A függőségre való hajlam 5. - A tárgykapcsolat-elmélet 1.

2006.12.19.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Szervusztok!

Függésre való haljam – folytatás

57. Az elutasítást és a kritikát nagyon nehezen viseli.

(Szeretném a pasztorálpszichológiát egy nagyon fontos fölismerésemmel gazdagítani. Kitaláltam, hogy mi az, amit én és sokan átélünk. Tudjátok mi a neve: Roráté szindróma, Roráté tünet együttes. Az immunrendszer gyöngüléséből, fáradtságból, némi kialvatlanságból, ebből adódó stressz tűrés nehézségből, feszültségből, kibírhatatlanságból és egyebekből áll, miközben narcisztikus szükségleteinket megerősítjük, majd hulla fáradtan elérkezve a szentestére sikerült a legjobb, legszeretettebb emberekkel összeveszni, ezt aztán rájuk hárítani, nagyon szomorúnak lenni, és az éjféli misén hüppögve érkezni meg. Ez a Roráté tünet együttes.) 

Tehát az elutasítás kritikát nagyon nehezen viseli. Az elutasítást és a kritikát stresszként éli meg, de nagyon fokozott stresszként. Amitől aztán nem bír aludni, amiről aztán álmodik, másnap fölkel és ugyanolyan elevenen él benne. Ha valaki mond nekem egy kritikát, az a kérdésem, hogy ez rögtön kikezdi az önbecsülésemet vagy nem. Ha egy megjegyzés kikezdi az önbecsülésed, az azt jelenti, hogy máris gyanús, hogy te függő helyzetekre nagyon is hajlamos vagy. Ha valaki azt mondja, hogy nézd én ezt és ezt gondolom, és ez a mai mise…Ha én ezt képes vagyok meghallgatni, és azt mondom, hogy ez az ő véleménye, és megpróbálok belőle minél többet meghallani, ami realitás lehet. Beleértve azt is, hogy én próbálkozom, az hathatott őrá így, és ez is egy érdekes adat. De hogyha 10 évente valaki veszi a bátorságot, hogy azt mondja, hogy: „Te, Feri atya, esetleg készülhetnél a misékre!” és én ettől romokba kezdek el heverni, az gyanús.

58. Az akaraterő folyamatosan gyöngének bizonyul és vereséget szenved.

Mert az akarat, az én egyik funkciója, ahogy olvastam egy okos könyvben. A függés mindig egyet jelent azzal, hogy az én gyönge. Ha nem volna gyönge, nem kéne függnie. Ezért aztán, aki függő helyzetben van, újból és újból, klasszikusan átéli ezt, hogy nagyon akar valamit, összeszedi magát, de vereséget szenved. Függés alatt azt értem, hogy be kell látnom, Feri ezzel a dologgal kapcsolatban nem vagy elég szabad. Minden helyzetet függő helyzetnek tartok, amiben kiderül, hogy nem vagyok elég szabad és ezt újból és újból ismétlem. 

59. Az, amikor nem elég szabad a vágyakozásunk.

Sokan azt gondolják, hogy szabaddá kellene válni a vágyainktól. Fordítva inkább, szabadon kellene tudnunk vágyakozni. 

60. Önmagamról alkotott, vagy a másikról alkotott képemet nehezen adom föl.

Ha egyszer elhatároztam, hogy egy béna, szerencsétlen csávó vagyok, akkor történhet akármi, jön egy nő, szeret engem két kapura, szeret egy évig, szeret tíz évig, és mégis amikor érzelmileg egy kicsit zúzós helyzetbe kerülök, rögtön azt mondom: „Én még mindig az a szerencsétlen, nyomorult, béna csávó vagyok.” Lehet fordítva is, valaki mondhatja azt: „Én vagyok a legmenőbb, mindenki rajtam kívül egy kis hülye. Ott haraplak el, ahol a legvastagabb vagy.” Mindegy, hogy mit mondotok, nagyjából azt gondolom, hogy hozzám képest mindenki most tanulja a focit, és képtelen vagyok arra, hogy valamennyire is egy picit reálisabban lássam magam, és amikor valamennyire sikerült egy picit reálisabban látni magam, és jön egy érzelmileg fölkavaró helyzet, megint úgy védem meg magam, hogy mindenki más egy barom, egy hülye, csak én tudom az igazságot. Ide tartozik egy faramuci dolog. Függésre hajlamos, vagy függésekben létező ember az is, aki az Istenképétől is függ. Az Istenképünket is érdemes újból és újból revízió alá vonni, de vannak olyan testvéreink, akik egyszer bebetonoztak egy Istenképet és azon aztán a Jóisten sem tud változtatni. Egy ilyen Istenképnek is vannak előnyei, például biztonságos. Legalább tudom, hogy milyen. Nem csak az önmagunkhoz alkotott képhez tudunk görcsösen ragaszkodni, a másokról alkotott kép, Istenkép. 

Eric Berne: Oda menj! című nagyon izgalmas modellje van. Azt mondja, hogy mire már egyáltalán oda jutunk, hogy föleszmélünk és tudunk önmagunkról gondolkodni, addigra már régen belénk ültetődött, ivódott, sült egy modell. Ő ezt így mondja, hogy én oké vagyok, te oké vagy, ok okék. Ez a jó modell, tehát ez nem a miénk, ezt el lehet felejteni. A mi modellünk így szól: én nem vagyok oké, de te sem vagy oké, azok a rohadékok bezzeg okék, azokat meg persze utáljuk. Itt rengeteg verzió van. Már eleve azt gondolom, minek jönne ide olyan ember, akiben az a modell van, hogy én is, te is meg ők is okék. Ilyen ember nem jön ide, mert az sokkal jobban is el tudja tölteni a kedd estéjét Karácsony előtt. Érdemes elgondolkodni azon, hogy hogyan van a te modelled. De nem most, amikor biztonságban ülsz és tudod, hogy csak én viszem a bőrömet a vásárra, hanem amikor a te bőröd van a vásáron. Akinek az a modell van a fejében, most képzeljük el, hogy: én oké vagyok, de te nem, ők meg igen. Abból milyen párkapcsolat lesz, akkor te mindig hülye vagy és mindig hivatkozunk a Józsira meg a Pannira, hogy ők is milyen jól csinálják. Tehát, ha Józsi, Panni jól csinálja, én jól csinálom, ki a hibás, te vagy én? Naná, hogy te. Különben is azt gondolom, amit én értek, azt ti biztos. 

61. Folyamatosan ámítjuk magunkat, hogy nem vagyunk függők.

Ebből aztán egy egész óriási rendszert szoktunk kialakítani, itt vannak különböző stílusaink. Hogy függő voltam, de már nem vagyok, függő voltam régen, de most éppen nem, függő voltam akkor, amikor…Függő vagy kis buci, ismerd el. Mert akkor legalább tudsz gyógyulni. Azt a betegséget lehet gyógyítani, ami van. Ha nem vagy beteg, nem tudsz gyógyulni. Azért itt egy folyamatot hagy írjak le nektek. Csak, hogy egy pár gondolat előttünk legyen. Folyamatosan ámítjuk magunkat, hogy: „De mi már nem.” Ennek a katolikus változata: „Már most azért nem, mert a Jó Isten engem megszabadított!” Álomban és pizsamában. Megszabadítana, akkor ha te hagynád, de nem hagyod, mert azt mondod: „Nincs rá szükségem.” Ja, hát ha nincs rá szükséged, akkor nem bír megszabadítani. Először tagadjuk, aztán ennél radikálisabb megoldás, nem csak tagadjuk, elfojtjuk. Racionalizálunk, vagyis elmondjuk, hogy mi miért is történik pontosan úgy. Én például nem vagyok Nógrádi ropi só-függő, só bucikat nem nyalogatok, és ha véletlenül nyalogatnék, jó okkal teszem. Nem kötöm az orrotokra, mert kik vagytok ti, hogy megértsétek az én só buci nyalogató vágyaimat. Vagy esetleg csöpögtetek nektek egy-két gondolatot, hogy miért kell a só bucikat nyalogatni. Tehát okoskodunk, racionalizálunk, ezt a végtelenségig tudjuk csinálni. Ez nem függés, ez mély intimitás. Na, persze.

Aztán ezt az egész folyamatot, – kicsit kilóg a lóláb – takargatjuk. Mindig egy kicsit kamuzunk, egy kicsit kevesebbet mondunk. A magyar nyelv nagyon jó. Eljössz gyónni és azt mondod: „Néha túl sokat ittam” Mihez képest néha? Úgy szokott kilógni a lóláb, mikor valaki azt mondja: „Gyónom a mindenható Istennek, és neked lelki atyám. Utolsó gyónásom óta, ami 3 nappal ezelőtt volt, néha túl sokat ittam.” Végül is tényleg csak néha. Aztán, halogatás. Mindig kilóg a lóláb, mindig egy kicsit kitüremkedik valami a függésből, ezt észrevesszük, akkor mit csinálunk? Azt mondjuk, hogy na jó, tényleg függök egy kicsit, de le tudok szokni. Le, és holnap elkezdem. Vagy azt mondom, hogy adventben nem szokok le róla, mert van a Roráté szindróma, akkor azt kompenzálom a ropi zabálással, igaz, hogy só göbölyök jönnek ki a vizeletemmel együtt, de nem érdekes. Tehát halogatok. Nekem az semmiből se áll.

Jött hozzám valaki. Az életének a nagy témájáról kezdtünk volna el beszélgetni, csak hogy én csacska kinn hagytam az éppen előtte kapott csokoládét, és nyitva volt a doboz. Most képzeljétek el, hogy jön valaki, aki az élete nagy problémáját megosztja, és képtelen volt leszállni a csokimról. Evett egyet. Láttam, hogy egyszerűen nincs itt, hogy az én és a közte való távolság már túl hosszú, mert köztünk van a csoki. Egyszerűen az élettere közte és a csokoládé közti távolságra zsugorodott. Meg kellett ennie, négy-öt szelet csokit, és akkor tudott visszajönni az élete nagy témájához. Mintha csak titeket láttam volna. Szerintem pont ilyen vagyok én is.

Jön itt egy látszólagos fordulópont, amikor valaki beismeri magának, végül is az egész helyzetet nem bírom kézben tartani, halkan megsúgja magának. Ahogy az öreg Zoli bácsi mondaná: Gyöpöt rúgtam. Akkor, mikor jön ez a beismerés, itt jön egy újabb csapda, – az illető azt mondja, hogy – akkor én ezt az egészet, ez itt rögtön átmegy katolikus verzióba, ezt az egészet most átadom Istennek, úgy ahogy van, az egészet. Ezután azt mondom, végül is összeszedem magam, csak kézben tudom tartani ezt az egészet, végül is csak megy, nehogy már a Jóisten oldja meg helyettem. Aztán jön az összeomlás. Az összeomlás, önbecsülés szétesik, realitásvesztés. Néha, mikor ez már nagyon súlyos körré válik, akkor egyetlen dologban reménykedhetünk, hogy az illető tényleg összeomlik. Hogy előbb omlik össze itt, mint mondjuk a mája. Mondjuk egy párkapcsolatban, hogy előbb látja be, hogy ő itt valamit nagyon elszúrt, de következetesen, minthogy a kapcsolat végérvényesen, gyógyíthatatlanul tönkremenne. Ezért az összeomlás néha az egyetlen lehetőség, hogy valaki fölébredjen, és azt mondja: „Hát, ha most a saját erőmmel meg az Isten kegyelmével együtt nem csinálok magammal valamit, ennek fele sem tréfa.” Ezért néha, és ez lehet, hogy kegyetlennek tűnik, jön hozzám valaki, és azt gondolom, hogy lenne csak egy kicsit rosszabbul. Az a baj vele, hogy még egész jól van, még tud magának hazudni, még futja a köröket, még engem is próbál átejteni. Bárcsak összeomlana, akkor lehetne vele valamit kezdeni. Akkor tudna magával valamit kezdeni, és akkor ott ténylegesen be tudna lépni a kegyelem az életébe. 

Több mint egy éve járok ide keddenként. Keddfüggők csoportja. Természetesen lehetünk itt szabadon. Egyszer ültem egy csoportban, nem ismertük egymást, be kellett mutatkozni, és akkor mondom, hogy Pál Ferenc vagyok…és erre ott valaki följajdult. Nem is ismertük egymást, ezért egy kicsit szíven ütött, jól kezdődik a csoport. Nagyon aranyos volt, nem mondta, hogy miért jajdult föl, hanem a szünetben megkeresett és nagyon megnézett, azt mondta: „Te, az a Pál Feri vagy, aki az előadásféléket, ilyen izéket csinál?” Gondoltam ebből már sok jó nem fog kijönni. És akkor beindult. Azt mondja: „Hát van nekem néhány ismerősöm, azok úgy járnak keddre, mint amikor valaki benarkózik. Hétfőn elkezdenek róla beszélni, hogy lesz a kedd, szerdán nem lehet beszélni, mert a keddről beszélnek. Tudod én nem voltam egyetlen egy ilyen „izén” se, de hogy te hülye vagy, az biztos.” Gyógyultam ám nagyon, veszettül ebben a csoportban. Két napig borogattam magam. Van némi kodependencia itt, már akinél. Ezzel azt akartam mondani, hogy bármire rá lehet kattanni. 

Intimitás a tárgykapcsolat-elmélet keretében

Jön a kriminek a megfejtése. Ki a gyilkos, ki tette ezt velünk? Szeretném akkor ezt a lélektani modellt elmondani nektek, nekem nagyon sokat jelentett, és úgy lehetne leírni, hogy ha ezt akarjátok olvasni bővebben, hogy a tárgykapcsolat elmélet keretén belül akarok most az intimitásról beszélni. Tehát ha az irodalmat keresitek: tárgykapcsolat elmélet. A tárgykapcsolat elmélet azt mondja ki, persze mindent sokkal egyszerűbben fogok mondani, még a szakszavakat sem fogom használni. Az én, te viszonyról van itt szó, hogy mindig az életünk során egy te által találtuk ki azt, hogy ki vagyok én, és a magam által alkotott kép befolyásolja azt, hogy mit gondolok terólad, és hogy ezáltal alakulnak ki a elvárásaink, az igényeink, és ez a te kép az, ahogyan magamat és téged látlak, ez hihetetlenül esetleges és egy esendő kép. Ezen kép alapján újra és újra kialakítjuk a magunk kapcsolatait.  Mondom akkor a pontokat:

A belső világunk meghatározza azt, hogy hogyan tudunk kapcsolatba kerülni egy másik emberrel.

Tehát, ha meghitt kapcsolatban akarunk lenni majd valakivel, vagy azt tartósan akarjuk élni, akkor nem elég csak a kapcsolatra figyelni, mert a kapcsolatot már az is meghatározza, hogy nekem a pszichés struktúrám milyen. Muszáj valamiképpen önmagam felé is nézni. 

A meghittség egy belső stabilitást és erőt föltételez.

Akkor vagyok képes meghitt kapcsolatra, ha elegendő megfelelő erőforrás áll rendelkezésemre, itt belül, nekem, hogy egy kapcsolatban elém táruló nehézségekkel, kihívásokkal valamennyire meg tudjak küzdeni. Ha az én belső világom nem rendelkezik kellő erőforrással, akkor nem leszek képes meghitt kapcsolatban lenni a másik emberrel.

A meghitt kapcsolatok felszínre hozzák a belső struktúránk gyengeségeit.

A meghitt kapcsolatok, vagy azok a kapcsolatok, amik a meghittség irányába mennek, azok a kapcsolatok, melyekben mondjuk szerelembe estünk, és így a meghittségnek elővételezett tapasztalatait átéljük, azok általában a saját belső struktúránk gyöngeségeit fölszínre szokták hozni. Vagyis mondhatjuk azt, hogy egész normálisak vagyunk mindaddig, ameddig egy meghitt viszonyba nem keveredünk valakivel. Ott azonban jön a pokol. Tehát, hogy a bajunk bizonyos értelemben a meghittségből fakad. Nem belőle fakad, az hozza elő, hogy valójában sérültek vagyunk. Nem a meghittség okozza a sérülést, a meghittség előhozza ezt a sérülést. Sőt, még súlyosbítani is tudja. Mondjuk a másikról alkotott képem az, mondjuk én egy férfi vagyok, te meg legyél egy nő, és az a képem te rólad, mint nőről, hogy: Hát, ezek a nők, mind veszélyesek. Nagyon megfontolandó, hogy egyedül éljek-e vagy megházasodjak, mert a nők előbb-utóbb az emberre rátelepszenek és nem szállnak le. Akkor az illető, nagy bátorsággal, bizalommal belemerészkedik egy kapcsolatba, ahol persze ott van az ő sebzett struktúrája, és ebben a kapcsolatban az intimitás természetesen előhozza belőle ezeket a mélyen lévő félelmeket és szorongást és aggodalmat, mert még az is elképzelhető, hogy lesz egy olyan pillanat, amikor az a nő tényleg ráfekszik. Ez beindítja az egész sérülést, és akkor azt mondja, na, most megint kiderült, hogy tényleg jobb egyedül, és akkor sosem házasodik meg, és az általa átélt intimitásba hajló helyzetek csak megerősítették az eredeti sérülést.

Ez tehát azt jelenti, hogy az egymáshoz való viszonyulás új módját kellene elsajátítani, ami azt feltételezi, hogy képes vagyok az eddigi hiedelmeimet átgondolni. Azt, ahogyan a világról gondolkodom, a teről, az énről, az őkről, vagy azt mondom, hogy ez tulajdonképpen mind végtelenül esetleges, talán én munkahipotézisként Buddhához fordulok, és azt mondom: „Kedves magasztos! Nagyon nagy dolgot mondtál akkor, amikor azt mondtad, hogy ez az egész egy illúzió, hogy nincs is én. Ez nagyon jól jön most nekem. Azt föltételezem most, mikor egy nehéz helyzetben vagyok, hogy mindaz, amit gondolok terólad, egy illúzió, egy álom. Az én zagyvaságom elejétől a végéig. Mi lenne, ha fölébrednék, és észrevennék valamit, hogy ki is vagy. Ezt magammal is meg tudom tenni, meg a Jóistennel is. Amit eddig gondoltam rólad, kidobom az egészet a kukába, hátha kiderül rólad valami, ami inkább vagy, mint amiről addig gondoltam, hogy te vagy. Ezt érdemes megkísérelni, hogy: „Az anyám tönkretette az életem.” Na, most akkor ezt dobd ki a kukába, az egészet úgy, ahogy van, az összes sirámoddal, panaszoddal, mindennel együtt, és állítsd azt, hasznos munkahipotézis, hogy valamikor, valami miatt bennem egy olyan tárgy reprezentáció alakult ki, amely azt mondatja velem, hogy te engem tönkretettél. Ez egy esetleges valami, az egész egy illúzió. 

A meghittség helyreállításához a belső és a külső kapcsolati mintákat is figyelembe kéne venni.

Nem elég csak magamon dolgozni, hanem a kapcsolaton is dolgozni kell, azon, hogy mi történik köztünk. Magamon, kapcsolatom, folyamatosan. Nem lehet csak a kapcsolaton, nem lehet csak magamon, mind a kettőben van valami. 

Gyakran egy korábbi kapcsolat lenyomataként látjuk és értelmezzük magunkat, a másikat és a kapcsolatunkat.

Ezzel sem mondtam nagyon újat. Kialakult bennünk egy struktúra, egy mátrix. A tárgykapcsolat elmélet azt mondja, egy reprezentáció. A valóságnak egy reprezentálása itt van benn, és persze ez a reprezentáció magamról, terólad, a kapcsolatról, mindenről, mitől lesz jó egy házasság, milyennek kell lenni egy férfinek, ki egy nő, mi az intimitás, ezek mind, mind egy esetleges reprezentáció elemei. Mind, egytől egyig, minden eleme. Akkor az segíthet rajtunk, hogy megpróbáljuk földeríteni azt, hogy mik ezek az elemei a mi reprezentációnknak. Milyen elemei vannak, amelyek távol tartanak attól, hogy valójában tudjuk, hogy ki vagyok én, ki vagy te és ki az Isten. Neki állunk és ezt megpróbáljuk földeríteni. 

Néha irracionális szerepekkel, jellemzőkkel ruházzuk föl egymást, amelyek valójában az eredeti családunk tapasztalatából származnak.

Ez egyszerű képlet. Az eddigi tapasztalataid kialakítottak egy reprezentációt és ez rengeteg előföltevést jelent és általában ezeknek az előföltevéseinknek nem vagyunk tudatában, de közben ezek alapján értelmezünk, értékelünk, látunk, érzünk, gondolunk, tapasztalunk és minden egyéb. Mindnyájan ezt folyamatosan csináljuk, vagyis mondjuk, vasárnapi mise után egy csomó ember odajön és azt mondja: „Feri atya! Ez olyan zseniális, gyönyörű volt.” Ez így van? Dehogy is, olyan volt, mint a többi. Egy picit jobb, egy picit rosszabb. Ha most 10 ember odajön, és azt mondja: „Hú, de zseniális volt!” Máris kezdem azt érezni belül, egy nem tudatos folyamat beindul: Nekem ennek meg kell felelni. Elkezdek még jobban mosolyogni, elkezdek még normálisabb pap lenni, próbálok még szentebb lenni, vagyis azoknak az elvárásoknak, azoknak a projekcióknak, amiket nem tudatosan állandóan viszünk a másik felé, megint csak nem tudatosan próbálunk megfelelni.

Miért? Azért – itt már ez egy igazi krimi – miért csináljuk ezt? Azért, mert, hogy ha kölcsönösen képesek vagyunk ennek az egyébként egyikünk számára sem tudatos csiki-csuki oda-vissza játéknak megfelelni, akkor kialakul egy egyensúly. Akkor pedig biztonságban vagyunk. Ez az egyensúly pedig nem véletlenül éppen azokhoz a reprezentációkhoz visz bennünket vissza, ahol elakadtunk. Hát hova vinne vissza? Mondjuk te egy olyan nő vagy, akit az apukád elhanyagolt, vagyis majdnem mindenki itt. Keresel egy férfit, aki erős, aki megvéd, aki mellett biztonságban vagy, aki oltalom, de közben gyengéd, de közben macsó, de közben sokat keres, de közben mindig otthon van, és veled semmi baj nincs. Most éppen 3 éves vagy, a baj az, hogy 23 éves testben. Most van egy óvatos kérdésem. Szerintetek fogtok-e csalódni? Nem, dehogy, mert ilyen pasi egy csomó szaladgál az utcán. Elég csak ránézni, és már jön is. Miért? Mert egy 3 éves kislány úgy éli meg a világot, hogy az apukája csak ránéz és már elolvadt, és azt mondja: „Hát az én kislányom!” Ha te ezt nem kaptad meg anno, akkor 2002-ben szeretnéd.

Gyerekkorban belsővé tesszük és megtanuljuk szüleink kapcsolati mintáit, családi hiedelmeket, konfliktusokat és egyebeket.

Ezeket aztán felnőttként kivetítjük és reprodukáljuk, miközben sajnos nagyon fontos „énrészektől” elszakadunk, mert mindent beáldozunk azért, hogy visszakerüljünk egy hasonló helyzetbe. Nem akarjuk megismételni azt, amitől gyerekként is szenvedtünk, nem ezért van. A probléma abból adódik, hogy a műszer rossz. Tehát mi beállítjuk magunkat mondjuk 7 PH-ra. Megtanuljuk, hogy a 7 PH jó. Akkor lemondunk az összes kóláról meg Fantáról, mert azok rontják a PH egyensúlyt. Beállítjuk magunkat 7-re. Megörülünk, itt van az intimitás, itt van az önértékelés, itt van a tárgyszeretet, minden. Csak egy baj van, a műszerem valóban 7-en állunk, csak a valóságban nem vagyunk 7-en, a valóságban mondjuk -2-őn vagyunk. Ez az iszonyú nagy nehézség. Azt gondoljuk, hogy most megtaláltuk az igazit. Éppen 9 osztással vagyunk odébb, de ezt mi így fogjuk megélni, meg van az igazi, és később lesz egy nagy-nagy kalamajka, és nem értjük, hogy, hogy a csudába, amennyire tőlünk tellett, jól csináltuk, és mégis ez lesz. Az a baj, hogy itt bent a mátrix-szal van a baj. Mit jelent az, hogy mátrix? Méh. Sejt. Méh, ahonnan az élet indul, ezért nem olyan rossz kifejezés ez. Ahogyan egyáltalán nézünk ki a fejünkből, az már teljesen torz. Ez az örömhírem, semmit sem látunk pontosan, de semmit. 

Egy reprezentációs világot alakítunk ki, alakul ki magunktól és magától is, magunkról és a másikról.

Vagyis a belső sémáink által látjuk a világot. Minél korábbi reprezentációink vannak, azok annál jobban határoznak meg bennünket. Egyrészt, mert a személyiségfejlődésünknek az elején történnek, tehát nyilvánvaló, hogy  arra tud a többi épülni, naná, hogy akkor jobban meghatároz, akkor vagyunk a  legképlékenyebbek, akkor vagyunk a legkiszolgáltatottabbak, naná, hogy akkor az nagyon erőteljes hatású lesz. A legkorábbiak ráadásul, mert nagyon korán történnek, tudattalanná is válnak. Ráadásul még tudattalanul is hatnak, nem is tudjuk, hogy azok hatnak, és akkor így látjuk rosszul a világot. Ez azt jelenti, hogy ezek a minták teszik egyáltalán lehetővé, hogy valamit tudjunk mondani magunkról meg a másikról. Ha nem lennének minták, nem tudnánk semmit sem mondani magunkról meg a másikról. De pont ezek a minták ellehetetlenítik azt, hogy a valóságot lássuk magunkról és a másikról.

Ez az jelenti, hogy tulajdonképpen folyamatos munkahipotézisekben, munkamodellekben élünk.

Azt föltételezzük, hogy ez így van. A probléma az, ha nem hipotetikusnak vesszük azt, amit most átélünk, hanem azt gondoljuk, hogy az tényleg úgy van. Hagy hozzak egy nagyon egyszerű példát. Ülünk egy csoportban, az egyik azt mondja a másiknak: „Te, amit te mondtál itt az előbb, az engem úgy szíven ütött, hogy én utána nem tudtam megszólalni.” Erre az illető azt mondja: „De hát én semmi rosszat nem akartam mondani, miért hát én nem mondhatom a véleményemet. Én is csak elmondhatom, amit gondolok.” Akkor először sértve érezte magát, utána dühös lett, akkor kikérte magának, utána bűntudata lett, akkor bocsánatot kért, akkor szabadkozott, és ezt ő egyedül csinálta. A legegyszerűbb mondatokat sem vagyunk képesek helyi értéken meghallani. Képtelenek vagyunk rá. A legjobb példa az, hogy ezt az előadást is pontosan annyiféleképpen halljuk, annyiféle reprezentáció történik, ahányan vagyunk, tudom ez primitív. Ebből élnek a költők. Ezek a hipotéziseink a világról, amelyek teljesen esetlegesek és mindenképpen torzak valamennyire, ezek azonban meggyőződéssé válnak. Az illető azt gondolta először, hogy a másikat megbántotta, ami nem volt igaz, de ő azt gondolta, utána az gondolta, hogy ennek ő az oka, ami szintén nem volt igaz. Ezután dühös lett, mert azt gondolta, hogy őt megtámadták, és őneki nincsen joga szólni, ez sem volt igaz, majd bűntudata lett, hogy ő valami rosszat csinált, ez sem volt igaz, majd bocsánatot kért egy bűnért, itt meg már semmi sem volt igaz. Így élünk. Reggeltől estig ezt csináljuk, és néha van egy-két világos pillanatunk. (Emlékszem, meghívtak egy előadásra, de adtak reggelit is. Ők már ültek a reggelinél, én megérkeztem. Fölállt, aki meghívott engem, és azt mondta: „Köszöntünk Feri atya! Azt szeretném kérdezni, hogy éhes vagy-e, kérsz-e reggelit.” A válaszom így hangzott: „Köszönöm szépen, nem vagyok éhes, nem kérek reggelit.” Erre így összecsapta a kezét, és azt mondta: „Én tényleg ezt kérdeztem.” Akkor ezzel az emberrel lehet valamit kezdeni. Egy kérdésemet már megértette.)

A gyerek belsővé teszi a külső tárgyak képzeteit.

Saját életemből mondok ilyet. Rengeteget nyűglődtem az édesanyámmal való kapcsolatommal. Hatalmas megvilágosodás és fölismerés volt számomra az, hogy miért van bennem egy negatív reprezentációja az édesanyámnak, miért? Ezt egy csomó ideig tagadtam. Csak nem úgy viselkedtem. Akkor utána rájöttem, az anyukámmal gondok vannak, akkor ráhárítottam mindent az anyukámra. Akkor már 30 fölött kezdtem egy picit rálátni a saját reprezentációimra. Akkor kezdtem megérteni például, hogy pici súllyal születtem, 2 kilós kis fél pötty voltam, bekerültem az inkubátorba. Egy hónap inkubátor. Akkor az mit jelent? A korai reprezentáció kezd kialakulni, már az anyaméhben kialakul. Mi az én reprezentációm arról, hogy valaki szeressen engem? Ez. Fekszem egy dobozban, csövek, minden. Ez az én első reprezentációm a „teről”, a világról, az anyukámról. Ha csak ennyi történik, ha csak egy hónap inkubátor, semmi más csak ez, és ahelyett, hogy az anyukám mellét szopnám, ehelyett én injekciókat kapok. Ha csak ez történik velem, már akkor is az én édesanyámtól tökéletesen függetlenül kialakulhat egy negatív tárgyreprezentáció. Persze az egészről fogalmam sincs, még szavak sem állnak a rendelkezésemre, nem tudok még gondolkodni, egy kis pötty vagyok, akit az anyukája egy hónap után hazavihetett a kórházból. Ilyen értelemben az anyukámnak semmi esélye nem volt. Ha jól csinálta volna, még akkor is nagyon nehéz helyzetbe került volna, de nem csinálta jól. Nekem már a fejemben van egy reprezentáció. Anyukám rátesz egy lapáttal, mint minden anya. Semmi baj nem lett volna vele, de nekem már van egy kezdeti reprezentációm. Már eleve arra vagyok érzékeny, hogy jön-e az anya mell vagy nem.

Tesóm 1 kilóval többel született. Döntő különbség, hiába vagyunk ikrek. Döntő különbség a tárgyreprezentációban. 1 kiló. Két egészen más élet, ilyen egyszerű, és ez most csak egyetlen szempont volt. Akkor persze mire vagyok érzékeny? Mondjuk ott sír az én tesóm és ott sírok én. Ha a tesómat nem szoptatja meg az anyukám, mert ezer dolga van. Akkor a tesóm azt mondja, hogy:”Hát jó, az anyukám engem nagyon szeret, mert mikor 1 hetes voltam is megszoptatott, meg 2 hetesen is, meg 3 hetesen is. Kicsit sírok, de majd jön.” De mit gondolok erről a helyzetről én: „Már megint nincs cici.” Mire odajutok, hogy egyáltalán el tudok kezdeni beszélni, már annyi nekem. Ez a tárgyreprezentáció. Ebből aztán kialakul egy olyan kép, hogy: „Ja, hát ha az anyám nem szeret…” Akkor én milyen vagyok? Akkor én nyilván nem vagyok szeretetre méltó. Kialakul egy téves én reprezentáció. Majd pedig, ami ezután történik, ezt az egész helyzetet megismétli, csak elmélyíti. Mikor erre rájöttem, akkor ezt úgy mondtam nektek, hogy ki lehet gyógyulni a „mamizmusból” meg a „papizmusból”. Hogy mert az anyám, hogy mert az apám. Örök téma, annak sosincs vége. Ugyanígy alakul ki, hogy ezek a legmélyebben fekvő mély félelmek és hiedelmek, amelyeket éppen egy intim helyzet hoz elő. Befejeztem.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika