Pál Feri: Nem. Nem, hiszen folyamatosan belső dialógust folytatunk a fontos személyekkel.

Mondok nektek egy örömhírt. Azzal a végtelen türelemmel, ahogy a kolleginát hallgattátok rengeteg jogosultságot szereztetek a mai napra. (49:25)

4. Mások hozzájárulhatnak az én jólétemhez

Megengedem azt, hogy mások hozzájárulhatnak az én jólétemhez. A gyerekeink legfinomabb kizsákmányolása úgy tud megtörténni, hogyha én egy önzetlen anya vagy egy tökéletes apa vagyok. A gyerekeink kizsákmányolása ilyenkor olyan finom, s annyira ellehetetlenít bennünket, hogy alig felismerhető. Mert mi történik akkor, ha az anyukám nem engedi meg, mert annyira jó és önzetlen, hogy én néha segítsek neki. Akkor nem tudok jogosultságokat szerezni. Akkor nem tudok érdemeket szerezni, amelyek megerősítik a létezésemet. Egy olyan kapcsolat, amely ebből a szempontból nem kölcsönös, hanem mindig egyoldalúan én csak azt engedem meg, hogy én adjak és nem engedem meg, hogy kapjak tőled, az súlyosan megterheli azt a valakit, akinek adok. Nem azzal terhelem meg, amit adok, hanem azzal, amit nem fogadok el tőle. Párkapcsolatban katasztrófa ez a fölállás. Ha van egy erős, aki mindig ad és ő neki nem lehet adni és nem is ismeri el, hogy rászorulna arra, hogy az ő „butuska felesége” neki bármit is adhat. (51:01) Ezért mondtam itt, hogy az önzetlen nő és a tökéletes férfi. Két óriási csapda. Amikor lánygyerek képtelen az apukájával való kapcsolatában jogosultságokat szerezni. Képtelen. Mert az apja annyira tökéletes és jó. Szóval engedjük meg, hogy mások hozzájárulhassanak a mi életünkhöz és ezt köszönjük meg és fejezzük ki. Ez még akkor is így van, ha mondjuk én papként beszélgetek egy hívővel vagy gyóntatok valakit vagy egy klienssel beszélgetek. Akkor is kötelességem elismerni a kliens hozzájárulását az én életemhez. Ugyanis ő nagyon hatékonyan hozzájárul az életemhez. Nagyon. Bár, amikor én gyóntatok, akkor köztünk alá-fölérendelt viszony van. Ezt kár is tagadni. Nincs szimmetrikus viszony köztünk. Ugyanis ez egy „szakmai” viszony. Az ember az emberrel szimmetrikus viszonyban van, ám ennek a találkozásnak a kerete aszimmetrikus. Ezért fölmerülhet a kliensben vagy a gyónóban is az a vád, hogy a gyóntató pap elismerje, hogy ő hozzájárul nagyon sajátosan a gyóntató pap életéhez. És ez így is van. Ezért is nagyon fontos, hogy a szülők még a pici gyerekeiknek a hozzájárulását is elismerjék az ő felnőtt életükhöz. Ezért szörnyű lehet annak a Szentírás-beli mondatnak a félreértése, hogy ha megtettük a kötelességünket, akkor mondjuk azt, hogy „haszontalan szolgák” vagyunk. (53:10)

5. Az élettől kapott ajándékok kreatív felhasználása

Az élettől kapott ajándékokat kreatívan felhasználni. Ez jelenthet újabb ön-megerősítést és pozitív jogosultságokat számunkra. Egy furcsa példát szeretnék idehozni, hogy kreatívan felhasználni az élettől kapott ajándékokat. Akkor ez azt jelenti, hogy valami, ami örökségnek nevezhető, tovább tudtunk vinni és dolgozni. Egy nagyon jó pszichiáter-addiktológussal beszélgettem és a következőt mondja. Néha hatalmas dilemma előtt állok. Ugyanis pszichiáterként, addiktológusként egy szenvedélybeteggel vagyok kapcsolatban. Ott az a dolgom, hogy az illetőt a saját kérésére kigyógyítsam a szenvedélybetegségéből. Most akkor vegyünk egy művészt. A művész ebben az esetben olyan módon éli meg az életét, a kreativitását és a spontaneitását, meg persze a múltból hozott örökségét és adottságait, hogy ennek a rendszernek a része az alkohol. Mert ő erre szocializálódott, hogy a szorongásait az alkohollal oldja fel. (54:38)

Jaj de izgalmas! Hallgattam a Gyurkovics Tiborral egy riportot. Hallottátok? Zseniális volt! Azt mondja, hogy gimnazista korában már egyházi iskolába járt, gimnazista korában már írt verseket, nem is rosszakat és volt egy jó szemű pedagógusa, egy „szörzetes”. Ez a szörzetes alkalmat teremtett a fiatal Gyurkovics Tibornak arra. Hogy a verseit felolvassa. Azonban a fiatal Gyurkovics Tibor tele volt szorongással, ezért ez a jóhiszemű szörzetes egy osztálykirándulás alkalmával, mikor Egerben jártak engedélyt adott Gyurkovics Tibornak egy-két pohár bor lehörpintésére, amely oldotta a fiatal művész szorongásait és alkalmassá tette, hogy egy komoly lépést tegyen az önmegvalósítás eme útja felé. S akkor Gyurkovics Tibor valahogy így mondta, hogy „ez egy nagyon meghatározó élmény maradt számomra a művészet és az alkohol iránt”. Aztán mondott egy másik zseniálisat. Úgy szeretném ezeket a mondatokat eltulajdonítani, de az igazságérzetem háborog és ezért gyorsan bevallom, hogy nem én találtam ki. Gyurkovics Tibor azt mondja néhány mondattal később, hogy hát tulajdonképpen, ahogy az életemmel számot vetek azt mondhatnám, hogy azért lettem író vagy művész, mert embernek nem váltam be. – Ez zseniális! „Azért lettem pap, mert embernek nem váltam be.” – most akkor menjünk vissza ehhez a találkozáshoz.

Ott van egy szenvedélybeteg művészember, egy kialakult egyensúllyal, ahol az alkohol is az egyensúly része és ha én addiktológusként ebben a kapcsolatban azt a felelősséget veszem magamra, hogy meggyógyítsam őt, akkor lehetséges, hogy ki tudom gyógyítani az alkoholfüggéséből és közben mindazt, ami a művészetet inspirálja benne, azt is kiveszem. Mert nem csak a szorongását fogja tudni adott esetben máshogy oldani, hanem azok a tartalmak, melyek a tudattalanban tárulnak föl és hozzák benne ezt a művészi lendületet, azok is elapadnak. Ez az addiktológus azt mondta, hogy ezek azok a dilemmák, amik már nem oldhatók meg a szakma keretein belül. Vajon jót teszek-e én ezzel az emberrel, ha kigyógyítom őt az alkoholfüggéséből, ha ennek az az ára, mert mondjuk egy 50, 60 vagy egy 70 éves emberről van szó, aki feltehetően már nem kap elég időt az élettől ahhoz, hogy egy jó, másik rendszert találjon magának? –és akkor azt mondta, hogy nem egysezre megmondtam klienseimnek, hogy úgy tűnik képes vagyok segíteni őt az alkohol rabságából kiszabadulni, de nagyon szépen kérem, döntse el, hogy ezt valóban akarja-e, mert ennek más következményei is lesznek. Azért hozom ezt ide, mert képzeljünk el valakit, aki az élettől kapott ajándékainak a kreatív felhasználását valamiképpen az alkohollal együtt találta ki magának. Az illető sokkal többet veszít, mint amennyit nyer. (58:50)

6. Képességünk, tehetségünk fejlesztése

Ez talán az előbbinek egy külön formája, de külön pontba írtam. Ehhez nem mondok már példát.

7. Saját igényeink figyelembevétele

Ez döntően fontos. Az igazságaim és jogosultságaim tudatosítása, hogy nekem ahhoz jogom lett volna. Nekem ott és akkor arra szükségem lett volna, nekem azt meg kellett volna kapnom ettől és ettől az embertől. Nekem ehhez jogom volt. Ez kiment bennünket az önmagunk folyamatos kárhoztatása alól vagy hogy még mindig a szüleinkkel azonosuljunk önmagunk helyett. Csakhogy, miért nem szoktuk bátran kimondani, hogy mi mindenhez lett volna még jogunk? Azért, mert ebben a pillanatban egy csomó gyászolnivalónk van. Ehhez pedig nem érzünk elég erőt vagy pedig félünk attól az indulattól, ami az előző generációk felé áramlana, hogyha mindezt beismernénk. Itt tehát általában érzelmi munkára van szükség, ugyanis következményekkel jár, ha teljesen reálisan föltárjuk, hogy mi mindenhez lett volna jogunk. Azzal akkor valamit kezdeni kell. Szülőktől való függetlenedés… és az önmagamról való gondoskodáshoz jogom van. Itt a következőkre gondoltam (s ezt néhány napja láttam be ilyen világosan), hogy ismerek olyan embereket, akik egy életen keresztül perben vannak Istennel és a környezetükkel s állandóan arra hivatkoznak, hogy bizonyos szeretetet nem kapoak meg a férjemtől, a feleségemtől, a gyerekemtől, a szüleimtől a Jóistentől, stb. Rájöttem néhány nappal ezelőtt, hogy nekik igazuk van – csak valamiben tévednek. Amiben tévednek az az, hogy ha ők saját magukat nem szeretik, akkor azt a rész-szeretetet, amit csak maguknak tudnának megadni, nem terhelhetik rá a környezetükre. Ameddig nem ismerem be, hogy mihez lett volna jogom, hogy mit nem kaptam meg s ezek után szabad vagyok, hogy önmagamat szeressem, ameddig ezeket nem járom végig, addig nagyon nagy valószínűséggel a Jóistent és az egész környezetemet arra kárhoztatom, hogy engem olyan mértékben szeressenek, ami a velem való kapcsolatban már nem járna nekem. Mindez pedig azért van, mert csak annyit érzékelek, hogy valamennyi szeretet még mindig hiányzik, de azt magamnak kellene megadni és azt senki mástól nem kaphatom meg. Ezt hihetetlen fontosnak tartom! Ha szeretnénk fejlődni , akkor nem várhatjuk azt, hogy még 30-40-50-60 évesen is a házastársunk szeressen bennünket, ahelyett, hogy magunkat szeretnénk. Ezt ha a házastársunk megteszi, óriási jogosultságokat nyer, mert olyan pluszt tesz bele a kapcsolatunkba, ami neki nem volna kötelessége. Nem. Nem kötelessége, önmagunk szeretete helyett neki szeretni minket. Keresztény házastársi kapcsolatban ezt nyakra-főre látom. Dehogy szeretik magukat! Nem szeretik, s emiatt agyon terhelik a társukat. Az utolsó mondat ide, hogy önmagam szeretete azt jelenti, hogy az egész életutamban szeretem önmagamat. Szeretem 1 évesen, 2 évesen, 5 évesen, 10 évesen, 20 évesen. Azokban a pillanatokban is megtanulom szeretni magam, amikor ott, amikor ott voltam, szégyenkeztem, bűntudatot éltem át, béna voltam, hülye voltam vagy akármilyen voltam. Ugyanis én egy folytonosság vagyok. (63:38)

8. Az önzés és az áldozatszerep között hidat kellene építeni

Ez a 2 véglet, hogy én egy önző disznó vagyok, a másik, hogy én vagyok mindenkinek az áldozata és ez a 2 véglet egyáltalán nem jó nekem meg a következő generációnak, a kettő között kellene egy jó utat találni.

9. Az örökségeink és a jövő iránti felelősség egybekapcsolása és integrálása

Ez egy gyönyörű életprogram. Az örökségeink és a jövő iránt érzett felelősségünk összekapcsolása. Ha ezt képes egy ember a saját életében megoldani, az mestermunka. Hadd hozzak itt most történelmi példákat. Izrael – Palesztina. Klasszikus példákat ad arra, hogy mit jelent ilyen nagy társadalmi méretekben az, amikor úgy tűnik, hogy lehetetlenné válik az örökségek és a jövő iránti felelősség építő jellegű összekapcsolása. Ugyanis az a görcsös ragaszkodás a zsidóság részéről az Isten által adott földhöz, úgy tűnik nekem, hogy megvalósítja az örökség megragadását és értékelését a jövő generáció kárára. Aki ott él, az pontosan tudja, hogy miről beszélek, hogy mit jelent az, hogy egy ország nemzeti jövedelmének 30%-a hadi kiadásokra van. Azt gondolom, hogy az örökséghez való egyoldalú ragaszkodás kizsákmányolja a jövő generációját. Ugyanez a palesztinoknál is megtalálható, ugyanis nem tudom, hogy tudjátok-e, hogy a világon az egy családra eső legtöbb gyerek a gáza-övezeti Palesztinában van. 10 egész valahány tized százalék és a világon 2 szomszédos ország nemzeti jövedelme közötti legnagyobb különbség a gáza-övezeti palesztinok és a velük szomszédos Izrael között van – 14-szeres. Az Egyesült Államok és Mexikó között valami 7-szeres csak. Pedig ott is a jólét és a nyomor képzetét kelti a különbség. 14-szeres. És annak, hogy a gáza-övezeti palesztin családokban több, mint 10 gyerek van, annak politikai okai vannak, mégpedig az az ideológia, hogy minél többen vagyunk, annál többen vagyunk – és „ők” meg relatíve annál kevesebben. Ezért, bár ez az örökséghez való ragaszkodást egyértelműen megvalósítja – kizsákmányolja a következő generációt, akiknek a létfeltételei katasztrofálisak. – Én most nem politizálni akartam, hanem csak ránézni erre a helyzetre.

Mondok még egy példát. Azt tudjátok talán, hogy kölcsönösen zsidó ember nem adhatja el a földet arabnak és arab ember nem adhatja el a földet zsidónak. Mind a 2 esetben, ha ez megtörténik, akkor a palesztinoknál egyértelműen az illetőt megölik, kivégzik. Tehát az nem lehetséges, hogy egy arab-palesztin a földjét eladja egy zsidónak. Akkor se, - s itt jönnek ezek a megdöbbentő dolgok. Ugye ahogy változik a határ és építik a falat nem egyszer megtörtént az, hogy az illetőnek a háza a Palesztin Autonóm Területen belül van, a földje pedig azon kívül. S hogyha eladná a földjét, ami a leglogikusabb lenne, azért hogy a saját területen földet vegyen, akkor a saját közössége megölné. Azt gondolom, hogy ez a múlt örökségének a megragadása a jövő felé való felelősség kárára.

Jeruzsálemben tudjátok, a zsidók is és a palesztinok is egymást megpróbálva kijátszva terjeszkedtek és építették a házaikat. Bőven nem úgy áll már a helyzet, hogy Nyugat-Jeruzsálem: ott élnek a zsidók, Kelet-Jeruzsálem: ott élnek a palesztinok. Ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Dávid városa fölött történetesen palesztin házak vannak – körülbelül a fele fölött. Az izraeli hatóságok szeretnének ásatásokat folytatni Dávid városa fölött, azonban az iszlám ezt megtiltja. Ezért megpróbálják megvenni a palesztin emberek házait, hogy a házak alatt ásatást lehessen folyatatni. Igen ám, de a palesztinok nem adják el a házaikat egyszerűen azért, mert ha eladnák, akkor megölnék őket. Tudjátok, hogy ezt hogy oldják meg? Ha valaki elmondja az izraeli hatóságoknak, hogy hajlandó átadni a földjét, akkor az izraeli hatóság kötelezettséget vállal arra, hogy az egész családját kimenekíti onnan és akárhol – USA-ban, Kanadában, bárhol – új önazonosságot adnak neki (új papírok, plasztikai sebész). Ezt képzeljétek el. Különben nem vehető meg az a telek és az a ház. Elég durva nem?! Bizonyos emberek megkapják a megbízatást arra, hogy az ilyeneket megöljék, akárhol is vannak a világban, ezért szükséges az, hogy új önazonossággal s adott esetben új arccal rendelkezzenek. A másik egy még súlyosabb. Na ez aztán a fájdalmas! Tudjátok, hogy a palesztinoknak kb. 8-9%-a keresztény és kérdeztem azt, hogy a keresztények (most vannak épp a parlamenti választások Izraelben, Palesztinában meg nemrégen voltak) melyik pártra adják le szavazatukat? Erre a következő válasz született: a palesztinai keresztények zöme a kommunista párt tagja ezen túl pedig kifejezetten nagy számban vállalnak öngyilkos merényleteket azért, mert a 90% muzulmán lakosság, akikkel ők együtt élnek árgus szemmel figyelik őket, hogy elég lojálisak-e őhozzájuk és az örökségükhöz. Ezért egy ilyen túlbizonyítási kényszer van a keresztény palesztinok nyakán, mert ha az derülne ki, hogy keresztényként kollaborálnak a zsidókkal, akkor nagyon könnyen kinyírnák őket.

Ez a 3 történet nem tudom hogy ment át. Totálisan el vagyok keseredve, ha ezt valaki most valamilyen zsidózásnak meg arabozásnak meg nem tudom minek vette magába, az katasztrófa. Aki ezt így hallotta – az a te magnód, én ilyenről nem beszéltem. Ez a 3 dolog vica-versa számomra jól példázza, hogy mit jelent amikor az örökségeinkre nagyobb hangsúly fektetődik a jövő generáció terhére.

Na jó. Van-e valakinek hirdetni valója? (73:27)