A függőségre való hajlam 2.

2006.11.28.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Szervusztok!

A függőségre való hajlam – folytatás

26. Az őszinteséget csalinak használja

A 26-os pont az, az volt, hogy az őszinteséget csalinak használja. Többféle értelemben is. Ez lesz az egyetlen pont, amit szeretnék egy picit ismételni. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a meghittség sosem alakult ki, vagy pedig a függés irányába halad a kapcsolat, ott az őszinteség egyszer csak eszköz és fegyver lesz, amivel már nem az intimitást szolgálja. Valójában az őszinteség nem szolgál semmit. Az őszinteség azért van, mert ez egy igazán bensőséges én-te kapcsolatnak a része. Bizonyos értelemben állandóan föl vagyok szólítva, hogy egyszerűen így létezzünk ebben a kapcsolatban. Nem szolgál az semmit, inkább azt mondhatnám, hogy az őszinteségnek megvannak a maga jó következményei. De amikor az őszinteség eszközzé lesz, akkor már biztosan tudhatjuk, és az egyfajta viselkedési forma arra nézve, hogy téged manipuláljalak, akkor ott már függő kapcsolatról van szó. Ide érthetjük azt is, amiről egyébként Ken Wilber nagyon fontos mondatokat mond. Fogok 5 helyen megállni és idézni a kettejük kapcsolatából, mert annyira szép és hihetetlen tanulságos. Aztán megyünk a szép kifejlet felé, és happy and lesz a vége, meghal a nő. Ez csúnya volt, ugye? Nem ez a happy and, hanem, hogy a kapcsolatukon át tudnak menni azon a szakaszon, ami aztán a függésnek minden tragikus jelét és jegyét mutatja, mert erről beszéltünk. Arról beszél Ken Wilber, hogy mekkora marhaság a hitelességre hivatkozva úgy őszintének lenni, hogy abból hiányzik minden együttérzés, és hogy ők sokat próbálkoztak egymással úgy hitelesnek lenni, hogy egymás fejéhez csapdosták, hogy éppen  most mit gondolnak a másikról, most mit éreznek a másikról. Ez nem őszinteség, hanem bunkóság, de ezt minden évben szoktam mondani, pártolatlan bunkóság, kulturálisan megerősített formában. 

27. Az életmódjához hozzátartozik a flört, a csábítás és az ingerlés különböző formája.

Nagyon egyszerű, hogy miért. Azért, mert az illető, lehet férfi vagy lehet nő. Ha férfi, akkor inkább csábít, ha nő akkor inkább flörtöl. Amikor ez történik, akkor azért e mögött az van, hogy az illetőnek állandóan szüksége van valakire, állandóan a csábításnak az élményein keresztül talál csak magára, különben azt sem tudja hol van. Muszáj neki állandóan ilyen helyzetekbe keveredni, muszáj flörtölni, mert csak egy másik ember vágyakozó tekintetén keresztül talál saját magára. Ezért aztán már önmagában a csábítás a függésnek egy nagyon sajátos formája. Van, aki annyira bizonytalan önmagában, hogy hiába van egy biztos kapcsolata, akkor is flörtöl. De majd még erről lesz szó, ennek a mélységeiről.

Ténylegesen, ha a lélektani hátterét nézzük, miért vannak olyan férfiak, hogy szidjuk a férfiakat, akik egyszerűen képtelenek egyetlen nővel kapcsolatban maradni, és muszáj nekik több vasat a tűzben tartani, mondjuk mi miatt lehet lélektani szempontból. Azért, mert az illetőnek olyan gyenge az önértékelése, hogy már azokat a kudarcokat is, amik egy hosszantartó kapcsolatban folyamatosan érik őt, azáltal, hogy néha vannak rosszabb napok, néha nem kapok érzelmi megerősítést, néha nem rajonganak értem, és az illetőnek ilyenkor muszáj, hogy legyen egy másik valaki, akin keresztül az érzelmi megerősítést megkaphassa. A mögött, hogy valaki, nemcsak hogy flörtöl, hanem tovább megy és több kapcsolat egyszerre, ez az ő végtelen gyöngeségének a tünete. Persze nagyon nehéz, hogy egy illető, aki egyébként is végtelenül gyöngének találja magát és emiatt szüksége van legalább 3 nőre, hogy mikor elmegy egy paphoz, hogy akkor mi van? Akkor a papnak mit kell ezzel kezdeni. Ha én most elkezdem csak a morális szempontot mondani, akkor az ő önértékelése javulni fog? Föltehetően még jobban össze fog omlani. Ez mindig a nehéz, hogy egyszerre megerősítsem az önértékelését, de közben képes legyen ezen a helyzeten változtatni. Ha nem erősítjük meg az önértékelését, akkor pláne, hogy nem fog ebből kijönni. Legfeljebb kelthetünk benne egy még nagyobb félelmet. Tudjátok a bölcs mondást: A félelemnél egy erősebb érzés van, a még erősebb félelem. Ezért egyházunk és pártunk a még erősebb félelemkeltés eszközeivel bizony néha élt. Legyünk mi a „legfélelemkeltőbbek”, akkor tuti, hogy felénk fogtok mozdulni. De most már ez nem jön be, ezért ilyen előadásokat kell tartanunk.

Itt van például az, vegyünk mondjuk egy 6 éves kislányt. Egy 6 éves kislány ilyen ugribugri, tök aranyos és mit csinál egy ugribugri, tök aranyos 6 éves kislány? Most azon túl, hogy nem szeretne iskolába menni, beleül az apuci ölébe. Nagy kérdés, hogy az apuci elég érett személyiség e. Mert bizony egy 6 éves kislány flörtöl az apukájával, csábítgatja őt, és közben pedig a szeme sarkából figyeli, hogy az anya vajon merre jár, és ha ott van, akkor még inkább szeretné legyőzni a saját anyukáját. Megy a nagy küzdelem az apáért. Ilyenkor tudjátok, hogy milyen apára van szüksége ennek a 6 éves kislánynak? Egy olyan apára, aki elég biztos a nemi önazonosságában, az önértékelésében ahhoz a személyisége viszonylag egy jól fejlett szinten van, hogy ő ezt ne érezze önmagára nézve félelmetesnek, fenyegetőnek, szorongatónak, cikinek. Hogy egyszerűen ő egy olyan felnőtt már, aki tud mit kezdeni a kislánya csábításával, zsarolásaival és mindenféle női praktikájával, mert ennek a kislánynak arra van szüksége, hogy az apukája azt képviselje felé, hogy te vagy a legszebb kislány a világon. Erre van szüksége.

Itt minden nő arra vágyott 6 éves korában, hogy az apukája áhitatos szemekkel, el-elmerülve az ő szépségétől, bódultan, lenyűgözve tekintsen rá. Erre vágytatok és ez nagyon helyes így. Ha az apukátok elég érett személyiség volt, akkor tudott rátok így nézni. Ha ez így meg tudott történni és az anya is elég érett személyiség volt, az anya és az apa között már nem a totális zűrzavar és katasztrófa állapotai vannak, akkor az anya sem fogja féltékenyen figyelni, hogy az apádnak fontosabb vagy te kis…mint én. Hanem akkor az anya is engedélyt ad ennek a kislánynak, hogy flörtöljön az apával, mert pontosan tudja a helyes önértékelése miatt, hogy erre a lányának pont szüksége van, és este, ahogy fekszenek az ágyba, csacsogva beszélik meg a szép délután rezdületeit. Csak hogy ez nem mindig történik így. Ha így történik, az a kislány, amikor 21 éves lesz, nem kívánja majd az összes férfit csábítgatni, molesztálni. Szóval nem lesz rá szükség, mert átment ezen a folyamaton és beépült neki az önértékelésébe, hogy egy klassz nő. Lehet, hogy szemüveges, akkor is klassz nő. Lehet, hogy viszonylag kevés a haja, akkor is klassz nő. Lehet, hogy van mit fogni hátul, akkor is klassz nő. Lehet, hogy elől nincs mit fogni, akkor is klassz nő. 

28. A függést, a függő ember intimitásnak szereti hívni, annak is tartja, ezért az intimitást, mint hangulat és eszköz és pillanat, a függést kezdi el szolgálni.

A függő kapcsolatoknak is vannak nagyon finom, olyan szabad, őszinte pillanatai. Ne értékeljük alul magunkat. Amikor ezek a pillanatok vannak, akkor az a kérdés, hogy tudunk-e aztán ezen pillanatok köré szerveződni és vinni a kapcsolatot tovább, vagy ahogy az őszinteség, maga az intimitás is egy eszközzé válik, ami megerősíti a függést. 

Most akkor olvasok. Eljutottunk oda, hogy Ken Wilber és Treya kezd szétesni és a kapcsolatuk is, és a záró mondat így hangzott, hogy már szép lassan nem a szerelmük az, ami elől van, hanem a szemetjük. Ezt Ken Wilber írja magáról, hogy ez már nem a szerelem, hanem a szemetem.

„Ahogy én egyre elkeseredettebb, búskomorabb, szarkasztikusabb lettem és egyre depressziósabb és kimerültebb, Treya viselkedése úgy vált mind defenzívebbé, rögeszmésebbé, követelőzőbbé, sőt bántóbbá. Mindkettőnket elborzasztott ez a folyamat, és beláttuk, hogy többé-kevésbé egyformán vagyunk felelősek a dolgok szörnyű állásáért. De egyikünknek sem volt elég ereje, hogy megállítsa a zuhanást. Néhány nappal később Treya elérte a mélypontot. Mindketten elértük.

Tegnap este Ken arról beszélt, hogy kivonom magam a dolgok alól, csak olyasmit csinálok, ami engem érdekel, és távol tartom magam az ő problémáitól. Valójában azt mondta, hogy mentsem meg magam, mert már nagyon régóta így érzi, és nem úgy tűnik, mintha lenne bármilyen javulás, ami nem sok jót jósol. Aznap este nagyon szomorú voltam, még sírdogáltam is egy picit mellette, de ő nem vette észre. Éjjel nem tudtam aludni, kerülgetett a sírás. Végül fölkeltem, bekapcsoltam a tévét odafenn, hogy ne hallja, hogy sírok. Szörnyen éreztem magam, mintha tönkretettem volna Ken életét. És íme, ő azt mondja, hogy mentsem magam, mintha át kellene szállnom egy mentőcsónakba és hagyni, hogy elsüllyedjen a hajója. Úgy éreztem, bármit teszek, az bántja őt. A személyiségem, a jellemvonásaim okoznak neki fájdalmat, és ez a tényleges oka, amiért annyira megfáradt az elmúlt évben. Úgy éreztem, valami szörnyű szétválás megy végbe.

Jelenleg teljesen össze vagyok zavarodva, szerencsétlennek érzem magam, mintha elcsesztem volna. Teljesen tönkretettem az én drága Kenem életét. Ezt tettem vele. Bizonyára nem szándékosan, és ez annyira fáj nekem. Nem tudom hogyan hozzam rendbe. Nem akarom tovább terhelni őt az én fájdalmammal. Nem bízok magamban, nem bízok az érzéseimben, úgy érzem, bármit teszek az megbántja őt. Már az is, hogy önmagam vagyok, bántja őt, mert úgy látszik, számára túl nőies vagyok, túl önfejű, sőt túl kontrolláló, túl érzéketlen és túl önző. Talán olyasvalakire van szükségem, aki egyszerűbb. Kevésbé érzékeny, kevésbé okos, hogy ne bántsam meg azzal, amilyen vagyok, és talán neki másvalakire van szüksége, aki gyöngédebb, nőiesebb és érzékenyebb. Istenem mekkora fájdalmat okoz ez a gondolat. Már nem bízom magamban. Bármit teszek, úgy tűnik, ez fájdalmat okoz neki.

Ha megosztom vele az aggodalmaimat, úgy érzem inkább pozitívan és igenlően kellene viselkednem. Még most is csak magammal osztom meg patakzó könnyeim. Nem bízom bennük. Továbbra is magamra akarom fölhívni a figyelmet, holott őneki van szüksége figyelemre. Továbbra is csak magamat sajnálom, és képtelen vagyok megérezni, hogy mire van szüksége? Ha megosztom vele a bánatom, ahelyett, hogy támogatnám és segíteném, nem fogok-e ránehezedni, olyasmit kérve tőle, amit nem tud megadni. Már önmagamban sem bízom többé. Dühös belső párbeszédeket folytatok Kennel. Visszaemlékszem arra, amikor egyedül éltem, és hogy akkor milyen egyszerű volt. Azt veszem észre, hogy nincs senki, akivel beszélgethetnék, és egyik rémisztő gondolatomat sem oszthatom meg senkivel. Állandóan ezt csináltam Kennel, de mostanra úgy tűnik kikészítettem az elvárásaimmal, a panaszaimmal és a makacsságommal. Ha nem beszélhetek Kennel ezekről az érzéseimről, és keményen próbálkozom, hogy megóvjam ettől, akkor jelenleg nincs senkim, akivel valóban őszinte lehetek. Számba veszem a barátaimat és úgy találom, hogy tényleg senkivel sem beszélhetek őszintén. Félek, hogy tönkreteszem a házasságom.”

29. Bármiféle erős érzelmet szereti szerelemként értelmezni.

Ezért van az, hogy természetesen ő bármelyik pillanatban szerelembe tud esni, és valahogy állandóan szerelmes. Talán itt ez inkább ez a fajta része a nőkre jellemző, mert ők szeretik a szexuális vonzalmukat idealizálni. A férfiak meg, még csak nem is idealizálják. Egy szexuálpszichológus a következő szarkasztikusnak mondható kijelentést tette a szerelemről: „A szerelem a szexualitás kultúrája.” Ez a szerelem alulnézetben. 

30. Az, aki függő helyzetekben van, az gyakran elveszti én határait, ezért néha nem tudja mit is érez, gondol, hogy mit is szeretne és mire vágyik.

Jó párszor éltem meg olyan klienseket, akik lehuppantak nálam, elkezdték mondani a párkapcsolati krízisüket, és utána újból és újból ezeket a mondatokat mondták, hogy „az a baj, hogy nem is tudom, hogy igazából mi van velem. Igazából fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Tulajdonképpen gőzöm sincs, hogy mit érzek, eziránt a nő iránt stb.” Az, ami egy oldalon nagyon igéző, hogy föloldódnak az én határok és összeolvadok valakivel, és aztán egy kölcsönös függésben vagyunk, a másik oldalon pedig megtermi a maga keserű gyümölcsét, hogy valójában nem tudom, hogy hol vagyok, és ki vagyok. Nyilván, azért is van szükségem ilyen nagyon erős függésre, mert úgy igazából valójában nem tudom, hogy ki vagyok. Vagy pedig, akiről azt gondolom, hogy vagyok, az annyira nyomorultnak, szerencsétlennek, kicsinek és rohadtnak tűnik, hogy muszáj nekem valaki, aki szeret engem. Tehát igazából szinte mindegy, hogy fogalmam sincs, hogy ki vagyok, vagy, hogy totálisan katasztrófának gondolom azt, hogy ki is vagyok én. Mindegy a lényeg az, hogy ez az egész helyzet valakihez vonz, aki által vagy lehetek egyáltalán vagy pedig egy olyan valakihez, aki által talán jó lehetek, vagy jónak tarthatom magam. Ezért tud egy kapcsolat iszonyatosan ádázzá válni. Ugyanis ha én, igazából nem hiszem, hogy jó vagyok, rendes és szerethető, és ezért gyorsan kerítek magamnak valakit, mert rá szükségem van, akkor nyilván, amikor ő elkezdi mondani a kritikáit, kifogásait vagy szükségletei vannak, ez számomra mindig fenyegető. Mert az, az ember, aki által én vagyok, vagy aki által jónak tarthatom magam, az egyszer csak egy másik arcát mutatja, egy olyan arcát, amiben nem elégíti ki az én szükségletemet, hogy lehessek vagy, hogy jó lehessek. Ezért jön az erőszak, hogy az lehessen, aki által én az lehetek, aki szeretnék lenni. Nem bonyolult egyáltalán. Mi lesz velünk legközelebb, amikor ennek az egész történetnek a lélektani hátterét fogom elmondani? 

„Még mindig megyünk a mélypont felé. Nem tudok nem neheztelni azért, hogy ennyire megváltozott. Azt mondta azért hagyta abba a velem való törődés nagy részét, mert teljesen kimerült. Szerintem azért hagyta abba, mert haragszik rám. Néha úgy érzem nem képes megbocsájtani nekem, talán mert én sem bocsájtok meg magamnak. Én viszont haragszom rá, hosszan, lassan égő haraggal. Haragszom, mert hagyta, hogy ilyen állapotba kerüljön. Haragszom rá, mert folytonosan rosszindulatú a hangvétele, állandóan rosszindulatú. Haragszom rá, mert néha olyan nehéz vele. Aggódom, hogy el fog hagyni. Aztán arra gondolok, hogy nekem kellene elhagynom őt. Megint egyedül lenni, elhagyni az országot, csak én egyedül. Milyen egyszerű lenne, milyen szép lenne. Tegnap éjjel egyikünk sem tudott aludni, így hát beszélgettünk arról, hogy néha, sőt elég gyakran fölmerült bennem, hogy elhagyom őt. Arról, hogy úgy érzem, nem tudok annyira megváltozni, hogy boldoggá tegyem. Azt mondta, neki is gyakran eszébe jut, hogy elhagyjon. Talán Bostonba menne. Egyszer csak fölkelt az ágyból, az efféle beszélgetések mindkettőnket fölidegesítenek, és azt mondta: megtarthatod a kutyát. Amikor visszajött azt válaszoltam, nem a kutyát akarom, téged akarlak. Leült, rám nézett, könnyes volt a szeme, én elkezdtem sírni, de egyikünk sem mozdult. Egyikünk sem érzi, hogy képesek lennénk folytatni. Meg akarok bocsájtani neki, de talán nem tudok, talán túl dühös vagyok, és tudom, hogy ő sem bocsájtott meg nekem. Már azt sem föltételezem, hogy kedvelne.”

31. Képes végeláthatatlanul szenvedni és áldozatot hozni a kapcsolatért vagy a kapcsolataiért.

Akkor itt szokott a dilemma fölmerülni és így megjelenni, hogy most akkor maradjak ebben a szörnyű szenvedésben vagy lépjek ki, és szabaduljak tőle meg. Ki lehet lépni, csak a nehézség azzal az, hogy az, ami miatt ez a kapcsolat egy végeláthatatlan gyötrő szenvedéssé vált, az nem gyógyult meg, hogy azzal nem tettünk még semmit. Tehát a kilépés az olyan, mint amikor az ember szervezetében van egy gyulladás. Ez valami olyasmi, amikor egy csupa szenvedéssé váló kapcsolatból kilépek, a gyulladás még bennem marad, de ott kering bennem, és egyszer csak majd előjön máshol.

Ha a kereszténységet meg a buddhizmust összehasonlítjuk, akkor már az én elemi szintemen, akkor azt látjuk, hogy a kereszténységnek van egy nagyon sajátos üzenete, ez így szól: „Testvérem, te egy jónak teremtett, bűnre hajló teremtmény vagy. „A bűn pedig nem morális sebzettséget jelent, hanem azt, hogy az embernek a természete jó, ez azt jelenti, hogy az ember képes az Istennel, a másikkal és önmagával való kapcsolatra. Jók vagyunk. Alapvetően a létünk egy érték, egy jó, de az, hogy bűnre hajló, ez nem morális kijelentés, hanem egzisztenciális. Azt jelenti, hogy képesek vagyunk ezt nem tudni realizálni, képesek vagyunk ebbe belebukni. A kereszténységnek ez a kijelentése nagyon nagy igazságot takar. Jók vagyunk, de rosszra hajlunk. Sajnos meg voltak az évszázadok, amikor ezt a fontos mondatot moralizálásra használtuk, és egy leszűkített, primitív értelemben értelmeztük. Nagy kár. Ha az egzisztenciális üzenetet értjük meg, nagyon jó kis mondat. Mellette ott van a buddhizmus, ami a maga módját valami nagyon ugyanilyet mond. Ez meg így szól: „Az ember mindenképp szenved. Az emberi élet jó, érték, de az ember mindenképp szenved.”

Melyik tűnik megalázóbbnak, hogy az ember mindenképpen bűnre hajlik, vagy az ember élete mindenképp szenvedés. Szerintem mindegy, mert itt is van egy hihetetlenül fontos üzenet, hogy ezt belátom, hogy ez így van. Nagyon fontos. Mert ha ez így van, akkor ebből jön egy fontos következtetés, amit most olvastam el. Ez pedig az, hogy lehet értelmesen meg értelmetlenül szenvedni. Segítsünk mindenkit ahhoz – én papként, arra tettem esküt – hogy mindenkinek segítek, amennyire tőlem telik, hogy az értelmetlen szenvedéseiből megszabaduljon. De az értelmes szenvedéseket nem tudjuk elvenni, és nem is akarom senkitől. Néha egy kapcsolatban küzdeni és harcolni a legértelmesebb szenvedés, amit lehet tenni. Csak ezt a kettőt nem szoktuk különválasztani. Mikor szenvedünk két kapura egy kapcsolatban, mondjuk házasságban van 3 gyerek, akkor egyszerűen csak a szenvedésből szeretnénk már végre kijönni. Nagyon helyes, de az értelmetlen részéből gyógyuljunk ki. 

(Mesélek egy történetet egy kis pöttyről. A kis pötty 5 és fél éves, kislány. Óvodás hittan. Az óvodás hittanon, bölcs hitoktató néni az ovisokkal a következőt játszotta. Megszületett a kis Mózes, a kis Mózes bekerült a mózeskosárba, játszottak vele és azt mondta a hitoktató: „Most pedig nézzük meg hogyan nőtt föl a kis Mózes.” Egyszer csak előhozott egy képet, a felnőtt Mózesről, bölcs szakállával, gyilkosság után néz a kamerába. Az 5 és fél éves kislány a kezével jelez. Azt mondja: „Magdi néni! Tegyük vissza a kis Mózest a kosárba. Magdi néni azt mondja: „Pannikám! Hát már fölnőtt. Ezt játszottuk, hogy kicsi volt, fölnőtt és most már nagy és erős, most róla fogunk beszélni. Erre az 5 és fél éves kislány a következő mondatot mondja: „Magdi néni! Az életfolyamatok hosszúak és bonyolultak.” A gyerek tud valamit. Magdi néni remegő kézzel visszarakta kis Mózest a kosárba. Tippelhettek, hogy mi a szülők foglalkozása. Orvos. )

32. Tud imádattal tekinteni a másikra, imádatának tárgyává tenni.

Mi az, az életkor, amikor a gyerek imádattal, áhitattal idealizálja a szüleit? Az bizony elég korai korszak. Erről most eszembe is jut egy történet. 5 éves kisfiú, odaáll az anyukája elé, két kistesója mögötte. Hárman vannak tesók, 5 éves, 4 éves, 2 éves. Három fiú. Anyuka meg már egészen belesoványodott a három fiúba. Egyik kezével porszívózik, a másikkal főz. Elől áll a kissrác, 5 éves, 4 éves, 2 éves. A következő mondatot mondja az 5 éves kisfiú az anyukájának. „Nehogy azt gondold, hogy te vagy itt a főnök!” Anyuka meg dobott egy hátast a fazékba. Ez komoly. Ezzel tudtam illusztrálni nektek, hogy amikor imádatunk tárgyává tesszük a szüleinket, az bizony 5 éves kor alatt van. Amikor valaki egy totális realitásvesztésbe idealizálja a társát, gyógyulásra van szüksége. Ennyit finoman. A következő alkalommal majd mondom ennek a hátterét.

Abban a korszakban, amikor idealizálom az anyukámat, ő az Istennő, amikor ez így van velem, akkor erre éppen szükségem is van. Pici pöttyként nagyon is kell, hogy idealizáljam az anyukámat, ő ad nekem mindent, ami az élethez kell. Az akkor, ott megfelelő viszony, egy lélektani szempontból nagyon fontos fázisa a fejlődésemnek, de már 30 évesen kicsit… Hogy ha ezt kölcsönösen teszik, ez nem csak a vad szerelem időszakában tud lenni, néha még egy-két nappal később is, és akkor látszik, hogy ez már csak azon az áron tartható, hogy az egész külvilágot kirekesztik. Ezért tud egy-egy ilyen függő kapcsolat úgy működni, hogy egyszer csak összes baráttól, barátnőtől messze távolságot tartanak és megalkotják a maguk belső világát, ahol a realitás nem zavarja őket. Ezért érdemes olyan pasit választani, akinek legalább egy ivócimborája van. Ez a pasi néha, ha legalább hetente egyszer elmegy a cimborájával mit tudom én mit csinálni, nagyon jó jel. 

Befejezhetem egy történettel?  Olvasással zárjuk le.

„ – Megtennéd, hogy kimész. Ez az újságpapír suhogás az agyamra megy. – De én itt szeretek újságot olvasni. Ez a kedvenc helyem, már nagyon készültem rá. – Ez meg az én irodám, neked van másik szobád, ami csak a tied, válassz azok közül. – Nem. – Nem? Azt mondtad, hogy nem? Nézd, amíg én itt dolgozom, nem tehetik be a lábukat olyanok ebbe a szobába, akik még nem jutottak túl a 3 általánoson, vagy akik nem képesek egy rohadt újságot úgy olvasni, hogy közbe nem mozogna a szájuk. – Gyűlölöm, amikor rosszmájú vagy. Azért is olvasni fogom az újságomat. Fölálltam és odamentem hozzá. – Kifelé! – Nem! Kiabálni kezdtünk, egyre hangosabban, ordítani kivörösödött fejjel, dühödten. – Takarodj innen te istenverte szuka. – Menj te el! Megütöttem. Majd megint és megint. Torkom szakadtából üvöltöttem. – Tűnj ki innen az istenit, tűnj ki! Tovább ütlegeltem, ő egyre csak sikoltozott. – Hagyd abba, hagyd abba! Végül mindketten lerogytunk a díványra. Soha életemben nem ütöttem meg nőt, és ezzel mindketten tisztában voltunk. Én elmegyek innen! – mondtam végül. Visszamegyek San Franciscoba, utálom ezt a helyet, nem bírom elviselni, amit egymással művelünk. Jöhetsz velem, vagy maradhatsz, ahogy akarod. Visszatekintve mindketten fordulópontnak könyveltük el ezt az incidenst. Fontos momentumnak, na nem azért, mintha megütni valakit dicséretes dolog lenne, hanem mert ráébresztett minket arra, mennyire kétségbeesett állapotba kerültünk mindketten. Ami Treyat illeti, kezdett engedni hatalmaskodó hajlamaiból, de nem azért, hogy félt, hogy megint megütöm, hanem mert belátta, hogy ez a viselkedésmód a félelmeiből ered. Én pedig kezdtem megtanulni azt a kényes leckét, ami saját határaim kijelölése és szükségleteim közlése jelent, egy potenciálisan halálos betegséggel küzdő ember mellett. 

Ken most a saját életteréért küzd, és nem valami előzékeny. Ettől viszont megkönnyebbülök, mert nem kell annyi energiát fordítanom arra, hogy rájöjjek vagy kitaláljam, mi tenné őt valóban boldoggá, és utána bűntudatot érezzek, ha ez nem sikerül. Ahogy egykor azért volt rá szükségem, hogy föltétel nélkül támogasson, most azért van rá szükségem, hogy szembeszegüljön velem, különösen amiatt, mert túlságosan makacs vagyok. Addig kell szembeszegülnie, amíg föladom, ha az fontos neki. Ettől kezdve a dolgok lassan javulni kezdtek. Sok munka várt még ránk. Mindketten elkezdtünk járni párterápiára régi barátunkhoz és még egy teljes év kellett ahhoz, hogy a dolgok visszatérjenek a megszokott mederbe, vagyis a szerelemhez, melyet mindig is éreztünk egymás iránt. Ahhoz a szerelemhez, mely sohasem hunyt ki, ám az év nagy részében a szűnni nem akaró fájdalom elfedte.”

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika