Virginia Satir: A Satir- modell 3. - Satir terápiás alapelvei 1.

Isten hozott benneteket, szerbusztok!

A családtörténet hatása az egyéni sors alakulására

Ismétlés

Virginia Satir segít nekünk, hogy eligazodjunk a családi összefüggésekben, és aztán ennek kapcsán valamerre tovább tudjunk jutni a saját életünkben. Emlékeztek, azért kezdtem el arról beszélni, hogy Virginia Satir milyen négy alapvető kérdést tesz föl önmaga és a másik ember felé, az életlátásra vonatkozóan, mert ez azon túl, hogy bennünket most elirányít valamennyire abban, hogy jól látjuk-e a világot, vagy pedig hát a másik is jó, csak nem annyira, vagy hogy másképp látjuk a világot. Azon túl abban is segít, hogy ebben az egész évben hogyha egy előadás után ti elkezdtek töprengeni és gondolkodni. „Na, most az előadás nyomán hova is jutok, mit is értettem meg? Milyen következtetéseket tudok levonni az életemre vonatkozóan?” és ilyesmi, hogy akkor tudjátok magatokat ellenőrizni. Hogyha Virginia Satir szavajárása szerint egy alá-fölé rendelő gondolatig, egy alá-fölé rendelő gondolatot megerősítő érzésig, egy alá-fölé rendelő világszemléletet megerősítő hiedelemig, énképig, istenképig, másikra vonatkozó képig juttok, azt én nem mondtam. (01:45)

Tehát hogy egy nagyon jó nekünk, azért hoztam az elejére, hogy tudjátok magatokat tesztelni. Mert ugye hiába, mondhat valaki akármit, az bennünk átfordul, és minél sebzettebbek vagyunk, és minél reflektálatlanabbak a saját sebeinkre, annál inkább akármit mondhat más valaki, az bennünk át fog alakulni, és pont az ellenkezője üzenet fog végül is bennünk lecsengeni. Meg fogunk erősödni abban, hogy „Tényleg hülye vagyok.” Ennél egy rosszabb van, hogy „Te vagy a hülye.” Ez már igazán ízlés kérdése. Tehát hogyha szép lassan eljutunk a vívódásaink, töprengéseink nyomán, hogy „Áhá! Az előadásból megértettem, hogy milyen hülye vagyok!”, azt én nem mondtam. Vagy ha valaki azt véli megérteni, hogy a társa hülye, az anyukája… Hülyén hangzik ez a mondat, ugye? Anyám hülye.” Hát ez egy elég hülye mondat. Tehát ha valaki arra jutna, hogy „Akkor az anyám ilyen, az apám…” beleértve Istent, akkor én azt nem mondtam, sőt valószínű, hogy sikerült megint, megint csapdába csalni magunkat, bár ezt nem akartuk, és nem vagyunk érte hibásak, hanem csak ez történik velünk, és ezt fölismerjük. Nah…! Egy… gyors ismétlés.

1. Hogyan határozunk meg egy kapcsolatot? Ismétlés vége.

2. Hogyan határozunk meg egy embert? Ismétlés vége.

3. Hogyan határozunk meg egy eseményt? Ismétlés vége. (03:35)

4. Mi a változáshoz való viszonyunk?

Az ismétlésnek nincs vége, mert itt akarok még valamit, valamit közbevetni. Istenre vonatkozóan töprengtem ezen, ugye azt mondja Satir, a változás csak egy alá-fölé rendelő szemléletmódban jó vagy rossz. Hogyha egy fejlődési modellben gondolkodunk, akkor a változás szükséges. Egyszerűen csak ennyi, szükségünk van rá. (04:10)

Akkor eszembe jutott egy anyuka, édesanya. Az édesanya eljött hozzám, és hosszasan ecsetelte azt, hogy mi baj van az ő lányával. Elmondta, hogy az ő lánya az elköltözött otthonról, hogy az ő lánya megbolondult, hogy az ő lánya nem hallgat rá, hogy az ő lánya önfejű. Ismerősek az ilyen lányok? Katalin! Nagyon bólogatsz. Szóval. Na, tehát elmondta ezt, hogy a lánya így, úgy, és tírirí. Utána hozzátette, hogy ő mennyire félti, mennyire aggódik érte, ő mennyire szereti, neki a lánya mennyire fontos, hogy ő mennyire mindent megtenne a lányáért. Hogy a lánya milyen sok szempontból a vesztébe rohan, hogy a lánya mennyire még fiatal, és nem érti az életet. Hogy a lánya igazán gazdagodhatna az ő élettapasztalatából. Tehát gyönyörű dolgokat mondott, nagyon szépeket. De minden tulajdonképpen arra a rugóra ment ki, „Jöjjön vissza a lányom, és csinálja úgy, ahogy én akarom!” Ez, végül is, lehet ezt szépen is mondani, de erről volt szó. „Legyen nulla változás, mert én akkor biztonságban vagyok, ha a dolgok úgy mennek, ahogy én akarom!” És ezt hihetetlen szépen be tudjuk csomagolni. Ő nagyon szép csomagolást készített, ilyen igazi XXI. század. Tehát rögtön levennéd a polcról, kibontod, és ajj-jaj-jaj. Mint a házasság, tehát az is. (05:55)

Az elején gyönyörű csomagolás, és akkor türürü, jó, jó, jó. Na, a papság is ilyen, ahh, semmi különbség. Tehát kár irigykedni. Ez mindig nagyon, nagyon tanulságos, mikor valaki házasként úgy el-elmereng. „Ó, lehet, papnak kellett volna menni!” Főleg, ha nő. Tudnék mesélni. Tessék? Távolról édesebb. Hát, nem tudom. Lehet, lehet. Na! (06:40)

Ott tartunk, hogy anyuka. Egyszer csak valami eszembe jutott. Hogy e mögött a fene nagy szeretet és gondoskodás, és törődés, és oltalom, és biztonság, és tapasztalat, és átadás mögött tulajdonképpen mi a csuda fészkel? És mint Baltazár professzornak, zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki agyamban. Vagyis rájöttem, hogy ez az anya egyszerűen bizalmatlan. Ugyanis, ha bízna a lányában, nyugodtan el lehetne engedni. Ha bízna önmagában: „Hát jól neveltem.” Ha bízna az Istenben: „Hát ha se én nem neveltem jól, se ő nem elég jópofa, Istennek még van egy-két dobása.” Ha tehát az anya szeretetre, gondoskodásra, akármire hivatkozik is, valósjában egy nagyon mély sebzettségéről beszél, bizalmatlan, bizalmatlan. Ez, mikor szembesítettem őt ezzel, messze futott. Látszott, hogy ennek a gondolatnak a befogadására nincs ereje, nincsen. Az egész életét arra a hipotézisre építette, hogy ő istenhívő, keresztény, ő hisz, és egész életét, és satöbbi. A szíve mélyén egy mély bizalmatlanság. Ezt… na most itt két irányba akarok elmenni. (08:20)

Az egyik, az Istenre vonatkozik. Ha ez az anya elengedné a lányát, a fiát, akkor látszólag a lánya/fia átélhetné azt „Ó, anyám milyen távol van. Ó, az anyám nem segít. Az anyám nem mondja, az anyám nem szól bele. Az anyám nem csinálja helyettem, az anyámnak nincs egy ötlete.” Valójában ez azonban a bizalomnak a jele. Nem lehetséges-e az, hogy az a tapasztalatunk, hogy Isten távol van, vagy nem szól, vagy nem mondja, vagy nem eléggé, vagy nem így, nem úgy, nem amúgy, hogy ez az Isten valódi bizalmának a jele? Nem lehetséges-e ez? Hogy az Isten nem ezt mondja: „Nagyon szeretlek! De csináld úgy, ahogy én mondom. – Nagyon szeretlek, és csináld úgy, ahogy gondolod.” Ez nem bizalom? Ahh! Nem lehetséges-e az, hogyha Isten kicsit belehúzna, „Inkább ne, Uram, ne, épp elég!”, hogy az nem a bizalmunkat erősítené meg, hanem inkább a félelmeinket növelné. Elkezdenék jobban meghunyászkodni, jobban igazodni, vagy jobban lázadni, vagy valami ilyesmit tennénk. Erre jutottam az Istenre vonatkozóan. (9:55)

Az emberi kapcsolatokra vonatkozóan pedig, ahogy ezt Virginia Satir is mondja, ha valakinek van elégs… ha valakinek van elégséges önbizalma, és képes bízni a másikban, most már az Istenbe vetett bizalmat nem is mondom, ez azt jelenti, hogy sokkal mélyebben tudta megalapozni a biztonságot. Ugye, hogyha nincs változás, és a birtoklás alá-fölé rendelés, mindennek úgy kell lenni, ahogy én megszoktam, ahogy nekem ismerős és elfogadható, az jelent egy biztonságot. Satir azt mondja, a biztonságnak sokkal jobb alapot is adhatunk, ő így mondja, az önbizalmat. (10:45)

Virginia Satir Terápiás alapelvei

Na, ezt akartam még ismétlésként, és akkor, nézzük csak! Nézzük most a pozitív oldalról. Mert eddig négy pontot mondtam el, és a negatív megközelítést hangsúlyoztam, mit jelent az alá-fölé rendelő szemléletmód. Most nézzük meg Satir asszony terápiás alapelveit. Ez jön most. Vagyis, hogy milyen világszemlélettel állt neki akkor, amikor családokkal kezdett el foglalkozni. Ugye azért is mondom el, mert az idei évnek a nagyobb részében a saját családunkkal foglalkozhatunk. Tehát arra gondolok, hogy mikor ezt elmondom, akkor adunk egy szemléletmódot magunknak, hogy mi milyen szemlélettel kezdjük ezt a munkát esetleg ha, nem t’om, van kedvünk. (11:45)

1. Lehetőség van a változásra.

Lehetőség van a változásra. A belső változásra biztosan, ha a külső akadályokba ütközik. Hát, elég közhely szerű, de annál fontosabb, hogy tudunk változni, hogy ez lehetséges. Hogy a leglehetetlenebb élethelyzetben is a belső változásnak van tere és lehetősége. Mond itt egy nagyon érdekes dolgot, azt mondja, hogy az azonosságaink alapján találkozunk össze, és a különbségeink fölfedezésével és tiszteletben tartásával növekszünk. Ó, ez a tavalyi év gondolatait nagyon megerősíti, csak ezt egy frappáns mondatba összefoglalta. Ugye az köt bennünket első sorban össze, amiben egyezünk. Valamennyi különbözőség azonban a fejlődésünket szolgálja. (12:45)

Nyári élmény a változásról – Vikos-szurdok

Itt akkor elmondok egy nyári élményt a változásról. Macedóniában voltam, ott csavarogtam. Nem csak az országot gondolom itt, hanem az egész tájegységet. Emiatt Észak-Görögországnak a tavai, hegyei, satöbbi. Elmentem a Vikos-szurdokba. Volt már valaki ott? Vikos Canyon. A Guinness rekordok könyvében is szerepel, 1 méter… 1 méter? 1 kilométer magas sziklafalak, közte a Vikos patak kivájta a maga medrét. Ez még önmagában nem lenne akkora szám, de a sziklafalak között, ott fenn az égnél is kevesebb a távolság, mint 1 kilométer. Ezért aztán néhány órán keresztül süt csak be a nap. Ahh, nagyon izgalmas, 10 kilométer ilyen patakmeder, kis kövek, nagy kövek, óriási sziklák. Le kell ereszkedni 1 kilométert, és akkor ott aztán lehet menni. Nna, ezt csináltam. Hahh! (14:00)

Ugye, miután fogalmam sem volt, hogy mi az a Vikos-szurdok, volt egy hiedelmem. Pont úgy, mint hogy az ember pap lesz vagy megházasodik. Na ezt… A hiedelmem így szólt: ha van ez a szurdok, hát biztos végig lehet rajta menni. Ha a víznek sikerül, nekem is. – gondoltam én, és különösebben nem reflektáltam erre a hiedelmemre. Ennek súlyos következményei lettek. Mentem néhány kilométert, és a kis kövek nagyobb kövekké változtam, a nagyobb kövek nagyobb méretű sziklákká változtak, míg… Ez… Na! Most is legföljebb ugye az előítéleteimmel dolgozhatok, hogy mit gondolok arról, hogy te min nevetsz. De nem lennék a férjed. Na szóval… ha most kinevetnél engem. Szóval. (15:00)

Körülbelül öt kilométer után, amit mondjuk egy fél nap alatt tettem meg, hát megyek jobbról, megyek balról, középről is, nem mint a viccben. Tudjátok, a postás csönget, és… nem kétszer, többször is. Ismeritek ezt a viccet? Jó. Tehát leginkább járhatónak egy olyan föntről 3-4 méter magas sziklafal tűnt. Tehát hogy ott kellene leereszkedni, és ott tovább lehet menni.  Fél órát töltöttem azzal, hogy megnézzem, hogy valóban ez a legjárhatóbb-e, és miután nem reflektáltam kellőképpen a hiedelmemre, hogy hát azért van a szurdok, hogy végig menjünk rajta, ezért aztán úgy gondoltam, hogy hát ha nem lehet lemászni, le kell ugrani. Na most megálltam. Ezt, ezt… és nálam volt a házizsák. Hát érdemes hátizsákkal ugrani? Nem. Ezért aztán a hátizsákot előre küldtem. Hehh, jól van, jól van. Igen ám, de mikor a hátizsák ott volt lenn, képzeljétek el, ahogy lent volt, kisebb volt, mint amikor a hátamon. Hát ez azért valamit elárult, tehát kisebbnek tűnt. S akkor, mondom, most jövök én. Hát, azért a táska könnyebben lekerült. Kezdtem beijedni. De hát ugye a hiedelmem még mindig vaskosan tartotta magát. Arra gondoltam, hogy „Feri, gondolkozz!” Tehát… reménytelen vállalkozásba fogtam. Rájöttem arra, hogy éppenséggel vághatnék a zsebemben lévő bicskával, mondjuk egy 4-4,5 méter hosszú villás ágat, és a villás ág segítségével kihalászhatnám éppen a táskámat. Erre eljutottam, de mire eljutottam, megnyugodtam annyira, hogy arra gondoljak, hogy „Nem lehetek ilyen béna. Hogy egy villás ág segítségével fölhalászom a táskámat? Hát ez lehetetlen.” De a félelem továbbra is tartott, és a következő… Na, kicsit begyorsítok a történetben, nehogy már ezért jöttetek. Szóval. (17:30)

Arra gondoltam, hogy végül is a táskát veszni is hagyhatom. Úgy ez egy józan gondolat volt a részemről. Végül is mi van a táskában? Mi? Hát egy esőkabát, tőletek kaptam. Vesszen! Hát nem t’om, kaja, innivaló, ilyesmi. Háhh! Igen ám, csak hogy ekkor egyszer csak az emlékeim közül előkerült egy gondolat, a kocsikulcs is ott van a táskában. Úgyhogy mikor erre rádöbbentem, hogy a kulcs is ott van, hát akkor, ugrunk. De hát nem ilyen sima talaj volt, hanem szikla, szikla, döröröm. Na mindegy, ugye nekem meg nincsen mondjuk a jobb térdemben kereszt szalag, más problémám nincsen, tehát ugrottam. Na jó, leugrottam, hmm, itt vagyok. Folytassuk az utat. Kiderül azonban az, hogy onnan lentről, 4 méterrel mélyebbről már lehetett látni, hogy onnan viszont már sehova nem lehet menni. Tehát egyszer csak az élet elkezdett tanítgatni arra, hogy „Feri, volt egy hipotézised a Vikos-szurdokról, hogy ez mi és mit lehet ott tenni, és mi a helyes megoldás, és az egész gyökerében volt téves. Miközben te normális vagy. Tehát azért oké, oké, tehát mégis csak.” Most akkor azon gondolkodtam, hogy jövök föl? Ugyanis ez nem egy ilyen falacska, vagy ilyesmi, sstty!, ennyi. Ilyen 2-3 centis kis párkányok, ez, ez volt, és akkor lentről meg már láttam, hogy nem 3 méter. (19:20)

Hát, adrenalin bomba beindult, betojtam nagyon. Rettenetesen. Ugye, egyébként itt a táj olyan, nem t’om, én ilyen táblákkal van tele, hogy medve, farkaska, kígyócskák, és úgy elgondolkodtam azon, végül is találkoztam az úton fél nap alatt más turistával? Rájöttem, hogy egyel igen, de az az úton ment. Én meg már kezdtem rájönni, hogy én biztos nem vagyok semmiféle úton, mert hogy itt nincs út, csak én gondoltam, hogy van. Nna! Hát nem volt kedvem ott aludni. Tehát a kocsikulcsom már megvolt, de hát ugye ez… hát leültem gondolkodni. Ez eddig sem vezetett eredményre, de látjátok, ez egy másik hiedelem. „Majd jól átgondoljuk, és jobb lesz.” Hát ez… Arra jutottam, hogy hát akkor most ezen a falon föl kell menni. Na de hát egy táskával? Tehát a táskát földobtam. Most… jó, tudok, ha akarok. Most a helyzetem körülbelül egy fokkal volt rosszabb, mint 5 perccel ezelőtt, amikor a táska volt lenn és én fönn, mert akkor még a villás ág megoldás járható lett volna, így azonban, tehát… Na most a táska fönn, én lenn, még a kocsikulcs is fönn van, a kocsiról már ne is beszéljünk, tehát az körülbelül fényévekre tűnt, hogy hol van. (21:00)

S akkor úgy megnéztem ezeket a peremeket. Arra jutottam, hogy énnekem ahhoz erőm nincs, hogy így, ilyen, ilyen… Tehát Tai Chi-ban nem vagyok jó. De az elképzelhetetlen, hogy én megyek egy osztást, és akkor így függök, és ilyen három centin, és akkor ott elgondolkodom, hogy ott merre. Tehát ez nem, ráadásul hogy ezt megpróbáltam, rájöttem, hogy mondjuk a cipőmnek az orra, ahol még a lábujjam nincs is, az körülbelül 2-3 centi. Tehát hogyha sikerül rálépnem a peremre, tulajdonképpen a lábam nincs rajta, csak a cipőm. Ezt ki mondta? Hát ezt tettem. Ugye az ember tovább gondolkodik, föl kell dobni a cipőt is. Úgyhogy levettem a cipőt, a zoknit hagytam, a sérülések elkerülése miatt, a biztonság fontos dolog, fölküldtem a cipőt is. Hát ez szép, tehát most azért… Végül is arra jutottam, hogy tehát se olyan erős nem vagyok, hogy meg bírjak kapaszkodni, az lehetetlen. Egyetlen egy esélyem van, lendületből. Tehát hogy az… erőből nem, hát ha erő nincs, akkor abból nem megy. Tehát lendületből, nekifutás, kis perem, tik-tik-tik-tik. Néztem a National Geographic-et előző héten, ott láttam, hogy 150 év gyakorlás után hogyan csinálja a pókember. Mi volt? Minimax-on. Azt se tudom, mi az, na mindegy. Szóval. (22:55)

De hát a vérnyomásom, hát szóval, 180/170. A pulzus 200 körül, tehát egy… és hát nekilendültem. Ugye azzal, hogy ha mondjuk a felénél úgy van, hogy nem, akkor sstty!, hát akkor farkas, medve, kígyó, valamilyen verzióban. És akkor fölértem valahogy, föl, tehát lendület, adrenalin, Jóisten, ezek így együtt. A sorrend megint nem perdöntő. S akkor ott fönn így el-elterültem a sziklán, és egy ilyen tartósabban módosult tudatállapotba kerültem. Komolyan. Tehát egy olyan, egy olyan állapotba kerültem, amit még addig sosem éltem át. Akkor ez tartott körülbelül olyan 5-10 percig, amíg ez lecsengett. Ez aztán ilyen nagyon-nagyon erős gondolatokhoz, fölismerésekhez vezetett. Hogy én mondjuk 10 perccel ezelőtt az egész világot totálisan másképp láttam, és elég volt egy ilyen helyzet, hogy „Jaj, mi lesz velem? Föl kell menni.”, és minden megváltozik, minden, nincs egyetlen eleme sem a világlátásomnak, ami ugyanaz lenne, mint 10 perccel előtte volt. „Te jó ég! Micsoda döbbenetesen, végletesen beszűkülten látom az életet!” Minden, ami itt történik mondjuk, hogy ilyen általános érvényűnek tűnő kijelentéseket merészelek egyáltalán tenni, hogy ez valami micsoda elképesztő vakmerőség és badarság. (24:40)

Tehát egyszer csak az, hogy nem t’om én, együttérezni egy másik emberrel, vagy nem t’om, nézni egy filmet, és ott azt gondolni, hogy értem, vagy ott vagyok. Annyira nevetségesnek tűnt. Tehát egyszerűen azt éltem át, hogy halvány gőzöm sincs, hogy tiveletek mi van. Tehát hogy olyan szinten gőzöm sincs, hogy mit érzel, mit gondolsz, hogy az a csoda, hogy egyáltalán képesek vagyunk valamennyire együtt élni. Hogy ezt hogyan csináljuk, ez csoda, csodának tűnt föl előttem, miközben gőzünk sincs egymásról. Ezt a két dolgot akartam mondani, hogy egy ilyen helyzet, és minden megváltozik, de minden, és minden, és minden. S közben a történet számomra arról szólt, hogy van egy hipotézis a fejemben, hogy a szurdokon végig lehet menni. De hogy honnan, igazából nem tudom, egyszerűen csak van, és nem reflektálok rá, és nagyon nagy bajba tudok miatta kerülni, miközben végig gondolkodom, és cselekszek, és érzek, és próbálom, próbálok valahova jutni. De ez valahogy számomra olyan modell értékűvé vált. Hogy mint hogyha pontosan ez történne egyébként velünk. Tehát fogalmunk sincs, hogy a társunkkal, a szüleinkkel, a gyerekeinkkel mi van. Hát valamilyen halvány sejtéseink vannak, meg ilyesmi, de hát egyébként, hát legjobb lenne mélyéges alázattal a másik szemébe nézni, hogy hát gőzöm sincs. És hogy egyetlen téves hipotézis, ami valahonnan jön, és nem történik rá reflexió, akármeddig el tud bennünket vinni. Ezért akartam ezt elmondani. (26:30)

Trükk a társ megváltoztatására.

A pont tehát így hangzott: Lehetőség van a változásra. A belső változásra biztosan, ha a külső akadályokba ütközik. Hadd beszéljek arról, hogy ti milyen furfangosak vagytok. Rájöttem erre, hogy gyakran tapasztalom azt, jön valaki, és azt mondja „Énnekem egy nagyon nehéz problémám van a nőtársammal. Szeretnék tanácsot kérni, hogy mit lehet ebben a helyzetben tenni!” Ez idáig még jól hangzik. Valójában a tanácskérés tulajdonképpen arra a logikára van fölfűzve: „Feri atya, tudsz-e valamilyen trükköt, amit eddig nem tudtam, hogy sikerüljön a társamat megváltoztatni?” Ahh! Jó! Háromszor meg van csavarva. (27:40)

Tehát sokszor, amikor a végső pontig jutok, egy olyan pontig, ahol kívülről azt lehet mondani, hát itt már muszáj egy kicsit változni, vagy nagyon… egy kicsit most már muszáj lesz, különben nem megy tovább az élet. Hogy még akkor is azon tudunk ötletelni, hogy van-e valami trükk, amivel a másikat meg lehetne változtatni, és mondjuk a lélektant arra használni, hogy hogyan tudnám mégis csak valahogy ügyesen, tíí-díí-díí, akkor beleragadtam ebbe az alá-fölé rendelő viszonyba. Hmm. (28:15)

2. A szülők mindig a tőlük telhető legjobbat teszik.

Azt tették, amit tudtak, és úgy tették, ahogy tudták. Hmm. Itt két egymással látszólag ellentétes dolgot szeretnék kimondani. Az egyik, hogy amikor a szüleinkkel, vagy nagyszüleinkkel való kapcsolatunkon dolgozunk, hogy a következő generációknak jobb lehessen, akkor persze az a lélektanilag leírható folyamat néha éppen e mondattal ellentétes irányba látszik haladni. Vagyis iszonyatosan dühösek leszünk, egyszer csak fölismerjük, hogy mennyi harag van bennünk a szüleinkkel szemben, fölismerjük, hogy mit nem tettek jól, és bosszúvágy ébred bennünk, vagy csalódunk, vagy… Tehát a folyamatban, ha azt lépésről-lépésre nézzük, akkor gyakran nem e szerint a kijelentés szerint működünk, és ez így jól van, a folyamatban ez jól van, szükség van erre. Szükség van arra, hogy esetleg egy-két napig azt mondjuk, hogy „Sose bocsájtok meg!”, hogy egy kicsit átérezzük az erőnket, hogyha akarok, nem bocsájtok meg. Milyen nagy dolog. Nem? Eddig én voltam a pici, ő a nagy, most ráébredek a hatalmamra, hogy hatalmam van nem megbocsájtani. Nagyon jó, erősödj meg, és utána felejtsd el ezt a hülyeséget. De ott és akkor ennek a gondolatnak volt jelentősége. Ez most csak egy béna példa akart lenni, tehát hogy a folyamat, a folyamatban néha ellentétes dolgokra van szükség kikerülhetetlenül. De ez a gondolat a másik oldalon pedig egy nagyon iránymutató mondat, hogy valahova ide kellene elérkezni. (30:10)

Csalni nem lehet, illetve lehet, hogyha valaki önmagát ámítja, és azt mondja „Én már itt vagyok. Én már megbocsájtottam, én már túl vagyok, én már…” Általában ez nem így van, nem így van. Ezt a mondatot, hogy ezt valaki szívből ki tudja mondani, hogy egy mély belső meggyőződéssel azt mondjam „Átéltem és tapasztaltam a belső munkám révén, hogy a szüleim a lehető legjobbat tették, és a legjobban, ahogy csak tudták.” Ha ez csak a fejünkben van, semmit sem ér, sőt ártalmas is lehet, mert elaltat bennünket, hogy ó, mi már itt tartunk, közben messze nem tartunk itt, még a munka zöme hátra van. (31:00)

Ha azonban valaki ide eljutott, azt onnan tudhatod, hogy ez nagyon mélyen, élményszerűen benned van, nem gondolat szinten. Oké ez? Mélyen, élményszerűen, és nem csak egyszeri élmény, hanem egy ilyen, egy olyan élmény, ami megerősödött már benned, és a szüleid látásmódjává vált, a szüleidet látásmódjává vált. Akkor, akkor elhiszem, hogy itt tartasz, tartok. De egyébként ez egy fölszabadító mondat, tehát nem baj azért ha őrizgetjük, jó, az irányt megmutatja. (31:40)

Satir asszonynak van egy zseniális gondolata. Annyira rácsodálkoztam. Olyan… nem érdekes ez, hogy egyszerű dolgokra nem jutunk el? Ez mindig engem nagyon elgondolkodtat, hogy a zsenik jutnak el egyszerű gondolatokra, mi meg mindent össze szoktunk kavarni. Már hogy az „Én oké, és te is oké vagy.” gondolatban maradjunk. Azt mondja, hogy. Emlékeztek, két alkal… (Nagyon meleg van. Nektek is? Döbbenet! Legközelebb ilyen lyukacsos trikóban fogok jönni. Nagyon szép lesz.) Szóval. Emlékeztek, két alkalommal ezelőtt azt mondta Satir asszony, hogy az alá-fölé rendelő nézőpontunkat gyakran a szerepek leírásával fejezzük ki. Tehát hogy anya-gyerek, tanár-diák, szülő-kölyke, pap-hívő. Vagyis, hogy ameddig az apukádra és az anyukádra kizárólag úgy tudsz nézni, hogy apa és anya, fogalmad sincs róla, hogy ő ki. Még mindig csak egy szerepen keresztül látod őt. Ha az a valaki, aki a te apukád és anyukád, még mindig csak apa vagy anya, akkor valójában ebben az alá-fölé rendelő szemléletmódban látod őt. Híí! Messze még a vége. (33:40)

Gyakorlat: ismerjük meg szüleinket a nevük alapján.

Mondok egy nagyon izgalmas gyakorlatot. Rácsodálkoztatok már arra, hogy a szüleiteknek van neve? Ugye, az egy milyen érdekes dolog? Nagyon ritka, hogy egy családban a gyerekek a szüleiket a keresztneveiken szólítják. Ismerek ilyen családot, de nagyon ritka, tehát hogy a gyerek, 10 éves gyerek szól az apukájának, és azt mondja, hogy „Zoli…!”, ez nagyon ritka. Nem is gondolom, hogy kellene, nem, nem gondolom, mégis csak apuci. De hogy az apámat így hívják? Hogy én neki egyszer ezt mondjam? Hogyhogy ez az ő neve? Hát ez az egész… Megvan nektek ez az élmény? Hogy lehet, az iskolában mikor mondták, akkor nem azt mondták, hogy anya, hanem hogy mit tudom én, és ott mondtak egy nevet. Ez hogy, hogy…? (34:30)

Elővettem gyerekkori fényképeket, és egyszer csak ott van édesanyám elsőáldozóként. Mélyen átéreztem, hogy halvány gőzöm sincs, hogy az anyukám mit élhetett ott át akkor. Mi a csuda lehetett a fejében? Milyen lehetett a fölkészítés? Ez jó volt neki, vagy nem? Mi lehetett vele? Itt látok egy kislányt, és gőzöm sincs róla. De hát… amit gondolni tudok róla, az valószínű, hogy inkább nem úgy van, mint hogy úgy van. És közben pedig, mikor azt mondom, hogy „Az anyám így, az anyám úgy…”, akkor mennyire tudni vélek mindent. Ugye? Hogy én azt, én tudom, hogy ő ezt csinálta, azt csinálta, ilyen és olyan. És végül is csak egy szerepről beszélek, és ameddig csak az anyámat semmi másnak nem látom, mint anyám, addig én mindig magamat csak úgy látom, hogy gyerek. Ezért nem történik meg a fejlődés, mert igazából ebbe az alá-fölé rendelő viszonyba ragadtam bele. Ez szerintem egy zseniális meglátása Satir asszonynak. Ismerjük meg szüleinket a nevük alapján! (35:45)

3. Az ember alapvetően jó, és rendelkezik a változáshoz szükséges erőforrásokkal.

Itt jön az ő áldott optimizmusa. Az ember alapvetően jó, és rendelkezik a változáshoz szükséges erőforrásokkal. Mhh. Ezekre a belső kincsekre azonban, amik a változáshoz szükségesek, amelyek megvannak az emberben, rá kell találni. Azt nem mondja, hogy ingyen adják, vagy hogy mindig a fölszínen van, és kézben tartható. Néha nagy munka, hogy elővegyük, de így van. (36:25)

Lelkiatyám, mintha… na, tehát őneki volt egy nagyon-nagyon jó istenképe, hasonlít Satir asszony emberképéhez. Emlékszem, egyszer ilyen hallatlan örömmel mondja, ez olyan érdekes nekem. Van egy hatvanvalahány éves ember, és mikor beszélgetünk, akkor egyszer csak így látszik, hogy belelkesedik, és azt mondja „Feri, rájöttem valamire.” Hát akkor látjátok, van jövőnk. Tehát egy 60 éves ember is fölismer dolgokat, tehát ez jó hír. Akkor azt mondja a lelkiatyám, de mintegy ilyen, egy gyerek, aki most, most megtalálta a nem t’om én micsodát. „Feri, tudod mire jöttem rá? Arra, hogy az emberek jók.” Ühü, ez nagyon eredeti, mmm, mmm. Ezért utaztam 5 kilométert? 50-et, 500-at? De nem hagyta abba. „Feri, Feri! De ez nem, vá-vá-vá! Az emberek jók, mindenki. Mhh! De… vannak, akik ezt tudják is.” Ó, kezdett izgalmas lenni. Minden ember jó, de nem minden ember tudja magáról. Kezdtem, na, a fülem kezdett nyúlni. „Feri, itt még nincs vége, tovább is van. Tehát minden ember jó, vannak akik ezt tudják is, és van egy kisebbség, aki e szerint él.” Ahh! Ez jó, jó, ez tetszik. Úgyhogy megtartom lelkiatyának. Amíg ilyesmiket tud, maradhat. (38:20)

4. A reagálásnál többre van lehetőségünk.

Satir asszony azt mondja, ez a gondolat már elhangzott valamikor, hogy a reagálás azt jelenti, hogy az ember mindig fut az események után. Történik valami, és nem szabadon cselekszünk, nem akció történik a részünkről, hanem csak reakció. Mindig valakinek, valaminek a függvényében, sokkal korlátozottabb szabadsággal, csak reagálunk ahelyett, hogy szabadon cselekednénk. Satir asszony azt mondja, van lehetőség a szabad cselekvésre. Nyilván korlátokon belül. (39:00)

Hát, eszembe jut egy kedves feleség. Azzal jött, hogy a férjével nagyon nagy bajok vannak. Most képzeljetek el öt nagy bajt! Úgy tetszőlegesen, a la carte. Tehát mikor ezt elmondta nekem, hát ez, ez, hmm, hát ez nem pite. Az volt a szerencsém, hogy nem akart hozzám járni. Ez nagyon, megkönnyítette a dolgom. Tehát csak úgy el akarta mondani, hogy ez és ez, hát hogy, azt a betyárját, ez és ez. Mondta, hogy „De hogy ő csak azért jött, hogy ezt elmondja.” Kicsit beszélgettünk, és vége. Néhány hét múlva visszajött. Azt mondja „Képzeld Feri, el akartam mondani, tök jó dolgok történtek, nagyon. Megszerettük egymással a férjemet.” Ez, milyen érdekes, hogy derültök ezen. Én ezt teljesen… óriási dolog, tehát ez… férj és feleség szereti egymást, hűű. És akkor. „Mi történt?” Ugye a feleség körülbelül 50 éves, és hát naná, hogy nem bírtam megállni, hogy „Mi változott, mi, mi? Mondtad ezt az öt dolgot, én azt gondoltam, hát ez, én ezzel nem tudok mit kezdeni. – Hát képzeld el, megváltoztattam a szexuális szokásaimat.” Kicsit elpirult, tehát még nem ért a végére. És akkor, 50 évesen, miközben elmondta, hogy öt szempontból reménytelen alak a férje, de ő megváltozott egy olyan területen, hát értitek, hát ami az intimitásról szólhat, ha jól csináljuk. Hogy ő ilyenre vállalkozott, 50 évesen, miközben azt gondolta a férjéről, hogy ilyen, olyan és amolyan. Hát naná, hogy megint kérdeztem egyet. „És mit szólt a férjed? – Hát a férjem, a férjem azt mondta <<Miért nem 20 évvel ezelőtt voltál ilyen?>>” (41:30)

Na, tehát hogy ilyen csodák vannak itt Budapesten. Tehát egy 50 éves nő azt mondja „A férjem reménytelen, akkor majd én változok.” Ahh, és egyszer csak megszerették egymást. Tehát nem az, hogy „Jó, akkor most én szeretem…” Hmm. Azt a mindenit! Hát akkor én is még, benne vagyok a korban. (41:55)

5. A terápiának az egészségre és a lehetőségekre kell figyelnie, nem a betegségre.

John Gottman: Családterápiás kutatás – szeretet-labor.

Tehát ne legyünk már ilyen végletesen problémaközpontúak, hogy probléma, probléma, és ezzel elmélyítjük a problémát. Egy John Gottman nevű amerikai családterapeutáról szeretnék beszélni most, meg a következő szempont kapcsán is. Ő egy nagyon-nagyon jópofa valaki. A következő. A ’70-es években kezdett családterápiás kutatásokba, és nagyon jól megerősíti azt, amit Satir asszony is mond. Olyan kuka… Nem kukakákoka, hanem kutatásokat végzett, hogy… Kibéreltek egy erdei környezetben egy tóra néző gyönyörű lakást, majd bekamerázták. Családok éltek ebben a gyönyörű szép erdei környezetben napokig, hetekig, és ők pedig filmezték. 650 családot kísértek, 650, 14 évig. Korrekt, sz’al nem ilyen zsebpszichológia, hogy van egy ötletem, és akkor abból általánosítok. 14 évig 650 pár. Az ürge szerényen csak annyit mondott, miután évszámra nézte ezeket a szalagokat, ahogy együtt vannak a házaspárok. Ugye minden házaspár terápiára ment, tehát nem egyszerűen csak megfigyelték őket, hanem azért valami problémájuk volt, ezért mentek, de ez volt a terápiának a része, hogy nagyon alapos megfigyelés történjen, és ez alapján elemezzék, hogy min hogyan lehet változtatni. (44:00)

Ez a Gottman nevű ürge azt mondja „5 percet kell néznem egy akcióban lévő házaspárt.” Hát hogy éppen veszekednek, konfrontálódnak, valami probléma közepén vannak. „Ha 5 percet nézek egy házaspárt, 91%-os valószínűséggel tudom megállapítani, hogy el fognak-e válni vagy nem.” Ezt nem ilyen ex has mondta, hanem hát ennyit, tehát hogy évekig leste a párokat. 91%! És összegyűjtötte, hogy mi az a bombabiztos néhány magatartásmód, ami hogyha tartósan több is együtt van, akkor 91%, hogy annyi nekünk. Ezeket most elmondom. Hát hogy legyen mit gyakorolni. Azt mondja. Már látom, hogy valaki nagyon nekiállt írni. Ezt nagyon… Mielőtt elkezdeném mondani, ugye egy kicsit előre szaladtam, ugye hogy, hogy… De nem akarok szenyózni, ez jön nekem. Tehát nem, nem tudatosan vagyok szemét, hanem… értitek, tehát ösztönösen. Azt mondja… Csurog az izzadság a combomon lefele. Első sorban a lábam között, nektek meg a feneketeket nem irigylem. Jó, zűrös? Jól bepállottatok. A test nagyon fontos, hát a test, hát a test az nagyon. Nem, Jutka? A test. Óh, na, hányadik hónap? Vége. Többet nem kérdezek. Jó. Na, mit akarok mondani? Feri, Feri! Hogy… (46:25)

A következőt mondta ez a John NFK Gottman. (John M. Gottman PhD. – szerk.) Nem t’om, valami betű van ott még, de azt nem tudom, elfelejtettem. Hogy… „Meglátásom szerint a házastársi konfliktusoknak 69%-a megoldhatatlan.” Ugye, tehát… „69%-a megoldhatatlan, vagy olyan problémából, konfliktusból ered, amely állandósult és nem változik.” Mond nagyon egyszerű példákat. Mondjuk a férfi katolikus, a nő zsidó, és mind a kettő hívő, és a nő azt mondja „A gyerekek legyenek zsidók!”, a férfi azt mondja „Legyenek katolikusok!”. Ez egy megoldhatatlan probléma, az ő elgondolásában, mert vagy ilyen lesz, vagy olyan, vagy se ez, se az. Vagy mondjuk, az egyik rendszerető, és azt mondja „Muszáj, hogy a dolgok rendben legyenek. Már cipők, zoknik, sálak, kabátok, kalapok.” Ezt most tudom mondani fél 10-ig. A másik azt mondja „Válasszuk ki a lényegeseket, azok… tehát a lakás falai álljanak, a többi az… Akkor már nem estünk szét.” Megoldhatatlan. A férfi azt mondja „Azért heti ötször szeretnék veled szerelmeskedni.”, a nő azt mondja „Én meg egyszer… se.” Megoldhatatlan. Tehát egyszerű dolgokat mond, csak olyan egyszerű, reális dolgokat. Azt mondja, a konfliktusoknak, problémáknak 69%-a ilyen. (48:35)

Azt mondja tehát, hogyha azok a párok jutnának csak előre, vagy azok a párok tudnának csak együtt maradni, akik a megoldhatatlan problémát megoldják, ilyen nincsen. Tehát a megoldhatatlan problémát nem lehet megoldani. Tehát valami más stratégiára van szükség, hogy egy megoldhatatlan… Az a kérdés tehát, hogy egy megoldhatatlan helyzettel hogyan tudunk együtt élni. Ezt mondja. Azok a párok maradnak együtt, akik elsajátították azt, hogy megoldhatatlan helyzetekkel meg tudjanak békélni. Az alá-fölé rendelő viszonyban nincs megbékélés, mert azon megy a küzdelem, hogy kinek lesz igaza, ki mondja meg, mi a jó, mi a helyes, hogyan kell a gyerek, hány szex, nem t’om micsoda. Ez nem fölszabadító ez? Tehát hogy a mhh, tehát négy házasságból háromban biztos, hogy találunk ilyet, nem lehet megoldani. És mégis van remény, mert ha nem lehet megoldani, akkor nem kell megoldani. Nem jó ez? Tehát így 50 évig próbálni megoldani egy megoldhatatlant? Nincs rá szükség, az ember egyszerűen kikerülte. De hogy ki tudjuk kerülni, azért az komoly munkával jár. Itt jön be a különbözőségeknek az elviselése, elfogadása. (50:15)

Itt hogyha, ha nem váltunk át növekedési modellre, akkor a megoldhatatlanba belepusztulunk, akkor beleválunk. Ez akart az 5-ös pont lenni. Tehát hogy a terápiának a lehetőségekre kell irányulnia, nem megoldhatatlan problémák megoldására. Van egy nagyon kritikus megjegyzése azokkal a terápiás beavatkozásokkal szemben, amelyek kizárólagosan a kommunikáció fejlesztésére irányulnak. Azt mondja, lehet akármennyit fejleszteni a kommunikációt, ha előítéletes marad a pár, annyi nekik. Tehát eddig ordítva mondtam, hogy hülye vagy, most szépen be tudom csomagolni. Ennyi. Ha azon nem változtatok, ahogy egy embert látok, egy kapcsolatot, egy konfliktus és ahogy a változást, akkor alátemet a probléma. (51:15)

Példa: „Győzd le a halált!”

Egy példa ehhez, hogy miért gondolom, hogy ez fölszabadító. Elnézést kérek azoktól, akik a példáimat néha már vasárnap meghallgatják, de nyilván bennem egy-két dolog nagyon elevenen él. Mert egy klienssel beszélgetve odáig jutottunk, hogy ez a valaki azt mondja, hogy tulajdonképpen hát azt az üzenetet kapta otthonról, nem kimondva, kifejezve, egyszerűen csak az összefüggésből ez jött elő, hogy „Győzd le a halált!” Hol? Hogy? Hát ez az! Azt már nem mondták meg. Csak azt, hogy „Győzd le a halált!” Ez látszólag egy eszetlen, eszetlen gondolat, valójában sokkal több emberben benne van, hogy valahogy nekem le kéne győznöm a halált, előbb-utóbb, különben nem leszek boldog, vagy nem t’om micsoda. Hogy ez szörnyű dolog, és a halál elrabolja tőlem az életet, vagy ilyesmi. Az jelentette a megoldást ennek a valakinek, hogy egyszer csak ilyen élményszerűen átélte, hogy a halált nem kell legyőznie. Tehát hogy nincs ilyen feladat. (52:45)

Abba döglött… halálfélelemmel jött, tehát az volt a témája, hogy nem bír a sötétben aludni. Tehát ahogy megy az éjszaka, minden nap, minden nap. Ezért évtizedek óta fölkapcsolt lámpánál alszik. Ahogy sötétedik, kezdi a félelem őt elővenni. Ahogy visszamentünk, kiderült, hogy ez a sötéttől való félelem, a sötét ez ilyen megfoghatatlan valami, a halál állt mögötte. Valahogy az volt benne, a halált le kell győzni. S akkor rájött, hogy nem kell, hogy szabad meghalni, hogy szabad, hogy ettől, ettől még oké marad. Akkor le merte kapcsolni a villanyt. Nagyon energiatakarékos. Ó, és én rajta keresztül éltem át ezt nagyon. Mekkora dolog ez, hogy egy megoldhatatlan dolgot nem kell megoldani. Micsoda szabadság! (53:50)

A példa… na, mondjuk az ökumené jutott eszembe. Hogy például egy kicsit se görcsölök azon, hogy most jaj, lesz-e teljes egység a kereszténység között. Mit görcsöljek ezen? Lehet, hogy nem lesz soha. Nem? Most ezen rágódjak, és akkor erről beszéljek vasárnapról vasárnapra, hogy „Testvérek, nem vagyunk egyek! Ez szörnyű. Értsük meg már egymást…!” Nem, lehet, hogy sose lesz, sose. Eljön a világvége, és ott katolikusok, protestánsok, ortodoxok, szabadegyházasok, és így lesz vége. Na, hát legyen így. Hát ezen tegyem tönkre magam? „Az Isten üzenete csorbát szenvedett! A megosztottság tönkretesz minket.” Nem, hát… hmm, lehet, hogy nem kell megoldani. Csak élünk, élünk. Nem mondjuk, hogy az ortodoxok hülyébbek, mint a katolikusok, vagy fordítva. Minek ez? Erre jutottam. Na, akkor nézzük. (55:10)

Gottman: Az apokalipszis négy lovasa.

Gottman azt mondja, létezik az apokalipszis négy lova a párkapcsolatokra nézve. Tehát ha ez a négy ló a lovasával megjelenik, annyi a kapcsolatnak. Jó, elég érzékletes. Ezt most elmondom nektek, az apokalipszis négy lovasa/se. (55:35)

1. Defenzív viselkedés.

Úgy tenni, vagy látni, mintha a kialakult, vagy kialakuló helyzetért csak a másik lenne hibás, csak a másik felelne érte, és én nem. Ezt nevezi így. Hát ez a teljes alá-fölé rendelő szemlélet. „Ő a hibás, ő van lenn. Ezt… változzon, rossz! És én nem vagyok érte felelős, én nem vagyok benne, nem vagyok oka. Nekem nincs részem a probléma kialakulásában. A probléma azért áll fönn, mert a másik ilyen, olyan, amolyan. Nem érti, nem…” (56:35)

Ahogy ebben a szemléletben gondolkodtam, egyszer csak ráláttam egy házaspárra. Ahogy a problémájuk elmélyült, a feleség a következő gondolatokig jutott. Elkezdett vaskos szerepeket kiosztani a férjének. Elkezdett már nem a férjéről beszélni, hanem már csak a szerepeiről. Tehát azt mondta „Beteg ember. Agresszor. – Mindjárt nézem, mit mondott még, mert fölírtam. – Nem képes a meghittségre.” Elkezdett ilyen szerepeket mondani róla, és magát is elkezdte tele aggatni ilyen szerepszerű kijelentésekkel. Ilyeneket mondott, hogy „Én egy megvert feleség vagyok. – ami egyébként nem is volt igaz. – Magára hagyott anya. – Bűnbánó keresztény. – Egy áldozat.” Egyszer csak rájöttem arra, hogy semmit nem lát már se önmagából, se a másikból, hanem kiosztotta a szerepeket ide is, oda is, és most megy a meccs. Persze magának nagyon jó szerepeket talált, és a másiknak meg nagyon gusztustalanokat. Ettől kezdve a dinamika arra működik, hogy elmondom a barátnőmnek, a hittestvéremnek, a papnak, a pszichológusnak, hogy én ez vagyok, ő meg az, és semmit, igazából semmit nem mondott se magáról, se a másikról, csak ezeket a szerepeket irkálta le a kiosztás után. Hát de… az apokalipszis egyik lovasa megérkezett hozzájuk. (Egészségedre!) Elnézést ezekért az idegen szavakért, nem én… ő. (58:50)

2. Obstrukció

Vagyis, az egyik fél kikapcsol, hogy a másiktól jövő támadásokat hárítsa. Ez az, mikor az egyik nekiesik a másiknak, és kezdi mondani. „Már megint a tejet nem raktad be a hűtőbe! Ezt nem hiszem el, hogy hányszor kértelek, hogy a tejet a hűtőbe rakd. Nem lesz a gyereknek tej, ha te nem rakod a hűtőbe.” Ugye, tehát ilyenkor aztán gondolatunk van ezer, de persze nem ez a lényeg, hanem hogy beléd rúgtam egyet. (59:30)

Na most, mit gondoltok, hogy a férfiak, vagy a nők hajlamosabban arra, hogy elmeneküljenek? Óh, mennyi női hang. Csak úgy csilingeltetek. Beza’! 85%-ban a férfiak menekülőre fogják a dolgot. Gottman azonban nem ítélkezett a férfiak fölött, hanem nekiállt a férfiakat vizsgálni. „Vegyünk csak vért a férfiaktól! Nézzük csak meg a pulzusukat! Nézzük csak meg a vérnyomásukat!” Kiderült az, hogy mi nyomorult férfiak, amikor beindul egy konfliktus, sokkal-sokkal gyorsabban és keményebben harci állapotba kerülünk, és lassabban nyugszunk meg. Vérnyomás, pulzus, teljesen… és hogyha sokáig tart, akkor a hormonháztartásunk is phhsss! Ezért a férfi evolúciós stratégiából kiindulva kerüli a túl sok konfliktust, a legkomolyabban. (60:50)

Akkor mondok egy szépet a nőkről, bár ez nem tartozik ide, csak, csak mondok akkor, tehát legyen párja. Egy másik, ez most akkor, másik kutatás. Serdülő lányoknak az örömhormon mennyiségét mérték különböző élethelyzetekben, vagy élethelyzetek után. Szex, kaja, serdülő lányok egymással való fecsegése, barátnőzködése, programozása, tanulás. Munka… azt nem tudom, de, na. S mi derült ki? Az, hogy egy serdülő lány örömérzete sok esetben amikor a barátnőivel ilyen nagyon-nagyon-nagyon, az jobb, mint a szex. Tehát üti sokszor a szexet. Micsoda? Cipőbolt? De tudsz! Az később van, tehát ez a… az a csalódott feleségeknek a működésmódja. Na, ezt akartam mondani, és ez nekem például megint egy ilyen, egy ilyen vaskos előítéletemre hívta föl a figyelmemet. Mindig azért egy pici, picit ilyen értetlenkedve néztem a nőket, már hogy ezeket nem t’om, a gimnazista hittanosaimat, ahogy ilyen végeláthatatlanul keverik-kavarják, és mindig, persze mindig vannak drámák, és mindig történik valami iszonyú. Én meg kívülről az egészet nem is értem. Tehát hogy, tehát öt percet nem tudnék azzal eltölteni, amivel napokat foglalkoznak. Még az volt bennem, hogy talán, tehát… és rájöttem, hogy nem kell ezen semmit se változtatni. Hát ti jól működtök, tehát rátaláltok arra, hogy mit, mitől jó nektek. Hát hurrá! Ezért lehetséges az, hogy nem t’om, az egyik… Barátnők összevesznek 17 évesen, akkor vége a világnak. Még ez visszajön nektek? Hát én emlékszem. (63:50)

3. Bírálat

Na, tehát 85%-ban a férfiak kilépnek. És hogyha, ha egy konstruktív konfliktus venné kezdetét, de a másik mindig kilép, akkor megjelent a második lovas. Ez nyilván azt jelenti, itt a harmadik pont, a bírálat. Amikor a másik személyét érő bírálatok hangoznak el. Ez az apokalipszis harmadik lovasa. Itt megint egy nagyon… Ez a recsegés! Egy megint sajátos trükk. Nagyon gyakran hallottam azt férfiaktól is, nőktől is. „Egyszerűen a feleségemmel nem lehet megbeszélni.” És hogyha eljöttek, és láttam, hogy mit gondol ez a férfi arról, hogy megbeszélni, akkor azt gondoltam, a feleségnek teljesen igaza van. Mert amit a férfi „megbeszélni”-nek mondott, hát az a másiknak a gyalázása volt. Egyszerűen a megbeszélés semmi másra nem ment ki, mint az alá-fölé rendelő logikában legyalázlak, bebizonyítom, lyukat beszélek a hasadba, minősítgetlek, és ilyesmi. Megbeszélni? Ez tehát azt jelenti, most összeáll a rendszer, hogy a férfiak 85%-ban menekülnek, de lehet, hogy van rá okuk. Tehát azért a két szempont kedvesen egymásra tud találni. Közben a nő azt mondja „De hát én csak meg akarom beszélni.” Hát a férfi nem ezt érzi. (65:50)

4. Megvetés.

A negyedik lovas, ha becsattog, h-hmm, már csak évek kérdése. Ilyenkor már érdemes ügyvédet keresni, legalább a lakás maradjon meg. A negyedik pont: megvetés, lenézése a másiknak. Itt nagyon ezt mondja Gottman, nem csak szavakkal. Gúnyos pillantás, gúnyos végigmérés, legyintés. Nem, nem csak szavakkal lehet. Ellenséges hozzáállás a másikhoz, illetve annak a szándéka, hogy kellemetlenséget okozzak a másiknak, tehát hogy fájjon neki. (66:50)

Azt mondja, hogyha ez a négy van, akkor a helyzet nagyon nehéz. Tehát akkor, ha nem történik változás, akkor szinte borítékolható a válás, vagy, vagy… az elhidegülés. Tehát nyilván lehet tovább élni, csak akkor iszonyat messze vannak egymástól. Akkor kellően megvédik magukat, de az intimitást fizetik árként, vagyis hogy az akkor nem történik meg. (67:20)

Tartalék lovak – 5. Durva nyitás.

Gottman még mond három tartalék pacit. Tehát ha ezekből valamelyik pihenne a… nem tudom, kaptárban, akkor. A durva nyitás. Párokat néztem, és hogyha egy beszélgetés egy durva nyitással – ő így nevezte – kezdődött, tehát egy becsmérlő megjegyzéssel. „Na, megjöttél?” Mondjuk egy ilyennel. Akkor ő azt mondta ilyen nagyon egyszerűen: ami rosszul kezdődik, gyakran végződik rosszul. Okos volt. Tehát durva nyitás, bíráló, gúnyoló, megvető. (68:10)

És akkor itt megint a saját tapasztalatból. Emlékszem egy férfire, képtelen volt a különbséget megérteni a között, hogy vicc és humor, meg a között, hogy a másikon gúnyolódok. Tehát ő mindig azt mondta „Ó, énnekem zseniális humorérzékem van. Nehéz helyzetekben mondok egy-egy jópofát.” Amin ő tudott csak derülni, de hogy a felesége nem, az tuti. Tehát amit a férfi kifejezetten jópofának gondolt, és ilyen erényként beszélt róla. „Ezt olyan, olyan frappánsan tudom megmondani.” Hát az a másiknak a gyalázása volt. Tehát, durva nyitás. (68:55)

6. Elárasztás.

Az elárasztás alatt azt mondta, amikor verbálisan nekiesünk a másiknak, ezt nevezte elárasztásnak, érzelmi lehengerlés, verbális kirohanás a másik ellen. Egy nagyon finom mondatot mondott erről. A verbális módon történő lehengerlése, letámadása a másiknak életellenes. Ezt mondta: életellenes. Azért mondta ezt, mert miután egy amerikai, assz’em nem is tudom, washingtoni, vagy chicagoi egyetemnek a professzora volt, vagy lehet, hogy most is az, természetesen mérte az embereket, a házaspárokat elárasztás közben. Lehetett azt látni, hogy egészéget romboló hatású, fiziológiai változások történnek az elárasztás következtében. Ezért azt mondta, az, amikor lerohanunk valakit, és mondjuk, és ütjük-vágjuk a szavainkkal, ez ezért életellenes, a szó szoros értelmében, nem szimbolikusan. Mondott egy érdekes mondatot. „Miért nem vagy képes soha lehajtani a WC ülőkét?” És hogyha ez után egy hosszabb monológ következik, akkor a következő képet használta. Ez a kardfogú tigris látványánál sokkal félelmetesebb. (70:40)

Lamantin a WC-ben

Képzeljétek, patkány volt a templomban, és nem rám mondta ezt valaki. Hanem, a 11 órai szentmisének vége, és az egyik kedves hívő ccc-ccc, le a sekrestyébe, be a WC-re, ccc-ccc. WC fedő föl, ülőkére le. Egyszer csak… De-de…! A templom patkánya, ugye, föltörtünk, tehát… a WC csészének a vizéből „Huhú, itt vagyok!” Tehát ez hasonlatos lehet az én Vikos-szurdok-i élményemhez. Egyszer csak azt lehetett látni, hogy nő, már nem nő senki, hanem hogy a hölgy, tehát ilyen hiányos öltözet-szerűen, ilyen gzzsss, és mondja: „Lamantin van a WC-ben! Vízidisznó beszorult a WC-be!” Menjünk le, és nézzük meg. Tehát ezt az élményt! Hát ezt, ezt az élményt nem kívánom senkinek. Képzeljétek el, tehát békésen… Azt gondolom, hogy ténylegesen van egy hely, ahol az ember nem számít támadásra. Az édesanyák több gyerekkel ezt nagyon alá tudják írni. Egy csomó édesanya mondta, egyetlen hely van, ahol néhány percig így… ez a WC, az utolsó menedék. De hogy ez se? Azt mondja „Nem tudom mi, de egy óriási állat van benn, a vízből jön fölfelé.” Álltunk ott néhányan, férfinek nevezhető humanoidok. Az egyházközség elnöke… három perc múlva jön föl: „Ú, ez nagyon nagy!” Templomatya: „Na nézzük csak! Hát ez óriási! A feje!” Mert még csak a fejét látta. (73:25)

Ugye, és itt egyszer csak megint a döbbenetes előítéleteink. Ott áll Laci, a hajléktalan. „Hahh, megnézem.” Ugye az összes férfi… „Ott, mi lehet ez? Valami vízi állat. Kígyó jött föl?” Laci meg ilyen halál lazán lemegy, 20 másodperc. „Patkány. – Laci, tudsz segíteni?” Tehát egyszer csak az a valaki, akire azt mondjuk, hogy semmire, csak teher, csak… „Persze! Adjatok valami nejlonzacskót!” Ingujj föltűr, nejlonzacsi. „Gyere patkány!” Puff, úgy kiszedte a WC-ből… Beletette a vederbe, jött büszkén. „Feri atya, hova rakjam? – Laci drága!” Egyébként a patkány annyira ki volt fáradva, hát képzeljétek el, tehát egy vízilabda kapus nem tempózik annyit, mint szegény, tehát válogatott mezbe lehetett volna öltöztetni, tehát az semmi, az már nem volt veszélyes, az biztos. Mondom neki „Laci, vidd át a túloldalra!” Tényleg átvitte, mert ott van a Hajógyári sziget, na, az volt a túloldalon. Óh, el tudjátok ezt képzelni, tehát patkány a WC-ből? Ú, lesz ma egy nehéz estétek. Csak eszetekbe jut majd, hogy… „Kukucs! Van ott valaki?” (75:20)

Juj, erről eszembe jutott egy nagyon jó vicc, de ezt majd legközelebb, mert nem, nem, a viccet… Nem ezzel kell. Vagy elmondjam? „Igen.” Na, a vicc a következő. Megy, megy be az orvoshoz a beteg. „Doktor úr! Doktor úr! Lenyeltem a szemem. Doktor úr! Azt a betyárját! – Micsoda? – Lenyeltem a szemem. Segítsen!” Hát akkor a doktor. „Vegye le a fölsőt, alsót… nyomkodja a hasát. „Doktor úr, ne csinálja már! Csináljon valamit! Ha muszáj, hát alulról. – Jól van, jól van. Akkor feküdjön hasra, lábakat szét. Hát majd… Laci bácsi, nem látom a szemét.” Mire Laci bácsi azt mondja „De én látom magát.” (76:15)

Ami a vasárnapi beszédből kimaradt… címmel tartottunk előadást. Na, tehát… arról a félelemről, vagy félelmetességről akartam beszélni, amit az elárasztás jelent egy házastársi kapcsolatban. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! De hát már teljesen túlfutunk. Akkor mondom. (77:00)

7. Korrekciós próbálkozások kudarca.

Vagyis, hogy a veszekedés hevében képtelen az önreflexióra. Ha elindult a veszekedés, már annyi, megy a maga útján, képtelen megállni, belátni, reflektálni, fölismerni. Harmadik tartalék paci.

Köszönöm a figyelmeteket! Akar-e valaki hirdetni? (77:30)

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Címszavak

• Virginia Satir: A Satir-modell.
• Satir terápiás alapelvei, pozitív megközelítések.
• John M. Gottman: Szeretet- labor.
• Az apokalipszis lovasai.
• Gyakorlati útmutató pároknak.

Téma

Satir terápiás alapelvei, pozitív megközelítések.

Előző előadás ismétlése

Hogyan határozunk meg egy kapcsolatot, – embert, – eseményt. Mi a változáshoz való viszonyunk. Fejlődési modellben gondolkodva a változás nem jó, vagy rossz, hanem szükséges. Bizalom, önbizalom, biztonság. A biztonság alapja az önbizalom. Negatív megközelítések.

Összefoglaló
1. Lehetőség van a változásra. A belső változásra akkor is, ha külső, akadályokba ütközik.
Az azonosságaink alapján találkozunk össze, és a különbségeink fölfedezésével és tiszteletbetartásával növekszünk (Satir).
Példa: Feri atya nyári kalandja.:-); „Baj van a nőtársammal!”
2. A szülők mindig a tőlük telhető legjobbat teszik.
Azt tették, amit tudtak, és úgy tették, ahogy tudták… még ha nem is látszik, látszott. Mély belső meggyőződéssel való megbocsátás! „ Az alá-fölérendelő nézőpontunkat gyakran a szerepek leírásával fejezzük ki. (Satir) Pl. anya-gyerek, tanár-diák, pap-hívő, stb. Ameddig a szüleinkre is hasonló módon gondolunk, nem fogjuk megtudni kik is ők valójában! A szerepeken keresztül látjuk őket.
Gyakorlat: Nevezd nevükön a szüleidet! Lajos, Erzsi stb. Ne úgy hogy apa, anya. Ismerjük meg a szüleinket a nevük alapján!
3. Az ember alapvetően jó, és rendelkezik a változáshoz szükséges erőforrásokkal.
Ezekre a „belső kincsekre” rá kell találni! Ezek sokszor mélyen rejtve vannak, és csak kemény munkával lehet megtalálni őket.
„Az emberek jók, vannak, akik ezt tudják is, és van egy kisebbség, aki e szerint él.”(Feri atya lelki atyja)
4. A reagálásnál többre van lehetőségünk. Van lehetőség a szabad cselekvésre.
Példa: „a férjemmel nagyon nagy bajok vannak!”→Ha reménytelen hogy valakin, valamin tudjak változtatni, én változom.→Ez jó megközelítés!
5. A terápiának az egészségre és a lehetőségekre kell összpontosítania, nem a betegségre.
Ne legyünk problémaközpontúak! Nem probléma. Nincs probléma. Nem vagyok beteg.

… folyt. köv.
Bekapcsolódó téma: John M. Gottman szeretet-laborja:
Amerikai pszichiáter, aki 14 éven keresztül, 650 családot, párt figyelt meg egy számukra elkülönített környezetben. Azt állítja, hogy 5 perc alatt, 91%-s valószínűséggel megmondja egy „akcióban lévő” házaspárról, hogy el fognak-e válni, vagy nem. Vannak olyan magatartásformák, amiből ha több is együtt van, „annyi nekünk”. A házastársi konfliktusok 69%-a megoldhatatlan, vagy olyan problémákból, konfliktusokból ered, ami nem változik. Például: katolikus-zsidó pár, rendszerető-rendetlen pár, stb.→nem lehet megoldani, megoldhatatlan.→Fontos hogy meg tudjunk ezekkel a problémákkal békülni, és el tudjuk fogadni a különbözőségeket, ne legyünk előítéletesek. → Nem probléma, nincs mit megoldani! → Csak ez vezethet növekedéshez!
Példa: „Győzd le a halált!” → Nincs ilyen feladat!→”Szabad” meghalni! → A sötéttől való félelem is a halálfélelem egyik megnyilvánulási formája lehet.

„Az apokalipszis 4 lovasa” (Gottman):

(Olyan magatartásformák, amiből ha több is együtt van, „annyi nekünk”)
1. Defenzív (védekező) viselkedés:
Úgy tenni, mintha a kialakult helyzetért csak a másik lenne hibás. (Alá-fölérendelő viselkedés!)
Példa: Egy házaspár története.
2. Obstrukció*:
Az egyik fél „kikapcsol”, hogy a másiktól jövő támadásokat hárítsa.
Elmenekülés a problémák elől. A férfiak 85%-ban menekülnek.
Különböző vizsgálatok (vér, pulzus, stb.) arra engednek következtetni, hogy a férfiak hamarabb „harci állapotba” kerülnek, és lassabban nyugszanak meg. → evolúciós okok.
3. Bírálat:
A másik személyét bíráljuk. „ A feleségemmel nem lehet megbeszélni!”. → A másik legyalázása, minősítése, nem a dolgok megbeszélése!
4. Megvetés:
A másik lenézése, nem csak szavakkal. Pl. legyintés, gúnyos végigmérés, stb.
Ellenséges hozzáállás a másikhoz. Annak a szándéka, hogy kellemetlenséget, fájdalmat okozzak neki.

„Tartalék pacik”:
Durva nyitás:
A beszélgetés becsmérlő megjegyzéssel indul. „Na, mi van megjöttél?”→ Ami rosszul kezdődik, gyakran rosszul végződik. Vicc, humor ≠ Gúnyolódás, sértés.
Elárasztás:
Verbálisan nekiesünk a másiknak. Érzelmi lehengerlés, kirohanások.→ Gottman szerint ez: Életellenes!
Vizsgálatokkal igazolta, hogy ilyen esetekben fiziológiás*változások mennek végbe.
Példa: „patkány van a templomban”. 🙂
Korrekciós próbálkozások kudarca:
A veszekedés hevében képtelen az önreflexióra. Ha elindul a veszekedés, képtelen megállni, belátni, fölismerni, reflektálni.

*obstrukció: egy döntési folyamat hátráltatása jogszerű, de felesleges tevékenységekkel; orvoslásban: elzáródás, eldugulás

Irodalom: John M. Gottman: A boldog házasság hét titka. (Gyakorlati útmutató).