Az elhanyagolt gyerek - A megbocsátás folyamata 1.

2006.04.25.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, szervusztok! Hááh...De nagyon meg tudom érteni azokat, akik nincsenek itt. Ilyen gyönyörű időben beülni egy terembe! Jaj! Egy nagy szerencsénk van, hogy ilyen szép este lesz még. Lesz még az életünkben. Különben hát én se lennék itt. Na. (00:35)

Ismétlés - az elhanyagolt gyerek, a szülősítés

Ott járunk, és ez az utolsó alkalom, körülbelül kell nekünk még 20-25 perc, hogy a megbocsátás témájához elérjünk. Hogy elindultunk a hiánymotivált és a növekedésmotivált, mondjuk beállítódás vagy életvezetés különbségeinek a föltárásánál vagy föltárásából, és aztán rájöttünk arra, hogy ha a szüleink szegények, maguk is hiánymotiváltak voltak, márpedig biztos, hogy volt bennük egy jó adag, akkor minket használtak vagy használhatnak leginkább, legpraktikusabban, legkönnyebben a hiányaik betöltésére. Ennek a klasszikus formája az, hogy szülősített vagy parentifikált felnőtté váltunk, ennek az eseteit jól átgondoltuk, hogy akkor milyen tüneteket fogunk hordozni, és eljutottunk egy utolsó állomásig, mégpedig oda, hogy létezik egy olyan igen is meg nem is, tehát parentifikációnak talán nem nevezném, de nagyon édestesója, ez pedig az elhanyagolt gyerek. És hogy az elhanyagolt gyerekből milyen felnőtt válik, és ennek egy speciális esetéről beszélünk, a szenvedélybeteg, alkoholbeteg szülők mellett felnőtt gyerekről. (02:17) Ezt gyorsan átnézzük, mert nem kevés tanulsággal jár, és azért tesszük mindezt, mert volt egy pont, amikor ki tudtuk mondani, hogy minél hiánymotiváltabbak voltak a szüleink, és minél inkább nem a mi, hanem az ő szükségleteik szerint neveltek bennünket, annál inkább egy torz, egy fontos részeitől lehasadt énünk van. És ettől a torz, és nagyon sok részétől megfosztott énből kiindulva látjuk csak a világot, nem is tudjuk máshonnan látni. Ebből az fog adódni, hogy a világlátásunk ennek arányában torz lesz és hamis, ahogyan a Dalai Láma tanított minket: “Két bajunk van csak az életben. Hogy nem tartjuk valóságnak azt, ami valóság, és valóságnak gondoljuk azt, ami meg nem valóság.” (03:15) Idáig jutottunk, és azért dumálunk pontról pontra ezekről a helyzetekről, hogy felnyíljon a szemünk, hogy: “Ja, hogyha ez érvényes rám, akkor énnekem itt torz a látásom.” Ahh. Ezért, ezért-ezért-ezért gondoltuk azt végig. És akkor mielőtt még befejezném ezt… De meleg van! Vagy csak nekem? Nektek is? Eszméletlen! Ahh. Elkezdett csurogni itt, itt a víz nekem, meg itt hátul. Most kitűröm a… Óóó! Annyira jó, az életnek az örömei, és látjátok, milyen olcsón adja? Oaahh.. Jaaj, ez fél pisiléssel fölér ez! És meg is állok. De jó! Ti is nyugodtan tűrjétek ki. Még van egy, van, az élvezetnek még van egy lehetősége, ezt a gombot ki fogom majd gombolni. De még nem, nem mindent egyszerre! Az életet élvezni kell, nem csak habzsolni. Na. (04:19)

“A nem létező lábunkra próbálunk zoknit húzni”

Szóval, a következő jutott eszembe, hogy mihez is hasonlít a mi életünk? Ahogyan átesve ezen a folyamaton egy torz nézőpontból az illúziók világában létezünk, ezeket persze mi magunk, ezt a világot mi magunk teremtjük, és próbáljuk a hiányainkat, persze tökéletesen, teljesen értelmetlen és lehetetlen módon, valahogy betölteni.  Áhh. Tudjátok, pont olyanok vagyunk, mint az a beteg, akinek levágják a lábát, és utána fantomfájásai vannak. Erre jöttem rá. Hogy a legtöbbünk az egész életet a nem létező lábával való foglalkozással tölti, és megpróbáljuk megtenni azt, hogy egy nem létező lábra próbálunk zoknit meg cipőt húzni. Egy nem létező lábat próbálunk megvakarni, simogatni. Egy nem létező lábat próbálunk edzeni. Körülbelül ezzel telik az életünk. Ez meg egy eleve lehetetlen vállalkozás. Ezért mondtam azt nektek, hogy ennek a folyamatnak egy kulcsa biztos, hogy van. Ez pedig az, hogy beismerem, hogy csak fél lábam van. Hogy valahogy, mire felnőtt lettem, levágták három lábujjam. Ez már így van. Ezek az én hiányaim, ezért nem próbálok ujjakat növeszteni, nem próbálok rá zoknit húzni, hanem belátom, hogy ez már így van. Ahh. Erre jöttem rá, ez nekem annyira tetszik! És amikor járom a hülye köreimet, akkor bejön nekem ez a kép: “Aha! Most éppen a nem létező lábamra próbálok zoknit húzni. Jól van, Feri, higgadj le!”  Na. (06:07)

Az elhanyagolt gyerekként fölnőtt felnőtt jellemzői

És akkor hamar, nézzük, ugye nyolc pontot elmondtam? Ismétlés. Alkoholbeteg szülők mellett fölnőtt gyerek. Vagy elhanyagolt gyerek, aki nem lehetett gyerek. Gyerek gyerek, nem lehetett gyerek. Azt mondja: (06:26)

1. Találgatják, hogy mi a normális.

Ez lesz rájuk jellemző. Helyette jobb kérdéseket is föltehetünk. Például hogy mire van szükségem és mire van szüksége többieknek. Hogy mi lenne nekem jó, és mi lenne jó másoknak. Ezt a kérdést, hogy mi a normális, nyugodtan többé… (Gyere nyugodtan! Megvan? Megvan a hely? Reméled, nézzük. Segítsetek már neki, hát jelezzétek, hol a helye! Olyan brutálisan közönyösnek tűntök.) Szóval… Tehát ezt, hogy mi a normális, legalábbis sokkal többször zárojelbe tehetnénk, mint ahányszor föltesszük magunknak, és inkább kérdezzük meg magunktól azt, hogy mire lenne szükségem nekem és másoknak, mi volna jó nekem és másoknak. Ugye milyen egyszerű? (07:31) Vagy az is nagyon nagy lehetőség, hogy van legalább egy-két olyan barátunk, aki előtt nem szégyellünk hülyének maradni vagy hülyének látszani. Vezetek egy csoportot, és föl szoktam tenni néha a kérdést, hogy “Most van-e valakinek valamilyen kérdése?” Mi szokott történni, ugye első fázisban. Senkinek nincs. Azért, mert nincsen kérdésük? Dehogy azért! Mert nem mernek előállni vele. Mert így kattig az emberek agya, tik-tik-tik-tik-tik. “Mit fognak szólni, ha én ezt megkérdezem? Tök hülyének fog mindenki tartani, ha én ezt megkérdezem.” És általában elég egy ember, aki így szokta kezdeni a kérdések sorát:  “Lehet, hogy most nagyon hülyeséget kérdezek… Lehet, hogy hülyének tartotok vagy hülyének…” Na, ez ismerős? És akkor van valaki, aki kis bátorságot vesz magán, végre föltesz egy kérdést, ami teljesen helyénvaló, hát azért álltunk meg. És akkor egyszer csak jön még tíz kérdés, és mind a tíz kérdésnek látjogosultsága van. De hogy nem abszurdum, hogy ha már három ember van, már görcsbe áll a gyomrom, hogy: “Jaj, csak ne tartsanak hülyének, hogyha én azt kérdezem, hogy…” Hát nem tudod, megkérdezed és kész. Nem… Ahj! (09:02) Egyetlenegy lábjegyzetem lenne: ne gondolkozás helyett kérdezzél. Légyszi. Tehát már maga a kérdés egy gondolkozási folyamatból fakadjon, légyszi. És ha ez így van, nyugodtan kérdezz. Mert azért vannak olyan tesókáim, gondolkozás helyett kérdeznek. Jó módszer, már arra, hogy kipurcantsanak engem. Tehát a kérdéseink fakadjanak a gondolkozásból. Milyen szép elv! Ezt most fogalmaztam így meg. Éppen találkoztam valakivel, azt mondta: “Feri, nagyon köszönöm neked azt, hogy három évvel ezelőtt beszélgettünk egyet, de nem a válaszaidat köszönöm, hanem a kérdéseidet.” De jó! Na jó. Asszongya. (10:02)

2. Nehezen visznek végig egy tervet elejétől a végéig.

Nem hülyék, nem bénák, hanem ez egyszerűen a családi élettörténetük következménye. Légyszi ne gyalázzátok magatokat! (10:19)

3. Akkor is hazudnak, amikor könnyű lenne igazat mondani.

És itt megkülönböztettük a hazudozást a hazugságtól. Mert a hazudozás az zsigerből jön. Gondolkozás nélkül, véremmé vált. Nekem nem. (10:36)

4. Kíméletlenül ítélik meg önmagukat.

Ahh! Van egy nagyon jó játék. Mikor valaki: “Íjj, szörnyű vagyok, íjj, olyan vagyok…” Ez a játék, csoportban ajánlatos játszani: építsünk egy közös szörnyet. Tök jó játék. Háá. Ülünk körbe, és építünk egy közös szörnyet. A közös szörnyet úgy kell építeni, hogy mindenki valamit hozzáad a szörnyhöz, saját magából. Ha, há’ nem ám csak úgy izé, magadból. Mondjuk valaki föláll, és azt mondja: “Itt van ez a még el nem kezdődött szörny, én szeretném akkor az első sejtjeit megadni. Mondjuk a túlérzékenységemből szeretnék ötven százalékot ide a szörnybe rakni.” És akkor megy, és odarakja. És akkor jön egy másik, aki azt mondja: “Hoppá! Ez pont jó lesz nekem. Abból 20 százalék kéne, mert én egy kicsit érzéketlen vagyok.” Á, de jó! És akkor úgy építjük a közös szörnyet, hogy közben pedig abból lehet elvenni is. Mert ami az egyiknek túl sok, lehet, hogy a másiknak kevés. Ez egy nagyon jó kis játék. (11:58) Ahol olvastam erről, ott a szerző a következőt mondta. Ebben a nagy adok-kapokban végül is a közös szörnynek általában szokott maradni két tulajdonsága. Ezt soha senki nem szokta kérni, és majdnem minden  ember szívesen beadja. Mi lehet az? Tippeljetek, nem kell kimondani, csak egy kicsit gondolkozzatok rajta. Akkor én most mondom. Az egyik: sok zsír. Az valahogy senkinek se szokott kelleni. Tehát a közös, az emberiség közös szörnye mindenképp nagyon sok zsírból áll. Legalábbis a mi kultúránkben, ez egész biztos. A másik pedig, ez egy fokkal még fájdalmasabb. Tehát egy zsírpacát képzelhetünk el, és a zsírpacának a neve: gonosz anyós. A gonosz és zsarnok anyós, mint zsírpaca. Ez nagyon… (nevetés) (13:10) Nézzük akkor… Kellene szabadalmaztatni a farmernadrágba költöztetett ventillátort. Ez egy tök jó ötlet, ha valaki kivitelezné, én szívesen megveszem. Jaj! Rövidgatyóba kellett volna jönnöm. (13:36)

5. Nagyon komolyan veszik önmagukat, és nehezen szórakoznak.

Áh, nehezen játszanak. Valaki egyszer azt mondta, hogy föl kellene találni a gyerekbérlés lehetőségét. Azok a felnőttek, akik nem merik megengedni maguknak azt, hogy játsszanak, bérelhetnének gyerekeket. Mert ugyanis hogyha én felnőttként beülök a hintába, akkor mindenki kiröhög. Gyagya vagyok, gondolják, pedig nem, csak tavasz van. Ugye hintáztatok már? Nem úgy egyáltalán. Idén tavasszal. Nem? Légyszii. Kicsiit. Na. Semmi bajotok nem, lesz, ígérem. Szóval… Hacsak a szülők meg nem vernek, mert már fél órája ott hintázol, és a gyerekek sorba állnak. Szóval a gyerekbérlés megoldaná ezt a helyzetet, mert akkor egy gyerekkel mennél hintázni. És ahogy a bérelt gyerekkel együtt hintáztok, még elismerésben is részesülhetsz. Jó ezt most marháskodva mondom. (14:59) De tudjátok, valamelyik este volt egy közös munkám egy professzor doktor valakivel, aki történetesen egy nő. És megbeszéltük, hogy majd hívom telefonon, és megbeszéljük a projektet. És fölhívtam este nemtudom én 8 felé, fél 8, a férfi vette föl a telefont. Már gyanús, hogy nem a nő. És azt mondta: “Szervusz, Feri. Ne haragudj, nem tudom adni a feleségem, mert az unokákkal játszik, és azt mondta, hogy senkinek sincs itthon.” Úgyhogy projekt ide, projekt oda, ő játszott tovább az unokákkal. De jó! Aaa! Van olyan élményetek, hogy milyen döbbenetesen meg tud változni egy felnőtt amikor a gyerekeivel játszik? Hogy milyen iszonyú izgalmas egy főnököt látni, ahogy a gyerekeivel tutujog? Jaj, de jó! Na. (16:09) Tudjátok mit csináltam ma? Elmentem egy vidéki ismerősömhöz, és éppen kutyát vett. És van egy vadonatúj kutyaólja. Bemásztam. Tök jó! Kipróbáltam. Azért, mert a kutya még nem érkezett meg. Meg van már véve, de még nincs ott. És képzeljétek el, hát hihetetlen, pontosan úgy várja a barátom a kutyát, mint ahogy a gyereket várják a szülők. Tehát teljesen kiglancolt kutyaól, benn a gumijátékok. Iszonyú jó! Van benne guminyúl meg gumityúk. Igen, úgy hívják, gumityúk. És títü títü, így, iszonyatosan jó. Én bemásztam a kutyaólba, kipróbáltam az összes gumijátékot, számba vettem a puhább fajtákat, baromi jó volt. Egy kisebb társaság is ott volt, több felvételt is készítettek rólam. Ezek a hülye felnőttek! És mikor elbúcsúztam tőlük, megfenyegettek, hogy különböző szakfolyóiratokban publikálják majd ezt. Egyszerűen nem értem őket. Hát hogy bírták ki, hogy ott egy vadiúj kutyaól, összkomfort, minden ott volt. Egy baj volt, nagyon, egy ilyen, egy ilyen kis pléd is ott volt, de nem volt a fejemnek semmi. Kértem egy kispárnát. Adtak, és ott eltöltöttem egy kis időt, amíg ők komoly dolgokról beszélgettek. Micsoda hülyeség. Na. (17:58)

6. Nehézségek a meghitt kapcsolatok terén.

Hadd olvassak föl egy rövidke verset, amit egy szenvedélybeteg szülő gyereke írt. Címe: Miért jössz? Nem akarlak, nincs szükségem rád. Nem akarlak látni, mindig visszajössz. Nem tudok kiigazodni rajtad. Egy magadfajta csinos lánynak tudnia kellene valaki mást találni. Visszautasítalak, és mégis állandóan visszatérsz, bármerre fordulok, te ott vagy. Túl sok idő elmegy rád. Miért jössz? Miért nem mész el? Elmész? Jaj de jó. Mit akartál egy olyan sráctól, mint én? Szerelmet? Kérlek, gyere vissza! Elment. (18:55) Aztán:

7. Túlzott reakciók olyan változásokra, amelyeket nem tudnak irányítani.

8. Állandóan elismerésre és megerősítésre vágynak. (19:13)

Az elhanyagolt gyerekként fölnőtt gyerek jellemzői - új pontok

9 - Azt hiszem, hogy ezt nem mondtam, mert a Nagypénteknél leragadtam. Eladtam a lelkemet egy sztoriért.

9. Úgy érzi, hogy más, mint a többiek.

Ugye ez nem volt még? Ááá. Az elhanyagolt gyerek úgy érzi, hogy más, mint a többiek. Vagy, ennek egy része: “Mindenki más tudja, hogy...csak én nem. Erre mindenki más képes, csak én nem. Ezt biztos mindenki meg tudja tenni, csak én nem.” Az elszigeteltség-élmény valóságos. Hiszen egy szenvedélybeteg ember családjában többé-kevésbé mindenki elszigetelt a másiktól. Egy elhanyagolt gyerek családjában föltételezhetően nem csak a gyerek elhanyagolt és elszigetelt a szüleitől, hanem mindenki mindenkitől. Ebből adódik, hogy azt gondolja: “Nem vagyok elfogadható.” (20:13) És itt egy nagyon szép...hát… Két komoly lehetőségünk van. Ezeket szeretném mondani. Persze hát ezek ilyen egyszerű-egyszerű, de legalább valami nyom. Ismeritek a Johari-ablakot? A Johari-ablak. Négy része van. Önismeret, az az ablak címe. Első rész: amit én tudok magamról, és amit ti is tudtok rólam. Második rész: amit én tudok magamról, de ti nem tudtok rólam. Harmadik rész: amit ti tudtok rólam, de én nem tudom magamról. Negyedik rész: amit sem én, sem ti nem tudunk rólam. Ez a Johari-ablak. Egy Joseph meg egy Harry nevezetű ürgék neveiből. Hm. Mert ezt kevesen tudják. De én igen. (21:17)
Én tudom magamról, és ti is tudtok rólam Ti tudtok rólam, de én nem tudom magamról
Én tudom magamról, de ti nem tudtok rólam Sem én, sem ti nem tudjátok rólam
Szóval… Hol tudunk szabadon létezni? Azokban a kapcsolatokban, azokban a helyzetekben, amikor elég bátorságunk van ahhoz, hogy merjük megmutatni magunkat, és merjük megtudni, hogy a másik mit gondol rólunk. Ezekben a helyzetekben nyílik a szabad élet lehetősége. Egy kapcsolatban minél többet mutatok meg magamból, és minél több visszajelzésedet tudom elfogadni és meghallgatni, és te minél szabadabb vagy, hogy visszajelezz nekem, hogy te milyennek látsz engem, ott válik az ember szabaddá. És ahol szabaddá váltunk, ott lehetőség van az intimitásra és az elszigeteltség feloldására. Az életünknek ebből a szempontból a célja az lenne, hogy olyan kapcsolatokban létezzünk, ahol minél többet tudunk megmutatni magunkból, és ezt elfogadják, és minél többet mernek mások visszatükrözni rólunk, és ezt mi tudjuk elfogadni. És ott van szabadság és intimitás. Ezért két részre kellene állandóan… szóval két részt kellene állandóan csökkentenünk. Szembenézni azokkal a szorongásainkkal, hogy “mi lesz, ha kiderül rólam az, hogy…” Hááh… Ezt nem… már egy kérdést nem mersz föltenni, nehogy kiderüljön, hogy buta vagy. Ami egy hülyeség, mert nem is vagy az, csak azt gondolod magadról. Tehát hogy mondani, jelezni magunkat. Ahh.(22:59) A másik pedig: engedélyeket adni, és olyan baráti kapcsolatokban lenni, ahol visszajelzéseket kapunk, sokat. Mondhassák nekünk: “Jaj, Feri, ez dögunalom volt.” vagy “Feri, hát hogy nézel már ki?” Vagy valami ilyesmit kedvesen, barátian. És hogyha, ha ez a két ablak tud kisebb lenni, Ugye, az egyik ablak, amit én tudok magamról, de ti nem: a titkok. “Jaj, jaj de ciki, jaj jaj.” És amikor tele vagyunk ilyen nem közölhető titkokkal, szégyenekkel, ott nem tudunk szabadok lenni, elszigeteltség, nincs intimitás. Haa, fölszámolni ezeket. És nyilván azzal kezdődik, hogy van egy ember, akinek megsúgom. Meg merem neki mondani: “Tudod, ez vagyok “ vagy “Ez volt.” Há’ és akkor kiderül, hogy megy tovább a világ. És akkor elmondom kettőnek, háromnak… Megvan nektek ez az élmény? És hogy mennyi ilyen átkozott, hülye titkot őrizgetünk? A szónak nem jó értelmében. Nem az, hogy ránk bízott valaki egy titkot, és akkor azt őrizzük. Azt azért őrizzétek meg, az csak… Na, jó. (24:21) És hogyha ez a két rész csökken, akkor valamiképpen ez a negyedik ablak, hogy se én nem tudom magamról, se ti nem tudjátok rólam, ez is csökken ezek arányában. Csökken és zsugorodik. Szóval… Ennyi volt. Isten veled! azt mondja, hogy… Tehát igen, hogy úgy érzi, hogy más, mint a többiek. És aztán egy másik gondolatom is lenne. Minden ember küszködik azzal, hogy más, mint a többiek, és ez így is van. Na. Ez nem is olyan nagy baj. (25:12)

10. Az elhanyagolt gyerekek, mikor felnőnek, vagy nagyon felelősségteljesek lesznek vagy nagyon felelőtlenek.

De nagyon nehezen találnak középutat. Ez egyrészt abból is fakad, hogy tökéletességre törekszenek.  Fogalmuk sincs, hogy mi a jó, mi a normális, ők meg hülyék, és tididi, ezért tökéletesnek kell lenni, mert különben rettegek, hogy nem szeretnek, elhagynak, ugyanúgy járok, mint gyerekkoromban. Gyerekkorban sem tudtam semmilyen módon megfelelni, mert… és ezért elhanyagoltak. Most akkor ha tökéletes lennék, talán akkor jobb lenne a világ. De nem vagyok tökéletes plömplömplöm…  Ez ismerős. Ezért ez a kettő egyszerre is jellemezhet bennünket. Próbálunk nagyon felelősségteljesek lenni, és utána az egészbe irtózatosan belefáradunk. Akkor meg föladjuk az egészet, és utánunk az özönvíz. A...üm-üm-üm-üm...igen. Jó, nem akarom ezt. (26:16)

11. Hűségesek akkor is, úgy is, ha annak nincs értelme.

Nem minden kapcsolat érdemes arra, hogy ott a végsőkig kitartsunk. Nem minden kapcsolat bizonyította azt be, hogy újból és újból és újból lojálisnak kéne lennünk valaki iránt. Aah. Vannak realitások. De az alkoholbeteg szülők mellett fölnőtt gyerek éppen ezzel van zavarban. És miután kénytelen volt az alkoholbeteg szülei mellett folyton folyvást mégiscsak fenntartani a lojalitását a szüleivel. Hiszen hát mégiscsak a szülei és tőle kapott mindent az érzelmi éhenhalás ellen. Ezt a mintát követi később. Ezért lehetséges az, hogy egyrészt, tényeket mondok, egy szenvedélybeteg családban felnőtt gyerek sokkal nagyobb százalékban választ olyan házastársat, aki később szenvedélybeteg lesz, vagy más mikor megházasodnak, akkor is az. Majd pedig egy olyan házasságból, amelyből már régen ki kéne lépni, mert egyszerűen élhetetlen, sokkal kevésbé lép majd ki. Vannak helyzetek, amelyek élhetetlenek, azokból ki kell lépni, és kész. Főleg akkor, ha az egy olyan torz nézőpontból született választás, mint egy pompompompompom. Van egy könyv: Szállj le a döglött lóról! Már nem megy ugyanis. Meg van degelve. Jól, jó cím, jól, jól, jól… na. (28:09) Gyakran fantáziálnak az ilyen gyerekek felnőttkorban, a fantáziájukat így lehetne leírni: “Majd történik valami csoda és megint minden jól fog menni.” Ez hát persze sose lesz így. Már...na.(28:29)

12. Megfontolás nélküli cselekvés.

A szerző, akitől olvastam ezeket a dolgokat, azt mondja: Egy szenvedélybeteg szülő mellett fölnött gyerekben virul egy kétéves valaki, aki mindent akar, de azt most rögtön. És ameddig nem tudja valahogy megszeretgetni ezt a kétéves gyereket, és egy kicsit kordában tartani, addig felnőtt korában sok nehézsége lesz ebből. Nagy impulzivitás, bizonyos szempontból a szenvedélyre, szenvedélyességre való rászorultság jellemzi az ilyen felnőttet. Ezért minél inkább ilyen közegben nőttünk fel, annál inkább fontos, hogy legyenek legitim szenvedélyeink. Az nagyon fontos. Vannak legitim szenvedélyek. És abba belevetjük magunkat legitim módon, és tök jó az élet. Például negyven évesen matchboxokat gyűjtünk. Megszállottan. És matchboxozunk, és cserélünk. Ahh. De csak eredetit! Na. Igen. (29:52) Ki tud alakulni egy életvezetés, impulzivitás, meggondolatlanság, hatalmas zűrzavar és káosz, majd a káosz elhárítása. És ez egész kezdődik elölről. Tehát állandó válságban, káoszban, nagy bajban van, meg lenni. Ezt elhárítja, és kezdődik a következő. Tíridűdüdűdüdű. Öhm. Ilyenkor lehet az… Jaj, ez nagyon. Történet. A segítőt fölhívta a kliense. Azt mondja: “Most szakítottam a 28. barátommal. És elmentem egy kedves barátnőmhöz, megint kisírtam magam, huszonnyolcadszor, és annyira megértő volt, hogy rájöttem a megoldásra. Leszbikus leszek!” Ez a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerek felnőttként való impulzivitása. Úúú, megvan a jó ötlet! Há! A nőkkel jobban járok. A segítő a következő preventív megoldást alkalmazta: “Légyszi, várj vele egy hetet.” Így elsőre nem tűnik rossz megoldásnak, de várjunk vele egy hetet. Egy hét múlva már nem volt miről beszélni. Aa. Ez az, amikor lemegyek, hogy vegyek egy kiló cukrot a kávéba. És egyszer csak jön egy ötlet: végül is egy felest benyomhatnék! Na, ez az a kétéves gyerek. Hamar kezdi. Hát akkor, jól van, ez most akkor megvan. (31:48)

A szülősítés alaphelyzetei

Egy...na. Három percben  szeretném összefoglalni a szülősítés alaphelyzeteit. Mert arra gondolta, hogy olyan sok mindenről beszéltünk, hadd mondjam el ezeket. Nem fogom lassan mondani azért, hogy véletlenül se tudjátok jegyzetelni, és ne váljon javatokra. Szóval. Szinte mindegyikre álla az, bár nem mindegyikre, és most nem fogom majd megmondani, hogy melyik tartozik ebbe,és melyik abba a csoportba, hogy önmagában a helyzet még nem biztos, hogy a szülősítéshez vezet. De ha a helyzetet nem ismerjük föl, és abból a plusz teherből, felelősségből, feladatból, munkából, ami ebből a helyzetből, abból a szerepből fakad, ahová a gyerek került, ha ezt nem ismerik el, ha ezt nem mélányolják, ha ezzel nem járnak akkor plusz jogok és plusz szabadság, akkor lehetnek ezek a helyzetek zömében a szülősítés alaphelyzetei. Emlékeztek, itt nagyon megkülönböztettük, hogy normális az, ha a nagy gyerek vigyáz a kisgyerekre. Ha ezt nem tartják a szülők evidenciának, ha kap a gyerek érte elismerést, és utána pedig megengedik, hogy továbbra is gyerek legyen. És nem lőcsölik át ezt a szerepet. Ugye érthető a különbség? Tehát így hallgassátok. (33:25)
  • Ha beteg az egyik szülő. Ha hosszan beteg az egyik szülő. Ha neurotikus a szülő. Ha pszichotikus szülő családjában nő föl egy gyerek.
  • Aztán: ha szenvedélybeteg, alkoholfüggő szülő családjában nő föl valaki.  
  • Ha nincs szülő. Vagy egyáltalán nincs szülő, vagy csak egy szülő van.
  • Ha pótszülői szerepbe hívják meg azt a gyereket, és ezt nem ismerik el. (33:57)
  • Ha a nagyszülő, kihagyva a generációs láncolatot, gyerekének fogadja az unokáját, és ezzel az unoka, nagyon sajátosan, a szüleivel egy vonalra kerül. Tehát egy ilyen generációs ugrással is lehet szülősített helyzetbe kerülni.
  • Aztán: ha a szülők szövetségesnek használják a gyerekeket a saját bizalmi konfliktusaikban.
  • Azután: ha a gyereket olyan helyzetbe hozzák, hogy a két szülő között döntenie kell. Válás során történhet ez meg könnyen, vagy akkor, ha az egyik szülő elérhetetlen a gyerek számára. Azért, mert 24 órát dolgozik a bányában az apa. (34:54)
  • Aztán: ha hiába nő föl a gyerek, állandóan gyerekszerepbe kényszerítik a gyereket, és nem ismerik el, hogy bár ő az én gyerekem, de ő már nem gyerek. Ezt nagyon sok szülő képtelen fölfogni, hogy azért, mert a gyerekem, azért ő még nem gyerek. A fájdalmas az az, hogy aki így nőtt föl gyerekként, ő se tudja ezt megkülönböztetni. És azt gondolja, hogy a szüleinek valóban joga van őt gyereknek tartani és tekinteni.
  • Aztán: a családtagok között közvetítő szerepbe került gyerek. “Mondd meg apádnak, mert te vagy az apád fia, hogy menjen el ő a kisöcsédért, mert én nem beszélek vele.” Na ez. “Mondd meg anyádnak, hogy ne horkoljon!” És akkor a gyerek fönnmarad és: “Anya ne horkolj!” Ez megtörtént egyébként, azért jutott eszembe. Komolyan, egyszer elmesélte valaki ezt a történetet így, ahogy mondom. Azt mondta a férfi, hogy “én azért nem alszom anyáddal egy szobába’, mert horkol. Ha te se tudsz aludni, akkor menj, és mondd meg neki, hogy ne horkoljon.”
  • Aztán: Puffergyerek. Ismerős? Biztos van, akinek ismerős. Az a gyerek, aki valamiképpen a házastársi kapcsolatot próbálja megmenteni. Odaáll, és akkor… Például alkoholbeteg szülő, hogyha az agresszióját megpróbálja a feleségén levezetni. A gyerek odaáll, és akkor próbálja megvédeni az anyját. Ez a puffergyerek. De hát ezt lehet szóbeli dolgokkal is. Odaállok a kettő közé, és inkább engem. (37:03)
  • Aztán: Az a gyerek, akivel újból és újból tudatosítják, hogy csak őmiatta nem válnak el.
  • Aztán a bírószerepbe helyezett gyerek. Amikor a szülők következetesen azt mondják, hogy “Na, akkor most mondd meg, hogy az anyádnak ugye, hogy nincs igaza? Hát ezt egy gyerek is látja, hogy az anyád megbolondult.”
  • Aztán: az egyik szülő elárulására rávett gyerek. “Ne tarts vele kapcsolatot! Föl nem foghatom, hogy miért beszélsz apáddal, amikor azt tette velem, hogy…”
  • Az uralkodó szerepbe került gyerek, aki basáskodik a család fölött. Háh, ilyen is van.
  • Túlzott felelősséget vagy szabadságot kapott gyerek, aki a felelősségéhez és a szabadságához nem kap segítséget.
  • Életkorának nem megfelelő feladatokkal ellátott gyerek, úgy, hogy aztán ezt nem ismerik el.
  • Aztán: az a gyerek, aki a családban az őszinte szerepét kénytelen magára venni.   Vagyis ha egy családban senki sincs, aki normálisan megmondaná, hogy mi is zajlik, vagy mi rossz, a gyerekek a gyerek voltuk miatt, hogy spontának és kreatívak és őszinték tudnak és még mernek lenni, be tudnak kerülni ebbe a szerepbe. Ez egyáltalán nem olyan jó egy gyereknek. Hogy ő az, aki azt a felelősséget hordozza, hogy kimondja, hogy mi történik a családban. (38:41)
  • Aztán: delegált gyerek, ugye erről beszéltünk.
  • Terapizált gyerek, akit arra kérünk föl, hogy a saját nevelésében legyen megértő velünk, szülőkkel.
  • Idealizált gyerek.
  • És az elhanyagolt gyerek. (39:05)

Irodalmi példa a szülősítésre

Jó kis lista, nem? Hú, de összeszedtem! Na most. Szeretném egy irodalmi idézettel befejezni ezt. Arany János Buda halála című elbeszélő költeményéből a delegált és szülősített gyerek esete irodalmi példában. (39:29) Arany János: Buda halála - Kilencedik ének (Egy anyának a vallomása) És monda fiának: "Jöszt' ide kicsínyem! Még kicsi, de szárba eredő reményem! Viruló sudárkám, aranyos sugárkám: Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám. "Ó, mert az anyának férje erős támasz, - Ideig óráig. De kidőlhet ám az: Veti reménységét fiu gyermekében, Bizodalma él s nő magzata nőttében. (Elég brutális? Áhh...) "Szerencse ölén is, megtanulám, féljek: Hamar énmellőlem hullnak el a férjek; Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém; Férfi ölelését jaj-szomorún kezdém. "Kit a kígyó megmart, remeg az gyíktól is, Gyászban feketült szív, csupa árnyéktól is; Engemet a kígyók: rokonaim martak, Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak. (40:45) (Jön a hiánymotiváltság...) "Ó, mit cselekedtek dalia férjemmel, Kit élve, szerettem leányszerelemmel! Szeretem holtan is, szeretem még most is: Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is. Ugye? Nem létező lábára próbál zoknit húzni. Ugye, hogy én ezt megmondtam? Férj nincs, de még mindig szeretjük. Azt mondja: kihagytam egy csomó szép versszakot, hogy hogyan ölték meg egymás után a férjeket. És aztán nézzük, hogy hogy történik a szülősítés. Eddig volt az alaphang megadása, az illúziók várát fölépítette az asszony.  (41:43) "Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted, Csak játszol a karddal, övezni kisérted; Majd, ha király lészesz... Veled együtt, hosszu Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu. (Kezdődik a delegálás) "Mert szűltelek arra kínos szeretetben, Nem ment ki eszemből foganó percedben, Veled azt a terhet viseltem örökké, Szívedbe szivemből plántáltam örökké. (Na, elég brutális? Aztán.) "Közelebb vagy hozzám, mint Etel, a férjem, (Hohóó!) Tested az én testem, véred az én vérem: Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél, Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél." Csakugyan nem érté az anyja beszédét, Hurcolta nehéz kard szíjjra kötött végét Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára, S nevetett némelykor Krimhilda szavára. (43:02) (Zseniális a kép, nem? Ahogy a kisgyerek egy óriási férfi karddal vonaglik ott a sátorban. Jó kép, jó kép... na.) Anyja pedig osztán kedvkereső gonddal Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal. (Hogy tudja viselni a férfikardot.) Csatolta fiának kicsi derekára, Örült Aladár, hogy zörömböl utána. Sátorban alá s fel, ki is a mezőre, Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, - Kardját puha fűben úsztatja örömmel; Eresz alól anyja kisérgeti szemmel. Már nem vala messzi a Buda sátrátul; Im gáncsot a fegyver ada neki hátul, Nagyot esék; arcát vérig üté kőben. Hát, ezért szoktam azt mondani, hogy az irodalomban minden megvan, minden. Na, akkor tíridíridí, megvagyunk. (44:22)

A megbocsájtás

Néztem a naptárt, kezdődik a május. Drámai bejelentés. Elseje hétfő. Ne dolgozzatok! Szóval lesz öt alkalom még, mert ugye május végéig megyünk. Öt kedd májusban. Nagy kitolás velem. Ami azt jelenti, hogy tudjátok, az utolsó alkalom az a kérdések órája, úgyhogy lesz négy alkalmunk a megbocsájtás témájára, és ez pont jó is, úgy nagyjából végzünk vele. Megbocsájtás. Hm. (45:17)

Bevezető gondolatok

1. Simon Wiesenthal: történet a koncentrációs táborból

Akkor először Simon Wiesenthaltól/-ról olvastam egy történetet. Mikor a koncentrációs táborban volt, és éppen kivezényelték egy kórház takarítására, akkor egyszercsak az ápolónő, az egyik ápolónő azt mondta, hogy: “Akkor most maga jöjjön velem.” És elvezették egy kórterembe, ahol egy SS-legény, katona, egy körülbelül 22 éves valaki feküdt az ágyon. És egy csúnya, gennyedző seb volt a fején, és már csak néhány órája az életből. És azt kérte ettől a zsidó fogolytól, hogy üljön le az ágya mellé, és hadd mondhassa el azt, hogy ő mit tett életében. És hát nem volt mit tenni, a fogoly leült, és elmondta ez az SS katona, hogy hogyan öltek meg százvalahány embert, zsidó embert egy faluban, hogy hogyan rájuk a házat, miután bezárták őket, és aztán akik próbáltak kiugrani az ablakon, azokat hogyan lőtték le. És a végén, ahogy elmondta ezt a történetet, könnyek között kérte ez a katona, hogy bocsásson meg neki. És Simon Wiesenthal gondolkodott egy kicsit, majd fölállt, és szó nélkül kiment. A katona pedig meghalt. (46:56)

És amikor ő túlélte a koncentrációs tábort, még akkor is roppantul foglalkoztatta őt ez a kérdés. Hogy helyesen cselekedett-e? Meg kellett volna esetleg bocsátani vagy nem? És akkor elmondta ezt a történetet, és ha jól emlékszem harminckét ember, közéleti személyiségek írtak arról, hogy ők mit gondolnak erről a helyzetről. A többségük azt mondta, hogy nem kellett volna megbocsájtania, már csak azért sem, mert nem bocsájthat meg olyan bűnöket, amelyeket nem vele szemben követtek el, mások nevében nem bocsájthatunk meg. Néhányan mondták azt, hogy esetleg ez lehetséges volna. (47:56) Ezt a történetet pusztán csak azért akartam elmondani, hogy amikor a megbocsájtásról beszélek,  akkor ne gondoljátok azt, hogy egy papi kényszer alatt vagyok. Tehát hogy nem vagyok képes az életet a maga fájdalmas realitásaiban látni. Tehát hogy ilyen finoman, meg nem tudom hogy arra akarnálak titeket állandóan rávenni, hogy “Bocsáss meg!” Mert hogy… Hmm. Majd mindenki eldönti, hogy hogy. Ez akart az egyik bevezető történetem lenni. (48:41)

2. A megbocsájtás egy folyamat - nem egyenlő a gyógyulással

A második, amit a megbocsájtásról mindenképpen akarok mondani, ez pedig az, hogy a megbocsájtás egy folyamat. A megbocsájtás egy folyamat. A megbocsájtás néha nagyon hosszú folyamat. És a megbocsájtást, mint folyamatot szeretném elválasztani egy másik folyamattól, ez pedig a gyógyulás. Mert össze szoktuk keverni azt, hogy valaki megbocsájt, a megbocsájtás folyamatában van, esetleg a megbocsájtás megtörtént, azzal, hogy az illető a gyógyulás folyamatában van, és az illető meggyógyult. Elképzelhető az, hogy valaki egy hosszú út után vagy rövidebb út után megbocsájtott, de még nem gyógyult meg. Lehetséges, hogy a megbocsájtás… Nagyon gyekran történik meg, minél nagyobb bűnöket követnek el ellenünk, hogy a megbocsájtás rövidebb ideig tart, mint a gyógyulás. Néha megtörténik a megbocsájtás és sosem történik meg a gyógyulás. Ezért különböztessük meg a megbocsájtást a gyógyulástól, és a két folyamatot is különböztessük meg. Természetesen a megbocsájtás folyamata és a gyógyulás folyamata nagyon sok közös szakasszal bír. Ezt így bevezetőképpen. (50:10) És akkor egy jezsuita atyának a történetét szeretném elmondani. Egyszer egy csoportban meditációt tanult a csoport. Meditálni ettől a jezsuita atyától. És volt ott valaki, aki egyszerűen, ahogyan ment egyre mélyebben a meditációba, állandan eljutott ahhoz a ponthoz, hogy őneki van egy kibékíthetetlen helyzete, egy meg nem bocsájtása. Hogy egy gyűlölet és egy föloldatlan harag és egy teljesen megoldatlan és meggyógyulatlan sebet hordoz. És ez súlyos akadályává vált a meditációnak. És akkor azt mondta ennek az atyának, hogy: “Eljutottam ide, és én egyszerűen ezen a ponton elakadok, ez egyszerűen szörnyű. Hogy én nem ezzel akartam foglalkozni, meg akartam tanulni meditálni. És itt van ez a rohadtság, még itt is ez kísért engem!” És elmondott egy nagyon kemény történetet az életéből. És kicsit olyan provokatívan is azt mondta, hogy: “Na, hát akkor csoda, hogy ez így van?! És hát…” (51:24) És az idős atya azt mondta, hogy: “Hm. Hadd mondjak el az életemből egy történetet.” Ő Dél-Amerikában volt misszióban, és… Elmeséltem már ezt a történetet nektek? Lehet, hogy egyszer talán elmondtam. De biztos van legalább egyvalaki, aki nem hallotta. Na. És Dél-Amerikában volt. Ez a dél-amerikai ország klasszikus olyan dél-amerikai ország volt, ahol a fölszabadítás teológiája virult, ahol óriási hatalmon lévő klánoknak a zsarnoksága és a korrupció és az élhetetlen élet, és a jogfosztott és kizsákmányolt egyszerű embereknek az elviselhetetlen élete, mint ahogy nagyon sok ott lévő országban. Ő pedig ott volt egy jezsuita atya. És hát természetszerűen belekerült ennek a konfliktusnak a kellős közepébe. És mint egy rendes jezsuita atya, naná, hogy odaállt az igazságosság, a szegény emberek, satöbbi mellé. Igen ám, de miután egy diktatúráról beszélünk, a diktatúra néha, elsősorban, ezzel a fölkiáltással, hogy: “Összefogjuk a kommunistákat!” összefogott mindig időről időre nagyon sok embert, (hát, ez ismerős a mi történelmünkből is, csak nem biztos, hogy kommunistáknak hívták őket,) és elvitték őket, aztán vagy kivégezték őket, vagy nem. (53:04) Két jezsuita atyát, mikor körülbelül száz embert lefogtak, elvittek, ő volt az egyik. Őt is perbe fogták azzal, hogy a fönálló államhatalommal szemben szervezkedik, plömplömplöm… Képzeljétek el, egy éven keresztül volt ott a börtönben, és átélte azt, hogy a társait, akiket együtt hoztak be vele, egymás után kivégezték. Egymás után tizet, huszat, ötvenet, nyolcvanat, kilencvenet… Végül már csak a két jezsuita atya volt életben. Senki más, mindenkit kivégeztek. És akkor egyszer csak kiengedték őket a börtönből. Természetesen az egy év alatt nem egyszerűen csak szanatóriumban voltak, úgy el lehet képzelni, hogy egyébként ott kihallgatták őket, megverték őket, miegymás. Tehát ezt képzeljétek el. (54:02) S mikor kijött, akkor számára a legmegdöbbentőbb módon kiderült az, hogy egy rendtársa jelentette föl. És amikor ez kiderült, egyébként is volt megbocsájtanivalója bőven, de amikor kiderült, hogy ezt az egészet egy másik jezsuita miatt kellett átélnie, hát akkor belekezdett a megbocsájtás folyamatába. Elég sűrűn kezdte, a közepétől, majd ezt mindjárt elkezdem mondani. És azt mondta, most visszatérünk ehhez a helyzethez, hogy ott a meditációt tanulták, és azt mondta ebben a körben a kérdezőnek: “Tudod, nekem nyolc évembe került a megbocsájtás.” Nyolc év, egy jezsuitának. Ezt értem az alatt, hogy a megbocsájtás folyamat. Nyolc év. Nem a meggyógyulás volt nyolc év, a megbocsájtás. A gyógyulás az még… (55:16)

3. A megbocsájtás fölveti a múlthoz való viszonyunkat

Ezeket akartam volna bevezetőként mondani. És akkor egy gondolat. A megbocsájtás hallatlan erőteljesen fölveti a múlthoz való viszonyunkat. Azt, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk elfelejteni a múltunkban, amit nagyon szívesen elfelejtenénk. Ezek ott vannak, és adott esetben kísértenek minket, miközben a múltat nem tudjuk megváltoztatni. És ennek egy hihetetlen feszültségében és szorításában élünk. Egy zárójeles mondat: Azért következik az egész évi beszélgetéseink után most a megbocsájtás témája, mert biztos, hogy ahogyan mi átéltük a gyerekkorunk élettörténetét, van mit megbocsátani, mindnyájunknak. Ezért tartozik nagyon szervesen a megbocsájtás az eddig elmondott témákhoz. (56:23) A megbocsájtás akkor egy olyan folyamat, amely lehetőséget ad nekünk arra, hogy a múlthoz való viszonyunkat megváltoztassuk. Ez egy egy oldalról való definíció. A megbocsátás lehetőség arra, hogy a múlthoz való viszonyunkat megváltoztassuk. S itt szeretném egy fölismerésemet megosztani veletek, ami az egyházra vonatkozik. A Római Katolikus Anyaszentegyház már a létezéséből adódóan is nyilvánvalóan egy elég konzervatív intézmény. Szereti és hivatkozik a hagyományokra, az örökségre, a múltra, a gyökerekre és a többire. A kérdésem a következő, hogy vajon elég szabad-e a viszonyunk a saját múltunkhoz? Hogy észrevétlenül nem estünk-e abba a csapdába, hogy a múltra való hivatkozásunk tulajdonképpen csak elfedi azt a valóságot, hogy van egy csomó olyan pont az egyéni, a közösségi és egyházi múltunkban, amelyet nem bocsájtottunk meg? Ezért a múltra való hivatkozásunknak lehet egy olyan területe, amelyben nem vagyunk szabadok, hanem oda vagyunk láncolva a múltnak valamilyen történéséhez. Ezért a megbocsájtásról beszélhetnénk úgy, mint egy olyan lehetőségről, amelyben a múlthoz szabad viszonyt vagyunk képesek kialakítani. És egyáltalán nem mindegy, hogy a saját múltamból annyit emelek-e be és annyit használok, ami nekem jó, vagy pedig a múltamhoz oda vagyok láncolva a meg nem bocsátás révén. Ezt aztán elfedhetem konzervativizmussal meg hagyományőrzéssel meg értékőrzéssel. Valójában be nem gyógyult sebek kötnek engem a múlthoz. Többek között. Van egy olyan sejtésem, hogy egyházunkban ezt elég ipari módon űzzük. Ha a múltunkhoz szabad viszonyunk lenne, sokkal hitelesebb volna a múlt örökségére való hivatkozásunk. Akkor pontosan sokkal érthetőbb lenne, hogy miért érték az, ami valóban érték. (59:13) 4. Legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat Mondanék egy másik definíciót. Ezt most, ez egy mondat, elnézést, ezt így fogom mondani: Legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat. Tehát legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat,. Szabad döntésből jóindulattal, együttérzéssel és megértéssel fordulok a megbántó felé. Ez egy közelítő meghatározás. Akkor itt két dolgot szeretnék tisztázni, az egyik… Elnézést, most kicsit ilyen iskolás vagyok, csak így annyira… Az egyik, hogy a megbocsájtásnak van egy nagyon fontos vonulata önmagam lelki egészsége és békéje felé. Tehát a megbocsájtásról beszélhetünk úgy, mint egy olyan folyamatról, amely a lelki békénkhez vezet. Ezt nevezzük a megbocsájtás pszichológiai folyamatának. Ha pszichológiai folyamatként beszélünk a megbocsájtásról, akkor annak az a fő célja, hogy lelki békét nyerjek. A másik célja pedig az lehet, hogy egy kapcsolatot hogyan tudok a megbocsájtás révén helyreállítani. (60:50)

5. A megbocsátás mint spirituális folyamat: Önmagam felülmúlása Isten irányába

Ha a megbocsájtásról mint spirituális folyamatról beszélek, akkor a megbocsájtás definíciója valahogy így hangozhat, én találtam ki, hogy: Önmagam felülmúlása Isten irányába. Ez nem egy teljes meghatározás, csak valamit megragad. A megbocsátás mint spirituális folyamat önmagam felülmúlása Isten irányába.  (61:19) Először a megbocsátásról mint pszichológiai folyamatról szeretnék beszélni. A nyolcvanas évek elején kezdték a megbocsájtást kutatni, a komolyabb kutatások csak a kilencvenes években kezdődtek el. Elég megdöbbentő. Hmm. A megbocsájtásról beszélhetünk úgy is, mint egy megküzdési stratégiáról, egy nagyon hatékony megküzdési stratégiáról. Jó, jó, jó. Utolsó ilyen bevezető, okoskodó mondat: A megbocsájtás azért olyan nehéz, de azért olyan nagyon fontos, mert a személyiség nagyon nagy részét, néha az egészét igénybe veszi. Kevés olyan dolog van az életünkben, amely a személyiségnek ennyire az egészét foglalkoztatná, mint a megbocsájtás. Ezért ha valaki nagyon szeretne fejlődni, mert mondjuk fejlődésmotivált, hát akkor bizony a megbocsátás egy remek lehetőség a fejlődésre. (62:39)

A megbocsájtás hiteltelen formái

Vannak a megbocsájtásnak hiteles és hiteltelen formái. Mi most a hiteles formákról szeretnénk beszélni, csak említek hiteltelen formákat. Valójában ezek nem is megbocsájtást jelentenek, de úgy tűnhetnek.

Gőgös megbocsájtás

Ilyen például a gőgös megbocsájtás. Mikor az erkölcsi fölényemből, hogy te vagy a bűnös és én az áldozat: “Na jó, megbocsájtok.” Ez nem megbocsájtás, csak annak tűnik. Ilyen leereszkedően. Akkor hatalmi játszmát kezdtem el “megbocsájtás” címmel. (63:22)

Üres megbocsájtás

Aztán van az üres megbocsájtás. Nincs benne semmi tartalom, valójában nem történt meg. Ez az, amikor a szülők  a gyerekeket arra kényszerítik, hogy “Menj oda a kistestvéredhez, és mondd neki, hogy bocsánat!” Az én szüleim ezt előszeretettel gyakorolták, nem tudom, ez volt az egyik vesszőparipájuk, hogy a gyereknevelés nagyon jól működik akkor, hogyha a civakodó ikreket sarokba állítjuk, és mindaddig kellet a sarokba állnunk, amíg nem kértünk egymástól bocsánatot. Remek, remek. Az üres megbocsájtás egész arzenálját sikerült megélnem gyerekkoromban . Ennek az lett a következménye, hogy mikor már teljesen elzsibbadt a lábam, akkor odamentem a tesómhoz, hogy “Bocs”, ő is azt mondta, hogy “Bocs”, és elkezdtünk verekedni. (64:23)

A ki nem mondott megbocsájtás

Aztán azt se nevezzük megbocsájtásnak, amikor valaki megbocsájt, és ezt nem fejezi ki a másik felé. Egy olyan kapcsolatban, amelyben minden lehetősége meglenne, és amelybe vissza kellene vinni azt, hogy megbocsájtottam. A ki nem mondott megbocsájtás. (64:50)

Manipulatív megbocsájtás

Manipulatív megbocsájtás. Az tudjátok mi? Hmm. Kezdünk most belemenni. A manipulatív megbocsájtás az, amikor belül, a saját lelki békém érdekében megbocsájtok, de ezt eszem ágában sincs elmondani a férjemnek, hanem előtte még mindig az áldozat szerepében vagyok, mert ezzel előnyökhöz jutok. Tegye föl a kezét, aki csinált már ilyet. Jó, nem kell. Jaj, nem kell! Látod, te most egy nagy szabadsághoz jutottál. A szabadság tere. “Igen, ezt csináltam. Na és itt vagyok!” Igen, ez… Na jó. Most zavarba jöttem. Mer’ a…(65:50)

Kikényszerített megbocsájtás

És aztán igen, ezt tulajdonképpen beleszőttem már a szövegembe: a kikényszerített megbocsájtás.

A megbocsájtás lépései

És akkor szeretnék a… Hű, négy perc van. Belekezdjek? Ne? De! Jó. Na most mi legyen? Igen? Jó. Hát hogy legyen min rágódni, azért belekezdek. Négy lépése van. (66:30)

1. Szembenézés a negatív érzelmekkel, a fájdalommal (énvédő mechanizmusok)

Az első lépés: Szembenézés a negatív érzelmekkel, a fájdalommal. mi történik ilyenkor? Először is, minél nagyobb a sérelem, annál inkább, természetesen tudatosság nélkül, bekapcsolnak az énvédő mechanizmusok. Ez azt jelenti, hogy mondjuk ordít velem a főnököm, mint a sakál, leállatozik, lebunkózik, és én kicsit ilyen megfagyva, ledermedve állok, és igazából nem érzek semmit, csak ilyen… Nem is értem, hogy ez most velem történik? Hirtelen mintha kikapcsolnék, így… Meg se tudok szólalni, kimegyek utána, nincs bennem még se harag, se… Bekapcsolt egy énvédő mechanizmus. A gyerekkori sérelmek kapcsán rengeteg énvédő mechanizmus kapcsol be. Ugye ennek a vége az, hogy idealizáljuk a szüleinket, és gyalázzuk magunkat. Aztán ilyen lehet az, hogy elfojtuk a fájdalmunkat, a haragunkat, a bántottságunkat, a csalódottságunkat meg ilyesmi. Egyszerűen addig tuszkoljuk lefele, ameddig el nem hisszük, hogy nem is történt semmi. Hogy nem olyan nagy baj, hogy továbbmehet az élet, hogy majd elfelejtjük, hogy majd begyógyulnak a sebek: az elfojtás, az elhárítás. (68:11) Aztán: amikor a felejtésre teszünk kísérletet. Ez is egy énvédő mechanizmus. Az énvédő mechanizmus pedig arról szól, hogy a sérelem okozta fájdalommal nem tudunk még megbirkózni, ezért azt elhárítjuk magunktól. Valójában az gyógyítana minke, ha ezeket az érzéseket, amelyek a helyzetnek megfelelőek, át mernénk élni. Azonban ezeket nem merjük átélni. Ugye sokat beszéltem erről, hogy a gyerekkori sérelmeinket ezért nem szoktuk átélni, és nem is merjük átélni. Mert még mindig rettegünk attól, hogy azt az érzést át kelljen élnünk. Rettegünk tőle. Ezért lehetséges az, hogy ilyen racionális, távolságtartó leírással tud valaki arról beszélni,  hogy hogyan verték, püffölték a szülei. Látszik, hogy teljes elhárítása van a fájdalomnak. A haragról nem is beszélve. Ha valakit nagyon sokszor aláztak, gyaláztak meg gyerekkorban, lenyomták őt, akkor őbelőle a haragot teljesen ki lehetett passzírozni. Az illető felnőttként nem képes haragudni. Egyszerűen maga az érzés is szinte kiveszett belőle. Nem így van persze, hanem olyan mértékű elfedés, elfojtás alá került, hogy  nem jön elő. Ezért az illető teljesen helyzeteknek nem megfelelő érzéseket, parazita érzéseket produkál. (69:50) Letelt. Na. Van-e valakinek hirdetnivalója? (70:04)

Tartalomjegyzék

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket, szervusztok! Hááh...De nagyon meg tudom érteni azokat, akik nincsenek itt. Ilyen gyönyörű időben beülni egy terembe! Jaj! Egy nagy szerencsénk van, hogy ilyen szép este lesz még. Lesz még az életünkben. Különben hát én se lennék itt. Na. (00:35)

Ismétlés - az elhanyagolt gyerek, a szülősítés

Ott járunk, és ez az utolsó alkalom, körülbelül kell nekünk még 20-25 perc, hogy a megbocsátás témájához elérjünk. Hogy elindultunk a hiánymotivált és a növekedésmotivált, mondjuk beállítódás vagy életvezetés különbségeinek a föltárásánál vagy föltárásából, és aztán rájöttünk arra, hogy ha a szüleink szegények, maguk is hiánymotiváltak voltak, márpedig biztos, hogy volt bennük egy jó adag, akkor minket használtak vagy használhatnak leginkább, legpraktikusabban, legkönnyebben a hiányaik betöltésére. Ennek a klasszikus formája az, hogy szülősített vagy parentifikált felnőtté váltunk, ennek az eseteit jól átgondoltuk, hogy akkor milyen tüneteket fogunk hordozni, és eljutottunk egy utolsó állomásig, mégpedig oda, hogy létezik egy olyan igen is meg nem is, tehát parentifikációnak talán nem nevezném, de nagyon édestesója, ez pedig az elhanyagolt gyerek. És hogy az elhanyagolt gyerekből milyen felnőtt válik, és ennek egy speciális esetéről beszélünk, a szenvedélybeteg, alkoholbeteg szülők mellett felnőtt gyerekről. (02:17) Ezt gyorsan átnézzük, mert nem kevés tanulsággal jár, és azért tesszük mindezt, mert volt egy pont, amikor ki tudtuk mondani, hogy minél hiánymotiváltabbak voltak a szüleink, és minél inkább nem a mi, hanem az ő szükségleteik szerint neveltek bennünket, annál inkább egy torz, egy fontos részeitől lehasadt énünk van. És ettől a torz, és nagyon sok részétől megfosztott énből kiindulva látjuk csak a világot, nem is tudjuk máshonnan látni. Ebből az fog adódni, hogy a világlátásunk ennek arányában torz lesz és hamis, ahogyan a Dalai Láma tanított minket: “Két bajunk van csak az életben. Hogy nem tartjuk valóságnak azt, ami valóság, és valóságnak gondoljuk azt, ami meg nem valóság.” (03:15) Idáig jutottunk, és azért dumálunk pontról pontra ezekről a helyzetekről, hogy felnyíljon a szemünk, hogy: “Ja, hogyha ez érvényes rám, akkor énnekem itt torz a látásom.” Ahh. Ezért, ezért-ezért-ezért gondoltuk azt végig. És akkor mielőtt még befejezném ezt… De meleg van! Vagy csak nekem? Nektek is? Eszméletlen! Ahh. Elkezdett csurogni itt, itt a víz nekem, meg itt hátul. Most kitűröm a… Óóó! Annyira jó, az életnek az örömei, és látjátok, milyen olcsón adja? Oaahh.. Jaaj, ez fél pisiléssel fölér ez! És meg is állok. De jó! Ti is nyugodtan tűrjétek ki. Még van egy, van, az élvezetnek még van egy lehetősége, ezt a gombot ki fogom majd gombolni. De még nem, nem mindent egyszerre! Az életet élvezni kell, nem csak habzsolni. Na. (04:19)

“A nem létező lábunkra próbálunk zoknit húzni”

Szóval, a következő jutott eszembe, hogy mihez is hasonlít a mi életünk? Ahogyan átesve ezen a folyamaton egy torz nézőpontból az illúziók világában létezünk, ezeket persze mi magunk, ezt a világot mi magunk teremtjük, és próbáljuk a hiányainkat, persze tökéletesen, teljesen értelmetlen és lehetetlen módon, valahogy betölteni.  Áhh. Tudjátok, pont olyanok vagyunk, mint az a beteg, akinek levágják a lábát, és utána fantomfájásai vannak. Erre jöttem rá. Hogy a legtöbbünk az egész életet a nem létező lábával való foglalkozással tölti, és megpróbáljuk megtenni azt, hogy egy nem létező lábra próbálunk zoknit meg cipőt húzni. Egy nem létező lábat próbálunk megvakarni, simogatni. Egy nem létező lábat próbálunk edzeni. Körülbelül ezzel telik az életünk. Ez meg egy eleve lehetetlen vállalkozás. Ezért mondtam azt nektek, hogy ennek a folyamatnak egy kulcsa biztos, hogy van. Ez pedig az, hogy beismerem, hogy csak fél lábam van. Hogy valahogy, mire felnőtt lettem, levágták három lábujjam. Ez már így van. Ezek az én hiányaim, ezért nem próbálok ujjakat növeszteni, nem próbálok rá zoknit húzni, hanem belátom, hogy ez már így van. Ahh. Erre jöttem rá, ez nekem annyira tetszik! És amikor járom a hülye köreimet, akkor bejön nekem ez a kép: “Aha! Most éppen a nem létező lábamra próbálok zoknit húzni. Jól van, Feri, higgadj le!”  Na. (06:07)

Az elhanyagolt gyerekként fölnőtt felnőtt jellemzői

És akkor hamar, nézzük, ugye nyolc pontot elmondtam? Ismétlés. Alkoholbeteg szülők mellett fölnőtt gyerek. Vagy elhanyagolt gyerek, aki nem lehetett gyerek. Gyerek gyerek, nem lehetett gyerek. Azt mondja: (06:26)

1. Találgatják, hogy mi a normális.

Ez lesz rájuk jellemző. Helyette jobb kérdéseket is föltehetünk. Például hogy mire van szükségem és mire van szüksége többieknek. Hogy mi lenne nekem jó, és mi lenne jó másoknak. Ezt a kérdést, hogy mi a normális, nyugodtan többé… (Gyere nyugodtan! Megvan? Megvan a hely? Reméled, nézzük. Segítsetek már neki, hát jelezzétek, hol a helye! Olyan brutálisan közönyösnek tűntök.) Szóval… Tehát ezt, hogy mi a normális, legalábbis sokkal többször zárojelbe tehetnénk, mint ahányszor föltesszük magunknak, és inkább kérdezzük meg magunktól azt, hogy mire lenne szükségem nekem és másoknak, mi volna jó nekem és másoknak. Ugye milyen egyszerű? (07:31) Vagy az is nagyon nagy lehetőség, hogy van legalább egy-két olyan barátunk, aki előtt nem szégyellünk hülyének maradni vagy hülyének látszani. Vezetek egy csoportot, és föl szoktam tenni néha a kérdést, hogy “Most van-e valakinek valamilyen kérdése?” Mi szokott történni, ugye első fázisban. Senkinek nincs. Azért, mert nincsen kérdésük? Dehogy azért! Mert nem mernek előállni vele. Mert így kattig az emberek agya, tik-tik-tik-tik-tik. “Mit fognak szólni, ha én ezt megkérdezem? Tök hülyének fog mindenki tartani, ha én ezt megkérdezem.” És általában elég egy ember, aki így szokta kezdeni a kérdések sorát:  “Lehet, hogy most nagyon hülyeséget kérdezek… Lehet, hogy hülyének tartotok vagy hülyének…” Na, ez ismerős? És akkor van valaki, aki kis bátorságot vesz magán, végre föltesz egy kérdést, ami teljesen helyénvaló, hát azért álltunk meg. És akkor egyszer csak jön még tíz kérdés, és mind a tíz kérdésnek látjogosultsága van. De hogy nem abszurdum, hogy ha már három ember van, már görcsbe áll a gyomrom, hogy: “Jaj, csak ne tartsanak hülyének, hogyha én azt kérdezem, hogy…” Hát nem tudod, megkérdezed és kész. Nem… Ahj! (09:02) Egyetlenegy lábjegyzetem lenne: ne gondolkozás helyett kérdezzél. Légyszi. Tehát már maga a kérdés egy gondolkozási folyamatból fakadjon, légyszi. És ha ez így van, nyugodtan kérdezz. Mert azért vannak olyan tesókáim, gondolkozás helyett kérdeznek. Jó módszer, már arra, hogy kipurcantsanak engem. Tehát a kérdéseink fakadjanak a gondolkozásból. Milyen szép elv! Ezt most fogalmaztam így meg. Éppen találkoztam valakivel, azt mondta: “Feri, nagyon köszönöm neked azt, hogy három évvel ezelőtt beszélgettünk egyet, de nem a válaszaidat köszönöm, hanem a kérdéseidet.” De jó! Na jó. Asszongya. (10:02)

2. Nehezen visznek végig egy tervet elejétől a végéig.

Nem hülyék, nem bénák, hanem ez egyszerűen a családi élettörténetük következménye. Légyszi ne gyalázzátok magatokat! (10:19)

3. Akkor is hazudnak, amikor könnyű lenne igazat mondani.

És itt megkülönböztettük a hazudozást a hazugságtól. Mert a hazudozás az zsigerből jön. Gondolkozás nélkül, véremmé vált. Nekem nem. (10:36)

4. Kíméletlenül ítélik meg önmagukat.

Ahh! Van egy nagyon jó játék. Mikor valaki: “Íjj, szörnyű vagyok, íjj, olyan vagyok…” Ez a játék, csoportban ajánlatos játszani: építsünk egy közös szörnyet. Tök jó játék. Háá. Ülünk körbe, és építünk egy közös szörnyet. A közös szörnyet úgy kell építeni, hogy mindenki valamit hozzáad a szörnyhöz, saját magából. Ha, há’ nem ám csak úgy izé, magadból. Mondjuk valaki föláll, és azt mondja: “Itt van ez a még el nem kezdődött szörny, én szeretném akkor az első sejtjeit megadni. Mondjuk a túlérzékenységemből szeretnék ötven százalékot ide a szörnybe rakni.” És akkor megy, és odarakja. És akkor jön egy másik, aki azt mondja: “Hoppá! Ez pont jó lesz nekem. Abból 20 százalék kéne, mert én egy kicsit érzéketlen vagyok.” Á, de jó! És akkor úgy építjük a közös szörnyet, hogy közben pedig abból lehet elvenni is. Mert ami az egyiknek túl sok, lehet, hogy a másiknak kevés. Ez egy nagyon jó kis játék. (11:58) Ahol olvastam erről, ott a szerző a következőt mondta. Ebben a nagy adok-kapokban végül is a közös szörnynek általában szokott maradni két tulajdonsága. Ezt soha senki nem szokta kérni, és majdnem minden  ember szívesen beadja. Mi lehet az? Tippeljetek, nem kell kimondani, csak egy kicsit gondolkozzatok rajta. Akkor én most mondom. Az egyik: sok zsír. Az valahogy senkinek se szokott kelleni. Tehát a közös, az emberiség közös szörnye mindenképp nagyon sok zsírból áll. Legalábbis a mi kultúránkben, ez egész biztos. A másik pedig, ez egy fokkal még fájdalmasabb. Tehát egy zsírpacát képzelhetünk el, és a zsírpacának a neve: gonosz anyós. A gonosz és zsarnok anyós, mint zsírpaca. Ez nagyon… (nevetés) (13:10) Nézzük akkor… Kellene szabadalmaztatni a farmernadrágba költöztetett ventillátort. Ez egy tök jó ötlet, ha valaki kivitelezné, én szívesen megveszem. Jaj! Rövidgatyóba kellett volna jönnöm. (13:36)

5. Nagyon komolyan veszik önmagukat, és nehezen szórakoznak.

Áh, nehezen játszanak. Valaki egyszer azt mondta, hogy föl kellene találni a gyerekbérlés lehetőségét. Azok a felnőttek, akik nem merik megengedni maguknak azt, hogy játsszanak, bérelhetnének gyerekeket. Mert ugyanis hogyha én felnőttként beülök a hintába, akkor mindenki kiröhög. Gyagya vagyok, gondolják, pedig nem, csak tavasz van. Ugye hintáztatok már? Nem úgy egyáltalán. Idén tavasszal. Nem? Légyszii. Kicsiit. Na. Semmi bajotok nem, lesz, ígérem. Szóval… Hacsak a szülők meg nem vernek, mert már fél órája ott hintázol, és a gyerekek sorba állnak. Szóval a gyerekbérlés megoldaná ezt a helyzetet, mert akkor egy gyerekkel mennél hintázni. És ahogy a bérelt gyerekkel együtt hintáztok, még elismerésben is részesülhetsz. Jó ezt most marháskodva mondom. (14:59) De tudjátok, valamelyik este volt egy közös munkám egy professzor doktor valakivel, aki történetesen egy nő. És megbeszéltük, hogy majd hívom telefonon, és megbeszéljük a projektet. És fölhívtam este nemtudom én 8 felé, fél 8, a férfi vette föl a telefont. Már gyanús, hogy nem a nő. És azt mondta: “Szervusz, Feri. Ne haragudj, nem tudom adni a feleségem, mert az unokákkal játszik, és azt mondta, hogy senkinek sincs itthon.” Úgyhogy projekt ide, projekt oda, ő játszott tovább az unokákkal. De jó! Aaa! Van olyan élményetek, hogy milyen döbbenetesen meg tud változni egy felnőtt amikor a gyerekeivel játszik? Hogy milyen iszonyú izgalmas egy főnököt látni, ahogy a gyerekeivel tutujog? Jaj, de jó! Na. (16:09) Tudjátok mit csináltam ma? Elmentem egy vidéki ismerősömhöz, és éppen kutyát vett. És van egy vadonatúj kutyaólja. Bemásztam. Tök jó! Kipróbáltam. Azért, mert a kutya még nem érkezett meg. Meg van már véve, de még nincs ott. És képzeljétek el, hát hihetetlen, pontosan úgy várja a barátom a kutyát, mint ahogy a gyereket várják a szülők. Tehát teljesen kiglancolt kutyaól, benn a gumijátékok. Iszonyú jó! Van benne guminyúl meg gumityúk. Igen, úgy hívják, gumityúk. És títü títü, így, iszonyatosan jó. Én bemásztam a kutyaólba, kipróbáltam az összes gumijátékot, számba vettem a puhább fajtákat, baromi jó volt. Egy kisebb társaság is ott volt, több felvételt is készítettek rólam. Ezek a hülye felnőttek! És mikor elbúcsúztam tőlük, megfenyegettek, hogy különböző szakfolyóiratokban publikálják majd ezt. Egyszerűen nem értem őket. Hát hogy bírták ki, hogy ott egy vadiúj kutyaól, összkomfort, minden ott volt. Egy baj volt, nagyon, egy ilyen, egy ilyen kis pléd is ott volt, de nem volt a fejemnek semmi. Kértem egy kispárnát. Adtak, és ott eltöltöttem egy kis időt, amíg ők komoly dolgokról beszélgettek. Micsoda hülyeség. Na. (17:58)

6. Nehézségek a meghitt kapcsolatok terén.

Hadd olvassak föl egy rövidke verset, amit egy szenvedélybeteg szülő gyereke írt. Címe: Miért jössz? Nem akarlak, nincs szükségem rád. Nem akarlak látni, mindig visszajössz. Nem tudok kiigazodni rajtad. Egy magadfajta csinos lánynak tudnia kellene valaki mást találni. Visszautasítalak, és mégis állandóan visszatérsz, bármerre fordulok, te ott vagy. Túl sok idő elmegy rád. Miért jössz? Miért nem mész el? Elmész? Jaj de jó. Mit akartál egy olyan sráctól, mint én? Szerelmet? Kérlek, gyere vissza! Elment. (18:55) Aztán:

7. Túlzott reakciók olyan változásokra, amelyeket nem tudnak irányítani.

8. Állandóan elismerésre és megerősítésre vágynak. (19:13)

Az elhanyagolt gyerekként fölnőtt gyerek jellemzői - új pontok

9 - Azt hiszem, hogy ezt nem mondtam, mert a Nagypénteknél leragadtam. Eladtam a lelkemet egy sztoriért.

9. Úgy érzi, hogy más, mint a többiek.

Ugye ez nem volt még? Ááá. Az elhanyagolt gyerek úgy érzi, hogy más, mint a többiek. Vagy, ennek egy része: “Mindenki más tudja, hogy...csak én nem. Erre mindenki más képes, csak én nem. Ezt biztos mindenki meg tudja tenni, csak én nem.” Az elszigeteltség-élmény valóságos. Hiszen egy szenvedélybeteg ember családjában többé-kevésbé mindenki elszigetelt a másiktól. Egy elhanyagolt gyerek családjában föltételezhetően nem csak a gyerek elhanyagolt és elszigetelt a szüleitől, hanem mindenki mindenkitől. Ebből adódik, hogy azt gondolja: “Nem vagyok elfogadható.” (20:13) És itt egy nagyon szép...hát… Két komoly lehetőségünk van. Ezeket szeretném mondani. Persze hát ezek ilyen egyszerű-egyszerű, de legalább valami nyom. Ismeritek a Johari-ablakot? A Johari-ablak. Négy része van. Önismeret, az az ablak címe. Első rész: amit én tudok magamról, és amit ti is tudtok rólam. Második rész: amit én tudok magamról, de ti nem tudtok rólam. Harmadik rész: amit ti tudtok rólam, de én nem tudom magamról. Negyedik rész: amit sem én, sem ti nem tudunk rólam. Ez a Johari-ablak. Egy Joseph meg egy Harry nevezetű ürgék neveiből. Hm. Mert ezt kevesen tudják. De én igen. (21:17)
Én tudom magamról, és ti is tudtok rólam Ti tudtok rólam, de én nem tudom magamról
Én tudom magamról, de ti nem tudtok rólam Sem én, sem ti nem tudjátok rólam
Szóval… Hol tudunk szabadon létezni? Azokban a kapcsolatokban, azokban a helyzetekben, amikor elég bátorságunk van ahhoz, hogy merjük megmutatni magunkat, és merjük megtudni, hogy a másik mit gondol rólunk. Ezekben a helyzetekben nyílik a szabad élet lehetősége. Egy kapcsolatban minél többet mutatok meg magamból, és minél több visszajelzésedet tudom elfogadni és meghallgatni, és te minél szabadabb vagy, hogy visszajelezz nekem, hogy te milyennek látsz engem, ott válik az ember szabaddá. És ahol szabaddá váltunk, ott lehetőség van az intimitásra és az elszigeteltség feloldására. Az életünknek ebből a szempontból a célja az lenne, hogy olyan kapcsolatokban létezzünk, ahol minél többet tudunk megmutatni magunkból, és ezt elfogadják, és minél többet mernek mások visszatükrözni rólunk, és ezt mi tudjuk elfogadni. És ott van szabadság és intimitás. Ezért két részre kellene állandóan… szóval két részt kellene állandóan csökkentenünk. Szembenézni azokkal a szorongásainkkal, hogy “mi lesz, ha kiderül rólam az, hogy…” Hááh… Ezt nem… már egy kérdést nem mersz föltenni, nehogy kiderüljön, hogy buta vagy. Ami egy hülyeség, mert nem is vagy az, csak azt gondolod magadról. Tehát hogy mondani, jelezni magunkat. Ahh.(22:59) A másik pedig: engedélyeket adni, és olyan baráti kapcsolatokban lenni, ahol visszajelzéseket kapunk, sokat. Mondhassák nekünk: “Jaj, Feri, ez dögunalom volt.” vagy “Feri, hát hogy nézel már ki?” Vagy valami ilyesmit kedvesen, barátian. És hogyha, ha ez a két ablak tud kisebb lenni, Ugye, az egyik ablak, amit én tudok magamról, de ti nem: a titkok. “Jaj, jaj de ciki, jaj jaj.” És amikor tele vagyunk ilyen nem közölhető titkokkal, szégyenekkel, ott nem tudunk szabadok lenni, elszigeteltség, nincs intimitás. Haa, fölszámolni ezeket. És nyilván azzal kezdődik, hogy van egy ember, akinek megsúgom. Meg merem neki mondani: “Tudod, ez vagyok “ vagy “Ez volt.” Há’ és akkor kiderül, hogy megy tovább a világ. És akkor elmondom kettőnek, háromnak… Megvan nektek ez az élmény? És hogy mennyi ilyen átkozott, hülye titkot őrizgetünk? A szónak nem jó értelmében. Nem az, hogy ránk bízott valaki egy titkot, és akkor azt őrizzük. Azt azért őrizzétek meg, az csak… Na, jó. (24:21) És hogyha ez a két rész csökken, akkor valamiképpen ez a negyedik ablak, hogy se én nem tudom magamról, se ti nem tudjátok rólam, ez is csökken ezek arányában. Csökken és zsugorodik. Szóval… Ennyi volt. Isten veled! azt mondja, hogy… Tehát igen, hogy úgy érzi, hogy más, mint a többiek. És aztán egy másik gondolatom is lenne. Minden ember küszködik azzal, hogy más, mint a többiek, és ez így is van. Na. Ez nem is olyan nagy baj. (25:12)

10. Az elhanyagolt gyerekek, mikor felnőnek, vagy nagyon felelősségteljesek lesznek vagy nagyon felelőtlenek.

De nagyon nehezen találnak középutat. Ez egyrészt abból is fakad, hogy tökéletességre törekszenek.  Fogalmuk sincs, hogy mi a jó, mi a normális, ők meg hülyék, és tididi, ezért tökéletesnek kell lenni, mert különben rettegek, hogy nem szeretnek, elhagynak, ugyanúgy járok, mint gyerekkoromban. Gyerekkorban sem tudtam semmilyen módon megfelelni, mert… és ezért elhanyagoltak. Most akkor ha tökéletes lennék, talán akkor jobb lenne a világ. De nem vagyok tökéletes plömplömplöm…  Ez ismerős. Ezért ez a kettő egyszerre is jellemezhet bennünket. Próbálunk nagyon felelősségteljesek lenni, és utána az egészbe irtózatosan belefáradunk. Akkor meg föladjuk az egészet, és utánunk az özönvíz. A...üm-üm-üm-üm...igen. Jó, nem akarom ezt. (26:16)

11. Hűségesek akkor is, úgy is, ha annak nincs értelme.

Nem minden kapcsolat érdemes arra, hogy ott a végsőkig kitartsunk. Nem minden kapcsolat bizonyította azt be, hogy újból és újból és újból lojálisnak kéne lennünk valaki iránt. Aah. Vannak realitások. De az alkoholbeteg szülők mellett fölnőtt gyerek éppen ezzel van zavarban. És miután kénytelen volt az alkoholbeteg szülei mellett folyton folyvást mégiscsak fenntartani a lojalitását a szüleivel. Hiszen hát mégiscsak a szülei és tőle kapott mindent az érzelmi éhenhalás ellen. Ezt a mintát követi később. Ezért lehetséges az, hogy egyrészt, tényeket mondok, egy szenvedélybeteg családban felnőtt gyerek sokkal nagyobb százalékban választ olyan házastársat, aki később szenvedélybeteg lesz, vagy más mikor megházasodnak, akkor is az. Majd pedig egy olyan házasságból, amelyből már régen ki kéne lépni, mert egyszerűen élhetetlen, sokkal kevésbé lép majd ki. Vannak helyzetek, amelyek élhetetlenek, azokból ki kell lépni, és kész. Főleg akkor, ha az egy olyan torz nézőpontból született választás, mint egy pompompompompom. Van egy könyv: Szállj le a döglött lóról! Már nem megy ugyanis. Meg van degelve. Jól, jó cím, jól, jól, jól… na. (28:09) Gyakran fantáziálnak az ilyen gyerekek felnőttkorban, a fantáziájukat így lehetne leírni: “Majd történik valami csoda és megint minden jól fog menni.” Ez hát persze sose lesz így. Már...na.(28:29)

12. Megfontolás nélküli cselekvés.

A szerző, akitől olvastam ezeket a dolgokat, azt mondja: Egy szenvedélybeteg szülő mellett fölnött gyerekben virul egy kétéves valaki, aki mindent akar, de azt most rögtön. És ameddig nem tudja valahogy megszeretgetni ezt a kétéves gyereket, és egy kicsit kordában tartani, addig felnőtt korában sok nehézsége lesz ebből. Nagy impulzivitás, bizonyos szempontból a szenvedélyre, szenvedélyességre való rászorultság jellemzi az ilyen felnőttet. Ezért minél inkább ilyen közegben nőttünk fel, annál inkább fontos, hogy legyenek legitim szenvedélyeink. Az nagyon fontos. Vannak legitim szenvedélyek. És abba belevetjük magunkat legitim módon, és tök jó az élet. Például negyven évesen matchboxokat gyűjtünk. Megszállottan. És matchboxozunk, és cserélünk. Ahh. De csak eredetit! Na. Igen. (29:52) Ki tud alakulni egy életvezetés, impulzivitás, meggondolatlanság, hatalmas zűrzavar és káosz, majd a káosz elhárítása. És ez egész kezdődik elölről. Tehát állandó válságban, káoszban, nagy bajban van, meg lenni. Ezt elhárítja, és kezdődik a következő. Tíridűdüdűdüdű. Öhm. Ilyenkor lehet az… Jaj, ez nagyon. Történet. A segítőt fölhívta a kliense. Azt mondja: “Most szakítottam a 28. barátommal. És elmentem egy kedves barátnőmhöz, megint kisírtam magam, huszonnyolcadszor, és annyira megértő volt, hogy rájöttem a megoldásra. Leszbikus leszek!” Ez a szenvedélybeteg családban felnőtt gyerek felnőttként való impulzivitása. Úúú, megvan a jó ötlet! Há! A nőkkel jobban járok. A segítő a következő preventív megoldást alkalmazta: “Légyszi, várj vele egy hetet.” Így elsőre nem tűnik rossz megoldásnak, de várjunk vele egy hetet. Egy hét múlva már nem volt miről beszélni. Aa. Ez az, amikor lemegyek, hogy vegyek egy kiló cukrot a kávéba. És egyszer csak jön egy ötlet: végül is egy felest benyomhatnék! Na, ez az a kétéves gyerek. Hamar kezdi. Hát akkor, jól van, ez most akkor megvan. (31:48)

A szülősítés alaphelyzetei

Egy...na. Három percben  szeretném összefoglalni a szülősítés alaphelyzeteit. Mert arra gondolta, hogy olyan sok mindenről beszéltünk, hadd mondjam el ezeket. Nem fogom lassan mondani azért, hogy véletlenül se tudjátok jegyzetelni, és ne váljon javatokra. Szóval. Szinte mindegyikre álla az, bár nem mindegyikre, és most nem fogom majd megmondani, hogy melyik tartozik ebbe,és melyik abba a csoportba, hogy önmagában a helyzet még nem biztos, hogy a szülősítéshez vezet. De ha a helyzetet nem ismerjük föl, és abból a plusz teherből, felelősségből, feladatból, munkából, ami ebből a helyzetből, abból a szerepből fakad, ahová a gyerek került, ha ezt nem ismerik el, ha ezt nem mélányolják, ha ezzel nem járnak akkor plusz jogok és plusz szabadság, akkor lehetnek ezek a helyzetek zömében a szülősítés alaphelyzetei. Emlékeztek, itt nagyon megkülönböztettük, hogy normális az, ha a nagy gyerek vigyáz a kisgyerekre. Ha ezt nem tartják a szülők evidenciának, ha kap a gyerek érte elismerést, és utána pedig megengedik, hogy továbbra is gyerek legyen. És nem lőcsölik át ezt a szerepet. Ugye érthető a különbség? Tehát így hallgassátok. (33:25)
  • Ha beteg az egyik szülő. Ha hosszan beteg az egyik szülő. Ha neurotikus a szülő. Ha pszichotikus szülő családjában nő föl egy gyerek.
  • Aztán: ha szenvedélybeteg, alkoholfüggő szülő családjában nő föl valaki.  
  • Ha nincs szülő. Vagy egyáltalán nincs szülő, vagy csak egy szülő van.
  • Ha pótszülői szerepbe hívják meg azt a gyereket, és ezt nem ismerik el. (33:57)
  • Ha a nagyszülő, kihagyva a generációs láncolatot, gyerekének fogadja az unokáját, és ezzel az unoka, nagyon sajátosan, a szüleivel egy vonalra kerül. Tehát egy ilyen generációs ugrással is lehet szülősített helyzetbe kerülni.
  • Aztán: ha a szülők szövetségesnek használják a gyerekeket a saját bizalmi konfliktusaikban.
  • Azután: ha a gyereket olyan helyzetbe hozzák, hogy a két szülő között döntenie kell. Válás során történhet ez meg könnyen, vagy akkor, ha az egyik szülő elérhetetlen a gyerek számára. Azért, mert 24 órát dolgozik a bányában az apa. (34:54)
  • Aztán: ha hiába nő föl a gyerek, állandóan gyerekszerepbe kényszerítik a gyereket, és nem ismerik el, hogy bár ő az én gyerekem, de ő már nem gyerek. Ezt nagyon sok szülő képtelen fölfogni, hogy azért, mert a gyerekem, azért ő még nem gyerek. A fájdalmas az az, hogy aki így nőtt föl gyerekként, ő se tudja ezt megkülönböztetni. És azt gondolja, hogy a szüleinek valóban joga van őt gyereknek tartani és tekinteni.
  • Aztán: a családtagok között közvetítő szerepbe került gyerek. “Mondd meg apádnak, mert te vagy az apád fia, hogy menjen el ő a kisöcsédért, mert én nem beszélek vele.” Na ez. “Mondd meg anyádnak, hogy ne horkoljon!” És akkor a gyerek fönnmarad és: “Anya ne horkolj!” Ez megtörtént egyébként, azért jutott eszembe. Komolyan, egyszer elmesélte valaki ezt a történetet így, ahogy mondom. Azt mondta a férfi, hogy “én azért nem alszom anyáddal egy szobába’, mert horkol. Ha te se tudsz aludni, akkor menj, és mondd meg neki, hogy ne horkoljon.”
  • Aztán: Puffergyerek. Ismerős? Biztos van, akinek ismerős. Az a gyerek, aki valamiképpen a házastársi kapcsolatot próbálja megmenteni. Odaáll, és akkor… Például alkoholbeteg szülő, hogyha az agresszióját megpróbálja a feleségén levezetni. A gyerek odaáll, és akkor próbálja megvédeni az anyját. Ez a puffergyerek. De hát ezt lehet szóbeli dolgokkal is. Odaállok a kettő közé, és inkább engem. (37:03)
  • Aztán: Az a gyerek, akivel újból és újból tudatosítják, hogy csak őmiatta nem válnak el.
  • Aztán a bírószerepbe helyezett gyerek. Amikor a szülők következetesen azt mondják, hogy “Na, akkor most mondd meg, hogy az anyádnak ugye, hogy nincs igaza? Hát ezt egy gyerek is látja, hogy az anyád megbolondult.”
  • Aztán: az egyik szülő elárulására rávett gyerek. “Ne tarts vele kapcsolatot! Föl nem foghatom, hogy miért beszélsz apáddal, amikor azt tette velem, hogy…”
  • Az uralkodó szerepbe került gyerek, aki basáskodik a család fölött. Háh, ilyen is van.
  • Túlzott felelősséget vagy szabadságot kapott gyerek, aki a felelősségéhez és a szabadságához nem kap segítséget.
  • Életkorának nem megfelelő feladatokkal ellátott gyerek, úgy, hogy aztán ezt nem ismerik el.
  • Aztán: az a gyerek, aki a családban az őszinte szerepét kénytelen magára venni.   Vagyis ha egy családban senki sincs, aki normálisan megmondaná, hogy mi is zajlik, vagy mi rossz, a gyerekek a gyerek voltuk miatt, hogy spontának és kreatívak és őszinték tudnak és még mernek lenni, be tudnak kerülni ebbe a szerepbe. Ez egyáltalán nem olyan jó egy gyereknek. Hogy ő az, aki azt a felelősséget hordozza, hogy kimondja, hogy mi történik a családban. (38:41)
  • Aztán: delegált gyerek, ugye erről beszéltünk.
  • Terapizált gyerek, akit arra kérünk föl, hogy a saját nevelésében legyen megértő velünk, szülőkkel.
  • Idealizált gyerek.
  • És az elhanyagolt gyerek. (39:05)

Irodalmi példa a szülősítésre

Jó kis lista, nem? Hú, de összeszedtem! Na most. Szeretném egy irodalmi idézettel befejezni ezt. Arany János Buda halála című elbeszélő költeményéből a delegált és szülősített gyerek esete irodalmi példában. (39:29) Arany János: Buda halála - Kilencedik ének (Egy anyának a vallomása) És monda fiának: "Jöszt' ide kicsínyem! Még kicsi, de szárba eredő reményem! Viruló sudárkám, aranyos sugárkám: Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám. "Ó, mert az anyának férje erős támasz, - Ideig óráig. De kidőlhet ám az: Veti reménységét fiu gyermekében, Bizodalma él s nő magzata nőttében. (Elég brutális? Áhh...) "Szerencse ölén is, megtanulám, féljek: Hamar énmellőlem hullnak el a férjek; Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém; Férfi ölelését jaj-szomorún kezdém. "Kit a kígyó megmart, remeg az gyíktól is, Gyászban feketült szív, csupa árnyéktól is; Engemet a kígyók: rokonaim martak, Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak. (40:45) (Jön a hiánymotiváltság...) "Ó, mit cselekedtek dalia férjemmel, Kit élve, szerettem leányszerelemmel! Szeretem holtan is, szeretem még most is: Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is. Ugye? Nem létező lábára próbál zoknit húzni. Ugye, hogy én ezt megmondtam? Férj nincs, de még mindig szeretjük. Azt mondja: kihagytam egy csomó szép versszakot, hogy hogyan ölték meg egymás után a férjeket. És aztán nézzük, hogy hogy történik a szülősítés. Eddig volt az alaphang megadása, az illúziók várát fölépítette az asszony.  (41:43) "Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted, Csak játszol a karddal, övezni kisérted; Majd, ha király lészesz... Veled együtt, hosszu Feledés árnyékán, nőjön fel a bosszu. (Kezdődik a delegálás) "Mert szűltelek arra kínos szeretetben, Nem ment ki eszemből foganó percedben, Veled azt a terhet viseltem örökké, Szívedbe szivemből plántáltam örökké. (Na, elég brutális? Aztán.) "Közelebb vagy hozzám, mint Etel, a férjem, (Hohóó!) Tested az én testem, véred az én vérem: Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél, Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél." Csakugyan nem érté az anyja beszédét, Hurcolta nehéz kard szíjjra kötött végét Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára, S nevetett némelykor Krimhilda szavára. (43:02) (Zseniális a kép, nem? Ahogy a kisgyerek egy óriási férfi karddal vonaglik ott a sátorban. Jó kép, jó kép... na.) Anyja pedig osztán kedvkereső gonddal Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal. (Hogy tudja viselni a férfikardot.) Csatolta fiának kicsi derekára, Örült Aladár, hogy zörömböl utána. Sátorban alá s fel, ki is a mezőre, Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, - Kardját puha fűben úsztatja örömmel; Eresz alól anyja kisérgeti szemmel. Már nem vala messzi a Buda sátrátul; Im gáncsot a fegyver ada neki hátul, Nagyot esék; arcát vérig üté kőben. Hát, ezért szoktam azt mondani, hogy az irodalomban minden megvan, minden. Na, akkor tíridíridí, megvagyunk. (44:22)

A megbocsájtás

Néztem a naptárt, kezdődik a május. Drámai bejelentés. Elseje hétfő. Ne dolgozzatok! Szóval lesz öt alkalom még, mert ugye május végéig megyünk. Öt kedd májusban. Nagy kitolás velem. Ami azt jelenti, hogy tudjátok, az utolsó alkalom az a kérdések órája, úgyhogy lesz négy alkalmunk a megbocsájtás témájára, és ez pont jó is, úgy nagyjából végzünk vele. Megbocsájtás. Hm. (45:17)

Bevezető gondolatok

1. Simon Wiesenthal: történet a koncentrációs táborból

Akkor először Simon Wiesenthaltól/-ról olvastam egy történetet. Mikor a koncentrációs táborban volt, és éppen kivezényelték egy kórház takarítására, akkor egyszercsak az ápolónő, az egyik ápolónő azt mondta, hogy: “Akkor most maga jöjjön velem.” És elvezették egy kórterembe, ahol egy SS-legény, katona, egy körülbelül 22 éves valaki feküdt az ágyon. És egy csúnya, gennyedző seb volt a fején, és már csak néhány órája az életből. És azt kérte ettől a zsidó fogolytól, hogy üljön le az ágya mellé, és hadd mondhassa el azt, hogy ő mit tett életében. És hát nem volt mit tenni, a fogoly leült, és elmondta ez az SS katona, hogy hogyan öltek meg százvalahány embert, zsidó embert egy faluban, hogy hogyan rájuk a házat, miután bezárták őket, és aztán akik próbáltak kiugrani az ablakon, azokat hogyan lőtték le. És a végén, ahogy elmondta ezt a történetet, könnyek között kérte ez a katona, hogy bocsásson meg neki. És Simon Wiesenthal gondolkodott egy kicsit, majd fölállt, és szó nélkül kiment. A katona pedig meghalt. (46:56)

És amikor ő túlélte a koncentrációs tábort, még akkor is roppantul foglalkoztatta őt ez a kérdés. Hogy helyesen cselekedett-e? Meg kellett volna esetleg bocsátani vagy nem? És akkor elmondta ezt a történetet, és ha jól emlékszem harminckét ember, közéleti személyiségek írtak arról, hogy ők mit gondolnak erről a helyzetről. A többségük azt mondta, hogy nem kellett volna megbocsájtania, már csak azért sem, mert nem bocsájthat meg olyan bűnöket, amelyeket nem vele szemben követtek el, mások nevében nem bocsájthatunk meg. Néhányan mondták azt, hogy esetleg ez lehetséges volna. (47:56) Ezt a történetet pusztán csak azért akartam elmondani, hogy amikor a megbocsájtásról beszélek,  akkor ne gondoljátok azt, hogy egy papi kényszer alatt vagyok. Tehát hogy nem vagyok képes az életet a maga fájdalmas realitásaiban látni. Tehát hogy ilyen finoman, meg nem tudom hogy arra akarnálak titeket állandóan rávenni, hogy “Bocsáss meg!” Mert hogy… Hmm. Majd mindenki eldönti, hogy hogy. Ez akart az egyik bevezető történetem lenni. (48:41)

2. A megbocsájtás egy folyamat - nem egyenlő a gyógyulással

A második, amit a megbocsájtásról mindenképpen akarok mondani, ez pedig az, hogy a megbocsájtás egy folyamat. A megbocsájtás egy folyamat. A megbocsájtás néha nagyon hosszú folyamat. És a megbocsájtást, mint folyamatot szeretném elválasztani egy másik folyamattól, ez pedig a gyógyulás. Mert össze szoktuk keverni azt, hogy valaki megbocsájt, a megbocsájtás folyamatában van, esetleg a megbocsájtás megtörtént, azzal, hogy az illető a gyógyulás folyamatában van, és az illető meggyógyult. Elképzelhető az, hogy valaki egy hosszú út után vagy rövidebb út után megbocsájtott, de még nem gyógyult meg. Lehetséges, hogy a megbocsájtás… Nagyon gyekran történik meg, minél nagyobb bűnöket követnek el ellenünk, hogy a megbocsájtás rövidebb ideig tart, mint a gyógyulás. Néha megtörténik a megbocsájtás és sosem történik meg a gyógyulás. Ezért különböztessük meg a megbocsájtást a gyógyulástól, és a két folyamatot is különböztessük meg. Természetesen a megbocsájtás folyamata és a gyógyulás folyamata nagyon sok közös szakasszal bír. Ezt így bevezetőképpen. (50:10) És akkor egy jezsuita atyának a történetét szeretném elmondani. Egyszer egy csoportban meditációt tanult a csoport. Meditálni ettől a jezsuita atyától. És volt ott valaki, aki egyszerűen, ahogyan ment egyre mélyebben a meditációba, állandan eljutott ahhoz a ponthoz, hogy őneki van egy kibékíthetetlen helyzete, egy meg nem bocsájtása. Hogy egy gyűlölet és egy föloldatlan harag és egy teljesen megoldatlan és meggyógyulatlan sebet hordoz. És ez súlyos akadályává vált a meditációnak. És akkor azt mondta ennek az atyának, hogy: “Eljutottam ide, és én egyszerűen ezen a ponton elakadok, ez egyszerűen szörnyű. Hogy én nem ezzel akartam foglalkozni, meg akartam tanulni meditálni. És itt van ez a rohadtság, még itt is ez kísért engem!” És elmondott egy nagyon kemény történetet az életéből. És kicsit olyan provokatívan is azt mondta, hogy: “Na, hát akkor csoda, hogy ez így van?! És hát…” (51:24) És az idős atya azt mondta, hogy: “Hm. Hadd mondjak el az életemből egy történetet.” Ő Dél-Amerikában volt misszióban, és… Elmeséltem már ezt a történetet nektek? Lehet, hogy egyszer talán elmondtam. De biztos van legalább egyvalaki, aki nem hallotta. Na. És Dél-Amerikában volt. Ez a dél-amerikai ország klasszikus olyan dél-amerikai ország volt, ahol a fölszabadítás teológiája virult, ahol óriási hatalmon lévő klánoknak a zsarnoksága és a korrupció és az élhetetlen élet, és a jogfosztott és kizsákmányolt egyszerű embereknek az elviselhetetlen élete, mint ahogy nagyon sok ott lévő országban. Ő pedig ott volt egy jezsuita atya. És hát természetszerűen belekerült ennek a konfliktusnak a kellős közepébe. És mint egy rendes jezsuita atya, naná, hogy odaállt az igazságosság, a szegény emberek, satöbbi mellé. Igen ám, de miután egy diktatúráról beszélünk, a diktatúra néha, elsősorban, ezzel a fölkiáltással, hogy: “Összefogjuk a kommunistákat!” összefogott mindig időről időre nagyon sok embert, (hát, ez ismerős a mi történelmünkből is, csak nem biztos, hogy kommunistáknak hívták őket,) és elvitték őket, aztán vagy kivégezték őket, vagy nem. (53:04) Két jezsuita atyát, mikor körülbelül száz embert lefogtak, elvittek, ő volt az egyik. Őt is perbe fogták azzal, hogy a fönálló államhatalommal szemben szervezkedik, plömplömplöm… Képzeljétek el, egy éven keresztül volt ott a börtönben, és átélte azt, hogy a társait, akiket együtt hoztak be vele, egymás után kivégezték. Egymás után tizet, huszat, ötvenet, nyolcvanat, kilencvenet… Végül már csak a két jezsuita atya volt életben. Senki más, mindenkit kivégeztek. És akkor egyszer csak kiengedték őket a börtönből. Természetesen az egy év alatt nem egyszerűen csak szanatóriumban voltak, úgy el lehet képzelni, hogy egyébként ott kihallgatták őket, megverték őket, miegymás. Tehát ezt képzeljétek el. (54:02) S mikor kijött, akkor számára a legmegdöbbentőbb módon kiderült az, hogy egy rendtársa jelentette föl. És amikor ez kiderült, egyébként is volt megbocsájtanivalója bőven, de amikor kiderült, hogy ezt az egészet egy másik jezsuita miatt kellett átélnie, hát akkor belekezdett a megbocsájtás folyamatába. Elég sűrűn kezdte, a közepétől, majd ezt mindjárt elkezdem mondani. És azt mondta, most visszatérünk ehhez a helyzethez, hogy ott a meditációt tanulták, és azt mondta ebben a körben a kérdezőnek: “Tudod, nekem nyolc évembe került a megbocsájtás.” Nyolc év, egy jezsuitának. Ezt értem az alatt, hogy a megbocsájtás folyamat. Nyolc év. Nem a meggyógyulás volt nyolc év, a megbocsájtás. A gyógyulás az még… (55:16)

3. A megbocsájtás fölveti a múlthoz való viszonyunkat

Ezeket akartam volna bevezetőként mondani. És akkor egy gondolat. A megbocsájtás hallatlan erőteljesen fölveti a múlthoz való viszonyunkat. Azt, hogy bizonyos dolgokat nem tudunk elfelejteni a múltunkban, amit nagyon szívesen elfelejtenénk. Ezek ott vannak, és adott esetben kísértenek minket, miközben a múltat nem tudjuk megváltoztatni. És ennek egy hihetetlen feszültségében és szorításában élünk. Egy zárójeles mondat: Azért következik az egész évi beszélgetéseink után most a megbocsájtás témája, mert biztos, hogy ahogyan mi átéltük a gyerekkorunk élettörténetét, van mit megbocsátani, mindnyájunknak. Ezért tartozik nagyon szervesen a megbocsájtás az eddig elmondott témákhoz. (56:23) A megbocsájtás akkor egy olyan folyamat, amely lehetőséget ad nekünk arra, hogy a múlthoz való viszonyunkat megváltoztassuk. Ez egy egy oldalról való definíció. A megbocsátás lehetőség arra, hogy a múlthoz való viszonyunkat megváltoztassuk. S itt szeretném egy fölismerésemet megosztani veletek, ami az egyházra vonatkozik. A Római Katolikus Anyaszentegyház már a létezéséből adódóan is nyilvánvalóan egy elég konzervatív intézmény. Szereti és hivatkozik a hagyományokra, az örökségre, a múltra, a gyökerekre és a többire. A kérdésem a következő, hogy vajon elég szabad-e a viszonyunk a saját múltunkhoz? Hogy észrevétlenül nem estünk-e abba a csapdába, hogy a múltra való hivatkozásunk tulajdonképpen csak elfedi azt a valóságot, hogy van egy csomó olyan pont az egyéni, a közösségi és egyházi múltunkban, amelyet nem bocsájtottunk meg? Ezért a múltra való hivatkozásunknak lehet egy olyan területe, amelyben nem vagyunk szabadok, hanem oda vagyunk láncolva a múltnak valamilyen történéséhez. Ezért a megbocsájtásról beszélhetnénk úgy, mint egy olyan lehetőségről, amelyben a múlthoz szabad viszonyt vagyunk képesek kialakítani. És egyáltalán nem mindegy, hogy a saját múltamból annyit emelek-e be és annyit használok, ami nekem jó, vagy pedig a múltamhoz oda vagyok láncolva a meg nem bocsátás révén. Ezt aztán elfedhetem konzervativizmussal meg hagyományőrzéssel meg értékőrzéssel. Valójában be nem gyógyult sebek kötnek engem a múlthoz. Többek között. Van egy olyan sejtésem, hogy egyházunkban ezt elég ipari módon űzzük. Ha a múltunkhoz szabad viszonyunk lenne, sokkal hitelesebb volna a múlt örökségére való hivatkozásunk. Akkor pontosan sokkal érthetőbb lenne, hogy miért érték az, ami valóban érték. (59:13) 4. Legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat Mondanék egy másik definíciót. Ezt most, ez egy mondat, elnézést, ezt így fogom mondani: Legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat. Tehát legyőzöm a megbántottságból eredő jogos haragomat és bosszúvágyamat,. Szabad döntésből jóindulattal, együttérzéssel és megértéssel fordulok a megbántó felé. Ez egy közelítő meghatározás. Akkor itt két dolgot szeretnék tisztázni, az egyik… Elnézést, most kicsit ilyen iskolás vagyok, csak így annyira… Az egyik, hogy a megbocsájtásnak van egy nagyon fontos vonulata önmagam lelki egészsége és békéje felé. Tehát a megbocsájtásról beszélhetünk úgy, mint egy olyan folyamatról, amely a lelki békénkhez vezet. Ezt nevezzük a megbocsájtás pszichológiai folyamatának. Ha pszichológiai folyamatként beszélünk a megbocsájtásról, akkor annak az a fő célja, hogy lelki békét nyerjek. A másik célja pedig az lehet, hogy egy kapcsolatot hogyan tudok a megbocsájtás révén helyreállítani. (60:50)

5. A megbocsátás mint spirituális folyamat: Önmagam felülmúlása Isten irányába

Ha a megbocsájtásról mint spirituális folyamatról beszélek, akkor a megbocsájtás definíciója valahogy így hangozhat, én találtam ki, hogy: Önmagam felülmúlása Isten irányába. Ez nem egy teljes meghatározás, csak valamit megragad. A megbocsátás mint spirituális folyamat önmagam felülmúlása Isten irányába.  (61:19) Először a megbocsátásról mint pszichológiai folyamatról szeretnék beszélni. A nyolcvanas évek elején kezdték a megbocsájtást kutatni, a komolyabb kutatások csak a kilencvenes években kezdődtek el. Elég megdöbbentő. Hmm. A megbocsájtásról beszélhetünk úgy is, mint egy megküzdési stratégiáról, egy nagyon hatékony megküzdési stratégiáról. Jó, jó, jó. Utolsó ilyen bevezető, okoskodó mondat: A megbocsájtás azért olyan nehéz, de azért olyan nagyon fontos, mert a személyiség nagyon nagy részét, néha az egészét igénybe veszi. Kevés olyan dolog van az életünkben, amely a személyiségnek ennyire az egészét foglalkoztatná, mint a megbocsájtás. Ezért ha valaki nagyon szeretne fejlődni, mert mondjuk fejlődésmotivált, hát akkor bizony a megbocsátás egy remek lehetőség a fejlődésre. (62:39)

A megbocsájtás hiteltelen formái

Vannak a megbocsájtásnak hiteles és hiteltelen formái. Mi most a hiteles formákról szeretnénk beszélni, csak említek hiteltelen formákat. Valójában ezek nem is megbocsájtást jelentenek, de úgy tűnhetnek.

Gőgös megbocsájtás

Ilyen például a gőgös megbocsájtás. Mikor az erkölcsi fölényemből, hogy te vagy a bűnös és én az áldozat: “Na jó, megbocsájtok.” Ez nem megbocsájtás, csak annak tűnik. Ilyen leereszkedően. Akkor hatalmi játszmát kezdtem el “megbocsájtás” címmel. (63:22)

Üres megbocsájtás

Aztán van az üres megbocsájtás. Nincs benne semmi tartalom, valójában nem történt meg. Ez az, amikor a szülők  a gyerekeket arra kényszerítik, hogy “Menj oda a kistestvéredhez, és mondd neki, hogy bocsánat!” Az én szüleim ezt előszeretettel gyakorolták, nem tudom, ez volt az egyik vesszőparipájuk, hogy a gyereknevelés nagyon jól működik akkor, hogyha a civakodó ikreket sarokba állítjuk, és mindaddig kellet a sarokba állnunk, amíg nem kértünk egymástól bocsánatot. Remek, remek. Az üres megbocsájtás egész arzenálját sikerült megélnem gyerekkoromban . Ennek az lett a következménye, hogy mikor már teljesen elzsibbadt a lábam, akkor odamentem a tesómhoz, hogy “Bocs”, ő is azt mondta, hogy “Bocs”, és elkezdtünk verekedni. (64:23)

A ki nem mondott megbocsájtás

Aztán azt se nevezzük megbocsájtásnak, amikor valaki megbocsájt, és ezt nem fejezi ki a másik felé. Egy olyan kapcsolatban, amelyben minden lehetősége meglenne, és amelybe vissza kellene vinni azt, hogy megbocsájtottam. A ki nem mondott megbocsájtás. (64:50)

Manipulatív megbocsájtás

Manipulatív megbocsájtás. Az tudjátok mi? Hmm. Kezdünk most belemenni. A manipulatív megbocsájtás az, amikor belül, a saját lelki békém érdekében megbocsájtok, de ezt eszem ágában sincs elmondani a férjemnek, hanem előtte még mindig az áldozat szerepében vagyok, mert ezzel előnyökhöz jutok. Tegye föl a kezét, aki csinált már ilyet. Jó, nem kell. Jaj, nem kell! Látod, te most egy nagy szabadsághoz jutottál. A szabadság tere. “Igen, ezt csináltam. Na és itt vagyok!” Igen, ez… Na jó. Most zavarba jöttem. Mer’ a…(65:50)

Kikényszerített megbocsájtás

És aztán igen, ezt tulajdonképpen beleszőttem már a szövegembe: a kikényszerített megbocsájtás.

A megbocsájtás lépései

És akkor szeretnék a… Hű, négy perc van. Belekezdjek? Ne? De! Jó. Na most mi legyen? Igen? Jó. Hát hogy legyen min rágódni, azért belekezdek. Négy lépése van. (66:30)

1. Szembenézés a negatív érzelmekkel, a fájdalommal (énvédő mechanizmusok)

Az első lépés: Szembenézés a negatív érzelmekkel, a fájdalommal. mi történik ilyenkor? Először is, minél nagyobb a sérelem, annál inkább, természetesen tudatosság nélkül, bekapcsolnak az énvédő mechanizmusok. Ez azt jelenti, hogy mondjuk ordít velem a főnököm, mint a sakál, leállatozik, lebunkózik, és én kicsit ilyen megfagyva, ledermedve állok, és igazából nem érzek semmit, csak ilyen… Nem is értem, hogy ez most velem történik? Hirtelen mintha kikapcsolnék, így… Meg se tudok szólalni, kimegyek utána, nincs bennem még se harag, se… Bekapcsolt egy énvédő mechanizmus. A gyerekkori sérelmek kapcsán rengeteg énvédő mechanizmus kapcsol be. Ugye ennek a vége az, hogy idealizáljuk a szüleinket, és gyalázzuk magunkat. Aztán ilyen lehet az, hogy elfojtuk a fájdalmunkat, a haragunkat, a bántottságunkat, a csalódottságunkat meg ilyesmi. Egyszerűen addig tuszkoljuk lefele, ameddig el nem hisszük, hogy nem is történt semmi. Hogy nem olyan nagy baj, hogy továbbmehet az élet, hogy majd elfelejtjük, hogy majd begyógyulnak a sebek: az elfojtás, az elhárítás. (68:11) Aztán: amikor a felejtésre teszünk kísérletet. Ez is egy énvédő mechanizmus. Az énvédő mechanizmus pedig arról szól, hogy a sérelem okozta fájdalommal nem tudunk még megbirkózni, ezért azt elhárítjuk magunktól. Valójában az gyógyítana minke, ha ezeket az érzéseket, amelyek a helyzetnek megfelelőek, át mernénk élni. Azonban ezeket nem merjük átélni. Ugye sokat beszéltem erről, hogy a gyerekkori sérelmeinket ezért nem szoktuk átélni, és nem is merjük átélni. Mert még mindig rettegünk attól, hogy azt az érzést át kelljen élnünk. Rettegünk tőle. Ezért lehetséges az, hogy ilyen racionális, távolságtartó leírással tud valaki arról beszélni,  hogy hogyan verték, püffölték a szülei. Látszik, hogy teljes elhárítása van a fájdalomnak. A haragról nem is beszélve. Ha valakit nagyon sokszor aláztak, gyaláztak meg gyerekkorban, lenyomták őt, akkor őbelőle a haragot teljesen ki lehetett passzírozni. Az illető felnőttként nem képes haragudni. Egyszerűen maga az érzés is szinte kiveszett belőle. Nem így van persze, hanem olyan mértékű elfedés, elfojtás alá került, hogy  nem jön elő. Ezért az illető teljesen helyzeteknek nem megfelelő érzéseket, parazita érzéseket produkál. (69:50) Letelt. Na. Van-e valakinek hirdetnivalója? (70:04)