Az intimitás témakörének összefoglalása 4.

2007.02.20.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Most beszélek, aztán kiderül, hogy jó-e az erősítés. Ugye jó ott hátul? András, köszönöm. Beszélek, aztán közben András beállítja jól.

Isten és a függő viszony – folytatás

Két alkalom óta az intimitás témájában érkezett tapasztalatainkat és fölismeréseinket igyekszünk valamiképpen vonatkoztatni az istenkapcsolatra. Illetve egy lehetséges meghitt istenkapcsolatra. Odáig jutottunk el, hogy Pál apostollal leestünk a képzeletbeli lóról, amiről kiderült, hogy nincs is. És azt állítottam nektek, hogy a megtérés-élmény, vagy az a tapasztalat, hogy mindaz, amit a mi kapcsolódási mintáinkból, alappozíciónkból adódóan hittünk, az tulajdonképpen egy illúzió. Amikor leesünk a lóról, akkor az történik velünk, hogy egyszer csak meglátjuk a valóságot. Hogy vannak az életünkben kivételes pillanatok (Pál apostol életében ez a pillanat ilyen volt)… Amikor a csúcsélményekről beszélgettünk, tulajdonképpen ezt a témát jártuk újból meg újból meg újból körbe. Hogy a hétköznapi tapasztalásunk tulajdonképpen a kapcsolati mintáinkból, az alappozíciónkból – vagyis a tévedéseinkből adódik.

És hogy néha – nem is tudjuk, hogy hogyan; szinte kegyelemszerű pillanatok ezek – megadatik nekünk az, hogy nem a bennünk (sejtjeinkben, idegrendszerünkben, agyunkban) tárolt kapcsolati minta és pozíció és egyéb alapján látunk, hanem világosan látunk. Nem véletlen, hogy erről azt mondták, hogy ez a megvilágosodás. És vannak ilyen pillanatnyi megvilágosodás-élményeink, és van, akinek ez egy picit hosszabban tud tartani. Aztán az is nagyon jó, ha valakinek életében volt egy ilyen pillanata, és vissza tud rá emlékezni. Amikor a csúcsélményekről beszéltünk, pont azért tettük, hogy ha volt már legalább egy ilyen élményed, vagy ha tudod, hogy melyik a leginkább olyan élmény, mint Pál apostolnak az élménye, akkor azt tekintheted realitásnak. És az összes többit ehhez képest inkább illúziónak. Ez segíthet akkor, amikor bolyongsz, bolyongunk. Ez tehát azt jelenti – és ez nagyon elgondolkodtató – hogy Pál apostol (akkor még Saul bácsi) találkozik Jézussal, akkor semmi mást nem tesz vele, csak megmutatja a realitásokat. És azt mondja: én az a Jézus vagyok, akit te üldözöl. Ennyit mond, és Pál apostol (ahhoz képest, ahogy eddig látta a világot) a kapcsolati mintáin, illúzióin keresztül – egyszer csak megvilágosodik. De a megvilágosodás tulajdonképpen nem más, mint hogy egyszerűen csak olyannak látja a valóságot, amilyen. Tulajdonképpen ennyit történik.

Erre hoztam aztán példákat. Jézus nem lenyűgöző dolgokat mond vagy csinál, hanem végtelenül egyszerű mondatokat szól. Bertalan apostol, láttalak téged a fügefa alatt! Péter, mielőtt a kakas háromszor megtagad, kétszer szólalsz meg. Szóval, ilyen egyszerű mondatok hangoznak el. És amikor az illető egyszer csak rádöbben, hogy a nemjóját, ez tényleg így van, akkor megvilágosodik. Még egy mondat: milyen érdekes, hogy mi mondjuk Pál apostol élményére azt mondjuk, hogy ez „valami vízió, valami látomás, extatikus élmény!”. És közben meg azt mondjuk, hogy ahogy pedig Saul élte az életét, akkor látott normálisan. Mi ezt így definiáljuk, hogy Saul érzékelte az életet és eldöntötte, hogy a keresztények rossz emberek és majd „én adok nekik”; ezt tartjuk realitásnak. És amikor Jézus elmondja, hogy „én ez vagyok, te az vagy, köztünk ez a viszony”, erre meg milyen szót használunk? „Látomása volt!” Ó, de érdekes! Az, hogy mi ezt nevezzük látomásnak, indirekt módon bizonyítja a vakságunkat. Hogy mi képesek vagyunk a legegyszerűbb dolgokat (amelyek végre-valahára olyanok, amilyenek) látomásnak definiálni! Valójában Pál apostolnak nem „látomás volt”, hanem látomásban élt; egy vízióban élte az életét. Bolyongott, és azt se tudta, ki ő, ki Jézus, meg közben ő mit csinál. Hát ez a látomás! És aztán egyszer csak eltűnt ez a látomás, és látta, hogy mi van. Az, hogy mi pont fordítva határozzuk meg ezt a két helyzetet, szerintem mindent elárul arról, amiről eddig beszéltünk.

És hogyha most itt a kötődés, függés, intimitás összefüggésében vagyunk, akkor azt állítom, hogy szinte minden vágyunk (a legmélyebben kívül minden vágyunk) arra irányul, hogy Isten mentsen meg minket a realitástól. Hogy tudjunk tőle függő helyzetben lenni. Hogy legyünk annyira függők tőle, hogy az élet realitása ne okozzon már annyi gondot, mint amennyit okoz. Valójában Istentől ezt várjuk. Ez tulajdonképpen a megszállottság utáni vágy. A megszállottság, a függés és a bálványimádásunkra mondott igen utáni vágy. De persze ezt mi nem így szoktuk megélni. Hanem azt éljük meg, hogy nekünk egészen természetes, igaz, normális, magától értetődő imádságaink vannak, amivel Istent kérjük valamire.

Hadd hozzam akkor ezeket a példákat. Illetve még a bevezetőhöz. (Sajnálom, hogy közben már ilyen egyházias kijelentéseket teszek, hogy „megszállottság” meg nem tudom én mi, de tudjuk, hogy mit értek alatta.) Arra várunk, hogy amikor megszűnik az illúziónk, és a realitást a maga tisztaságában látjuk, akkor utána már nekünk ne legyen ezzel dolgunk. Valójában ezt szeretnénk! Azt szeretnénk, hogy – bibliai szóhasználattal – amikor Jézus kiűzi belőlünk a gonosz lelket… (hát ez kétezer évvel ezelőtt így szólt; most mit csináljunk vele?) Kétezer évvel ezelőtt így hangzott el: „Gonosz lélek szállta meg, ide-oda rángatta”. Hmm? Munkamánia? Hmm? Rohantok bulizni minden nap… Négy diploma, ugye. Ez régen így szólt: „a gonosz lélek ide-oda rángatta”. Azután azt mondja: „A gonosz lélek azt is tette vele, hogy néha falnak rohant, néha a sziklába ütötte magát, és súlyos sérüléseket okozott magának.” Hát ma ezt hogy hívják? Elmentek raftingolni, beisztok, mint atom, és közben súlyos sérüléseket okoztok magatoknak és másoknak. Most az, hogy kétezer évvel ezelőtt így volt erről szó… kidobhatjuk a szemétbe? „Micsoda hülyék… gonosz lélek… jaj, már!” Csak éppen ugyanott tartunk.

És akkor az a vágyunk, hogy amikor „huhh, többé nem vagyok teafüggő, tévéfüggő, társfüggő, csocsófüggő, PlayStation2-függő”, hogy amikor ez van, akkor Isten meglátogat bennünket azzal a fénnyel, hogy látjuk a realitást, akkor „óh, hát ez csak egy kötődési modell volt; ó, csak egy torz alappozíció; értjük az egészet; szabadok vagyunk; látunk világosan”. És akkor, és akkor! Itt csalunk! Akkor ezt a szabadságot Isten gyorsan foglalja le! És gyorsan függjünk tőle. Én ne kelljen ezzel a szabadsággal bármit is kezdeni. Hát erre vágyunk nagyon. Rohanunk, rohanunk ezek elől a pillanatok elől is. Aztán amikor néha van egy-egy ilyen pillanatunk… Persze azt szoktuk mondani: „Gyönyörű volt! Olyan élményem volt – ebből élek!” Na persze, hogy elmondod, hogy milyen jó volt akkor. Csak azt nem szoktad elmondani, hogy rettegsz, hogy még egyszer legyen. Rettegsz tőle, hogy ez öt percnél tovább tartson! Nem tudom, hogy érthető-e, amit mondok. Mert ehhez kell, hogy legyen ilyen élményed. Valójában olyan rémületes az a szabadság, ami ezekben a pillanatokban van, hogy legszívesebben Istent hívnánk, hogy ne kelljen ebben lenni!

Hát mi a fenét csinálunk ezekben a pillanatokban? És (látszólag) akkor jön a mentőöv. A következőt kérjük Istentől: „Uram! (a következő lapon kérjük), nyűgözz le engem! Teljesen szállj meg engem!”. Gondolatok: „Istenem, add a bizonyosságot! Kérlek, mondd el, hogy ki is vagy, hogy teljesen tudjam, hogy tényleg te vagy az! Hogy bizonyítsd be nekem!” A Szentírás hozza a történeteket egymás után. Odaállnak Jézus elé és azt mondják: „Most mondd meg nyíltan, hogy te vagy-e a Messiás! Bizonyítsd be, kinek az erejével űzöd ki az ördögöt. Mondd meg! Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Keresztelő János keresztsége kitől volt való?” És mi van ezekben a jó emberekben, akiket farizeusnak hívunk? Hogy most Jézus mondjon egy olyat, de egy olyat, hogy ne kelljen többet gondolkozni! Ezt várjuk tőle. Tehát hogy mondjon egy olyat, hogy többet sose kelljen gondolkodni! Hogy egy életre szólóan, amíg meg nem halunk, gyógyuljunk ki a gondolkodásból, a kételkedésből, a töprengésből, a vívódásból. Ebből, Uram, gyógyíts ki engem! Mondj olyat, hogy a nehéz helyzeteimben visszaemlékezhessek erre a mondatodra, és minden megoldódik!

És Jézus sosem megy ebbe bele, mert tudja, hogy ha ez így lenne, akkor éppen annak a lehetőségétől fosztana meg bennünket, hogy egy meghitt kapcsolatban legyünk. Ezért például ilyen pökhendi válaszokat ad: „Kitől vannak az én gondolataim, ki küldött engem? Hát tudjátok mit? Mondja meg nektek a fene! Mondjátok meg, hogy Keresztelő János kitől jött!” Visszakérdez. Azért, hogy az illető egyszerűen kezdjen el gondolkodni azon, hogy ő hiába mond bármilyen választ, az rajta nem fog segíteni. Hogy nincs olyan válasz, ami az emberen segíthetne. Amennyiben az a válasz kívülről jön, és engem a válaszadótól függő helyzetbe sodor. Ezek a válaszok sosem segítenek rajtunk. Ez csak annyiban lehet segítség, mint amikor az alkoholista azt mondja: „Tulajdonképpen egy szörnyű függés, hogy szenvedélybeteg vagyok. Ezzel csak tönkreteszem magam és a családom. Ezért inkább fitnesz-függő leszek!” És ekkor az illető leteszi az alkoholt, és napi nyolc órát kocog. Vagy áttér a Traubisodára, és abból iszik hat litert. Rágógumizik; kivéve, mikor alszik. Nagy dolog, ha tudunk a függéseinken változtatni. Cserélni. Egy rosszabbat egy jóért. Ó! Csak ne higgyük azt, hogy az megszűnt! Csak a rosszabbat egy jobbra cseréltük. És milyen jó lenne, ha egy szempillantás alatt az összes szenvedélybeteg kocogna. Ez egy szép vízió a világ jobbra fordulásáról. Nem tudom, hogy hogy közlekednénk, de… Kocogva. És mi is arra lennénk szorítva, hogy kocogjunk. Hát elég durva.

Az apostolok könyörögnek Jézusnak. A tanítványai. „Jézus! Hát mondd már meg nekünk!” És tudjátok, pont olyanok, mint mi, mert azt mondják: „Uram, a sok embernek nem mondtad meg nyíltan, hogy te vagy a Messiás, de nekünk! Légyszi! Most így magunk között vagyunk, csak tizenhárman (igaz, Júdás is itt van, de majd valahogy úgy csináljuk, hogy ne hallja), most csak nekünk mondd meg, hogy te vagy-e, légyszi, légyszi!” És akkor ahogy a búcsúbeszédben mondja Fülöp: Jézus! „Mondd meg, és az elég nekünk!” És erre Jézus megint nem hajlandó megmondani. „Ó, Fülöp. Már mióta velem vagy, és nem tudod? Hát én tudom, ki vagyok; a baj az, hogy te nem tudod! És rajtad nem segít, ha én megmondom neked, hogy én ki vagyok. Mert azzal csak az történt, hogy te tudod, hogy én kinek tartom magam. Ha én megmondom, hogy én ki vagyok, attól még te nem fogod tudni, hogy én ki vagyok – csak azt, hogy én mit gondolok arról, hogy én ki vagyok.” Oké ez? Ezért nem adható kívülről olyan válasz, amely majd engem lenyűgöz, és akkor hhhhhh!

Azt lehet mondani, hogy Jézus… meg ezek a pillanatok, amikor a Szentírást nem értjük, a legfontosabb pillanatok. Mert ott van valami, amire, ha rájövünk, akkor nagyon nagy dolgok történnek velünk. Mintha Jézus nem is az Isten fiának a szeretetével pöckölné le magáról az embereket. Miért nem beszélsz már nyíltan? A beszédeinek 60%-a példabeszéd! Micsoda egy gazemberség! „Kiment a magvető vetni… vetegette a magot, jöttek a madarak, fölcseszedegették a magokat…” Egyszerűen arcátlan, amit velünk csinál. Nem? Nem pofátlan? Hogy ide jön az Isten fia, és sztorizgat. „Mondd, Uram, ki az én felebarátom?” – kérdezik. „Ki az én barátom, akivel tegyek jót?” – mondja a farizeus. Erre Jézus: „Te, elmondok neked egy sztorit. Egy vándor ment az úton. Elkapták a gazemberek. Jól megverték…” Nem vagytok dühösek emiatt! Hát hagyja már a sztorizást! Hát mondja meg, hogy hogy van! És ugye ott lenne a nagy pillanat. Az utolsó pillanatban, amikor Pilátus kérdezi: „Hát most akkor király vagy?”. És Jézus mit csinál? „Ha bemondom, megúszom.” De nem, most már hova? Már ide-ida rángatták, Pilátus, Heródes, Pilátus… „Király vagy?” Erre Jézus: „Hát te mondod.” Ezt képes mondani, miután már úgy megverték, hogy alig él. „Király vagy?” Erre Jézus: „Hát te mondod. Hát most én tudjam, hogy király vagyok-e? Hát ez a te kérdésed. Hát mondd meg: király vagyok-e, vagy nem?” Ó. Látjátok, milyen dühös vagyok? Hogy nem…

Fárasztó a fejünket hordani a nyakunkon. Tudjátok, ez mikor szokott kiderülni? Mikor reggel arra ébredsz, hogy elfeküdted a nyakadat. Volt veletek ilyen? Mindenkivel, nem? És akkor rájössz, hogy milyen iszonyatosan nehéz a fejedet viselni. Meséltem azt a történetet? Mentem be az iskolába. Általános iskola, így (feje félre). Iszonyú jó volt. Így mentem be. Leültem. Padtársam: „Helló, Feri, ne hülyéskedj már!” Tehát ez volt az a pillanat, mikor a kezem így megbénult. Így, khhhrrr. Tehát egyszerűen óriási teher a nyakunkon a fejünket hordani. És annyira szeretnénk ezt a munkát Jézussal elvégeztetni. Hogy hordja már ő a fejünket! Aztán: Érzés! Hogy töltsön el engem egy olyan érzéssel… Uram! Hát ha érezném, hogy szeretsz, és hogy én is szeretlek téged, hát mi gondunk lenne? Hát miért nem töltesz el?

Ott van az a pillanat, amikor felmegy Péter, Jakab és János (mint a népmesében) a Tábor hegyre. És ott eltölti őket a varázslat. Jézus, színeváltozás. És erre Péter mit mond? „Uram, uram, gyorsan építsünk három sátrat. Itt letáborozunk! Sose szűnjön meg ez! Soha! Lássunk téged mindig így elváltozva, lenyűgözötten! Jaj! Jajajjajjaj!” És míg ebben van, hogy jajjajajajj, már el is tűnik a látomás. Na, Péter, Jakab, János, gyerünk! Megyünk le a hegyről. Ú, de szemétség! Tehát ott van ez a másik vágy: „Jól van, Uram, akkor ne a gondolatainkat, hanem az érzéseinket!” Aztán: „Ne az érzéseinket, hanem az érzelmeinket! Az érzületünket töltsd be!” Amikor odament a (…állandóan odamentek Jézushoz; nem tudom, miért csinálták)… „Uram, bárhová mégy, én követlek! Bennem most… Én már napok óta így vagyok!” Emögött ez van, csak nem mondja: „Én otthon ezt átgondoltam, virrasztottam, böjtöltem – én oda vagyok érted. Én most be vagyok lőve. Tehát te mész, én megyek! Ez menni fog egy életen át!” És Jézus nem azt mondja, hogy „Ó, amit most átélsz, az a valóság! Amit most átélsz, ez így van! Ezt őrizd meg – ezt sose veszítsd el!” Nem ezt mondja. Hanem milyen brutális! Azt mondja: „Igen, követnél? Hát én meg azt mondom, hogy a rókának odúja van, ha pedig te követsz engem, nem lesz hová lehajtani a fejed. Na most hogy vagy?!” Ez a brutális! Ó, tényleg így van? Ó, elpárolgott a hangulat. „Komolyan, Jézus, még reggel megvolt. Mikor jöttem, jöttem, mondtam, én téged nagyon szeretlek, én bárhova, a világ végére… de olyan csúnyát mondtál! Legalább vigasztalj meg!” És hogy ilyenkor egyszerűen nem. Nem és nem. Miért vagyok ilyen indulatos? „Uram!!!”

Akarat! Akkor nem a gondolat, az érzés, az érzelem, az érzület – legalább az akarat! Popper Péter mondta azt: a hetvenes években az volt a sláger: „Én tulajdonképpen egy jó ember vagyok, csak az akaratom gyönge!” És akkor tömegestül csődültek a pszichológusokhoz, hogy adjunk akarat erősítő módszereket. Mert végül is látjuk a valóságot; tudjuk, mit kell csinálni; okosak vagyunk, szépek, már Amerikából átjött az a sok jó és szép könyv, már meggyőzött minket arról, hogy semmi baj velünk. Senkivel sincs baj. Csak boldogtalanok vagyunk, de az se baj. Mert igazából igazából csak az akaratom… Akkor majd. Ugyanezt várjuk Jézustól. „Uram, akkor majd az akaratomat!” Megy oda az ember, és azt mondja: „A fiam beteg. Nem segítenél rajta?” És azt mondja: „Hitetlen nemzedék! Meddig maradjak még veletek?” És akkor: „Uram, ha tehetsz valamit érte, tegyed meg!” Jézus válasza: „Ha tehetek valamit?!” Állandóan visszakérdez: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” Nem nyűgözi le az akaratunkat, hogy „mindig csak őt akarjuk”. Ezt nem teszi meg velünk.

Ennek egy verziója: nem dönt helyettünk. Egyszerűen… Emlékeztek, két három hete mondtam: az apostolokat meghívja. Utána azt mondja a szentíró, hogy akiket meghívott, követték őt. Akiket kiválasztott, követték őt. A követést nem lehet kihagyni ebből a folyamatból. Egyszerűen nem lehet. És jön a mi nagy barátunk. XXI. század. Tamás. Tamás nagyon-nagyon, helyettünk is csinál valamit, hogy tudjuk: az az út se jó. Azt mondja: „Uram, jó hogy föltámadtál. Ez tök cuki. Nagyon baró. De… amíg én a kezemet a te sebeidbe nem dugdosom bele…” Ugye, ő tapasztalat-mániában van. Tehát, ha ő nem tapasztalja meg… Beledugdossa: „Most hiszek!” „Tamás, Tamás! Hát miután már könyékig vagy a sebemben, legalább ne mondd, hogy hiszek! Hát mosd le a kezedet, nyomorult, hát tiszta vér! Hát nem hiszel! Hanem látod! Hát hol itt a hit?!” Jézus csak ennyit mond: „Gyerekecském! Hát boldog, aki nem lát, és mégis hisz.”

Aztán: a cselekvés! Cselekvéssel nyűgözzön le! Ez az örök kérdés. Örök vágy: „Uram, szállj le a keresztről! Mert ha leszállsz a keresztről, elhisszük, hogy ki vagy.” Személyre szabott verzió: „Uram, ha meggyógyítasz, elhiszem, hogy te vagy az Isten.” Akkor? Hát ne viccelj már! „Szálld meg a vágyaim!” A gazdag ifjú. „Uram, én gyerekkorom óta megtartom az összes törvényt; én most akkor téged foglak követni! Téged követlek, és tök jó lesz! Mit szólsz?” Jézus válasza: „Tök jó ötlet! Rád nézek, te tényleg egy nagyszerű srác vagy, szuper! Te szeretnél engem követni! Hát akkor add el a lóvét, aztán gyere!” „Ne már!” S a gazdag ifjú szomorúan távozott. Ez mit jelent? Azt, hogy Jézus nem adott neki kívülről vágyat. „Ó, van benned vágy! Addig tart, ameddig a pénzed.”

És aztán van, aki azt mondja (ez a legkacifántosabb), hogy higgyen helyettem az Isten. Odaállunk és azt mondjuk: „Adj jelet!” Mit mond Jézus? „Nektek? Ez a nemzedék nem kap jelet.” Ez az evangélium… nem tudom, most honnan néztük meg. „Ez a nemzedék nem kap jelet! NINCS jel!” De hogy ebben mi a trükk, azt ugye tudjátok? Ott áll Jézus. Hmm? Isten megtestesült. Ott áll. S akkor azt mondják: „Adj jelet!” „Valószínű nem látnak. Úgy tűnik, átlátszó vagyok.” Hát azért mondja azt, hogy nem kaptok jelet, mert már ennél többet mit?

Utolsó történetem Jézus brutalitásáról, amit így szoktunk értelmezni: a kánai mennyegző. Ó, ó. Csak elfogyott a bor. Jó buli lenne, de elfogyott a bor. Jön Jézus anyukája és azt mondja: „Te Jézus! Fogytán a boruk.” És Jézus erre mit mond: „Anyám, de jó, hogy itt vagy! Nélküled hová lennénk! Ó, anyám, hát te jobban látod a dolgokat, mint én. Hát komolyan, ha nem mondod, hogy fogytán a boruk, hát hiába vagyok én az Isten fia… Hát… Nagyon köszi! Gyorsan akkor a hordókat, gyorsan csináljunk bort.” Hát miért hívtak meg? Vagy azért… (Elfelejtett bort vinni) Ó, Jézus ráeszmél: „Nem vittem egy üveg Tokajit. Ó! De hülye vagyok, hát nem elfelejtettem? Azt hittem, elég, hogy Isten fia vagyok, oszt csak úgy bejövök, de… nem vittem Tokajit. Ú…” Mit mond Máriának? Olyan brutális, hogy nem is merjük lefordítani. Így van! Előveszem a görög szöveget, és nem kapok levegőt két napig. Mert a görög szövegben ez Jézus válasza arra, hogy „Fiam, fogytán a boruk”: „Mi közünk nekünk egymáshoz?” Ez egy jó kis gyomros. „Mi közöm nekem ehhez a borhoz! Hát mi vagyok én?” S ugye erre mindjárt: Te vagy az Isten fia! Te csinálj valamit. „Nem ezért vagyok itt. Nem ezért vagyok itt, hogy rohangásszak egyik lagziból a másikba. Jaj, a zserbó! Elfogyott a zserbót! Az istenit.” Hát ez az? Aranyhal, ötvözve a Mikulással.

Amikor az interneten olvassuk (ez zseniális), hogy mekkora sebességgel kell a Mikulásnak bejárnia a földet, ha minden családhoz el akar menni, és 24 órája van? Kiszámolták, hogy a másodpercnek milyen töredék része alatt hamvadna el a Mikulás, ha olyan sebességgel haladna, hogy minden családhoz elérkezne. Egyszerűen Jézus brutális. Olyan értelemben brutális, hogy nem nyűgöz le, nem száll meg. A gonosz lélek, az szokott megszállni! A jó lélek meg nem száll meg. Hanem csak úgy itt van, ott van. Verdes, csipeget. A csalódottságunk tehát valójában az, hogy Isten nem tölt be bennünket úgy, hogy függhessünk tőle. Valójában ez. Nem az a csalódottságunk lényege, hogy nem tudunk teljes emberi életet élni, hogy nem vagyunk eléggé… Nem ez. Hanem hogy nem függhetünk tőle úgy, hogy ne kelljen már embernek lenni. Végül is van bennünk egy folyamatos infantilis vágy: ne kelljen már embernek lenni! Annyira jó lenne, ha nem kéne. Isten tehát nem veszi át a függőségben a tárgy helyét. Isten nem lép be az alkohol helyére. Nem lép be a nő, a férfi helyére. Nem lép be a rágógumid vagy a kóla helyébe. Egyszerűen nem lép oda. És ez nekünk elviselhetetlen.

Jött hozzám egyszer valaki. A szüleivel való kapcsolatáról, pontosabban az anyukájával való problémájáról beszélt. Egyszer csak eljutottam oda:

– Most értem már… rengeteget beszéltél az anyukádról, de nem beszéltél még az apukádról. Mi van a te apukáddal?
– Ó, hát az apukám, az egy gyenge; nyomorult az én apukám.
– Tehát akkor te nem lázadtál az apukáddal szemben?
– Ó, hát az apámmal szemben … egy ilyen gyenge emberrel szemben mit lázadtam volna?
– És nem kéne?
És ezen elkezdett gondolkodni. Hogy a fenébe van az, hogy én nem lázadtam az apukámmal szemben?  S akkor egyszer csak jött vissza:
– Hú, Feri, ez nagyon nagy szemétség volt! Rájöttem, hogy még mindig gyerek vagyok; nem mentem át a serdülőkoron. Az apám ellen nem lázadtam. Mindig úgy féltettem, sajnáltam. Ó, hát most… Inkább az anyámat szidtam!
– Hát mi lenne akkor, ha most ezen elkondolkodnál?
Elment, visszajött egy hét múlva:
– Úúúú! Ez a hét nagyon brutális hét volt. Tudod, mire jöttem rá? Hogy utálom a tékozló fiú történetét.
Na, itt fölcsillant a szemem. Vele tényleg történt valami. Kigyógyult a birodalmi nézőpontból! „A Szentírás legszebb része a Tékozló fiú története! Lk 15, 8-tól.”
– Ó, rájöttem arra most, ahogy próbáltam elmenni az apámtól és fölnőni, hogy fölnőtt legyek, akkor eszembe jutott a Tékozló fiú története. Hogy milyen sors vár rám. Hogy majd szép lassan a disznók eledeléből fogok enni. Aztán rájövök: apámnak igaza volt, a fene egye meg. És majd egy ilyen mély bűntudattal, szégyennel visszakullogok az apai házba. Aszondom: Apám, vétkeztem az Ég ellen és teellened. Nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz… Ha van rész, amit gyűlölök a Szentírásban: hát a Tékozló fiú története! Gyűlölöm
Ú, de tetszett ez nekem! Valami történik!! Azt mondtam neki:
 – Te! Most történhet veled valami fontos! Jöjj rá, hogy a tékozló fiú hogyan ment haza. Ha erre rájössz, akkor még sok mindenre kell rájönnöd. De úgy kezdetnek nem lesz rossz.

Most az a kérdésem, hogy szerintetek hogy ment haza a Tékozló fiú? (Boldogan – mint ahogy a kislány mondta.) Az én kedves barátom bent maradt a kapcsolati mintáiban. Az illúzióiból nem adott le semmit, csak eltávolodott egy kicsit az egyik szereplőtől. A Tékozló fiú történetének ugyanis (ebből a szempontból nézve) a kulcsa az, hogy a Tékozló fiú fölnő. Ez. És amikor hazamegy, már nem egy gyerek megy haza, hanem egy felnőtt. És erre utalnak ott az apa jelei. „Húzzatok gyűrűt az ujjára, köpenyt a vállára! Most egy nagy lakomát csapunk!” Nem a gyerek jött vissza; csak a gyereke jött vissza. És ez az, amit utálunk. Ne kelljen már felnőttként visszamenni! Úú! Vagy maradjunk ott gyerekek, vagy „felnőtt vagyok és dögölj meg, apám!” Felnőttként visszamenni – az a nagy kaland! És akkor ott van a másik testvér – ugye, ismerjük a történetet – az meg azt mondja: „Apám… milyen egy… ha eddig nem utáltalak, most utállak! Én itt kepesztek, mindent megcsinálok neked, jó fiú vagyok. Te meg ennek a rohadéknak levágatod a disznót?! (Disznót!) Az ökröt?! De utállak, apám!” És sértődötten elvonul. Mi történik az idősebb testvérrel? Gyerek. Gyerek! Csak ennyi baj van vele. Felnőtt testben gyerek. És most itt: „Apám…”

Egymás apjának, anyjának és testvérének lenni

Nem tudom. Kicsit zavar néha a saját hanghordozásom. Tényleg. Meg is mondom miért. Mert ugyanis Jézus a következőt mondja. „Ne hívassa közületek senki magát atyának. Se mesternek, se tanítónak. Mert egy a ti
2440# tanítótok, mesteretek, apátok: a mi közös Apukánk. Mi meg tesók vagyunk.” Tehát ezért hagyjátok azt, hogy Feri atya, meg Géza atya, meg Töhötöm atya (volt egy nagyon okos jezsuita). Hagyjátok már ezt! És mi történik, a 2000 év egyháztörténetében? Az, hogy nem tudunk eléggé testvérek lenni. Nagyon nagy dolog, hogy amikor találkozunk egy sebzett társunkkal, akkor szükség van arra, hogy apák és anyák legyünk. Ez nagyon fontos, mert különben nem tud fölnőni. Egy kicsit cuclisüvegből etetjük.

Ismeritek azt a valós történetet egy anorexia nervosas lányról? Nem? Két ilyen történetem is van. Anorexia nervosa. Ez nem egy szép virág, hanem egy hervadó… És ővele ez van. Nem hajlandó enni. De nem ám. Harminc kiló. Ott van hetek óta a kórházban, és bolyong. És megy a csecsemőosztályra. Nem meséltem ezt nektek? Hát hogyhogy nem? A csecsemőosztályon látja, hogy ott hagyott valaki egy üveg anyatejet. Mit csinál? C-cc-cc-cc-cc. Iszik az anyatejből. Jönnek, keresik őt. És látják, hogy eszik. Anyatejet, cuclisüvegből, az igaz – na de hát harminc kilósan! Hát egyen, amit akar! Van neki egy okos terapeutája. Annyira okos, hogy hagyta, hogy az élet segítsen rajta. Megbeszélik, hogy anyatejet a lány hajlandó enni. És a lány tudjátok mit kér? (Valós történet!) Azt kéri, hogy egyszer hajlandó volt cumisüvegből enni, de ezt többet nem! Hanem a terapeuta etesse! Etesse! Mi lett ennek a következménye? (Győzelem, de… Jaj… Szóval.) Két eredménye lett. A lány hónapok alatt gyógyult, gyógyult, és elhagyta a kórházat. Második: a terapeuta meghízott. Egyet neked, egyet nekem. Egyet neked, egyet nekem. Így volt hajlandó enni. Egyet neked, egyet nekem. Ó. Egy Whitaker nevű amerikai terapeutával meg kísértetiesen hasonló történt. Jöttek hozzá a kliensek. És előtte egy családterápiát csinált. Ott volt az édesanyánál a pici csecsemő, és ott felejtették az anyatejet. Ugyanez a sztori. És a következő kliens egy pszichotikus beteg volt. S a pszichotikus beteg leült, meglátta az anyatejet és azt mondta: Ihatok? S azt mondta: Igyon! S attól kezdve a pszichotikus betegnek mindig oda volt téve az anyatej. És attól kezdve így gyógyult…. Tik-tik-tik-tik.

Miért akartam ezt elmondani? Azért, mert szükség van arra, hogy amikor még totálisan az imidzsben, az illúziókban, az infantilizmusban és egyebekben ténfergünk, hogy legyen mellettünk-velünk valaki, aki tud apuci és anyuci lenni. De amire ennél sokkal nagyobb szükség van, hogy úgy tudjunk apucija és anyucija lenni azokban a pillanatokban másoknak (akiknek ott szükségük van rá), hogy mi ne függjünk ettől a helyzettől. Hogy tudjunk testvérek is lenni. S hogy tudjuk, hogy a cél az az, hogy mi testvérek tudjunk lenni. És az a benyomásom, hogy a mi Egyházunk ezt elég nehezen nyeli le. Mint anorexia nervozás a rántott húst. Ez nekünk nagyon nehezen megy. Tudjátok miért? El vagyunk varázsolódva attól, hogy „Ferenc atya”. Ó, mondd még! Ó, olyan… olyan… én, én, Én, ÉN! Ettől teljesen el vagyunk varázsolódva.

Valaki mondott egy zseniális gondolatot erről. Az a mi bajunk, hogy… amikor mondjuk misézünk, akkor mindig az „Atya” próbál misézni. Pedig nekünk az Istent meg kéne jeleníteni! Hát ki misézik? A Fiú! Hát ki adta oda az életét áldozatul? Hát a Fiú, az én testvérem! Tehát amikor én misézek, akkor ki misézik? A Fiú! Aaaah! És amikor fölállunk a szószékre, akkor nem a Fiú beszél, hanem az „atya”. De nem a Mennyei! Hanem: ti gyerek, én felnőtt, tí-ri-rí-ri! Persze nincs így! Nekem úgy tűnik, hogy az Egyházunknak ilyen értelemben sokkal-sokkal-sokkal testvériesebbnek kellene lennie. Ez pedig azt jelentené, hogy nem függünk ettől a szereptől, hogy „Ferenc atya!”. És… na. Tehát hogy viseljük azt, amikor valaki odajön, és azt mondja: „Na, Saul testvér, hogy vagy?” És az pont én vagyok. Ez pont jó lesz nekem. Van azért egy ellentmondás abban, ahogy beszélek meg amit mondok. Erre próbáltam utalni az előbb. Egyszerűen az embert elkapja az a hév, hogy majd én megmondom! És ez egy akkora nagy hülyeség. Rettentő nagy hülyeség! Egyszerűen ennél ti sokkal többet érdemeltek. Sokkal, sokkal! (Mondjad? Hallottam! Na…) Ez egy kis elágazás volt.

A realitás ellenállást vált ki belőlünk

Következő mondat. Azt állítom, hogy a realitás ellenállást vált ki belőlünk. Isten újabb meg újabb realitásokat csöpögtet, amilyen arányban mi ezeket képesek vagyunk elfogadni, azonban ez belőlünk őrült tiltakozást szokott kiváltani. A legjobb példa erre az, amikor Jézus a názáreti zsinagógában elmondja a híres beszédét. „Tudjátok, biztos azt mondjátok, hogy ‘Orvos, gyógyítsd magad!’. A csodákat, amelyeket Kafarnaumban tettél, tedd meg itt, a saját házad népe körében. De én azt mondom: senki sem próféta a saját hazájában. Mit jelent ez? Hogy a körötökben nem fogok tudni annyi csodát tenni, mint Kafarnaumban. Tudjátok, miért? Azért, mert nem hisztek bennem. Én meg nem foglak titeket lenyűgözni! A te részedet bele kell adni. Ezért sajnos itt most Názáretben (bár innen való vagyok) nem sok csodát fogok tudni tenni. Nagyon sajnálom.” És mi ennek a következménye? Esztelen harag szállta meg azokat, akik a zsinagógában voltak. Fölvitték a város legmagasabb pontjára, hogy onnan letaszítsák és megöljék.

Mit akartak ezzel bizonyítani? Azt, hogy Jézusnak nincs igaza. Hát nem?! Esztelen harag… „Miket mond! Még hogy nem próféta a saját hazájában?!? Majd én megmutatom neked!” Hogy igazad van. Mert ugyanis ez történik. Jézus ugyanis ezt mondja: „Tesókáim. Semmi baj! Nekem Názáret az otthonom, én itt vagyok tök jó, szeretlek benneteket, de csodákat nem fogok tudni tenni.” Erre ők esztelen haraggal… hogy „neked nincs igazad!”. És amit tesznek, azzal bizonyítják, hogy tényleg nem tartják őt olyannak, aki csodákat tudnak tenni. Csak erre nem jönnek rá. Nem őrületes ez? Tehát pontosan úgy cselekszenek, ahogy Jézus előre megmondta. De ezt a következtetést nem vonják le. Hogy tényleg, Jézusnak igaza van, mert nem sok csodát tud csinálni – majdnem kinyírtuk. „Jézus téved!”

Azt gondolom egyszerűen csak, hogy mi kegyetlenségnek, szeretetlenségnek, elhagyatottságnak, brutalitásnak értelmezzük azt, amikor van egy-két világos pillanatunk. Az Isten részéről ilyen pillanatoknak értelmezzük ezeket, ezért éppen az ellenkező irányba futunk, mint amilyen irányban van az, amit szeretnénk elérni. Jézus, mennyit… a Szentírás már itt kifolyik az ajtón. Teljesen el vagyok szállva. A pap tombol. Sok már? De mit csináljunk? Jézus elküldi a 72 tanítványt. „Barátaim, menjetek! Adok nektek erőt, mindent. Menjetek! Sikerülni fog!” Az egész történet annyira szép. „Hirdessétek Isten országának örömhírét, űzzétek ki az ördögöket, gyógyítsátok a betegeket…” És van benne egy olyan mondat, hogy „Uram, most ezt muszáj volt belerakni? A szépérzékedet elvesztetted? Ez pedig az: „És ha valahol nem fogadnak be benneteket, még a port is rázzátok le a lábatokról tanúságul ellenük!” Mi az ösztönös reakciónk erre? „Ú, de brutális! De szemétség! De izé! Micsoda örömhír ez! Ú, fenyeget!” Közben pedig csak valami nagyon egyszerű dolog történt. Mi? Az, hogy az illető azt mondta: „Mész te a fenébe!” S erre a tanítvány: „Maradtam volna, de te elküldtél”. Ftty-ftty-ftty-ftty! „Hmm? Ennyi maradt belőlem. Itt nálad. Egy lábnyom.”

Brutálisnak tűnik az, amikor valami realitással találkozunk. És rögtön azt gondoljuk, hogy Isten fenyegető és bosszúálló és haragvó és kegyetlen… Hhha! Bocsássatok meg, hogy ilyen …menésem van már. „Uram! Annyira szeretjük a boldogmondásokat! Olyan szépek!” Boldogok a lelki szegények. Övék a mennyek országa. Boldogok… Tovább nem tudom. Ki bír nyolc mondást megjegyezni. Ezért aztán átpártoltam Lukácshoz. Ott csak négy van. Ó, Lukács, te tudod, hogy én mit bírok – maradjunk a négynél. De aztán tudjátok, hogy hogy folytatódik a történet? Jaj nektek, gazdagok! Már megkaptátok jutalmatokat! Jaj nektek, akik most nevettek! Sírni fogtok. És így tovább. Utáljátok? „Uram, Uram, ezt nem lehetne…?” Ilyenkor jön a teológus és azt mondja: „Ez talán az utókor későbbi betoldása a szövegbe! Az Egyház gonoszsága, hogy ezzel szemétkedjen a függő helyzetbe hozott hívőkkel!” Csak az a baj, hogy nem. Mert mi van ebben? Egyszerűen csak annyi: „Nézd, ha te most a vagyon és a gazdagság alapján gondolod azt, hogy az életed meg van oldva, nem tudok neked mást mondani, mint hogy majd sírni fogsz. Aki most azt gondolod, hogy ha van mindig enni és inni, az megoldja az életed! Sajnos, te nagyon fogsz éhezni.”

Ez szerintetek fenyegetés? Szerintem nem. Hanem Jézus megsimogatja a buksinkat és azt mondja: Figyeljétek meg! Ha esztek, az válasz a gyomrotoknak, de nem válasz az embernek. „Ha jóllaksz, a gyomrod jól van, de a Peti ettől még nincs jól! Mert a Peti megint meg fog éhezni. Tehát Petinek nem elég a kaja. Gondolhatod úgy, hogy elég – de akkor újból és újból meg fogsz éhezni. És én ezzel nem tudok mit csinálni, mert ez az ember voltunkhoz tartozik hozzá. Ha azt gondolod, hogy jó sok lóvét szerzel, és mondjuk két vagy három tannyelvű óvodába íratod a gyereked, hogy már most bírja a leendő munkaerőpiacon a versenyt!” Hát ez a minimum! Hát egy jó anya vagy, nem? És az anya németül beszél, az anya angolul beszél, nagyszülők meg nincsenek. A testvér próbál magyarul beszélni, de azt leintik, hogy „Ugyan, ugyan… Hahh! Mire fölnő, nem is lesz Magyarország; minek itt magyarul beszélni?”

Amikor Jézus elmondja ezeket az egyszerű mondatokat, kicsit se akar fenyegetni. Csak azt mondja, hogy ami a gyomrodnak válasz, nem válasz az embernek! Ami a kezednek válasz, nem válasz az embernek. Ezért mondtam azt (hülye kép ez), de sírásra nem válasz a papírzsebkendő! Nem, ez az illúziónk. Sírunk, és majd a zsebkendő megoldja a sírás problémáját. És az vigasztaló szó sem válasz. Válasz neked az? Meghal a barátod. Elmégy a paphoz: „Atya! Mondjon vigasztaló szavakat!” Testvérem! Vigasztaló szavakat tudok mondani, csak nem vigasztalnak meg. Jó lesz így is? Hát hülye vagyok én, hogy egy ilyen helyzetbe belemenjek? „Atya, vigasztaljon meg engem!” Dehogy vigasztallak! Nem azért, mert egy állat vagyok. „Szenvedj!” Nem ezért. Hanem mert tudom, hogy nincs semmi, ami téged most meg tudna vigasztalni. Mi vigasztal meg? Meghalt a barátod! Hát mi vigasztal meg téged?! Hát ha te ember akarsz maradni, akkor sírj! Ez az emberséged jele! Ha szeretted őt, akkor fogjál padlót! Vigasztaló szavak?!? Hát milyen vigasztaló szavak? Annyit tudok csinálni, hogy sírjál nyugodtan és én itt vagyok. Ezt tudom. Én többet nem tudok. Sírjál. Veled vagyok, és ennyi. Hát belezzünk ki téged az emberségedből? Idealizáljuk együtt az Istent? Hát az Isten mindent elbír! Idealizálhatjuk őt a végtelenségig. „Az Istent szeretőknek minden a javára válik. Isten szeret. A kegyelem most átjár engem. Nem is fáj! Nem fáj. Mert ő üdvözül. Én meg majd üdvözülök. Tulajdonképpen tök oké minden.” Isten bírja az idealizálást, de engem tesz tönkre. Jaj, jaj! Hogy folytassuk?

Mondok még ilyet. Ugye megy Jézus. Tírusz és Szidon, Kafarnaum és egyéb helyek. „Hát, tudod. Amit én itt csináltam – ha a negyedét megcsináltam volna Ninivében, akkor a niniveiek már régen szőrruhába öltöztek volna és bűnbánatot tartottak volna. Kafarnaum, te talán az égig emelkedsz? A pokolba fogsz süllyedni.” De ez nem egy fenyegetés, egy rémisztő jövőkép. Jézus egyszerűen tükröz bennünket. „Én jöttem, te meg azt mondtad, hogy menjek a fenébe… Te mondtad!” Nem tudom, hogy ez átmegy-e. Tehát hogy nincs ebben az égvilágon semmi fenyegetés. Csak hogy ez van. Leül a farizeusokkal kajálni. „Ó, ti tulajdonképpen tök rendes emberek vagytok. Nagyon rendes emberek vagytok. Egy nehézség azonban van. A prostituáltak is megelőznek titeket Isten Országában.” Most csoda, hogy megfeszítették? Na de hát így van! De nem azért, mert prostituált… De amikor meghallották ezt a szót… „Prostituált! Árrhggghhhhh!” Hogy mit jelent a mondat, vagy mit próbál mondani a mester? Semmi. „Engem valaki megelőz? Ssspprtttty! Mikor én tizedet adok köményből meg mentából?” Hát gratulálok, tényleg. Tíz köményszemből egyet odaadsz az Úrnak? Hát ez óriási! Na jó.

Tudjátok, mi van rajtam? Egy ilyen görcs. Az van velem, hogy nyomaszt annak a súlya, hogy az evangéliumot nem tudom, hogy szabad-e hirdetni vagy nem. A legkomolyabban. Ott tipródom, hogy ezeket most mondom, az evangéliumot elkezdem hirdetni – hát mi lesz velünk? De vasárnap is így van. Ha én elmondanám, hogy mit gondolok én örömhírnek, hát… A múltkor megvárt valaki mise után. „Feri. Ugye azt tudod, hogy amit mondtál, ezt sokan rossz érzésekkel hallgatták!” Most mit csináljak akkor? Menjek bocsánatot kérni mindenkitől, hogy Jézus nem úgy gondolta? Nem. Jaj, de brutális. Menjünk tovább? De fájni fog. Pöttyös történet? Az feloldja. Nincs pöttyös történet. Csak a fele (nem pöttyös). Ti adjátok a pöttyöt, én a történetet. Ez is brutális lesz.

A helyzet valahogy ahhoz hasonlít… Anthony de Mellonak van egy zseniális története. Valaki kirándul. Megy, megy. S egyszer csak puff, leesik egy szakadékba. Így. Ennyit lehet csak hallani. Zuhan. De a főhősünk itttyiáááááhhhhhhhh! Majdnem elérem, látjátok? Így csüng. Szétszakadt most a hónaljam. Nincs valahol leszakadva? Így csüng. „Uram, Uram segíts!” Iszonyú brutális, majd próbáljátok ki. Teljesen meghúzta a derekamat is. Nehéz, nehéz kenyér. S akkor az Úr meg azt mondja: „Itt vagyok!” „Á, Uram, Uram, Uram, mit csináljak?!” És még vissza tudott kapaszkodni. Az Úr pedig szólt: „Engedd el az ágat!” Hmm? Nem itt van a történet vége. „Ááááááá! Nincs még itt valaki?” Így. Generálba ezek vagyunk. Erről beszéltem most nem tudom én, mennyit. Nem volt pöttyös. Jó. Elment sok vízzel.

Lukácsnak az evangéliuma úgy kezdődik, hogy „Kedves Teofil. Sorban mindennek utána jártam… hogy tudd: megbízhatóak azok a tanítások, amelyekre tanítottak téged.” Vagyis Lukács az egész evangéliumát azért írja, hogy az olvasó meggyőződjön arról, hogy megbízhatóak azok a tanítások, amelyekre őket tanították. Hmm? Hogy az Isten megbízható. Hmm? Erről szól Lukács evangéliuma. Segít nekünk abban, hogy rájöjjünk arra, hogy Isten megbízható. Háhh! Mi ezzel a bajunk? Hogy nem „úgy” megbízható, ahogy szeretnénk. Mert ilyeneket csinál velünk. Azt mondja: „Engedd el az ágat!” Mi az aranyhal-istenünket nem szívesen cseréljük le. És azt szeretnénk, ha Isten úgy volna megbízható, ahogy azt mi szeretnénk. Ő meg ezt nem így csinálja. És ez ténylegesen rettenettel tölt el minket. Ezért számomra nem az a jó kérdés, hogy „Isten megbízható-e vagy nem”, hanem, hogy „hogyan megbízható”? Mondd, Uram, hogyan vagy megbízható? Ha én találnálak ki téged, akkor úgy lennél megbízható, hogy sose esnék el. De sajna-bajna nem én teremtettelek téged, hanem fordítva van, ezért az én kérdésem meg akkor az, hogy hogy vagy akkor megbízható?

Ismeritek azt a brutális történetet, amelyben az apa úgy gondolja, hogy a fia elég nagy már ahhoz, hogy az élet legnagyobb leckéjét megtanítsa neki. S akkor azt mondja neki: „Fiam, állj föl a dobogóra! Fiam, az lesz most a dolgod, hogy ugrasz! Hmm?” De apám, apám, ez húsz centi, nem merek! „Fiam, te csak ugorj! Én szépen ideállok, zuhansz, és én elkaplak.” A fiú azt gondolja, hogy apám megbízható. Bízom benne. Becsukja a szemét. Stty! Apa meg? S a fiú: Pffffff! – Apám, ez mi volt? – Fiam, az élet legnagyobb tanulsága az: senkiben se bízz meg! Ugye, ez a történet nagyon gyomros? Iszonyatosan. Ez a történet számomra a saját Isten-tapasztalatunkat fejezi ki. Hogy az a képünk az általunk elképzelt Istenről, hogy amikor nagy bajban vagyunk, mondja, hogy „Ugorj!”, és utána eláll. Mert melyikünknek nincs egy csomó olyan élménye, amikor végül is oda jutott el, hogy Isten rajta nem segített? Hát most sincs veled, nem? Veled van? Dehogy is! Nem érzem! Nem segít. Ide is már csak ilyen utolsó szalmaszálként… azért jöttem el, hogy… Isten tehát nem úgy megbízható, ahogy én szeretném. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megbízhatatlan. Nyakam is fáj, hónaljam, derekam – nehéz kenyér!

Következő alkalommal folytatnánk. Az a nehézség, hogy olyan irgalmatlanul sok gondolatom van, hogy nem tudom, hogy mikor érünk a végére. Akar-e valaki hirdetni?

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Go to Top
Neked 1%, nekünk hatalmas segítség – támogasd a Pálferi Alapítványt adód 1%-ávalÉn is felajánlom adóm 1%-át
Szeretnél értesítést a legújabb hanganyagokról? Iratkozz fel a pálferis levelezőlistára!
Milyenek a pálferisek? Itt a kutatás második része!
Végzünk egy nagy kutatást a Pálferit ismerők és hallgatók között. Töltsd ki a kérdőívet te is! Mindössze néhány perc, nekünk pedig nagy segítség.