A szülősített létből kivezető út 3. - A szülősítés speciális változata 1.

2006.04.11.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A szülősítés, szülőiesítésnek a helyzetéből vagy témaköréből indultunk ki, és megnéztük azt, hogy milyen jellemzői vagy jellegzetességei vannak annak, hogyha egy olyan közegben növünk föl, ahol át kellett, vagy akarva akaratlanul nem volt sok választásunk, hogy átéljük-e vagy nem éljük-e át a szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel vagy a nekünk fontos személyekkel egy afféle kapcsolatot, amely sajnos a mi személyünkre vonatkozóan túlzottan is kihasználó - akár adott esetben -, kizsákmányoló volt. Természetesen a szüleink a lehető legeslegritkább esetben akartak volna bennünket kihasználni vagy kizsákmányolni. A szüleink nyílván nem rosszaságból vagy rosszindulatból tették velünk azt, amit tettek, és főleg pedig, mi sem rosszindulatból adjuk tovább. Természetesen nem azért mert rosszak, főleg nem, mert gonoszak vagyunk, hanem azért, mert ezek a folyamatok tudatosodás nélkül adódnak át egyik generációról a másikra. Aztán beszéltünk arról, hogy a szülősítésnek sokféle formája van, a legklasszikusabb, amikor nem megfelelő módon szülő szerepbe kerültünk. Ennek az ismérveit gondoltuk át, utána pedig, hogy ne legyen túl gyomrunkat megterhelő, beszéltünk arról, hogy mi történi akkor, ha próbáljuk megoldani a saját élethelyzetünket. Mikor már fölismertük azt, hogy mindez ránk is vonatkozik. S akkor talán emlékeztek a megoldások: 1. Családi örökség figyelembevétele és feldolgozása. 2. Értékek tudatos átvétele, növelése és továbbadása. 3. Jogosultságainkból fakadó szükségletek kielégítetlenségének elgyászolása. (Ez a kedvencem.) 4. Megengedni, hogy mások hozzájárulhassanak az én jólétemhez. 5. Élettől kapott ajándékok kreatív fölhasználása. 6 Képességeink, tehetségünk fejlesztése. 7. Saját igényeink figyelembevétele. 8. Az önzés és az áldozatszerep és magatartás közötti híd kiépítése. 9. Örökségünk és a jövő iránti felelősség egybekapcsolása. 10. Mások jóindulatát ne tekintsük gyöngeségnek. 11. Járuljunk hozzá mások jólétéhez. 12. Új, arra érdemes kapcsolatokba fektessünk bizalmat. És hogyha kiderült, hogy a másik visszaélt a bizalmunkkal, akkor hanyatt-homlok ne rohanjunk vissza a sebeinkhez, hanem egy kicsit bírjuk jobban. 13. Romboló jogosultságainkat nem váltsuk be. (Az nehéz lesz.) 14. A gyerekeink, a következő generáció jogos igényeit vegyük figyelembe, még ha nehéz is, és azt mondjuk, hogy a fene egye meg, micsoda igazságtalanság, hogy én nem kaptam, de próbálom továbbadni. Hol éri ez meg nekem? Hol jön ez be nekem? 15. Ha gyerekeink hozzájárulnak a családhoz, azt ismerjük el. Ma egy olyan szép dolgok hallottam: Az apuka kb. 40 éves, egyre-egyre többet tesznek rá a munkahelyén. Akkor megbeszélte a feleségével, hogy a felesége próbál akkor kevesebb tanítani, mert a feleség meg tanárnő. Ez egy ideig ment is, csakhogy az történt, hogy a feleségének a váltótársa hosszútávon megbetegedett. Úgyhogy, egyszer csak lett az anyukának 40 órája. Úgyhogy a családi egyensúlynak annyi. Van egy 17 éves lány. S a 17 éves lánnyal leültek és megbeszélték, hogy ez most már valószínű az iskolaév végéig így lesz, ezen most hamarjában nem tudnak változtatni. Másfél hónap. Be tud-e szállni a nagylány bizonyos dolgokba? Akár olyasmibe is, hogy vasalás, mosogatás, főzés, vasárnap, meg ilyesmibe. Gyerekek elhozatala. S a nagylány azt mondta - 17 évesen egész normálisak tudunk lenni -, hogy OK, rendben van, de akkor egy-két dologban kérek előjogokat. Mert, ha felnőtt vagyok a vasaláshoz, akkor a bulizáshoz is felnőtt vagyok ám. Pénteken vasalok, szombaton bulizok. Nem ám, hogy 10-re megyek haza, éjjel 1. Hallatlan jó érzékkel üzletet kötött a szüleivel. Kérdeztem az anyukát - tudjátok, az egész eszembe jutott, amivel itt hónapok óta foglalkozunk - na, hogy csinálták? Erre azt mondja az anyuka - kicsit piros lett -, hát írtunk egy nagy listát, hogy milyen föltételekkel engedjük el 1-ig. Akkor azt találtam mondani, hogy értem. Most hogyha ezt a nagy listát egyetlen mondatban kéne elmondanod, hogy mondanád el a lányodnak? Az anyuka elgondolkozott, és azt mondja: Hát, ha egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor azt mondanám: nagyon aggódom, hogy olyan helyzetekbe fogsz kerülni, amelyeket még nem tudsz megoldani. - Na, látod, akkor légy szíves, ha hazamész, akkor hagyd azt a listát, dobd ki a szemétbe, és ezt a mondatot mondd el a lányodnak. Majd pedig be se engedd éjjel 1-ig, még ha akarna, se jöhessen haza előbb. Még annyit kérdeztem tőle - mert már olyan jól átdolgoztuk -, hogy el szoktad-e ismerni szavakban a lányod plusz hozzájárulását a családi kapcsolatrendszerhez? - Igen. Aztán persze egy anya azt mondja: Én el szoktam ezt ismerni. És képzeljétek el, nem úgy folytatódott, ahogy gondolnátok, hogy bezzeg a férjem nem, hanem azt mondja: De azért a nagyfiúk nem. És akkor elmesélte azt, hogy a nagyfiúknak perszer nem esett le a tantusz, és ők elkezdték most természetesnek venni, hogy a nővérük azt teszi. A nővérük azt szokta mondani, hogyha kész van a vasalni való - vasal a saját öccseire -, odarakja, és azt mondja: énnekem nem lenne dolgom vasalni, ezt vegyétek tudomásul! 1. 2. Ha most nem rakjátok el, akkorát behúzok nektek! Itt valahogy kialakult egy új egyensúly. Morogva elrakják: Mikor anya vasalt, az jobb volt. Hülye nővér! Azért jó a vasalt cucc. Szóval, ezt ma hallottam. Ez így akkor teljesen rendben van. Mert igaz, hogy így szülőszerepbe került valamiképpen a nagylány, de ez az egész itt, ebben a rendszerben a helyén van. És ami nagyon szép, hogy úgy került szülőszerepbe egy picit, hogy közben mindenki megtartotta a saját szerepét. Tehát a feleségnek nem lett egyszer csak gagyis barátnője a saját lánya, a férjnek nem lett felesége a saját nagylánya, mindenki megtartotta a maga helyét és szerepét, csak osztottak egy kicsit több szabadságot és felelősséget. De jó volt ezt hallani!

(Ez egy komoly időszak ez a nagyböjt. A nemjóját! Múltkor fölálltam a mérlegre egy családnál, mert a gyerekek azzal fogadtak, hogy vettünk digitális mérleget. Ebédre voltam meghívva, és minden gyerek fölállt, és elmagyarázták, hogy kell fölállni a mérlegre - úgy látszik értették, hogy én körülbelül mekkora tyúkaggyal rendelkezem -, komolyan elmondták, hogy álljak föl, és várjak egy kicsit, és majd utána megjelennek a számok, és nagyon jó a mérleg, mert mikor lelépek róla, még egy ideig mutatja. Akkor sikerült megcsípnem a 76 kilót - mit szóltok? - de most azt hiszem, hogy egy picit még fogytam. Most: 75. Ennyi volt a versenysúlyom. Na, hol tartunk? Voltam 15 évesen 189 centi, s 53 kiló. Térdem - tudjátok -, befele egy nagy csont. Nagyon jól néztem ki!)

16. Ha delegált gyerekek vagyunk - emlékeztek rá - tehát a szüleink a saját életüket valamilyen formában, valamiképpen velünk akarják megoldatni. Ha nekik nem, hát majd nekünk. Volt egy álmuk, akkor ezt valósítsuk meg. Most nem ragozom ezt már tovább, ezt ismerjük föl! Szabad nekünk a saját életünket élni. Nem olyan nagy baj, ha delegáltak bennünket, vannak annak előnyei is. Azon töprengtem, hogy vajon, amikor egy szülő megkeresztelteti a gyerekét, az is egy bizonyos szempontból a delegálásnak egy nagyon, nagyon sajátos esete lehet? Önmagában nem az. Önmagában nem az, mert ha a szülő azt mondja, hogy én is keresztény vagyok, a fiam meg a lányom is legyen keresztény, de aztán majd eldönti, hogy mi akar lenni. Ez így önmagában nem delegálás. De azért belecsúszhat abba. Mikor a szülő a gyerekeken kéri számon azt az erkölcsi „nem tudom én mit”, amit neki sose sikerült megvalósítani. Jaj, azok a rendes férjek, mikor csapatostul jönnek és vakarják a fejüket - de ott már haj nem nagyon van -, törölgetik, hogy mit csináljanak. Azt mondja: hát, a lányom 16 éves lett. Már többször megkérdezte, hogy mondd, apa, te lefeküdtél anyával a házasságkötés előtt? Ez az első kérdés. A második: Mondd, apa! Te a házasságkötés előtt más nőkkel lefeküdtél? A harmadik: Mondd, apa! Csak nőkkel feküdtél le? - Ez a XXI. századi verzió. Akkor az apa az első kérdésnél kicsit zavarba jön, második kérdésnél bevörösödik, a harmadiknál: azonnal takarodj innen! Na, és akkor fölcsöngetik a papot. Tényleg, így szokott lenni, nem hülyéskedek. - Jaj, atya baj van! A lányunk nő lett. Már eddig is gyanítottuk, de most aztán annyi nekünk. - Szóval, ez körülbelül így szokott kinézni. - Tudod atya, naná, hogy lefeküdtem vele meg másokkal is. A harmadikat hagyjuk, majd jövök gyónni Húsvét előtt. Jó, ez most oké, hogy én lefeküdtem, de hogy mondjam meg? Eddig azért valahogy legalább azt gondolhattam, hogy lányom azt gondolja rólam, hogy én. Na, de ennek annyi! Szóval, hogyha ez a helyzet nem jól oldódik meg, akkor könnyen számon kérnek a szülők majd valami olyasmit, amit nekik sem sikerült megtenni. Hogy ezt hogyan kérik számon? Én most itt nem kívántam papként nyilatkozni, szexuál erkölcsi kérdésekről. Hanem csak a jelenségről beszéltem.

17. Nem összeillő partnerek eltérő hozzájárulásának, jogosultságának feltárása, elfogadása. Ezzel kapcsolatban szabad döntés meghozatala.

Ezt sem ismétlem már el.

18. Teljesíthetetlen szülői elvárások fölismerése és átírása. Életkornak nem megfelelő elvárások.

Ezeknek a fölismerése. Fúúú, mennyi ilyen szokott lenni. Itt mondtam - emlékeztek két dolgot -, az egyik, hogy a gyereknek egy dologhoz biztos alapvető, elidegeníthetetlen joga van, ez pedig a saját gyerekkora. Minden olyan dolog, ami megfosztja őt attól, hogy gyerek lehessen, az kérdéseket vet föl, hogy mi is történt ott. Akkor itt mondtam ezt, hogy a gyerek nem egyenlő. Akkor itt beszéltem arról, hogy pszichoterapikus viszony a saját gyerekünkkel. Mikor úgy tekintjük partnernek a gyerekünket a saját nevelődésében, hogy közben - mert valamennyire persze egyre inkább partner lesz, ez világos, ez oké -, de hogy úgy tekintjük őt partnernek, hogy közben ennek a mozgatórugója az, hogy a gyerektől azt várom el, hogy ő értsen engem meg, ő érezzen velem együtt, s azonosuljon velem, mint szülővel, hogy nekem milyen nehéz dolgom van, hogy őt kell nevelni. Akkor ő nem lehet gyerek. S így eljutottunk:

19. Két család örökségének összekapcsolása, akkor is, ha a szüleink elváltak. Akkor is, ha mi kötöttünk házasságot. Egy óriási feladat, hogy a két család örökségét valamiképpen összekapcsoljuk. Igen, igen. Akkor itt egy súlyos mondat: S néha eljutunk oda, vagyis minden párkapcsolat eljut oda - csak nem mondják ki -, hogy egymás múltjának vagyunk, voltunk áldozatai. Arról ugye múltkor beszéltem nektek, ahogy érett asszonyok beszélgettek. Az egyik azt mondja: Hát, tudjátok, azért én se ehhez a férfihez mentem hozzá! Meséltem nektek? Nem? A legszaftosabb sztorikat nem mondom el? Tudjátok, hogy bibliai történeteket mentünk eljátszani a Szentföldön. Mentünk és volt 6 nő meg 2 férfi. Ez már pont az az arány volt, hogy - már második órája Galileából mentünk le a Holt tenger partjára, hogy ott játsszunk egy sivatagi játékot - a nők kezdték otthon érezni magukat a mikrobuszban. Az történt, hogy kezdtek bennünket félig-meddig nőnek tartani. Ez így korrekt! Annyira belemelegedtek a saját közegükben, hogy minket tiszteletbeli nőnek tartottak, különben is az egyik pap, a másik pszichológus - tök mindegy -, félig nő mind a kettő, főleg a pap. Legalábbis ilyen azonosítatlan repülő tárgy. El tudjátok képzelni - teltek a napok. Az 5. 6. nap nem szuszog mellettük a férjük. S akkor szerintem - nem tudom, hogy így van-e -, de úgy el tudom képzelni, hogy a 30-40 éves házasságban, csak megszokták már, nem? Hát, legalább ennyi. Ez egyébként most jutott eszemben - az egyik nő ösztönösen betette a füldugót a kis neszesszerébe - hogy ez miről árulkodik? Ahogy ott utazgattunk egyszer csak az egyik nő nagyot sóhajt: Tudjátok? - mi meg ketten férfiak ültünk hátul, elvegyültünk - Tudjátok, azért jó, hogy nem a férjeinkkel jöttünk. Azért nem azokhoz a pasikhoz mentünk mi hozzá annak idején. Azért azok a férfiak, akikkel most élünk, nem azok a férfiak, akikhez annak idején hozzámentünk. - Utazunk tovább, továbbment a reflexió, azt mondja a másik: Mi se vagyunk, azért azok a nők, akiket elvettek. Azt hiszem, hogy ez már egyszerűen csak így normális. Hogy volnának már ugyanazok? Ha emiatt a kapcsolatban vannak nehézségek, hát ez a legtermészetesebb dolog. Annyira normális! Csak a papnak nehéz. Én kiről mondjam ezt? - Uram, te se az voltál, mikor papnak álltam?

(Annyira hálás közönség vagytok, jól esik veletek lenni. Ti vagytok a cupp az éjszakában! Nem szeretnétek? Mondjátok nyugodtan, szabadok vagytok! Legyen a Fedák Sári a cupp az éjszakában.)

20. Gyerekeink reális látása.

(Tudjátok, miért vagyok ilyen? Napok óta 12-13 órákat gyóntatok. Macerás, macerás! Most 7 óra 55 perckor raktam le a stólát a nyakamból, és hihetetlenül jól esik, hogy nem kell titeket meghallgatnom. El sem tudom mondani, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam. Itt ültök és én beszélek. Fantasztikus! Mi ez a sok papír, hát hülye vagyok én? Egy előadást kell megtartanom, hát, fogjál már vissza! Igen, mert közben előre dolgoztam: a megbocsátás lélektana, 15 oldal itt van már.)

Szóval, 20. Gyerekeinket igyekszünk, igyekezzünk reálisan látni.

Az nem könnyű. Hű, az nem könnyű! Mert a gyerekeink rátettünk mindent, ami nem is nekik szól, nem is ők. Itt egy újabb fogalommal érdemes megismerkedni, ez pedig így hangzik: a romboló szülőiesítésnek van egy másik formája még - amiről eddig így nem beszéltünk -, ez pedig az, amikor a gyerekeinket eszményítjük, vagy eszményesítjük, vagy eszményiesítjük. Idealizáljuk a saját gyerekünket. Ez ugyanúgy a szülősítésnek egy lehetősége. Én egész megdöbbentő dolgokat hallottam már ezen a téren. Hogy a szülők nemcsak rajongtak a saját gyerekükért, hanem egyszerűen nevetséges kijelentéseket tettek. Mondjuk, a szülők, mikor azt mondják, hát azért ebben a családban a legmélyebb hite a gyerekünknek van. Hogy néha nézem a gyerekemet, ahogy imádkozik, és mondtam is neki, hogy: Bárcsak én lennék olyan tiszta, mint te! - Hát, fürödj meg, vagy valami! Egyszer egy hitoktatótól is hallottam ilyet. Jöttek a gyerekek gyónni. Jó, hát már benne voltak a korban - 9 évesek. Akkor a kisgyerek beül gyónni, elmondta, amit akart és kiment. S akkor erre a hitoktatónak az a dolga, hogy ilyenkor - mert nálunk meg van szervezve a gyerekek gyóntatása -, ilyenkor átadom egy hitoktatónak, a hitoktató elkíséri a kápolnába és segít az elégtétel elvégzésében. Azért, mert a gyerekek ilyenkor nagyon zavarban tudnak lenni, és esetleg elfelejtik, mi az elégtétel. Vagy kiderül, hogy nem tudják egyedül elmondani a Miatyánkot. És miután ez az első vagy a második gyónás, nem tesz nekik jót, hogy szorongó gyomorral mennek haza, és az van bennük, hogy de ciki, elfelejtettem az elégtételt, nem tudtam a Miatyánkot. Ezért segítjük, pátyolgatjuk ezt az egész folyamatot. Ez a hitoktató azt mondja, amikor kijött ez a kisfiú a gyónásból: Mi bűne lehetett ennek a Lacikának? A Lacika egy szent. - Milyen Lacika? Szóval, a gyerekeink eszményítése. Ez legföljebb nekünk éri meg, de a gyerekeknek kevésbé.

21. A tudatosság növelése.

Ez egy nagyon klasszikus, tipikus helyzet lesz. Jön valaki, aki 40, 50, 60 évet úgy élt le, hogy azt gondolta, hogy csak a hülyék járnak paphoz, vagy pszichológushoz. Csak a hülyéknek van arra szüksége, és egyszer csak ott ül nálam. Akkor nagy kínlódva kimondja, hogy hát, én sose gondoltam volna, hogy idejutok. Mondom: Kösz szépen! Ezt nem szoktam mondani, mert nem veszem magamra. Ezt szokták is érezni. Szóval: Hogy került ő ide? Mondjuk, ez egy klasszikus mondat szokott lenni: És mondd, atya! Nem csak a hülyék jönnek ide? Miért van az, hogy nekem most itt kell lennem, és hogy az életemet nem bírom egyedül megoldani? Miért van így? Ott volt az anyám, annak sose jutott volna eszébe, a nagymamám, az meg nem is gondolkodott. Hova jutottam én? - Egyszerűen a kultúra változott meg. Amíg a keretek, az illem, a kisközösség, a faluközösség úgy bebetonozta az emberek életét, hogy mindennek megvolt a szabálya, a normája, a rendje, legföljebb az áthágták és annak is meg volt a rendje, hogy hogy itta meg a lúgot, meg mit tudom én, mit csinált. Amíg kívül megvannak a nagyon kemény keretek, addig nem kell annyit gondolkodni. Addig az élet nem személyes kérdés, hanem inkább a közösséghez való tartozásom kérdésében merül föl. Ha optimális a közösséghez való tartozásom, akkor meg van oldva az életem, akkor megy a futószalagon előre. Nyílván ebben sok realitás is van, hiszen mi élünk abból a szempontból irreális életet, hogy azt gondoljuk, hogy egyedül is képesek vagyunk élni. Vagy, hogy az a kenyér, amit megeszem, ahhoz nem kellett termőtalaj, meg nem kell hozzá eső. Hát ezt csak mi vagyunk képesek így gondolni. De, hogy ma teljesen normális az, hogy miután az élet egyéni, személyes kérdéssé, életfeladattá, néha problémává válik - ami nem volt mindig így, vagy nem ilyen súllyal -, természetesen elakadunk, nem megy egyedül. Ez nyílván a kultúránkból adódó, vagy kultúránkból is adódó jelenség. Ezért normális, amikor valaki segítséget kér. És normális volt az is, hogy ez 100 évvel ezelőtt nem így volt. Vagy akkor elmentek valami tekintélyfigurához, és akkor az jól helyre tette őket. Miért mondom ezt? Azért, mert a tudatosulás az - látom a mi szüleink generációján - hogy valami egészen más téma, mint nekünk. Mit kínlódnak és szenvednek a mi szüleink. Ez nem azt jelenti, hogy nem nagyon okosak, nem tudnak racionálisak, logikusak lenni. De, hogy a saját életükre vonatkozóan alig tudatosak, ez nekem innen nézve megdöbbentő. Egyszerűen ez hiányzott a kultúrájukból, és most vért izzadnak. Talán így mondhatom, hogy a szüleitek generációjának nagyon sok kisközösségéhez járok. Egyszerűen megdöbbentő! Amit egy serdülő korosztályban egy csoporttal egy csettintésre megcsinálunk, azért a szüleitek vért izzadnak. Tényleg ezt szajkózom, ez a vesszőparipám, hogy egy 50 éves férfitől megkérdezni, hogy hogy van, ez a kínpadra húzása nekem. Abból aztán mi szokott kijönni!? Vagy: Mit érzel? Az egy fél órás történet. Egy mondatban nem lehet? És nem lehet, mert nem tudja, hogy mit érez. Amikor valaki tudatosul, az rengeteg szenvedéssel jár. Az őstörténetnek van egy ilyen szimbolikus üzenete és jelentése, hogy addig az ember az ártatlanság és bizonyos szempontból a naivitás és a gyermeki felelőtlenség és gondtalanság állapotában leleckedik, ameddig a jó és a rossz tudás fájáról nem eszik. És nem döbben rá arra, hogy mit jelent, hogy tudatosan élek. Mert amikor valaki elkezd tudatosan élni, az rengeteg szenvedéssel jár. Először is rádöbben például arra, hogy mezítelen. És nem tud többé olyan ártatlanul a tükörbe nézni, mint addig. Ezért az őstörténetnek van egy nagyon reális ilyen értelmezése. Nem esik jól tudatossá válni, miközben az életünk olyan személyes feladattá vált, amely a tudatosodás nélkül pedig már nem vihető, mert annál meg jobban szenvedünk, és kevésbé kapunk a kultúránkból fogódzókat. Ezért szoktak 40, 50, 60 évesen halomra depressziósok lenni, meg halomra kipurcanni. Most az utóbbi időben már könyvszámra olvasom az életközepi krízisről az irodalmat. Nem is tudom, hogy ti ezt látjátok-e, hogy 40, 50, 60 éves emberek rogyásig krízisből krízisbe dülöngélnek. Fiatalabb testvéreimnek örömhírként mondom. Tehát, hogy a ti szüleitek még jobban szenvednek, mint ti. Csak tartják magukat, mert ezt tanulták meg. Vagy kívül próbálnak valamit megváltoztatni, azt gondolják, majd az segít. Dehogy segít. Tehát, a szüleink ebből a szempontból még fölvértezetlenebbül állnak a saját tudatosulásuk, vagy tudatosulás iránti szükségleteik vagy elkerülhetetlenségeik előtt. Ez, azt gondolom, nagyon nagy együttérzésre vagy megértésre indíthat bennünket. Tehát, amikor a tudatosságról beszélek, én látom, hogy vért izzadás, és egy csomó félelemmel jár.

22. Az élvezetek felelőtlen kiéléséről való lemondás.

Ez is sokat segít rajtunk. Beleértve azoknak a kapcsolatoknak a fölszámolását, amelyeknek a fő motívuma valamiféle élvezetkeresés, vagy a másiknak kihasználása, tárgyként vagy eszközként való kezelése. Ezt nem ragozom tovább.

23. (Hát, ez egy ilyen nesze semmi, fogd meg jól.) Kihasználatlan erőforrások föltárása.

Ezt nagyon szeretem. Tudjátok, mint a költségvetésben, ott is kell, hogy legyen egy-két olyan rubrika, amelybe az összes többi bele lehet gyömöszölni, ami sehova sem fért bele. Eláruljam nálunk, hogy van ez? Plébániai költségek. S akkor ebbe belegyömöszölünk mindent. Szóval, kihasználatlan erőforrások föltárása. Ide érvényes az is, hogy lehetetlen, hogy valaki a dolgokat mindig csak rosszul csinálja. Néha jól is szoktuk csinálni. Vannak dolgok, amiket kifejezetten jól csinálunk. Néha olyan dolgokat, amelyeket nem tudunk jól csinálni, jól csináljuk. Nehogy belefulladjunk egy ilyen problémaközpontú világba. Nekem erre nagy ingerenciám van, hogy az életet a problémák felöl megközelíteni. Ez egy hülyeség, nem? Az életet éljük és néha vannak problémák és kész. De az a felnőtt, aki gyerekkorában átesett a szülőiesítésen, olyan élethelyzetről élethelyzetre élt, amelyeket nem tudott megoldani. Nem csoda, hogy az életet aztán felnőttként problémáról problémára éli. Hiszen a létezés egy problémás helyzet volt.

24. Szülői kompetenciák elsajátítása.

Ez jó. Ezt még egy pap is tudja. Már, elkezdeni. Akkor, itt hadd mondjak nektek egy másik, számomra izgalmas dolgot. Ez pedig az, hogy szülői kompetenciák. A szülőről gyakran gondolkodunk úgy, mint tekintély személyről. Nála van a hatalom. Ő az erős ember. Ez igaz is. A szülőnek nagyobb hatalma van, és igenis éljen azzal a felelősséggel, ami a hatalmából fakad. De most nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a szülői kompetenciáknak, hogy hatalom, van egy nagyon szép másik oldala. Ez pedig az, hogy akinél a kompetencia van, akinél a hatalom van, őnála van a lehetőség arra, hogy mellette biztonságban lehessen lenni. És ezt a hatalommal nem szoktuk mindig elég következetesen társítani. Mert akinél a hatalom, annál a felelősség, hogy mellette az emberek a hatalmának arányában biztonságban érezzék magukat. Ezért egy olyan szülő, aki csak a hatalmával okoskodik, vagy pattog és közben meg nem ad a gyerekeinek biztonságos környezetet, és ez nem csak arra vonatkozik, hogy van mit enni, hanem mondjuk az érzelmi biztonságra. Milyen érdekes az a szülő, az az apa, aki lenyomja a gyerekét így meg úgy, de éppenséggel biztonságban nem érzik magukat mellette ezért, azért meg amazért. Azt miféle hatalomgyakorlás? Ezért a szülői kompetenciának ezt az elemét akartam kiemelni. Hogy igenis van ott egy reális hatalom, de ez a hatalomnak a gyerekek felé eső része, az biztonságot is jelent. És minél kisebb a gyerek, annál nagyon biztonságot kéne, hogy jelentsen. S hogyha ez a biztonság megvan - és itt jön egy izgalmas dolog -, hogy a pedagógusok halomra fulladnak ki, már februárban ki vannak készülve a pedagógusok, mert a gyerekekkel nem lehet bírni. És ez így is van. Csak egyetlen szálát ennek a dolognak. A gyerekek miután nagyon komoly szülősítésen esnek keresztül – hogy miért, hát erről már sokat beszéltem, mert a szülők nem érnek rájuk stb. – ezért aztán, ha a gyereknek adnak plusz felelősséget, vagy elhanyagolják őt, naná, hogy kinyílik a csipája. És akkor 9 évesen azt hiszi, hogy majd ő akkor dirigál az osztályfőnöknek, azért, mert otthon is dirigál. És akkor mit mond a pedagógus? Azt mondja: Ez hihetetlen, hogy a mai gyerekekben semmi tekintélytisztelet nincs. És itt van az összefüggés a tekintélytisztelet és a biztonság és a hatalom között. Ugyanis az a szülő, aki a hatalmát arra is használja, hogy a gyerekek mellette biztonságban legyenek, az ilyen szülőnek van tekintélye. Mert annak a szülőnek van tekintélye, aki mellett biztonságban lehet lenni. Mert annak a szavára érdemes hallgatni. És hogyha, az egy kipróbált tekintély, mert egy kipróbált biztonság van amellett a szülő mellett, ami meg az elköteleződésből fog fakadni nyílván, akkor ennek a szülőnek lesz tekintélye, és a gyerek az iskolában nem lesz kezelhetetlen. És amikor a szülő elkezdi leverni a gyerekén azt, hogy miért pofázott vissza a technika tanárnőnek, akkor bizonyos szempontból jobb lenne, ha tükörbe nézne. Mert ez megkérdőjelezi azt, hogy ő milyen tekintély otthon. És hogy miért nem tekintély, ha nem tekintély? Ezt nagyon el akartam nektek mondani. Mert most így a hatalom, meg úgy. Egy gyereknek igenis arra van szüksége, nem arra, hogy odajön a 7 éves kislány és jön az árvíz: apa mondd, most mi lesz velünk? És erre az apa reálisan azt mondja: Nem tudni mennyi lesz a Duna tetőzése. Lehet, hogy nagyon magas lesz a víz. Ki tudja mi lesz velünk? Hát ő azt gondolhatja, hogy fogalmam sincs, mi a fenét fogunk csinálni, hogy jön föl a víz. Ezt ő gondolhatja, hogy tehetetlen vagyok az árvízzel szemben. De ezt a gyereknek ne mondja, hogy kislányom elég nagy vagy már ahhoz, hogy belásd a Dunával szemben nincs esélyed. Hanem azt mondja a gyerekének, hogy idefigyelj, ha kell delfinné válok és a hátamon viszlek a partra. És akkor a gyerek megnyugszik. Ez a szülői hatalom gyakorlása például. Nem az készíti föl a gyereket az életre, hogy korának nem megfelelő terhelést adunk neki. Ez egy gyagyaság. Óvópedagógus ismerősömmel beszélgettem. A következőt mondja, hogy nagyon komolyan átnézte a matematika dolgokat, hogy jól el tudja mondani az óvodásoknak. Tehát, ha az óvodából kis iskolát csinálunk, és minden szülő egymással harcol, ugye ez a demokrácia, hogy egymással megküzdünk. Minden szülő titokban arra gondol, hogy az átlag már iskolaérettség előtt megtaníttatja az ABC-t a gyerekekkel. – Én 4 és fél éves korában elkezdem neki mondani. Akkor egy pici előnyhöz jut. Óvodás korban egy pici előny és akkor, amikor 7 éves lesz, akkor két nyelvű iskola, akkor gimis lesz, már idegennyelvű gimi és amikor egyetemista lesz, akkor…. . És mikor lesz gyerek? Tudom, mikor lesz gyerek. 20 évesen 30, 40, 50, 60 és 70 évesen. Körülbelül akkor folyamatosan. És ezt megkeserüli a férje, a felesége, a gyerekei, majd pedig a szülők idős korukban.

Szóval, az oltalmazás készít föl az életre. A megfelelő oltalmazás. A megfelelő kihívásokkal együtt. De az nem elég, hogy adok megfelelő kihívásokat, de oltalmat meg nem! Együttérző vagyok a gyerekekkel. Utolsó mondatom: Tehát, természetesen a gyereknek nagyon nagy szüksége van a tekintélyre. Nagyon nagy, mert gyerek, kell neki a tekintély. De ez a szülői hatalom megfelelő gyakorlásából fakad. Nahát, elmondtam, mit lehet tenni. Ez így elmondva nem sok, de e mögött végeláthatatlan életfeladat van. Ha ezt most csak úgy meghallgattátok, racionálisan befogadtátok, akkor nem sokra mentek vele. Tényleg! Akkor nem volt érdemes jönni! Akkor, nézzük a másik nagy falatot, de ezt már kevésbé fogom ragozni, mert mindjárt itt az év vége, és a megbocsátásról muszáj beszélnem. Azt mondja: házastársi szerep. Tehát nézzük meg azt, hogy mi történik akkor, hogyha – és ez a szülőiesítésnek egy alfaja – tehát, nem csak akkor történhet meg a szülőisesítés, ha a gyerek szülőszerepbe kerül destruktív módon, hanem a szülőiesítés témakörébe tartozik az is bele, hogy valaki partneri házastársi kapcsolatba kerül gyerekként. Ez is idetartozik. Tehát, ez nem egy új téma. Csak ez a kifejezés, hogy szülősítés, egy picit zavaró ahhoz képest, amit most mondani szeretnék. És engedjétek meg, most két oldalt hadd olvassak föl. Édesanyák nyilatkoznak a saját gyerekeikkel kapcsolatban. Annyira frappánsak, öt-hat sor egy-egy ilyen nyilatkozat, érdemesnek tartom elmondani. Egyébként Gyerekek gyerekkor nélkül című könyv. Nagyon régóta jelent meg, de nagyon jó. Meg is nézem nektek, 1990., 16 éves. Már nem a gyerek. Na, akkor mondom:

Egy anyuka: Amikor hazaérek, ugyanúgy, ahogy annak idején a férjemmel, most a gyerekemmel megbeszélem, hogy mi történt velem aznap. Szükségem van arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet, s a gyerekek mindig olyan kíváncsiak. Miért ne beszélném meg velük a dolgokat? - Részben maga adja meg saját kérdésére a választ. - Azt hiszem, a kelleténél jobban beavatom őket a problémáimba. Jelenleg éppen az anyagi helyzetünk miatt aggódnak. Amikor a munkahelyi nehézségeimről beszélek nekik, akkor látom az arcukon, hogy amiatt félnek, hogy esetleg elveszíthetem az állásom. Előbb vagy utóbb azonban úgyis ráébrednek, hogy az élet bonyolult, igazságtalan és feszültségekkel teli.

Egy másik, nem régiben elvált anya mesélte: Kicsit mindig bizonytalan vagyok, hogy hogyan nézek ki, mikor este elmegyek valahová. Azelőtt a férjemet kérdeztem meg, hogy hogyan áll rajtam a ruha, vagy milyen a hajam. Most viszont a gyerekeimet kérdezem meg, mintha ők is felnőttek lennének, pedig még csak 7 és 9 évesek. - A gyerekeknek a gyóntató pap szerepére való kijelölése egyben azt is jelenti, hogy olyasmiről is tudomást szerezhetnek, ami nem való a fülüknek. Hallgassuk tovább az előző nyilatkozót. - A minap szörnyű álmom volt. A volt férjemről álmodtam, akinek egy igen viharos szerelmi ügye volt éppen. Másnap reggelizés közben az egészet elmondtam a gyerekeknek. Úgy éreztem, hogy valakinek el kell mondanom. Láttam, hogy a gyerekeket fölkavarta a történet. Amiatt borultak ki, hogy engem még mindig mennyire foglalkoztat, hogy mit csinál az apjuk, arról nem is beszélve, hogy most értették meg valójában, az apjuk már más nőt szeret.

Olykor maguk a gyerekek keresik az új szerepet a felbomlott családban. Mert kell nekik a biztonság. Ha nincs apa, valakinek be kell ezt tölteni, hogy biztonságban legyenek.

Egy New Yorkban élő, két iskoláskorú leánygyermeket nevelő, elvált anya mondta: Én hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. De van egy pillanat, amikor rájövök, hogy a gyerekek a fejemre nőnek, és együtt, vagy külön-külön megpróbálják az apjuk szerepét betölteni. Az apjuk hatalmát akarják gyakorolni. Ők akarják meghatározni, hogy mire mennyit költsünk, s hogyan vezessük a háztartást. Az én gyerekkoromban még azt sem volt szabad tudnunk, hogy az apánk mennyit keres.

Időnként az is előfordul, hogy a gyerekek nem egyszerűen átveszik a hiányzó szülő szerepét, a szereposztás teljesen fölcserélődik. Bizonyos értelemben ők lesznek a szüleik a saját szülőjüknek, aki viszont gyerekké változik át. Az egyik denveri anyuka nyilatkozta: - Amikor 3 évi együttjárás után szakítottam egy férfivel, a gyerekeim csodálatosan viselkedtek. Roncs voltam. De a 9 éves fiam bíztatólag megsimogatta a vállam és azt mondta: minden rendbe jön, anya. A 11 éves lányom megfőzött helyettem és még a reggelit is az ágyamba hozta. Nagyon jól esett. Azt viszont nem tudom, hogy ők hogyan élték meg az egészet.

A szerepek fölcserélődéséről beszélt, persze az ő szempontjából egy 13 éves New Yorkban élő gyerek is, akinek a szülei a közelmúltban váltak el: - Olyan különös minden. Az anyám néha úgy viselkedik, mintha velem egykorú lenne. Vele is hasonló dolgok történnek meg, mint velem. Megismerkedik vele, aztán lefekszik vele. – 13 éves, kezdtem a történetet – Néha még ő kér tanácsot tőlem szex ügyekben. Ilyenkor zavarban van, akárcsak én. Néha nagyon szigorú velem, máskor meg nagyon engedékeny. - Ahogy a szükségletei diktálják, ugyebár.

És akkor egy utolsó, mert ebben még egy nagyon izgalmas szempont előjön:

Egy másik nyugtalanító kérdést vetett fel a gyerekek megváltozott szerepét illetően az az elvált anya, aki két kamaszkorú gyereket nevel egyedül. – A gyerekek sokat segítenek nekem. Egy sereg olyan dolgot beszélünk meg együtt, amiről a válásomat megelőzően el se tudtam volna képzelni, hogy a gyerekek előtt egyáltalán meg lehet említeni. Tulajdonképpen felnőttként kezelem őket. A baj csak az – tette hozzá elgondolkozva a nyilatkozó - , hogy a gyerekek nem értik a dolgot, mikor újra gyerekként bánok velük. Mint például amikor viselkedni tanítom, vagy ágyba küldöm őket. Azt hiszem, nem lehet egyszerre két dolgot akarni. Vagy csak felnőttként, vagy csak gyerekként szabad őket kezelni. Attól félek, hogy ahogy növekednek, képtelen leszek befolyásolni, hogy kikkel barátkozzanak. Esetleg elkezdenek inni, kábítószerezni, vagy valami hasonlót csinálni. Fogalmam sincs, hogy mit fogok majd tenni.

Ez a jelenség. Annyira frappáns! Akkor, most nézzük azt, hogy amikor egy ilyen gyerek fölnő, akkor milyen jellegzetességei vannak. Hogy miért is? Meg ez mit is jelent?

1. Nagyon hajlamos lesz, hogy féljen – a kapcsolatokban elsősorban – az erőszaktól, a bekebelezéstől. Attól, hogy a társa őt bekapja, lenyeli, hogy eluralkodik rajta. Hogy nem tudja magát megvédeni a társával szemben. Egy ilyen helyzetben felnőtt gyerek a társának a szeretetét, vagy azt ahogyan ő egy intimitásban szeretne lenni ővele, a szeretete egyre inkább elnyelőnek élheti meg. Fenyegetőnek ránézve. A másik esetleg teljesen természetesen közelít felé, ő pedig egyre jobban fél. Hogy te jó ég, mert ez a helyzet, hogy intimitás, szoros kapcsolat egy ellenkező neművel, mint ahogyan én házastárs szerepbe kerültem férfiként az anyukámmal, nőként az apukámmal, ez az én alapmintám, az pedig egy bekebelező, vagy ilyen értelemben fenyegető helyzet. Akkor itt nagyon nehéz lesz egy megfelelő intimitásra eljutni. Milyen megdöbbentő ez? Hogy miközben azt gondolhatnánk, hogy már gyakorolta gyerekkorban a házastársi szerepet, milyen nagy előnye van. Pont fordítva, mert az nem ugyanaz. Ilyenkor lehetséges az, hogy felnőttként állandóan védekezik. A másik meg nem érti, hogy miért húzta meg ott a határokat, ahol még csak most jönne létre egy igazán bensőséges helyzet. Ő pedig állandóan próbálja kívül tartani. Erről ennyit.

2. Nem csoda, hogy ezt mondom, ha énnekem gyerekként állandóan a saját szüleimet kellett valamiképpen távol tartani, mert ő állandóan nyomult - mondjuk, ahogy az az elvált anyuka nyomul a gyerekeire, és mondja nekik, hogy valakivel meg kell osztanom, jaj, de jó, hogy meghallgat – ezt nevezem nyomulásnak. Ha nyomul, akkor a gyerek állandóan ágyba viszi a reggelit. Nem azért viszi az ágyba a reggelit, mert a pap bácsitól elfogadta azt, hogy nagyböjtben csináljon valami szép dolgot, és az eszébe jutott, dehogyis. Hanem, mert tudja, hogy az élete az anyukáján múlik. Ezért neki élet-halál kérdés, hogy az anyukája jó passzban legyen. Ezért viszi ágyba a reggelit. Ez nem erkölcsi kérdés a gyerek részéről, hanem élet-halál kérdés. Ha nekem állandóan partnerévé kell válnom a saját apukámnak vagy anyukámnak, és közben pedig – már egyrészt ezt sem tudom megoldani, ehhez sincs se erőm, se kompetenciám – a másik kezemmel őt kell távol tartanom, hogy ne nyomuljon már túl, akkor nem csoda, hogy kimerült leszek. Lehetek kimerült gyerek, lehetek kimerült felnőtt. Felnőttként állandóan fáradt, állandóan, mert mindig ezt a mintát viszi tovább. És próbál - már most felnőttként - védekezni olyasmivel szemben, ami már őt egyébként nem fenyegeti. De ő még mindig ezt éli át, hiszen ez belesült. Ha valaki ilyen szerepbe került masszívan, teljesen ki lehet fáradni, de teljesen. Nem egy ilyen embernek az élettörténetét szívesen idehoznám, de akkor sose jutnánk ötről-hatra. Hogy miért mondja azt a lehető legérthetőbb módon: már megint hullafáradt vagyok. Ez mindig egy rendszer, közben pedig reflektál saját magára, és azt mondja, hogy nem is értem, nem is csinálok igazából semmit. Ettől meg bűntudata lesz. Akkor a kettő között vergődik. Próbál megfelelni erején felül, attól meg még fáradtabb lesz.

3. Lehet benne egy nagyon mély tapasztalat arról, hogy képtelen megfelelni. - Egyszerűen nem vagyok jó. - Ilyen nagyon mély pontokon szoktak házastársak vagy szerelmesek egymásnak ilyet mondani, hogy azt gondolom, hogy én nem vagyok elég jó. Hogy nem tudok megfelelni, képtelen vagyok rá. Ez megint csak a gyerekkori helyzetnek az újbóli elmondása. Természetesen önértékelési problémák nagyon masszívan. Hiszen gyerekkortól kezdve úgy látom magamat, hogy nem tudok egy olyan feladatnak megfelelni, amit a szüleim róttak rám, hát akkor nyílván meg kéne felelnem. Alkalmatlannak tarthatja magát sok mindenre. Egy ilyen valaki adott esetben meg sem házasodik. De nem ám! Mert azt gondolja, hogy ő annak képtelen eleget tenni. Közben a gyerekkori tapasztalataiból általánosít. Azt gondolja, hogy én tudom, mit jelent partnernek lenni. Na, abból nem kérek! Örülök, hogy elköltöztem az anyámtól. Ez például egy agglegény életnek lehet klasszikus motívuma. Azért ott a mélyben még mindig az anyukájának a partnere, lehet, hogy a haláláig, vagy a halála után is, és inkább megmarad agglegénynek. Klasszikus életút. Ezért mondom azt, hogy térjünk vissza, mit lehet csinálni 1. pont: Családi örökségek feldolgozása. Ameddig nem jövök rá, hogy milyen tudattalan kötelékeim vannak az ellentétes nemű szülőmhöz, addig ebből hogy fogsz kijönni? Én nem tudom, hogy ebből akkor ki lehet-e jönni. Vénkisasszonyok története. Lehet, hogy tök aranyosak, tök kedvesek, apácák is lehetnek, meg ilyesmi. És a történetnek a mélyén egy, „még tulajdonképpen mindig hűséges vagyok az apámhoz” helyzet áll. Az erről szól. Attól ő még lehet egy jó apáca. S ha az egészre rádöbben, maradhat is apáca, csak sokkal szabadabb lesz. Az jobb szabad apácának lenni, mint nyomorultnak. Hát én már csak tudom!

4. Szexuális alkalmatlanság.

Itt akkor egy pici elidőzök. A szexuális alkalmatlanságnak nagyon sok szintje, rétege, eredete és forrása lehet. Nem azért beszélek erről, mert - jaj az a szex az olyan izgi téma, mert akkor jobban fogtok figyelni - hanem azért mert a témának ebben az összefüggésben földolgozása - azt gondolom -, hallatlanul fontos. Azért mert a szexualitás ott, ahol igazán személy szerint érint bennünket, még mindig tabu. Azért mert fölszínes módon össze-vissza erről beszélünk, ez még egy kicsit sem jelenti azt, hogy ahol igazán megfordul az életünk, ott arról mernénk beszélni. Dehogyis. Ugyanúgy szégyenkezünk, mint az anyáink, meg a nagyszüleink. Úgyhogy az, hogy bögyös nőkkel van tele az összes plakát, még nem jelenti azt, hogy kevésbé szégyenkezünk. Úgyhogy azért beszélek erről. 1. Nyílván a házastársi szerepbe vitt felnőttnek a szexuális alkalmatlansága a legdurvább módon, olyan módon történik meg, hogy szexuális bántalmazásnak, erőszaknak volt kitéve. Ugye, ez elsősorban nőkre vonatkozik. Kisebb-nagyobb szexuális visszaélés. Ez azt jelenti, hogy egy férfi partnerként tekintett, partnernek látta, vette azt a kicsi lányt, vagy nagyobb lányt. Azért tartozik ez ide. Hogyha ez a helyzet nem tud földolgozásra kerülni, az megnehezítheti önmagában a társkapcsolatot, már a partnerválasztást is, az együttélést, aztán, ezen belül az intimitásra kihat, a szexualitásra kihat, rengeteg mindenre. Azt tudjátok, hogy amikor a statisztikákat készítik – nem akarok hülyeséget mondani, meg akartam nézni, csak már nem volt időm – ez olyan mély szégyenérzettel társul - minél kisebb korban történt a szexuális bántalmazás -, hogy amikor név nélkül kitöltik a kérdőíveket – ez egy reprezentatív fölmérés –, akkor kijön, hogy ennyi és ennyi – és itt nem emlékszem a szorzószámra – tehát, hogy a kijövő adatokat sokszorosával szorozzák. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az a realitás. Nem tudom, hogy ötszörös vagy tízszeres, tehát ilyen „szeresen” szorozzák. Egész biztos, hogy itt is nem egy és nem kettő és nem három és nem négy, hanem sokan ülnek, sokan. Csak erre nem szoktunk gondolni. Mert az gondoljuk, hogy ez a TV-ben van, vagy ez nem tudom milyen hír. Közben pedig ez kisebb-nagyobb mértékben kifejezetten jellemző – úgy emlékészem, hogy magyarországi statisztikák szerint – minden negyedik nő átesett gyerekkorában valami ilyen helyzeten. Az rengeteg. Persze és nagyon nagy sebek vannak mögötte. Ez nyílván a legdrasztikusabb. Ezt Ferenczi Sándor úgy nevezte el, hogy nyelvzavar. A nyelvzavar abból a szempontból, hogy a kislány – mert főleg kislányokról, vagy nőkről van szó – megy és a szónak akármilyen, egyszerűen jó értelmében szép akar lenni az apukája előtt, vagy a nevelőapukája előtt, és az apukája, vagy a nevelőapukája félreérti a kislány közeledését és nyelvét, és szexuális természetű kapcsolatba viszi azt át és úgy válaszol rá. Ezt nevezték nyelvzavarnak. Tulajdonképpen erről van szó. Amióta a válások száma sokszorosa lett, azóta a lánygyerekeknek és az új férjnek, a nevelőapának a kapcsolata egy kifejezetten kultúrprobléma. És se a 10 ujjam meg sem a 10 lábujjam nem elég ahhoz, hogyha elkezdeném nektek mondani, hány ilyen történetet hallottam már – hogy nők és a nevelőapjuk. Most csak egy jutott eszembe, ahogy elmondta ez az asszony, hogy amikor a nevelőapja elkezdte simogatni őt az ágyban, akkor ő hogyan ugrott ki az ablakon, és hogyan rohant le a Horváth Mihály térre hálóingben. Itt egy kicsi is elég, ez nem azt jelenti, hogy egyesülni kell, hanem elég hogyha az a férfi, az a nevelőapa, vagy a nagypapa - életerős nagypapák -, elég egy kevés is. Elég az, hogyha egy nő csak annyit átél, hogy ráteszi a combjára a kezét. Az már sok. Az éppen egy kézrátétellel több, mint amennyinek történnie kellene. Tehát itt idézőjelbe téve kis dolgok is nagyon nagy sérüléseket tudnak okozni, ez azt gondolom, hogy evidencia. Itt a lehető legnagyobb megértéssel kellene, hogy legyünk. Meg nyílván én legalább vagyok is. Itt egy másik dolgot is érdemes még megnevezni: A szülők gyakran csábítók. Az anya is tudja csábítani a fiát, és az apa is tudja csábítani a lányát. És nem mindig jó pontokon állnak meg. Hány és hány történetet hallottam, ahogy például az apa nem volt hajlandó belátni, hogy a már kiskamasz lányaik hülyét kapnak attól, hogy meztelenül mászkál a lakásban. Ez is elég. Egy felnőtt apuka ne járkáljon meztelenül a kiskamasz lányai előtt. Vagy, hogy az apa rendszeresen benyit akkor, amikor a lánya fürdik. – Hát a lányom, láttam őt már meztelenül. - Jó, hát de most már nem csecsemő. Most már ne lássad!

Látszólag szívesen a szülősítésnek a szexuális felhangjaival együttlévő háztartási szerepbe került gyerek történetét redukálnánk az apa és a lánya kapcsolatára, azonban ennek sokkal rejtettebb formái még gyakrabban fordulnak elő anyák és fiúk között. Naná! Majdnem elájultam, mikor a következőt hallottam, hogy serdülő koráig az egyik anya masszírozta a nemi szervét a fiának, hogy egészséges legyen. Nem tudom, hogy a nemi szerve legyen egészséges, vagy a gyerek, vagy ő? Masszírozta. Nyílván ezek drasztikus, szélsőséges dolgok. Egy kiéhezett nő sok mindenre képes. Mert ugye, hogy egy kiéhezett pasi sok mindenre képes, azt tudjuk. De most mondom a másikat. Sok mindenre képes, csak ez sokkal finomabban megy. Mert a férfi az férfi módjára csinálja, a nő meg nő módjára. És ettől a férfi még kevésbé veszi észre, vagy tudatosul benne, hogy jé, vele valami ilyesmi történt. A nők nagyon finom mondatokkal képesek ezt. Ennyi elég, ugye? Már, hogy érthető, amit mondok? Ezért magyar apák hiányoztok. Az, hogy a mi kultúránkban nincsenek apák. Ennek nagyon súlyos következményei vannak a következő generációra, nagyon, nagyon. Mert azok a nők sokkal kiszolgáltatottabbak férj nélkül. Naná, hogy a maguk csábító mondatait elmondják a saját fiaik felé. Mi következhet ebből? Például, hogy egy ilyen szerepbe vitt fiú, irreális elvárásokkal van a felesége felé. Mert valamiképpen megszokta és megtanulta, hogy énnekem az anyukám a partnerem és a társam, és ez azt is jelenti, hogy akkor egy nőnek úgy kell szeretnie egy férfit, ahogy az anyám szeretett engem. Mert ezek a szerepek összezavarodnak. Ezért irreális elvárásokat táplál végeláthatatlanul a saját felesége felé. Az meg nem érti: de én nem akarok az anyád lenni! Akkor azt mondja, de hát engem miért nem szeretsz eléggé? És nem értenek szót egymással.

5. Ebből aztán nagyon könnyen fakad az, hogy bizalmi nehézségeim lesznek a partneremmel szemben, ha házastársi szerepbe kerültem. Féltékenységnek lehet egy nagyon mély mozgatórugója. Ugyanis, mi is ennek a belső logikája? Az, hogy miközben kapok egy meghívást házastársi szerepre, próbálok is ennek megfelelni, aközben az anyám valamiképpen mégis csak hűtlen hozzám, mert van neki férje. Vagy mert, amikor éppen nem én velem él bensőséges családi kapcsolatban, akkor éppen egy kalandban vesz részt, és arról számol be nekem. És nem is érti, hogy éppen most én nagyon furcsa helyzetbe kerültem. Én próbálok megfelelni az ő kimondott igényeinek: Egyedül vagyok kisfiam, olyan jó, hogy te már ilyen nagy vagy és ilyen megértő! Mondok egy ilyen finom mondatot. Mikor egy anya azt mondja a 13 éves fiának: És te olyan erős vagy! - Akkor hopp, a fiú már tudja, erősnek kell lenni. Naná, hogy közben pedig, amikor az anyukája végül is összeköltözik azzal a pasival, akkor egy nagyon furcsa belső konfliktust örökít át a fiának. Ezért amikor ő elkezdi a saját partnerkapcsolatát, akkor ahogy elkezdi, már féltékeny. Mert ez az alapmintája. Hogy ez a kapcsolat de rázós, sose lehet tudni. Ennek a vége egy nagy pofára esés kell, hogy legyen. Bizalmatlanná válik, hiszen nem is volt biztonságban.

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

A szülősítés, szülőiesítésnek a helyzetéből vagy témaköréből indultunk ki, és megnéztük azt, hogy milyen jellemzői vagy jellegzetességei vannak annak, hogyha egy olyan közegben növünk föl, ahol át kellett, vagy akarva akaratlanul nem volt sok választásunk, hogy átéljük-e vagy nem éljük-e át a szüleinkkel vagy nagyszüleinkkel vagy a nekünk fontos személyekkel egy afféle kapcsolatot, amely sajnos a mi személyünkre vonatkozóan túlzottan is kihasználó - akár adott esetben -, kizsákmányoló volt. Természetesen a szüleink a lehető legeslegritkább esetben akartak volna bennünket kihasználni vagy kizsákmányolni. A szüleink nyílván nem rosszaságból vagy rosszindulatból tették velünk azt, amit tettek, és főleg pedig, mi sem rosszindulatból adjuk tovább. Természetesen nem azért mert rosszak, főleg nem, mert gonoszak vagyunk, hanem azért, mert ezek a folyamatok tudatosodás nélkül adódnak át egyik generációról a másikra. Aztán beszéltünk arról, hogy a szülősítésnek sokféle formája van, a legklasszikusabb, amikor nem megfelelő módon szülő szerepbe kerültünk. Ennek az ismérveit gondoltuk át, utána pedig, hogy ne legyen túl gyomrunkat megterhelő, beszéltünk arról, hogy mi történi akkor, ha próbáljuk megoldani a saját élethelyzetünket. Mikor már fölismertük azt, hogy mindez ránk is vonatkozik. S akkor talán emlékeztek a megoldások: 1. Családi örökség figyelembevétele és feldolgozása. 2. Értékek tudatos átvétele, növelése és továbbadása. 3. Jogosultságainkból fakadó szükségletek kielégítetlenségének elgyászolása. (Ez a kedvencem.) 4. Megengedni, hogy mások hozzájárulhassanak az én jólétemhez. 5. Élettől kapott ajándékok kreatív fölhasználása. 6 Képességeink, tehetségünk fejlesztése. 7. Saját igényeink figyelembevétele. 8. Az önzés és az áldozatszerep és magatartás közötti híd kiépítése. 9. Örökségünk és a jövő iránti felelősség egybekapcsolása. 10. Mások jóindulatát ne tekintsük gyöngeségnek. 11. Járuljunk hozzá mások jólétéhez. 12. Új, arra érdemes kapcsolatokba fektessünk bizalmat. És hogyha kiderült, hogy a másik visszaélt a bizalmunkkal, akkor hanyatt-homlok ne rohanjunk vissza a sebeinkhez, hanem egy kicsit bírjuk jobban. 13. Romboló jogosultságainkat nem váltsuk be. (Az nehéz lesz.) 14. A gyerekeink, a következő generáció jogos igényeit vegyük figyelembe, még ha nehéz is, és azt mondjuk, hogy a fene egye meg, micsoda igazságtalanság, hogy én nem kaptam, de próbálom továbbadni. Hol éri ez meg nekem? Hol jön ez be nekem? 15. Ha gyerekeink hozzájárulnak a családhoz, azt ismerjük el. Ma egy olyan szép dolgok hallottam: Az apuka kb. 40 éves, egyre-egyre többet tesznek rá a munkahelyén. Akkor megbeszélte a feleségével, hogy a felesége próbál akkor kevesebb tanítani, mert a feleség meg tanárnő. Ez egy ideig ment is, csakhogy az történt, hogy a feleségének a váltótársa hosszútávon megbetegedett. Úgyhogy, egyszer csak lett az anyukának 40 órája. Úgyhogy a családi egyensúlynak annyi. Van egy 17 éves lány. S a 17 éves lánnyal leültek és megbeszélték, hogy ez most már valószínű az iskolaév végéig így lesz, ezen most hamarjában nem tudnak változtatni. Másfél hónap. Be tud-e szállni a nagylány bizonyos dolgokba? Akár olyasmibe is, hogy vasalás, mosogatás, főzés, vasárnap, meg ilyesmibe. Gyerekek elhozatala. S a nagylány azt mondta - 17 évesen egész normálisak tudunk lenni -, hogy OK, rendben van, de akkor egy-két dologban kérek előjogokat. Mert, ha felnőtt vagyok a vasaláshoz, akkor a bulizáshoz is felnőtt vagyok ám. Pénteken vasalok, szombaton bulizok. Nem ám, hogy 10-re megyek haza, éjjel 1. Hallatlan jó érzékkel üzletet kötött a szüleivel. Kérdeztem az anyukát - tudjátok, az egész eszembe jutott, amivel itt hónapok óta foglalkozunk - na, hogy csinálták? Erre azt mondja az anyuka - kicsit piros lett -, hát írtunk egy nagy listát, hogy milyen föltételekkel engedjük el 1-ig. Akkor azt találtam mondani, hogy értem. Most hogyha ezt a nagy listát egyetlen mondatban kéne elmondanod, hogy mondanád el a lányodnak? Az anyuka elgondolkozott, és azt mondja: Hát, ha egy mondatban kéne összefoglalnom, akkor azt mondanám: nagyon aggódom, hogy olyan helyzetekbe fogsz kerülni, amelyeket még nem tudsz megoldani. - Na, látod, akkor légy szíves, ha hazamész, akkor hagyd azt a listát, dobd ki a szemétbe, és ezt a mondatot mondd el a lányodnak. Majd pedig be se engedd éjjel 1-ig, még ha akarna, se jöhessen haza előbb. Még annyit kérdeztem tőle - mert már olyan jól átdolgoztuk -, hogy el szoktad-e ismerni szavakban a lányod plusz hozzájárulását a családi kapcsolatrendszerhez? - Igen. Aztán persze egy anya azt mondja: Én el szoktam ezt ismerni. És képzeljétek el, nem úgy folytatódott, ahogy gondolnátok, hogy bezzeg a férjem nem, hanem azt mondja: De azért a nagyfiúk nem. És akkor elmesélte azt, hogy a nagyfiúknak perszer nem esett le a tantusz, és ők elkezdték most természetesnek venni, hogy a nővérük azt teszi. A nővérük azt szokta mondani, hogyha kész van a vasalni való - vasal a saját öccseire -, odarakja, és azt mondja: énnekem nem lenne dolgom vasalni, ezt vegyétek tudomásul! 1. 2. Ha most nem rakjátok el, akkorát behúzok nektek! Itt valahogy kialakult egy új egyensúly. Morogva elrakják: Mikor anya vasalt, az jobb volt. Hülye nővér! Azért jó a vasalt cucc. Szóval, ezt ma hallottam. Ez így akkor teljesen rendben van. Mert igaz, hogy így szülőszerepbe került valamiképpen a nagylány, de ez az egész itt, ebben a rendszerben a helyén van. És ami nagyon szép, hogy úgy került szülőszerepbe egy picit, hogy közben mindenki megtartotta a saját szerepét. Tehát a feleségnek nem lett egyszer csak gagyis barátnője a saját lánya, a férjnek nem lett felesége a saját nagylánya, mindenki megtartotta a maga helyét és szerepét, csak osztottak egy kicsit több szabadságot és felelősséget. De jó volt ezt hallani!

(Ez egy komoly időszak ez a nagyböjt. A nemjóját! Múltkor fölálltam a mérlegre egy családnál, mert a gyerekek azzal fogadtak, hogy vettünk digitális mérleget. Ebédre voltam meghívva, és minden gyerek fölállt, és elmagyarázták, hogy kell fölállni a mérlegre - úgy látszik értették, hogy én körülbelül mekkora tyúkaggyal rendelkezem -, komolyan elmondták, hogy álljak föl, és várjak egy kicsit, és majd utána megjelennek a számok, és nagyon jó a mérleg, mert mikor lelépek róla, még egy ideig mutatja. Akkor sikerült megcsípnem a 76 kilót - mit szóltok? - de most azt hiszem, hogy egy picit még fogytam. Most: 75. Ennyi volt a versenysúlyom. Na, hol tartunk? Voltam 15 évesen 189 centi, s 53 kiló. Térdem - tudjátok -, befele egy nagy csont. Nagyon jól néztem ki!)

16. Ha delegált gyerekek vagyunk - emlékeztek rá - tehát a szüleink a saját életüket valamilyen formában, valamiképpen velünk akarják megoldatni. Ha nekik nem, hát majd nekünk. Volt egy álmuk, akkor ezt valósítsuk meg. Most nem ragozom ezt már tovább, ezt ismerjük föl! Szabad nekünk a saját életünket élni. Nem olyan nagy baj, ha delegáltak bennünket, vannak annak előnyei is. Azon töprengtem, hogy vajon, amikor egy szülő megkeresztelteti a gyerekét, az is egy bizonyos szempontból a delegálásnak egy nagyon, nagyon sajátos esete lehet? Önmagában nem az. Önmagában nem az, mert ha a szülő azt mondja, hogy én is keresztény vagyok, a fiam meg a lányom is legyen keresztény, de aztán majd eldönti, hogy mi akar lenni. Ez így önmagában nem delegálás. De azért belecsúszhat abba. Mikor a szülő a gyerekeken kéri számon azt az erkölcsi „nem tudom én mit”, amit neki sose sikerült megvalósítani. Jaj, azok a rendes férjek, mikor csapatostul jönnek és vakarják a fejüket - de ott már haj nem nagyon van -, törölgetik, hogy mit csináljanak. Azt mondja: hát, a lányom 16 éves lett. Már többször megkérdezte, hogy mondd, apa, te lefeküdtél anyával a házasságkötés előtt? Ez az első kérdés. A második: Mondd, apa! Te a házasságkötés előtt más nőkkel lefeküdtél? A harmadik: Mondd, apa! Csak nőkkel feküdtél le? - Ez a XXI. századi verzió. Akkor az apa az első kérdésnél kicsit zavarba jön, második kérdésnél bevörösödik, a harmadiknál: azonnal takarodj innen! Na, és akkor fölcsöngetik a papot. Tényleg, így szokott lenni, nem hülyéskedek. - Jaj, atya baj van! A lányunk nő lett. Már eddig is gyanítottuk, de most aztán annyi nekünk. - Szóval, ez körülbelül így szokott kinézni. - Tudod atya, naná, hogy lefeküdtem vele meg másokkal is. A harmadikat hagyjuk, majd jövök gyónni Húsvét előtt. Jó, ez most oké, hogy én lefeküdtem, de hogy mondjam meg? Eddig azért valahogy legalább azt gondolhattam, hogy lányom azt gondolja rólam, hogy én. Na, de ennek annyi! Szóval, hogyha ez a helyzet nem jól oldódik meg, akkor könnyen számon kérnek a szülők majd valami olyasmit, amit nekik sem sikerült megtenni. Hogy ezt hogyan kérik számon? Én most itt nem kívántam papként nyilatkozni, szexuál erkölcsi kérdésekről. Hanem csak a jelenségről beszéltem.

17. Nem összeillő partnerek eltérő hozzájárulásának, jogosultságának feltárása, elfogadása. Ezzel kapcsolatban szabad döntés meghozatala.

Ezt sem ismétlem már el.

18. Teljesíthetetlen szülői elvárások fölismerése és átírása. Életkornak nem megfelelő elvárások.

Ezeknek a fölismerése. Fúúú, mennyi ilyen szokott lenni. Itt mondtam - emlékeztek két dolgot -, az egyik, hogy a gyereknek egy dologhoz biztos alapvető, elidegeníthetetlen joga van, ez pedig a saját gyerekkora. Minden olyan dolog, ami megfosztja őt attól, hogy gyerek lehessen, az kérdéseket vet föl, hogy mi is történt ott. Akkor itt mondtam ezt, hogy a gyerek nem egyenlő. Akkor itt beszéltem arról, hogy pszichoterapikus viszony a saját gyerekünkkel. Mikor úgy tekintjük partnernek a gyerekünket a saját nevelődésében, hogy közben - mert valamennyire persze egyre inkább partner lesz, ez világos, ez oké -, de hogy úgy tekintjük őt partnernek, hogy közben ennek a mozgatórugója az, hogy a gyerektől azt várom el, hogy ő értsen engem meg, ő érezzen velem együtt, s azonosuljon velem, mint szülővel, hogy nekem milyen nehéz dolgom van, hogy őt kell nevelni. Akkor ő nem lehet gyerek. S így eljutottunk:

19. Két család örökségének összekapcsolása, akkor is, ha a szüleink elváltak. Akkor is, ha mi kötöttünk házasságot. Egy óriási feladat, hogy a két család örökségét valamiképpen összekapcsoljuk. Igen, igen. Akkor itt egy súlyos mondat: S néha eljutunk oda, vagyis minden párkapcsolat eljut oda - csak nem mondják ki -, hogy egymás múltjának vagyunk, voltunk áldozatai. Arról ugye múltkor beszéltem nektek, ahogy érett asszonyok beszélgettek. Az egyik azt mondja: Hát, tudjátok, azért én se ehhez a férfihez mentem hozzá! Meséltem nektek? Nem? A legszaftosabb sztorikat nem mondom el? Tudjátok, hogy bibliai történeteket mentünk eljátszani a Szentföldön. Mentünk és volt 6 nő meg 2 férfi. Ez már pont az az arány volt, hogy - már második órája Galileából mentünk le a Holt tenger partjára, hogy ott játsszunk egy sivatagi játékot - a nők kezdték otthon érezni magukat a mikrobuszban. Az történt, hogy kezdtek bennünket félig-meddig nőnek tartani. Ez így korrekt! Annyira belemelegedtek a saját közegükben, hogy minket tiszteletbeli nőnek tartottak, különben is az egyik pap, a másik pszichológus - tök mindegy -, félig nő mind a kettő, főleg a pap. Legalábbis ilyen azonosítatlan repülő tárgy. El tudjátok képzelni - teltek a napok. Az 5. 6. nap nem szuszog mellettük a férjük. S akkor szerintem - nem tudom, hogy így van-e -, de úgy el tudom képzelni, hogy a 30-40 éves házasságban, csak megszokták már, nem? Hát, legalább ennyi. Ez egyébként most jutott eszemben - az egyik nő ösztönösen betette a füldugót a kis neszesszerébe - hogy ez miről árulkodik? Ahogy ott utazgattunk egyszer csak az egyik nő nagyot sóhajt: Tudjátok? - mi meg ketten férfiak ültünk hátul, elvegyültünk - Tudjátok, azért jó, hogy nem a férjeinkkel jöttünk. Azért nem azokhoz a pasikhoz mentünk mi hozzá annak idején. Azért azok a férfiak, akikkel most élünk, nem azok a férfiak, akikhez annak idején hozzámentünk. - Utazunk tovább, továbbment a reflexió, azt mondja a másik: Mi se vagyunk, azért azok a nők, akiket elvettek. Azt hiszem, hogy ez már egyszerűen csak így normális. Hogy volnának már ugyanazok? Ha emiatt a kapcsolatban vannak nehézségek, hát ez a legtermészetesebb dolog. Annyira normális! Csak a papnak nehéz. Én kiről mondjam ezt? - Uram, te se az voltál, mikor papnak álltam?

(Annyira hálás közönség vagytok, jól esik veletek lenni. Ti vagytok a cupp az éjszakában! Nem szeretnétek? Mondjátok nyugodtan, szabadok vagytok! Legyen a Fedák Sári a cupp az éjszakában.)

20. Gyerekeink reális látása.

(Tudjátok, miért vagyok ilyen? Napok óta 12-13 órákat gyóntatok. Macerás, macerás! Most 7 óra 55 perckor raktam le a stólát a nyakamból, és hihetetlenül jól esik, hogy nem kell titeket meghallgatnom. El sem tudom mondani, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam. Itt ültök és én beszélek. Fantasztikus! Mi ez a sok papír, hát hülye vagyok én? Egy előadást kell megtartanom, hát, fogjál már vissza! Igen, mert közben előre dolgoztam: a megbocsátás lélektana, 15 oldal itt van már.)

Szóval, 20. Gyerekeinket igyekszünk, igyekezzünk reálisan látni.

Az nem könnyű. Hű, az nem könnyű! Mert a gyerekeink rátettünk mindent, ami nem is nekik szól, nem is ők. Itt egy újabb fogalommal érdemes megismerkedni, ez pedig így hangzik: a romboló szülőiesítésnek van egy másik formája még - amiről eddig így nem beszéltünk -, ez pedig az, amikor a gyerekeinket eszményítjük, vagy eszményesítjük, vagy eszményiesítjük. Idealizáljuk a saját gyerekünket. Ez ugyanúgy a szülősítésnek egy lehetősége. Én egész megdöbbentő dolgokat hallottam már ezen a téren. Hogy a szülők nemcsak rajongtak a saját gyerekükért, hanem egyszerűen nevetséges kijelentéseket tettek. Mondjuk, a szülők, mikor azt mondják, hát azért ebben a családban a legmélyebb hite a gyerekünknek van. Hogy néha nézem a gyerekemet, ahogy imádkozik, és mondtam is neki, hogy: Bárcsak én lennék olyan tiszta, mint te! - Hát, fürödj meg, vagy valami! Egyszer egy hitoktatótól is hallottam ilyet. Jöttek a gyerekek gyónni. Jó, hát már benne voltak a korban - 9 évesek. Akkor a kisgyerek beül gyónni, elmondta, amit akart és kiment. S akkor erre a hitoktatónak az a dolga, hogy ilyenkor - mert nálunk meg van szervezve a gyerekek gyóntatása -, ilyenkor átadom egy hitoktatónak, a hitoktató elkíséri a kápolnába és segít az elégtétel elvégzésében. Azért, mert a gyerekek ilyenkor nagyon zavarban tudnak lenni, és esetleg elfelejtik, mi az elégtétel. Vagy kiderül, hogy nem tudják egyedül elmondani a Miatyánkot. És miután ez az első vagy a második gyónás, nem tesz nekik jót, hogy szorongó gyomorral mennek haza, és az van bennük, hogy de ciki, elfelejtettem az elégtételt, nem tudtam a Miatyánkot. Ezért segítjük, pátyolgatjuk ezt az egész folyamatot. Ez a hitoktató azt mondja, amikor kijött ez a kisfiú a gyónásból: Mi bűne lehetett ennek a Lacikának? A Lacika egy szent. - Milyen Lacika? Szóval, a gyerekeink eszményítése. Ez legföljebb nekünk éri meg, de a gyerekeknek kevésbé.

21. A tudatosság növelése.

Ez egy nagyon klasszikus, tipikus helyzet lesz. Jön valaki, aki 40, 50, 60 évet úgy élt le, hogy azt gondolta, hogy csak a hülyék járnak paphoz, vagy pszichológushoz. Csak a hülyéknek van arra szüksége, és egyszer csak ott ül nálam. Akkor nagy kínlódva kimondja, hogy hát, én sose gondoltam volna, hogy idejutok. Mondom: Kösz szépen! Ezt nem szoktam mondani, mert nem veszem magamra. Ezt szokták is érezni. Szóval: Hogy került ő ide? Mondjuk, ez egy klasszikus mondat szokott lenni: És mondd, atya! Nem csak a hülyék jönnek ide? Miért van az, hogy nekem most itt kell lennem, és hogy az életemet nem bírom egyedül megoldani? Miért van így? Ott volt az anyám, annak sose jutott volna eszébe, a nagymamám, az meg nem is gondolkodott. Hova jutottam én? - Egyszerűen a kultúra változott meg. Amíg a keretek, az illem, a kisközösség, a faluközösség úgy bebetonozta az emberek életét, hogy mindennek megvolt a szabálya, a normája, a rendje, legföljebb az áthágták és annak is meg volt a rendje, hogy hogy itta meg a lúgot, meg mit tudom én, mit csinált. Amíg kívül megvannak a nagyon kemény keretek, addig nem kell annyit gondolkodni. Addig az élet nem személyes kérdés, hanem inkább a közösséghez való tartozásom kérdésében merül föl. Ha optimális a közösséghez való tartozásom, akkor meg van oldva az életem, akkor megy a futószalagon előre. Nyílván ebben sok realitás is van, hiszen mi élünk abból a szempontból irreális életet, hogy azt gondoljuk, hogy egyedül is képesek vagyunk élni. Vagy, hogy az a kenyér, amit megeszem, ahhoz nem kellett termőtalaj, meg nem kell hozzá eső. Hát ezt csak mi vagyunk képesek így gondolni. De, hogy ma teljesen normális az, hogy miután az élet egyéni, személyes kérdéssé, életfeladattá, néha problémává válik - ami nem volt mindig így, vagy nem ilyen súllyal -, természetesen elakadunk, nem megy egyedül. Ez nyílván a kultúránkból adódó, vagy kultúránkból is adódó jelenség. Ezért normális, amikor valaki segítséget kér. És normális volt az is, hogy ez 100 évvel ezelőtt nem így volt. Vagy akkor elmentek valami tekintélyfigurához, és akkor az jól helyre tette őket. Miért mondom ezt? Azért, mert a tudatosulás az - látom a mi szüleink generációján - hogy valami egészen más téma, mint nekünk. Mit kínlódnak és szenvednek a mi szüleink. Ez nem azt jelenti, hogy nem nagyon okosak, nem tudnak racionálisak, logikusak lenni. De, hogy a saját életükre vonatkozóan alig tudatosak, ez nekem innen nézve megdöbbentő. Egyszerűen ez hiányzott a kultúrájukból, és most vért izzadnak. Talán így mondhatom, hogy a szüleitek generációjának nagyon sok kisközösségéhez járok. Egyszerűen megdöbbentő! Amit egy serdülő korosztályban egy csoporttal egy csettintésre megcsinálunk, azért a szüleitek vért izzadnak. Tényleg ezt szajkózom, ez a vesszőparipám, hogy egy 50 éves férfitől megkérdezni, hogy hogy van, ez a kínpadra húzása nekem. Abból aztán mi szokott kijönni!? Vagy: Mit érzel? Az egy fél órás történet. Egy mondatban nem lehet? És nem lehet, mert nem tudja, hogy mit érez. Amikor valaki tudatosul, az rengeteg szenvedéssel jár. Az őstörténetnek van egy ilyen szimbolikus üzenete és jelentése, hogy addig az ember az ártatlanság és bizonyos szempontból a naivitás és a gyermeki felelőtlenség és gondtalanság állapotában leleckedik, ameddig a jó és a rossz tudás fájáról nem eszik. És nem döbben rá arra, hogy mit jelent, hogy tudatosan élek. Mert amikor valaki elkezd tudatosan élni, az rengeteg szenvedéssel jár. Először is rádöbben például arra, hogy mezítelen. És nem tud többé olyan ártatlanul a tükörbe nézni, mint addig. Ezért az őstörténetnek van egy nagyon reális ilyen értelmezése. Nem esik jól tudatossá válni, miközben az életünk olyan személyes feladattá vált, amely a tudatosodás nélkül pedig már nem vihető, mert annál meg jobban szenvedünk, és kevésbé kapunk a kultúránkból fogódzókat. Ezért szoktak 40, 50, 60 évesen halomra depressziósok lenni, meg halomra kipurcanni. Most az utóbbi időben már könyvszámra olvasom az életközepi krízisről az irodalmat. Nem is tudom, hogy ti ezt látjátok-e, hogy 40, 50, 60 éves emberek rogyásig krízisből krízisbe dülöngélnek. Fiatalabb testvéreimnek örömhírként mondom. Tehát, hogy a ti szüleitek még jobban szenvednek, mint ti. Csak tartják magukat, mert ezt tanulták meg. Vagy kívül próbálnak valamit megváltoztatni, azt gondolják, majd az segít. Dehogy segít. Tehát, a szüleink ebből a szempontból még fölvértezetlenebbül állnak a saját tudatosulásuk, vagy tudatosulás iránti szükségleteik vagy elkerülhetetlenségeik előtt. Ez, azt gondolom, nagyon nagy együttérzésre vagy megértésre indíthat bennünket. Tehát, amikor a tudatosságról beszélek, én látom, hogy vért izzadás, és egy csomó félelemmel jár.

22. Az élvezetek felelőtlen kiéléséről való lemondás.

Ez is sokat segít rajtunk. Beleértve azoknak a kapcsolatoknak a fölszámolását, amelyeknek a fő motívuma valamiféle élvezetkeresés, vagy a másiknak kihasználása, tárgyként vagy eszközként való kezelése. Ezt nem ragozom tovább.

23. (Hát, ez egy ilyen nesze semmi, fogd meg jól.) Kihasználatlan erőforrások föltárása.

Ezt nagyon szeretem. Tudjátok, mint a költségvetésben, ott is kell, hogy legyen egy-két olyan rubrika, amelybe az összes többi bele lehet gyömöszölni, ami sehova sem fért bele. Eláruljam nálunk, hogy van ez? Plébániai költségek. S akkor ebbe belegyömöszölünk mindent. Szóval, kihasználatlan erőforrások föltárása. Ide érvényes az is, hogy lehetetlen, hogy valaki a dolgokat mindig csak rosszul csinálja. Néha jól is szoktuk csinálni. Vannak dolgok, amiket kifejezetten jól csinálunk. Néha olyan dolgokat, amelyeket nem tudunk jól csinálni, jól csináljuk. Nehogy belefulladjunk egy ilyen problémaközpontú világba. Nekem erre nagy ingerenciám van, hogy az életet a problémák felöl megközelíteni. Ez egy hülyeség, nem? Az életet éljük és néha vannak problémák és kész. De az a felnőtt, aki gyerekkorában átesett a szülőiesítésen, olyan élethelyzetről élethelyzetre élt, amelyeket nem tudott megoldani. Nem csoda, hogy az életet aztán felnőttként problémáról problémára éli. Hiszen a létezés egy problémás helyzet volt.

24. Szülői kompetenciák elsajátítása.

Ez jó. Ezt még egy pap is tudja. Már, elkezdeni. Akkor, itt hadd mondjak nektek egy másik, számomra izgalmas dolgot. Ez pedig az, hogy szülői kompetenciák. A szülőről gyakran gondolkodunk úgy, mint tekintély személyről. Nála van a hatalom. Ő az erős ember. Ez igaz is. A szülőnek nagyobb hatalma van, és igenis éljen azzal a felelősséggel, ami a hatalmából fakad. De most nem ezt akarom mondani, hanem azt, hogy a szülői kompetenciáknak, hogy hatalom, van egy nagyon szép másik oldala. Ez pedig az, hogy akinél a kompetencia van, akinél a hatalom van, őnála van a lehetőség arra, hogy mellette biztonságban lehessen lenni. És ezt a hatalommal nem szoktuk mindig elég következetesen társítani. Mert akinél a hatalom, annál a felelősség, hogy mellette az emberek a hatalmának arányában biztonságban érezzék magukat. Ezért egy olyan szülő, aki csak a hatalmával okoskodik, vagy pattog és közben meg nem ad a gyerekeinek biztonságos környezetet, és ez nem csak arra vonatkozik, hogy van mit enni, hanem mondjuk az érzelmi biztonságra. Milyen érdekes az a szülő, az az apa, aki lenyomja a gyerekét így meg úgy, de éppenséggel biztonságban nem érzik magukat mellette ezért, azért meg amazért. Azt miféle hatalomgyakorlás? Ezért a szülői kompetenciának ezt az elemét akartam kiemelni. Hogy igenis van ott egy reális hatalom, de ez a hatalomnak a gyerekek felé eső része, az biztonságot is jelent. És minél kisebb a gyerek, annál nagyon biztonságot kéne, hogy jelentsen. S hogyha ez a biztonság megvan - és itt jön egy izgalmas dolog -, hogy a pedagógusok halomra fulladnak ki, már februárban ki vannak készülve a pedagógusok, mert a gyerekekkel nem lehet bírni. És ez így is van. Csak egyetlen szálát ennek a dolognak. A gyerekek miután nagyon komoly szülősítésen esnek keresztül – hogy miért, hát erről már sokat beszéltem, mert a szülők nem érnek rájuk stb. – ezért aztán, ha a gyereknek adnak plusz felelősséget, vagy elhanyagolják őt, naná, hogy kinyílik a csipája. És akkor 9 évesen azt hiszi, hogy majd ő akkor dirigál az osztályfőnöknek, azért, mert otthon is dirigál. És akkor mit mond a pedagógus? Azt mondja: Ez hihetetlen, hogy a mai gyerekekben semmi tekintélytisztelet nincs. És itt van az összefüggés a tekintélytisztelet és a biztonság és a hatalom között. Ugyanis az a szülő, aki a hatalmát arra is használja, hogy a gyerekek mellette biztonságban legyenek, az ilyen szülőnek van tekintélye. Mert annak a szülőnek van tekintélye, aki mellett biztonságban lehet lenni. Mert annak a szavára érdemes hallgatni. És hogyha, az egy kipróbált tekintély, mert egy kipróbált biztonság van amellett a szülő mellett, ami meg az elköteleződésből fog fakadni nyílván, akkor ennek a szülőnek lesz tekintélye, és a gyerek az iskolában nem lesz kezelhetetlen. És amikor a szülő elkezdi leverni a gyerekén azt, hogy miért pofázott vissza a technika tanárnőnek, akkor bizonyos szempontból jobb lenne, ha tükörbe nézne. Mert ez megkérdőjelezi azt, hogy ő milyen tekintély otthon. És hogy miért nem tekintély, ha nem tekintély? Ezt nagyon el akartam nektek mondani. Mert most így a hatalom, meg úgy. Egy gyereknek igenis arra van szüksége, nem arra, hogy odajön a 7 éves kislány és jön az árvíz: apa mondd, most mi lesz velünk? És erre az apa reálisan azt mondja: Nem tudni mennyi lesz a Duna tetőzése. Lehet, hogy nagyon magas lesz a víz. Ki tudja mi lesz velünk? Hát ő azt gondolhatja, hogy fogalmam sincs, mi a fenét fogunk csinálni, hogy jön föl a víz. Ezt ő gondolhatja, hogy tehetetlen vagyok az árvízzel szemben. De ezt a gyereknek ne mondja, hogy kislányom elég nagy vagy már ahhoz, hogy belásd a Dunával szemben nincs esélyed. Hanem azt mondja a gyerekének, hogy idefigyelj, ha kell delfinné válok és a hátamon viszlek a partra. És akkor a gyerek megnyugszik. Ez a szülői hatalom gyakorlása például. Nem az készíti föl a gyereket az életre, hogy korának nem megfelelő terhelést adunk neki. Ez egy gyagyaság. Óvópedagógus ismerősömmel beszélgettem. A következőt mondja, hogy nagyon komolyan átnézte a matematika dolgokat, hogy jól el tudja mondani az óvodásoknak. Tehát, ha az óvodából kis iskolát csinálunk, és minden szülő egymással harcol, ugye ez a demokrácia, hogy egymással megküzdünk. Minden szülő titokban arra gondol, hogy az átlag már iskolaérettség előtt megtaníttatja az ABC-t a gyerekekkel. – Én 4 és fél éves korában elkezdem neki mondani. Akkor egy pici előnyhöz jut. Óvodás korban egy pici előny és akkor, amikor 7 éves lesz, akkor két nyelvű iskola, akkor gimis lesz, már idegennyelvű gimi és amikor egyetemista lesz, akkor…. . És mikor lesz gyerek? Tudom, mikor lesz gyerek. 20 évesen 30, 40, 50, 60 és 70 évesen. Körülbelül akkor folyamatosan. És ezt megkeserüli a férje, a felesége, a gyerekei, majd pedig a szülők idős korukban.

Szóval, az oltalmazás készít föl az életre. A megfelelő oltalmazás. A megfelelő kihívásokkal együtt. De az nem elég, hogy adok megfelelő kihívásokat, de oltalmat meg nem! Együttérző vagyok a gyerekekkel. Utolsó mondatom: Tehát, természetesen a gyereknek nagyon nagy szüksége van a tekintélyre. Nagyon nagy, mert gyerek, kell neki a tekintély. De ez a szülői hatalom megfelelő gyakorlásából fakad. Nahát, elmondtam, mit lehet tenni. Ez így elmondva nem sok, de e mögött végeláthatatlan életfeladat van. Ha ezt most csak úgy meghallgattátok, racionálisan befogadtátok, akkor nem sokra mentek vele. Tényleg! Akkor nem volt érdemes jönni! Akkor, nézzük a másik nagy falatot, de ezt már kevésbé fogom ragozni, mert mindjárt itt az év vége, és a megbocsátásról muszáj beszélnem. Azt mondja: házastársi szerep. Tehát nézzük meg azt, hogy mi történik akkor, hogyha – és ez a szülőiesítésnek egy alfaja – tehát, nem csak akkor történhet meg a szülőisesítés, ha a gyerek szülőszerepbe kerül destruktív módon, hanem a szülőiesítés témakörébe tartozik az is bele, hogy valaki partneri házastársi kapcsolatba kerül gyerekként. Ez is idetartozik. Tehát, ez nem egy új téma. Csak ez a kifejezés, hogy szülősítés, egy picit zavaró ahhoz képest, amit most mondani szeretnék. És engedjétek meg, most két oldalt hadd olvassak föl. Édesanyák nyilatkoznak a saját gyerekeikkel kapcsolatban. Annyira frappánsak, öt-hat sor egy-egy ilyen nyilatkozat, érdemesnek tartom elmondani. Egyébként Gyerekek gyerekkor nélkül című könyv. Nagyon régóta jelent meg, de nagyon jó. Meg is nézem nektek, 1990., 16 éves. Már nem a gyerek. Na, akkor mondom:

Egy anyuka: Amikor hazaérek, ugyanúgy, ahogy annak idején a férjemmel, most a gyerekemmel megbeszélem, hogy mi történt velem aznap. Szükségem van arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet, s a gyerekek mindig olyan kíváncsiak. Miért ne beszélném meg velük a dolgokat? - Részben maga adja meg saját kérdésére a választ. - Azt hiszem, a kelleténél jobban beavatom őket a problémáimba. Jelenleg éppen az anyagi helyzetünk miatt aggódnak. Amikor a munkahelyi nehézségeimről beszélek nekik, akkor látom az arcukon, hogy amiatt félnek, hogy esetleg elveszíthetem az állásom. Előbb vagy utóbb azonban úgyis ráébrednek, hogy az élet bonyolult, igazságtalan és feszültségekkel teli.

Egy másik, nem régiben elvált anya mesélte: Kicsit mindig bizonytalan vagyok, hogy hogyan nézek ki, mikor este elmegyek valahová. Azelőtt a férjemet kérdeztem meg, hogy hogyan áll rajtam a ruha, vagy milyen a hajam. Most viszont a gyerekeimet kérdezem meg, mintha ők is felnőttek lennének, pedig még csak 7 és 9 évesek. - A gyerekeknek a gyóntató pap szerepére való kijelölése egyben azt is jelenti, hogy olyasmiről is tudomást szerezhetnek, ami nem való a fülüknek. Hallgassuk tovább az előző nyilatkozót. - A minap szörnyű álmom volt. A volt férjemről álmodtam, akinek egy igen viharos szerelmi ügye volt éppen. Másnap reggelizés közben az egészet elmondtam a gyerekeknek. Úgy éreztem, hogy valakinek el kell mondanom. Láttam, hogy a gyerekeket fölkavarta a történet. Amiatt borultak ki, hogy engem még mindig mennyire foglalkoztat, hogy mit csinál az apjuk, arról nem is beszélve, hogy most értették meg valójában, az apjuk már más nőt szeret.

Olykor maguk a gyerekek keresik az új szerepet a felbomlott családban. Mert kell nekik a biztonság. Ha nincs apa, valakinek be kell ezt tölteni, hogy biztonságban legyenek.

Egy New Yorkban élő, két iskoláskorú leánygyermeket nevelő, elvált anya mondta: Én hagyom, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. De van egy pillanat, amikor rájövök, hogy a gyerekek a fejemre nőnek, és együtt, vagy külön-külön megpróbálják az apjuk szerepét betölteni. Az apjuk hatalmát akarják gyakorolni. Ők akarják meghatározni, hogy mire mennyit költsünk, s hogyan vezessük a háztartást. Az én gyerekkoromban még azt sem volt szabad tudnunk, hogy az apánk mennyit keres.

Időnként az is előfordul, hogy a gyerekek nem egyszerűen átveszik a hiányzó szülő szerepét, a szereposztás teljesen fölcserélődik. Bizonyos értelemben ők lesznek a szüleik a saját szülőjüknek, aki viszont gyerekké változik át. Az egyik denveri anyuka nyilatkozta: - Amikor 3 évi együttjárás után szakítottam egy férfivel, a gyerekeim csodálatosan viselkedtek. Roncs voltam. De a 9 éves fiam bíztatólag megsimogatta a vállam és azt mondta: minden rendbe jön, anya. A 11 éves lányom megfőzött helyettem és még a reggelit is az ágyamba hozta. Nagyon jól esett. Azt viszont nem tudom, hogy ők hogyan élték meg az egészet.

A szerepek fölcserélődéséről beszélt, persze az ő szempontjából egy 13 éves New Yorkban élő gyerek is, akinek a szülei a közelmúltban váltak el: - Olyan különös minden. Az anyám néha úgy viselkedik, mintha velem egykorú lenne. Vele is hasonló dolgok történnek meg, mint velem. Megismerkedik vele, aztán lefekszik vele. – 13 éves, kezdtem a történetet – Néha még ő kér tanácsot tőlem szex ügyekben. Ilyenkor zavarban van, akárcsak én. Néha nagyon szigorú velem, máskor meg nagyon engedékeny. - Ahogy a szükségletei diktálják, ugyebár.

És akkor egy utolsó, mert ebben még egy nagyon izgalmas szempont előjön:

Egy másik nyugtalanító kérdést vetett fel a gyerekek megváltozott szerepét illetően az az elvált anya, aki két kamaszkorú gyereket nevel egyedül. – A gyerekek sokat segítenek nekem. Egy sereg olyan dolgot beszélünk meg együtt, amiről a válásomat megelőzően el se tudtam volna képzelni, hogy a gyerekek előtt egyáltalán meg lehet említeni. Tulajdonképpen felnőttként kezelem őket. A baj csak az – tette hozzá elgondolkozva a nyilatkozó - , hogy a gyerekek nem értik a dolgot, mikor újra gyerekként bánok velük. Mint például amikor viselkedni tanítom, vagy ágyba küldöm őket. Azt hiszem, nem lehet egyszerre két dolgot akarni. Vagy csak felnőttként, vagy csak gyerekként szabad őket kezelni. Attól félek, hogy ahogy növekednek, képtelen leszek befolyásolni, hogy kikkel barátkozzanak. Esetleg elkezdenek inni, kábítószerezni, vagy valami hasonlót csinálni. Fogalmam sincs, hogy mit fogok majd tenni.

Ez a jelenség. Annyira frappáns! Akkor, most nézzük azt, hogy amikor egy ilyen gyerek fölnő, akkor milyen jellegzetességei vannak. Hogy miért is? Meg ez mit is jelent?

1. Nagyon hajlamos lesz, hogy féljen – a kapcsolatokban elsősorban – az erőszaktól, a bekebelezéstől. Attól, hogy a társa őt bekapja, lenyeli, hogy eluralkodik rajta. Hogy nem tudja magát megvédeni a társával szemben. Egy ilyen helyzetben felnőtt gyerek a társának a szeretetét, vagy azt ahogyan ő egy intimitásban szeretne lenni ővele, a szeretete egyre inkább elnyelőnek élheti meg. Fenyegetőnek ránézve. A másik esetleg teljesen természetesen közelít felé, ő pedig egyre jobban fél. Hogy te jó ég, mert ez a helyzet, hogy intimitás, szoros kapcsolat egy ellenkező neművel, mint ahogyan én házastárs szerepbe kerültem férfiként az anyukámmal, nőként az apukámmal, ez az én alapmintám, az pedig egy bekebelező, vagy ilyen értelemben fenyegető helyzet. Akkor itt nagyon nehéz lesz egy megfelelő intimitásra eljutni. Milyen megdöbbentő ez? Hogy miközben azt gondolhatnánk, hogy már gyakorolta gyerekkorban a házastársi szerepet, milyen nagy előnye van. Pont fordítva, mert az nem ugyanaz. Ilyenkor lehetséges az, hogy felnőttként állandóan védekezik. A másik meg nem érti, hogy miért húzta meg ott a határokat, ahol még csak most jönne létre egy igazán bensőséges helyzet. Ő pedig állandóan próbálja kívül tartani. Erről ennyit.

2. Nem csoda, hogy ezt mondom, ha énnekem gyerekként állandóan a saját szüleimet kellett valamiképpen távol tartani, mert ő állandóan nyomult - mondjuk, ahogy az az elvált anyuka nyomul a gyerekeire, és mondja nekik, hogy valakivel meg kell osztanom, jaj, de jó, hogy meghallgat – ezt nevezem nyomulásnak. Ha nyomul, akkor a gyerek állandóan ágyba viszi a reggelit. Nem azért viszi az ágyba a reggelit, mert a pap bácsitól elfogadta azt, hogy nagyböjtben csináljon valami szép dolgot, és az eszébe jutott, dehogyis. Hanem, mert tudja, hogy az élete az anyukáján múlik. Ezért neki élet-halál kérdés, hogy az anyukája jó passzban legyen. Ezért viszi ágyba a reggelit. Ez nem erkölcsi kérdés a gyerek részéről, hanem élet-halál kérdés. Ha nekem állandóan partnerévé kell válnom a saját apukámnak vagy anyukámnak, és közben pedig – már egyrészt ezt sem tudom megoldani, ehhez sincs se erőm, se kompetenciám – a másik kezemmel őt kell távol tartanom, hogy ne nyomuljon már túl, akkor nem csoda, hogy kimerült leszek. Lehetek kimerült gyerek, lehetek kimerült felnőtt. Felnőttként állandóan fáradt, állandóan, mert mindig ezt a mintát viszi tovább. És próbál - már most felnőttként - védekezni olyasmivel szemben, ami már őt egyébként nem fenyegeti. De ő még mindig ezt éli át, hiszen ez belesült. Ha valaki ilyen szerepbe került masszívan, teljesen ki lehet fáradni, de teljesen. Nem egy ilyen embernek az élettörténetét szívesen idehoznám, de akkor sose jutnánk ötről-hatra. Hogy miért mondja azt a lehető legérthetőbb módon: már megint hullafáradt vagyok. Ez mindig egy rendszer, közben pedig reflektál saját magára, és azt mondja, hogy nem is értem, nem is csinálok igazából semmit. Ettől meg bűntudata lesz. Akkor a kettő között vergődik. Próbál megfelelni erején felül, attól meg még fáradtabb lesz.

3. Lehet benne egy nagyon mély tapasztalat arról, hogy képtelen megfelelni. - Egyszerűen nem vagyok jó. - Ilyen nagyon mély pontokon szoktak házastársak vagy szerelmesek egymásnak ilyet mondani, hogy azt gondolom, hogy én nem vagyok elég jó. Hogy nem tudok megfelelni, képtelen vagyok rá. Ez megint csak a gyerekkori helyzetnek az újbóli elmondása. Természetesen önértékelési problémák nagyon masszívan. Hiszen gyerekkortól kezdve úgy látom magamat, hogy nem tudok egy olyan feladatnak megfelelni, amit a szüleim róttak rám, hát akkor nyílván meg kéne felelnem. Alkalmatlannak tarthatja magát sok mindenre. Egy ilyen valaki adott esetben meg sem házasodik. De nem ám! Mert azt gondolja, hogy ő annak képtelen eleget tenni. Közben a gyerekkori tapasztalataiból általánosít. Azt gondolja, hogy én tudom, mit jelent partnernek lenni. Na, abból nem kérek! Örülök, hogy elköltöztem az anyámtól. Ez például egy agglegény életnek lehet klasszikus motívuma. Azért ott a mélyben még mindig az anyukájának a partnere, lehet, hogy a haláláig, vagy a halála után is, és inkább megmarad agglegénynek. Klasszikus életút. Ezért mondom azt, hogy térjünk vissza, mit lehet csinálni 1. pont: Családi örökségek feldolgozása. Ameddig nem jövök rá, hogy milyen tudattalan kötelékeim vannak az ellentétes nemű szülőmhöz, addig ebből hogy fogsz kijönni? Én nem tudom, hogy ebből akkor ki lehet-e jönni. Vénkisasszonyok története. Lehet, hogy tök aranyosak, tök kedvesek, apácák is lehetnek, meg ilyesmi. És a történetnek a mélyén egy, „még tulajdonképpen mindig hűséges vagyok az apámhoz” helyzet áll. Az erről szól. Attól ő még lehet egy jó apáca. S ha az egészre rádöbben, maradhat is apáca, csak sokkal szabadabb lesz. Az jobb szabad apácának lenni, mint nyomorultnak. Hát én már csak tudom!

4. Szexuális alkalmatlanság.

Itt akkor egy pici elidőzök. A szexuális alkalmatlanságnak nagyon sok szintje, rétege, eredete és forrása lehet. Nem azért beszélek erről, mert - jaj az a szex az olyan izgi téma, mert akkor jobban fogtok figyelni - hanem azért mert a témának ebben az összefüggésben földolgozása - azt gondolom -, hallatlanul fontos. Azért mert a szexualitás ott, ahol igazán személy szerint érint bennünket, még mindig tabu. Azért mert fölszínes módon össze-vissza erről beszélünk, ez még egy kicsit sem jelenti azt, hogy ahol igazán megfordul az életünk, ott arról mernénk beszélni. Dehogyis. Ugyanúgy szégyenkezünk, mint az anyáink, meg a nagyszüleink. Úgyhogy az, hogy bögyös nőkkel van tele az összes plakát, még nem jelenti azt, hogy kevésbé szégyenkezünk. Úgyhogy azért beszélek erről. 1. Nyílván a házastársi szerepbe vitt felnőttnek a szexuális alkalmatlansága a legdurvább módon, olyan módon történik meg, hogy szexuális bántalmazásnak, erőszaknak volt kitéve. Ugye, ez elsősorban nőkre vonatkozik. Kisebb-nagyobb szexuális visszaélés. Ez azt jelenti, hogy egy férfi partnerként tekintett, partnernek látta, vette azt a kicsi lányt, vagy nagyobb lányt. Azért tartozik ez ide. Hogyha ez a helyzet nem tud földolgozásra kerülni, az megnehezítheti önmagában a társkapcsolatot, már a partnerválasztást is, az együttélést, aztán, ezen belül az intimitásra kihat, a szexualitásra kihat, rengeteg mindenre. Azt tudjátok, hogy amikor a statisztikákat készítik – nem akarok hülyeséget mondani, meg akartam nézni, csak már nem volt időm – ez olyan mély szégyenérzettel társul - minél kisebb korban történt a szexuális bántalmazás -, hogy amikor név nélkül kitöltik a kérdőíveket – ez egy reprezentatív fölmérés –, akkor kijön, hogy ennyi és ennyi – és itt nem emlékszem a szorzószámra – tehát, hogy a kijövő adatokat sokszorosával szorozzák. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az a realitás. Nem tudom, hogy ötszörös vagy tízszeres, tehát ilyen „szeresen” szorozzák. Egész biztos, hogy itt is nem egy és nem kettő és nem három és nem négy, hanem sokan ülnek, sokan. Csak erre nem szoktunk gondolni. Mert az gondoljuk, hogy ez a TV-ben van, vagy ez nem tudom milyen hír. Közben pedig ez kisebb-nagyobb mértékben kifejezetten jellemző – úgy emlékészem, hogy magyarországi statisztikák szerint – minden negyedik nő átesett gyerekkorában valami ilyen helyzeten. Az rengeteg. Persze és nagyon nagy sebek vannak mögötte. Ez nyílván a legdrasztikusabb. Ezt Ferenczi Sándor úgy nevezte el, hogy nyelvzavar. A nyelvzavar abból a szempontból, hogy a kislány – mert főleg kislányokról, vagy nőkről van szó – megy és a szónak akármilyen, egyszerűen jó értelmében szép akar lenni az apukája előtt, vagy a nevelőapukája előtt, és az apukája, vagy a nevelőapukája félreérti a kislány közeledését és nyelvét, és szexuális természetű kapcsolatba viszi azt át és úgy válaszol rá. Ezt nevezték nyelvzavarnak. Tulajdonképpen erről van szó. Amióta a válások száma sokszorosa lett, azóta a lánygyerekeknek és az új férjnek, a nevelőapának a kapcsolata egy kifejezetten kultúrprobléma. És se a 10 ujjam meg sem a 10 lábujjam nem elég ahhoz, hogyha elkezdeném nektek mondani, hány ilyen történetet hallottam már – hogy nők és a nevelőapjuk. Most csak egy jutott eszembe, ahogy elmondta ez az asszony, hogy amikor a nevelőapja elkezdte simogatni őt az ágyban, akkor ő hogyan ugrott ki az ablakon, és hogyan rohant le a Horváth Mihály térre hálóingben. Itt egy kicsi is elég, ez nem azt jelenti, hogy egyesülni kell, hanem elég hogyha az a férfi, az a nevelőapa, vagy a nagypapa - életerős nagypapák -, elég egy kevés is. Elég az, hogyha egy nő csak annyit átél, hogy ráteszi a combjára a kezét. Az már sok. Az éppen egy kézrátétellel több, mint amennyinek történnie kellene. Tehát itt idézőjelbe téve kis dolgok is nagyon nagy sérüléseket tudnak okozni, ez azt gondolom, hogy evidencia. Itt a lehető legnagyobb megértéssel kellene, hogy legyünk. Meg nyílván én legalább vagyok is. Itt egy másik dolgot is érdemes még megnevezni: A szülők gyakran csábítók. Az anya is tudja csábítani a fiát, és az apa is tudja csábítani a lányát. És nem mindig jó pontokon állnak meg. Hány és hány történetet hallottam, ahogy például az apa nem volt hajlandó belátni, hogy a már kiskamasz lányaik hülyét kapnak attól, hogy meztelenül mászkál a lakásban. Ez is elég. Egy felnőtt apuka ne járkáljon meztelenül a kiskamasz lányai előtt. Vagy, hogy az apa rendszeresen benyit akkor, amikor a lánya fürdik. – Hát a lányom, láttam őt már meztelenül. - Jó, hát de most már nem csecsemő. Most már ne lássad!

Látszólag szívesen a szülősítésnek a szexuális felhangjaival együttlévő háztartási szerepbe került gyerek történetét redukálnánk az apa és a lánya kapcsolatára, azonban ennek sokkal rejtettebb formái még gyakrabban fordulnak elő anyák és fiúk között. Naná! Majdnem elájultam, mikor a következőt hallottam, hogy serdülő koráig az egyik anya masszírozta a nemi szervét a fiának, hogy egészséges legyen. Nem tudom, hogy a nemi szerve legyen egészséges, vagy a gyerek, vagy ő? Masszírozta. Nyílván ezek drasztikus, szélsőséges dolgok. Egy kiéhezett nő sok mindenre képes. Mert ugye, hogy egy kiéhezett pasi sok mindenre képes, azt tudjuk. De most mondom a másikat. Sok mindenre képes, csak ez sokkal finomabban megy. Mert a férfi az férfi módjára csinálja, a nő meg nő módjára. És ettől a férfi még kevésbé veszi észre, vagy tudatosul benne, hogy jé, vele valami ilyesmi történt. A nők nagyon finom mondatokkal képesek ezt. Ennyi elég, ugye? Már, hogy érthető, amit mondok? Ezért magyar apák hiányoztok. Az, hogy a mi kultúránkban nincsenek apák. Ennek nagyon súlyos következményei vannak a következő generációra, nagyon, nagyon. Mert azok a nők sokkal kiszolgáltatottabbak férj nélkül. Naná, hogy a maguk csábító mondatait elmondják a saját fiaik felé. Mi következhet ebből? Például, hogy egy ilyen szerepbe vitt fiú, irreális elvárásokkal van a felesége felé. Mert valamiképpen megszokta és megtanulta, hogy énnekem az anyukám a partnerem és a társam, és ez azt is jelenti, hogy akkor egy nőnek úgy kell szeretnie egy férfit, ahogy az anyám szeretett engem. Mert ezek a szerepek összezavarodnak. Ezért irreális elvárásokat táplál végeláthatatlanul a saját felesége felé. Az meg nem érti: de én nem akarok az anyád lenni! Akkor azt mondja, de hát engem miért nem szeretsz eléggé? És nem értenek szót egymással.

5. Ebből aztán nagyon könnyen fakad az, hogy bizalmi nehézségeim lesznek a partneremmel szemben, ha házastársi szerepbe kerültem. Féltékenységnek lehet egy nagyon mély mozgatórugója. Ugyanis, mi is ennek a belső logikája? Az, hogy miközben kapok egy meghívást házastársi szerepre, próbálok is ennek megfelelni, aközben az anyám valamiképpen mégis csak hűtlen hozzám, mert van neki férje. Vagy mert, amikor éppen nem én velem él bensőséges családi kapcsolatban, akkor éppen egy kalandban vesz részt, és arról számol be nekem. És nem is érti, hogy éppen most én nagyon furcsa helyzetbe kerültem. Én próbálok megfelelni az ő kimondott igényeinek: Egyedül vagyok kisfiam, olyan jó, hogy te már ilyen nagy vagy és ilyen megértő! Mondok egy ilyen finom mondatot. Mikor egy anya azt mondja a 13 éves fiának: És te olyan erős vagy! - Akkor hopp, a fiú már tudja, erősnek kell lenni. Naná, hogy közben pedig, amikor az anyukája végül is összeköltözik azzal a pasival, akkor egy nagyon furcsa belső konfliktust örökít át a fiának. Ezért amikor ő elkezdi a saját partnerkapcsolatát, akkor ahogy elkezdi, már féltékeny. Mert ez az alapmintája. Hogy ez a kapcsolat de rázós, sose lehet tudni. Ennek a vége egy nagy pofára esés kell, hogy legyen. Bizalmatlanná válik, hiszen nem is volt biztonságban.

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika