A meghitt kapcsolat jellemzői / teendők a meghitt kapcsolatért 1.

A meghitt kapcsolat jellemzői

Jó, ez a tíz pont volt idáig, amikor a szoros kapcsolat és a meghittség közötti különbözőség alapján beszéltünk az intimitásról, és akkor most leíró jelleggel… egy picit a meghitt kapcsolat leírása, abból a szempontból, hogy milyen készségekre, adottságokra volna szükségünk ahhoz, hogy egyáltalán képesek legyünk a meghitt kapcsolatokra. Illetve, hogy mit jelent valójában a meghitt kapcsolat, hogy ha azt afelől nézzük, hogy mit kellene nekünk azért tenni, kölcsönösen, hogy az valóban meghitt kapcsolat legyen.

1. A meghitt kapcsolatban ismerjük magunkat és a másikat, és a másik is ismer engem, és magát.

2. Képes vagyok a nyílt kommunikációra.

Hát itt egy nagyon szomorú tényt fogok nektek mondani. Tudjátok, van ez a kedves nevű hölgy, Virginia Satir. Van, aki már a nevével is bizalmat gerjeszt… A Nobel-díj bizottság tagja volt… Már nem él, tudtommal. Egy nagyszerű valaki, a családterápiának az egyik amerikai úttörője. És van egy zseniális elmélete az öt kommunikációs formáról. Ezt most nem fogom elmondani, mert hét évvel ezelőtt már elmondtam, és nem szeretem ismételni magam. Ugye, egy hiszteroid alkat mindig az újdonságra vágyik. Szóval, akkor csak gyorsan, ismétlésképpen: Tehát van egy jó, ezt nevezzük nyílt kommunikációs stílusnak. És akkor van a négy tévedés: Amikor érzelmileg nehéz helyzetbe kerülök, akkor

1. támadó kommunikációs stílust veszek föl. Gyakori. Azután
2. védekező kommunikációs stílust veszek föl,
3. okoskodó kommunikációs stílust veszek föl,
4. elterelem a szót. Kilépek.

Virginia Satir, aki az egész életét ezzel töltötte, emberek kommunikációja, család, rendszer működését pátyolgatta, azt mondta (itt jön a véres tény): hát tapasztalatom szerint az emberek 95%-a nem képes nyíltan kommunikálni akkor, ha nehéz helyzetbe kerül. Mert most könnyű! De érzelmileg csak egy kicsit legyek nehéz helyzetben! Puff, már benne vagyok a 95%-ban. És, tudjátok, ez az, amire aztán az ő kollégái azt mondták (tudom, már egyszer mondtam nektek), hogy ez a Virginia Satir egy átkozott optimista. Milyen 5%! 1.

Most, ha pusztán csak abból indulunk ki, hogy egy érzelmileg bennünket fölzaklató helyzetben 100 emberből max. 2-3 tud továbbra is nyíltan, hitelesen kommunikálni, úgy, hogy nem támad,nem védekezik, nem lép ki, és nem okoskodik, akkor most nézzük meg, hogy két embernek kell összejönni úgy, hogy mind a kettő ebből a fajtából legyen! Így, azt hiszem, különösebb túlzás nélkül 1% alá sikerült mennünk. És én most csak reális vagyok.

Ha csak a kommunikáció felől beszélünk az intimitásról, akkor azt kellene állítanunk, szerintem merhetjük is, hogy az embereknek kb. 1%-a alkalmas arra, hogy egy olyan kapcsolatban legyen, ahol ez megvalósul. Ehhez képest csoda, hogy házasságoknak Magyarországon csak a 60%-a végződik válással. Csoda. Ez azt jelenti, hogy még egy csomó más erő összetartja azt a két embert, anélkül, hogy ott intimitás lenne. Vagy pillanatonként van. Egy-egy szép helyzet van. Végül is ott van az a hülye karácson, nem? Muszáj összeszednünk magunkat a kölykök miatt! Na lássák, hogy nem jó a házasságunk! Érthető volt ez az utolsó néhány mondat? Nem hiszem, mert én sem nagyon értettem… Ez szerintem egy megrázó tény. Nagyon megrázó. Viszont van egy jó oldala: hogy talán kevésbé fogjátok szidni magatokat, ha nem sikerül. Hát mondhatjátok azt, hogy ez a realitás. Lehet fejlődni! Tehát nem veled van a baj, abból a szempontból, hogy nem te vagy a rossz, míg másoknak meg mennyire megy. Csak azért gondolod így, mert nem élsz velük. Hm.

Hát akkor ide érdemes volna hozni a veszekedést. A veszekedés klasszikusan, főleg, ha ugyanarról a témáról szól, ha ilyen ismétlődően, játszma-szerűen történik, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a veszekedés alatt rejlik az igazi téma. De lehet, hogy kettővel, hárommal is alatta. A veszekedés remek alkalom, és mód arra, hogy az igazi témáról ne beszéljünk. Ezért ha valaki képes a nyílt kommunikációra, akkor az az ember mer konfrontálódni, de viszonylag keveset fog veszekedni. Nagyon sok házaspár jut eszembe erről a mondatról. Persze, úgy szokott ez működni, hogy leülünk egy házaspárral, és akkor engedjük, hogy hadd veszekedjenek, hadd történjen, az, ami szokott történni, és akkor utána segítjük őket, hogy ki tudják mondani, hogy mi van a veszekedés mögött. S ők maguk is meglepődnek, hogy a nemjóját! A veszekedés mögött ugyanis mindig egy csomó félelem van. Rengeteg. Amit nem merünk átlépni.

A kommunikációról hihetetlenül sokat lehetne beszélni, de most nem ez a tisztem. Mindenesetre még egy megjegyzés, hogy fizethettek rengeteg pénzt azért, hogy elmenjetek egy ilyen kommunikációs izére, javíthat is a helyzeten. Azonban nehogy álltassuk magunkat azzal, hogy kommunikációs technikák elsajátításával a lényeg valóban meg fog születni! Ugyanis ez nem technika kérdése. Nagyon jól jöhet egy-két technika, hogy egyáltalán tudatosuljon bennünk az, hogy mitől is jó a kommunikáció. A technikáknak kb. ennyi haszna van. Hogy tudom már, hogy ja, ezt érdemes így csinálni. De hát közben ott vagyok én! Hát tudhatsz te akármennyi technikát, a saját korlátaid mindig meg fognak akadályozni abban, hogy egy technikát valóban eredményesen használj. Hát nincs olyan, hogy elmegyek egy hétvégére, és ott megtanulom, hogy… Hát mit tanulok, két nap alatt, hogy? Lehetetlen. Bizonyos dolgokat el lehet sajátítani. Bizonyos készségeket tudunk formába önteni. Ha már valamit tudunk, azt tudjuk jól képviselni. Ennyi. Ez valami olyasmi, mint a papnevelő intézetben a homiletika. Ugye, hogy van valami mondanivalód, hogy megtanulod, hogy hogy próbáld azt úgy átadni, hogy az át is menjen. Ennyi. De ha nincs mit átadni, akkor hiába vagy te homiletikából ötös! Az a röhejes, hogy igazából ezekről a dolgokról… na… minket, papokat sem tanítanak. Fogalmunk sincs, hogy mi megy át. Gőzünk sincs róla. Hálásak vagyunk egy-egy morzsáért, amit valaki mond, hogy tényleg, ez így hatott? Sose gondoltam volna!

Mondok egy példát. Gyerekmise. Pöttyök. És én próbáltam érzékeltetni velük azt, hogy milyen hihetetlenül sok előítélet van bennünk. Én azt gondoltam, ugye minden beszédnek, a pedagógusok tudják: pedagógiai cél, nevelési cél, oktatói cél, ugye, ezeket kitűzöd, és az én beszédemnek az volt a célja, hogy a gyerekekkel elmélyítsem annak a tapasztalatát, hogy az előítéletek nem segítenek minket az emberi kapcsolatokban. Ez volt a pedagógiai cél. És akkor beszélgettem velük, és egy csomó ember elkésett a miséről. És azt gondoltam, mert én egy ilyen kreatív csávó vagyok, hogy na, most ez egy remek példa arra, hogy megnézzük, hogy mennyi előítélet van bennünk arra vonatkozóan, hogy a másik ember miért késik. És ezzel játszottam velük, azt kérdeztem tőlük, hogy látjátok, itt nagyon sokan késtek, és hát mit gondoltok, hogy az emberek miért késtek? És hát mondtak apait-anyait, hű, de élveztem! Mondtam: ú, Feri, te egy zseni vagy! Bár homiletikából nem voltál ötös, de azért… De a gyakorlat! De megy neked! Tényleg, mondtak legalább 17 ilyen izét, hogy miért késnek, egyik csúnyább volt, mint a másik. És a végén ugye a slussz-poén, az érzelmi tanulás, a tapasztalati elmélyítése az ismereteknek: na, és akkor tegye föl a kezét az, aki tudja bárkiről is, aki késett, hogy ő pont miért késett! Hát persze nem tették föl a kezüket. És én iszonyú megelégedettséggel, mert mondtam ugye, mert kell zárógondolat, össze kell foglalni, de csak röviden, hogy elhihető legyen a tanulság! Milyen nehéz a pap élete! Látjátok, hogy meg kell szenvedni a kis pöttyökkel! Ti meg azt gondoljátok csak, hogy „dumcsizok” a gyerekekkel? Persze! Csinálnátok ti! Na.

És akkor ugye, a fél tíz órai mise után jövök, teljes megelégedettséggel, dagadó mellkassal, jövök… És, tudjátok, pechemre vasárnap a gyerekmise után van az ovis hittan! Mert arra gondoltunk, hogy mennyire egyszerű, hogy akkor valamelyik szülő bemegy a fölújított óvodás hittanterembe, és akkor ott el-öntyömpöntyömöznek, míg, nem tudom, az anyuka főz. Vagy valami ilyesmi. Na, és akkor, fogad engem a hitoktató, mikor már vége lett ennek a hittannak, és azt mondja a hitoktató: „te, Feri, mondanék én neked valamit, hogy milyen hatással volt a te beszéded!” „Mondd! Hát gyere, üljünk le!” És a következőt mondja: „Hát, tudod, a Rozi nem akart hittanórára jönni, mert azt mondta, hogy ő bizony késett, és az egész beszéd arról szólt, hogy milyen csúnya dolog késni.” Hát, látjátok, meggondolatlan papi tevékenységemmel, majdnem elijesztettem Istennek egy báránykáját a gyülekezetből! Na, ugye onnan jutottam el, hogy fogalmunk sincs, hogy a másikban mit kelt az, amit mondunk, én nekem gőzöm sincsen, csak tippelgetünk. Úgyhogy, kommunikáció, ó-ó. 

3. Meghitt kapcsolatban vagyok magammal

Eszmétlen meleg van. Ez nem a harmadik pont, de… most már… szolgalelkűek, húzzátok ki! Hát Feri, hogy fogsz ezek után hazamenni, te nyomorult, hát mit csinálsz te ezekkel a rendes emberekkel! Jól van, ezért jöttél, hogy szidd őket? Most dialogizálok magammal! Mert ez a harmadik pont: meghitt kapcsolatban vagyok magammal. Ez a harmadik pont.

Van-e olyan élményetek, férfi-nő kapcsolat főleg, hát mégis csak, hogy az az élményed, hogy valami hiányzik! Volt már ilyen tapasztalatod? Hát naná! Hát jó, jó, de valami hiányzik! És akkor most erre egy választ hadd adjak, hogy mi az, ami hiányzik: Te. Úgy egyébként jól működnek a dolgok, csak Te nem vagy benne. Rendesen, eléggé. Az hiányzik. És az intimitásra vonatkozóan van egy hihetetlen erős téveszménk. Hogy az intimitás azon múlik, hogy a másik milyen. Hogy ő így… Ha én önmagammal nem tudok egy meghitt viszonyban lenni, úgy egyáltalán, tehát nem egy kapcsolatban, akkor hogy a fenébe tudnék mással meghitt kapcsolatban lenni. A téveszménk az, hogy bár önmagammal nem vagyok meghitt kapcsolatban, de veled ez menni fog. Hát miért menne? A szerelem sok mindenben segít. Ez kétség kívül így van. De aztán elmúlik! És különben is… Szóval, ha én alapesetben önmagammal nem tudok meghitt kapcsolatban lenni, hiába várom azt, hogy majd veled ez sikerül. Mert az én korlátaim a kapcsolat korlátaiként is meg fognak jelenni. Ez kikerülhetetlen. Ezt az egyik legnagyobb illúziónak tartom, aminek az szokott a következménye lenni, hogy állandóan egymásra terheljük annak a fájdalmát, hogy miért nem elég tök jó a kapcsolatunk. Hogy ezt szeretjük egymásra terhelni. ÉS az önrésszel nem foglalkozunk.

Ugye, a nyílt kommunikáció azért nem tud megtörténni, mert érzelmileg bevonódok, és fogalmam sincs, hogy mi van itt belül. Elvesztem a talajt a lábam alól. Már csak védekezni tudok. Már csak támadok. Már csak lépek kifele, vagy már csak okoskodok. Csak föl a felszínre. Ugye, hát a támadás, a védekezés, a kilépés, az okoskodás: rohanok föl a felszínre, mert megrémültem attól, ami itt belül van. Fogalmam sincs arról, ami itt belül van, de nem is szeretnék vele kapcsolatba kerülni. Mert megijedek. És akkor közben azt várom, hogy ebben a nehéz helyzetben még ilyen nagyon megértő, bensőséges, meleg kapcsolatban tudjunk lenni. Miközben én önmagammal éppen az ellenkező irányba haladok. Rohanok fölfele. Milyen iszonyú nehéz azokat az egyszerű mondatokat kimondani, hogy „igazából nem is rád vagyok dühös”, „igazából tehetetlennek érzem magam, és ebben a tehetetlenségemben annyira jól esett üvöltözni veled”. Ó, mikor mondtál utoljára egy ilyen normális mondatot? Ú, a legegyszerűbb mondatok a nehéz helyzetekben, hú, de nem jönnek ki! Hogy emberek… na, most akkor jön az együttérzés is rögtön, hogy látom azt a szenvedést, magamon is tapasztalom, hogy azok a legegyszerűbb mondatok milyen hihetetlenül szeretnének jönni, és nem bírnak kijönni a szánkon. Egyszerűen nem megy.

A nyílt kommunikáció, meghitt kapcsolat magunkkal: megint a gyerekbeszéd, mert ugye ha gyerekekkel beszélgettek,beszélgetünk, akkor igen gyorsan nagyon érdekes helyzetekben találhatjuk magunkat. A következő történt: beszélgetek a gyerekekkel, és akkor azt kérdeztem, hogy szerintetek van-e olyan valaki, akit a Jóisten nem szeret. És akkor jelentkezett egy fiú, azt mondja: „a jóisten azokat szereti, akik vasárnap templomba mennek”, meg valami mást is mondott, de már azt elfelejtettem, mert… ő volt csak ennyire katolikus… meg, nem tudom. „házasságukat a katolikus egyház szertartásai szerint kötik meg”, na valami ilyesmi. Szóval mondott két ilyen dolgot. És akkor jöttem én, hó, megtaláltam egy izgalmas szálat! „És akkor lehetséges-e az, hogy a Szűzanya valakit nem szeret?” És akkor: „Lehetséges”. Megint valami jó kis válasz. S kezdtem gyanakodni, hogy ez a kisfiú velem „bulizik”. És akkor azt kérdeztem: „Na, jó, ki az, akit a Szűzanya nem szeret?” Azt mondja: „Azt, aki a Sátánt tiszteli”. Durva, nem? Tehát egy ilyen teológiai bonyodalomba keveredtem, tíéves a kisfiú egyébként, nem több, és tudta, hogy kell beszólni… ÉS erre én próbáltam menteni a menthetőt. Azt mondom: aha, hát akkor mit gondolsz, te kis pötty, hogy vajon kinek van szüksége nagyobb szeretetre, annak, aki a Sátánt tiszteli, ami azt jelenti, hogy elvesztette a józan eszét, vagy aki egy olyan normális, átlagos ember?” „Annak van, aki egy normális, átlagos, rendes ember.” Na, most ez volt az a pont, ahol nagyon komolyan önmagamba kellett nézni. Hogy Feri, most mi történik veled? Itt benn. Most mi történik? Most kezdtél iszonyú ideges lenni! Most elkezdtem félni attól, hogy az egész templom előtt nevetségessé válok. Elkezdtem félni attól, hogy ebből a helyzetből nem tudok kijönni. Elkezdtem félni attól, hogy jaj, most lebukom, hogy most nem is szeretem annyira ezt a kisfiút. Na. És aztán valahogy végig ment ez, hogy jó, Feri, hogy én hol vagyok. Ugye, mert, hogy a kisfiú hol van, azt én tudtam. De, még lejjebb is lesz! De nem az a kérdés, hanem hogy én hol vagyok, hogy velem mi lesz! Az a kérdés.

És akkor azt mondtam neki, annyira büszke vagyok magamra, azt mondtam neki: „Te, most itt ülsz a barátaid között. Látom, hogy te most élvezed ezt a beszélgetést, meg vagy erősödve itt, a barátaid társaságában. Szerintem, te most húzol engem.” És erre olyan aranyos volt az arca, így elpirult. És tudjátok, hogy hogy ment tovább ez a kapcsolat, lejött a kisfiú a sekrestyébe! Na, látjátok, lejött, és azt mondja… állt így a falnál, nem jött közel hozzám, csak így állt a falnál, mer nem tudta, hogy most haragban vagyunk, vagy nem. Állt a falnál, de nem szólt hozzám egy szót sem. Na hát, akkor már teljesen meg volt lágyulva az én szívem, azt mondom neki: „Nagyon bírom a te bátorságodat, meg eredetiségedet, hogy te mertél velem kötözködni. Ez nagy bátorság!” És erre kihúzta magát… „Tudod, ez azért volt, mert nem akartam, hogy befejeződjön a beszéd.” Hát, látjátok, ez az elismerés! És ezt az egészet azért mondtam el, hogy hát milyen könnyű egy ilyen helyzetet milyen könnyű teljesen agyoncsapni az agresszióval, a minősítéssel, az előítélettel, meg mindennel.

És hogy ennek a helyzetnek a kulcsa az volt, hogy amikor kezdtem elveszteni a talajt a lábam alól (mert kezdtem elveszteni), hogy rájöttem, hogy én most magamtól kezdek iszonyú messze lenni, és vissza kell jönnöm ide, hogy tudjam, hogy mi van! Ó, mer könnyű minősíteni a helyzetet, hogy „az van, hogy ez a büdös kölyök… Túl sok teát ivott, aztán most…Dögöljön meg az összes pszichokémiai starter!” Az tudjátok, a tea. Pszichokémiai starter! Mit szóltok? Nagy dolog a szakirodalom! Az ember rögtön biztonságban van ebben a világban. Mert az, hogy tea… Nem élhetünk ilyen fölszínesen! Na, jól van, Feri.

Szóval, hogy meghitt kapcsolatban, ha nem tudok magammal lenni, ami azt jelenti, hogy tudok lejjebb és lejjebb menni a saját belső világomban, hogy erről van tapasztalatom, hogy vannak gyakorlataim, hogy leülök, erre szánok időt, rengeteg gyakorlás, irgalmatlanul sok… Akkor nem várhatom azt, hogy majd valaki, vagy egy valakivel való kapcsolat ezt az én-nehézségemet egy csapásra megoldja. Miért oldaná meg? Lesznek varázslatos pillanatok, a szerelem néha segít, mit tudom én. Na, jó. Úgy fogalmaztam ezt meg: az intimitás nincs rajtam kívül. Az intimitás nem csak valami, ami létrejön, az itt bent van.

Ezért, – most egy fontos mondatig jutottunk – ezért a függés, a függő kapcsolat, a társfüggés kizárja az intimitást. Mert ha én függő kapcsolatban vagyok, akkor minden energiám arra fordítódik, hogy ne legyek itt otthon magamnál, mert az neked talán nem fog tetszeni. Akkor minden energiámmal próbálok olyan lenni, hogy neked az tessék, és ezáltal ne veszítsem el a kapcsolatot. Másrészt pedig a másik fele energiámmal arra fogok fókuszálni, hogy téged kontrolláljalak. Hogy próbáljalak téged birtokolni, és keretek közé szabni, és ellenőrzés alá vonni, és a többi. Két irányba elmegy az összes energiám: hogy birtokoljalak, kontrolláljalak téged, és hogy ne legyek hitelesen az, aki vagyok, mert mind a kettőnek az elmaradása, az félelemmel tölt el, hogy a kapcsolatunk sérül, és te elhagysz engem, vagy nem fogsz szeretni, vagy nem erősítesz meg, vagy nem kapok majd tőled nem tudom én, milyen előnyöket. Ezért van az, hogy a függés, bár hihetetlenül szoros kapcsolat, éppen az ellenkező oldalon van, mint az intimitás. Ennél gyorsabban, egyszerűbben ezt nem is tudom elmondani. De hát ez… Hú, de fontos ez!

És akkor itt egy másik fölismerés: mindig szoktunk arról beszélni, hogy valaki függő helyzetben van szertől, másik embertől, mit tudom én mitől, és ki szoktunk valamit hagyni. Az ember bizonyos értelemben függő helyzetben lehet önmagától! Az is lehetséges! Függő viszonyban vagyok magammal. Ez azt jelenti, hogy amikor kiderülne, hogy ki is vagyok én, akkor megrettenek, hogy ezzel a valakivel, aki igazán én vagyok, nem tudom, hogy milyen kapcsolatban tudnék lenni. Ezért állandóan ellenőrzőm saját magamat. És próbálok magamról fönntartani egy képet, amit ellenőrzés alatt tartok, és amit én magam el tudok fogadni. S amikor valaki görcsös kézzel próbálja ezt a valamit, valakit magáról kitalálni, és csinálni, akkor teljesen elmegy minden lehetőség, hogy igazán az legyél, aki vagy. Hű, de szép dolog az, mikor valaki képes megrendülni attól, hogy ki is ő! Hogy micsoda mélységek vannak benne! Hogy micsoda sötétségek vannak bennünk! hogy micsoda árnyékunk van! Ó! Hogy is van az, hogy… „Árnyék mögött fény nagyobb, nagyobb mögött még nagyobb, amit nézek én vagyok.” Weöres Sándor? Gyökössy Endre? Ne már! Bandi bácsi írta! Szép!

Aztán nagyon fontos a testünk. Le tudjuk mérni azt, hogy mennyire vagyunk meghitt viszonyban magunkkal, vagy mennyire vagyunk erre képesek, azáltal, hogy milyen viszonyunk van a saját testünkkel. Hogy észrevesszük-e a testünknek a szükségleteit. Hogy szeretjük-e a testünket. Hogy megadjuk-e neki azt, amire szüksége van. Ú, hát ne a legolcsóbb WC-papírt vedd! Aki azt veszi… Nem lennék a férjed/feleséged. A WC-papír árulkodik rólad! Egy kedves ismerősöm hozott nekem ajándékot. Tíz darab WC-papírt kaptam tőle, madarasat. Három rétegű, puha papírból, kis madarak vannak rajta. 10 db ilyen. Hogy miért pont ezt, majd elmondom. A másik pedig, hát mint a Zsuzsannának ottan a fölső része, ilyen barack színű, barack illattal. Ismeritek? Ú!… Ú!… Jó bemenni a WC-re. Ott illatozik. És lehet váltogatni! Egy madaras, egy barackos! Aki pedig arra brutális kínzásra vetemedik, hogy használt újságokat, és egyebeket használ, az egy terápiára megérett. Szóval, most tudom ám mondani komolyan is, de hát ez is benne van.

Ültem egy csoportban, és egyszer csak eszembe jutott egy zseniális téma. Ugye, hát mi más? S kitaláltam, hogy csináljunk egy olyan csoportot, ahol leülünk, 4 nap, és a testünkkel kapcsolatos tapasztalásainkról beszélünk, elsősorban a betegségeinkről. Hogy hogy éltük meg azt, amikor a testünk nem működik jól. És… Ültünk ott, nem tudom én, tízen, tizenketten, négy napon keresztül, ez most nyáron volt, életem egyik legnagyobb élménye volt! Hogy micsoda félelem volt bennem, hogy a testi dolgaimról beszéljek! Egyszerű dolgokról.

Hogy, mondjuk, mikor vasárnap készülök a beszédem elmondására, akkor, tudjátok, én nem úgy csinálom, hogy két okos könyvet elolvasok, mert hát nem is fér bele az időbe. Hanem így leülök, és… elolvasom a szentírási részt… még egyszer… tizenötször… És akkor úgy valami születik! Ez szokott lenni. Könyvet akkor veszek csak elő, hogy ha úgy beugrik nagyon egy téma, és valaminek utána akarok nézni. Hogy most ezt jól gondolom-e, vagy mit mondanak erről az okosok, akkor így kontrollálom magam, hogy ne mondjak hülyeséget. Tehát egyébként vívódok. És tudjátok van úgy… Vasárnap 5 óra 50-kor szól a vekker… Amikor ti alusztok. Kivéve, amikor a tengerentúlon van a Forma-1. Ki az, aki fölkelt? Volt olyan? Na, szóval! Most csak 7-kor kezdődött, most vasárnap nem kellett olyan korán fölkelni. Szóval, vívódok, ott nyűglődök, és néha ott az történik, hogy eltelik fél óra, és üres a papír… egy óra, üres a papír… Másfél óra: semmi… Egy óra 45 perc: semmi… Volt olyan vasárnap, hogy 15 perccel a misekezdés előtt egy üres papírral ültem, így… szép!

Gondoltam arra, ilyenkor mindig megkísért az, hogy gyorsan odaugrok valami okos könyvhöz, és gyorsan elmondom valakinek a beszédjét, vagy gondolatát, de egyszerűen nem visz rá a lélek. És hogy ha egy ilyen helyzetbe kerülök, évente egyszer-kétszer megtörténik, az tuti biztos, hogy ki kell mennem a WC-re. Az tuti! Tehát én mise előtt ülök a WC-n, és… És most ezt azért mondom el nektek, hogy látjátok, hogy ott mondom, hogy mi szokott előtte történni. Szóval, bármiféle testi tünetünkről olyan szégyenkezve tudunk beszélni… Na, az a kérdésem, hogy ez a szégyenkezés csak te-előtted van, vagy magam előtt is? Hogy én magam előtt is szégyenkezem-e? Na, nem ragozom ezt. Szóval, a testemhez való viszony. Hm.

Akkor ez azt jelenti, hogy egy meghitt kapcsolatban úgy tudok kapcsolatban lenni veled, hogy közben nem kell föladni magamat. Nem az az ára a meghitt kapcsolatnak, hogy föladom magam. A függő helyzetnek az ára az, hogy föladom magam. Vagy arra kényszerítlek, hogy add föl magad. A meghitt kapcsolat nem erre a logikára épít.

4. Elkezdünk egy közös történetet élni és elmesélni magunkban is, meg egymásnak is, meg kifelé is, és közben nem válunk ennek a közös történetnek a rabjává.

Hamvas Béla ezt úgy mondja: vannak emberek, akik a saját élettörténetük rabjává váltak. Mert hogy ebből már annak kell kijönnie, hogy ha már ráálltam erre a sínre, akkor… Ha már rólunk… Hányszor hallottam én azt, hogy házaspárok azt mondták: „mindenki azt gondolja, hogy mi egy ilyen jó pár vagyunk, pedig nem is! Hogy bár mindenki azt gondolja, hogy mi vagyunk az ideális, katolikus házaspár, aztán közben nem is!” De nagy dolog az, hogy ha valaki nem záródik bele a saját életrajzába! Ha valaki nem záródik bele a közös történetükbe. Ami úgy kezdődött, hogy „de szépen alakult, és aztán az esküvő, és a nászút, és megszületett az első baba”… És aztán jön a válság…  És ha valaki bezáródik a közös életút elmesélésébe, hogy „mi vagyunk ez a szép kapcsolat”, akkor annyi nekik. Ezt gyorsan elintéztem.

5. A meghitt kapcsolatban tudunk várni, hogy a kapcsolat fejlődjön a maga természetes útján.

Nem siettetjük. Hadd fejlődjön úgy, ahogy az fejlődni akar. De közben persze hitelesen kifejezhetem a vágyamat arra nézve, hogy találkozzunk többet. Az intimitás nem érhető el praktikákkal. Ahogy kommunikálni nem lehet jól, ha megtanultam a kommunikációs stílusokat, az csak egy eszköz a kezemben, hogy amit egyébként tudok, azt képes legyek kifejezni. Ugyanúgy tudhatok én… Hát én a lányokat annyira bírom! Nálunk a ministráns vezető, az egy húszéves lány. És, annyira jó, húsvétkor ilyen nagy ministráns próba, és akkor én elmondom, hogy mit hogy kell csinálni, az én férfi agyammal… És akkor én azt gondolom, hogy ezzel vége van a ministráns próbának. És akkor, tavaly előtt hallom a következőt: volt még a próbából egy húsz perc, de előbb végeztünk, én nagy nyugodtan gondoltam, hogy most megyek haza, és akkor hallom, hogy ez a húsz éves lány a következőket mondja a még a sekrestyében álló ministránsoknak: „na, most akkor figyeljetek, én elmondom a praktikákat!” És akkor ő elmondta azt, hogy végül is az egészet hogy is kell megcsinálni. Szóval, hogy min is múlik az, hogy úgy legyen, ahogy én mondtam. Zseniális! Tanultam ettől a lánytól! Na, tehát, értem én, hogy…

Bár ilyenben sosem vettem részt, de nagyon együttérző tudok lenni, amikor barátnők praktiákat osztanak meg egymással. Ez baromi izgi lehet, nem tudom, ebbe a státuszba még sose kerültem… De hát ha én erről várom, hogy majd a kapcsolatunk a folyamatában elmélyül, és majd meghitté lesz, hát… Hogy mondják azt a harisnyanadrágot, ami ilyen kötős, meg…? Combfix! Valamit most megtanultam. Tehát: A combfix nagyon be tud jönni egy pasinak, de ettől várni egy hosszan tartó meghitt kapcsolatot… Másfelől viszont, kedves asszonytestvéreim, ne fosszátok meg férfi barátaitokat a combfix örömeitől! Hát gondolhatjátok magatokban, hogy ilyen primitív, hát akkor inkább, hát miből áll az neked! Na, jól van. Hova nem kalandozom itt a gondolatokban… Na, igen.

Itt akkor elértünk a múltkor föltett kérdéshez, hogy vajon az egyéjszakás kalandban létrejön-e az intimitás. Ú, de fogós ez! Hát, nem tudom pontosan, hogy hogy is vagyunk ezzel. Valahogy az összes ismeretem, meg minden, amit elmondok, az abba az irányba hat, hogy: nem. Hogy nem. Mert az intimitásnak része a folyamat-jelleg, az elköteleződés, egy csomó minden. Azonban, na… Azonban valami azt súgja, hogy ne zárjuk le ezt ilyen egyszerűen! Mert mintha – nekem sosem volt még egyéjszakás kalandom, sose, tehát én a nagy tapasztalat birtokában most elmondom, hogy ez hogy van – szóval… de most, ha kihívnék valakit… Vagy valaki kijönne, akinek sok ilyen volt? És mondjuk nem akarlak nagyon megterhelni: mondjuk spirituális vonatkozásból beszélnél-e erről?… Szóval, nem tudom… Tehát, voltam már szerelmes, meg volt már úgy, hogy egy ilyen helyzetben azt gondoltam, már mint nem egy ilyen helyzetben, hanem olyan helyzetben, hogy hú, de leszólítanám ezt a nőt, a fantáziám már oda futott, hogy hú, azért leszólítani, hát nehogy már ott álljak meg. Hát szóval azért… Meg-megjelent már ez a fantáziámban! És mégis csak…

Szóval, valami, így lehetne ezt mondani, hogy egy ilyen mintha-intimitás azért meg tud jelenni. Bizonyos szempontból a szerelemnek is van egy ilyen mintha-intimitás jellege. Vagy azt mondanám, hogy egy megelőlegezett intimitás jellege, azért még nem dolgoztam meg… A különbség valahogy olyan, hogy kábítószerekkel is el tudok jutni egy eufórikus állapotba. Ha most csak úgy önmagában az állapotot nézem, akkor nagyon hasonlítanak egymásra, azonban ha én kábítószerrel jutok el egy ilyen állapotba, annak nagyon súlyos következményei vannak. Végül kiderül, hogy az az állapot mégsem ugyanaz az állapot. Hogy az agyműködés, ezt tudják mérni, nézni, hogy más történik itt belül, hogy ha azért a dologért én lépésről lépésre, a személyiségem érettsége alapján eljutottam, más az az állapot, mint hogy ha külső szerekkel, vagy bármivel, akár ilyen endorfin-felhőben a szerelem által jutok el ugyanoda. Az valamiféleképpen más. A következményeiben is, sok mindenben más. De az élménynek lehet valami nagyon-nagyon hasonló jellege. Egy ilyen mintha-intimitás, vagy megelőlegezett intimitás. Ezeket a szavakat tudom mondani.

És azt gondolom, hogy ezért tudunk rengeteget sérülni. Mert átélek egy ilyen mintha-örömöt, egy mintha-intimitást, egy mintha-melegséget, és tényleg valami ilyesmit átélek, és utána kiderül, hogy az a másik ember nem is tart engem, hogy az a másik ember nem is megbízható. Hogy az a másik ember egyáltalán nem is kíván elköteleződni. Hogy az a másik ember nem őszinte velem. És ilyenkor jön a sérülés. Indirekt módon azok az óriási sérülések, amiket beszerzünk, az intimitás felé menve, néha annak az illúziójában, mutatja azt, hogy ott nem jöhetett létre valódi intimitás. Mert akkor abban nem sérülnénk meg. Ha megsérülünk, az mintha indirekt módon bizonyítaná, hogy húha, itt bizonyos föltételek nem voltak adva! Ezért sebződünk meg eszeveszettül. De közben ugye ott van az intimitás utáni vágy, belemegyünk ezekbe a mintha-helyzetekbe, és persze ez megint olyan, hogy lehet választani: vagy azt mondom, hogy belemegyek egy kapcsolatba úgy, mintha ott már történt volna valami,belemegyek úgy, mintha már köztünk meglenne az az alap, hogy… és akkor ennek van egy nagy előnye: az élmény. És van egy nagy hátránya: az, hogy ez nem reális. Iszonyúan lehet benne sérülni. Hát fogok is! Hiszen nem reális.

A másik pedig, hogy nem vesztem el a józan eszem, belemegyek mondjuk egy egyéjszakás kalandba, nem áltatom magam, hogy ez igazi intimitás, akkor viszont kénytelen vagyok felszínes lenni! Akkor már nem ugyanazok a céljaim. Hanem akkor már másképpen fogok működni. Akkor nem játsszuk el egymással azt, hogy mi milyen iszonyatosan!… Akkor viszont nem az jön ki belőle. Tehát vagy sérülök, vagy valójában nem kapom meg azt tőle, amiről azt gondoltam, hogy megkaphatom. Hány és hány családapát hallottam már, aki azt mondta: hát, Feri, tudod én aztán, végül is aztán elmentem egy prostituálthoz. Hogy sokkal többen próbálják ezt ki, mint ahogy ti azt gondolnátok! Én már csak tudom. Hm. És hogy ezeknek az élményeknek mindig egy szó a vége: csalódás. Azt gondoltam, hogy… aztán azt kaptam, hogy… Talán most valamennyire ezt körbe tudtuk járni. Nagyon nem tudom, hogy ez engem is megnyugtat-e, most itt tartok ebben a dologban. Hm.

Az, hogy én tudok várni, hogy egy kapcsolat fejlődjön a maga természetes útján, ebben benne van az, hogy nem kívánok irányítani. Hanem, hogy közösen valami történik itt velünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy én elhagyom ott magam, hanem azt, hogy én elmondom, hogy mit szeretnék, vagy szerintem mi lenne jó, vagy nekem milyen céljaim vannak. De közösen jön létre az, ami végülis lesz. Tudom, ez most közhelyszerű, de milyen nehéz megvalósítani! És akkor itt egy másik, szerintem izgalmas mondat: nagy kísértés az, hogy a kapcsolataimban az általam elgondolt következmények alapján cselekedjek. Ez nagy kísértés. Nem azt mondom, hogy „én most dühös vagyok rád, és közben meg ezt szégyenlem is, és a fene egye meg, olyan jó lenne, ha jóban lennénk”, nem ezt mondom,… most elvesztettem a fonalat… miről is beszéltem? Ja, a következmények. Hát igen, a tudatalatti néha közbeszól. Járja a maga útját. Hanem arra gondolok: ha én most azt mondom neked, hogy „dühös vagyok rád, akkor te meg fogsz ijedni, vagy te akkor egy érzelmileg nehéz helyzetbe kerülsz, és a támadó kommunikációs stílust előveszed majd, és visszatámadsz. Akkor nekem most nincs kedvem azt mondani, hogy dühös vagyok rád, ezért inkább azt mondom: nem történt semmi.” Ugye, és máris a felszínen tapicskolunk. Sokkal jobb lenne, ha azt mondanám pl., hogy nagyon dühös vagyok rád, és azért félek ezt kimondani, mer azt gondolom, hogy te majd most ezt magadra veszed, és dühös leszel rám. És emiatt félek kimondani, hogy dühös vagyok rád. Na, ez már valami. Akkor mentem még eggyel beljebb. A kísértés, hogy állandóan mindig a következmények alapján…

Ezért van az… Persze, hát a férfiak szeretnek ilyen ex catedra beszélni, főleg egy pap, egy katedrán. Szóval, ezért lehet az, hogy… megint elvesztettem a fonalat. Ez marha érdekes. Tényleg. Valami nagyon megy itt belül, de még nem tudom, mi… Tessék?… A combfix! Lehet, lehet, hogy ott ragadtam le… Na… Tényleg, most meg aztán teljesen elvesztettem a fonalat, úgyhogy a combfix, ez aztán lehet, hogy egy jó nyom… Hol járok? Ja, tudom. Ex catedra kijelentés: Ezért tud aztán minden bizalmunk elveszni a politikában. Mert a politikának az egyik logikája az, hogy kiszámítom, hogy a tettemnek mi lesz a következménye, és nem azt mondom, amit gondolok, hanem azt, ami azt a következményt hozza, amit én akarok, hogy legyen. Na, nem véletlen, hogy aztán kollektív bizalomvesztésbe jutunk. Mert az egész logika ilyen. Ezek szerintem a legérdekesebb kérdések manapság.

És akkor a másik, ugye, nagy kísértés. Egy kisfiú, 11 éves, elmondta nekem a kísértés definícióját. Elmondom nektek, mert ennél jobb meghatározást nem hallottam. A következő. Ezt kérdeztem tőlük, hogy mi az a kísértés. S akkor a kisfiú jelentkezik… Úgy hívják, hogy… Nem mondhatom ki! Személyiségi jogok miatt. Azt mondja. De így mondta! A kísértés az, amikor már késő este van, és én iszonyú fáradtan fekszek az ágyamban, és a fejem alatt van a kedvenc párnám, és magamra húztam a meleg paplant, és már félálomba szenderültem, és akkor eszembe jut, hogy a fogszabályzót elfelejtettem berakni! Ez a kísértés pillanata! Zseniális! Tudja, hogy miről beszélünk. Tehát azért használtam ezt a szót, hogy kísértés, mert tényleg abban a pillanatban minden arra buzdít bennünket, hogy: ne! Hát csak őszintén ne! Csak nyíltan ne! Csak egyenesen ne! Mert mi lesz majd akkor!

6. Megérett a meggy. Lejárt az idő! Most nézem. Köszönöm a figyelmeteket!