A megbocsátás az Én-Te kapcsolatok viszonylatában

2006.05.16.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Még háromszor találkozunk, két alkalom a megbocsátásé, az utolsó pedig a kérdéseké, meg reményem szerint a válaszoké. Eljutottunk oda a megbocsátással kapcsolatban, hogy egyrészt leírtuk a megbocsátás folyamatát - elsősorban a megbántott fél szemszögéből -, és megpróbáltuk megnézni azt, hogy milyen fázisokon, milyen lépéseken keresztül történhet meg a megbocsátás. Ebben a vizsgálódásunkban főleg magunkra koncentráltunk, vagyis az áldozatra, és különösebben nem figyeltünk arra, hogy mindnyájan önmagunkat - ahogyan Martin Buber mondja - egy „én-te viszonyban” éljük meg. Vagyis, hogy bármi, amivel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy „én”, az föltételez egy nagy „Te”-t. Az „én-te viszonyaink” által vagyunk képesek egyáltalán azt kimondani, hogy „én”. Martin Buber, ez a nagyon zseniális XX. századi gondolkodó azt mondja: Kezdetben van a kapcsolat, kezdetben nem az „én” van és nem a „te” van, kezdetben van a kapcsolat. A kapcsolat által jövünk rá arra, hogy van „én” és van „te”. A kapcsolat megelőzi az „én”-t. Megnéznénk a megbocsátás folyamatát ebből a szempontból. Hogyha önmagunkról egyáltalán nem is tudunk semmit sem kijelenteni, csak annak a hátteréből, hogy az „én-te kapcsolataink” által vagyunk azok, akik vagyunk. Mit jelent a megbocsátás ebben az „én-te kapcsolati” összefüggésben? Itt még mindig nem a kibékülésről beszélek, hanem még mindig a megbocsátásról, csak egy ilyen nézőpont szerint. S akkor elkezdtem mondani azokat a példákat a betegekkel, a haldoklókkal, alá-fölé rendelt viszonyban, mindenféle helyzetekben, amikor úgy sejlik föl nekünk, mintha azok, akikkel találkoznánk nem tudatosan, de vágynának és akarnák azt, hogy velük legyünk. Hogy valami olyasmit átéljünk és átérezzünk és tapasztaljunk, ami éppen ővelük van. Sokszor ezért, amikor egy tehetetlen ember segítségért fordul bármelyikőtökhöz, akkor nagyon gyorsan el tudja érni, hogy mi ugyanolyan tehetetlenek legyünk, mint ő. Mert természetesen az életét nem tudjuk megoldani. És lehet, hogy éppen arra vágyik a szíve mélyén, hogy mi átéljük azt a tehetetlenséget, ami benne van, és csak legalább néhány másodpercre legyen valakije, aki ott van, mint ő. Ez egy olyan mély emberi vágyunk, hogy egy „én-te viszonyban” élhessük meg magunkat. És ebben az „én-te viszonyban” tudjunk aztán egy lépést tenni megint. Ez olyan mély vágy, hogy nekem úgy tűnik, hogy szinte mindenre képesek vagyunk, hogy embereket valahogy odacsábítsunk, rángassuk - üssük, vágjuk, kérjük, könyörögjük -, ahol éppen mi vagyunk. Hogy átélhessük azt, hogy egy „te” által vagyunk csak. Ezt gondolom, és erről hoztam a példákat és erről szeretnék most a megbocsátás szempontjából beszélni. Fogok olvasgatni.

„A naptár 1987. július 26-át mutat. Lawrence Martin Jenco atya bekötött szemmel áll egy titkos libanoni börtön liftje előtt. Most végre elengedik, miután 19 hónapot töltött síita muzulmánok túszaként. A szomszédos cellában fogvatartott két túsztársa még nem mehet haza. Az atyát fogva tartása alatt többször alaposan megverték, egy körülbelül egyszer kétméteres cellában őrizték, és fájdalmas szemgyulladást kapott attól a piszkos rongytól, amivel bekötötték a szemét. Hónapokig nem fürödhetett és szabad levegőn sem volt. A túszejtők már számos alkalommal megszegték ígéretüket, de most végre hazamehet. A háta mögött két fogva tartója áll. Egyikük, Abu Ali kedvesen „Abounának”, vagyis „drága atyának” nevezi. Ez a név fogsága alatt ragadt Jencora. Azon a napon, amikor elrabolták, az egyik őr elvette tőle szeretett ezüstkeresztjét, melyet pappá szentelésének 25. évfordulóján kapott. Az atya most meglepetéssel veszi tudomásul, hogy a kis keresztet kezébe csúsztatják. A kör bezárul, a kereszt ajándéka jelképesen is a fogság végét jelzi. A másik fogva tartó finoman masszírozni kezdi a vállát. Jenconak eszébe jut elrablásának reggele, amikor ugyanennek az embernek gyűlöletet sugárzó szemébe bámulva hallgatta fenyegető szavait: - Halott vagy! Most alázatos bocsánatkérést érez ebben a könyörületes érintésben - szavak nélküli kérést -, hogy bocsássa meg vétkét.

Vajon mire gondolhat most az atya? A megbocsátásról című könyvében ezt írja: Röviddel azután, hogy elengedték, egy másik túszejtővel Sayeeddel is találkozott, aki többször is megverte a börtönben. Az őr megkérdezte az atyát, hogy emlékszik-e fogságának első hat hónapjára, ekkor bántak vele ugyanis a legdurvábban. Igen - válaszolta, jól emlékszik minden fájdalomra és szenvedésre, amit Sayeed neki és többi túsztársának okozott. - Abouna, meg tudsz bocsátani? - kérdezte. Az atya így emlékszik vissza saját reakciójára: - A halk szavak győztek le. Ott ültem bekötött szemmel, nem láthattam volt ellenségemet, és megértettem, hogy arra vagyok hivatva, hogy bocsássak meg, és tekintsek el a megtorlástól. Feltétel nélkül kell megbocsátanom, nem szabhattam annak feltételéül, hogy változtassa meg viselkedését vágyaimnak, vagy értékrendemnek megfelelően. Nem volt módomban befolyásolni a magatartását, de megértettem, hogy igennel válaszolhatok.

A könyvében megemlít egy különös esetet, amely a megbocsátás folyamatában nagyon nagy jelentőségű volt. Az egyik őr elmesélt egy történetet a nővéréről, aki Svájcban járt, és csirkét akart rendelni egy étteremben, anélkül, hogy ismerte volna a megfelelő szót bármelyik európai nyelven. Megpróbálta utánozni az állatot. Kotkodácsolt és csapkodott a karjával, ahogy a tyúkok szoktak. Az egész étterem nevetésben tört ki, hasonlóképpen az őr is, amikor elmesélte a történetet. Az atya így emlékszik vissza: - Az őr tört angolsága még mulatságosabbá tette a történetet. Azt hiszem, hogy nevetésünk segített abban, hogy megváltozzon az egymáshoz való viszonyunk, s ellenségekből valami mássá váljunk.”

Ehhez semmit sem szeretnék hozzáfűzni - csak az „én-te kapcsolat” és a megbocsátásra való hatása.

Mit mondanak erről a kutatók? A pszichológusok? Azt mondják, hogy nem minden ember tud ugyanolyan mértékben vagy mélységben megbocsátani. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka. Ez a titok pedig a személyiség fejlődésében gyökerezik. Ugyanis nagyon nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal pici gyerekkorunktól kezdve, mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Hogy mindazzal a rosszal, amivel találkozunk csecsemőkorunktól kezdve, mit lehet csinálni? A pszichológusok azt mondják erről, hogy vannak olyanok - köztünk is bizonyára -, akik, amikor az életükben a rosszal találkoztak, akkor elsősorban azt tanulták meg - és ez a személyiségfejlődésnek egy sajátos mozzanata, vagy állomása -, hogy ezzel a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezt a rosszat valamiképpen le kell választanom magamról, mert nem tudok vele mit kezdeni. Ez lehet valami rossz, ami engem ér, lehet egy rossz, amiről azt gondolom, hogy én vagyok rossz mindegy, valami rossz. Ezt leválasztom magamról, de kell vele valamit csinálni. És a legjobb módszer - hogy ez a rossz valahova kerüljön, de ne nálam legyen, mert én azzal nem tudok semmit sem kezdeni -, hogyha azt kivetítem valaki másra. Ennek az önvédelmi módszernek nagyon sok előnye van rövidtávon. Mert sikerül megszabadulnom attól a rossztól, adott esetben, ha bűnt követnek el ellenem, én iszonyú dühös vagyok, de a dühöm bűntudatot és szorongást kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni ezzel, miközben azt gondolom, hogy ez valami rossz dolog, és a megoldás, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, amit rossznak tartok, ezt kivetítem a másikra és akkor ő lesz a rossz és én leszek a jó. Mindnyájan, akik itt ülünk a személyiségfejlődésünkben ezen a fázison átmentünk. Mindnyájan! De nem mindnyájan jutottunk el oda, hogy a személyiségünk fejlődésében a következő lépés is elég mélyen kialakuljon bennünk. Egy az egyik. A másik, hogyha tovább is tudtunk fejlődni a személyiségünkben - akkor is, ha valami nagyon nagy megterhelés ért bennünket -, vissza tudunk csúszni ehhez a megoldáshoz a bennünket ért, vagy a bennünk tapasztalt rosszra vonatkozóan. Ha már egy kicsit erősebbek és fejlettebbek vagyunk, akkor képesek vagyunk a rosszal nem csak úgy bánni, azt kezdeni vele, hogy kivetítem rád - akkor te vagy a rossz, én vagyok a jó -, hanem a következő lépés így szól: hajlandó vagyok belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és hajlandó vagyok elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben. Lehetünk mi 40 meg 125 évesek, akkor sem biztos, hogy itt tartunk. Azt gondolom, hogy erről ékes bizonyítékaink vannak. Lehet valaki szakállas akárhány éves, és mégis amikor valami komoly érzelmi terhelés éri, akkor valójában a személyiségfejlődésének egy alacsonyabb fázisára esik vissza és úgy szabadul ettől a rossztól, hogy te vagy a rossz és én a jó. Aki az életében tapasztalt rosszal kapcsolatban így működik, az ilyen ember számára a megbocsátás vagy lehetetlen, vagy fölszínes marad. Ezért igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy vannak olyan emberek, akik nem képesek megbocsátani. Ezért a megbocsátás azt is jelenti, hogy a személyiségünk elkezd fejlődni. Ha a személyiségünk nem tud fejlődni erről az alapvető megoldásról, akkor nem tudunk megbocsátani. Ha pedig valaki erre az érettebb személyiség-fejlődésbéli megoldásra képes, ő alkalmas lesz a megbocsátásra. Emlékeztek: a harmadik fázis, aminek a kulcsa az empátia. Hogy képes vagyok magamat is már nem csak áldozatnak, hanem tettesnek is látni, és a tettest is képes vagyok áldozatnak és nem csak tettesnek látni. Erre mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy a legjobb módszer ezért, három generáció együttlátása adott esetben a családtörténetünkre vonatkozóan, vagy a házastársunkat illetően. Mert akkor egyszer csak látjuk a másikat így is úgy is, magunkat így is úgy is. Tudom, hogy ez nagyon egyszerű, primitív, közhelyesnek is mondható, és mégis megvalósítani egyáltalán nem ilyen könnyű. Az énünk minél nagyobb terhelés alatt van, annál nagyobb az esélye, hogy egy fekete-fehér működésmóddal próbáljunk szabadulni a rossztól, amit itt belül élünk át. Ez azt jelenti, hogy elég érettnek kéne lenni, vagyis akkor járunk jól, ha bírjuk az ellentmondásokat és az ambivalenciákat. Azért szeretek azokról mindig annyit beszélni, mert az egy érettebb személyiség állapotának megfelelő, hogy egyszerre szeretlek és gyűlöllek. Hogy egyszerre tartalak jónak és rossznak. Hogy egyszerre haragszom, és egyszerre félek. Hogy egyszerre szeretném a vesztedet és egyszerre akarom a javadat. Hogy egyszerre akarok veled lenni, és egyszerre nem akarom, hogy velem legyél. Amikor képesek vagyunk bírni ezeket a kettőségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem válik lehetővé. Ezért bizony néha arra van szükség, hogy valakit - akin látjuk, hogy az átélt és tapasztalt rosszal nem tud ezekben a kettősségekben gondolkodni -, egyszerűen a személyiségfejlesztésre kell valamiképpen buzdítani. Különben sosem fog megbocsátani. Soha!

Van egy másik kulcsa ennek a folyamatnak, ami szintén a személyiségfejlődéssel együtt jár, hogyha valaki a személyiségfejlődésében nem akadt el, akkor megtanult gyászolni. Ugyanis a személyiségfejlődésnek a lényege, hogy csak akkor tudunk a következő lépésre át és átmenni, ha az előző fázist el tudjuk engedni, meg tudjuk siratni azt ott megtalált egyensúlyt, képesek vagyunk abból az egyensúlyból kibilleni, az egy gyász. Az egy veszteség. Az által tudunk fejlődni. Ezért szoktam azt mondani, hogy a ma embere - ezt a kamut, hogy önmegvalósítunk. Ha valaki az önmegvalósítást úgy képzeli el, hogy az napi 24 órán keresztül önmagam kifejezése, az sosem fog fejlődni. Mert ha 1-2 percet nem szánsz arra, hogy ne kifejezd, ami éppen vagy, hanem elengedd, akkor anélkül nem lehet fejlődni. Ezért tudnak olyan végtelenül szánalmasak lenni azok a művészruhába bújt testvérkéink, akik 24 órán keresztül, még álmunkban is önmagukat fejezik ki. Fejlődés nulla. Mi a másik kulcsa ennek a folyamatnak tehát? Az, hogy képesek vagyunk dolgokat elengedni és meggyászolni. E nélkül nem tudunk megbocsátani, de fejlődni sem tudunk.

Volt egy találkozásom, ami nagy világosságot gyújtott bennem. Nem volt nehéz, mert ahol sötétség van, könnyű világosságot gyújtani. Egy pszichológustól tanultam. Egy csoportban - ő volt annak a csoportnak a vezetője -, aztán az egyik szünetben elkezdtünk beszélgetni. Ő 1956-ban disszidált és kiment az Egyesült Államokba, és ott lett egy nagyon jó lélektani szakember, és egy csoportot vezetett itt Magyarországon, aminek én is a tagja lehettem. Amikor már több évtizede volt az Egyesült Államokban, akkor nekilátott, hogy egy komoly analízisen essen keresztül. Ő akkor már egy nagyon jó nevű pszichológus volt, egyensúlyban volt az élete, ott kint megházasodott, volt neki lakása, kocsija, felesége, gyerekei - nem ebben az értéksorrendben. Visszafelé mondtam. Ahogy járt az analízisre, egyszer csak az analitikusa a következő kérdést tette föl neki: - Mondd csak, Laci! (nem így hívják) Te a magyar nyelvet elsirattad? Elgondolkozott és azt mondja: - Ez sosem jutott eszembe. Én az anyanyelvemet sosem sirattam el. Ugye pszichológusként a nyelv az egyik eszköze annak, hogy egyáltalán létezni tudjon, neki profi módon meg kellett tanulnia angolul, hogy egyáltalán az lehessen, aki akart lenni. Azt mondta: - Igen, úgy éltem évtizedeken keresztül, hogy a nyelvemet nem sirattam el. Amikor elkezdte megsiratni az anyanyelvét - hogy ő azt bizonyos szempontból elveszítette -, akkor jött rá, hogy tulajdonképpen mennyi neheztelés, mennyi harag, mennyi indulat, mennyi bosszúvágy volt a szívében. De ettől csak akkor szabadult meg, amikor ráébredt, hogy jé, van itt valami elsiratni való, amiről nem is gondoltam, hogy el kéne siratni. Amikor ebben a csoportban a szünetben elmondja ez a Laci ezt a történetet, akkor én egy kicsit megvilágosodtam, és rájöttem, hogy ha ezzel a nagy emberrel is ez történt, akkor velem is biztos. Arra gondoltam, hogy a nemjóját, akkor most ki fogom deríteni, hogy hol vannak az én el nem gyászolt sebeim. Hogy hol van mindaz, amit én teljes mértékben nem engedtem el és nem sirattam el. És rádöbbentem valamire nagyon. Hogy én sok mindenben meg tudtam bocsátani, de a gyógyulásomnak komoly akadálya volt az, hogy nem gyászoltam el teljesen azt, amiben tudatosan és akaratlagosan és valamilyen mélységig eljutottam a megbocsátásra, eljutottam, sőt a kibékülésre is, de mégsem gyászoltam el teljesen. Erről van egy mese. Hadd mondjam el ezt a mesét. Ez egy férfiről szól, akit a felesége megcsal. Amikor látja, mert tetten éri a feleségét, akkor egyszer csak hihetetlenül sebes lesz a szíve. Próbál megbocsátani a feleségének, de minden alkalommal, amikor a feleségére úgy tekint, hogy - ő az, aki megcsalt engem -, jön egy angyal és egy követ dob a szívébe. Így telnek el a napok, a hetek, a hónapok és az évek, és amikor a férfi mindig úgy gondol a feleségére, hogy - te, aki megcsaltál engem -, jön az az angyal és egy követ dob a szívére, pont oda, ahol a seb van. Amikor az illetőnek iszonyú nehéz lesz a szíve, hogy nem tud vele élni, akkor egyszer csak megszólítja ezt az angyalt, és könyörgőre fogja. Azt mondja: - Könyörgöm neked, ne dobj több követ a szívemre, mert nem bírom! Hogyan tudnék ettől a rohadt sok kőtől megszabadulni? Erre az angyal azt mondja: - Nagyon egyszerűen. Amikor a feleségedre gondolsz, akkor ne úgy gondolj rá, hogy ő az, aki megcsalt engem, hanem úgy gondolj rá, hogy ő az, akit valamikor nagyon szerettem. Mindig, amikor így gondolsz rá, akkor jövök, és egy követ leveszek a szívedről. - A történetet nem fejezem be.

Összefoglalhatjuk azt, hogy mi az, ami a szív mélyén lehetetlenné teszi a megbocsátást, vagy nem engedi azt elmélyülni. Hadd mondjam ezt a két kifejezést: hasítás és projekció. A rosszat lehasítom magamról - az nem én vagyok -, és kivetítem a másikra. Ha ebben a működésmódban szabadulok meg a rossztól, nem tudok megbocsátani. Kettő: A megvetés. Ennek kapcsán is minél inkább táplálom magamban a megvetés érzését. Talán három évvel ezelőtt beszéltünk az érzések funkcióiról. Akkor beszéltünk: a megvetés egy társas alapérzés. Nyolc-kilen alapérzésünk van, ebből négy jön híva-hívatlanul: az öröm, a harag, a félelem és a szomorúság, és van öt társas alapérzés, egyik a megvetés. Ha tehát, valamelyikünk azt tapasztalja, hogy nagyon is alkalmasak vagyunk, hogy megvessünk másokat, az árulkodó jel arra, hogy a rosszal kapcsolatban nem tudunk jól működni, vagy elég jól, vagy elég hatékonyan. A megvetésben ugyanis tulajdonképpen azt mondom - ó, most szegény Andrásra néztem -, hogy András, te nem vagy olyan, mint én. A megvetésnek evolúciós haszna van: egy csoport, egy populáció ki tudja zárni azokat az embereket vagy elemeket, akik veszélyeztetik a populáció létét. A megvetés, mint érzés tehát roppant hatékony a túlélés szempontjából. Azonban, ha valaki leragad és akkor is ebben van, amikor nem kéne, akkor meg jól ki fogunk purcanni. Amikor én az Andrásra úgy nézek, hogy ő nem olyan, mint én, akkor innen már csak egy lépés a következő mondat: Ő nem is ember. Mert a megvetés, amikor igazán kitombolja magát, akkor azt mondja a másikról, hogy te nem is vagy ember. A XX. századi történelem ennek is ékes bizonyítékát adta. Hogy mit jelent, amikor egy ember a személyiségfejlődésében elakad. Majd projektál, ennek kapcsán megvet, utána azt mondja, hogy dögölj meg és önmagát fölmenti azzal, hogy a másik nem is ember.

Aztán: leértékelés, lenézés. Átgondoltam máma azokat az embereket, akik ellenem bűnöket követtek el. Fölidéztem ma délután az alakjukat. Két dologra jöttem rá - két olyan dolgot, amit a legjellemzőbbnek tartok róluk. Tulajdonképpen most szívesen játszanék veletek. Tök jó lenne, adnék nektek egy kicsi időt és arra kérnélek titeket, idézzétek föl azokat, akik ellenetek a legnagyobb bűnöket követték el és keressétek meg azt az egy-két dolgot, amiről azt gondoljátok, hogy közös bennük. Játsszunk! Légy szí! Ja, és az a jó, ha gyomorból válaszolsz! Nehogy a fejedből!

Na, akkor folytatom. Akkor most már el sem mondom az enyémet, mert úgyis az a fontos, ami a tiétek. De azért elmondom, úgysem állom meg vagy bírom ki. Két dologra jöttem rá, amik így ösztönösen jöttek belőlem. Érzés szintjén rossz érzések jöttek, múltbéli fájdalmaknak az íze jött, és e mellett jött egy együttérzés. Gondolati szinten - de ez a gyomromból jött az érzések mentén -, hogy ami közös ezekben az emberekben az az, hogy nagyon sérültek és nagyon értékesek. Erre a két alapvető közös vonásra találtam: sérültek és értékesek.

Itt egy történet. Ez az egyik kedvenc történetem. Ez is megtörtént.

„Az amerikai polgárháború története számos emlékezetes csatát őriz, ám a vége az igazság és a kegyelem drámáját tárja elénk. 1865 tavaszán a Virginia állambeli Petersburg közelében Robert E. Lee tábornok serege éhesen és kimerülten nézett szembe Ulysses Grant ellenséges csapatainak óriási túlerejével. Bár Lee korábban tett egy olyan megjegyzést, hogy inkább ezer halált hal, minthogy megadja magát, rájött, nincs más választása, találkoznia kellett Granttel, mielőtt még a déli sereg teljesen megsemmisülne. Grant és Lee udvarias, bár kínos beszélgetésre ült tárgyalóasztalhoz az egyik bírósági épületben, hogy a fegyverletétel föltételeit megvitassák. Lee föltűnő méltósággal viselte a helyzetet. Grant felajánlotta, hogy élelmiszeradagokat küld Lee éhező katonáinak. A fegyverletétel híre a szövetségiek táborában jókedvű ágyútűzhöz vezetett, melyet Grant nem habozott azonnal leállítani. Lee konföderációs csapata 3 nappal később bevonult a városba, hogy letegye a fegyvert a szövetségiek előtt. A történetben a következő lépést Joshua Chamberlain tette meg, aki mielőtt beállt a szövetségiek seregébe, a főiskolán teológia és retorika tanár volt. Chamberlain a rabszolga fölszabadítás híve volt, hitt abban, hogy harcolni kell a rabszolgaság ellen. Ezt a meggyőződését egyébként nem mindenki osztotta a szövetségi katonák körében. Ahogy Chamberlain meglátta John Gordon vezette elcsigázott konföderációs hadsereget közeledni az úton, azonnal egy tiszteletteljes gesztushoz folyamadott. Vigyázban álló embereinek „tisztelegj!” parancsot vezényelt. Emlékirataiban Chamberlain így idézi föl a pillanatot: „Gordon a csapat élén szomorúan, lesütött szemmel lovagolt. Amikor a tisztelgés hangjai megütötték a fülét, fölnézett és megértette a gesztust, lovával egy tökéletes fordulatot tett, hibátlanul tisztelgett, kardja hegyével csizmájának orrára mutatott, majd szembenézett seregével és ő is tisztelgést vezényelt az egymás után elhaladó osztagoknak.” Tiszteletre tisztelettel válaszolt. Közel százezer ember haladt el így a bíróság előtt. Chamberlainnek tehát sikerült rávennie embereit, hogy megbocsássanak azoknak, akiket előző héten még meg akartak ölni.”

Ez a leértékelés és lenézés helyett egy másik valami. Amikor egyszerre vagyok jó és rossz, és a másik is egyszerre jó és rossz.

Aztán, akiben az uralkodási vágy, az agresszió a függőség és kiszolgáltatottság ellensúlyozására a legerősebb megoldás. Mert hiszen, amikor velünk szemben bűnt követnek el, akkor a tettestől valamiképpen egy érzelmi függőségbe kerülünk, nem tudunk tőle szabadulni, valamit csinálni kell. Ha ezt a helyzetet valaki hatalommal, uralkodással és agresszióval próbálja megoldani, nem tud megbocsátani. Ezek a megoldások rövidtávon oldják a szorongásunkat, a félelmeinket és magunkat tudjuk jó embernek tartani, hosszútávon azonban ellehetetlenítenek minket.

Miért rossz az, hogyha a primitívebb megoldást választjuk? Látszólag pusztán csak az történik, hogy akkor a másik a rossz és én vagyok a jó, akkor azért ebben van némi nyereség. Igen ám, de a folyamat nem szokott itt megállni, hanem az szokott történni, hogy miközben te vagy a rossz és én vagyok a jó, előbb-utóbb bűntudatom támad, és a bűntudat miatt magamat is rossznak kezdem el tartani. Ezt a rosszat pedig megint úgy hárítom el magamtól, hogy azt megint kivetítem valakire. Ez egy ördögi kör. Előbb-utóbb az ember tökéletesen elveszti a realitásérzékét. Ugye, van olyan ismerősötök, aki ezt csinálja? Az ilyen emberekkel már beszélni sem nagyon lehet. Egyszerűen képtelenek a legalapvetőbb realitásra is. Egy családtörténetből hadd olvassak el egy részt. Székely Ilona írja, aki családterapeuta az Egyesült Államokban él és közben meg apáca. Egy jó fej. Bírja ezt az ambivalenciát.

„A Kerekes család 17 éves lányuk, Szilvia második öngyilkossági kísérlete után jelentkezett terápiára. Az apa, Dr. Kerekes egyetemi tanár nagyon el volt foglalva biokémiai kísérleteivel. Az anya egy bankban dolgozott felügyelőnőként. Gyuri, Szilvia két évvel fiatalabb öccse tökéletes fiatalember volt, legalábbis édesanyja szemében. Az öngyilkossági kísérletet az anya és a lánya közti heves vita előzte meg, mert Szilvia több figyelmeztetés ellenére, ismét későn jött haza az udvarlójával töltött találkozóról. Már az első ülésen föltűnt a terapeutának Kerekesné elkeseredett haragja leánya iránt. Ilyen fokú haragot és megvetetést ritkán tapasztalt terapeuta szülő és gyereke között. Az is kiderült, hogy Szilvia ellen sok más kifogása is volt. Nem kímélte az új cipőjét, sokáig használta a fürdőszobát, zavarta az öccsét a tanulásban, akivel ugyanazt a szobát kellett megosztaniuk és sok más apróság miatt is hibáztatták őt. Az apa a vitás kérdésekben a felesége mögé állt és az volt a leginkább hangoztatott kifogása, hogy Szilvia nem kér bocsánatot. Gyuri egyetértett a szüleivel, hogy a család egyetlen problémája Szilvia viselkedése. Szilvia szótlanul hallgatta a rázúduló kifogásokat. Amikor a terapeuta hozzáfordult, még egy ideig hallgatott, majd zokogva mondta, hogy ahányszor csak megpróbált bocsánatot kérni, anyja először megszidja, megalázó szavakkal illeti és követeli, hogy ezután ne történjen meg a kifogásolt magatartás. Sosem tudja, hogy az anyja igazán megbocsát-e vagy sem. Hosszú ideig tartott, míg a családi interakció lassú változásnak indult, és a szülők észrevették Gyuri hibáit is és elismerték Szilvia igyekezetét.”

Azért akartam ezt elolvasni, mert ez éppen egybevág az előző hónapokban beszélt dolgokkal. Ezt egy szülő a saját hiányai és megoldatlan dolgai révén simán meg tudja tenni a saját gyerekével. Szóval egyszerre vagyunk jók és rosszak, és a másik is. Van egy gyönyörű szép vers, idézni fogom. Megtanultam. Nagyon nehéz volt, három sor az egész. Nekem való.

„Árnyék mögött fény ragyog.

Nagyobb mögött még nagyobb.

Amit nézek, az vagyok.”

Elmondom még egyszer.

„Árnyék mögött fény ragyog.

Nagyobb mögött még nagyobb.

Amit nézek, az vagyok.”

Ebben a három sorban benne van az előző háromnegyed óra. Ki írta? Ezt nem úsztam meg! Elfelejtettem. Annyira koncentráltam a három sorra, hogy elfelejtettem a költőt. Komolyan.

Nézzünk gyorsan 5 pontot. Ezeket röviden el fogom sorolni, mielőtt a 9 fontos pontba kezdenék, ami miatt ezt a bevezetőt tartom.

A hiteles megbocsátás föltételei a kapcsolat szempontjából, egy kapcsolatba ágyazottan mit jelentenek? 5 pont, de rövid leszek. A megbocsátás feltétel nélküli. Mint ez az atya, akiről szó volt, a föltételhez szabott megbocsátás nem tud végigmenni. Azért, mert amikor föltételeket szabok annak, hogy megbocsássak, akkor a saját felelősségemet elhárítom magamtól. Amit pedig magamra kell vennem, hogy valóban meg tudjak bocsátani. Amikor azt mondom, hogy egy föltétele van annak, hogy továbbmenjünk, akkor te vagy felelős és én már nem. Ezért nem tud akkor a megbocsátás végigmenni. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, s ha nem vagyok áldozat, akkor van szabadságom és ha van szabadságom, akkor tudok cselekedni.

Kettő: A hiteles megbocsátás mindkét fél érdekeit figyelembe veszi. Nemcsak az enyémet és furcsa módon nemcsak a tettesét. Ugyanis, ha kiszolgáltatottságból bocsátok meg, akkor a saját érdekeimet nem vettem figyelembe. Azután nagyon könnyen lehet, hogy játszmákat játszunk, s a megbocsátás egy játszma elemévé válik. Akkor sem jön létre a teljes megbocsátás.

Három: A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének. Ezért vállalja a vele járó konfliktust. Mondjuk, férj-feleség. Az a fajta megbocsátás, amit a feleség úgy ad a férjének, hogy jól van, drágám, megbocsátok, ezzel kikerüli a konfliktust, ami kettejük között van. Ez a megbocsátás nem lesz soha elég mély. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem bekerül abba a helyzetbe, hogy az angyal máris dobálja szívére a köveket. Tehát, konfliktus nélkül nincs megbocsátás egy kapcsolatban.

Négy: A megbocsátás olyan folyamat, amely mindkét fél részéről áldozatokkal jár. Éppen az áldozatok és a lemondás erősíti a kapcsolatot, amelyben a megbocsátás történik akkor is, hogyha az, akinek megbocsátok, már régen meghalt. Akkor is, mert a vele való kapcsolatom itt bennem él addig, amíg én meg nem halok, meg még utána is. Jött hozzám egy kedves valaki, azt mondja, hogy 40 éves vagyok, a legnagyobb bajom az, hogy most már végérvényesen nem beszélek a saját testvéremmel. Megszűntettem vele minden kapcsolatot. Most, hogy lesz a 40 éves születésnapom, akarok ezzel valamit kezdeni. Elkezdett beszélni arról, hogy mi történt kettejük között. Mondta és mondta és egy órán keresztül mondta, hogy mi minden történt. Mondta a dühét, a fájdalmát, hogy hogyan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, hogyan mondta a testvérének, hogy mit csinál rosszul. Én semmi mást nem csináltam, csak végighallgattam, egy mukkot sem mukkantam. A legvégén egyetlen mondatom volt csak. Miután elmondta ezt az egészet, könnybe lábadt a szeme, és én annyit mondtam: - Tudod, azt gondolom, te most egy álmot is siratsz. Addig még csak könnybe lábadt a szeme, de sikerült egy olyan mondatot mondani, amitől viszont elkezdett zokogni. Azt mondta: - Sosem gondoltam volna, hogy ez így van. Hogy én negyven éven keresztül, mint keresztény katolikus hordoztam magamban egy álmot, hogy az én testvéremmel milyennek kell lennie a kapcsolatomnak. Miután a kapcsolatunk egyre kevésbé volt olyan, én egyre inkább őt tettem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább akartam, hogy változzon meg. Elkezdett zokogni, és sírt és sírt, és közben a következő kliens meg várt és várt, de ezeknek a pillanatoknak sok időt kell adni. És akkor ez véget ért, és azt mondta: - Akkor most megértettem valamit. El kell siratnom az álmomat. S ha elsiratom az álmom, akkor egyszer csak az az áldozat, amit itt hozok, az a lemondás, ami itt megtörténik, az a gyász, amiben végigmegyek, lehetőséget ad arra, hogy a testvéremet megint szeressem. - Ezt akartam mondani az előző pontban. Tehát, áldozatokkal jár, kölcsönösen lemondás valamiről.

Végül az ötödik: A megbocsátás az lehet aszimmetrikus, vagyis az, akinek megbocsátok, lehet, hogy nem is tudja, hogy én milyen folyamaton megyek keresztül. Sosem kért és kért tőlem bocsánatot, azonban, ha egy megbocsátás végigmegy a gyümölcsei szimmetrikusak. Vagyis az egész kapcsolatot érintik, nem csak az én életem. És ez tök jó benne, hogy én egyedül is tudok gyógyítani egy kapcsolatot, nem csak magamat.

Most jön az, aminek a bevezetőjét hallottátok. Az, amit most el fogok mondani, ebből a háttérből lesz érthető, az, amit elmondok - és kíváncsi voltam, hányan lesztek ma -, ezt sehol sem olvastam. Elmondom, hogy hogy történt meg velem, hogy azt gondolom, amit most elmondok nektek. Mikor ettől a pszichológus ösmerősömtől, aki már bőven túl van a hetvenen, hallottam, hogy el kell siratni az anyanyelvünket, akkor belefogtam abba, hogy rájöjjek, hogy hol volt az életemben olyan pont, ahol megtörtént a megbocsátás valamennyire, de a gyász nem történt meg egészen, és a gyógyulásom nem teljes. Megdöbbentő dolgokra találtam, hogy vannak még elsiratni, elgyászolni való dolgok. Akkor eljutottam egy olyan ponthoz - amiről sosem gondoltam, mielőtt a folyamatba belekezdtem volna -, hogy én ezt nem sirattam el eléggé. Azt gondoltam, már réges-régen túlvagyok rajta, már 25-ször megbocsátottam, s ez bizonyos szempontból igaz is volt. Ez pedig az, hogy mikor húsz éves voltam, és nagy szerelemben leleckedtem, és az a lány, akibe nagy szerelemmel leleckedetem, ő is leleckedett nagy szerelemben velem, és sikerült átélnem azt, hogy milyen az, amikor az a nő, akivel nagy szerelemben vagyok, megcsal engem. Ez egy nagyon bölcs dolog, hogy sikerült papként ezt is átélnem, ez nagyon jól ki van találva. Tehát, azért erről ne csússzak le! Akkor eljutottam oda, hogy a nemjóját! Itt vagyok papként, én azt gondoltam, hogy ezen már 25-ször túl vagyok, ennek a nőnek már van x gyereke, boldogan él a férjével, teljesen jóban vagyunk egymással, de teljesen. Ha találkozom vele, semmi rossz érzésem nincsen. De, de, de! Rájöttem, hogy néhány kő még nyomja a szívemet. Elmondom, hogy mit tettem. Azt tettem, hogy hazamentem, engedtem jó meleg vizet a kádba. Amikor már jól tele volt a kád és meleg volt, akkor beültem a kádba. S azt mondtam: - Na, Feri, lássunk neki! Körülbelül két és fél órán keresztül ültem a kádban, és két és fél óra kellett ahhoz, hogy ezt a folyamatot végigcsináljam. Egyedül csináltam, nem segített senki, csak többször újból meleg vizet kellett engednem, mert hűlt a víz. Amikor a két és fél órának vége volt, akkor először visszanyomtam a bőrömet a testemre és utána fogtam egy papírt és leírtam azt, amit átéltem. Amit átéltem, az úgy jött ki belőlem - hogy tényleg amire azt szokták mondani -, hogy az ember kezét vezeti az angyal. Így leírtam, és utána betettem az egyik polcra, és arra gondoltam, hogy na, ezt én majd még valamikor előveszem. És most vettem elő. Sok évvel ezután. Úgyhogy ezt most mondom. Hogy kezdődik a folyamat? Azzal, hogy fölidézem azt a pillanatot, amikor a barátnőm este azt mondja nekem: - Feri, nagy bűnt követtem el ellened. A többit nem részletezem. Tehát, ettől a pillanattól kezdve, újból megpróbáltam átmenni mindenen, amennyire csak bírtam. Most mondom, hogy milyen utat jártam be. 1. Azt akarom, hogy dögölj meg! Dögölj bele, mint én! Bűnhődj meg azért, amit tettél! Azt akarom, hogy legyél áldozat! Azt akarom, hogy ne én legyek az áldozat, hanem te! Ennek az első lépésnek a lényege – kettővel aláhúztam -, történjen veled ugyanaz, mint velem. Mert az egész folyamatot a kapcsolat szempontjából nézzük: én-te. Nem csak azt akarom, hogy dögölj meg, hanem a kívánságom mögött a kapcsolatunkra vonatkozó vágy van. Vagyis, hogy történjen veled ugyanaz, mint velem. Néprajzos ismerősömről múltkor mondtam egy történetet, van egy másik is. A magyar néphagyomány nagyon sok ráolvasást ismer. Egyéb csúnyaságokat is, átokmondásokat. Ez a néprajzos ismerősöm a következő történetet meséli. Azt mondja: - Tudod, Feri, mikor néprajz szakos voltam az egyetemen - hát bizony én vidéki lány vagyok -, ezért aztán kollégiumban laktam. A kollégiumban négyünkre esett egy hűtőszekrény. (Nem rá, nem voltak azért azok olyan durva helyek.) Miután négy ember használta a hűtőszekrény tartalmát, ővele nem egyszer történt meg az, hogy az általa vásárolt krinolin, az bizony szőrén szálán, de főleg héjával együtt tűnt el a megfelelő polcról. Négy polc volt négy embernek. Az ő polca néha úgy lett üres, hogy nem ő ürítette ki. Ő akkor rájött arra, hogy a magyar néphagyomány, az átokmondások óriási lehetőséget adnak jelen érzelmi állapotának megfelelő kifejezésére. A következő versikére talált rá, melyet éveken keresztül mondott, ameddig csak a kollégiumban ez az eset újból és újból megtörtént. Próbálom szó szerint idézni a nép ajkáról szóló bölcsességet. Valahogy így szól: Ha bementél nálam nélkül - mielőtt a csattanót elmondanám, szeretném mondani, hogy itt egy rejtett alanyról van szó, én azért elárulom, hogy ne kelljen nagyon gondolkodnotok, a krinolinról van szó, de a krinolin szó nem szerepel a mondókában érthető módon, hiszen egy sok száz éves néphagyományról van szó. Tehát, így szól a mondóka: „Ha bementél nálam nélkül, ne gyere ki orvos nélkül.” A krinolinról van szó.

Az első fázis tehát, valami ilyesmi. Történjen veled ugyanaz, mint velem!

2. Amikor kidühöngtem magam, mikor túl voltam ezen, akkor a következőt éltem át: Azt akarom, hogy átéld a tetted következményét! Tapasztald meg, hogy mit éltem át és mit éreztem én! Éld át, hogy mit okoztál nekem és ennek kapcsán másoknak is! Ez a minimum. Vagyis szenvedj, éld át azt, amit én! Érzékelhető a finomodás? Mert az első fázisban csak ez van: történjék veled ugyanaz, mint velem! Itt már megyünk a kapcsolat mélységei felé: éld át azt, amit én!

3. Mikor kisajgott, kidühöngött, kisírtam magam akkor a következő jött: - Azt akarom, hogy tudd meg, hogy mit tettél és okoztál velem és bennem! Fogd föl és értsd meg, hogy mi történt ott és akkor és utána velem! Fogd föl és értsd meg, hogy mekkora bűnt követtél el. Ezt fogd föl és értsd meg! Vállalj felelősséget azért, amit tettél! Ha egy mondatban foglalom össze ezt a szakaszt, akkor ez így szól: Fogd föl és értsd meg, hogy mi történt velem! Azt akarom, hogy te fogd föl és értsd meg, hogy mi történt velem! Körülbelül itt a 3. pontnál megálltam, és elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. Nem azért mert hűlt a víz, meg sós lett, nem azért. Hanem azért, mert akkor kezdtem rájönni, hogy a fene egye meg, hurcolom magammal ezt a valakit. Tehát, azt gondoltam, hogy én most elengedem. Hogy én most egy olyan folyamatban vagyok, ahol elgyászolok valamit és valakit. Arra lettem figyelmes, hogy nemhogy elengedem őt, hanem egyre inkább jön vissza. Ez nagyon meg is ijesztett, meg is döbbentett és el is bátortalanított, hogy én most menjek-e tovább vagy ne. Mert hiszen én épp elengedni akartam őt és nem azt akartam, hogy jöjjön velem. Tudjátok, még amiatt is megijedtem, hogy most nem az fog-e kiderülni, hogy valahol ott mélyen, az én papi önazonosságom egy ilyen sebzettségből is fakad. Most ki fog derülni a folyamat végén, hogy nem gyászoltam el eléggé ezt a nőt, és egy megoldatlan izéből betántorogtam a papnevelő intézetbe, és azóta is tudatlanságban leleckedek, csakhogy ne kelljen szembenéznem a sebemmel, és ha most szembenézek, rá fogok jönni, hogy nincs is hivatásom. Tudjátok, ebben a folyamatban volt egy-két pillanat, mikor páni félelem vett rajtam erőt. Gyorsan fogom a dugót, kihúzom a kádból, víz le, én meg ki, és felejtsük el ezt az egész kísérletet! Hát hülye vagyok én? Hát mit csinálok? Ez elég valóságos? Jó, remélem, egy-két élményetek előjön! Jöttök velem, ezt akarom, látjátok, kicsit szadizlak, hogy fájjon nektek is! Ne csak olyan okos magasságból hallgassátok, ahogy én itt nyűglődök! Szóval, dugó maradt. (Egyébként van egy nagyon jó trükköm. Ezt elmondom nektek, bár szorosan nem tartozik a témához. Hosszú vagyok. Ezt tudom, hogy tudjátok, de. Ez azt jelenti, hogy nem férek el rendesen a kádban. Tehát, két dolog között választok általában. Vagy a lábam ázik, és locsolgathatom a vizet, vagy ahogy az álmaimban szerepel, hogy nyakig vagyok a forró vízben. És leszáradnak a körmeim. A térdemről nem is beszélve. Mert ez egy egyszerű kád, nekem nincs jakuzzim. Rájöttem azonban, hogy mégsem vagyok tehetetlen, ugyanis minden kádon van egy úgynevezett túlfolyó. Ugye tudjátok, mi az? Ezért egy bölcs intuíciótól vezérelve vettem egy plusz dugót és azt be szoktam dugni a túlfolyóba. Ti is így csináljátok? Akkor majdnem teljesen színültig lehet tölteni a kádat és nem kell azt átélni, hogy a túlfolyón kifolyik a víz. Úgy nem lehet átmenni egy lélektani folyamaton, hogy szürcsög a lefolyó. Komolyan, nem szabadalmaztatom, átadom nektek, vigyétek. Elnevezhetjük azonban két dugós fürdésnek. Plusz élvezet.)

4. pont: Akkor mikor átverekedtem magam ezeken, akkor azt gondoltam: Azt akarom, hogy gyere velem, legyél velem és éld át az én fájdalmam és szenvedésem! Legyél együttérző! Éld is át, de érezz is velem együtt! Azáltal legyél velem együttérző, hogy átéled azt, amit én éltem át. A kulcs mondata ennek a lépésnek az: Osztozz velem az én szenvedésemben! Tehát, ne csak te szenvedj, hanem az én szenvedésemben vegyél részt!

5. Azt akarom, hogy gyere velem oda, ahol nekem fáj, ahol a sebem van! Legyél velem, amikor szembenézek azzal, hogy miért fáj ennyire! Itt megint megálltam. Mert rájöttem, hogy természetesen ez az életesemény visszaperdít engem megelőző csalódásaimhoz, veszteségeimhez, fájdalmaimhoz. Az egész élettörténetem egyszer csak ott fürdik a kádban. Ezért több az ötödik fázis a negyediknél. Ne csak szenvedj velem - sőt az én szenvedésemet éld át és legyél velem emiatt együttérző -, hanem gyere velem az összes olyan fájdalomhoz, amit előhozott az a dolog, amit te tettél velem Gyere velem, és vegyél részt az én élettörténetemben! A kulcsmondat így szól: Legyél része az élettörténetemnek! Annak is, aminek nem voltál része akkor, amikor együtt voltunk.

Akkor itt megint szenvedés, nyüglődés 20 perc, 25, újabb fájdalmak, könnyek, akármi.

6. Azt akarom, hogy segíts nekem önmagamat, az életemet megérteni, átélni és elfogadni. Elfogadni nem csak az életem, hanem magamat is mindazzal, ami eddig velem történt. Itt a legmélyebb kívánságom az volt, hogy segíts nekem. Pont te. Te, aki megcsaltál engem, segíts nekem! És a fő mondat így szól, ami a kapcsolatra vonatkozik: Legyél a társam! Na, itt megint megálltam. - Feri atya, most mi van? Legyél a társam - hogy jövök ki ebből?

7. pont: Mikor ezen is átmentem a következő jött: Azt akarom, hogy átéljük azt, hogy összetartozunk és egyek vagyunk. Akkor itt jött egy nagyon érdekes gondolat, amit sosem gondoltam volna, ha csak fejjel gondolkozom. A bűn és a fájdalom arra ébresztett rá igazán, hogy amikor te engem bántottál, akkor magadat is bántottad. Amikor nekem fájdalmat okoztál, magadnak is fájdalmat okoztál. Ez így is volt. Ez reálisan is így volt. Ez nem csak képzeletbeli nyilvánvalóan. Hiszen őneki a saját tettével kell és kellett azután együtt élni. Ezért az én fájdalmam a tiéd is, s itt jött egy kulcs, ahogy elmélyült ez a folyamat, és egyszer csak ráébredtem arra, és át is éltem, hogy az ő fájdalma meg az enyém is. Hogy egyszer csak magamra vehetek valamit abból a fájdalomból, amit az a valaki követett el ellenem, aki bűnt követett el velem szemben. Emiatt most, vagy valamikor bűntudata, rossz érzései, szorongásai voltak. Na, akkor egy kicsit megálltam és azt mondtam: Azért ez már mégis csak igazságtalanság! Hova nem jutunk? Elindultam, hogy szabaduljak a saját nyomoromtól, és erre most még kapok. Uram, ez nincs jól kitalálva. Akkor egy kicsit perlekedtem Istennel. Itt a kapcsolatra vonatkozó mély vágyam az így szól: Legyünk egyek!

8. pont: Akkor pedig az jött, hogy azt akarom, hogy éld át velem a felszabadulást, a feloldódást, a feloldozást, ahogyan gyógyulok. Mert innentől kezdve kezdtem el fölfelé jönni. Bizonyos szempontból mélyült, de innentől kezdve már nem a rossz érzések jöttek, hanem a jók. Részesülj a kegyelemből te is! - Bocsássatok meg, ezt nem tudom másképp mondani. Tehát ez az a pont, ahol ezt a folyamatot nem tudtam úgy átélni, hogy ez rajtam múlott, rajtunk múlott. Valami kegyelemszerű helyzetbe vagy állapotba kerültem. Ezt csak így tudom mondani nektek. Hogy ez, hogy hangzik, nem tudom, de ezt tudom mondani. Isten nagyon valóságosan bejött a kádba. (Elfér, nagyon ügyes.) Akkor át akarom élni, hogy te fölszabadulsz az én fölszabadulásom és az én megbocsátásom által. Én azt akarom átélni, ahogyan te fölmentést kapsz és megbocsátásban részesülsz, miután én megbocsátok neked. Ezt is át akarom élni. Na, itt jött vissza az előleg. A nemjóját, hogy én ezt is átélhetem! Azt a jó érzést, hogy mit jelent, hogy őneki megbocsátottam őfelőle nézve. Jött a fürdősó. Kezdek jól lenni.

A kapcsolatra vonatkozó mély vágy az így hangzik: Légy megmentve, legyél szabad! Mert én már az vagyok.

Így most már be fogom tudni fejezni. Gyorsan mondok egy kedves történetet.

Négy éves kisfiút anyák napján elvitték a szülei a temetőbe, hogy a nagymamát meglátogassák, és a kisfiú oda is vigyen egy szál rózsát. Vitte a kisfiú a szál rózsát, odatette, imádkoztak és azt kérdezte (4 éves): - Mondd, anya! Mi lesz azokkal, akiket itt eltemettek? Anyukája megadta a hitválaszt - Tudod, ők mind föltámadnak. Földerült a kisgyerek arca, mentek ki a temetőből, megálltak a buszmegállóban, s ott még voltak nyolcan-tízen. A kisgyerek azt kérdi az anyukájától: - Te, anya! Ők már mind föltámadtak? Várják a buszt. Végül is szegények, nem autóval jöttek, hozták őket. Ez a nyolc: Legyél szabad, mint ahogy én is az vagyok. Egyfajta föltámadás elővételezés.

9. Azt akarom, hogy teljesen lehessek önmagam, hogy szabadon létezzek, és ezáltal tudjak szeretni! És azt is tudjam, hogy szeretetreméltó vagyok. Nagyon. Miután végigmentem azon a folyamaton, hogy azt gondoltam, szeretetreméltó vagyok, te megcsaltál engem, és aztán azt gondoltam, hogy nem vagyok szeretetreméltó. Most eljutottam oda, hogy de igen, nagyon is. Akkor a kívánság az így szól: Legyél az, aki most vagy, én rád teljesen igent mondok azzal együtt, ami történt. A kapcsolatra vonatkozó vágyam így szól: Legyél, legyek, legyünk! Akkor volt vége a két és fél órának. Akkor ragasztottam vissza a bőröm. Ezt mindenképp el szerettem volna mondani. Fogalmam sincs, ez hogy hatott rátok? Hogy okoskodásnak vettétek-e?: -  Jó, Ferivel ez történt, magát itt árulja - Nem tudom. - Azt gondolom, hogy én amíg élek, ezt a folyamatot viszem magammal.

Két rövidke történet a végére, hogy legyél, legyek, és legyünk. Teljes szívből ki tudom mondani, a sebek gyógyultak.

Egyszer egy pedagógustól azt kérdezték a szülők: - Mondja kedves Kati néni! Miért ide írassuk a gyerekünket? Miért, ebben az iskolában, mit adnak többet, mint egy másik iskolában? Miért, maga ha jó pedagógus, akkor mit akar a gyerekektől? Erre a pedagógus a következőt mondta (ez zseniális, nem tudom, mennyit gondolkozott rajta, de nagyon jó). Azt mondta: - Mi itt a következőre törekszünk. Arra, hogy Istvánka istvánkább Istvánka lehessen. - Mit szóltok? Arra törekszünk, hogy Istvánka istvánkább Istvánka lehessen. Ezt ki lehetne írni az iskolákra.

A másik, ennek az ellentéte, hogy milyen az, amikor valaki nem tudja, hogy legyek, legyél, legyünk. Ez is egy népi mondás, a néprajzos ismerősömtől. (Termékeny találkozásunk volt.) Azt mondja: Aki úgy érzi, hogy hülyén fest a lovon, nem fog csatát nyerni. Nagy bölcsesség! Milyen nagy az, ha Istvánka istvánkább Istvánka lehet, és nem érzi hülyén magát a lovon.

A következő alkalommal el fogom azt mondani tíz pontban, hogy a megbocsátást mi az, ami nagyon-nagyon nehezíti, ab ovo személyiségben, egyebekben. Mi az, ami könnyíti? Aztán meg még egyéb dolgok.

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Még háromszor találkozunk, két alkalom a megbocsátásé, az utolsó pedig a kérdéseké, meg reményem szerint a válaszoké. Eljutottunk oda a megbocsátással kapcsolatban, hogy egyrészt leírtuk a megbocsátás folyamatát - elsősorban a megbántott fél szemszögéből -, és megpróbáltuk megnézni azt, hogy milyen fázisokon, milyen lépéseken keresztül történhet meg a megbocsátás. Ebben a vizsgálódásunkban főleg magunkra koncentráltunk, vagyis az áldozatra, és különösebben nem figyeltünk arra, hogy mindnyájan önmagunkat - ahogyan Martin Buber mondja - egy „én-te viszonyban” éljük meg. Vagyis, hogy bármi, amivel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy „én”, az föltételez egy nagy „Te”-t. Az „én-te viszonyaink” által vagyunk képesek egyáltalán azt kimondani, hogy „én”. Martin Buber, ez a nagyon zseniális XX. századi gondolkodó azt mondja: Kezdetben van a kapcsolat, kezdetben nem az „én” van és nem a „te” van, kezdetben van a kapcsolat. A kapcsolat által jövünk rá arra, hogy van „én” és van „te”. A kapcsolat megelőzi az „én”-t. Megnéznénk a megbocsátás folyamatát ebből a szempontból. Hogyha önmagunkról egyáltalán nem is tudunk semmit sem kijelenteni, csak annak a hátteréből, hogy az „én-te kapcsolataink” által vagyunk azok, akik vagyunk. Mit jelent a megbocsátás ebben az „én-te kapcsolati” összefüggésben? Itt még mindig nem a kibékülésről beszélek, hanem még mindig a megbocsátásról, csak egy ilyen nézőpont szerint. S akkor elkezdtem mondani azokat a példákat a betegekkel, a haldoklókkal, alá-fölé rendelt viszonyban, mindenféle helyzetekben, amikor úgy sejlik föl nekünk, mintha azok, akikkel találkoznánk nem tudatosan, de vágynának és akarnák azt, hogy velük legyünk. Hogy valami olyasmit átéljünk és átérezzünk és tapasztaljunk, ami éppen ővelük van. Sokszor ezért, amikor egy tehetetlen ember segítségért fordul bármelyikőtökhöz, akkor nagyon gyorsan el tudja érni, hogy mi ugyanolyan tehetetlenek legyünk, mint ő. Mert természetesen az életét nem tudjuk megoldani. És lehet, hogy éppen arra vágyik a szíve mélyén, hogy mi átéljük azt a tehetetlenséget, ami benne van, és csak legalább néhány másodpercre legyen valakije, aki ott van, mint ő. Ez egy olyan mély emberi vágyunk, hogy egy „én-te viszonyban” élhessük meg magunkat. És ebben az „én-te viszonyban” tudjunk aztán egy lépést tenni megint. Ez olyan mély vágy, hogy nekem úgy tűnik, hogy szinte mindenre képesek vagyunk, hogy embereket valahogy odacsábítsunk, rángassuk - üssük, vágjuk, kérjük, könyörögjük -, ahol éppen mi vagyunk. Hogy átélhessük azt, hogy egy „te” által vagyunk csak. Ezt gondolom, és erről hoztam a példákat és erről szeretnék most a megbocsátás szempontjából beszélni. Fogok olvasgatni.

„A naptár 1987. július 26-át mutat. Lawrence Martin Jenco atya bekötött szemmel áll egy titkos libanoni börtön liftje előtt. Most végre elengedik, miután 19 hónapot töltött síita muzulmánok túszaként. A szomszédos cellában fogvatartott két túsztársa még nem mehet haza. Az atyát fogva tartása alatt többször alaposan megverték, egy körülbelül egyszer kétméteres cellában őrizték, és fájdalmas szemgyulladást kapott attól a piszkos rongytól, amivel bekötötték a szemét. Hónapokig nem fürödhetett és szabad levegőn sem volt. A túszejtők már számos alkalommal megszegték ígéretüket, de most végre hazamehet. A háta mögött két fogva tartója áll. Egyikük, Abu Ali kedvesen „Abounának”, vagyis „drága atyának” nevezi. Ez a név fogsága alatt ragadt Jencora. Azon a napon, amikor elrabolták, az egyik őr elvette tőle szeretett ezüstkeresztjét, melyet pappá szentelésének 25. évfordulóján kapott. Az atya most meglepetéssel veszi tudomásul, hogy a kis keresztet kezébe csúsztatják. A kör bezárul, a kereszt ajándéka jelképesen is a fogság végét jelzi. A másik fogva tartó finoman masszírozni kezdi a vállát. Jenconak eszébe jut elrablásának reggele, amikor ugyanennek az embernek gyűlöletet sugárzó szemébe bámulva hallgatta fenyegető szavait: - Halott vagy! Most alázatos bocsánatkérést érez ebben a könyörületes érintésben - szavak nélküli kérést -, hogy bocsássa meg vétkét.

Vajon mire gondolhat most az atya? A megbocsátásról című könyvében ezt írja: Röviddel azután, hogy elengedték, egy másik túszejtővel Sayeeddel is találkozott, aki többször is megverte a börtönben. Az őr megkérdezte az atyát, hogy emlékszik-e fogságának első hat hónapjára, ekkor bántak vele ugyanis a legdurvábban. Igen - válaszolta, jól emlékszik minden fájdalomra és szenvedésre, amit Sayeed neki és többi túsztársának okozott. - Abouna, meg tudsz bocsátani? - kérdezte. Az atya így emlékszik vissza saját reakciójára: - A halk szavak győztek le. Ott ültem bekötött szemmel, nem láthattam volt ellenségemet, és megértettem, hogy arra vagyok hivatva, hogy bocsássak meg, és tekintsek el a megtorlástól. Feltétel nélkül kell megbocsátanom, nem szabhattam annak feltételéül, hogy változtassa meg viselkedését vágyaimnak, vagy értékrendemnek megfelelően. Nem volt módomban befolyásolni a magatartását, de megértettem, hogy igennel válaszolhatok.

A könyvében megemlít egy különös esetet, amely a megbocsátás folyamatában nagyon nagy jelentőségű volt. Az egyik őr elmesélt egy történetet a nővéréről, aki Svájcban járt, és csirkét akart rendelni egy étteremben, anélkül, hogy ismerte volna a megfelelő szót bármelyik európai nyelven. Megpróbálta utánozni az állatot. Kotkodácsolt és csapkodott a karjával, ahogy a tyúkok szoktak. Az egész étterem nevetésben tört ki, hasonlóképpen az őr is, amikor elmesélte a történetet. Az atya így emlékszik vissza: - Az őr tört angolsága még mulatságosabbá tette a történetet. Azt hiszem, hogy nevetésünk segített abban, hogy megváltozzon az egymáshoz való viszonyunk, s ellenségekből valami mássá váljunk.”

Ehhez semmit sem szeretnék hozzáfűzni - csak az „én-te kapcsolat” és a megbocsátásra való hatása.

Mit mondanak erről a kutatók? A pszichológusok? Azt mondják, hogy nem minden ember tud ugyanolyan mértékben vagy mélységben megbocsátani. Hogy valaki képes-e a megbocsátásra, vagy milyen mélységben, annak van egy titka. Ez a titok pedig a személyiség fejlődésében gyökerezik. Ugyanis nagyon nagy kérdés, hogy az életünkben átélt rosszal pici gyerekkorunktól kezdve, mit kezdtünk, vagy mit tanultunk meg? Hogy mindazzal a rosszal, amivel találkozunk csecsemőkorunktól kezdve, mit lehet csinálni? A pszichológusok azt mondják erről, hogy vannak olyanok - köztünk is bizonyára -, akik, amikor az életükben a rosszal találkoztak, akkor elsősorban azt tanulták meg - és ez a személyiségfejlődésnek egy sajátos mozzanata, vagy állomása -, hogy ezzel a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezt a rosszat valamiképpen le kell választanom magamról, mert nem tudok vele mit kezdeni. Ez lehet valami rossz, ami engem ér, lehet egy rossz, amiről azt gondolom, hogy én vagyok rossz mindegy, valami rossz. Ezt leválasztom magamról, de kell vele valamit csinálni. És a legjobb módszer - hogy ez a rossz valahova kerüljön, de ne nálam legyen, mert én azzal nem tudok semmit sem kezdeni -, hogyha azt kivetítem valaki másra. Ennek az önvédelmi módszernek nagyon sok előnye van rövidtávon. Mert sikerül megszabadulnom attól a rossztól, adott esetben, ha bűnt követnek el ellenem, én iszonyú dühös vagyok, de a dühöm bűntudatot és szorongást kelt bennem, mert nem tudok mit kezdeni ezzel, miközben azt gondolom, hogy ez valami rossz dolog, és a megoldás, hogy megszabaduljak a szorongásomtól, a félelmemtől és a haragomtól, amit rossznak tartok, ezt kivetítem a másikra és akkor ő lesz a rossz és én leszek a jó. Mindnyájan, akik itt ülünk a személyiségfejlődésünkben ezen a fázison átmentünk. Mindnyájan! De nem mindnyájan jutottunk el oda, hogy a személyiségünk fejlődésében a következő lépés is elég mélyen kialakuljon bennünk. Egy az egyik. A másik, hogyha tovább is tudtunk fejlődni a személyiségünkben - akkor is, ha valami nagyon nagy megterhelés ért bennünket -, vissza tudunk csúszni ehhez a megoldáshoz a bennünket ért, vagy a bennünk tapasztalt rosszra vonatkozóan. Ha már egy kicsit erősebbek és fejlettebbek vagyunk, akkor képesek vagyunk a rosszal nem csak úgy bánni, azt kezdeni vele, hogy kivetítem rád - akkor te vagy a rossz, én vagyok a jó -, hanem a következő lépés így szól: hajlandó vagyok belátni, hogy én egyszerre vagyok jó és rossz, és hajlandó vagyok elismerni, hogy te is egyszerre vagy jó és rossz. Ez egy óriási lépés a személyiségfejlődésben. Lehetünk mi 40 meg 125 évesek, akkor sem biztos, hogy itt tartunk. Azt gondolom, hogy erről ékes bizonyítékaink vannak. Lehet valaki szakállas akárhány éves, és mégis amikor valami komoly érzelmi terhelés éri, akkor valójában a személyiségfejlődésének egy alacsonyabb fázisára esik vissza és úgy szabadul ettől a rossztól, hogy te vagy a rossz és én a jó. Aki az életében tapasztalt rosszal kapcsolatban így működik, az ilyen ember számára a megbocsátás vagy lehetetlen, vagy fölszínes marad. Ezért igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy vannak olyan emberek, akik nem képesek megbocsátani. Ezért a megbocsátás azt is jelenti, hogy a személyiségünk elkezd fejlődni. Ha a személyiségünk nem tud fejlődni erről az alapvető megoldásról, akkor nem tudunk megbocsátani. Ha pedig valaki erre az érettebb személyiség-fejlődésbéli megoldásra képes, ő alkalmas lesz a megbocsátásra. Emlékeztek: a harmadik fázis, aminek a kulcsa az empátia. Hogy képes vagyok magamat is már nem csak áldozatnak, hanem tettesnek is látni, és a tettest is képes vagyok áldozatnak és nem csak tettesnek látni. Erre mondja Böszörményi Nagy Iván, hogy a legjobb módszer ezért, három generáció együttlátása adott esetben a családtörténetünkre vonatkozóan, vagy a házastársunkat illetően. Mert akkor egyszer csak látjuk a másikat így is úgy is, magunkat így is úgy is. Tudom, hogy ez nagyon egyszerű, primitív, közhelyesnek is mondható, és mégis megvalósítani egyáltalán nem ilyen könnyű. Az énünk minél nagyobb terhelés alatt van, annál nagyobb az esélye, hogy egy fekete-fehér működésmóddal próbáljunk szabadulni a rossztól, amit itt belül élünk át. Ez azt jelenti, hogy elég érettnek kéne lenni, vagyis akkor járunk jól, ha bírjuk az ellentmondásokat és az ambivalenciákat. Azért szeretek azokról mindig annyit beszélni, mert az egy érettebb személyiség állapotának megfelelő, hogy egyszerre szeretlek és gyűlöllek. Hogy egyszerre tartalak jónak és rossznak. Hogy egyszerre haragszom, és egyszerre félek. Hogy egyszerre szeretném a vesztedet és egyszerre akarom a javadat. Hogy egyszerre akarok veled lenni, és egyszerre nem akarom, hogy velem legyél. Amikor képesek vagyunk bírni ezeket a kettőségeket, akkor vagyunk a személyiségünknek egy olyan talaján, amelyben a megbocsátás lehetővé válik. Különben nem válik lehetővé. Ezért bizony néha arra van szükség, hogy valakit - akin látjuk, hogy az átélt és tapasztalt rosszal nem tud ezekben a kettősségekben gondolkodni -, egyszerűen a személyiségfejlesztésre kell valamiképpen buzdítani. Különben sosem fog megbocsátani. Soha!

Van egy másik kulcsa ennek a folyamatnak, ami szintén a személyiségfejlődéssel együtt jár, hogyha valaki a személyiségfejlődésében nem akadt el, akkor megtanult gyászolni. Ugyanis a személyiségfejlődésnek a lényege, hogy csak akkor tudunk a következő lépésre át és átmenni, ha az előző fázist el tudjuk engedni, meg tudjuk siratni azt ott megtalált egyensúlyt, képesek vagyunk abból az egyensúlyból kibilleni, az egy gyász. Az egy veszteség. Az által tudunk fejlődni. Ezért szoktam azt mondani, hogy a ma embere - ezt a kamut, hogy önmegvalósítunk. Ha valaki az önmegvalósítást úgy képzeli el, hogy az napi 24 órán keresztül önmagam kifejezése, az sosem fog fejlődni. Mert ha 1-2 percet nem szánsz arra, hogy ne kifejezd, ami éppen vagy, hanem elengedd, akkor anélkül nem lehet fejlődni. Ezért tudnak olyan végtelenül szánalmasak lenni azok a művészruhába bújt testvérkéink, akik 24 órán keresztül, még álmunkban is önmagukat fejezik ki. Fejlődés nulla. Mi a másik kulcsa ennek a folyamatnak tehát? Az, hogy képesek vagyunk dolgokat elengedni és meggyászolni. E nélkül nem tudunk megbocsátani, de fejlődni sem tudunk.

Volt egy találkozásom, ami nagy világosságot gyújtott bennem. Nem volt nehéz, mert ahol sötétség van, könnyű világosságot gyújtani. Egy pszichológustól tanultam. Egy csoportban - ő volt annak a csoportnak a vezetője -, aztán az egyik szünetben elkezdtünk beszélgetni. Ő 1956-ban disszidált és kiment az Egyesült Államokba, és ott lett egy nagyon jó lélektani szakember, és egy csoportot vezetett itt Magyarországon, aminek én is a tagja lehettem. Amikor már több évtizede volt az Egyesült Államokban, akkor nekilátott, hogy egy komoly analízisen essen keresztül. Ő akkor már egy nagyon jó nevű pszichológus volt, egyensúlyban volt az élete, ott kint megházasodott, volt neki lakása, kocsija, felesége, gyerekei - nem ebben az értéksorrendben. Visszafelé mondtam. Ahogy járt az analízisre, egyszer csak az analitikusa a következő kérdést tette föl neki: - Mondd csak, Laci! (nem így hívják) Te a magyar nyelvet elsirattad? Elgondolkozott és azt mondja: - Ez sosem jutott eszembe. Én az anyanyelvemet sosem sirattam el. Ugye pszichológusként a nyelv az egyik eszköze annak, hogy egyáltalán létezni tudjon, neki profi módon meg kellett tanulnia angolul, hogy egyáltalán az lehessen, aki akart lenni. Azt mondta: - Igen, úgy éltem évtizedeken keresztül, hogy a nyelvemet nem sirattam el. Amikor elkezdte megsiratni az anyanyelvét - hogy ő azt bizonyos szempontból elveszítette -, akkor jött rá, hogy tulajdonképpen mennyi neheztelés, mennyi harag, mennyi indulat, mennyi bosszúvágy volt a szívében. De ettől csak akkor szabadult meg, amikor ráébredt, hogy jé, van itt valami elsiratni való, amiről nem is gondoltam, hogy el kéne siratni. Amikor ebben a csoportban a szünetben elmondja ez a Laci ezt a történetet, akkor én egy kicsit megvilágosodtam, és rájöttem, hogy ha ezzel a nagy emberrel is ez történt, akkor velem is biztos. Arra gondoltam, hogy a nemjóját, akkor most ki fogom deríteni, hogy hol vannak az én el nem gyászolt sebeim. Hogy hol van mindaz, amit én teljes mértékben nem engedtem el és nem sirattam el. És rádöbbentem valamire nagyon. Hogy én sok mindenben meg tudtam bocsátani, de a gyógyulásomnak komoly akadálya volt az, hogy nem gyászoltam el teljesen azt, amiben tudatosan és akaratlagosan és valamilyen mélységig eljutottam a megbocsátásra, eljutottam, sőt a kibékülésre is, de mégsem gyászoltam el teljesen. Erről van egy mese. Hadd mondjam el ezt a mesét. Ez egy férfiről szól, akit a felesége megcsal. Amikor látja, mert tetten éri a feleségét, akkor egyszer csak hihetetlenül sebes lesz a szíve. Próbál megbocsátani a feleségének, de minden alkalommal, amikor a feleségére úgy tekint, hogy - ő az, aki megcsalt engem -, jön egy angyal és egy követ dob a szívébe. Így telnek el a napok, a hetek, a hónapok és az évek, és amikor a férfi mindig úgy gondol a feleségére, hogy - te, aki megcsaltál engem -, jön az az angyal és egy követ dob a szívére, pont oda, ahol a seb van. Amikor az illetőnek iszonyú nehéz lesz a szíve, hogy nem tud vele élni, akkor egyszer csak megszólítja ezt az angyalt, és könyörgőre fogja. Azt mondja: - Könyörgöm neked, ne dobj több követ a szívemre, mert nem bírom! Hogyan tudnék ettől a rohadt sok kőtől megszabadulni? Erre az angyal azt mondja: - Nagyon egyszerűen. Amikor a feleségedre gondolsz, akkor ne úgy gondolj rá, hogy ő az, aki megcsalt engem, hanem úgy gondolj rá, hogy ő az, akit valamikor nagyon szerettem. Mindig, amikor így gondolsz rá, akkor jövök, és egy követ leveszek a szívedről. - A történetet nem fejezem be.

Összefoglalhatjuk azt, hogy mi az, ami a szív mélyén lehetetlenné teszi a megbocsátást, vagy nem engedi azt elmélyülni. Hadd mondjam ezt a két kifejezést: hasítás és projekció. A rosszat lehasítom magamról - az nem én vagyok -, és kivetítem a másikra. Ha ebben a működésmódban szabadulok meg a rossztól, nem tudok megbocsátani. Kettő: A megvetés. Ennek kapcsán is minél inkább táplálom magamban a megvetés érzését. Talán három évvel ezelőtt beszéltünk az érzések funkcióiról. Akkor beszéltünk: a megvetés egy társas alapérzés. Nyolc-kilen alapérzésünk van, ebből négy jön híva-hívatlanul: az öröm, a harag, a félelem és a szomorúság, és van öt társas alapérzés, egyik a megvetés. Ha tehát, valamelyikünk azt tapasztalja, hogy nagyon is alkalmasak vagyunk, hogy megvessünk másokat, az árulkodó jel arra, hogy a rosszal kapcsolatban nem tudunk jól működni, vagy elég jól, vagy elég hatékonyan. A megvetésben ugyanis tulajdonképpen azt mondom - ó, most szegény Andrásra néztem -, hogy András, te nem vagy olyan, mint én. A megvetésnek evolúciós haszna van: egy csoport, egy populáció ki tudja zárni azokat az embereket vagy elemeket, akik veszélyeztetik a populáció létét. A megvetés, mint érzés tehát roppant hatékony a túlélés szempontjából. Azonban, ha valaki leragad és akkor is ebben van, amikor nem kéne, akkor meg jól ki fogunk purcanni. Amikor én az Andrásra úgy nézek, hogy ő nem olyan, mint én, akkor innen már csak egy lépés a következő mondat: Ő nem is ember. Mert a megvetés, amikor igazán kitombolja magát, akkor azt mondja a másikról, hogy te nem is vagy ember. A XX. századi történelem ennek is ékes bizonyítékát adta. Hogy mit jelent, amikor egy ember a személyiségfejlődésében elakad. Majd projektál, ennek kapcsán megvet, utána azt mondja, hogy dögölj meg és önmagát fölmenti azzal, hogy a másik nem is ember.

Aztán: leértékelés, lenézés. Átgondoltam máma azokat az embereket, akik ellenem bűnöket követtek el. Fölidéztem ma délután az alakjukat. Két dologra jöttem rá - két olyan dolgot, amit a legjellemzőbbnek tartok róluk. Tulajdonképpen most szívesen játszanék veletek. Tök jó lenne, adnék nektek egy kicsi időt és arra kérnélek titeket, idézzétek föl azokat, akik ellenetek a legnagyobb bűnöket követték el és keressétek meg azt az egy-két dolgot, amiről azt gondoljátok, hogy közös bennük. Játsszunk! Légy szí! Ja, és az a jó, ha gyomorból válaszolsz! Nehogy a fejedből!

Na, akkor folytatom. Akkor most már el sem mondom az enyémet, mert úgyis az a fontos, ami a tiétek. De azért elmondom, úgysem állom meg vagy bírom ki. Két dologra jöttem rá, amik így ösztönösen jöttek belőlem. Érzés szintjén rossz érzések jöttek, múltbéli fájdalmaknak az íze jött, és e mellett jött egy együttérzés. Gondolati szinten - de ez a gyomromból jött az érzések mentén -, hogy ami közös ezekben az emberekben az az, hogy nagyon sérültek és nagyon értékesek. Erre a két alapvető közös vonásra találtam: sérültek és értékesek.

Itt egy történet. Ez az egyik kedvenc történetem. Ez is megtörtént.

„Az amerikai polgárháború története számos emlékezetes csatát őriz, ám a vége az igazság és a kegyelem drámáját tárja elénk. 1865 tavaszán a Virginia állambeli Petersburg közelében Robert E. Lee tábornok serege éhesen és kimerülten nézett szembe Ulysses Grant ellenséges csapatainak óriási túlerejével. Bár Lee korábban tett egy olyan megjegyzést, hogy inkább ezer halált hal, minthogy megadja magát, rájött, nincs más választása, találkoznia kellett Granttel, mielőtt még a déli sereg teljesen megsemmisülne. Grant és Lee udvarias, bár kínos beszélgetésre ült tárgyalóasztalhoz az egyik bírósági épületben, hogy a fegyverletétel föltételeit megvitassák. Lee föltűnő méltósággal viselte a helyzetet. Grant felajánlotta, hogy élelmiszeradagokat küld Lee éhező katonáinak. A fegyverletétel híre a szövetségiek táborában jókedvű ágyútűzhöz vezetett, melyet Grant nem habozott azonnal leállítani. Lee konföderációs csapata 3 nappal később bevonult a városba, hogy letegye a fegyvert a szövetségiek előtt. A történetben a következő lépést Joshua Chamberlain tette meg, aki mielőtt beállt a szövetségiek seregébe, a főiskolán teológia és retorika tanár volt. Chamberlain a rabszolga fölszabadítás híve volt, hitt abban, hogy harcolni kell a rabszolgaság ellen. Ezt a meggyőződését egyébként nem mindenki osztotta a szövetségi katonák körében. Ahogy Chamberlain meglátta John Gordon vezette elcsigázott konföderációs hadsereget közeledni az úton, azonnal egy tiszteletteljes gesztushoz folyamadott. Vigyázban álló embereinek „tisztelegj!” parancsot vezényelt. Emlékirataiban Chamberlain így idézi föl a pillanatot: „Gordon a csapat élén szomorúan, lesütött szemmel lovagolt. Amikor a tisztelgés hangjai megütötték a fülét, fölnézett és megértette a gesztust, lovával egy tökéletes fordulatot tett, hibátlanul tisztelgett, kardja hegyével csizmájának orrára mutatott, majd szembenézett seregével és ő is tisztelgést vezényelt az egymás után elhaladó osztagoknak.” Tiszteletre tisztelettel válaszolt. Közel százezer ember haladt el így a bíróság előtt. Chamberlainnek tehát sikerült rávennie embereit, hogy megbocsássanak azoknak, akiket előző héten még meg akartak ölni.”

Ez a leértékelés és lenézés helyett egy másik valami. Amikor egyszerre vagyok jó és rossz, és a másik is egyszerre jó és rossz.

Aztán, akiben az uralkodási vágy, az agresszió a függőség és kiszolgáltatottság ellensúlyozására a legerősebb megoldás. Mert hiszen, amikor velünk szemben bűnt követnek el, akkor a tettestől valamiképpen egy érzelmi függőségbe kerülünk, nem tudunk tőle szabadulni, valamit csinálni kell. Ha ezt a helyzetet valaki hatalommal, uralkodással és agresszióval próbálja megoldani, nem tud megbocsátani. Ezek a megoldások rövidtávon oldják a szorongásunkat, a félelmeinket és magunkat tudjuk jó embernek tartani, hosszútávon azonban ellehetetlenítenek minket.

Miért rossz az, hogyha a primitívebb megoldást választjuk? Látszólag pusztán csak az történik, hogy akkor a másik a rossz és én vagyok a jó, akkor azért ebben van némi nyereség. Igen ám, de a folyamat nem szokott itt megállni, hanem az szokott történni, hogy miközben te vagy a rossz és én vagyok a jó, előbb-utóbb bűntudatom támad, és a bűntudat miatt magamat is rossznak kezdem el tartani. Ezt a rosszat pedig megint úgy hárítom el magamtól, hogy azt megint kivetítem valakire. Ez egy ördögi kör. Előbb-utóbb az ember tökéletesen elveszti a realitásérzékét. Ugye, van olyan ismerősötök, aki ezt csinálja? Az ilyen emberekkel már beszélni sem nagyon lehet. Egyszerűen képtelenek a legalapvetőbb realitásra is. Egy családtörténetből hadd olvassak el egy részt. Székely Ilona írja, aki családterapeuta az Egyesült Államokban él és közben meg apáca. Egy jó fej. Bírja ezt az ambivalenciát.

„A Kerekes család 17 éves lányuk, Szilvia második öngyilkossági kísérlete után jelentkezett terápiára. Az apa, Dr. Kerekes egyetemi tanár nagyon el volt foglalva biokémiai kísérleteivel. Az anya egy bankban dolgozott felügyelőnőként. Gyuri, Szilvia két évvel fiatalabb öccse tökéletes fiatalember volt, legalábbis édesanyja szemében. Az öngyilkossági kísérletet az anya és a lánya közti heves vita előzte meg, mert Szilvia több figyelmeztetés ellenére, ismét későn jött haza az udvarlójával töltött találkozóról. Már az első ülésen föltűnt a terapeutának Kerekesné elkeseredett haragja leánya iránt. Ilyen fokú haragot és megvetetést ritkán tapasztalt terapeuta szülő és gyereke között. Az is kiderült, hogy Szilvia ellen sok más kifogása is volt. Nem kímélte az új cipőjét, sokáig használta a fürdőszobát, zavarta az öccsét a tanulásban, akivel ugyanazt a szobát kellett megosztaniuk és sok más apróság miatt is hibáztatták őt. Az apa a vitás kérdésekben a felesége mögé állt és az volt a leginkább hangoztatott kifogása, hogy Szilvia nem kér bocsánatot. Gyuri egyetértett a szüleivel, hogy a család egyetlen problémája Szilvia viselkedése. Szilvia szótlanul hallgatta a rázúduló kifogásokat. Amikor a terapeuta hozzáfordult, még egy ideig hallgatott, majd zokogva mondta, hogy ahányszor csak megpróbált bocsánatot kérni, anyja először megszidja, megalázó szavakkal illeti és követeli, hogy ezután ne történjen meg a kifogásolt magatartás. Sosem tudja, hogy az anyja igazán megbocsát-e vagy sem. Hosszú ideig tartott, míg a családi interakció lassú változásnak indult, és a szülők észrevették Gyuri hibáit is és elismerték Szilvia igyekezetét.”

Azért akartam ezt elolvasni, mert ez éppen egybevág az előző hónapokban beszélt dolgokkal. Ezt egy szülő a saját hiányai és megoldatlan dolgai révén simán meg tudja tenni a saját gyerekével. Szóval egyszerre vagyunk jók és rosszak, és a másik is. Van egy gyönyörű szép vers, idézni fogom. Megtanultam. Nagyon nehéz volt, három sor az egész. Nekem való.

„Árnyék mögött fény ragyog.

Nagyobb mögött még nagyobb.

Amit nézek, az vagyok.”

Elmondom még egyszer.

„Árnyék mögött fény ragyog.

Nagyobb mögött még nagyobb.

Amit nézek, az vagyok.”

Ebben a három sorban benne van az előző háromnegyed óra. Ki írta? Ezt nem úsztam meg! Elfelejtettem. Annyira koncentráltam a három sorra, hogy elfelejtettem a költőt. Komolyan.

Nézzünk gyorsan 5 pontot. Ezeket röviden el fogom sorolni, mielőtt a 9 fontos pontba kezdenék, ami miatt ezt a bevezetőt tartom.

A hiteles megbocsátás föltételei a kapcsolat szempontjából, egy kapcsolatba ágyazottan mit jelentenek? 5 pont, de rövid leszek. A megbocsátás feltétel nélküli. Mint ez az atya, akiről szó volt, a föltételhez szabott megbocsátás nem tud végigmenni. Azért, mert amikor föltételeket szabok annak, hogy megbocsássak, akkor a saját felelősségemet elhárítom magamtól. Amit pedig magamra kell vennem, hogy valóban meg tudjak bocsátani. Amikor azt mondom, hogy egy föltétele van annak, hogy továbbmenjünk, akkor te vagy felelős és én már nem. Ezért nem tud akkor a megbocsátás végigmenni. Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok áldozat, s ha nem vagyok áldozat, akkor van szabadságom és ha van szabadságom, akkor tudok cselekedni.

Kettő: A hiteles megbocsátás mindkét fél érdekeit figyelembe veszi. Nemcsak az enyémet és furcsa módon nemcsak a tettesét. Ugyanis, ha kiszolgáltatottságból bocsátok meg, akkor a saját érdekeimet nem vettem figyelembe. Azután nagyon könnyen lehet, hogy játszmákat játszunk, s a megbocsátás egy játszma elemévé válik. Akkor sem jön létre a teljes megbocsátás.

Három: A megbocsátás része a kapcsolat fejlődésének. Ezért vállalja a vele járó konfliktust. Mondjuk, férj-feleség. Az a fajta megbocsátás, amit a feleség úgy ad a férjének, hogy jól van, drágám, megbocsátok, ezzel kikerüli a konfliktust, ami kettejük között van. Ez a megbocsátás nem lesz soha elég mély. Az illető sosem fog meggyógyulni, hanem bekerül abba a helyzetbe, hogy az angyal máris dobálja szívére a köveket. Tehát, konfliktus nélkül nincs megbocsátás egy kapcsolatban.

Négy: A megbocsátás olyan folyamat, amely mindkét fél részéről áldozatokkal jár. Éppen az áldozatok és a lemondás erősíti a kapcsolatot, amelyben a megbocsátás történik akkor is, hogyha az, akinek megbocsátok, már régen meghalt. Akkor is, mert a vele való kapcsolatom itt bennem él addig, amíg én meg nem halok, meg még utána is. Jött hozzám egy kedves valaki, azt mondja, hogy 40 éves vagyok, a legnagyobb bajom az, hogy most már végérvényesen nem beszélek a saját testvéremmel. Megszűntettem vele minden kapcsolatot. Most, hogy lesz a 40 éves születésnapom, akarok ezzel valamit kezdeni. Elkezdett beszélni arról, hogy mi történt kettejük között. Mondta és mondta és egy órán keresztül mondta, hogy mi minden történt. Mondta a dühét, a fájdalmát, hogy hogyan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, hogyan mondta a testvérének, hogy mit csinál rosszul. Én semmi mást nem csináltam, csak végighallgattam, egy mukkot sem mukkantam. A legvégén egyetlen mondatom volt csak. Miután elmondta ezt az egészet, könnybe lábadt a szeme, és én annyit mondtam: - Tudod, azt gondolom, te most egy álmot is siratsz. Addig még csak könnybe lábadt a szeme, de sikerült egy olyan mondatot mondani, amitől viszont elkezdett zokogni. Azt mondta: - Sosem gondoltam volna, hogy ez így van. Hogy én negyven éven keresztül, mint keresztény katolikus hordoztam magamban egy álmot, hogy az én testvéremmel milyennek kell lennie a kapcsolatomnak. Miután a kapcsolatunk egyre kevésbé volt olyan, én egyre inkább őt tettem felelőssé, hogy az én álmom nem valósul meg. Ezért aztán egyre inkább akartam, hogy változzon meg. Elkezdett zokogni, és sírt és sírt, és közben a következő kliens meg várt és várt, de ezeknek a pillanatoknak sok időt kell adni. És akkor ez véget ért, és azt mondta: - Akkor most megértettem valamit. El kell siratnom az álmomat. S ha elsiratom az álmom, akkor egyszer csak az az áldozat, amit itt hozok, az a lemondás, ami itt megtörténik, az a gyász, amiben végigmegyek, lehetőséget ad arra, hogy a testvéremet megint szeressem. - Ezt akartam mondani az előző pontban. Tehát, áldozatokkal jár, kölcsönösen lemondás valamiről.

Végül az ötödik: A megbocsátás az lehet aszimmetrikus, vagyis az, akinek megbocsátok, lehet, hogy nem is tudja, hogy én milyen folyamaton megyek keresztül. Sosem kért és kért tőlem bocsánatot, azonban, ha egy megbocsátás végigmegy a gyümölcsei szimmetrikusak. Vagyis az egész kapcsolatot érintik, nem csak az én életem. És ez tök jó benne, hogy én egyedül is tudok gyógyítani egy kapcsolatot, nem csak magamat.

Most jön az, aminek a bevezetőjét hallottátok. Az, amit most el fogok mondani, ebből a háttérből lesz érthető, az, amit elmondok - és kíváncsi voltam, hányan lesztek ma -, ezt sehol sem olvastam. Elmondom, hogy hogy történt meg velem, hogy azt gondolom, amit most elmondok nektek. Mikor ettől a pszichológus ösmerősömtől, aki már bőven túl van a hetvenen, hallottam, hogy el kell siratni az anyanyelvünket, akkor belefogtam abba, hogy rájöjjek, hogy hol volt az életemben olyan pont, ahol megtörtént a megbocsátás valamennyire, de a gyász nem történt meg egészen, és a gyógyulásom nem teljes. Megdöbbentő dolgokra találtam, hogy vannak még elsiratni, elgyászolni való dolgok. Akkor eljutottam egy olyan ponthoz - amiről sosem gondoltam, mielőtt a folyamatba belekezdtem volna -, hogy én ezt nem sirattam el eléggé. Azt gondoltam, már réges-régen túlvagyok rajta, már 25-ször megbocsátottam, s ez bizonyos szempontból igaz is volt. Ez pedig az, hogy mikor húsz éves voltam, és nagy szerelemben leleckedtem, és az a lány, akibe nagy szerelemmel leleckedetem, ő is leleckedett nagy szerelemben velem, és sikerült átélnem azt, hogy milyen az, amikor az a nő, akivel nagy szerelemben vagyok, megcsal engem. Ez egy nagyon bölcs dolog, hogy sikerült papként ezt is átélnem, ez nagyon jól ki van találva. Tehát, azért erről ne csússzak le! Akkor eljutottam oda, hogy a nemjóját! Itt vagyok papként, én azt gondoltam, hogy ezen már 25-ször túl vagyok, ennek a nőnek már van x gyereke, boldogan él a férjével, teljesen jóban vagyunk egymással, de teljesen. Ha találkozom vele, semmi rossz érzésem nincsen. De, de, de! Rájöttem, hogy néhány kő még nyomja a szívemet. Elmondom, hogy mit tettem. Azt tettem, hogy hazamentem, engedtem jó meleg vizet a kádba. Amikor már jól tele volt a kád és meleg volt, akkor beültem a kádba. S azt mondtam: - Na, Feri, lássunk neki! Körülbelül két és fél órán keresztül ültem a kádban, és két és fél óra kellett ahhoz, hogy ezt a folyamatot végigcsináljam. Egyedül csináltam, nem segített senki, csak többször újból meleg vizet kellett engednem, mert hűlt a víz. Amikor a két és fél órának vége volt, akkor először visszanyomtam a bőrömet a testemre és utána fogtam egy papírt és leírtam azt, amit átéltem. Amit átéltem, az úgy jött ki belőlem - hogy tényleg amire azt szokták mondani -, hogy az ember kezét vezeti az angyal. Így leírtam, és utána betettem az egyik polcra, és arra gondoltam, hogy na, ezt én majd még valamikor előveszem. És most vettem elő. Sok évvel ezután. Úgyhogy ezt most mondom. Hogy kezdődik a folyamat? Azzal, hogy fölidézem azt a pillanatot, amikor a barátnőm este azt mondja nekem: - Feri, nagy bűnt követtem el ellened. A többit nem részletezem. Tehát, ettől a pillanattól kezdve, újból megpróbáltam átmenni mindenen, amennyire csak bírtam. Most mondom, hogy milyen utat jártam be. 1. Azt akarom, hogy dögölj meg! Dögölj bele, mint én! Bűnhődj meg azért, amit tettél! Azt akarom, hogy legyél áldozat! Azt akarom, hogy ne én legyek az áldozat, hanem te! Ennek az első lépésnek a lényege – kettővel aláhúztam -, történjen veled ugyanaz, mint velem. Mert az egész folyamatot a kapcsolat szempontjából nézzük: én-te. Nem csak azt akarom, hogy dögölj meg, hanem a kívánságom mögött a kapcsolatunkra vonatkozó vágy van. Vagyis, hogy történjen veled ugyanaz, mint velem. Néprajzos ismerősömről múltkor mondtam egy történetet, van egy másik is. A magyar néphagyomány nagyon sok ráolvasást ismer. Egyéb csúnyaságokat is, átokmondásokat. Ez a néprajzos ismerősöm a következő történetet meséli. Azt mondja: - Tudod, Feri, mikor néprajz szakos voltam az egyetemen - hát bizony én vidéki lány vagyok -, ezért aztán kollégiumban laktam. A kollégiumban négyünkre esett egy hűtőszekrény. (Nem rá, nem voltak azért azok olyan durva helyek.) Miután négy ember használta a hűtőszekrény tartalmát, ővele nem egyszer történt meg az, hogy az általa vásárolt krinolin, az bizony szőrén szálán, de főleg héjával együtt tűnt el a megfelelő polcról. Négy polc volt négy embernek. Az ő polca néha úgy lett üres, hogy nem ő ürítette ki. Ő akkor rájött arra, hogy a magyar néphagyomány, az átokmondások óriási lehetőséget adnak jelen érzelmi állapotának megfelelő kifejezésére. A következő versikére talált rá, melyet éveken keresztül mondott, ameddig csak a kollégiumban ez az eset újból és újból megtörtént. Próbálom szó szerint idézni a nép ajkáról szóló bölcsességet. Valahogy így szól: Ha bementél nálam nélkül - mielőtt a csattanót elmondanám, szeretném mondani, hogy itt egy rejtett alanyról van szó, én azért elárulom, hogy ne kelljen nagyon gondolkodnotok, a krinolinról van szó, de a krinolin szó nem szerepel a mondókában érthető módon, hiszen egy sok száz éves néphagyományról van szó. Tehát, így szól a mondóka: „Ha bementél nálam nélkül, ne gyere ki orvos nélkül.” A krinolinról van szó.

Az első fázis tehát, valami ilyesmi. Történjen veled ugyanaz, mint velem!

2. Amikor kidühöngtem magam, mikor túl voltam ezen, akkor a következőt éltem át: Azt akarom, hogy átéld a tetted következményét! Tapasztald meg, hogy mit éltem át és mit éreztem én! Éld át, hogy mit okoztál nekem és ennek kapcsán másoknak is! Ez a minimum. Vagyis szenvedj, éld át azt, amit én! Érzékelhető a finomodás? Mert az első fázisban csak ez van: történjék veled ugyanaz, mint velem! Itt már megyünk a kapcsolat mélységei felé: éld át azt, amit én!

3. Mikor kisajgott, kidühöngött, kisírtam magam akkor a következő jött: - Azt akarom, hogy tudd meg, hogy mit tettél és okoztál velem és bennem! Fogd föl és értsd meg, hogy mi történt ott és akkor és utána velem! Fogd föl és értsd meg, hogy mekkora bűnt követtél el. Ezt fogd föl és értsd meg! Vállalj felelősséget azért, amit tettél! Ha egy mondatban foglalom össze ezt a szakaszt, akkor ez így szól: Fogd föl és értsd meg, hogy mi történt velem! Azt akarom, hogy te fogd föl és értsd meg, hogy mi történt velem! Körülbelül itt a 3. pontnál megálltam, és elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. Nem azért mert hűlt a víz, meg sós lett, nem azért. Hanem azért, mert akkor kezdtem rájönni, hogy a fene egye meg, hurcolom magammal ezt a valakit. Tehát, azt gondoltam, hogy én most elengedem. Hogy én most egy olyan folyamatban vagyok, ahol elgyászolok valamit és valakit. Arra lettem figyelmes, hogy nemhogy elengedem őt, hanem egyre inkább jön vissza. Ez nagyon meg is ijesztett, meg is döbbentett és el is bátortalanított, hogy én most menjek-e tovább vagy ne. Mert hiszen én épp elengedni akartam őt és nem azt akartam, hogy jöjjön velem. Tudjátok, még amiatt is megijedtem, hogy most nem az fog-e kiderülni, hogy valahol ott mélyen, az én papi önazonosságom egy ilyen sebzettségből is fakad. Most ki fog derülni a folyamat végén, hogy nem gyászoltam el eléggé ezt a nőt, és egy megoldatlan izéből betántorogtam a papnevelő intézetbe, és azóta is tudatlanságban leleckedek, csakhogy ne kelljen szembenéznem a sebemmel, és ha most szembenézek, rá fogok jönni, hogy nincs is hivatásom. Tudjátok, ebben a folyamatban volt egy-két pillanat, mikor páni félelem vett rajtam erőt. Gyorsan fogom a dugót, kihúzom a kádból, víz le, én meg ki, és felejtsük el ezt az egész kísérletet! Hát hülye vagyok én? Hát mit csinálok? Ez elég valóságos? Jó, remélem, egy-két élményetek előjön! Jöttök velem, ezt akarom, látjátok, kicsit szadizlak, hogy fájjon nektek is! Ne csak olyan okos magasságból hallgassátok, ahogy én itt nyűglődök! Szóval, dugó maradt. (Egyébként van egy nagyon jó trükköm. Ezt elmondom nektek, bár szorosan nem tartozik a témához. Hosszú vagyok. Ezt tudom, hogy tudjátok, de. Ez azt jelenti, hogy nem férek el rendesen a kádban. Tehát, két dolog között választok általában. Vagy a lábam ázik, és locsolgathatom a vizet, vagy ahogy az álmaimban szerepel, hogy nyakig vagyok a forró vízben. És leszáradnak a körmeim. A térdemről nem is beszélve. Mert ez egy egyszerű kád, nekem nincs jakuzzim. Rájöttem azonban, hogy mégsem vagyok tehetetlen, ugyanis minden kádon van egy úgynevezett túlfolyó. Ugye tudjátok, mi az? Ezért egy bölcs intuíciótól vezérelve vettem egy plusz dugót és azt be szoktam dugni a túlfolyóba. Ti is így csináljátok? Akkor majdnem teljesen színültig lehet tölteni a kádat és nem kell azt átélni, hogy a túlfolyón kifolyik a víz. Úgy nem lehet átmenni egy lélektani folyamaton, hogy szürcsög a lefolyó. Komolyan, nem szabadalmaztatom, átadom nektek, vigyétek. Elnevezhetjük azonban két dugós fürdésnek. Plusz élvezet.)

4. pont: Akkor mikor átverekedtem magam ezeken, akkor azt gondoltam: Azt akarom, hogy gyere velem, legyél velem és éld át az én fájdalmam és szenvedésem! Legyél együttérző! Éld is át, de érezz is velem együtt! Azáltal legyél velem együttérző, hogy átéled azt, amit én éltem át. A kulcs mondata ennek a lépésnek az: Osztozz velem az én szenvedésemben! Tehát, ne csak te szenvedj, hanem az én szenvedésemben vegyél részt!

5. Azt akarom, hogy gyere velem oda, ahol nekem fáj, ahol a sebem van! Legyél velem, amikor szembenézek azzal, hogy miért fáj ennyire! Itt megint megálltam. Mert rájöttem, hogy természetesen ez az életesemény visszaperdít engem megelőző csalódásaimhoz, veszteségeimhez, fájdalmaimhoz. Az egész élettörténetem egyszer csak ott fürdik a kádban. Ezért több az ötödik fázis a negyediknél. Ne csak szenvedj velem - sőt az én szenvedésemet éld át és legyél velem emiatt együttérző -, hanem gyere velem az összes olyan fájdalomhoz, amit előhozott az a dolog, amit te tettél velem Gyere velem, és vegyél részt az én élettörténetemben! A kulcsmondat így szól: Legyél része az élettörténetemnek! Annak is, aminek nem voltál része akkor, amikor együtt voltunk.

Akkor itt megint szenvedés, nyüglődés 20 perc, 25, újabb fájdalmak, könnyek, akármi.

6. Azt akarom, hogy segíts nekem önmagamat, az életemet megérteni, átélni és elfogadni. Elfogadni nem csak az életem, hanem magamat is mindazzal, ami eddig velem történt. Itt a legmélyebb kívánságom az volt, hogy segíts nekem. Pont te. Te, aki megcsaltál engem, segíts nekem! És a fő mondat így szól, ami a kapcsolatra vonatkozik: Legyél a társam! Na, itt megint megálltam. - Feri atya, most mi van? Legyél a társam - hogy jövök ki ebből?

7. pont: Mikor ezen is átmentem a következő jött: Azt akarom, hogy átéljük azt, hogy összetartozunk és egyek vagyunk. Akkor itt jött egy nagyon érdekes gondolat, amit sosem gondoltam volna, ha csak fejjel gondolkozom. A bűn és a fájdalom arra ébresztett rá igazán, hogy amikor te engem bántottál, akkor magadat is bántottad. Amikor nekem fájdalmat okoztál, magadnak is fájdalmat okoztál. Ez így is volt. Ez reálisan is így volt. Ez nem csak képzeletbeli nyilvánvalóan. Hiszen őneki a saját tettével kell és kellett azután együtt élni. Ezért az én fájdalmam a tiéd is, s itt jött egy kulcs, ahogy elmélyült ez a folyamat, és egyszer csak ráébredtem arra, és át is éltem, hogy az ő fájdalma meg az enyém is. Hogy egyszer csak magamra vehetek valamit abból a fájdalomból, amit az a valaki követett el ellenem, aki bűnt követett el velem szemben. Emiatt most, vagy valamikor bűntudata, rossz érzései, szorongásai voltak. Na, akkor egy kicsit megálltam és azt mondtam: Azért ez már mégis csak igazságtalanság! Hova nem jutunk? Elindultam, hogy szabaduljak a saját nyomoromtól, és erre most még kapok. Uram, ez nincs jól kitalálva. Akkor egy kicsit perlekedtem Istennel. Itt a kapcsolatra vonatkozó mély vágyam az így szól: Legyünk egyek!

8. pont: Akkor pedig az jött, hogy azt akarom, hogy éld át velem a felszabadulást, a feloldódást, a feloldozást, ahogyan gyógyulok. Mert innentől kezdve kezdtem el fölfelé jönni. Bizonyos szempontból mélyült, de innentől kezdve már nem a rossz érzések jöttek, hanem a jók. Részesülj a kegyelemből te is! - Bocsássatok meg, ezt nem tudom másképp mondani. Tehát ez az a pont, ahol ezt a folyamatot nem tudtam úgy átélni, hogy ez rajtam múlott, rajtunk múlott. Valami kegyelemszerű helyzetbe vagy állapotba kerültem. Ezt csak így tudom mondani nektek. Hogy ez, hogy hangzik, nem tudom, de ezt tudom mondani. Isten nagyon valóságosan bejött a kádba. (Elfér, nagyon ügyes.) Akkor át akarom élni, hogy te fölszabadulsz az én fölszabadulásom és az én megbocsátásom által. Én azt akarom átélni, ahogyan te fölmentést kapsz és megbocsátásban részesülsz, miután én megbocsátok neked. Ezt is át akarom élni. Na, itt jött vissza az előleg. A nemjóját, hogy én ezt is átélhetem! Azt a jó érzést, hogy mit jelent, hogy őneki megbocsátottam őfelőle nézve. Jött a fürdősó. Kezdek jól lenni.

A kapcsolatra vonatkozó mély vágy az így hangzik: Légy megmentve, legyél szabad! Mert én már az vagyok.

Így most már be fogom tudni fejezni. Gyorsan mondok egy kedves történetet.

Négy éves kisfiút anyák napján elvitték a szülei a temetőbe, hogy a nagymamát meglátogassák, és a kisfiú oda is vigyen egy szál rózsát. Vitte a kisfiú a szál rózsát, odatette, imádkoztak és azt kérdezte (4 éves): - Mondd, anya! Mi lesz azokkal, akiket itt eltemettek? Anyukája megadta a hitválaszt - Tudod, ők mind föltámadnak. Földerült a kisgyerek arca, mentek ki a temetőből, megálltak a buszmegállóban, s ott még voltak nyolcan-tízen. A kisgyerek azt kérdi az anyukájától: - Te, anya! Ők már mind föltámadtak? Várják a buszt. Végül is szegények, nem autóval jöttek, hozták őket. Ez a nyolc: Legyél szabad, mint ahogy én is az vagyok. Egyfajta föltámadás elővételezés.

9. Azt akarom, hogy teljesen lehessek önmagam, hogy szabadon létezzek, és ezáltal tudjak szeretni! És azt is tudjam, hogy szeretetreméltó vagyok. Nagyon. Miután végigmentem azon a folyamaton, hogy azt gondoltam, szeretetreméltó vagyok, te megcsaltál engem, és aztán azt gondoltam, hogy nem vagyok szeretetreméltó. Most eljutottam oda, hogy de igen, nagyon is. Akkor a kívánság az így szól: Legyél az, aki most vagy, én rád teljesen igent mondok azzal együtt, ami történt. A kapcsolatra vonatkozó vágyam így szól: Legyél, legyek, legyünk! Akkor volt vége a két és fél órának. Akkor ragasztottam vissza a bőröm. Ezt mindenképp el szerettem volna mondani. Fogalmam sincs, ez hogy hatott rátok? Hogy okoskodásnak vettétek-e?: -  Jó, Ferivel ez történt, magát itt árulja - Nem tudom. - Azt gondolom, hogy én amíg élek, ezt a folyamatot viszem magammal.

Két rövidke történet a végére, hogy legyél, legyek, és legyünk. Teljes szívből ki tudom mondani, a sebek gyógyultak.

Egyszer egy pedagógustól azt kérdezték a szülők: - Mondja kedves Kati néni! Miért ide írassuk a gyerekünket? Miért, ebben az iskolában, mit adnak többet, mint egy másik iskolában? Miért, maga ha jó pedagógus, akkor mit akar a gyerekektől? Erre a pedagógus a következőt mondta (ez zseniális, nem tudom, mennyit gondolkozott rajta, de nagyon jó). Azt mondta: - Mi itt a következőre törekszünk. Arra, hogy Istvánka istvánkább Istvánka lehessen. - Mit szóltok? Arra törekszünk, hogy Istvánka istvánkább Istvánka lehessen. Ezt ki lehetne írni az iskolákra.

A másik, ennek az ellentéte, hogy milyen az, amikor valaki nem tudja, hogy legyek, legyél, legyünk. Ez is egy népi mondás, a néprajzos ismerősömtől. (Termékeny találkozásunk volt.) Azt mondja: Aki úgy érzi, hogy hülyén fest a lovon, nem fog csatát nyerni. Nagy bölcsesség! Milyen nagy az, ha Istvánka istvánkább Istvánka lehet, és nem érzi hülyén magát a lovon.

A következő alkalommal el fogom azt mondani tíz pontban, hogy a megbocsátást mi az, ami nagyon-nagyon nehezíti, ab ovo személyiségben, egyebekben. Mi az, ami könnyíti? Aztán meg még egyéb dolgok.

Van-e valakinek hirdetni valója?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika