A szülősítés speciális változata 2.

2006.04.18.

Megosztom
Elküldöm
Isten Hozott benneteket! Arról beszéltünk, és a mai nap be szeretném ezt fejezni, ez a vágyam. Ezt ma befejezzük és a következő héten megbocsátás. Szóval, ma befejeznénk azt, hogy házastársi szerepbe vitt felnőtt milyen jellemzőkkel bír, utána megnéznénk azt, hogy van még egy sajátos eset, az infantilizált gyerek. Az a gyerek, akit nem engednek felnőni, mert az a legbiztosabb a szülőnek, ha egész életében gyerek marad, akkor tuti, hogy ottmarad az anyjánál és apjánál és ők akkor nyernek! Aztán szeretnék még beszélni arról, hogy mi van az elhanyagolt gyerekkel. Még róla egy kicsit, még megsimogatjuk az elhanyagolt gyerekeket, és utána összefoglalás és akkor eltelt 3 hét. Már most látom, hogy ez naiv ábránd, hogy befejezzem. Szóval nézzük csak! Félelem az erőszaktól, bekebelezéstől, hűtlenségtől, hogyha valaki házastársi szerepbe kényszerült gyerekkorában, akkor felnőttként jellemző rá. Folyamatos kimerültség, mert hiszen megszokta, hogy olyan feladatot kell teljesítenie, amit nem tud teljesíteni, de felnőtt korában is belehúz, és persze, hogy most sem megy. Ebből is adódik meg nem felelés élménye, azután amiről hosszabban beszéltünk, szexuális alkalmatlanság vagy ezen a téren felmerülő mindenféle nehézségek, főleg annak arányában, hogy a szexualitást is beleértve mekkora visszaélés történt ővele. Bizalmi nehézség a partnerben és állandó bizalmatlanság és bizonytalanság, és aztán – azt hiszem ezt már nem mondtam – rivalizálás az azonos neműekkel. A házastársi szerepbe vitt felnőtt, már felnőttként rivalizálni fog a saját nemű egyedekkel. Ez nem tesz jót például a barátságnak. Miért is? Azért, mert, hogy ha én fiú gyerekként az édesanyám által partneri szerepbe kerültem, akkor az apukám éppen az, akit sikerült legyőznöm, meg akit le is kell győznöm, ahhoz, hogy ennek a szerepelvárásnak megfeleljek. Ha tehát nekem sikerült az apám fölött győzni, akkor ennek a mintája ott élhet bennem később, ahhoz, hogy meg tudjak felelni annak az alapvető képletnek, ami itt él bennem, ahhoz nekem a velem azonos neműeket le kell győznöm, le kell gyűrnöm, hiszen csak így tudok megfelelni annak az alapvető vágynak vagy elvárásnak, ami az anyukám felől érkezik. Ilyenkor láthatjuk azt például, hogy aki ilyen szerepbe került, nem nagyon vannak barátai. Az a fiú, aki férfiként egyszerűen nem érzi magát igazán otthonosan férfitársaságban. Nem haverkodik, nem jár el sörözni a barátaival, nem érti, hogy mi a jó abban, hogy együtt elmegyünk a meccsre. Ez csak ez egy példa, férfiak között sosem érzem jól magam, azért mert amikor férfitársaságban vagyok, akkor előbb utóbb a férfiak - és az előbb szokott lenni - elkezdenek kütyüzni. Tehát a kütyükről való beszélgetés betölt mindent. Ez szokott a nőkről való beszélgetésnek a bevezető témája lenni, de amikor vegyes társaság van, akkor gyakran a kütyüzésnél megállnak a férfiak. Minden, amihez távirányító van, az autó is ide számít, mert a kormányról is lehet kütyüzni. Az a fiú gyerek, aki felnőttként – ebben a szerepben leledzik már szegény – ő nem tud kütyüzni rendesen, és valahogy állandóan abban a kitaszítottságban kell élnie, hogy amikor a társaság ketté oszlik férfiakra és nőkre – azért ez meg szokott történni – hogy ő valahogy a nőkkel találja meg a szót, és jobban érdekli a gyereknevelés, mint a kütyüzés. Nyilván mindennek meg van a párja, visszája, férfiként és mi a van ennek a hátterében? Sajátosan nem csak az, hogy nem leli örömét a kütyüzésben, hanem az is, hogy tulajdonképpen egy pici megvetéssel tekint azért a férfiakra, akik ilyen baromságokkal rengeteg időt tudnak eltölteni, és ő természetesen ennél sokkal érzékenyebb és fennköltebb, őt az emberi kapcsolatok érdeklik, nem a tárgyak. Kár, hogy e mögött valami egészen más történet van. Ugyanez lehet nőknél. Azok a nők, akiknek nem nagyon van női barátnőjük. Ez ugyanannak a társa, tesója, viszont annál inkább érzékenyek a férfiakra, nagyon is érthető módon. Hiszen gyerekkoruktól kezdve ebben a mintában nevelkedtek és nőttek föl. Érzékenynek lenni egy férfire és egyáltalán nem érzékenynek lenni egy nőre, mert mondjuk nincs, nincs anya. Például azért mert meghalhat egy édesanya, és a férfi nevelheti a 2-3 gyereket, valami miatt esetleg nem házasodik meg, sok minden lehetséges. Természetesen a szülősítés nagyon finoman, általában rossz szándék nélkül történik meg, attól az még nagyon romboló és destruktív. Ilyen lehet az is, amikor például az anya valamilyen oknál fogva többé vagy kevésbé alkalmatlan a gyereknevelésre, mondjuk azért, mert szenvedélybeteg, alkoholfüggő, azért mert súlyosan neurotikus, pszichotikus, nem is folytatom, és most, miután egyre több depressziós ember létezik a földön, ezért anyaként egyre több depressziós anya lesz, amiből egyenesen fog következni, hogy az, amiről beszélünk az sokkal általánosabb lesz, mint ma. Ugyanis nyilván az anyának itt a szerepe óriási, és ha egy anya alkalmatlan, nem azért mert alkalmatlan akar lenni. Lehet, hogy belead mindent, ami a csövön kifér, és akkor is csak ennyi jön ki belőle. Ez viszont a gyereknek elég lehet ahhoz, hogy ott az a kapcsolat nem működik úgy, ahogy, és akkor ez a nő pedig nem a kütyüzésben nem talál társat, ahogy a férfiak a férfiakkal, hanem egyszerűen különösebben nem jelent neki sokat, hogy van egy női barátnője vagy nem. Viszont arra nagyon érzékeny, hogy a férfiaknak bejön-e vagy nem, hogy tetszik-e vagy nem, arra nagyon érzékeny. A férfi kapcsolataira háromszor olyan érzékeny, és nem azért mert minden férfit meg akar hódítani, egyszerűen csak erre van beállítva. Akkor itt most beszéljünk a homoszexualitásról, meg a leszbikusságról, mert nagyon gyakran – hogy ha ez a folyamat túl megy – akkor történik ez meg. Tudjuk, hogy rengeteg oka lehet annak, hogy valaki homoszexuális vagy leszbikus lesz, ennek sok oka lehet, de hogy a családi környezet, az ott megtalált vagy kiosztott szerepek ebben döntően befolyást gyakorolnak, ez biztos. Erről szeretnék akkor egy kicsit beszélni, már csak azért is mert van némi bűntudatom, mint hogy ha én nagyobb éllel, nagyon kritikával, nagyobb gúnnyal említeném ezt, mint ahogy az emberséges volna. Úgyhogy a saját bűntudatomat is szeretném oldani ezen a téren, hogy kifejezzem a megértésemet. Mondok egy hallatlanul klasszikus életutat. Minden eleme végtelenül klasszikus lesz és ki fog derülni, hogy ez nem is olyan ritka. Mondjuk, vegyünk egy családot, apa, anya, hány gyerek legyen, legyen, mondjuk egy fiú meg egy lány. Most képzeljük el, hogy amikor a fiú 6 éves, akkor elválnak a szülei. Most visszagondolok egy valós történetre, egy családra, ahol ismerem a történetet, 6 éves a fiú, amikor a szülei elválnak. Az anya azt hiszem fogorvos, az apuka pedig az a valaki volt, tudjátok, amikor régen mentek a Szovjetunióban fél évig építették az Uralon túl az olajfúró tornyot -89 fokban, na ez volt az apuka. Mi következett ebből? Az, hogy amikor az a gyerek éppen a személyiségfejlődésének abban a korszakában van, 5 év, 6 év, 7 év, hogy kialakul a nemi önazonosságtudata, aminek a kulcsa az, hogy kell nekem egy apa meg egy anya. Kell nekem egy anya, akibe szerelmes vagyok, akit meg akarok hódítani, aki csak az enyém kell, hogy legyen, mert én vagyok a gyerek és egy én központú világban élek, és az anya az enyém. De amikor 5-6 éves vagyok, akkor rájövök arra, hogy az anyámnak van egy fontos társa, a férje és én ezt utálom és elkezdek rivalizálni vele és próbálok én győzni. Nekem kell, hogy győzzek, le kell, hogy győzzem azt a pasit, lehetetlen, hogy ne én legyek a jobb. Akkor bedobok mindent, és mikor történik ez, akkor, amikor megtörténik a válás. Mi húzhatna ki engem ebből a bajból, mi az, ami a normális személyiségfejlődést vagy hagyományos nemi önazonosság tudatot el tudja mélyíteni? Az, hogy amikor rájövök, hogy az anyámnak mégis csak az apám a férje és ezen a téren nincs esélyem, hogy anyám úgy fog szeretni, ahogy csak tud, de úgy mint egy gyereket és mint a fiát, és nem pedig úgy mint a társát. Akkor a helyzet úgy oldódik meg – és bocsássatok, ti ezt mindnyájan tudjátok, hogy így van, csak ha nem mondom el, akkor nem logikus, ami utána következik – a helyzet úgy oldódik meg, hogy megrázom magam, mondjuk vagyok 7 éves, na akkor viszont olyan leszek, mint az apám és beszerzek egy olyan jó nőt, mint az anyám. Ez az első szerelem korszak, mikor ezzel a végtelen öntudattal belépek az első osztályba, és természetesen belém kell, hogy szeressen a kis Rozi, mert mégis csak én vagyok a legjobb csávó az osztályban, mert hiszen az én apám mégiscsak a legjobb csávó otthon. Ez a normális út, és akkor egy kicsit így taccs vonalra helyezzük az anyámat, és egyszer csak kialakul az amikor az apa meg a fia úgy igazán kezdenek egymásra találni, és akkor közös programok vannak és a fiú dagad a büszkeségtől és végül majd 38 évesen megházasodik egy nővel. Ez az optimális menet, csakhogy ebben a családban valami olyasmi történik, ami rengeteg családban megtörténik, hogy úgy körülbelül, mondjuk amikor megházasodnak, akkor jönnek a gyerekek, és a házasságnak nevezett rémálmot bírják 5-6 évig. Azalatt teljesen kipurcannak, akkor az erőiknek mindenképp végére értek, akkor válnak el, mikor a gyerek 5-6-7 éves és nincs apa, mint ebben a családban, nemcsak hogy az volt a baj, hogy anyuka elmondta a fiának, hogy apád az a rohadék, hanem a fiúnak nem is volt esélye, hogy az apukájával találkozzon, mert ő éppen Bajkonurban hegyezte a rakétának a csúcsát, vagy valami életbevágó dolgot csinált. Ettől kezdve ki az, aki a szegény anyának a 3-4 gyerek nevelésében segítségére van, hát mégis ki? A nagyi. Kinek a nagyija? Naná, hogy nem az anyós, hanem az anya anyja, és akkor máris 2 nő neveli azt a kisfiút és beleadnak mindent. Na, most itt még föl tudnak sorakozni keresztanyák, most ha nagyon peches, akkor még van egy nővére. Láttatok már ilyen helyzetben nőt, akinek nincs egy barátnője. Anyja, nagyanyja, keresztanyja, nővére, barátnője, kettő rögtön. Falkában nevelik az egy szem gyereket. Most akkor mondjátok meg nekem - ja és hát lenne még egy esélye ennek a kis pöttömnek - amikor ugye jelentkezik első osztályba, akkor még volna egy halvány remény, hogy valami férfiszerűvel találkozzon, ha volna olyan férfi, aki tanár. De olyan, hogy tanító, olyan biztos, hogy nincsen, mert nem fizetik meg, tehát nincsen tanító. Még lenne egy végtelenül pici esély, esetleg, hogy a napközis tanító férfi. De ma már ilyen sincs. Esetleg egy halvány esély volna, hogyha az anya nem a zenét helyezné az előtérbe, hanem a sportot, és mondjuk, egy jó férfias sportra vinné a gyerekét – de miután 20 nő megbeszéli, hogy mi lenne jó annak az egy szem gyereknek – mégis csak a klarinét mellett döntenek. Lehet, hogy nem a klarinét mellett döntenek, de az is biztos, hogy a zeneiskolában nem férfi fogja tanítani, hanem nő. Szóval az, hogy a mi világunkban föl tud nőni egy fiúgyerek úgy, hogy mindent elkövet az egész környezet indirekt módon ahhoz, hogy ő később egy homoszexuális életpályát fusson be, ez tuti. Azután jön a pályaválasztás, hát akkor mit? Anya, nagyanya, keresztanya, nővér, 2 barátnő…Na, mi lett a fiúból? Balett táncos. Nagyon büszke vagyok arra, hogy tanítottam a Balettintézetben is. De nem balettet, hanem a templom körzetéhez tartozott a Balettintézet, ezért aztán én hittant tanítottam a Balettintézetben. Az efféle életpálya modellt ott már nagyon jól lehetett látni. Tehát, amikor együtt jártak a lányok meg a fiúk, gimisek, mikor a fiúk a lányokkal a szünetben az alapozókról cseverésztek, kicsit necces. Most megint újabb bűntudatokat szerzek magamnak…Ma hihetetlenül könnyű egy olyan életpályát befutni egy gyereknek, hogy mire 18 vagy 21éves lesz, arra ébred fel egy nap, hogy „jé én homoszexuális vagyok”, pedig nem csináltam érte semmit, csak úgy. Ezt a leszbikusságra ugyanígy értem. Megtehetjük azt, hogy mi az, ami nem jelent megoldást, hogy azt mondjuk, ez most így van, és akkor kulturálisan az egészet most szentesítjük. Ezt megtehetjük, csak nem tudom, hogy annak az illetőnek, meg a másiknak és a harmadiknak ez valódi megoldást jelent-e. Akkor ezt a történetet még had mondjam tovább, hogy érezzétek át ennek a fájdalmát. Persze előbb utóbb az apa megjön Bajkonurból, a csillagvárosból és akkor egyszer csak látja, hogy mire ő megérkezett a gyerek már 15 éves volt, és látja, hogy a gyereke egy tükrös szobában egy ilyen vízszintes rudat fog, tükrökkel körülvéve, kicsit furcsa. ”És mond kicsi fiam nem túl szűk a nadrág, ami rajtad van? De édesapám, de ez egy balett dressz.” Akkor az apa kezd egyre ingerültebb lenni, ugye még van egy-két éve, hogy serdülő fiába belerúgjon úgy távolból kéthetente, mikor láthatás van. Próbálja még észhez téríteni és elmeséli neki legfontosabb élményeit, hogy hogyan talált szeretőre Bajkonurban, egyéb férfias történeteket elmondja, hátha tanul valamit az a gyerek. Hát a gyerek meg nem tanul semmit, csak azt mondja, hogy az apám egy….Utána mi történik? Itt csatlakozunk még a kereszténységhez, és végül az apa ahelyett, hogy a saját felelősségét ebben az egész történetben átgondolná, nem kell többet, mint amennyi van neki, csak annyit. Ehelyett elkezd moralizálni a saját gyereke fölött, és amikor a gyereke végre eljut oda 10 év kínlódás után, vagy 20 év, hogy azt mondja, márpedig én homoszexuális vagyok, akkor az apa kitagadja őt a mindenhonnan. Na, ez a klasszikus történet, és utána végig moralizálja az egész életét. Nehéz ezt a felnőtt valakit nem bizonyos szempontból áldozatnak látni, vagy a körülményeknek, a helyzetnek, a szülei sajátos élettörténete kárvallottjának, annak látom. Nem tudom, hogy volt-e alkalmatok nagyon mély beszélgetést folytatni homoszexuális vagy leszbikus emberekkel, de rendesen, komolyan, nem az, amikor megy ez a felszínes izé, hanem hogy mi zajlik ott belül, hogy egy ilyen helyzet az milyen végtelen mennyiségű szorongással, szégyennel, haraggal és még mivel jár együtt. A házastársiasításnak ez lehet egy szélsőséges következménye. 7. Kihasználó vagy kihasználható szerepekbe megy az ilyen felnőtt, ez logikus, ezt megszokta. Lehetséges az, a szülőszerepnek is meg vannak a nagy előnyei, a házastársi szerepnek is meg vannak a nagy előnyei. Azért, ha valaki 10 évesen, annak a szerepnek minden előnyében részesül, hogy én vagyok a főnök a családban, hogy én vagyok a férfi a családban, vagy egy kislány, akinek az apukája, a partnere és nem az anyja az apukájának a partnere. Hány és hány ilyen történet van, hogy az anya beteg és ezért egyszer csak kialakul egy szövetség, egy koalíció az apa meg a 12 éves lánya között, és egy 12 éves lány már bőven alkalmas arra, hogy mosogasson és főzzön és vasaljon és mindent megtegyen, mint egy nő. Azért ennek a szerepnek vagy helyzetnek van tehát egy csomó nyeresége. Rengeteg nyeresége van, ezért aztán felnőttként nagyon is akarhat és szerethet ragaszkodni ezekhez a jogokhoz és előjogokhoz, és akkor kapunk egy olyan nőt vagy férfit, akit nem értjük, hogy miért tart olyan dolgokat természetesnek, hogy az neki jár, mert az neki nem jár, de ő azt úgy éli meg, hogy az neki jár, és nem tudjuk őt lebeszélni róla. Mindenkinek egy szelet csoki jutott és neked nem jut kettő, de neki jut. Mert maradt egy szelettel több, akkor azaz övé. Ha én kétszer annyit melózok egy kapcsolatban, akkor lehet, hogy nekem kétszer annyit csoki jut, de most ez nem az a helyzet, de nem biztos, hogy ettől az illető fölébred. Tehát az ilyen felnőttek egyszerűen többet engednek meg maguknak, mert ezt szokták meg, hogy a szereppel előjogok járnak. Lehet a másik is, hogy állandóan alávetett helyzetekbe kerülnek és mennek bele, mert ezt is megszokták, hogy hiába partnerség, azért a másik mégis csak egy osztással fölöttem van, akkor ezt reprodukálom a kapcsolataimban. Itt jöhet egy nagyon cifra következmény, hogy gyerekkorban azzal az ellentétes nemű szülővel, akivel partneri helyzetbe kerültek – most nem a szexualitásra gondolok – nem nagyon volt alkalmuk lázadni, nem lázadhattak, mert azaz egy szem szülő volt, attól kaptak mindent, lehetetlen, hogy lázadjak ellene. Megtörténik a házasságkötés és ott kezdek el lázadni, az ellentétes nemű, nekem fontos emberrel. Nem egy, nem két kapcsolatot láttam izzé-porrá zúzódni ezen a kövön, hogy még felnőttként sem mert lázadni és átírni ezt a szerepet. Ott lázadt, ahol nyeregben érezte magát, ez pont a partnere volt, és ennek a még rosszabb forgatókönyve, hogy ezt megismételjük három házasságban egymás után. Mindig nagy reményekkel megházasodunk, ő az igazi, és utána belázadunk ellene és kiábrándulunk és nem ilyen lovat akartam. 8. Aki házastársi, társi szerepben volt, ő általában hasonló szerepben felnövő felnőttet keres házastársnak. 9. Nagyon gyakran idősebb partnert keres magának. Az idősebb partner keresésének más okai is lehetnek, például mondjuk egy nő esetében, krónikus apa hiány. Erre van bőven példa. Ezért az agglegényeknek egyre jobb világ nyílik, mert a legtöbb nő apa nélkül nő föl, ezért aztán éppen mikor a legfiatalabbak és a legcsinosabbak a hölgyek, már bizonyos szempontból, akkor fognak talán a leginkább, náluk jóval idősebb pasikra vágyni, hogy azt a hiányt betöltsék, amit nem kaptak meg gyerekkorukban. Tehát a 40-es, 50-es pasik szüretelnek. Ez nem a szülősítésről szól, hanem egy végtelen nagy apahiányról, ami azért nehéz, mert amikor én már 20 éves nő vagyok, vagy 25 – mint ahogy ezt én átéltem – akkor naná, hogy egy apafigurával való kapcsolatom, miután én már nem vagyok kislány, szexuális színezetet nyer és azt meg is fogom élni, hacsak a vallás közbe nem szól. Ha ez a partnerszerepbe vitt felnőtt esetében történhet, akkor is nagyon könnyen nagyon könnyen megtörténhet, ugyanis van egy alap mintám arról – nekem, mint 20 éves nőnek – hogy az igazi női intimitás, egy nálam 20 évvel idősebb férfivel történt meg. Abban nem kellett, hogy szexualitás legyen, semmi nem kellett. Ez az alap mintám, hogy nő vagyok, és egy nálam jóval idősebb férfivel élem meg azt, hogy mit jelent az, hogy szeretve vagyok, hogy fontos vagyok, hogy értékes vagyok, hogy figyelnek rám, gondoskodnak rólam és a többi, hát akkor ezt folytatom tovább. Ez teljesen érthető és logikus is. Egyébként ezzel semmi probléma nincs, én ezt nem úgy mondom, hogy ez baj. Semmi baj nincs azzal, hogy ha 20 év, 30 év van egy férfi és egy nő között, és ők házastársi kapcsolatban vannak, semmi baj, csak legyen szex. Az is lehet, hogy valaki trükkösen oldja meg ezt a témát, nem idősebb pasit választ, csak tekintélyes pasit. Mindegy csak valami legyen meg abból a figurából, legyen nagyon tekintélyes, legyen nagyon gazdag. Infantilizálás, ez is a szülősítésnek egy esete, ami már tényleg egy teljes nyelvi agyrém, hogy ha valakit gyerek szerepben hagynak és oda nyomnak állandóan vissza, ez azért szülősítés, mert egy szülő szükségleteinek a kielégítésére egy gyereket használ, a hiányait egy gyerekkel tölti ki, a legjobb módszer az, hogy ha a gyerek sose nő föl. Az sokkal macerásabb, hogy egymás után szülök 6 gyereket. Mennyivel egyszerűbb azt az egyet nem engedni fölnőni. Azért a szülők sem teljesen hülyék. Mi lesz akkor, hogy ha az illető felnőtt lesz, ez csak 5. pont. 1. Az lesz folyamatosan az érzése, a gondolat, hogy másra kell támaszkodnia. Muszáj, mert ő egy erős férfi, egy igazi anya mellett tudok csak biztonságban lenni, egy nagy anya, az kell nekem. Ehhez társul az, hogy a világ egy rettenetes hely. Ezt anyukák nagyon tudják mondani. Anyák hihetetlen, hogy mit tudnak megtenni a gyerekeikért, hogy azok tönkre menjenek. 3 hetente berohannak szülői értekezletre, leanyázzák az összes többi fiú gyereknek az anyját, összevesznek a pedagógussal, kihallgatást kérnek az igazgatónőnél, félévente iskolát váltanak, 3 évente kerületet, végül más városba költöznek, mert a gyerekemnek ne mondja senki azt, hogy hülye, az én fiam nem hülye. Egyébként meg nem bírja megvédeni magát, és ez itt a lényeg, majd én megvédem őt. „Én megvédem a fiam minden széltől. Kisfiam ne felejts el, hogy a szatyorkádban legyen ott a Labello, olyan cserepes volt este a szád széle. Ezt egy igazi anya nem engedi meg. Remélem az a rohadt Ödön nem gúnyolt a rózsaszínű Labello miatt. Ha az a rohadt Ödön téged gúnyolt, én legyek az első, aki megtudja, mert Ödön kő kövön nem marad.” Szóval anyatigrisek kíméljetek! Jöhet ennek a panaszos változata, mikor az anyatigris egyszer csak elfárad. Az a rohadt gyerek föl fog nőni. „Tudod miért sírok kisfiam? Fogalmam sincs.” Tényleg nem tudja a nyomorult, hát honnan tudja, férfi szeretne lenni, csak az anyja azt mondja: „Arra gondolok, hogy amikor 20 éves leszel, elhagysz, mint az apád.” Na, ezt a mondatot nem kellett volna, ezt gyorsan szívja vissza mindenki. Ez az elhagysz, mint az apád. Azt hiszem érzékeltettem ennek a történetnek a velejét. 2. Gátolt harag. Ez most már annyira logikus, hogy ezt el sem mondom. De ugye érthető? Harag helyett gyakran él át szégyent, sőt ha haragszik, akkor azért szégyenkezik. 3. Szereti az áldozat szerepet, hiszen végül is az, áldozattá lett. Elveszettnek, gyöngének érzi magát. Az áldozat szerepben pedig van egy nagyon jó fölszólítás a környezet felé, hogy lépjetek be abba szerepbe, amiben anyukám meg apukám volt. Ismertem nem egy, nem kettő, nem három olyan házaspárt, ahol mind a ketten hajtottak az áldozat szerepre. Mert rengeteg előnye van. Tehát mind a kettő azt várta, hogy a másik gondoskodjon rólam úgy, mint ahogy a szülőnek kell gondoskodnia a gyerekről, és akkor az a logikája, hogy ezért minél inkább azt kell bizonyítanom, hogy én sokkal kiszolgáltatottabb és gyöngébb és esendőbb és rászorulóbb vagyok, mint te, és ha ezt bebizonyítom, akkor neked kell ebben a kapcsolatban nekem adni. Az nehéz úgy. 4. Már el is mondtam, nagyon szívesen választok akkor ilyen gyerekként, mikor felnövök, olyan felnőttet, aki viszont szülő szerepben volt gyerekkorában, és akkor összeáll a kép és látszólag jól mennek a dolgok. A nehézség vele az, hogy ebben a párkapcsolatban nincsenek felnőttek, csak ennyi a gond vele. Nincsenek felnőttek, van egy szülő meg egy gyerek, jól el vannak mindaddig, ameddig a gyerek nem akar felnőni és ameddig a szülőnek nincs elege abból, hogy egyoldalúan gondoskodik a gyerekről. Ezért ez a fölállás előbb-utóbb tönkre szokott menni, mert a gyerek föl akar nőni, - főleg ha nő – a férfiak nem annyira, ha végérvényesen papucs, akkor már úgy hal meg. Kicsit lázadozik, de ezt könnyű elfojtani. A nőknek több esélyük van, ők komoly árat fizetnek, a válást, mert az meg úgy szokott sikerülni. 5. Túl sokat segítenek a gyerekeiknek, tehát szívesen adják ezt tovább. Bizonyára köztetek is vannak olyanok, nem egyen, nem ketten, nem hárman, de hogy ismertek ilyet, az biztos, ahol a szülők vagy egy szülő alkoholfüggő volt, szenvedélybeteg volt, játékszenvedélye volt, társfüggő volt vagy valami ilyesmi. Egy nagyon-nagyon izgalmas könyvet olvastam erről, valaki fölhívta rá a figyelmemet, és engedjétek meg, hogy bizonyos szempontból összefoglalásként is gyors 12 pontban elmondjam, merthogy ennek a szakirodalma óriási, ugyanis az anonim alkoholistáknak a története most már sokkal hosszabb ideje tart, mint hogy a szülősítésről egyáltalán, mint ilyenről elkezdtek volna tárgyszerűen beszélni, ezért itt leszűrődtek nagyon izgalmas következtetések. Ez azért is jó nekem, mert lenne még egy nagy téma, amiről szülősítés keretében nem tudtam volna beszélni, de ezzel most egy viszonylag kerek, de hát persze torzó azért mégiscsak marad, ez pedig az, hogy vannak olyan gyerekek, akiket egyszerűen csak elhanyagoltak. Különösebben nem szülősítették őket és nem is szülőiesedtek. Egyszerűen csak elhanyagol gyerekként nőttek föl. Megnéztem a szakirodalmát az elhanyagolt gyerekekből milyen felnőtt lesz, és megdöbbentve tapasztaltam azt, hogy az elhanyagol gyerekek felnőttként, az szinte tökéletesen megegyezik az alkoholbeteg családban vagy családtag mellett fölnőtt gyerekeknek a jellemzőivel. Talán nem véletlen, ugye? Ezért aztán a kettőt össze is vontam. Nagyon könnyen ide tehetjük még azt is, hogy ha egy gyerek nevelőintézetben nő föl, vagy örökbefogadásosan nő föl, főleg hogyha ez nem pici korban történik, hanem nagyobb korban, tehát ahol nagy sebek vannak, de mindenképpen az elhanyagolás az döntő motívum. Azért is szeretném ezt elmondani, és be fogom fejezni, mert olyan fölszabadító tud az lenni nekem, hogy ha egyszer csak bizonyos dolgokra rálátok, és azt mondom, hogy „Jé, ez egyszerűen így működik, hogy ez így van, hogy ebből ez következett, hát akkor nem velem van a baj, akkor nem vagyok hülye.” Ha ez normális vagy természetes, ez rám nagyon fölszabadító hatással szokott lenni, és ezért érdemes ezt elmondani. 1. Az ilyen felnőtt egész életében találgatja, hogy mi a normális, mert nem tudja, hogy miért, ezt talán nem is kell mondani, mert olyan közegbe nőtt föl, ami abszurd, a balhék, a csetepaték, a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság, és ennek a teljes irracionális és irreális volta, ez volt a normális. Ezért az illető felnőttként nem fogja tudni, hogy mi az, hogy normális és még elképzelése is nagyon nehezen van róla. Azért, mert alig volt gyerekkorában normális nap, amikor nem kellett menekülni az apától, nem kellett félni attól, hogy…nem volt balhé stb. Valamiképpen kialakul egy gondolat, hogy az életet át kell vészelni, egyszerűen valahogy ki kell bírni. Mi következik ebből gyerekkorban? Menekülés a fantáziálásba, egy elképzelt világba, ahol talán minden úgy történik, ahogy nekem jó lenne és azután ebben élek, és amikor az illető felnőtt, akkor nagyon kritikus a viszonya a realitáshoz. Nem hogy a normálist nehezen mondja ki vagy tudja, hogy mi az, hanem, hogy mi a reális, ahhoz is nagyon nehéz a viszonya. Ilyenkor nagyon egyszerű dolgok is tudnak bizonyos szempontból legalábbis pillanatszerűen segíteni, hogy ha egy ilyen klienssel beszélgetek és tudom, hogy ez a háttere, akkor szinte semmi mást nem kell tenni, csak folyton folyvást elmondani, hogy amit most gondol, amit érez, és amire vágyik, az normális, hogy az velem is úgy szokott lenni, hogy van olyan, hogy valakit nagyon szeretek és nem akarom a hátam közepére sem kívánni, hogy ilyen is van, hogy valakit nagyon szeretek és szeretnék egyedül lenni, hogy az ember a gyerekétől is falra mászhat, hogy ez normális. 2. Nehezen visznek végig egy tervet elejétől a végéig, azért, mert egy ilyen közegben fölnőtt gyerek azt tapasztalta, hogy a szülei életében komoly tervszerűség nincs, ad hoc dolgok vannak, folyamatos tűzoltás. Egy tipikus alkoholbeteg családja tele van ígéretekkel, amelyeket sosem váltanak be, fogadalmakkal, amelyekből semmi sem lesz. Egy ismerősöm jut eszembe, aki az ígéretek özönével halmozta el józan pillanataiban az egész családot, majd ezekből soha semmi sem lett, a legegyszerűbb folyamatokat sem tudta végig vinni, a legegyszerűbbeket sem. Tehát ez azzal kezdődik, hogy „lemegyek, hogy a gyerekemnek születésnapi ajándékot vegyek” és azután a kocsmából a gyerekem visz haza. Tehát két lépés sincs egymás után következetességben. Ezért, amikor az ilyen gyerek felnő, akkor a legegyszerűbb folyamatoknak a következetes végig vitele is őrült nehézséget tud jelenteni, ül a munkája fölött és nem tudja, hogy hogy folytatódik, most ez volt és nem tudom, hogy mi a következő lépés, egyáltalán az nehéz, hogy hogyan tervezzek. Mi az, hogy tervezni, teljesen fölöslegesnek is tűnik, meg értelmetlennek, hogy megnézni a körülményeket, megvizsgálni, hogy mi miből mi jöhet ki, ez ismeretlen. 3. Akkor is hazudnak, amikor könnyű lenne igazat mondani. Azért – és itt egy nagyon finom különbségtételt szeretnék megtenni – a hazugság és a hazudozás nem ugyanaz. Ugyanis egy szenvedélybeteg családjában nem hazugságok fordulnak elő, hanem hazudoznak. Folyton folyvást, bizonyos szempontból mindenki mindenkinek, mert az anyag mondjuk védi az apát a gyerekek előtt, az anya és a apa együtt megtanítják a gyereket arra, hogy kifelé nem szabad elárulni, hogy az apa iszik. Mindenki minden felé hazudozik. Mondjuk a zugivó anya pedig pláne, hogy hazudozik mindenkinek. Ismerek egy kedves ismerőst, aki azt mondta, hogy az anyukája képes volt arra, hogy amikor ő bement a konyhába, ahol a trisó meg a konyhai lúg mögött tartotta a kis Uniqumos cuccot, és amikor éppen itta, megkérdezte, hogy: „ Anya, mit csinálsz? Semmit. De anya te ittál! Nem.” Na egy ilyen helyzetben, hogy fogsz akkor fölnőni. Hajléktalan szállón éltem, dolgoztam egy évet. Beteríthetnélek titeket a történettel, hogy dülöngélő, szenvedélybeteg emberek, és akkor ott állok, portás vagyok, mondom: „László! Önt nem engedhetem be, azért, mert ivott. Az nem baj, hogy ivott, de sokat és az sem baj, hogy sokat, de az a baj, hogy látszik. Nem engedhetem be! - Na, fogadjunk, hogy nem ittam!” Most megint jön közben a bűntudatom, hogy most megint gúnyolódom, nem, csak akarom mondani, hogy az a gyerek, aki egy ilyen közegben nőtt föl, hogy: „Apa miért iszol? Akkor erre az a válasz, hogy: „Hülye vagy fiam, nem látod, hogy nem iszok!” Na, akkor mi lesz vele felnőttként? Ezt nem is ragozom tovább. Így most képzeljünk el egy felnőttet, aki minden erővel próbál normális felnőtt lenni, és a hazudozás úgy jön belőle, hogy nem is kell gondolkodnia hozzá. Azt gondolom, hogy a többségünknek a hazugság előtt, egy csomó minden átfut az agyán. Bennetek nem így van? 25 verzió végig fut rajtam, meg mi lesz, ha lebukok, érzem, hogy vörösödik a fülem, végem van, tehát egy egész kataklizma történik itt benn. Nem így azzal a felnőttel, aki a hazudozásban nőtt föl. 4. Kíméletlenül ítélik meg magukat, hiszen nem tudtak sohasem jók lenni, vagy elég jók lenni, állandóan kritika alatt voltak. Akkor a gyerekben, gyerekkorban kialakul az, hogy talán az egész családnak jobb lenne, ha én nem lennék. Sőt, talán én vagyok mindennek az oka, és akkor a gyerek neki áll és elcsavarog, jaj de tipikus ez. Akkor kialakul egy világ, amiben felnőttként ő lehet, hogy sosem iszik, soha és az élete tele van azzal a teherrel, hogy ezt kellene csinálni, ezt kellett volna csinálni, ezt nem kellett volna csinálni, ezt nem kellene csinálni. 5. Bizonyos szempontból nagyon komolyan veszik magukat és nehezen oldódnak föl. Nem tudnak önfeledtnek lenni, ez érthető is, az élet egy kemény dolog, a játék egy baromság. Ha szenvedélybeteg családtag mellett növök föl, akkor az életemből kimarad a játék, egy ilyen gyerek, aki állandóan azt nézi, hogy most az anyját verik meg vagy őt, vagy a testvérét. Egy ilyen gyerek, hogy nyerne szabadságot arra, hogy játszhasson. Az ilyen felnőttek szokták azt mondani, hogy nem állok be játszani, mert nem teszem magam nevetségessé. Dehogy lenne nevetséges. Tudják a munkát iszonyú komolyan venni, az is egy klasszikus életpálya. Szenvedélybeteg szülő vagy szülők, megtörténik a szülősítés, utána munkamánia, kiégés. Végül alkohol. Hát ez az életpályát így zsinóron lehet húzni. 7. Túlzott reakciók olyan változásokra, amelyeket nem tudnak irányítani. Az ilyen felnőtt igen gyakran rugalmatlan, egy picit mániái vannak, mindennek a helyén kell lenni, mindent kontrollálni akar, mert azt szokta meg, hogy muszáj a dolgokat, a helyzeteket és az embereket is kontroll alatt tartani, különben, ha ez nem sikerül, az élet belehull az életveszélybe. Egy kiszámíthatatlan, ellenőrizhetetlen semmibe hullok, hacsak nincs minden a kezemben. Olyan dolgokon ment keresztül, amelyekbe valójában nem volt beleszólása gyerekként, most azonban beleszól mindenbe. Nem csak a játékosságot nem engedi meg magának, a spontaneitást sem. 8. Állandóan elismerésre és megerősítésre vágyik, ez az örökzöld témánk. Ha megkapja, nem hiszi el. Mindent odaadnék egy férfiért, aki szeret engem. Akkor jön egy férfi, aki hajlandó szeretni, nem hiszem el. Olvassátok el, David Laing : Tényleg szeret? című könyvét. Akkor végül, amikor már majdnem elhiszem, akkor egyszer csak eszembe jut egy zseniális gondolat. Ha te engem egy nyomorult kis hülyét szeretsz, akkor te nem vagy egy túl jó parti nekem, és akkor annyi. Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika