A tárgykapcsolat-elmélet 2.
2007.01.02.
A tárgykapcsolat elmélet – folytatás
A mai alkalommal reményem szerint végleg végzünk az intimitással. Egy életre szólóan leszámolunk ezzel a szörnyűséggel, és aztán élünk boldog függésben és szenvedésben. Úgyhogy már csak ezt az alkalmat kell kibírni. A mai alkalommal a nyomozást fogjuk folytatni. Mégpedig a lélektanból ismert tárgykapcsolat-elmélet megközelítése által, illetve az alapján, mit mondhatunk el arról, hogy mi az, ami miatt valaki nem képes az intimitásra. Mi az, ami miatt valakinek nehézségei vannak, és ezek a nehézségek hogyan olthatók föl, vagy hogyan indulhatunk el egy megoldás felé. Ez az elmélet elég jó ahhoz, hogy erről a témáról tudjunk beszélni, és hogy az eddig elmondottak, amelyek sok szempontból leírójellegűek voltak, vagy megpróbáltak értelmezni jelenségeket, hogy mindennek a hátterére rávilágítsunk. A tárgykapcsolat-elmélet alapja, hogy minden, amit önmagamról el tudok mondani, az egy tárgy – és a tárgy itt időjelben szerepel -, a tárgy az mindig a másik. Az a „te”. Tehát a „te” tárgykapcsolat-elmélet az arról szól, hogy én kapcsolatban van a „te-vel”, a másikkal, akit jelen esetben tárgynak hívunk. Úgyhogy ez senkit ne vezessen félre, hogyha véletlenül kimondom ezt a szót, hogy tárgy, akkor az egy másik valakiről szól, a „te”-ről. De már múltkor is mondtam, hogy nagyon szeretném elkerülni, hogy itt a szakszavakkal zsonglőrködjek, úgyhogy sokkal egyszerűbben próbálom majd megfogalmazni, ezért, ha valakinek ez nem elég, olvasson szakirodalmat. Sokat fogok a jegyzetembe nézni, hogy viszonylag tempós legyen, hogy a végére tudjunk jutni.
1. A belső világunk és annak a struktúrája, szerkezete meghatározza azt, hogy hogyan tudunk kapcsolatban lenni, és milyen a viszonyunk a másikkal.
Sőt azt is meghatározza, hogy egyáltalán hogyan látjuk, sőt hogyan vagyunk képesek látni a másikat. Ez a belsőnkből adódik. Ezért aztán, ha egy meghitt kapcsolatra vágyunk, akkor a meghitt kapcsolat nem lehet független attól, hogy elkezdjünk önmagunkra nézni és ne csak a jelenség szinten lássuk magunkat, hanem egyáltalán próbáljunk meg reflektálni arra, hogy hogyan vagyunk egyáltalán képesek látni a másikat. Vagy egyáltalán mit gondolunk önmagunkról. Vagy egyáltalán milyen hiedelmeink vannak arról, hogy milyen lehet egy férfi nő kapcsolat. Tehát itt az alapokról van szó. És mindez, mire már felnőttek vagyunk és vágyakozunk egy meghitt kapcsolatra, bennünk adottságként adva van. Tehát, ez azt jelenti, hogy erre muszáj lenne reflektálni.
2. A meghittség belső erőt és stabilitást föltételez.
Vagyis azt, hogy rendelkezésünkre állnak belső erőforrások és képességek. Mondhatjuk azt, hogy ezek a belső erőforrások és képességek általában megfelelő módon nem állnak rendelkezésre. Vagy ideig-óráig, igen. Bizonyos helyzetekben, személyekkel igen, de hosszútávon itt nehézségeink szoktak adódni.
3. A meghitt kapcsolatok felszínre hozzák a belső struktúránk gyengeségeit.
Ha valakivel meghitt kapcsolat irányába megyünk, vagy meghittséget élünk át, tehát meghitt pillanataink vannak, vagy esetleg szerelembe esünk és a meghittségnek a varázslata elsodor bennünket, miközben azért nem dolgoztunk meg, akkor ez azt fogja jelenteni – s ez egy szomorú hír -, hogy maga a meghitt kapcsolat hoz fölszínre olyan problémákat, amelyek addig nem voltak jelen az életünkben. Egyszerűen azért, mert ezek a meghitt pillanatok, a meghittség felé való kapcsolataink a személyiségünknek olyan mélységét robbantják föl, amik egyszer csak napnál is világosabban előttünk állnak. Ezért igaz valóban az a cinikusnak tűnő megjegyzés, hogy a házasság egy olyan intézmény, amely arra jött létre, hogy olyan problémákat oldjunk meg vele, amelyek a házasság nélkül nem is lennének. Ez teljesen igaz. Teljesen, tehát bizonyos szempontból pont a meghittség hozza elő a bajainkat, amik meghittség nélkül nem is lennének. De hát ez már csak így van. Ide értve azt is, amiről múltkor nem ejtettem szót. De csak két mondatot erről. Egy meghitt kapcsolat mindenképpen felszínre szokta hozni a saját nemű szülőnkkel való kapcsolatunkat. Ezért sokáig azt mondom, az apám semmi, az apám egy hülye. Sokan vannak, akik ezt mondják: Apám egy hülye. Apám, mint számít, a szüleim elváltak. Szóval egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az azonos nemű szülőmmel való kapcsolatom.
Egy kliensről hagy szóljak néhány szót. Egy olyan valakiről van szó, egy nőről – azok az érdekesebb kliensek -, aki egy nagyszerű apával rendelkezett. Legalábbis őbenne – most engedjétek meg ezt az idegen szót -, az apjának a reprezentációja nagyon pozitív volt. Igaz, hogy az apját csak nagyon ritkán látta, mert apja pilóta, vagy utazóügynök, vagy George Bush volt mindegy, szóval ritkán látta, viszont amikor az apukája hazament, akkor mindig ajándékokkal halmozta el az egyetlen kicsi lányát, és persze a nagy küzdelmet apa és anya között az apja mindig megnyerte. Az anya pedig egy befelé forduló, depresszióra hajlamos valaki volt, aki az egész szülőségnek a gondját, baját, nyűgét vitte. Ennek a hölgynek az édesanyjáról való belső képe, reprezentációja igen-igen negatív volt.
Mi következett ebből? Az, hogy természetesen elkezdett karriert építeni, természetesen vonzódott mindahhoz, amit az apukájától látott, és természetesen azt a képet, amit az apukájáról őrzött, hogy dinamikus és belevaló, ezt szépen belsővé tette, ez beépült az önmagáról alkotott képbe. Ezért aztán harmincvalahány évesen egy jó állású, jó pénzű, sokat tapasztalt, látott középvezető volt. Párkapcsolat pedig káosz. Ugyanis mindig, amikor eljutott az intimitásnak valamiféle közelébe, akkor egyszer csak aktiválódott az az önmagáról alkotott negatív kép, amit az anyukájáról alkotott negatív képből hozott. Vagyis, egyszer csak bizonytalan lett, egyszer csak tehetetlennek érezte magát, nevetségesnek, bénának és a többi. És mit kezdett aztán ezzel, mikor ez a kép aktivizálódott? Természetesen visszamenekült ahhoz a reprezentációhoz, hogy én mégis csak jófej vagyok, vagány vagyok, kiállok satöbbi, és folytatta a férfias életét. És ezt így csinálta. Tehát, az intimitás állandóan előhozta belőle azt, hogy valójában az önmagáról alkotott képnek része az anyukájáról alkotott kép. Amit eléggé figyelmen kívül tudott hagyni, ameddig csak úgy lazán és fölszínesen élt. De amikor jött az intimitás, ez egyszer csak aktiválódott, és ezzel kellett neki valamit kezdeni.
(Kicsit bonyolult volt? Nem. Jó! Akkor csak én értettem meg nehezen. Ezért érdemes előadásokat tartani. Ilyenkor szoktam végérvényesen rájönni, hogy mit nem értettem meg. Csak az a baj, hogy amikor már mindig be szoktam fejezni.)
4. Ezért aztán az egymáshoz való kapcsolódásnak új, addig még nem megélt, nem gyakorolt formáit kellene tudnunk elsajátítani egy meghitt kapcsolatban.
Ez mindenképpen fejlődésre való készséget föltételez. Arra meg roppant renyhék szoktunk lenni. Utálunk fejlődni. Jung apónak igaza van. A halálveszélyen kívül nem sok minden tud minket ösztönözni, hogy fejlődjünk.
5. Ha meghitt kapcsolatban akarok lenni, akkor egyszerre kell fejlesztenem a kapcsolatot és magam.
Ezért hogyha egy meghitt kapcsolatra vágyunk – ami több, mint a meghitt pillanatok. (Erre jöttem rá! Komolyan! Mit szóltok?) Megtaláltam valami ősigazságot: Hogy a meghitt pillanatok, azok nem mindig egy meghitt kapcsolatból fakadnak. Rozival egy meghitt pillanat, Pannival egy meghitt pillanat, Teodórával egy meghitt pillanat, de nem áll össze egy kapcsolattá. Nem ugyanaz a nő. Ugyanazzal a nővel három meghitt pillanat, na, ez már komoly, ez már nehezebb sokkal. Tehát, ez azt jelenti, hogyha egy meghitt kapcsolatban akarok lenni, akkor egyszerre kell fejlesztenem a kapcsolatot meg magam. Ezért illúzió az, hogy ha csak a kapcsolattal macerálok, az elég lesz. Nem lesz elég. Magammal is kell valamit kezdeni.
6.Gyakran a jelenlegi kapcsolatainkat egy, már megélt, múltbéli kapcsolat mintájára látjuk és éljük meg.
Az is sajna, sajna, igaznak tűnik, a tárgykapcsolat-elmélet erről beszél, hogy gyakran a jelenlegi kapcsolatainkat egy, már megélt, múltbéli kapcsolat mintájára látjuk és éljük meg.
7. A valóságtól elrugaszkodottan látjuk a másikat.
Ez aztán azt jelenti, hogy néha a valóságtól hihetetlenül elrugaszkodottan látjuk a másikat, magunkat és a kapcsolatot is, mert annyira erőteljesek ezek a belső minták, a struktúrák, hogy ezt a csúnya szót használjam: a mátrix. Nesze neked realitás.
8. Sokszor tudattalanul meghívjuk a másikat egy olyan szerepre, ami bennünk él
Ráadásául annyira rászorulunk egymásra, hogy sokszor tudattalanul meghívjuk a másikat egy olyan szerepre, ami bennünk él egy nőről. Ami a nőben él egy férfiról. Ez tudattalanul is fölfogjuk és megpróbálunk ennek a képnek megfelelni. Ebből aztán még sokkal több bonyodalom szokott származni. Ugyanis nem szokott sikerülni. Vagy ha sikerül, még nagyobb baj. Mert ha sikerül, akkor pont ott vagyunk, ahol az illető a személyiségfejlődésében elakadt. Egyikkel sem járunk nagyon jól. Ez az újévi örömöm.
9. Gyermekkorban belsővé tesszük, megtanuljuk szüleink kapcsolati mintáit, a családi hiedelmeket és konfliktusokat, aztán ezeket reprodukáljuk újból és újból.
10. Egy reprezentációs világot alakítunk ki, alakul az ki magától is bennünk.
Ezért mondtam azt, hogy áldassék Buddha neve. Áldassék a magasztos, mert ő valami nagyon fontosat mondott arról, hogy mit jelent, hogy egy illúzióban élünk úgy, ahogy van. Úgy, ahogy van, gőzünk sincs se magunkról, se a másikról, se a kapcsolatról, hanem csak egy reprezentáció van bennünk mindezekről. Ezért óriási dolog, hogyha merjük megkérdőjelezni az összes elgondolásunkat magunkról, a másikról meg a kapcsolatról, a világról meg a jó Istenről. Én a saját mintámmal több, mint egy éven keresztül dolgoztam. Hadd mondjak erről egy példát! Az én szülői mintámnak az egyik alapmotívuma az, hogy apukám és anyukám nincsenek jóban. Nincs kapcsolat. Igazából nincsen kapcsolat. Én meg ott vagyok, ráadásul abban a nehéz helyzetben, miután szüleim elváltak, ha apukámat választom, akkor le kell mondanom az anyukámról. Ha anyukámat választom, le kell mondanom az apukámról. Ez nekem egy elég ősi minta itt mindenhol, az összes sejtemben.
Ez az ősi minta, hogy vagy a férfi vagy a nő, nagyon is alkalmassá tett a papságra. Hoppá, hoppá! Mi az, ami miatt én látszólag normális férfiként úgy gondoltam, hogy ez a papság egész jó lesz nekem. Azért, mert a világról, a férfiről, nőről, a kapcsolatról, önmagamról volt egy alap, elég mélyen fekvő reprezentációm, hogy a világ úgyis úgy néz ki, hogy vagy a nő vagy a férfi. Tehát, akkor én mondtam: Úgyis vagy-vagy. Úgysem lehet a kettőt egyszerre! Az én szüleim elváltak, sosem voltak jóban. Harcoltak egymással. Ezért aztán, mikor én azt mondtam, jó, hát akkor legyen a férfi. Akkor én tudtam, hogy mi következik ebből. Az, hogy a nő meg nem lesz. Gondoltam én, hogy ez ilyen egyszerű. De persze, nem ilyen egyszerű. Mert hiába volt a fejemben egy reprezentáció arról, hogy a világ olyan, hogy vagy a férfi vagy a nő. Azért annyira vagyok normális, hogy a valóság kissé áttört ezen a reprezentáción és némi bonyodalmat okozott a kis életemben. Ezért aztán kénytelen voltam terápiára menni. Mert annyira nem voltam normális, hogy….. Nem tudom, hogy ezt át tudtam-e nektek adni. Harminc éves elmúltam, mikor rájöttem, hogy ez az alapvető reprezentáció meghatározta nemcsak a pályaválasztást, hivatásválasztást, hanem azt, hogy én egyáltalán ezt realitásnak tudtam tartani. Hogy én ebbe úgy bele tudtam menni, mint ahogy nagyon sok ember nem. – Te akartál pap lenni? – Te hülye vagy? Ők a normálisabb fajta, úgy alapból.
Ehhez még hadd fűzzek valamit. Tudjátok, most könnyen beszélek ám erről, de azért amikor előttem egyszer csak tudatosult, hogy amikor én papnak mentem, ezt nagyban segítette az a reprezentáció, az az illúzió, egy bennem megkonstruálódott struktúra, hogy vagy a férfi vagy a nő. Ennek a struktúrának van egy újabb következtetése, ez pedig az, hogy egy párkapcsolatban vagy én vagy ő. De gáz! Vagy te nyersz, vagy én. Vagy úgy lesz, ahogy én akarom, vagy úgy lesz, ahogy te akarod. Olyan sosem lehet, hogy úgy lesz, hogy mind a kettőnknek jó. Mert erről sincs minta. Amikor ilyesmire rájövünk magunkkal kapcsolatban, az nagyon nagy fájdalommal szokott járni. Mielőtt merünk rájönni valamire, az igazságok körözni szoktak körülöttünk. Ismeritek ezt? Úgy nyalogat téged egy igazság. Te nem nyalogatod, dehogyis. De az igazság úgy mindig úgy nyalogat téged. Kicsit megcsócsál, szopott gombócot csinál belőled. Próbálod rendbe hozni magad. De aztán, ha bírod, van egy kis bátorságod, akkor egyszer csak beüt valami realitás. Akkor szokott jönni halálfélelem. – Te, jó ég, elrontottam az életem! Ha én ezt előre tudom! Az élet egy óriási kitolás! Volt már ilyen élményetek? Remélem, volt! Próbáltam most leírni azt, hogy milyen mélyen lehetnek bennünk ezek a struktúrák, és ez a struktúra – amit most elmondtam nektek -, hogy vagy az apa vagy az anya, vagy a férfi vagy a nő, vagy én vagy te, ez a struktúra még csak nem is a legmélyebb.
Hadd mondjak el egy másikat, az életnek egy másik területéről. Ez pedig az: nem kell nagy fantázia ahhoz – talán ebben meg tudunk egyezni -, hogy az apánkkal való kapcsolat, azért az alapvetően hoz számunkra egy reprezentációt, egy struktúrát, egy képet arról, hogy milyen a kapcsolatunk a hatalommal. Én kiállok ide, s akkor úgy beszólok a Püspökatyának, mint a sicc. Ugye, ez megy nekem. Van, akinek megy, van, akinek nem. Nekem megy. Nem is jártam 6 évet a szemináriumban. Nem, nekem kevesebb is elég volt. Vannak gyengécskék, akik 6 évet nyomják. Nekem 5 év és 1 hónap is elég volt. Ez egyfelől tűnhet úgy: nahát, ez micsoda bátorság, nahát, nem fél a tekintélyszemélyektől, bátor. Ez egy nagyon pozitív reprezentáció. Most mondom a másik oldalt. Mi van, hogyha ezt az egész helyzetet úgy látjuk, hogy nincs ebben semmi bátorság. Egyszerűen van, itt bennem, a sejtjeimben egy nagyon mélyen megalapozott minta, ami arról szól, hogy az apa úgyis messze van. Az apától túl sokat úgysem kapunk. Az élet nem az apán múlik. Az én apám pilóta volt, sose láttam. Nagy ritkán láttam, akkor aludt. Végül is, az apán nem sok múlik. Mi van akkor, hogyha én nekem a Püspökatyával való kapcsolatom egyszerűen csak erre a mintára működik. Itt hadd menjek még egy lépést tovább. Ez azt jelenti, hogy tudunk hihetetlenül ragaszkodni azokhoz a képeinkhez, amelyekben, ebben a történetben az szerepel, hogy mi bátrak vagyunk. Nagyon utáljuk belátni, hogy az egész egy másik megközelítésből nézve egy kicsit sem szól a bátorságról, hanem egy sérültségről szól. Ezt viszont már nem szívesen engedjük magunkhoz közel. Ez az, amit a második pontban mondtam, hogy ahhoz, hogy meghitt kapcsolatban tudjunk lenni, szükségünk van bizonyos képességekre és készségekre. Például arra, hogy ennyire ellentétes képeket képesek legyünk önmagunkkal kapcsolatban elfogadni.
Egy kliensemről hadd beszéljek. Ő egy hölgy. Több mint egy éve járt hozzám, és a férjével való kapcsolata nem moccant egy picit sem. Ilyenkor aztán muszáj egy picit a múltba nézni. Kértem tőle, mondjon el nekem egy történetet, egy olyan családi történetet, ami nagy nehézség volt ott a családban, a családnak minden tagja érintett – és kérlek, mondd el, hogy ki, mit csinál. Erre rövid gondolkozás azt mondta: Ó, hát van ilyen történetem! Amikor valami fontos látogató érkezik hozzánk, és természetesen a lakás egy irgalmatlan nagy rendetlenség. Mi történik ilyenkor? Ilyenkor azt történik, hogy az apám elmegy otthonról, mi meg az anyámmal rendet rakunk. Kiskoromtól kezdve az a képem arról, hogy amikor valami akció van, valamit csinálni kell, valami helyzetet megoldani, akkor én meg az anyám összefogunk, az apám meg lelép. Hát innen már azért elég közel voltunk a tűzhöz. – Te mit gondolsz úgy általában a férfiakról, miféle lények? Száj lebiggyed: – Férfiak?! Hát, ha azt mondom, impotens az egész bagázs? Neki élt egy, a kislánykorától kezdve, az ő tapasztalati világából kialakult képzet. Hát jó, van ilyen, hogy férfi meg férj-feleség meg család, ezek mind léteznek. De azért a férfi végül is egy impotens alak. Ez óriási nehézségeket okozott a férjével való kapcsolatában. Mert a férje nem volt impotens. De mit számít a valóság?
Egy másik példa. Tudjátok-e, vagy emlékeztek ti, akik ismeritek a Szentírást, hogy Jézus milyen történetet mond el a bárányról? Milyen bárányról beszél? – Elveszett bárány. Kinek van más története a bárányról? – Áldozati. Karácsonyi bárány a pásztorjátékból. Fekete. Látjátok, nagyon, nagyon köszönöm. Pont az történt, amit gondoltam. Tehát, rájöttem, hogy okos vagyok. Elmesélném nektek Lukács Evangéliumából a bárány történetét. (Ami legyen Mátétól. Kisebb hiba.)
„Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és eltévedt közülük egy, nem hagyja-e ott a 99-et a hegyekben, és nem megy-e el megkeresni azt, amelyik elcsatangolt? Ha azután megtalálja – bizony mondom nektek -, jobban örül neki, mint annak a 99-nek, amelyik nem tévedt el. Ugyanígy a ti Mennyei Atyátok sem akarja, hogy egy is elvesszen a kicsinyek közül.”
11. A legkorábbi minták nagyobb hatást gyakorolnak és nehéz változtatni rajtuk, bár bővülhetnek és módosulnak.
Ugye, eddig inkább csak a negatív oldalát mondtam ezeknek a képeknek és a struktúrának, amiben képesek vagyunk a valóságot látni. Tehát természetesen, ha nincsen struktúra, akkor sehogy se tudjuk a valóságot látni. Valamilyen képzetre szükségünk van. Hadd hozzak el ebből egy történetet!
Mikor nyáron ott nyaraltam a Genovai öbölben. Egyik strandról a másikra mentem. Nagyon élveztem az életet. Akkor, nem egyszer, volt medúzarajzás. Nem tudom, azok rajzanak, vagy mit csinálnak? Szóval, ott csatangoltak a Genovai öbölben a medúzák. Néztem a legpicibb gyereket. A medúzák arról híresek, hogy a víz kisodorja őket, és akkor ott vannak, ameddig meg nem döglenek, vagy a víz vissza nem viszi őket. A legkisebb gyerekek, akikben még nincsen a medúzáról semmiféle képzet, mit csinálnak? Utána mentő, tűzoltó. Tehát, ha van egy valamiféle reprezentációnk, az nem rossz. Valamire szükség van! Mi történik ezután? Legyenek már 3-4 éves gyerekek, már másodszor nyaralnak ott. Hozzá mernek érni a medúzához? Dehogy mernek! Azt néztem: az apa fogott a gyerekének egy medúzát. A kisgyerek már azért is sírt, mert a kisgyereknek a vödrébe fogta a medúzát. De ő egy kegyetlen apa volt, mert a vödörben tartotta a medúzát, a medúzát kiöntötte a kőre. Hát a medúza mit csinált? Elplattyadt. Ezért csak a kis tetejét lehetett megfogni. Az apa, akinek már több volt a tapasztalata a medúzáról, többszörösen megfogta a medúzának a kis buciját. Mert az nem csíp. De a gyerek, akinek már volt egy képzete a medúzáról, bömbölt. Akkor az apja – én megtanítom! -, fogta a gyereknek a csuklóját, kezdte nyomni a medúzának a bucijához. Elég brutális! A második fázis, hogy megtanulja, hogy nem annyira veszélyes, itt fölül lehet a kis buckóját simizni. Tehát, bővülhetnek ezek a képzeteink. Hála Istennek, bővülnek is, ha hagyjuk.
12. A legmélyebb képzeteink, struktúránk arról, hogy én, te és kapcsolat, tudattalanok.
Nem is tudunk hozzájuk férni. Csak így gondolkodhatunk akármennyit, nem férünk hozzájuk. Mert túl picik voltunk, akkor még nem tudtunk gondolkodni. Nem voltak szavaink. Ezek aztán tudattalanná váltak, de roppant mód meghatároznak bennünket. Ezért aztán határhelyzetekre, nagy kiborulásokra, érzelmi katasztrófákra, intimitásba hajló kapcsolatokban nagy drámákra van szükség. Akkor aztán előjön. Ezért ezek a nagy konfliktusok, nagy nehézségeink áldásosak is, mert ezek nyomán tudunk rálátni a saját struktúráinkra, különben nappali fénynél, nem. Nem látszanak, nem tudjuk őket. Mondok egy ilyen nagyon mélyen lévő struktúrát. Ami nem tudatos, hacsak valaki tudatossá nem teszi. Mert ez a struktúra egészen pici korban tud kialakulni. Még az a kis gyerkőc nincs egy éves, amikor kialakul. Hogyan is tudhatna róla, amikor 25 éves? Például óbégatok, sírok, szeretnék szopni, éhes vagyok. Jön az anyukám – ha jön, de néha nem jön, sokszor nem jön, na mindegy, jön -, eszem. Utána eltűnik, és megint nem jön. És sírok utána, és megint nem jön. Megint sírok, és megint nem jön.
Milyen struktúra alakul ki ebben a pici gyerekben. Tök mindegy, hogy fiú vagy lány. Mi alakul ki benne? Az hogy én a szeretetemmel, a vonzalmammal, a vágyammal, a ragaszkodásommal elpusztítom az anyukámat. A szeretet tárgyát elpusztítom. Azért mert eszem belőle, jóllakok, és utána ő eltűnik és nincs és nem érhető el. És utána megint nem érhető el és megint nem. S akkor, ha ez tovább folyik úgy, hogy amikor a gyerkőc már kifejezi a haragját az anyukájával kapcsolatban és az anyuka megsértődik, mert a gyerek haragját sem képes elviselni és eltűnik, és nem található. Milyen képzet alakul ki a gyerekben erről a helyzetről? Hogy a haragommal is el tudom pusztítani az anyukámat. Ezt úgy hívják, hogy skizoid személyiség-szerveződés. Jó páran vagyunk ilyenek.
Mi lesz azzal a valakivel, akinek a személyisége így struktúrálódik pici korában ilyen banálisnak tűnő történetek kapcsán? Félni fog szeretni. Félni fog az intimitás irányába menni, közel lenni, félni fog tőle. Mert van egy nem tudatos, nagyon mély tapasztalata, hogy amikor táplálkoztam valakiből, amikor közel voltam valakihez, annak sosem lett jó vége. Utána nem kaptam megerősítést, támogatást, becézgetést. Nem maradt velem az anyukám, nem jött, mikor kértem satöbbi. Egyetlen dolgot csináltam, szoptam. Ezt az egy dolgot csináltam. Akkor nyilván ezzel van összefüggésben, nem? Ha egy édesanya a pici gyerekének a haragját sem bírja, akkor pedig mi történik? Az érzelmektől is nagyon távol kell magamat tartani, mert azzal el lehet pusztítani a másikat. Akkor tehát, ha megházasodom, lesz egy jó felszínes kapcsolatom. Félek attól, hogy szeressek, s egyáltalán a szeretetemet kifejezzem, de közben semmiféle konfliktust sem merek vállalni, mert attól is félek. A skizoid szerveződésű emberek ezért folyamatos izolációtól szenvednek akkor is, ha házasságban élnek. Erre a struktúrára rá lehet találni, ha az ember ezen dolgozik, vagy ezzel foglalkozik. De csak úgy, nem! Miközben ez alapvető dinamikáját adja az illető összes komoly kapcsolatának. Ilyen csúnya dolgokat mond a tárgykapcsolat-elmélet.
Most nézzünk valami mást! Arról szeretnék beszélni, hogy amikor hajlandók vagyunk rájönni arra, hogy ahogy eddig gondoltuk a világot, a világ nem olyan. Ó, ez sok fájdalommal, félelemmel jár, de utána följön a nap és kisüt. Képzeljétek el, hogy az Új Kalász című Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetségének a lapját forgattam. Gondoltátok volna, hogy a Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetségének lapja, melynek Új Kalász a címe, érdemleges cikkek is vannak benne? Nekem elsőre erről a kiadványról van egy hipotézisem, hogy nem érdemes kinyitni. Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetségének lapja? 150 Ft-ért, na, ez durva! Azonban, hajlandó voltam Buddha tanítása nyomán megkérdőjelezni ezt a bennem lévő előítéletet, és elolvasgattam ezt a lapot.
És most szeretnélek benneteket fölvidítani egy 2007-ben érvényes népszámlálás fiktív kérdőívének elmondásával. Nagyon tanulságos. Népszámlálás:
1. Háziállat van-e a lakásban?
A) Nincs lakás.
B) Van, de írtjuk.
C) Nem tudom, de nagyon viszket
D) Megette a gyereket.
E) A gyerek ette meg.
A többit már szám nélkül mondom: páva, tigris, macskacápa, kígyófarm, szafari park.
2. Családi állapota: (Figyeljetek, mert amit nem gondoltatok, hogy van, hát az van!)
1) Alig várom.
2) Szerencsére.
3) Sajnos.
3. Hol tölti szabadságát?
1) Nincs munkahelyem.
2) Ha szabira megyek, kirúgnak.
3) A kiskertben.
4) Görögbe megyünk busszal.
5) Spanyolba megyünk repülővel.
Akkor még egyet:
4. Vallása:
1) Dömdödöm.
2) Isten, haza, család.
3) Hatalom, siker, pénz.
4) Attól függ, hol osztanak levest.
5) Cosmopolitan
6) Feng Shui
7) Fitness
8) Zámbó Jimmy.
Látjátok, amit eddig gondoltatunk a világról, az egy szürke elképzelés. Ennél már csak Woodi Allen mondott jobbat a legújabb filmjében. Megkérdezik tőle – ugye, játszik is benne, nem csak rendezi – egy partin vannak. – Mondja csak, mi a vallása: Hát én zsidónak születtem, aztán áttértem a Nárcizmusra. Még néhányat elolvasok nektek, de most mennyünk tovább.
13. A gyerek belsővé teszi a külső tárgyak képeit, képzeteit.
Ezek a képzetek persze nagyon könnyen torzulnak. Már eleve csak egy képzetünk van valakiről, és aztán ez a képzet még tovább tud torzulni. Úgyhogy már semmi köze ahhoz, akiről azt gondoljuk, hogy gondolunk valamit róla. A gyerek szubjektív élménye, benyomása nem is a valódi kapcsolatból fakad. Arra vezethető vissza, de… . Itt kihagyok néhány pontot.
16. Amikor picik vagyunk, olyan valakire van szükségünk, aki elvisel bennünket.
(Mert kihagytam 2 pontot.) Aki pozitívan tükröz bennünket vissza önmagunk számára. Hiszen amikor picik vagyunk hihetetlenül képlékeny és gyönge az a valaki, aki azt tudná mondani, vagy azt tudná gondolni, de még ezt sem tudja, hogy „én”. Mire van tehát szükségünk? Olyan valakire, aki a szükségleteinket kielégíti, aki ránk mosolyog, aki visszatükröz bennünket, hogy önmagunkról kialakulhasson egy kép, hogy mi jók vagyunk. Erre a kezdetek kezdetén szükségünk van. Ha ezt nem kapjuk meg, egy életre szólóan sérülünk. Ezzel a sérüléssel lehet együtt élni, de minden sérülésből nem lehet meggyógyulni, csak lehet vele együtt élni.
Hogy néz ki ez a folyamat? Magzati kortól kezdve, a lélektanászoknak igazuk van abban, úgy tűnik, hogy azért a 3 éves kor, addig muszáj. Utána is fontos, de 3 éves korig nagyon gáz, hogyha nem kapjuk meg. Mert miről is van szó? Egy kisbaba sír, mert éhes. Gőze sincs, hogy azzal a fájdalommal, hogy éhes, mit kell csinálni. Egy kisbaba ezt tudja? Gőzünk sincs róla. Fázom. Tudok magamért tenni valamit is? Meg sem bírok fordulni. Képtelen vagyok megfordulni. Bekakilok. Arra van szükségem, hogy valaki, amikor én nem tudok magamért tenni, tegyen értem és utána azt képviselje felém, hogy ezzel semmi baj nem történt. Hogy nem volt baj, hogy bekakiltam. Hogy nem volt baj, hogy fájt a hasam. Hogy ez nem baj, hogy ez teljesen oké. Nagyon egyszerűen kell valaki, aki amikor én nem tudom magamat megnyugtatni, mert azt sem tudom, mi van velem, ő engem megnyugtat. Mi történik ilyenkor? Van egy pici csecsemő, magát nem tudja megnyugtatni. És van egy anyuka, aki képes ezt a csecsemőt megnyugtatni. Hol történik a varázslat? Ott, amikor ez az anyuka ezt folyamatosan csinálja a pici babával, és egyszer csak az anyukának a képe, egy megnyugtató anya képe bekerül ide. Az a pici gyerek már elmegy az anyukájától, beadják bölcsibe rossz esetben, és az ő megnyugtató anyukájának a képét már viszi magával. Óriási fordulat. Ha ez a kép tovább tud mélyülni, és az élet ezt meg tudja erősíteni, akkor a megnyugtató anyának a képe, bekerül a saját magamról alkotott képbe. Vagyis azt fogom magamról gondolni, hogy képes vagyok magamat megnyugtatni. Oké ez?
A tárgy nyugtat meg, a megnyugtató tárgy van bennem, és az nyugtat meg, végül képes vagyok magamat megnyugtatni. De ez is egy kép. Egy önmagamról alkotott kép. A kérdés az az, hogy hol sérültünk meg. Nagyon sokan, akik korán sérültek meg, azért vannak függő helyzetben, mert állandóan még rászorulnak valakire, akiről azt gondolják, hogy ő fogja majd az „én”-t megnyugtatni. Mert azt gondolják, hogy magukat nem tudják megnyugtatni. Ezért van szükségünk valakire. Itt értünk el az intimitás témájához. Aki nem tudott egészségesen végigmenni ezen a folyamaton, az nem gondolja magáról, hogy önmagát meg tudja nyugtatni. Nem gondolja magáról, hanem az a képzete, hogy képtelen rá. Hogy képtelen önmagában boldog lenni. Hogy ez lehetetlen. Neki arra lett volna szüksége, hogy valaki őt folyamatosan a szükségleteire figyelve boldoggá tegye. Valaki más tesz boldoggá. Az, aki engem boldoggá tesz, az itt van benn, és végül én magamat boldoggá tudom tenni. Aki sérült ezen a folyamaton, nem képes még egy meghitt kapcsolatra. Nem képes. Csak függeni tud. Nézzük ezt tovább!
Ezért mondhatjuk egy nagyon egyszerű mondattal, hogy azoknak a szülőknek a lehetetlen hipotézise, hogy a gyereket állandóan keményen kell nevelni – akkor neveljük az életre -, ez egy akkora hülyeség, mint ide Rawalpindi. Ez egy marhaság! Akkor lesz egy erős, önálló felnőtt, ha gyerekként átmehetett ezeken a szakaszokon. Akkor. Akkor szeretni kell, miegymás. Akkor majd lesz belőle erős felnőtt. Ez azt jelenti, ha bennünket a szüleink nem tükröztek vissza magunk számára, hogy mi jók vagyunk, akkor állandóan felnőttként rászorulunk, hogy mások tükrözzenek bennünket vissza, hogy jók vagyunk. Akkor ki kell ide állni, és előadást kell tartani, és mondani, mondani. Akkor, hogyha kapunk 30 aranyos cetlit, akkor megnyugszunk. Jól van, mégsem vagyok teljesen lehetetlen hülye! Ha befejezem az előadásokat, az azt jelenti, hogy meggyógyultam. Ennél van egy jobb forgatókönyv is!
Na, most. Mi történik akkor, amikor felnőtt leszek? Ez is nagyon izgalmas! Amikor felnőtt vagyok, akkor az történik – most vegyük a jó esetet -, rendben? Hagyjuk, hogy viszonylag érettek vagyunk. Megismerkedünk egy nővel. Mármost én vagy te, de legyél férfi. Mondjuk, megismerkedek egy nővel. Az mondom: Feri, tudsz te boldog lenni egyedül is? – Tudok. – Feri, meg tudod te nyugtatni magad? – Igen. – Feri, ha te egyedül vagy, akkor is tudod, hogy értékes vagy? – Tudom hát. Ezt lehetne folytatni, de nem szeretném. Mi történik, amikor kapcsolatba kerülök valakivel? Ugye, így kezdtük el az év elején, hogy kapcsolat, szoros kapcsolat, vonzalom és a többi. Kezdünk kapcsolatban lenni egymással. Mit is teszek a tárgykapcsolat gondolatvilágán belül? Azt, hogy szép lassan arra a nőre ráruházom azokat a pszichés funkciókat, azokat az érzelmi lehetőségeket, hogy ő nyugtasson meg engem. Hogy ő mondjon engem értékesnek, hogy ő lásson engem klassz embernek. Ezeket a funkciókat ráruházom. Ez a bizalom. Megengedem azt, hogy te is olyan valaki legyél, akinek kapcsán én önmagamat látom. Kialakul egy kapcsolat. Egy meghitt kapcsolatban az történik, hogy én képes vagyok boldog lenni nélküled is, ám a bizalmam révén, olyan személlyé teszlek, akivel való kapcsolat által te is megadhatod nekem azt, hogy én értékesnek éljem meg magam. Te is képes vagy rá meg én is. De én adtam neked a bizalmam által ezt a funkciót, ezt a lehetőséget. Ez természetesen azt jelenti, hogy sebezhető leszek, naná, az mindig nagy kiszolgáltatottság, de erről már beszéltünk.
Valójában ezt csináljuk a kapcsolatainkban. Fölruházzuk a másikat olyan funkciókkal, amelyeket ő aztán képes majd a mi irányunkba működtetni vagy képviselni. Ez a kapcsolat. Akkor majd az a nő – hogyha most nem rólam van szó -, akkor a nő majd azt mondja: Emellett a férfi mellett biztonságban vagyok. Biztonságban lenne nem mellette is? Nyilván. Biztonságban lenne, vagy se emellett a férfi mellett, se egyedül nincs biztonságban. Vagy egy teljesen tetszőleges másik férfi mellett is, aki nagyjából olyan érett személyiség, ugyanilyen biztonságban lehetne. De ő fölruházta őt ezekkel az adottságokkal, hogy mellette magát biztonságban érezhesse. Oké ez? Ennek a nyitja, hogy a bennem meglévő világ és a külvilág találkozik. A kettőt össze tudom rakni. Van egy élő nő, meg bennem egy világ arról, hogy valaki engem megnyugtat, és a kettő találkozik.
Hogy ez mennyire fontos nekünk, egy példát hadd mondjak. – Ez gyerekkortól kezdve így megy ám. – Egy pici gyerek elesik, bevágja a térdét és lejön a glazúr és vérzik. És a kis Petike hüppög. Mit csinál a kis Petike, mikor 3 évesen vérzik a térde? (Olyan, mint az autóknál a turbófeltöltő. Pont olyan. Van a turbólyuk. Nyomod a gázt, de még két másodperc, és 3000 fölött megjön a nyomaték. Tehát, a gyereknél is van ilyen turbólyuk. Láttatok olyan gyereket, aki ezt nem csinálja? Van ilyen gyerek. De most vegyünk egy normális gyereket, akit nem beleztek ki ebből.) – Nem történt semmi Pistike, hozzám hiába jössz! Csak néhány csepp vér, tudod, hány liter véred van? Mi ez, ahhoz képest? Ne gyerekeskedj! (Három éves) Lehet így is, és akkor megszokja, hogy ne érdemes. Ez nagy baj. Nagy baj, hogyha megszokja, hogy nem érdemes, mert ugyanis a kapcsolat szempontjából mi történik? Turbólyuknak vége, ezerrel rohanás – anyuci. És az anyuka mit csinál? Meggyógyítja? Képes meggyógyítani? Dehogy képes! Hanem átöleli és megnyugtatja, és erre egyszer csak eltűnik a fájdalom. Miért tűnik el a fájdalom? Miért lesz sokkal kevésbé fontos az, hogy fáj és vérzik és be kell kötni? Miért tud ez a gyerek 5 másodperc múlva vérző térddel, ami fáj, mégiscsak visszamenni játszani? Mert az, hogy van egy személy, aki engem megnyugtat, sokkal fontosabb, minthogy ne fájjon. Sokkal. Mert nem arra megy ki a történet, hogy ne fájjon. Hanem, hogy egy olyan világban legyek, ahol, ha fáj, van valaki, aki megnyugtat. Utána mikor felnőtt vagyok, akkor ne kelljen rögtön szaladnom valakihez, hanem már itt bennem önmagamról van egy képem, hogy ó, igen, most fáj. Nahát, ha most fáj, kedves Feri, akkor most mire van szükséged? S egy kicsit megszeretgetem saját magamat.
Jött hozzám egy kliens, azt mondja, hogy így rontotta el, meg úgy rontotta el. Kérdeztem tőle: Te mit szoktál akkor tenni, amikor valamit elrontasz? Ösztönösen azt mondja: Hogyha valamit elrontok, akkor ostorozom magam. Micsoda kép! Meg is álltunk. Mondtam: Te, most mindent elmondtunk. Képzeld el most magadat, hogy ott vagy 4 évesen, futsz és elesel, elrontod a futást, és utána azt a négyéves kislányt elkezded ostorozni. Nem vagy egy kicsit durva magaddal? Olyan brutálisak tudunk magunkkal lenni, hogy a könnyünk kicsordulna, ha látnánk, hogy azt valaki mással tesszük. Pedig csak mi tesszük magunkkal nap, mint nap. „Ostorozom magam.” Naná, hogy rosszul van. (Nem tudom, elkapott a szenvedély.) Ezért aztán a meghittség tárgyat igényel. Ú, de egy csúnya mondat! Pedig sok igazság van benne.
Néhány évvel ezelőtt, amikor ezzel elkezdtem jobban foglalkozni, rájöttem arra, hogy egy csomó érzés meg érzelem bennem már kész van, csak tárgya nincs. Nem úgy van ez, mint ahogy gondoljuk, hogy van egy nő, és akkor jön a szerelem. Nem, a szerelem már kész van. Az ember körbejár, kit nyelhetne el. Ez van. Papként milyen jó, hogy megtanultam azt, hogy a szerelembe esés az egy hosszú esés. Jó hosszú folyamat. Rá lehet jönni, hogy a szerelem kész van, és lesek, és mondom a vasárnapi beszédet, és stírölöm a nőket. A tudattalan dolgozik. Egyszer egy nő a következőt mondta – éppen sebészi pontossággal fejezte ki a valóságot. Azt mondta: Most keresem azt a valakit, akibe szerelmes tudnék lenni. Szerintem, a nők ezt meg tudják erősíteni. Igen, ez ilyen. Keresek egy pasit, akibe szerelmes tudnék lenni. Szomorú vagy ciki vagy gáz? Így van. A szerelem kész van, emberek vagyunk és keressük a tárgyat. Ezért aztán mire jöttem rá? Ha már megválaszthatjuk a tárgyat, ebben áll a szabadságunk, hogy megválaszthatjuk. Én például, iszom a kólát. Nagyon csípom. De, amióta rájöttem, hogy a fogaim mennek tönkre a kólától, nem veszek magamnak. Komolyan. Én nem veszek magamnak, csak nagyon ritkán. Csak kapok. Ha kapok, iszom, mint Hakapeszi Maki. Körülbelül ezen a szinten vagyok kóla ügyben. Ha kapok, nagyon szívesen megiszom. Nem akarok egészségesen meghalni. Viszont magamnak nem veszek. Mert rájöttem, valamitől úgyis függni kell. Legyen a Fanta! Százévesen majd eljutok a vízig, de még addig hosszú út áll előttem.
Most mondom a drasztikusabbat. Mondjuk a kultúrkeresztény, katolikus papi verziót. Éppenséggel lélektanilag valami nagyon hasonló történik – kicsit idézőjelbe -, amikor valaki a Szűz Máriát idealizálja, a Szűzanyát, vagy mondjuk, egy prostituáltat. Szerintetek mindegy, hogy melyiket? Én egyiket sem csinálom. De azért nekem nem lenne mindegy! Hát mi kell ahhoz, hogy egy férfi el tudjon menni egy prostituálthoz? Egy elég színes reprezentációs világ. Hogy finoman fogalmazzak. Hogy én azt képzeljem, hogy majd egy prostituálttól kapok valami olyasmi, ami nekem kell. Hát, ehhez szerintem, nagyon nagy fantázia kell. Az a hipotézisem, hogy egy prostituáltat idealizál az a férfi, aki elmegy. Kivéve, aki eljutott az állati szintre, ahova ember nem tud eljutni. Coelhonak van a 11 perc? Abban van egy nagyon érdekes mondat, mikor a prostituált nő mondja, hogy milyen kliensein vannak – kuncsaftok. Akkor azt mondja: Igazából azokkal a férfiakkal szerettem a legjobban együtt lenni – idézőjelben a szerettem -, az volt a jó kuncsaft, aki az egészből semmilyen érzelmi, kapcsolati, emberi történetet nem csinált, csak ösztönkielégítést. Azt mondta, ezek voltak a legjobb kuncsaftok. Legalább nem idealizálta. Mondjuk, egy katolikus férfinek ahhoz nagyon kell idealizálni egy prostituáltat, hogy elmenjen, nem? Nagyon, nagyon kell. Akkor már hadd válasszam meg, hogy kit! Nem?
Egyszer egy nő a következőt mondta. Kérdeztem tőle: Te, mondd csak! Négy évig jártál egy mérnök férfivel. Mi a különbség aközött, hogy végül nem hozzá mentél, hanem a Lacihoz mentél hozzá? Mi a különbség? Miért nem ez, és miért az? S erre azt mondja: A különbség, hogyha a Petihez mentem volna hozzá, akkor mérnökfeleség lennék, így meg orvosfeleség lettem. Kegyetlen realitásérzék!
Miből fakad a nehézség? Hogy amikor valakit kitűntetünk azzal, hogy ő megnyugtathat bennünket, mi csináljuk. Mi kiválasztunk valaki, és kitűntetjük azzal a szereppel, hogy ő majd meg tud bennünket nyugtatni. Ő majd boldoggá tud bennünket tenni. Őneki majd elhisszük, hogy értékesek vagyunk. Hát, nem hülyeség? Senkinek nem hisszük el, de a Rozinak igen. Ha a Rozi mondja, akkor igen. Ki csinálja, mi köze ennek a realitáshoz? De mindegy, így csináljuk. A nehézség abban van, hogy amikor kitűntetünk valakit, egy ilyen szerepet adunk neki, a negatív képzeteinket is odaadjuk. Aztán azzal meg harcolnunk, azzal meg küzdünk. Ez szokott a nehézség lenni. És az illető nő hiába mondja, hogy de én nem vagyok az anyád. Nem az vagyok. Már a főztünkből is kiderül, nem? De, ez csak olaj a tűzre! Mert tudattalanul megkapta a negatív vonásokat is. Megkapta, és akkor a férfi harcol vele. Hiába mondja, hogy nem az vagyok.
Így tehát eljutunk oda, hogy végül is a kapcsolatainkban a gyerekkori hiányaink, elvárásaink tükrében látjuk egymást és ezért terheljük agyon a másikat a kapcsolatainkban. Mert valamit nem kaptunk meg, és most muszáj. Most muszáj. Most te vagy az, és neked aztán önfeledten, föltétel nélkül kell engem szeretni. Az nem ő, az az anyukám kellett volna, hogy legyen. De már sosem lesz, sirasd el. Ő meg hadd legyen egy egyszerű feleség, akinek néha jó napja van, néha nem. Egy kis csecsemő nem tud mit kezdeni azzal, hogy anyámnak nincs jó napja, egy napig nem szoptat. Hát értitek?! Ez nem ilyen kérdés, hogy anyám ma egy kicsit mísz vagy. Nem. Tehát, ha jó kedve van, ha nem, jön és szoptat. Tudom, vannak olyan édesanyák, azt mondják, hogy a gyereküket tisztába tenni, az maga a katasztrófa. Olyan érzékeny az illatokra, hogy megbolondul tőle. Ilyen is van. De hát, azért még nem mondhatja azt, hogy fiam, beadlak a gyorstisztítóba. Az, amit férfiak tudnak várni nőktől, abszurdum. De érthető, hogy miért várjuk. Amit nők tudnak várni férfiaktól, az is abszurdum. De érthető, hogy miért várjuk. (Én mint nő, ezt tudom.)
Nézzünk egy kis Kalászt! Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetségének lapja. Már bőven megérte a 150 forintot, pedig még csak a felénél tartok. Azt mondja:
Gyermekei száma:
A. Hál Istennek, tegnap megjött! (Katolikus lányok, asszonyok lapja, sehol sem vagyunk biztonságban! PF)
B. egy és három között,
C. négy és nyolc között,
D. kikötőnként kettő,
E. titkárom intézi.
Nemzetiség:
A. mély,
B. táj,
C. szórvány,
D, dakota
E. attól függ
Anyanyelv:
A. törzsgyökér, paszuly, keszkenő, rokolya, patakvér,
B. pláza, szoli, hambi, bocsika, király, előlap a telcsire
C. B közép (Itt zárójelbe tett jelek láthatók)
D. rendszergazda, bétateszter, linux, vinyó, kernel, négy évszak extra mozzarellával, rap. (Itt pedig kukacok, kettőskeresztek, fölkiáltó jelek és egyebek találhatók.)
(Ez döbbenetes. Nem bírom befejezni. Már két éve beszélünk az intimitásról. Ez már nekem is durva, pedig én skizoid vagyok.)
18. Amikor picik voltunk, tényleg szükségünk volt arra, hogy idealizáljunk.
A 18. pont úgy szól: Ezért aztán, amikor fejlődtünk és picik voltunk, akkor tényleg szükségünk volt arra, hogy az anyukánkat idealizáljuk meg az apucit meg a keresztanyát. Aztán, hogy magunkat is idealizáljuk, hogy legyenek omnipotencia gondolataink. Hogy mindenre képes vagyok. Egy kisgyerkőcnek vannak ilyen élményei. Vágyik arra, hogy enni tudjon. És jön az anya. Vágyik arra, hogy tisztában legyen. És tisztába teszik. Vágyik arra, hogy megsimogassák. És megsimogatják. A vágyaival teremt egy világot. A vágyai elengedők, ki sem kell mondani, naná, hogy egy gyereknek vannak ilyen fantáziái. Erre bizonyos életkorban szükségünk van. Nagyon nagy baj, ha felnőttkorban próbáljuk ezt bepótolni. Vagy magunkat idealizáljuk – katasztrófa. A másikat idealizáljuk – katasztrófa. Egy kapcsolatot idealizálunk – duplán az. Lemaradtunk valamiről.
Megdöbbentő az – nekem férfinek -, amikor látok nőket, akik szépek és nem tartják magukat szépnek. Hű, de megdöbbentem, mikor életemben ezzel találkoztam! Jön egy nő, aki szép. (Minden nő szép.) És nem látja magát, nem látja. De gáz! Kell neki egy pasi, aki … . Minél jobban fölruházunk valakit ezekkel az érzelmi, pszichés funkciókkal, annál nagyobb lesz a függésünk tőle, illetve ennek a lehetősége.
Mondok megint csak egy teljesen máshonnan egy példát, a térdműtétemet. Volt egy kedves ismerősöm, sokat buliztunk akkor, amikor gimisek voltunk. Amikor elszállt a térdszalagom, akkor bevitt a mentő a traumatológiára, és ő pedig traumaorvos. Megállapította, hogy elszakadt a térdszalagom, és volt egy szabad választásom, hogy ő műtsön a traumatológián vagy pedig egy specialista. De én nekem volt egy kép a fejemben, hogy ő egy jó csávó. Ezért megműtötte a térdem és jól elrontotta. Nekem 5 hónapomba került, míg ezt a képet, erről a régi haveromról, aki egy régi jó haver, csak nem tudja a térdemet jól műteni, én ezt a képet róla levettem. 5 hónapomba került. Mikor 5. hónapja is be volt gyulladva a térdem, és nem tudott mozogni, pedig irgalmatlan mennyiséget gyógytornáztam, 5 hónap után jutottam el oda, hogy ezt a képet levettem róla, és azt tudtam mondani, hogy elrontotta. Addig jobban hittem annak, hogy ő egy jó orvos, őrá testáltam ezeket a funkciókat, hogy ő jó orvos, és ha a jó orvos azt mondja, hogy sikerült a műtét, akkor sikerült a műtét. Mit dobtam sutba? A saját tapasztalataimat, hogy 3 hónap eszeveszett gyógytorna után nem működött a térdem. De mit számít a tapasztalat, ha én valakit fölruháztam azzal a funkcióval, hogy havonta elmegyek hozzá, ő rám néz az ajtóból, vagy én vagyok az ajtóban, ő meg az ablaknál, és azt mondja: Jól sikerült a műtét. Jaj, de jó! És megyek haza, és egy hónapig megint nem mozog a térdem. És felnőtt vagyok. Vagy azt hiszem magamról. 5 hónap, míg a mindennapos tapasztalat erősebbnek bizonyul. Ez ilyen!