Virginia Satir: A Satir- modell 1.

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Valószínű, hogyha tanítani kéne, hogy hogyan ne szervezzünk meg egy programot, akkor ezt így kellene csinálni, mint ahogy én szoktam. Tehát hogy sehol se lehet megtudni, és sehol se lehet utánanézni. Tehát ilyen suttogó propaganda szerűen tudunk csak jönni. Hát…(00:25)

A családtörténet hatása az egyéni sors alakulására.

Elkezdjük akkor most a hetedik évet. Hmm. Szeretnék építeni mind arra, ami eddig elhangzott, de azért természetesen anélkül is remélem, hogy fogyasztható. Egy nagyon régi adósságomat kell törlesztenem felétek. Mert hiszen mióta megígértem már, hogy lesz az a téma, hogy a családtörténet, vagy a családi összefüggések hatása az egyéni sors alakulására. A családtörténetünk hatása a saját életutunkra. Ezt már nagyon régen ígértem, és most lesz. Ezzel kezdenénk. Szerintem ezt egy fél évig biztos fogom mondani, ami azt jelenti, hogy lehet hogy egész évig ezt fogom majd hajtani. (01:15)

Rögtön mondom is, hogy kiket fogok nagyon-nagyon idézgetni. Azért, hogy utána tudjatok olvasni. Tehát mindig lehet ellenőrizni, Feri atya már megint baromságot mondott. Virginia Satir. Tudjátok, az egyik kedvencem, őt mindig. Ez a Satir asszony nagyon tud, tehát Virginia Satir. Megjelent egy új könyve: A Satir-modell. Egészen szorongást keltő. „Családterápia, és ami azon túl van.” Az első előadásoknak az anyaga főleg ebből lesz, meg előzőleg megjelent könyveiből, de főleg ebből. Tehát akit ez jobban érdekel, Ursus Libris Kiadó. Aztán, amikor Satir asszonnyal végeztünk, akkor szeretnék Verena Kastról beszélni, aki egy jungiánus pszichoanalitikus asszonyság. Nem kisebb kaliber, mint Satir asszony. Ő hallatlan jól tud beszélni arról, mit jelent hogy anyakomplexus, meg apakomplexus, ezt zseniálisan tudja. Ennyivel nem elégedünk meg, lesz egy harmadik megközelítésünk, Hellingernek a családfelállítás, családelképzelése. Ezt a hármat szeretném idehozni nektek. A hármat azért akarom, mert ami összeköti ezt a három megközelítést, az, hogy mindig három generációban gondolkodnak, mind a hárman. (03:00)

Három generáció, hogy megérthessem a saját életemet, három generáció. Én, a szüleim, és ha a szüleimet meg akarom érteni, akkor az ő szüleikről is kell tudni, tehát három generáció. (Sziasztok! Sziasztok!) Ez, ez kell nekünk. Ez összeköti őket. Ami különbség, az rengeteg. Az rengeteg, és én ezt nagyon élvezem. Tehát ne is várjátok azt, hogy az a három megközelítés, majd valami szép harmóniában nem tudom én, összeáll bennünk. Nem áll össze. Énbennem nem állt össze, és ez teszi nagyon izgalmassá, hogy az egyik néha a másiknak pont az ellenkezőjét mondja, és mind a kettőben valami nagyon komolyan megragadott tapasztalat van. Ahh! Ennyit akkor bevezetőül. (03:50)

A második félévben meg a spiritualitásról szeretnék. De azért mindig papként beszélek, ezt tudjátok, attól nem tekintek el, bár ezt sajátosan szoktam űzni. Most nyáron eskettem, nagy csoda, csoda, tehát mondjuk a 97. esküvőm volt ezen a nyáron, már egy évre számítva, és az egyik esküvő a Dominikánus udvarban volt. Úgy kellett oda fölmenni, hogy kell, tudjátok, parkolócédulát kérni, és azt mondta nekem az ifjú pár, nagyon tudták, hogy oda kell menni a portás kisasszonyhoz, aki lehet, hogy asszony, de ezt nem látom majd róla. És azt kell mondanom, hogy „Jöttem az esküvőre.”, és erre érvényesíteni fogják a parkolójegyemet. Én így is jártam el. Beléptem, odamentem a kisasszonyhoz, nekem úgy tűnt, és mondtam, hogy „Az esküvőre érkeztem.” Végig mért. „Taxis? Hozott vendéget?” Pedig a legjobb formámban voltam, egy esküvő előtt. S akkor, mielőtt gyorsan válaszoltam volna, elgondolkodtam, hogy nem lehetséges-e, hogy a pap koncepciónak egy új hajtása jelent meg. Tehát hogy Jézus szólt az esküvő előtt „Szabad? Beszállnék hozzád, és akkor elvihetnél oda. – Szabad.” És akkor elvittem. Egész jó, ez a kisasszony valamit nagyon tudott, úgyhogy nem, nem ábrándítottam ki. „Taxis, taxis. Hoztam valakit.” Teljesen stimmel. Na, tehát valahogy így vagyok itt, ilyen taxis. Na most akkor! (06:00)

Virginia Satir: A Satir-modell

Fejest ugrunk ebbe a Satir asszonyba, mit nem mondok. De egy, egy rövidke bevezető. Nem véletlen, hogy őt hozom először. Azért, mert egyrészt ő a legkönnyebb olvasmány, hát ugye, Isten nem mindenkinek adott annyit. Tehát, ugye mire rámelegszem, kell néhány hónap. De azért is, mert őróla most… Nem, nem őróla, hanem az ő megközelítéséről amikor beszélünk, akkor ez nem csak azt mondja majd nekünk, hogy hogyan lehet látni a családtörténetet, az egyéni sors alakulását, hanem azt is, hogy az a megközelítés, ahogyan ő látja az embert, az emberi kapcsolatokat, az eseményeket, a változást, az egy jó megközelítés. Miközben ti itt lesztek ma, és lehet hogy egy következő alkalommal, és következő alkalommal, bennetek egy csomó minden fog majd lejátszódni, ez teljesen biztos. Az mindig egy nagy lutri, hogy vajon amit én mondok, én, az hogy megy át oda? És a kommunikáció elméletnek van egy alap igazsága: a kommunikáció tartalmát a befogadó határozza meg. Vagyis mondhatok én akármit, a közlés tartalmát ti határozzátok meg. Akárhányszor mondhatom ezt, akkor is úgy lesz. (07:45)

Ezért, amikor Satir asszonynak a szemléletmódját mondom, akkor ezzel azt is szeretném, hogy mondjuk hazamentek, és vívódtok valamin. Én így szoktam. Nyűglődök, vívódok, izzadok, zuhanyozok – így élek. Akkor egyszer csak eljutok valahova. Mondjuk „Ahh, végül is a mai előadáson is kiderült, hogy milyen béna vagyok. Annyira béna vagyok. Tehát eddig is egy csomó mindent eltoltam, de most hogy meghallgattam ezt az előadást, most kiderült, hogy kétszer annyit toltam el életemben.” Most ha valaki ilyen következtetésre jut, azt én nem mondtam. Tehát ellenőrizzétek a következtetéseiteket, azt, hogy hova jutottatok egy-egy alkalom után Satir asszony szemléletmódjával ütköztetve. Érthető volt? Tehát ha olyasmire juttok, amit Satir asszony nem mondott volna nektek soha a családterápián, akkor azt én se mondtam. Mert ugye tavaly nagyon sokat beszéltünk arról, hogy mennyire sebzettek tudunk lenni. Természetesen, hát erről most már nem is akarok beszélni, csak annyit, hogy ugye magzati kortól kezdve ismerjük meg a világot, és ahogyan megismertük a világot, az előbb-utóbb hardverré válik. Vagyis, hogy minden további ismeretnek alapja és föltétele lesz, és már csak azon keresztül ismerjük meg a következő dolgokat. Ezért lehet az, hogy valaki, akiben elmélyül az, hogy ő egy béna, utána az életének az összes eseménye szép lassan mindig ugyanerre a következtetésre viszi őt el, hogy most is az derült ki, hogy béna vagyok. (09:40)

Tehát ami a mai alkalommal lesz, ez valószínű, hogy át fog csúszni a következőbe is, ez egy picit legyen… Legyen? Én nem… úgy csináljátok, ahogy akarjátok, de hogy egy picit, legalább egy agysejtetekben ott lehet, hogy ellenőrizzétek, ahova jutottatok. Át tudtam adni? jó, jó. Feri, megy ez neked. Nna! (10:05)

Négy alapvető megközelítés: kapcsolat, ember, esemény, változás.

Virginia Satir a következőt mondta. Én már csak tudom. Négy alapvető megközelítést érdemes tisztázni akkor, amikor arra kérdezünk rá, hogy vajon egy ember hogyan látja a világot. Négy alapvető dolgot mindig megfigyelt, amikor családokkal dolgozott. Az egyik, hogy „Hogyan viszonyulnak a kapcsolatokhoz? Egyáltalán mit gondolnak az emberi kapcsolatokról, hogy az mi. Mit gondolnak az emberről, hogy az mi, vagy az ki? Mit gondolnak egy eseményről, hogy az úgy egyáltalán mi egy esemény? És mit gondolnak a változásról?” Satir asszony azt mondja, ez a négy dolog döntő módon árulkodik arról, hogy egy ember később hogyan éli az életét. Ezt a négy megközelítést szeretném elmondani nektek. (11:20)

Először elmondom azt, hogy… Emlékszik-e valaki arra, hogy mit mondott Satir asszony, mikor még élt arról, hogy az embereknek hány százaléka kommunikál jól? Igen, öt, öt, nagyszerű. Igen, azt mondta, hogy az embereknek 5%-a. Ugye, és erre a kollégái mondták, hogy „Annyira optimista! 1%.” Ezt azért akarom ide hozni, mert ő azt tapasztalta, hogy az embereknek a nagy többsége, tehát laza 95% az nem tud megfelelően kommunikálni érzelmileg fogós helyzetekben. Ennek a hátterében mi van? Az, hogy nem megfelelő viszonyt alakított ki, nem tudatosan, magzati kortól kezdve, ahhoz, hogy mit gondoljon egy eseményről, az emberről, egy helyzetről, egy kapcsolatról és a változásról. Tehát a kommunikációnknak a minőségét meghatározza, hogy mit gondolunk egy emberről, egy eseményről, egy kapcsolatról és a változásról. Az van a hátterében. (12:40)

Olyan óvatosan mondhatjuk azt, hogy amiről most fogok beszélni, most először az árnyékot szeretném mondani, tehát hogy úgy tűnik, hogy az embereknek a többsége, főleg mikor nehéz helyzetbe kerül érzelmileg, akkor valahogy könnyen belecsúszik abba, hogy számára és a környezete számára se éppen jó dolgokat gondol az emberről, a kapcsolatról, egy eseményről és a változásról. Nna. (13:10)

1. Hogyan határozunk meg egy kapcsolatot?

Az első kérdés így hangzik, hogyan határozunk meg egy kapcsolatot? Úgy egyáltalán mit gondolunk az emberi kapcsolatról? Akkor ugye az árnyékot mondom. Ő egy szóval illette azt, ahogy az emberek általában gondolkoznak erről a négy dologról. Ez a szó így hangzik: hierarchikusan. Azt mondta, mindaddig, ameddig gyógyíthatatlanul hierarchikusan gondolkodunk erről a négy dologról, addig az életünk nem nagyon tud boldog lenni. Addig a kapcsolataink nem tudnak jól működni, addig nem tudunk kilépni abból a meghatározottságból, amit a szüleink, nagyszüleink és az előző generációk hoztak az életünkbe. Na, kezdem konkretizálni. (14:00)

Ki van fönn és ki van lenn?

A hierarchikus modellben gondolkodván van egy alapvető kérdésünk. Ki van fönn és ki van lenn? Ki a főnök és ki a beosztott? Azt mondja Satir, hogy ezt általában a szerepeinkkel szoktuk kifejezni, amelyekkel gátlástalanul azonosítjuk magunkat. „Én vagyok a pap. Hívők. Háhá-hááá!” Ha ezt hierarchikus modellben gondolom el, semmi esélyetek. Hát semmi, én vagyok a piramis csúcsán. Bocsi, bocsi! Ja, a püspök atya! Róma püspökéről nem is beszélve. Na mindegy, de így is elég jó a pozícióm, valljuk meg. A tanár a diákkal szemben. H-hmm. De a másik oldal is érdekes, hogy a diák mit gondol arról a viszonyról, amiben ők vannak. Hogy ő is azt gondolja-e, hogy a tanár magától értetődően az ő emberi voltában fölötte van? Mert a szerepekben természetesen lehet valamiféle alá-fölérendeltség, ami inkább felelősséget jelent. A tanár részéről fokozott felelősséget. Szülő-gyerek. Hát a szülő részéről ez fokozott felelősséget jelent. De ha az ember voltukat nézzük, akkor ott nem biztos, hogy van hierarchia, mondjuk egy magzat meg az édesanyja között, nem biztos, hogy van hierarchia. Hogy az anyának sokkal nagyobb a felelőssége, az 100%, de ez a szerepükből adódik. (15:55)

Ez a „Ki van fönt és ki van lent?” gondolkozásmód a mi kultúránkban a büntetéshez és a jutalmazáshoz kapcsolódik, és szinte mindent áthat. Aki fölül van, jutalmazhat és büntethet. Aki alul, az kepeszt azért, hogy őt jutalmazzák, és szorong attól, hogy majd büntetik, és ezt a helyzetet, mint valami tész… Tész… na ez jó. Kész ténykérdést fogadják el, hogy ennek így kell lennie, ez így normális. Ezért, mondjuk egy párkapcsolatban a kapcsolatnak a dinamikája az: ki szerzi meg a pozíciót? Úgy egyébként is, de napról napra, beszélgetésről beszélgetésre, pillanatról pillanatra. Mert mindig, akinek sikerül fölül lenni, ő dönti el, hogy most büntet vagy jutalmaz. De ennél a helyzet még cifrább. Nem csak azt dönti el, hogy büntet vagy jutalmaz, hanem aki fölül van, ő mondja meg a tutit. Ugye a tanár megmondja a diáknak, hogy mi az ötös, mi a négyes, a hármas, a kettes, az egyes. Hogy kell megcsinálni, és hogy nem szabad megcsinálni, mi a jó és mi a rossz, mi az igaz és a hamis. Tehát azért is törekszünk fölfelé, mert akkor mi fogjuk meghatározni, hogy mi a jó és mi a rossz, és neked el kell fogadni, mert hiszen én vagyok fölül. Ahh! (17:30)

Elérkeztünk az életünkhöz? Azért ez már ismerős, nem? Hogy a beszélget… Hány beszélgetésünknek a dinamikája megy, jár erre a rugóra, hogy sikerüljön bebizonyítanom, hogy mégis csak hülye vagy. Vagyis, hogy én vagyok fölül, és te vagy… És ha te hülye vagy… akkor azt kell csinálnod, amit én mondok, mert én vagyok fölül, tehát nekem van igazam. Ugye most az intimitásról nem fogunk beszélni, legalábbis célirányosan nem. De hát, szép kis intimitás jön ki ebből. Az egy nagy kérdés, hogy például Isten és ember között ez hogy van. Nagyon izgalmas. Hogy mit jelent, hogy az egyházban van hierarchia? Hogy ez azt jelenti-e, hogy le kell mondanunk arról a nézőpontról, ahogy Satir asszony látja a világot? Én nem mondok le róla. (18:30)

Úgy tűnik nekem, hogy az élethez hozzá tartozik, a realitáshoz hozzá tartozik, hogy az életünkben van valamiféle hierarchia, tehát létezik. Létezik az, hogy nem tudom én, a cápa megeszi a nem t’om, Rozi nénit a görög strandon, ilyen van. Rozi néniben lehet, hogy tévedek, de a többi stimmel. Ilyen lehet. Az is lehetséges, hogy előbb-utóbb a halál bekopogtat mindenkihez, és az ember veszít. Ez is biztos. Tehát valamiféle hierarchia az életrealitásához hozzá tartozik. Satir asszony ezt nem kívánja kivenni belőle. De úgy tűnik, hogyha csak az élet valódi realitásához tartozó hierarchiát kell az embernek elfogadni, az nem olyan gyötrő, azzal az ember egész jól meg tud dolgozni. De hogyha, ha több van belőle, aminek nem kellene lenni, az nagyon meggyötör bennünket. (19:45)

„Feri, haldoklik az apukám.”

Ma reggel, illetve ez a történet vasárnap este kezdődik. Vasárnap este odajött hozzám egy kedves ismerősöm, és azt mondta „Feri, haldoklik az apukám. Most már az utolsó napjaiban van, és lehet-e az, hogyha már nagyon-nagyon az utolsó napján van, akkor elgyere hozzá? – Lehet. – De Feri, mondd meg nekem azt, hogyha te eljössz az apukámhoz, az apukám nem fog-e megijedni, hogy hátha ugye papot látok, meg ’köll halni?” Hát egy ilyen esetben legalábbis. „Hát, én ezt nem tudom, hogy apukád meg fog-e ijedni, vagy nem, de például megkérdezhetnéd tőle, hogy mit gondol ő arról, menjek-e vagy ne. Hát… nem kell az apukád feje fölött dönteni, azt meg lehet kérdezni.” Akkor azt mondja az illető. „Jó, jó, de azért van egy másik nehézség is. Apukám evangélikus. – Isten éltesse! Nagyon szép! Engem egy kicsit se zavar. A kérdés, hogy apukádat zavarja-e, hogy én meg katolikus vagyok?” (21:00)

A lány elment, s akkor szólt a telefon, és a következőt mondta. „Hát Feri atya, képzeld, éjszaka – ez most éjszaka volt – apukám egész éjjel fönn volt, most már elaludt, most alszik, de mindenkitől elbúcsúzott.” Ott van most a család, három lány, és egy-egy lánynál egy-egy gyerkőc, ott a nagy család ott van most, mert hogy haldoklik az apuka. Mindenkitől egyesével elbúcsúzott, és nagyon-nagyon megrendült volt a hangja, és azt mondja. „Feri, azt hiszem, hogy hát akkor most, most szólok neked, hogy gyere.” Ugye én aztért visszakérdeztem, hogy „És mit mondott arra, hogy menjek-e? – Hát azt mondta, hogy ne.” Ezek ilyen egyszerű feladatok, tehát az ember úgy reggel fölébred, és akkor egy ilyen kis lágy helyzetben találja magát. De hát nyilvánvaló, hogy ezután mit teszek, megyek. Ő azt mondta nem, én azt mondom igen, hát mind a ketten szabadok vagyunk, majd lesz belőle valami. Nem? Tehát szabad, ő elküldhet engem. (22:20)

Mint ahogy tavaly beszéltem arról a néniről, emlékeztek. Kilencvenvalahány éves volt. Úgy elküldött a sóhivatalba, mint annak a rendje. Emlékeztek, hogy beszélt? Ő már Istennel beszélgetett, már nem kellettem. Elmentem a bácsihoz, és bent volt az egész család a szobában. Akkor úgy szóba elegyedtünk, hmm, hmm, azért csak beszélgettünk. Akkor, hát azért, na. Eljutottunk oda, hogy hát végül is, hát pap vagyok, ezt ő is tudja. Tehát elbeszélgethetünk a zsiráfokról, a nem tudom én, a városmisszióról, egyebekről, beszélgethetünk, de hát azért nyilván mind a ketten tudjuk, hogy nem azért vagyok ott. Na de hogy? Hogy, ezt a helyzetet hogy? Satir asszony a segítségemre sietett. „Feri, egyenrangúság. Semmi hierarchia! Dobd ki a fenébe!” Hmm? (23:30)

Akkor a következő jutott az eszembe. Azt kérdeztem tőle. „Gyuri bácsi, akarna-e valamit elmondani Istennek? – Nagyon. – Hát Gyuri bácsi, hallgathatom én is? – Igen.” S elkezdte. Én evangélikus embert így gyónni ritkán hallottam, nagyon szép volt, nagyon. Nem nekem mondta, ahh. Utána azt kérdeztem. „Gyuri bácsi, húú, húú, hát tudja, hogy én pap vagyok. Akarja-e, hogy én kifejezzem azt, hogy Isten magának megbocsájtott? – Azt akarom.” Hát akkor föloldoztam. Így aztán, ez volt a reggeli melegítés. (24:35)

Azért akartam ezt elmondani, mikor én ott voltam ebben a helyzetben, úgy megizzadtam, mint egy csataló. Hát mit tudtam én, hogy a következő pillanatban mit kell tenni? De, de… na. Számomra nagy élmény volt az, hogy nem, nem muszáj berontani a másikhoz, nem kell ezt a hierarchiát nagyon nyomni. Egy kedves pap ismerősöm bement a nem t’om hogy hívják, a Mari nénihez bement. „Mari! Tudod, hogy meg fogsz halni?” Hát azért… stílusok és pofonok. Na, most azon túl, hogy jól esett nekem ezt a történetet önmagamról elmondani, azon túl azért akartam elmondani, hogy valószínű, hogy papként egy olyan helyzetben, ami nagyon adná ezt a hierarchikus megközelítést, beszédmódot is egészen hátra lehet ezt dobni, és a dolgok nagyon jól tudnak működni e nélkül is. Ezért akartam elmondani, meg hát nagy élmény most ez. Ajj, ajj! (26:00)

Család, egyéni sors, hit – bérmálás.

Mondok egy másik történetet. Család, egyéni sors, hit, hogy ezek milyen… Nagyon egyszerű történet lesz, de hogy ezek hogyan függenek össze. Mert… igen, mert nagyon szoktak kritizálni. Például a portás bácsi. De nem tudom, hogy most az a portás bácsi van-e, nem tudom. De nagyon aranyos portás bácsi, csak fél évente odajön hozzám, és azt mondja. „Feri atya, ez nagyon szép volt, de már az Istenről is beszélhetne egy kicsit.” De hát éppen róla beszélek. Nna. Tehát egy rövid történet arról, hogy miközben a család hatása az egyéni sors alakulására, és miközben Satir asszonyt emlegetem, aközben Isten nagyon is jól itt tud lenni. (27:00)

Jött hozzám valaki. A valaki a következőt mondja. „Hát, Feri, én nem hittem volna még néhány évvel ezelőtt ezt, de én azt hiszem, hogy annak a szélén vagyok, hogy most esetleg hívő leszek, vagy nem. Most lehet, hogy keresztény leszek, vagy nem, most nem t’om, de ez, ez nagyon foglalkoztat. Pedig – mondta – az én szüleim kifejezetten ateisták. Az apukám nagyon dühös volt Mindszenty Józsefre.” Óh! Az ok nagyon egyszerű. Mindszenty József bérmálta meg. Haha, de ez régen volt. Akkor a bérmálás szentségéhez hozzátartozott az, hogy a püspök, fölkent kezeivel pofont adott a bérmálandónak. Ugye kisfiú volt, tömegével bérmálkoztak. Valószínű nem készítették föl ezt az apukát eléggé, hogy ezen a nemes eseményen fog kapni egy óriási nagy maflást. Ugye hát ez… melyikünk megy a templomba egy nagy tasliért? Ugye ez nem. És főleg, gondolta, ez nagyon nagy esemény lesz, bérmálás. Lacika, ez… a Jóisten a keblére ölel. Puff neki egyet! Most már eltörölték ezt, de minden esetre ezt gyerekként átélte, és azt mondta, ő többet nem. Még jó, hogy nincs több bérmálás, ez az egy neki elég volt, stty! (28:40)

Akkor mondta a gyerekeinek. „Hát tudjátok, énnekem elegem van, egy életre leszámoltam azzal, hogy a papok azt mondják, hogy… <<Legyél jó, és akkor majd üdvözülsz! De ha rossz leszel, jól elkárhozol, annyi neked!>> Énnekem ebből elegem van. Dehogy! Mondják a papok annak, aki ezt viseli. Micsoda hülyeség!” Van benne valami, na. S akkor a fiatalember a következőt mondja, néhány mondattal később. „S tudod, egy valamit nagyon megtanultam a szüleimtől, de főleg az apámtól. Azt, hogy az ember vagy dolgozik keményen, odateszi magát, akkor van eredmény. De ha az ember nem dolgozik tisztességesen, nem teszi oda magát, jól megnézheti magát.” Hát, itt megálltam. Ez az előző verziónak a milyen változata? Szekularizált változata. Ugyanaz a logika, totálisan ugyanaz. Lehet, hogy a szereplők mások, a szavak mások. Isten, itt meg a Munka. A logika itt bent, amit átadott az apuka meg az anyuka a gyerekének, moccanástalanul, rezzenetlenül ugyanaz, csak az Isten szó van belőle kivéve. (30:20)

Hát így mennek ezek át. Nyugodtan elküldhetjük a sóhivatalba az egyházat. M-hmm! Hogy engem ne rémisztgessen, nem t’om mit ne csináljon. És közben, a logika itt működik bennünk, ahogyan a kapcsolatokat látjuk, az életet, az embert, egy változást, és…  Vagyis, ez egyáltalán nem Istenről szól. Nem szól az Istenről, ez a történet nem szól róla. (30:55)

Az aranyborjú (Kiv 32,7-14)

Elviseltek egy kis fölolvasást? Hmm. Hmm. Legyen mondjuk olvasmány Mózes könyvéből. Nagyon szeretem. „A Sínai-hegyen a pusztai vándorlás idején így szólt az Úr Mózeshez: Siess, menj le, mert vétkezett a nép, melyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet előírtam nekik. Öntött borjút csináltak maguknak, azt imádták, áldozatot mutattak be előtte, és így beszéltek. <<Izrael, ez a te Istened, aki kihozott Egyiptomból.>>” Világos a helyzet, ugye, hogy Mózes fönn a Sínai-hegyen, beszélget Istennel, a nép összeszedi az aranyat, és a zaci helyett csinál belőle egy borjút. „Az Úr még ezt is mondta Mózesnek: Látom jól, hogy kemény nyakú…” Hát ez… minden alkalommal vannak ilyen szavak. „…kemény nyakú nép ez. Engedd, hadd gyúljon föl ellenük haragom. Hadd töröljem el őket, és téged teszlek nagy néppé! – Mózes igyekezett kiengesztelni az Urat, az Istent, és így szólt: Uram, miért lobbannál haragra néped ellen, melyet nagy hatalommal és erős kézzel kihoztál Egyiptomból? (…) Emlékezz Ábrahámra, Izsákra és Jákobra, szolgáidra, akiknek megesküdtél magadra, és akiknek megígérted: Utódaitokat úgy megsokasítom, mint az ég csillagait, és ezt az egész földet amelyről beszéltem, utódaitoknak adom, hogy övék legyen örökre. Ekkor az Úr könyörületre indult, és visszavonta a csapást, amellyel népét megfenyegette.” Kivonulás könyve (Kiv 32,7-14 – szerk.) (33:05)

Szerintetek – azokhoz nem szólok, akik vasárnap ott voltak a misén, mert szegények, ti már hallottátok. Szerintetek ebben a történetben ki normálisabb, Mózes, vagy Isten? Én akárhányszor olvasom el ezt a történetet, ebben a történetben ha valaki normális, az Mózes. Hát Isten… hát, nagyítóval kell benne valami normálist fölfedezni. Mondjuk kezdjük azzal, hogy egy dühbe gurul, nem? Tehát mint egy ilyen pukkancs. Azt mondja, ilyen vádlóan „A nép, akit te kihoztál Egyiptomból.” mondja Isten Mózesnek. Érted, ő nem felelős. „Te hoztad ki, te voltál, Mózes. Én láttam onnan föntről, jól láttam, hogy a Vörös-tengeren hogy mentetek át. Nekem jó perspektívám van. Úgyhogy te hoztad ki. Én nem voltam benne. Te, te hoztad ki, te néped.” Pukkancs, nem? Pukkancs, a felelősséget elhárítja. (34:20)

Utána azt mondja „Engedd meg… Mózes, hogy eltöröljem ezeket!” Most ki itt az Isten? De mindegy, engedélyt kér Mózestől, hát ha ő hozta ki, hát majd Mózes eldönti hogy lesz. Vagyis, rajta a felelősség. Ugye? Ugye, azt… Mózes már zseniális, nem? Jó politikus, annak jó, de az összes többiben csapnivaló. Már előre bebiztosítom magam, ugye, egy újabb zűr lesz, mondom „Te mondtad! Én megkérdeztem. Te mondtad.” Tehát itten pukkancskodik, majd mi történik ez után? Ezután Mózes, mint egy normális valaki, látja, hogy hosszú menet lesz. Tehát ezt most nem fogják olcsón adni, ezt, hát fölment az agya. „Kedves Isten!” És elkezdi. „Ábrahámmal emlékszel mit tettél, meg az Izsákkal, meg a Jákobbal? Emlékszel?” És így mondja, mondja. Közben meg az lehet a fejében „Istennek itt teljesen elszáll az agya, elpusztítja ezt a népet. Mekkora blama lesz Egyiptomban? Ugye kivonultunk ilyen nagy büszkén, és húsz év múlva meg itt a nagy izé, varjúsereg, vagy mi az. Nem varjú, hogy mondják? Keselyű. Tehát, mint apja a hülyegyerekével, ééé-tééé, tudod, ez így, nem kell annyira haragudni, lehetsz egy kicsit normálisabb, ééé-dééé. Ugye, és akkor végül látszik, hogy már annyit mondta neki, hogy akkor Isten „Jóhh… jó, tényleg, lehet hogy igazad van, tényleg, tényleg. Lehet, hogy egy kicsit elszálltam.” (36:20)

Hadd kérdezzek valamit. Egy kicsit botrányos volt, amit mondtam? Azért volt legalább egy-két pillanat, mikor úgy…? „Hát hogy így kezdte, ez oké, de hogy fogja folytatni?” Ez nagyon jól mutatja azt, hogy ott belül, ti magatok, tekintélyelv és hierarchikus szemléletmód alapján egy eléggé kezdetleges istenképet hogyan óvtok és védtek. Ha csak egy kicsit is megbotránkoztatok, ha csak egy kicsit is „Híí, azért ez durva! Hú, mit mond Istenről? Fú, ez egy pap?” Ott belül mi történt, ott, nektek? Védtek egy olyan istenképet, ami olyan messze van Jézus Krisztus atyjától, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem érdekes az, hogy mikor a legegyszerűbb szavakat… Hát ez van a szövegben. Tettem én hozzá valamit? Jó, hát tettem, tettem, tettem. Tettem, de hogy mondjam, a lényeget változatlanul őriztük meg, csak a stílus volt valamilyen. Oly mértékű ez a hierharih… Sz’al a városmisszió kipurcant teljesen, pedig még csak három napja megy. Tehát hogy a hierarchikus szemléletmód itt bent milyen döbbenetesen védelmez egy olyan istenképet, akivel én egyetlen napig se szeretnék együtt élni. Hát ez rosszabb, mint egy feleség. Mint egy férj. Nem szörnyű? (38:25)

Most hosszan-hosszan belemehetnénk ennek a teológiájába, meg nem t’om micsodájába. Csak két mondat, hogy mégis csak a püspök atya elé kell állnom, akkor meg tudjam védeni magam. Ajjaj! Féljek? Szóval. Hitem szerint Mózes találkozik Istennel. De olyan ember nem született még erre a földre, aki ne az Istenről alkotott képén keresztül tudna Istennel találkozni, mint ahogy egymással sem tudunk találkozni, csak mindig azon a képen keresztül, amit egymásról kialakítottunk. Hát Mózes még éppen csak most kezdi itten az Ószövetség elején, még csak a második könyvnél tartunk az Ószövetségben, tehát hogy Mózesnek ennyi látása, fölismerése, tapasztalata van Istenről, ez egészen normális. Hát most ennyi futja belőle, ez így teljesen rendjén van. De hogy én egy ilyen Istenben nem hiszek, mint ahogyan Mózes ott, a Sínai-pusztán látta Istent, az biztos. Én abban az Istenben nem hiszek, ahogyan Mózes látta ott és akkor Istent. Én abban nem hiszek. Abban az Istenben hiszek, aki találkozott Mózessel, de akit Mózes ott és akkor csak valahogy ennyire tudott fölismerni. (40:05)

Hmm. Ahogy elmélkedtem, amit most elmondtam nektek, egyszer csak ilyen sugárszerűen hatolt bele a nem tudom én, agyamba, és ahogy elkezdtem magamnak kimondani ezeket a szavakat, én is megbotránkoztam. Ugyanúgy, üüü, gyomrom kicsit… Ilyeneket mondani? Iszonyú durva! Papként, szószékről! Tehát a hierarchikus szemléletmód, ahogyan védelmezzük ösztönösen, tudatlanul és tudattalanul is ezt az alá-fölé rendelt viszonyt, és emiatt a legegyszerűbb dolgokat is egyszerűen nem fogalmazzuk meg. Nem? Pedig ez olyan egyszerű. Hmm. (41:00)

Jaj, azért nézem ezt, ez annyira jó. Kimerült az elem az órámból/ban és most itt egy aranyos arcot látok, pedig azt ígérted, hogy óra lesz rajta. Ez nem olyan, mint a kisegér, ami bemegy a házba? Hadd csipogjon! Most mind erre vagyunk kíváncsiak. Üzenetek. Légyszi! „Így már óra lesz majd rajta.” Megvan! Itt van, jobb sarokban, látod? „Lesz majd rajta nagy is.” jaj, de jó! 20:57. Meddig vagyunk? Most… kilenc… Még fél óra? Hú, de nem adjátok olcsón! Na, na! Tessék? Á, nem, élvezem, élvezem. Na, jaj, Zsuzsanna itt van, ugye? Zsuzsanna szokott így nevetni. Ott vagy! Hát ezt… ezer hangból megismerem. Bariton? Hagyjuk. Nah, Feri, komolyság! Ja, de ha így tartom, nem bírom olvasni. Tehát! (42:35)

Akik fölül vannak, ők a jobbak. Ők mondják meg, hogy mi hogy van, és minek hogy kell lennie, és akik alul vannak, azoknak engedelmeskedni kell, behódolni. Ezért aztán a kapcsolaton belüli érzések és érzelmek zöme: harag, félelem, szorongás, esetleg unalom, kiábrándultság. Mert egy ilyen világban nem jó nekünk. Allergia? Látom. Nehéz. Na jó. (43:20)

Nem jut energia, hogy a saját értékeinket fölismerjük.

Azt mondja Satir asszony, mikor túl sok a harag, a szorongás, az unalom, a kiábrándultság, a tehetetlenség, akkor a mélyben sebek vannak. Sebek, sebek. Ebből az adódik, hogy nem tudjuk elfogadni a saját értékeinket, mert minden idegszálunkat arra összpontosítjuk, hogy vagy megfeleljünk, vagy engedelmeskedjünk, résen legyünk, vagy pozíciót keressünk. Hatalmasok legyünk, és alávessünk, mert úgy tűnik föl, hogy ezen múlik az élet. Beleértve a legfontosabb, és legmeghittebb kapcsolatainkat is. Így aztán nem jut energia arra, hogy a saját értékeinket fölismerjük. Főleg pedig, hogy azokat az értékeinket fölismerjük, amelyek különböznek másoktól, mert azok félelmet keltőek. (44:25)

„Ó, talán akkor nem igazodom eléggé. Nem vagyok eléggé olyan, mint te. Talán akkor nem felelek meg. Mert te nagyon rendes vagy, te nagyon rendes vagy, a lakásban mindig hetente kétszer van porszívózás, portörlés, minden. Én nem vagyok annyira rendes, viszont szoktam verseket olvasni. Neked nem nagyon jut időd rá, mert túl sok a pókháló. Ugye, én meg állandóan azt látom, hogy nagyon sok a vers.” S ugye, elindul a férfi és a nő között a harc. Melyik legyen a vers, és melyik legyen a pókháló? Döntsetek! Naaa! Tessék? Ja, tehát férfiak vers, nők pókháló? Fordítva, ugye? Na. Ez egy teljesen fölösleges harci helyzet, mert mind a kettő nagy érték, de a kapcsolatainkban nem így éljük meg. Hanem élet-halál harc. Élet-halál harc, nem csak azért, hogy most végül is akkor be tudom-e a férfit fogni porszívózni szombat délelőtt, hanem azért is, hogy ki mondja meg, hogy mi a helyes. Tehát nem csak praktikus kérdésről van szó, teoretikusról is. Hogy ki tudja a tutit? (46:05)

Pap vagy, mondd meg a tutit!

Számomra kifejezetten terhes, hogy milyen gyakran tapasztalom azt az igényt, hogy azért, mert pap vagyok, mondjam meg a tutit. Talán azért, mert van rá hajlamom. Nem elég, hogy én küzdök ezzel? Még te is segítesz nekem, hogy hülyébb legyek? Rengeteg ilyen, rengeteg ilyen igénnyel és elvárással találkozom. Valaki azt mondta „Feri, én nem jövök ide többet. Én, hát ott fejezi be, ahol na, ki kéne mondani, hogy mi van. Hát mindig ott fejezi be. Hát ez őrjítő, ez idegesítő. Hát csak fölmegy a vércukrom.” (46:55)

Hogy az értékek, játszanék egy picit ezekkel az értékekkel. Már ami… nyilván a vesszőparipáimat fogom mondani. Tibor, megfognád a mikrofont? Egy óra alatt fogyok egy… olyan durva, mint egy Forma1-es futam. Jaj, ez a Hamilton nyerne, annyira drukkolok neki. Annyira, nem tudom. Na jó. Hát az Alonso már nyert, miért ő nyerjen megint? Nem? Értékek. (47:40)

Értékek: biztonság vs. bizalom.

Mondjuk húzhatunk egy egyenest, itt van a biztonság. Háhh! Bizalom. Ott a biztonság, itt a bizalom. Ezek az értékek néha az életnek a sodrában, a hétköznapokban egymással éppen ellentétes oldalon állnak. Ha bízom, mindenképpen lemondok egy csomó biztonságról. Mondjuk inkább így, biztonságérzetről. Haa? Lemondok róla. Hát ha bízom, éppen az van benne. Ha viszont biztonság, hát azért az kell az élethez, nem? Hát biztonság nélkül nincs élet. Megőrülünk, ha a biztonságérzetünket elvesztjük. Mind a kettőre elemi szükségletünk van, csecsemő kortól: biztonság és bizalom. Tehát nem is az, hogy később, rögtön, rögtön. Biztonság és bizalom. (48:50)

Ha valaki túlságosan a biztonság mellett dönt, akkor ez majdnem mindig azt jelenti, hogy elkezdett hierarchikusan gondolkodni, alá-fölé rendeltségben gondolkodni, mert a biztonságérzetem az által tud elmélyülni, hogy uralkodom fölötted. Ha én mondom meg, mi a tuti, és neked igazodnod kell, akkor nagyobb, nagyobb a biztonság. Nem jó vásár. Ha pedig a bizalomra helyezem túlságosan a hangsúlyt, olyan mértékben kiszolgáltatom magam, hogy túlságosan sebezhetővé válok. Az életünknek azt hiszem a legnagyobb sebeit akkor szedjük be, amikor bízunk, és uhh. Erről szerintem mindenkinek van élménye. Halálos sebeket lehet így kapni, olyat, hogy padlót fogunk, aztán… Vagyis mind a kettőre nagyon nagy szükségünk van, rettentő nagy szükségünk. (50:00)

Ezeket tehát nem túl értelmes egymással szemben kijátszani. Hadd mondjam el egy fölismerésemet. Egy másik esküvő. Készültem az esküvőre, szoktam, rendes vagyok, mindig készülök. Ahogy készülök, egyszer csak bevillant valami. Jé, milyen érdekes, hogy amikor azt mondjuk, hogy egy házasság fölbonthatatlan, akkor ezzel azt mondjuk, hogy: biztonságra szükség van, tehát fontos, hogy mind a két fél elköteleződjön, mert ez biztonságossá teszi azt a kapcsolatot. Az által lesz biztonságos, hogy a két fél elköteleződött. S ha a két fél elköteleződött, és ez az elemi biztonság megvan, akkor eleresztjük magunkat, és merünk bízni, mert megvan a biztonságunk. Nem a biztonságérzetünk, valódi biztonságunk, mert elköteleződtünk. Akkor ott lehet bízni. S ha lehet bízni, akkor lehetek önmagam. Adhatom magamat. Akkor nem kell vagy igazodni, vagy legyőzni téged, ezt nem kell csinálnom, bízhatok nyugodtan, mert tudom, hogy valójában, amennyire emberileg lehetséges, biztonságban vagyok. A ma embere ezt az egészet a feje tetejére állította, és emiatt nagyon-nagyon rosszul érzi magát a bőrében. Mert azt mondtuk, „Hülyeség az elköteleződés, hülyeség ez az életre szóló izé. Hülyeség ez a… hogy ez hát hülyeség, de, milyen marhaság!” Mi ennek a következménye? Kettő. (51:50)

Valamire szoktunk hivatkozni, és ez mi? Szeretjük egymást. Ugye, én ezt nagyon-nagyon sok… „Tehát mi nagyon szeretjük egymást. Nincs szükségünk elköteleződésre, vagy templomi esküvőre, nem azon múlik.” Persze, hogy nem azon múlik. „Erre nincs szükségünk, elég, hogy szeretjük egymást.” Vagyis, nem tudom, hogy ez megvan-e itt. Hát mert vagy megvan, vagy nincs, de mm-hmm. És akkor, mert hogy az életünkhöz hozzá tartozik a bizalom, hát elkezdünk bízni. Nem? Hát úgy jó az élet, ha bízhatok benned. Elkezdünk bízni egy olyan kapcsolatban, amiben a biztonságnak az alapjait nem teremtettük meg. Ennek a következménye nagyon súlyos sérülések. Kőkemény padlófogás. És ha az ember a bizalmában sérül, jaj-jaj-jaj, az nagyon-nagyon fáj, nagyon fáj. Vannak, akik hát hogy mondjam, akik egy olyan kapcsolatban, ahol a biztonság alapjait nem teremtették meg, és bíznak, hát, nem tudom, nem akarom őket címkézni. Hát lehetnek naivak, lehetnek hősök, lehetnek infantilisak, lehetnek bátrak – sok minden lehet velük. (53:20)

Vannak kevésbé ilyenek, ők azt mondják „Hát azért azt érezzük, hogy a biztonság, hát azt nem teremtettük meg. Nem köteleződtünk el, csak szeretjük egymást. Tíri-rí.” Ezért aztán egy csomó elvárást támasztunk a másik felé, mert állandóan kényszeresen rá akarunk kérdezni arra, hogy vajon biztonságban vagyunk-e? Mert ezt nem, nem tudunk ettől… Ott azok élnek, akik azt mondják, hogy „Éljünk úgy, mint hogyha ez a téma nem lenne. Bízzunk, szeressünk és lesz ami lesz.” Hát, az lesz. Akik nem mennek el arra a pontra, azt mondják, hogy „Persze, szeretjük egymást, meg minden.” De közben állandóan rákérdeznek, hogy „Eszter! Miért késtél? Nem vagyok már elég fontos neked?” Valójában arra kérdezünk rá, hogy biztonságos ez a kapcsolat? És akkor ezt minden nap, ezen kell agyalni, hogy most biztonságos vagy nem biztonságos. Ezt az elvárások támasztásával, amit nyilván pozíciófölényből lehet megtenni, állandóan ellenőrizzük is, és fölszámoljuk a kapcsolatot. Utána azt mondjuk „Ó, hát a szeretet elmúlt. Ez a normális, az ember így működik, hogy szeret, és akkor elmúlik.” Erre jöttem rá, egy esküvő előtt, és ezt gyorsan el is mondtam. Nagyon szép esküvő volt, annyira örültek. (55:05)

Iskolaigazgató: „Baj van a szülőkkel.”

Szólt a telefon, egy iskolaigazgató volt, azt mondja. „Feri atya, baj van a szülőkkel.” Nem a gyerekekkel, a szülőkkel. „Ismered-e ezeket a szülőket? – Hogyne, hogyne. – Nem jönnél be velem beszélgetni? Van itt négy szülőpár, hát… nagyon nehezen nevelődnek.” S akkor bementem az iskolaigazgatóhoz, és megdumcsiztuk, hogy mi van a szülőkkel. Hát elmondta. „Ezek a szülők, hát ezeknek állandóan gondolataik vannak, ilyen ötleteik. Meg így van elképzelésük a nevelésről. Meg szóval egészen ellehetetlenítik a pedagógiai munkát.” Ugye, ez az alá-fölé rendeltség. Mi között? Ahogy hallgattam őket, egyszer csak rájöttem, hogy hogyan lehet úgy… Na, arra gondoltam, hogy rájövök, hogy hogyan érdemes megközelíteni ezt, hogy mindnyájan értsük, hogy mi történik, és a következőt mondtam. „Aha! A következőt látom. Ebben az iskolában a szocializációra helyezik a hangsúlyt. Emezek a szülők pedig az individualizációra. Hát ez egy nehéz helyzet.” Az iskolaigazgató egy kicsit várt, azt mondta. „Magam se tudtam volna így mondani.” Oké ez? Tehát régebben a gyereknevelésnek a kulcsa a szocializáció volt. „Fiam, be kell állni a sorba!” Ma az individualizáció. „Fiam, valósítsd meg magad!” (Telefoncsörgés – szerk.) De rég volt ez! Visszatért, háziszellem. (57:20)

Unalom vs. félelem.

Na, mondok egy másik ilyet. Mi lenne, hogyha nem alá-fölé rendeltségben gondolkodnánk, hanem mellérendelésben. De tudom, ezt már sokszor mondtam, csak… mmm… Most már nem fogok rohangászni, mert már olyan késő van. Egy kapcsolatban az egyik oldalon van, hogy „Hogy néz ez ki? Hú, hát az… unalmas, unalom!” Ez az egyik oldal. Minden kapcsolat… Olyan érdekes ez, 15-20 éve házasok, életükben először merik megfogalmazni, hogy „Drágám, tudlak unni.” Ez sokszor durvább, mintha azt mondaná, hogy „Nem szeretlek.” „Unlak, unalmas. Pontosan tudom, hogy most mit fogsz mondani, unalmas.” Minden kapcsolatban ez előbb-utóbb megtörténik, kivéve hogyha nem tudom… Colin McRae-nek a felesége valaki. Az durva. Na mindegy, rally világbajnok volt 1995-ben. ’96-97: második helyezett volt. Tehát itt van az unalom, unalom. (58:45)

A másik oldalon mi van? Hát tudjátok! Mindenki tudja, mindenki, mindenki. Mondom. Félelem. Vagy az unalom, vagy a félelem. Mert, a hierarchikusan gondolkodó ember számára minden változás félelmet kelt. Ugye, valami jól megszokott egyensúly föl fog borulni. Mikor egy kapcsolatban próbáljuk megelőzni azt, hogy ne unjuk egymást, hogy na, le… na… Akkor elindulunk valami olyan felé, amit még nem ismerünk. Ugye, mert szeretnénk nem unatkozni. Legyen valami érdekes, valami új vagy ilyesmi. Ez egyet jelent azzal, hogy mindig a félelem irányába haladunk, mindig. Ezért tehát ha valaki nem akarja unni a társát, tanuljon meg a félelemmel bánni. Ha valaki nem akar a félelemmel mit kezdeni, szokja meg az unalmat. Oké. Hmm. (60:10)

„Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!”

Azon vívódtam, hogy miért van, hogy a kereszténységünkre valahogy ráragadt ez a bélyeg, joggal, hogy mi az embert bűnösnek mondjuk. Ugye bűnös, és hogy a szentmisét is nem lehet mással kezdeni: „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!” Jött egyszer hozzám valaki. „Feri atya! ha én minden nap misére megyek, és mondjuk két mise között nem csinálok semmi durvát, most mondhatom azt, hogy „Én vétkem, én vétkem, én vétkem!”? Te lázadó, te, forradalmár hevületű! Nem vicces ez? Tehát. Voltatok már olyan normálisok néha, hogy mikor úgy gondoltátok, hogy nem, akkor nem mondtátok? „Én vétkem…”, aztán ennyi. Mondja az, aki csinálta a balhét. Nem? Hát én nem veszem magamra. Hát ez a normális. De azért valahogy ez ránk ragadt, nem? A keresztény bűnös, és akkor Jézus jön, és sok hülye bűnöst… „Gyertek!” (61:35)

Emlékeztek, hogy a megtéréssel kapcsolatban beszéltünk arról, még, még, még, hogy… Azok, akik felnőtt korban kerülnek közel Istenhez, 20% alatt vannak, hogy azt élnék meg, hogy ők bűnösök, és Isten őket megmenti a bűneikből. 80%, akiben a spirituális érzékenység nem csak megfogalmazódik, hanem el tud indulni, egy kicsit sem ebben a logikában gondolkodik. Ezért is talál rá Istenre. He-hee! Most miért akartam…? Ja, hogy miért, miért… ragadt ez ránk? Hát azért ebből valamit le kéne már rázni magunkról, nem? (62:30)

Rájöttem valamire, ami nem biztos, hogy így van. Attól én még rájöttem. Mi volt ennek a párja? Hát az lehetetlen, hogy Jézustól ez így van. Tehát hogy Jézusból kéne eredeztetni ezt, hogy „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkemmmm!” Ezt, ezt Jézusból kéne levezetni? Hát én ezt nem bírom. Rájöttem valamire. Hogy ennek a párja, az elemi, mindent átütő kiválasztottság tudat lehetett, ami az ősegyházban megvolt. Hogy… „Enyém az Isten!” Teljesen el voltak varázsolódva attól, hogy Isten mennyire közel van hozzájuk, és pont őket hívta. Teljesen föl voltak pörögve. Az ősegyház keresztényei föl voltak pörögve, egy ilyen… Thesszalonikiben jártam a nyáron. Pl. Bejártam egész Macedóniát. A tájegységet, nem csak az országot, a tájegységet. Ott barangoltam, olyan gyönyörűségeket láttam, hogy… Szia Oreszt! (63:45)

Úgy elgondolkodtam a Thesszaloniki tengernek a partján. Az milyen tenger? Húú! Húú! De érdekes! Én se tudom. Égei? Tehát ti tudjátok. Szóval, ott elmerengtem azon, mondjuk reggel, mikor fölkel a nap, nekem kellene menni mondjuk ott a legnagyobb térre, és el kellene kezdeni mondani a tutit. Hát, inkább elmentem Thesszalonikiből. Nyomasztó hely lett, egy nap elég, mentem a tengerpartra fürdeni. Ezzel azt akartam mondani, hogy ami az első évszázadokban volt, egy ilyen, egy ilyen nagyon, most ezt kicsit ilyen egyháziasan mondom, tehát egy ilyen Szentlélek Istentől áthatott, hogy „Jó az élet! Rátaláltunk valamire!” Egy ilyen tiriri, egy ilyen jó valami. Hogy ház ne üssék már ki állandóan a biztosítékot, hát azért a másik oldalt is kellett hangúlyozni. „Jól van, jól van, ez igaz. Teljesen igaz, hogy értetek, és szeret az Isten. Ez mind, mind igaz. Na jó, de azért ne szálljatok el teljesen.” Vagyis hogy azért azt ne felejtsük el, hogy szoktunk bűnöket elkövetni. És így megvan az egyensúly. (65:10)

Mi történt? Hát, az ihletettség többé-kevésbé elpárolgott. A másik oldal meg prrr, azt meg mint valami koloncot visszük magunkkal. Ha meg lenne ez az oldal – már elnézést, nektek is – az, hogy bűnös vagyok, ez egy picit se veszélyeztetné a méltóságomat, nem esne rosszul, egyszerűen csak egy reális mondat lenne. Kész, tehát tényleg az vagyok, és nem lenne semmi bajunk vele. De az… Erre jutottam. Ez a nyár, hajjaj. Mondom… Mutatós óra, mutatós! Ez nem jelző, abban az értelemben, hogy nem szép… Mutatója van. De jó! Hét perc, de belekezdek a második pontba. Tehát eddig arról beszéltünk, hogyan határozunk meg egy kapcsolatot. Hierarchikusan, vagy képesek vagyunk, így, egyenlőségben látni. (66:35)

2. Hogyan határozunk meg egy embert?

A hierarchikus modellben az ember olyan valaki, aki behódol másoknak, vagy engedelmeskedik. Másik oldalon, akinek behódolnak, és aki elvárja, hogy engedelmeskedjenek, „Mert hiszen én vagyok az apád.” Ebből a gondolkodásra nézve Satir zseniális dolgokat mond. Azt mondja, a hierarchikus modellből következik az, hogy állandóan méricskélünk. Tehát hogy valaki megmondja a tutit, és akkor a tutihoz képest én kövér vagyok. A tutihoz képest sovány vagyok. A tutihoz képest buta vagyok. A tutihoz képest túl… Mit szoktak mondani? Túliskolázott, vagy túlképzett vagyok. Hogy ebből az alá-fölé rendelt nézőpontból fakad az, hogy az ember állandóan méricskél, és a méricskélésből állandóan az jön ki, hogy a valamihez képest, amihez méri magát, nem jó. Vagy pedig megy a küzdelem ahhoz, hogy a mércét én állíthassam föl. De ez a legjobb megoldás látszólag, ennél jobb nincs is. (68:05)

Crash (2004) film

Láttátok a Crash című filmet? (Ütközések (2004) http://port.hu/adatlap/film/tv/utkozesek-crash/movie-72468 – szerk.) Amerikai film, 2005! 2006-ban? Oscar díj, tütütü. Egy jó film. Mondjuk így nagyon egyszerűen, arról szól, hogy különböző – nagyon egyszerűen, nem erről szól, csak hogy tudjak róla beszélni – etnikumok ütköznek, etnikumokba tartozó emberek ütköznek egymással. A film végig hihetetlenül kihegyezi azt, hogy abban a pillanatban, ahol mondjuk az egyik úgy érzi, hogy most ő van fölényben, máris el akar kezdeni uralkodni a másik fölött, és mert hát én határozom meg a mércét, amihez mérünk mindent, ezért be is hajtom rajtad, vagyis szabad teret engedek az agresszivitásomnak. A film nagyon jól mutatja be, hogy az emberek állandóan, egyik helyzetben uralkodnak, és lenyomják a másikat, a másik helyzetben öt perc múlva őket nyomják le, és mindez abból a gondolatból fakad, hogy most az indián az több vagy nem több, mint a néger, a néger több vagy nem több, mint a cigány, a cigány több vagy nem több, mint a mit tudom én. Hogy ebből fakad, hogy egyáltalán ez megjelenik bennünk, hogy „Most több vagy kevesebb?” Az ember elkezd ebben gondolkodni. Több? Kevesebb? Jobb? Rosszabb? Máris alá-fölé rendeltség, és jön az agresszivitás. Nagyon jó film, érdemes megnézni. Ha másért nem, hát magáért a filmért. (69:55)

A nők 90%-a elégedetlen az alakjával.

Akkor ebből az adódik, hogy az életünket egy szorongásban éljük, hogy „Nem vagyok elég jó.” Ismeritek a magyarországi statisztikát, hogy a nők hány százaléka elégedett az alakjával? Kik nevetnek most? Ezt az eseményt nehéz értelmeznem. De én elmondom. Magyarországon, a ’90-es évek végén volt ez a fölmérés, Magyarországon a nők több mint 90%-a elégedetlen az alakjával. Hogy lehet úgy élni? Tehát 10 nőből 9-nek az élete abban telik, hogy van-e tükör a szobában, vagy nincs. Mert ha van… Ez csak egyetlen dolog, hogy mit gondolok az alakomról. És hát az alakom mennyi mindenből áll? „Mert ha szép a mellem… nagy a fenekem. De ha csini a popóm, lapos vagyok.” Tehát legalább… Nem így működik? „Szép az arcom. Nem szép a vállam. Vagy… Jó, szépek a combjaim, de a derekam túl vastag.” Tehát hogy ezzel az egyetlen dologgal… Ezt olyan, olyan átéléssel mondtam, ugye? Ugye, lájátok, mennyire empatikus vagyok. (71:40)

Ebben az egyetlen dologban, hogy mit gondolok a saját testemről, legalább lehet tíz, tíz nem tudom minek, faktor, vagy mi ez. Ó, ez a Satir asszony tudott valamit. Nem volt túl szép. Meg is nézem. Hát… Látjátok, előnyére fordította a hátrányait. Így nézett ki. (Mutatja a könyvborítót – szerk.) Tessék? Szerinted szép. Mmmm, bejöttél a csőbe. Mert mikor az ember eleve úgy gondolkodik, hogy szép vagy csúnya, ugyanazon a logikán van. H-hmm. Na szóval. Elvesztettem a jegyzeteimet. Két perc? (72:50)

Városmisszió – Nem kaptunk idegent.

Satir a következőt mondja, szatirikusan. Ha az ember így gondolkodik, akkor előbb-utóbb számmá lesz. Egy számot kreál magából, vagy egy százalékot, és így éli, tengeti az életét. Ezért tehát miből áll az élet? Folyamatosan igyekszünk rendbe tenni azt, ami rossz. Mert mindig, mindig valami nem jó, nem stimmel, nem szép, nem igaz, nem elég jó, nem elég szép, nem elég igaz. Ugye mi is, Városmisszió, készültünk, hogy befogadunk külföldieket. Áhh! Külföldi! Hahh! Más, más, olyan idegen. Na jó. És jött a hír, nem kapunk egyet se. Nem kaptunk idegent! Maradjunk magunknak. Azért nem kaptunk idegent, mert kevesebb idegen jött Magyarországra a Városmisszióra, mint azt gondolták. És miután mi Mucsaröcsögén lakunk, a bazilikához képest, ezért aztán hozzánk nem jutott. Ugye? H-hmm. (74:25)

Nagyon izgalmas volt számomra az, hogy ki mit gondolt erről. Alig volt olyan ember, aki azt mondta. „Óh, nem kapunk? Akkor nem jön.” Ugye, ez, ez a normális hozzáállás. Tehát na nem jött, nem lesz. Ezt nem, nem jött, nincs, kész. De nem így, hát de nem így működünk. „Micsoda szervezés! Hogy van ez megszervezve? Hogy be vagyunk hülyítve, hogy itt készültünk az idegenekre? Micsoda izé volt, strapa volt! Porszívóztunk, pókháló, egy verset nem olvastunk a héten. Ezt csinálták velünk! Micsoda szervezés!” Ugye, tehát rögtön… Miért nem jó, miért nem jó? Valaki felelős, azt le kell húzni, dühösnek kell lenni, rosszul kell magunkat érezni. Akkor tehetetlenek is vagyunk, és dühösek, és aztán szomorúak. Nem ebben a lázálomban élünk általában, hogy a legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk a névértékeken? Nem jött, nincs. De: valaki elrontotta, nem szervez… direkt, és nem lehet. „Nem-e lehet-e, ne-ne, nem-e lehet-e, hogy esetleg a Ferenc atya nem elég jól lobbizott?” Ugye, jön a papra a harag. Ugye, és akkor… „Más plébániákra bezzeg mentek idegenek!” Ez olyan, mint a Tom Sawyer ugye, mikor… Ugye egyszer csak az, hogy „idegen”, egy ilyen vonzó fogalommá vált. „Idegen! Hahh!” Ugye, és elkezdtük idegennel mérni a saját értékünket ugye. „Akihez mehettek idegenek, azok a tutik. Akinek nem jutott, azok szégyelljék, szomorkodjanak! Az egész Missziós hét el van tolva. Nem jött hozzánk senki. Hát egy jó pap kiverekszi ezt. Nem? Megyünk a püspök atyához: Hozzánk, idegeneket!” Milyen jó szólam. „Hozzánk, idegeneket!” Csak nincs benne ige, ez, ez nehézzé teszi a cselekvést. Na jó. (77:10)

Túlmentem! Ez hogy hat rátok? Elrontotta! Béna! Nah, hát ez volt az első alkalom. Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Akkor találkozhatunk minden kedden. Már most mondom, október 23-a kedd. M-mm! Ha van valakinek hirdetni valója, gyere, de én hirdetek először. Gyere! Hülyéskedek csak! Gyere, gyere! (77:50)

Lejegyezte: vinkozoli