Az intimitás témakörének összefoglalása 5.

Isten hozott benneteket! Szervusztok! Köszöntlek titeket! Remélem, találtok valami helyet; valahogy tudunk lenni ma is.

Tárgykapcsolat-elmélet az istenkapcsolatban

Ismétlés

Beszéltünk arról, hogy mintha lenne bennünk egy gyermeki vágy, hogy Isten nyűgözzön le minket! Jaj, de iszonyú jó lenne, ha Isten lenyűgözne bennünket, s akkor itt hoztam a sok példát, hogy ne kelljen gondolkodni, érezni, érzelmeket átélni, vágyakozni, hinni, dönteni, felelősnek lenni – ezt ne kelljen! Hanem Isten dolgozzon helyettünk. Oldja meg az összes létkérdésünket mihelyettünk. S közben pedig Istentől várjuk a „bizonyosságot”, ami azt jelenti, hogy ha Isten engem megszáll és lenyűgöz és betölt (amit aztán sosem szokott megtenni, ezért aztán gyermeki dühünk szokott ővele szemben lenni, hogy nem olyan, mint az Aranyhal meg a Jó Tündér; és olyan se, mint a kettő együtt)… Ez tehát mindig valamiképpen azt jelenti, hogy „de jó lenne valahogy hit nélkül megúszni”. „De jó lenne, ha nem kellene kitermelni magunkból a saját bizalmunkat.” Hanem még a mi hitünket is Isten csinálná helyettünk. Végül is ez van benne, és ha ezt most nagyon ki akarom sarkítani, akkor (de meleg van, nem bírom tovább – elég hamar feladtam; kicsit durva, nem?)…

Eszembe jut egy történet. Amikor még az Állami és Egyházügyi Hivatal volt. Jó sokáig volt. Isten tegye… valahová. Akkor papnövendékek (én is úgy voltam), bementünk a papnevelő intézetbe. Kezdődött az év. Ott ült az első sorban Miklós Imre. Bocsika! Én még ebben a korszakban kezdtem! Durva nagyon. Ebből a korszakból való az, hogy a papnövendékek közül, ki mit tudott, valamit előadott. Nem emlékeztek erre? (De rendesek vagytok! Hazudj még!) Volt ott egy kedves (azóta) pap. Valami eszméletlen tapsot kapott, miután befejezte a hegedűjátékát. Ő nem értette, hogy… jó, jó, ő tud hegedülni, de hát ekkora taps?! Nem értette, hogy mi van. Kérdezte a barátait:
– Miért tapsoltatok ennyire?
– Azért, tudod, mert amikor érezted, hogy nincs egészen jól felhangolva a hegedű, akkor hátat fordítottál, és pont Miklós Imrének voltál így fenékkel. Kicsit ki is dugtad a feneked, és így hangoltad nagy zavarodban. Ezt tapsoltuk meg.
Ez jutott erről eszembe. Nekem ilyen babérjaim nincsenek.

„Szent diktatúrát, Uram!”

Megvan bennünk az a gyermeki vágy, hogy Isten higgyen is helyettünk. Mert akkor annyira jó lenne a kettőnk közti kapcsolat. Erre két dolgot tudok mondani: ez „Szent Diktatúra”. Ez a bennünk levő vágy: „Szent Diktatúrát, Uram! És az lenne a legjobb, ha ez a Szent Diktatúra nemcsak itt bent lenne, hanem ott kinn is! De főleg a diktatúra része – minden olyan emberrel szemben, aki ártott nekem. Ezt nagyon szeretném!” Ha belenézek a szívembe, hányszor volt ilyen: „Ó, Uram, mutasd meg a te igazságodat! De ne az én életemben! Az én életemben az irgalmas arcodat fordítsd felém! De hát ugye te igazságos is vagy – hát velük! Légyszi! És akkor megvan az egyensúly: velem irgalmas, veled igazságos. Ez jó.” Szóval ez van bennünk: bárcsak valami Szent Diktatúra megkönyörülne rajtunk, és akkor aztán nem kellene embernek is lenni. Mert akár mennyire is mondjuk, végül is ide jutunk el – én legalábbis ide: „De jó lenne, ha nem kéne embernek lenni. Ez is nagyon macerás, hogy a nyakamon van a fejem, és gondolkodom. Ez is nagyon pusztító valami. Na de aztán, hogy embernek lenni! De jó lenne, ha nem kéne annak lenni.” Ez pedig nyilván egy gyermeki vágy. Ennek tudom ezt leírni.

Ebből aztán az adódik, hogy az emberen a csoda nem segít. Föltámaszthat bennünket Jézus akárhányszor. Az ember voltunktól nem tudunk megszabadulni. És ez valahogy a realitásnak, a valóságnak olyan fájdalmát hozza, amit nem szoktunk így megfogalmazni. Mindig találunk bűnbakokat, hogy az élet miért nehéz. Az élet azért nehéz, mert, mert… Hát én mondjam meg? Mit tudom én, miért nehéz! Hát nehéz! Tehát az lenne jó, ha lenne egy Szent Diktatúra, nekünk meg nem kéne hinni. Bízni. Igazából bízni. Mert a hit… hagyjuk ezt a szót. Óóó. Nem kéne bízni – ez lenne a legjobb.

Ezért aztán van bennünk egy mély csalódottság, hogy Isten nem tölt be bennünket a függőség élményével. Valójában nem szeretnénk szabadon kapcsolatban lenni Istennel, hanem szeretnénk tőle függni. Mert akkor annyira egyszerű lenne. Isten pedig (emlékeztek arra a rengeteg példára) állandóan elrúg minket magától. Aranyosan, kedvesen – de azért mégiscsak. Nem tölti be a függőség iránti vágyunkat. Egyszerűen nem tölti be. És ez nekünk nagyon nehéz. És akkor itt szoktunk dönteni az öt „i” mellett. Amikor túl terhes az, hogy emberek vagyunk, akkor belemegyünk (istenkapcsolat helyett) az illúziókba, Isten idealizálásába, az infantilizmusba, az imidzs-építésbe, és az … ideologizálásba.

(Milyen jó, hogy ezt én találtam ki, és már nem tudom. Képzeljétek el, hogy én hogy vizsgáztam! Ha még azt sem tudom, amit én találtam ki. Nem hogy azt, amit valaki más. Minden vizsgán próbáltam a szót úgy forgatni, hogy előbb-utóbb a magam véleményét el tudjam mondani. Az az érdekes, hogy ez gyakran sikerül is. Itt is. Nagyon jól csinálom…)

Ebből mi fog következni? Amit már jelenség szinten észlelünk. Hogy nagyon egyszerű helyzetből nem adódnak az annak megfelelő nagyon egyszerű érzések. Hanem azzal a nagyon egyszerű helyzettel szinte tökéletesen ellentétes abszurd érzések támadnak föl bennünk. Mondom a példát.

Jézus szombaton meggyógyít egy beteg embert. Ez egy nagyon egyszerű helyzet, nem? Ha van egy tisztes valóságészlelésünk, akkor látjuk ezt a beteget, és amikor meggyógyul, akkor örülünk neki. Ha a Szentírást ismerjük, akkor tudjuk, hogy mi történt ott: „Esztelen harag szállta meg őket”. Ez az, amikor a valóság észlelése oly mértékben torzul (miközben foggal-körömmel ragaszkodunk az ideológiáinkhoz, az ideáljainkhoz, az infantilizmusunkhoz stb-hez). És a jó dolgok nem okoznak örömöt. Az igazság örömöt okoz és szabadságot? Dehogyis! Félelmet kelt bennünk.

Ezért beszéltem arról, ami számomra megvilágosodás-szerű élmény volt, hogy Jézusnak az a csomó kemény kijelentése, amikről nem is mertem beszélni, hhhá! (Most egyet sem merek elmondani, de tudjátok, hogy a Szentírásban Jézus tud nagyon keményeket mondani.) „Jaj nektek, akik most örültök – örömötök sírásra fog fordulni.” De jó lenne ezeket kiszedni! Ki… (mit csinál az a valaki, aki azzal a fehérrel…)hibajavítózni ezeket a mondatokat! Legalább annyira változtatni, hogy „nehéz nektek, akik most örültök, mert majd szomorkodni fogtok”. Vagy: „sajnállak benneteket, akik most örültök, mert majd…” – „Jaj nektek”.

Itt van ez a csomó kijelentés, amit – éppen arra hivatkozva, hogy „dehát ki az Isten? Mennyei Apuci” … Ami teljesen igaz, de van árnyéka. Minden istenképnek van árnyéka. A Mennyei Apuci istenképnek az az árnyéka, hogy a Mennyei Apuci istenképbe nem nagyon férnek bele a jaj-mondások. A Mennyei Apuci istenkép megerősít bennünket az infantilizmusunkban. „Mindig szeret…” És amikor valami nehézség történik, nem értjük, hogy a Mennyei Apuci mit szenyózik velünk. Boldogok azok, akik tudják az Istent nemcsak Mennyei Apucinak látni. Nehéz. Mert miközben a legtöbb ember még el se jutott a Mennyei Apuci istenképhez, máris az lenne a jó, ha nemcsak ez lenne az istenképünkben, hanem még sok másfajta tartalom is.

Úgyhogy én ezeket a kemény kijelentéseket ma már egyszerűen csak realitásnak látom. Amit például a múltkor nem említettem meg (csak régebben szóltam róla): Istennek vannak olyan adományai, ajándékai, amelyeket csak egyszer ad. Iszonyú dühösek tudunk ezért lenni! (Egy tüsszentésre: Sándor, váljék egészségedre! Olyan egészségesen… csináltad. Tetszett!) Hogy… hihetetlenül tudunk panaszkodni az Isten előtt. Föl vagyunk háborodva! Ugye, nem mostunk fogat harminc évig…

Egy kedves valaki jött hozzám, és azt mondta: Rájöttem, hogy én még mindig úgy szoktam hazudni, mint kislánykoromban, amikor megkérdezte apukám, hogy mostam-e fogat. Vagyis: ösztönösen! Hát, tudod, akkor is úgy jött ki belőlem, hogy „Igen!”, hogy nem is kellett gondolkodni. Nem fárasztottam magam ezzel, meg különben is nagyobb a lebukás veszélye.
– Mostál fogat?
– Igen!!
Miért kezdtem ezt el mondani? Ja! Nem mosom harminc évig a fogaimat, szétrohadnak. És utána letérdelek az Úr elé, és „Uram! Miért nem gyógyítasz meg engem?! Nézd meg a fogaimat! Hát így szeretsz te engem?! Ha te igazi Mennyei Apuci lennél, most kihúznál a bajból! Vagy legalábbis ne fájjon a fogász!” (Hát a fogász nem is fáj.) Tehát vannak adományok, amelyeket Isten egyszer ad. Lehet, hogy szomorú, meg mi…

Hogyan megbízható Isten?

Eljutottunk oda, hogy van egy szívbe markoló kérdésünk, hogy Isten hogyan megbízható. Mert úgy biztos, hogy nem megbízható, mint az Aranyhal meg a Jó Tündér. Úgy nem. Arról nem is beszélve, hogy valójában azt szeretnénk, ha Istent elég lenne mindig csak akkor kipecázni, amikor nekünk van hozzá kedvünk. Ezt nagyon bírnánk! Hogy Isten olyan lenne, hogy …tik, tik… De ha bedobom a horgot, akkor rögtön kapjon rá. Rögtön! Rögtön jöjjön ki! És ne haljon bele. Khhhrrr (nyisd ki!) „Három kívánságodat teljesítem!” Mire mi azt mondanánk, hogy „Nem is kell három! Kettő elég lesz mára.”

A helyzet pont fordítva van, és ezt nagyon szoktuk utálni. Ez pedig úgy van, hogy Isten pecáz minket. Mi meg, … ó, ó! Kis halacskák álmodoznak arról, hogy ha egyszer kisfiúk lehetnének, és pecázhatnának. Ez. Mint Örkény novellája, a házmesterről és a sánta kislányáról. Akinek a patkány volt a barátja. Ó, ó.

Hogyan megbízható Isten? Ez most a nagy kérdés. Hogyan? Mert úgy nem, ahogy az infantilizmusunkból adódóan szeretnénk. Akkor hogy? Erről szeretnék gyorsan négy pontot mondani. Azért gyorsan, mert ezt egy vasárnapi beszédben is elmondtam, úgyhogy őszintén sajnálom, hogy ezt most végig kell unatkoznotok.

1. Megbízható abból a szempontból, hogy azonos önmagával.

Mindenki, aki azonos (azaz kiszámíthatóan egy) önmagával, az megbízható. Hiszen tudom, hogy hányadán állok vele, mert hitelesen, megbízhatóan az, aki. Akinek mondja magát. Pont az. Csak az Istennel kapcsolatban az a baj, hogy ő pont Isten. Ezért messze-messze fölülmúl engem. Igaz, hogy ő valóban egy önmagával. Csak ez, hogy „egy önmagával”, ez engem olyan mértékben fölülmúl, hogy nem lesz úgy megbízható, ahogy én szeretném. Kis ketrecbe zárva. Kis aranyhal, bezártalak az akváriumba! Hü-hűű! Innentől oda úszkálhatsz. Ennyit adok neked. Ó, Istent nem tudjuk bezárni az akváriumba, hogy úgy legyen megbízható és elérhető.

Ez azt jelenti, hogy Isten állandóan szabad. Szabad, sokkal inkább, mint mi. Emiatt titok, aki állandóan fölülmúlja a róla alkotott képemet és elképzelésemet. Vagyis Isten abban megbízható, hogy megbízhatóan mindig több, mint amiről azt gondolom, hogy ő az. Vagyis azt is mondhatnám: Isten olyan értelemben megbízható, hogy megbízhatóan más, mint amit gondolok róla. És ezt nagyon következetesen csinálja. Nehéz ezzel együtt élni.

Egy nagyon gyönyörű szép történetet kaptam néhány héttel ezelőtt. Egy ötéves kislány és a hároméves tesója a szobában vannak a szüleikkel. Megtörtént! Azt mondja a nagyobbik: „Apa, Anya! Kérlek benneteket, menjetek ki. Egy nagyon komoly dolgot szeretnék a testvéremmel megbeszélni.” Hát ilyen még nem volt. Apuci, Anyuci, tty, tty, ttty, kimennek, de mint minden jó apa és anya, kukucskálnak… Akinek jobb a szeme, az kukucskál. A nőknek jobb a füle – detektorozik. Próbáltátok gyerekkorotokban vizespohárral? Fölerősíti a hangokat. Az a tuti. Nagy, nagy vizespohár. Na. S akkor hallják (és látják) hogy az ötéves kislány a következőt kérdi a lehető legkomolyabban (ahogy egy ötéves kislány komoly tud lenni) a hároméves tesójától: „Te, kérlek mondd el nekem, hogy milyen Isten, mert én kezdem már őt elfeljteni.” Szzzz. Úúúúhhhh. Na ez ez.

2. Isten hiteles.

Hogyan megbízható Isten? Úgy, hogy hiteles. Áttetsző, önmagát adja. Nem színészkedik, nem játszik szerepet. De ez a megbízhatóság egyben azt is jelenti, hogy nem ismerhető meg teljesen. Mert ha ő valóban önmagát adja (ez azt jelenti, hogy ő valóban Isten – sokkal több, mint én), fölfoghatatlan. Ezért a megbízhatósága nem zárja ki azt, hogy nem tudom megismerni.

3. Isten elkötelezett.

Megbízható a szónak abban az értelmében is, hogy nagyon elkötelezett. Megbízható, mert roppant elkötelezett és hűséges. Ó, igen. Ebből a szempontból nagyon megbízható, de az elkötelezettség és a hűség, amit a vele való kapcsolatban megélhetek, valójában csak akkor tapasztalat, ha a viszony kölcsönös. Egy igazán kölcsönös viszonyban jön az a mély tapasztalat, hogy ó, hát engem az Isten nem hagy el. Hogy ilyen is voltam, meg olyan is, meg amolyan is, meg ezt a marhaságot is csináltam, meg azt is, és közben folyamatosan megvan a tapasztalatom és visszajelzésem, hogy hogyan tart ki mellettem. Hát ha én nem házasodom meg soha – erre van esély – akkor énnekem hogyan volna arról tapasztalatom, hogy mit jelent, hogy egy nő hűséges hozzám? Hát nincs róla! El tudom képzelni, tudok róla gondolkodni, de nincs tapasztalat! De miáltal elköteleződtem Isten mellett, nagyon is sok tapasztalatom van arról, hogy Isten hogyan köteleződött el énmellettem! Van egy csomó élményem erről. Tehát megbízható, de kölcsönösségre hív.

A Szentírásban olyan gyönyörű dolgok vannak! Szoktátok olvasni? Nem kell. De lehet. Például, hogy azt mondja az Apostol: „Minden ember kap különböző adományokat. Ajándékokat.” Ú, de jó! 1Kor12. Csak a végén – mindig ezt csinálja – van kisbetűs rész. Mint a lakáshitel-szerződésnél. Pont úgy megy. Belemégy, és akkor rájössz, hogy ú, ú! Na. S a kisbetűs rész így hangzik: „Ezeket az adományokat mindenki azért kapja, hogy másoknak használjon vele.” Muszáááj? Az Isten adományai tehát – amikre úgy áhítozunk – nagyobb bölcsesség, jobb intuíció (úgy hívják, hogy jótanács lelke). Meg most sorolhatnék föl egy csomó mindent. Erősség. Bátorság. Tudás. (Kezdtem látni a hiányaimat.)

Emlékeztek arra? A gyerekek tanulták a Szentlélek ajándékait. A jó hitoktató néni mit csinált? Kis piros szíveket vágott ki piros papírból, és mindegyik szívecskére ráírta a Szentlélek egy-egy ajándékát. Ráírta, hogy bátorság, lelki erősség, tudomány, bölcsesség… (kéne tudnom a hetet). Van a Szentléleknek egy olyan ajándéka, hogy „istenfélelem”. Odaírta. Az óra végén mindenki húzhatott egy piros szívet. Piros szív, a Szentlélek ajándékai. Egy hétig nézd, hogy te hogyan kapod meg ezt az ajándékot. Ugye, milyen jó ötlet? Egy hét múlva jönnek vissza a gyerekek – sugárzik az arcuk. „Á, ez tök jó volt! Rájöttem, hogy okos vagyok!” Ül egy kisfiú.
– Mi van Peti?
– Hát… Én szeretném kicserélni.
(Szegénynek az istenfélelem jutott. Főleg a félelemmel tudott mit kezdeni gyerekkori tapasztalatai alapján.)

Itt van az a gyermeki vágy, hogy ilyen-olyan adottság, ilyen tálentum… Csak az a baj, hogy ha nem használsz vele másnak (vagy nincs ez benned), nem kapod meg.

4. Isten betartja az ígéreteit

 Megbízható Isten abból a szempontból, hogy ígéreteit betartja. Az tuti. Szavak, tettek összhangja – Istenre ez nagyon érvényes. Tehát megbízható. Igen ám, csak tud nagyon nehéz dolgokat is ígérni. Olyat is, amire… „Uram, azért ezt ne tartsd be. Jól, van, jól van, az Ígéret Földje az jó lesz, …”

Most ennek a rövidebb szakasznak a záró mondata: eljutunk oda, hogy a legnagyobb kegyelmek egyike, amikor csalódunk Istenben. A Szentlélek által van, amikor csalódunk Istenben, mert ez azt jelenti, hogy kb. olyan helyzetbe jutottunk, mint amikor Carl Melon ???????????????? vagy Michael Jordan a levegőben úszik, és már lehet látni, hogy egy iszonyú nagyot fog zsákolni. Gyönyörű pillanat. (Tessék?! Nem szerelik! Föl lehetett érni Michael Jordant? Nem, nem.) Ezek az életünk nagy ziccerei az istenkapcsolat szempontjából.

Ugyanis az Isten nem olyan, hogy lehetne benne csalódni. Az istenképben lehet csalódni. De abban nagyon. És amikor én azt élem meg, hogy „iszonyúan csalódtam benned, mert nem szeretsz, mert elhagytál, mert büntetsz, mert nem törődsz velem…”, akkor valójában az istenképemben csalódom. Ezek a nagy lehetőségeink, hogy végre valamennyire fölébredjünk, és az istenképünket legalább egy picit igazítsuk a valódi Istenhez. Az Isten az istenképünkön keresztül tud hozzánk eljutni. Közvetlenül nem; mindig az istenképünkön keresztül. Ezért foglalkozhatunk annyit… és reális nagyon, hogy az istenképünkön dolgozunk, mert az azt jelenti, hogy egy minél jobb és reálisabb istenkép az lehetőséget ad Istennek, hogy valóban elérjen minket. Egy torz istenképen keresztül nem nagyon tud átszűrődni. De nem azért, mert elhagyott. Hanem mert pl. egyszerűen teljesen vakok vagyunk arra, amit ő ad. Észre se vesszük. Ő ad, csak nem vesszük észre. Hmm.

Az istenkép változásairól: a vasárnapi misén Jézus megkísértésének a története volt. Kérdeztem a gyerekeket. Mi töltötte el Jézust, amikor kiment a pusztába? Gyerkőc jelentkezett: „A Szentlélek!” Nagyszerű. Laci! (Igaz, hogy egy perccel ezelőtt olvastam el a Szentírásból, de legalább figyeltél.) Ugye, mert az van benne, hogy „a Szentlélek ösztönzésére, a Szentlélektől eltelve kiment a pusztába, és ott megkísértette a Sátán”. Laci, oké!

Mit gondoltok (nehéz kérdés), mondjuk a 39. nap estéjén mi töltötte el Jézust? „Semmi, mert nem evett 40 napig!” Viki! (nagyon okos kislány) – a gyomrát nem töltötte el semmi! De hát a szívét még azérteltölthette valami vagy valaki (mégiscsak)! Jön a kis pötty! „Hát a Sátán!” Döme! Ugye, most nem haragszol, ha ezt nem híresztelem el a templomban? „Nem.” S mi történik? Miután nem mondtam be… Kinek van valami jó gondolata? Öt sorral mögötte még egy gyerek: „A Sátán!” Hú, azért belefutottunk valamibe. Öt-hat éves gyerek istenképe. De ezt ő úgy gondolta akkor! És ez velünk is ugyanígy van. Amennyire röhejes ez, ho-hó, amikor azt mondod, hogy „Isten nem szeret!”, akkor körülbelül azt mondod, hogy „Jézust eltöltötte a Sátán, és most direkt genyózik velem”. Kb. ezt a mintát hozod akkor. Hogy menjünk tovább.

Tárgykapcsolat-elmélet az istenkapcsolatban – folytatás

Kitaláltam egy csomó mintát, modellt, hogy hogy van az istenkapcsolatban az én, te és a kapcsolat jellegzetessége. De próbáltam ezt úgy megfogalmazni, hogy ne az legyen, amit már unos-untalan tudunk. Hogy „a Bíró Isten képe”. Jaj, ezt valaki egyszer azt mondta: „Én bíró vagyok, muszáj ezt?” Akkor leültem vele, hogy ezt hogy kell mondani? Olyasmire jutottunk, hogy a „Jogászkodó Isten”. Azt mondta, hogy ne mondjam azt, hogy a „Bíró Isten” – de igaza van. A „Büntető Isten”… Most ne ezeket vegyük.

Helyzetek, amelyekben reflektálhatunk az istenkapcsolatunkra/istenképünkre

De ahhoz, hogy rájöjjünk arra, hogy bennünk valójában milyen Istenkép él – az a baj, hogy ez a fölszínen nem tudható. Hogy valójában én mit gondolok magamról meg rólad meg a kapcsolatunkról, ez a fölszínen nem tudatos, hiszen egy gyerekkortól hozott alappozíció és kapcsolati minta az, ami alapján én erről gondolok valamit. Az alapstruktúra pedig akkor alakul ki, amikor még nincs is gondolkodás, és főleg nincs tudatosság, és nem reflektálok. Tehát így, ahogy most ülünk, a legtöbbünk nem biztos, hogy tudja, hogy őneki valójában milyen alapmintája, -pozíciója és elgondolása van arról, hogy az istenkapcsolatban ki vagyok én, ki az Isten és mi van köztünk? Ez ebben a nehéz!

És a helyzetet az nehezíti, hogy aki járt templomba, az kapott egy viszonylag jó hitoktatást. Vagyis azt a mély struktúrát, amit gondolok az Istenről, magamról meg a kapcsolatunkról, azt elfedte a teológiai tudásunk. És ha megkérdezlek titeket, hogy „Hát Jézus mit mondott, ki az Isten?”, akkor mindenki tudja mondani, hogy „Jézus apukája a Mennyei Atya. Az Isten egy jóságos, szerető Isten.” Ezt megtanultuk hittanon – de ennek lett egy nagyon nagy árnyéka. Éppen elfedi azt, amit valójában hiszünk. Mert ezt tudjuk. De nem ezt hisszük. És ez a nagy nehézség. És hogy valójában mit hiszek, hogy mi itt a legbelsőbb meggyőződésem, az általában nem is tudatos. Hmm.

Mondok erre egy példát egy teljesen más helyzetből. Hónapok óta jár hozzám egy nagyon kedves házaspár. Több, mint tíz éve házasok. Majdnem egy éve járnak hozzám. Egy évnyi folyamatos dialógus meg reflexió meg gyakorlat meg minden után jutottak el ők oda, hogy fölismerték, hogy például milyen alappozícióval vannak egymással. Micsoda fájdalmas fölismerés, hogy egyáltalán a feleség – mondjuk – magához mert engedni azt a fölismerést, hogy ő igazából az oké keretben úgy van, hogy „én se vagyok oké, meg te se”. Hogy mennyivel könnyebb volt úgy élni, hogy azt gondoljam, hogy én peches vagyok, a férjem meg nem szeret? Nem könnyebb úgy élni? Mennyivel könnyebb! A férjemet szidom, én meg panaszkodom. Nem? Klasszikus. Él egy pár milliárd ember így a Földön. Sokkal egyszerűbb volt az élet! És most, hogy egy év után már van annyi én-erő, annyi bátorság, hogy azt mondjam, hogy a nemjóját, a férjem tulajdonképpen csinálhat akármit, én akkor sem látom őt okénak. És végigcsinálhatok egy napot szépen – akkor sem vagyok magammal elégedett. Hogy már ahhoz mekkora személyiségbeli érettség kell, hogy valaki egy ilyen tartalmat be tudjon fogadni! Hogy elkezdje ezt lenyelni. Mert ez azt jelenti, hogy így élek. Ki ment meg engem ettől a modelltől? És aztán a párja, aki meg beismeri, hogy ő meg majdnem ugyanígy van. Csak ő meg azt gondolja, hogy én oké vagyok, te meg nem. Csoda, hogy ott ülnek nálam? De egy éven keresztül ez befogadhatatlan még. Mi történik ilyenkor? Tulajdonképpen az illúziókkal dolgozunk. Hát azzal dolgozunk, ami van! Hmmm?

Úgy állítom, hogy ez az Istennel való kapcsolatunkra is érvényes. De csak bennünket egészen mélyen érintő helyzetekben van módunk arra, hogy rájöjjünk, hogy hogy is vagyunk az Istennel. Vagy – kell hozzá valamennyi önismeret. Az már egészen jó szokott lenni.

Hadd hozzak nektek ilyen helyzeteket. Mert ha meg merjük élni ezeket a helyzeteket, amiket most elmondok, akkor fogjuk tudni, hogy mi a mi legmélyebb mintánk. Összeszedtem kilenc ilyet, de itt is próbáltam nem ezeket a csontig lerágottakat, hogy „a halállal találkozva”, meg „amikor beteg leszek”. Most ne ezeket, mert én már unom ezeket.

1. Amikor mindent beleadtam és mégse sikerült.

Mert amikor nem adtam bele mindent, és „á, jól van, azért egy kicsit lustálkodtam” – ennek van valami egészséges tapasztalata. De amikor mindent beleadtál és úgy se ment! Na, akkor egyszer csak az emberi létezésnek az alapjához eljutunk.

Hozok mindegyikre egy-egy példát. Én például az édesanyámmal való kapcsolatba bizonyos helyzetekben egészen biztos, hogy mindent beleadtam. Mindent. Ami a csövön kifért. Hétezres fordulaton. Már a motor leszabályzott. Kkkhhhrr! (Nyomtátok már neki úgy, hogy a motor leszabályoz? Légyszi, egyszer legalább! De ne amikor bejáratós! Az öreg Zsigulit! Adjatok neki!) És az én édesanyám úgy halt meg, hogy köztünk a kapcsolat igazából nem volt jó. Ő úgy halt meg, én meg így élek. Nem. És nyűglődtünk és szenvedtünk és nem tudom én, micsoda. Bizonyos szempontból egész biztos, hogy mindent beleadtam. És mégis.

Na ezek azok a pillanatok, mikor megkérdezhetem magamtól, hogy na mit gondolok akkor én az életről? Mondom akkor a többit. Mert ezeket tartom az igazán fontos élethelyzeteknek, ha egyáltalán merünk idáig elmenni. Mert ahhoz is nagy bátorság kell, azt hiszem.

2. Amikor egy mélyen igaz vágy nem teljesedik be.

Hogy újból és újból megkérdezed magadtól, hogy ez egy mélyen igaz vágy? Egy emberi vágy? Egy természetes vágy? Egy… ? Igen! És nem teljesedik be. Nincs olyan hét, hogy ne ülne velem szemben egy 15, 20, 15, 30, 35, 40, 45, 50, 55, 60,… 95 éves nő, és ne mondaná azt, hogy „annyira szeretném, hogyha találnék egy pasit!”. Most miért, nem így szokott lenni? A férfiak nem hozzám szoktak jönni. Tehát ők mondjuk biológiai szintre redukálják a vágyaikat, és azt hiszik, hogy az majd jó lesz. És én erre mi a fenét tudok mondani?! Mit tudok erre mondani? Hát most mondjak valamit? Főleg, ha 95 éves… „Irma néni – nem kellene célt váltani? Éljen még egy kicsit boldogan, de…” Vannak igaz vágyak, amik egyszerűen nem teljesednek be. De most nehogy… itt ülsz, kissé neurotikusan, és vágysz az igazira. Ezt most ne vedd jóslatnak! Menni fog!! Mások azok, akiknek nem jön össze ez! Azok egy másik előadást hallgatnak. Erre is egy példa.

Volt egy kedves ismerősöm. Ismertem az egész családot. A fiú huszonvalahány éves volt; házasságra készültek. És kiderült, hogy a fiú leukémiás. Egyik vizsgálat, másik. És miután már előzetes ismeretségünk volt, ezért ezt az egész folyamatot végigkísértem. Ahogy izgult(ak), és elmentem hozzá, és kiderült; és akkor a kezelés, hogy kihullott a haja, hogy bent volt a kórházban, másik kórház, satöbbi. És hány és hány emberben volt egy mély igaz vágy, hogy éljen. Hogy ne haljon meg! Egyszer odaállt ez a fiú a kedvese elé, és azt mondta: „Figyelj csak! Most már biztos, hogy leukémiás vagyok; a durvábbik fajtából. Azt gondolom, hogy ne házasodjunk meg. Most mire házasodjunk meg? Egy-két év… Most mire?” A nő gondolkodott, és azt mondta, hogy „De. Nem tudom, hogy mennyi idő, de én szeretlek téged, és vegyél engem feleségül.” Én eskettem őket. Úgy, hogy a srác kopasz volt, és meghalt rá fél évre. Aztán én temettem. Hát nehogy már nem volt mély, igaz vágy az édesanyjában, az édesapjában, a testvéreiben… Hát olyan gyászmise volt, hogy az emberek nem fértek be a templomba. Na?

Most ezen a ponton mit gondolsz Istenről, meg mit gondolsz magadról, akivel ez megtörténhetne, és a kapcsolatról?

3. Mikor szívvel-lélekkel Istenre hivatkozol, Isten útját próbálod járni, és nincs eredmény.

Egyszerűen nincsen. De annál többet te nem tudsz. És mindent, amit tudsz, próbáltad Istentől ellesni és úgy csinálni! És visszagondolsz rá öt év múlva, és azt mondod, hogy „Uram, most is rád hivatkozom. Hát én úgy csináltam, ahogy mondtad. És nincs eredmény.” Fhhhh.

Volt nálam valaki. Elvált a feleségétől vagy férjétől (valamelyiktől). Azóta már van egy másik kapcsolata, abból a kapcsolatból gyerekek vannak és ilyesmi. És akkor az istenkapcsolatáról beszélt. Kérdeztem tőle, hogy „Te, hogy látod azt az első házasságot, ahol te ott térdeltél az oltár előtt, és mondtad, hogy holtomiglan, holtáiglan…?” Erre ő nagyon komolyan elgondolkodott, és azt mondta: „Én azt szívből mondtam.” Na ezzel az emberrel lehet valamit kezdeni. De még inkább ő tud magával valamit kezdeni. Azt mondta: „Én azt szívvel-lélekkel mondtam. És eltelt tíz év, és nekem nem sikerült.” És most mondhatjuk, hogy ezért nem sikerült, azért nem sikerült, mert a férje, mert a felesége… Mindent lehet mondani, de a minden-mondásnak a mélyén az van, hogy szívvel-lélekkel mondtam valamit; Istent hívtam, hogy segítsen, és akkor se sikerült! Hmm.

Nekem ezek azok a történetek például, amikor mindent beleadok egy jegyesoktatásba, s akkor két év múlva találkozom az utcán mondjuk a férjjel, és akkor azt mondja: „Ó, elváltunk már, Feri atya!” Most már a két kezem is kevés ahhoz, hogy hányan váltak el azok közül, akiket én eskettem. És lehet, hogy én is beleadtam mindent, a férj is meg a feleség is. Meg a szerető is.

Szóval, hogy mi van akkor, amikor mindent beleadtam, és Istenre hivatkoztam és – nem sikerült? Mit gondolok magamról, az Istenről és mi van köztünk?

4. Amikor minden jó szándék is kevés volt.

Pedig tele voltam jó szándékkal. Tele. Minden erőmet bevetettem, igazi jó szándék volt bennem. Mondok egész konkrétat. Mikor idejöttök hozzám, egy fiatal hölgy meg egy fiatal úr, s megkértek, hogy eskesselek benneteket. S én mit mondok? „Nem, mert hogy nem bírom. Nem, nem bírom.” Akkor hiába van minden jó szándékom, este azért tudd meg, hogy eszembe szoktál jutni. Hogy „nem elég a jó szándékom – pedig van, és nem elég.”

Akkor egy brutálisabb történet, mert neked ez annyira nem jó… Szociális munkás voltam egy évig. Nyugdíjügyeket intéztem el. Hajléktalanokkal és idősekkel voltam – ez a két terület volt az enyém. Kísértem egy bácsit, aki egyébként TBC-s volt és bent feküdt a kórházban. A bácsi hajléktalan volt. Olyan szép arcú, nagy szakállú bácsi, hogy… jó volt ránézni. Ezer ránc… igazi, szép bácsi volt. Nagyon. Több hónapig vittem. Egész nyáron. Ilyen ügy. A papírok. És nem tudott kijönni, mert bent feküdt a TBC miatt. Megbízás, szerződés… És sikerült a végére!

Akkor mentem be a papnevelő intézetbe, tehát voltam 23 éves. Szeptember 14-én. És még valahogy ott szeptember 10-e körül megjött a visszajelzés, hogy be kell menni a Nyugdíjfolyósítóba, és egy összegben visszamenőleg valami százvalahányezer forintot (mert végig lehetett vinni, hogy így jogosult, úgy jogosult). Én már bementem a papnevelő intézetbe. Az i-re a pontot nem tettem rá. Átadtam a munkatársamnak, hogy kérlek, menj be oda, vedd fel a pénzt, és vidd el ennek a bácsinak – János Kórház, tüdő osztály. És dicsőülj meg (helyettem, te piszok). Ugye én ott voltam bezárva; papnevelő intézet; valamikor karácsonykor jöttem ki. (Először három hónapot kaptam szigorítva.) Akkor jövök ki – persze mentem a munkahelyemre. Az első volt, hogy megkerestem a kollégámat. „Na, mi van a Rozi bácsival? Mi lett vele? Örült?” Se kép, se hang. Néz rám. Mondom, mi van? Hát, Feri, üljél le. Leültem. Elmondja, hogy hát ő, ahogy én mondtam neki, fölvette a Nyugdíjfolyósító pénztárjából a sok pénzt. Elvitte a bácsinak, aki persze iszonyatosan örült a sok pénznek. Úgy éppen frissiben-melegiben, gyógyuló TBC-sként kiment a kocsmába, és mondjuk olyan százezerért ivott pálinkát. Aminek a következménye az lett, hogy a bácsi másnapra meghalt. Szociális munkás. És akkor kaptam még hat évet a szemináriumban ezután. Gondatlanságból elkövetett emberölésért.

A jó szándék – mikor minden jó szándékod kevés. Sőt, nem hogy kevés, hanem… Ó, ó. Talán nem tudom, hogy érzékeltétek ezt a történetet – nyilván nem most mondtam el ezt először. Ezt nem csak így idedobtam nektek. Ó, sokat szenvedtem már emiatt. De már azért… Mit gondolok magamról. Mit gondolok Istenről. Meg hogy mi van köztünk?

5. Mikor rájövök arra, hogy vannak sebeim, amelyek sosem fognak begyógyulni.

Soha. (Itt azért egy zárójeles mondat: Sokkal több sebünk be tud gyógyulni, mint amiről gondoljuk, hogy valaha is begyógyul. De akkor is marad egy-kettő, ami sose.) Nekem pl. a saját lelki struktúrám mindenképpen egy sebzettségem. Én egy skizoid alkat vagyok. Erről sokat beszéltünk 2-3 évvel ezelőtt, azért merem mondani. Nem skizofrén vagyok, hanem ha beteg lennék, az lennék. A sor végén a személyiségemnek… ha elmenne a szélsőségig, akkor az van a végén. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy én nagyon kora gyerekkorban sérültem, mert egy inkubátor-szökevény vagyok. Tehát nekem azzal mindig alapvető nehézségem van (és lesz is egész életemben), hogy tartós, szoros kapcsolatban legyek valakivel. Ez nekem élből nem megy. Ezért vagyok pap! Így sokkal több emberben tudok kárt tenni.

Ez egyszerűen csak azt jelenti – most mondhatnám szépen is persze – hogy én önmagamnak elég jó társaság vagyok. Előbb-utóbb a legjobb barátomat is megunom, és azt mondom, hogy „jól van, jól van, jó volt ez, de most már hadd legyek egy kicsit egyedül”. Mert azért ha egyedül vagyok, akkor mégiscsak a legjobb társaságban vagyok. És én ebből nem tudok kigyógyulni. És ez nem (csak) gőg, hanem egyszerűen a pszichémnek az alapstruktúrája. Nem tudok vele mit csinálni. Így van. (Te meg depresszív vagy, az se jobb, hiába nevetsz. Gondolod, te megúsztad?! Te…) Én ebből sose fogok meggyógyulni. De azért élek! Karinthy Frigyesnek az a zseniális verse. (Jaj, kifújtad. Jó.) Karinthy tudott valamit. Valamit, amit a skizoid emberek tudnak. Leírta azt a verset, hogy „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Óóa. Hát ez a skizoid embernek az ars poeticája. Cssss.

Húú, de brutális példák vannak itt. Mindegy. Vagy mondjam? Csak az előzőnél felejtettem el mondani (ahol a „minden jó szándék is kevés volt). Terézvárosban voltam. Minden évben táborba vittem a gimiseket. Mentünk az egyetemistákkal is, de az egy másik tábor volt. Csináltam egyszer a gimiseknek egy biciklis tábort. Volt ott egy lány, aki valami hihetetlen módon belelkesedett. Hogy fú, de marha jó!!! Addig ő nem nagyon kerékpározott, de hát ott együtt mentünk, és Velencei tó… Iszonyatosan élvezte, hogy de jó bicajozni és ő ezt tudja! Nyár végén, biciklizés közben akkorát esett, hogy olyan agysérülése lett, hogy maradandó következményei lettek, és sosem gyógyult meg. Soha. Enyhén értelmi fogyatékossá vált a súlyos agysérülés miatt. És én vettem rá a biciklizésre, hogy az milyen jó dolog. Nehéz így élni. S van még egy harmadik is. Mertek jövő héten is jönni? SZSZ verőlegény hozzám képes… (nem mondom már el).

6. Veszteségek, hiányok amelyek nem pótolhatóak.

Nagyon sok minden pótolható, nagyon sok mindennel tudunk élni, kapunk dolgokat. De lesznek hiányaink, amelyek sosem töltődnek be. És veszteségeink, amelyek pótolhatatlanok. Nyilván klasszikus, amikor meghal valaki, aki fontos neked, de direkt nem ezt szeretném mondani. Az egyházközségben, ahol vagyok, (meg minden más egyházközségben is) van legalább egy olyan ember, akinek olyan neve van, amilyen név nincs is.

Például a terézvárosi egyházközségben volt egy lány, aki itt szokott ülni, csak már van annyi gyereke, hogy most már a gyerekeivel ül. Úgy hívják, hogy Amina. Hát ilyen név nincs, ne is haragudjatok. Anima van, de Amina? A-mi-na? Hát jó, van, én is tudom már. (Most is azt gondolom, hogy nincs; de hát jó, hívják őt így.) Átmegyek a másik egyházközségbe. Itt meg a következő név: Mikolt. Betűzzem? M mint mi, és így megy tovább. És én hogy hallottam? Nikolt. Mint a Nikon. Mondom neki, kb. 9 éven keresztül: „Te Nikolt, Nikolt, Nikolt, jaj, Nikolt…” Ő meg mindig reagált rá. Téveszméimet elmélyítette. Egyszer valamilyen egyházi ügyét kellett intéznem, és nézem, hogy neve: „Mikolt”. Kilenc évemet kihúzták a talpam alól. Megfordult velem a világ. Találkozunk egy közösségben, és mondom neki: „Te, most döbbentem rá, hogy én úgy hívtalak, ahogy te nem is vagy. Én mindig valaki mást hívtam helyetted. Most, ahogy küldtem el ezt a papírt, derült ki, hogy nem Nikolt vagy, hanem Mikolt vagy!” És erre az ott ülő nők közül valaki fölnevetett, és azt mondja: „Há-há! Akkor most Mikolt téged kilenc évig Terinek hívhat!” Aláztak már porba benneteket? Hát komolyan, ez úgy szíven ütött. Először szíven ütött. Úgy éreztem, hogy kétségbe vonják a létezésem. Ha ez engem leTeriz, akkor…

És utána elkezdtem ezen töprengeni, hogy most miért gondolom azt, hogy ez ilyen megalázó? Eljutottam egy sajátos veszteségig. Rájöttem, hogy a fene egye meg! Sose leszek nő! Hogy nem tudom kipróbálni!!! (Nem baj – mondta egy nő.) Mit gondolok magamról, az Istenről… Egyszerűen elfacsarodott a szívem. Nem… És akkor rájöttem, hogy hogyan tudom valahogy ezt a veszteséget elaborálni. A következő módon: rájöttem, hogy a Teri név pont jó lesz az én női lélekrészemnek. S elneveztem az animámat Terinek. Tehát a férfi részem Feri, a női részem Teri! És így. Na? Akkor rájöttem: ez miért nem jutott sohasem az eszembe? Hogy a női részemnek van neve! És sokkal jobba lettem azóta vele. Most meg tudom szólítani! „Te Anima vagy Amina, vagy hogy hívnak? Te mit érzel?” Nem: „Teri! Mi van?” Na? Sokkal szívesebben válaszol. És ez jó is.
Ott van a föltámadás:
– Ki vagy te, a kertész?” – mondja Mária Magdolna.
– Mirjam”
  –Ó, te vagy az, Jézus!”
Ugye? Ha van neve, akkor kicsit már jóban tudok vele lenni. Mit szóltok, kedves hölgyek? A férfirészeteket, amire úgy szoktatok… Nevezzétek el valahogy. De ne Ödön legyen!

Van egy nagyszerű ismerősöm. Ödönnek hívják, és ő a nevéből nagyon jó történeteket tud csinálni. Tehát gyakran tart előadásokat, és mondja: „Na, Ödön…” És ahogy ezt mondja, az annyira kedves! Teljesen átírta az erről a névről való elképzelésemet. Most egy másik név nem jut eszembe. Van itt valaki, aki ismerheti? Nem Ubul, mert ez viszont egy vezetéknév.

Képzeljétek el, hogy a Testnevelési Egyetemnek a Pedagógia Tanszék vezető tanárját úgy hívják, hogy Gombóc. Hát persze – hogy ne legyen annyira zsenánt – cz-vel írja. Gombócz. De szerintem így még mókásabb.„Pedagógus”. El tudjátok képzelni. Hát pedagógusnak ilyen név? Hát nincs esélye.

Ez olyan, mint egy másik pedagógus barátom (csak ez a történet se felejtődjék el, meg az se, hogy miért mondtam el ezt a két történetet)… Szóval ez a „kép a képben” funkció. Azt mondja, hogy megkapta az autóját. Pedagógus volt. Az autó rendszáma Ef-A-Zé volt. Összeolvasva FAZ. Át akarja venni a rendszámot az autójával, amikor meglátja ezt, hogy FAZ-001. „Kedves uram, én pedagógus vagyok! Én messze lakom az iskolától. Ha bemegyek ezzel az autóval – ezt könyörgöm, ne! Inkább egy hónapig nem veszem át az autót, de ezt velem ne csinálják! Várjunk még egy darabig, amíg a betű ugrik. Lehetek FAQ vagy bármi… De ne…” Nem volt rajta vessző, ékezet. „Azt nem lehet!” Első nap bement az iskolába. Letette. Jött ki az ebédről. Az S betű már oda volt írva. Ezek a veszteségek. A kikerülhetetlenek.

Akkor vissza. Tanított bennünket pedagógiára a tanszékvezető úr. Zseniális történeteket mondott a saját családjából. Azt mondta: „Amikor találkozom a fiammal, akkor azt mondja a kis Gombócz.” Ez olyan zseniális volt. Mindenki el tudta képzelni – a nagy Gombócz, a kis Gombócz. Gurigáznak a szobában.

Tehát vannak veszteségek, hiányok, amik nem pótolhatók.

Melyik része jön be? Vizuális típus vagy?Nem mondom, már elég. Mondjad? Van-e valakinek hirdetnivalója?