A hiteles kommunikáció főbb ismérvei

Isten hozott benneteket, szerbusztok!

Akkor tudtátok, hogy lesz ma. Nagyon megnyugtató. Igaz, hogy mondtam háromszor, de ez akkor is nagy eredmény. Most ezt azért mondom, mert volt valaki, aki rákérdezett, hogy bár iskolai szünet van sok helyütt, de hogy mi leszünk-e. Jaj… de akkor tudtátok, és ez jó. (00:25)

Ismétlés

Nem akarok hosszan ismételni, bár két hét alatt mi minden történhetett velünk. Ó, hát ki tudja azt? Ugye sok minden. Minden esetre a közvetlen témánk az most már az, hogy miután megnéztük, hogy a nem hiteles kommunikációnak milyen négy fajtája van, vagyis hogy tudok engesztelő lenni, vagy vádaskodó lenni, vagy tudok okoskodó lenni, vagy tudok teljesen – hogy mondják ezt, milyen – zavarodott – ez az, köszönöm – vagy zavarodott lenni. A kommunikáció valaminek a tünete, a kommunikáció jelöl valamit, mégpedig azt jelöli, hogy a mélyben – mondja Satir asszony – az önbecsülésnek, az önértékelésnek a hiánya van. Ugyanis hogyha tudnék megfelelő módon önértékelésben lenni… Hú, ez elég csúnya szó, vagy nem t’om mi, mondatfordulat, akkor tudnék hitelesen kommunikálni. De ugye azt lehet hitelesen kommunikálni, ami hitelesen itt megvan. Vagyis, hogyha én azonos vagyok önmagammal, ha megtörténik az önmagamnak az elfogadása, önmagamnak a megbecsülése, ha képes vagyok önmagamra olyan szemmel nézni, hogy igen, kiderülhet rólam ez, az, hogy ebben béna vagyok, abban ügyetlen, azt nem tudom, itt félek, ott haragszom, ott szorongok, nem t’om mi, de hogy ezt meg merem tenni, akkor tudok önmagammal azonos lenni. Tehát ha van önbecsülés, akkor tudok önmagammal azonos lenni, és ha önmagammal azonos vagyok, akkor tudok hitelesen kommunikálni. De ha nem tudok önmagammal azonos lenni, mert az önbecsülésem állandóan jelez, és azt mondja „Rossz vagy, szégyelld magad, ki ne mondd, rettegjél, ne légy őszinte, akármi!”, akkor ez a kommunikációban megjelenik. Ugye ez, ez… Milyen melegem van! Eszetlen, őrültség! Nem hoztam el a trikómat, pedig be fogok szerezni egy ilyen kamionos trikót, nagy lyukakkal, s majd a mellbimbóm ki fog türemkedni az egyik lyukon. Na majd! (02:50)

A hiteles kommunikáció jellemzői

Tehát itt tartunk, na jó. Ezt a vonalat most ejtjük, és egy másik irányba haladunk. Tehát elkezdtük azt nézni, hogy akkor a hiteles kommunikációnak milyen jellemzői vannak, és a hiteles kommunikációnak akkor a személyiségben lévő hitelesség, vagy önazonosság az alapja, vagy föltétele. Direkt, nagyon tudatosan nem írtam le nektek azt, amit egyébként elolvashattok Satir asszony könyvében, hogy ő mit mond az önmagával azonos, hiteles, kongruens személyiségről. Hanem azokat a pontokat mondom, amelyek alapján meg tudjuk nézni, hogy mi eléggé hitelesek tudunk-e lenni. Vagyis, hogy az önbecsülésünk jó alapokon áll-e. Bár ezekkel a fölmérésekkel az szokott lenni, hogy úgyis kiderül, amit már eddig is tudtunk, de azért legalább gondolkodunk rajta. Akkor a hitelességet föltáró szempontok. (04:00)

1. Egyenesen válaszol a kérdésre, nem kérdez vissza

„Miért kérdezed? Ezt most miből gondolod? Honnan gondolod, hogy én dühös vagyok? – Látom, hogy dühös vagy. – Honnan gondolod, hogy dühös vagyok??!! – Nem is tudom.” Jó. (04:25)

2. Szabadon megjelenik, sugárzik belőle a nemisége, hogy férfi vagy nő.

Transzvesztitáknál nem tudom, mi sugárzik. Ez egy nehéz kérdés, nem állítom, hogy ezt tudom, de majd elgondolkozom rajta. Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, jutott eszembe, hogy ez nehéz kérdés. Egyébként a nemi önazonosságot öt szempont alapján szokták megnézni. Tehát tényleg nem olyan egyértelmű. Na jó. (04:55)

Az, hogy férfi és nő, ez része a beszélgetésnek, a helyzetnek, a kapcsolatnak. Kihagyhatatlanul, egyszerűen kihagyhatatlanul benne van. Tudjátok, hogy itt van bent a fejemben egy magnó, és akkor végig szoktam hallgatni a saját mondandómat, mikor elmegyek innen. Nagyon érdekes észrevételeket teszek, hogy az vajon hogyan hangozhatott számotokra, mert hogy innen hogy hangzott, azt tudom, de hogy onnan hogy szól, az hogyan. Úgy elgondolkodtam, hogy na, vajon ti milyen következtetésekre jutottatok abból, amikor az a neves terapeuta azt mondta, hogy „Azért vállalom ezt a klienst, mert szép, mert tetszik.” Vajon ez bennetek milyen hullámokat vert? „Naa, naa, naaa…!” Vagy hogy meghallottátok-e azt, amit mondani akartam vele, hogy az illető még el se kezdte a beszélgetést ezzel a valakivel, de tudatosította magában azt, hogy ez a kliens őbelőle a férfit elő fogja hívni, és meg is szólította már, bár még egyetlen mondatot se beszélgettek egymással. Ezt akartam volna átadni vele, hogy ez milyen nagyon, nagyon nagy dolog, ha az illető ennek tudatában van. Hogy azért én itt most férfiként is jelen vagyok. Tűrü-dűdü-dűű. Nőként. Tűrü-dűdü-dűű. (06:25)

Ez nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk, nagyon, nagyon, mert akkor ebben benne van az, hogy az én férfi önazonosságommal például mi van? Hogy én tudok-e azonos lenni önmagammal, mint férfivel? Milyen tapasztalataim vannak arról, hogy férfi? Akkor ez máris hozza az apámmal való kapcsolatot, a tekintélyszemélyekkel való kapcsolatot, valamiképpen az Istenképet is idehozza. Ez egy óriási téma, nagyon nagy. De közben az is benne van, „…és mit gondolok a nőkről?” Mhh. Tehát ez volt a másik. Ugye, ez a nyögés ez sokat sejtetett, látom rajtatok, hogy ezt gondoljátok… joggal. Na most. Na jó! Igen, most mondhatnám azt, hogy a nőkkel való kapcsolatom folyamatban van, dolgozok vele, nagyon. Aztán. Na, ezt a magnót fogom lehallgatni egy óra múlva, és akkor majd jövök a következő… „Nem tudom, hogy jutott el hozzátok az a mondat, hogy…” Na jó. De hát az ószövetség is megmondja: Az ember szava olyan, mint a madár, amelyet a kalitkából kieresztettek, nem jön vissza. Az már elrepült, ott van nálatok, ugye és már csak kapkodnom se érdemes. 3. pont… kezd csurogni az izzadság itt a gerincem mentén, mert ott van neki hely. Tehát 3. (08:10)

3. Hosszú okfejtések nélkül meg tud nevezni néhány vágyat.

Hogy éppen mi lenne neki a jó, hogy éppen mit szeretne. Ahh! Olyan sokszor mondtam már nektek ezt az unos-untalan tapasztalatomat, hogy megkérdezzük valakitől, hogy „Milyen érzés van most benned?”, és nem tudja megmondani. A legmélyebb vágyainkat nem tudjuk megmondani. Hogy tudnánk akkor azonosak lenni önmagunkkal, vagyis hogy tudnánk akkor egy kapcsolatban hitelesen kommunikálni, ha fogalmam sincs, hogy mit érzek? Vagy fogalmam sincs, hogy milyen vágyam van, és ez a vágy hogyan mozdít engem a másikkal való kapcsolatban. Hát akkor nagyon nehéz hitelesnek lenni, mikor valóban fogalmam sincs, hogy mihez is legyek hiteles, vagyis mivel lennék én azonos, ha tudnám, hogy ki vagyok. Olyan bíztató a mai alkalom, 10 perc alatt sikerült cskk-sskkk. (09:15)

4. Őszintén tud igent vagy nemet mondani, őszintén tud választani.

Attól függetlenül, hogy ki van a másik oldalon, meg tudja mondani, hogy ő most kér-e fagyit, vagy nem. Mmm? Megálljunk-e a hamburgeresnél, vagy ne, a Mekinél? Vannak ezek a történetek, katolikus berkekben nagyon dívnak. Ez tudjátok az, amikor… így ismerem az alap történetet, hogy van egy házaspár, és a házaspárnak az egyik tagja nő, a másik meg férfi. Ez adja a biztonságot ehhez a történethez. Leélnek egy egész életet, és az élet alkonyán a nő azt mondja, miután ő mindig a teát választotta, a másik meg a kávét, hogy „De innék most én is egy kis teát!” S akkor a másik azt mondja „Jaj, hát miért nem mondtad? Hát én meg a kávét szeretem.” Egy életen keresztül egymásnak töltögették azt, amit ők szerettek volna, de töltögették a másiknak, mert „Én azt nagyon szeretem, akkor biztos a másik is.” Ezért mind a kettő itta azt egy életen keresztül, amit nem is szeret. Ezt hallottam nem egyszer úgy interpretálni, hogy „Ez a szeretet! Ez a legmélyebb, egy életen keresztül, életen keresztül itta azt a… ehhh.” Hát hogy ebben mi a szeretet? Tehát sükebókaság, nem? Énszerintem. Persze, lehet benne szeretet, nem akarom nagyon egyoldalúsítani. (11:10)

Ennek hallottam most nem olyan régen egy másik verzióját, a zsömle. A zsömle, stty! Melyik fele? És itt a nő azt mondta… Ha több fele lenne, még nagyobb lenne a baj, de akkor a gyerekek is bekerülnének a rendszerbe, és akkor mindenkinek rossz lenne. De így ketté vágták, és a… Ez, valós, valós valami. A nő vágta mindig a zsömlét, és őbenne az volt, hogy „Hát a teteje! Hogy az a szép.” És mindig adta a férfinek a tetejét, és ő meg ette az alját. Elmentek valami… nem t’om hova, Japánba vagy hova mentek, és hozták nekik fölvágva a zsömlét. A férfi putty, kinyúlt, és vette az alját. A nő mondta „Ne, ne, drágám, hát itt van a teteje. – Nem, nem! Most külföldön vagyunk. Most enyém az alja.” És hogy így derült ki, hogy a férfi mindig is az alját ette volna, mert hogy a teteje az túl levegős. Ugye, hogy mostanában ilyen… teljesen, elvágod, és ilyen három kis héjszerűség, ilyen… Meg se lehet kenni a tetejét, a teteje rossz. Ellene mondok a zsömle tetejének. Az aljába szorul még némi anyag. (12:45)

Van egy másik, egy másik ilyen… Ez ilyen kedves történet, hogy… A… szerintem az előző történet is jó volt. Hogy… Csirke… Hogy mondják, csirke húsleves? Van ilyen, ezt így mondják? Csirke húsleves, jó. Vendégségben van a nagycsalád, szülők, nagyszülők, gyerekek. A gyerekek hívják meg a nagyszülőket, és csirke húsleves készül. Olyan csirke húsleves, amit a szülők gyakran adtak a gyerekeiknek. A gyerek mer a saját anyukájának, és fogja, kikeresi benne a csirkének a nyakát. Nyak. Kimeri az édesanyjának, aki már 60 valahány éves, a nyakát, és mondja neki, hogy „Tudod mert te ezt szereted.” Az anyukája ránéz. „Dehogy szeretem! Csak amikor gyerekek voltatok, akkor mindig nektek adtuk azt, ami igazán finom, vagy azt gondoljuk, hogy igazán finom. Ezért apáddal ettük a nyakát, meg a seggét. De most, most hogy ti főztétek ezt a levest, most én a melléből kérek.” (14:15)

Na, nekem ez kicsit hitelesebb, mint 150 évig kávé-tea, alja-teteje. Tehát lehet, hogy sze… Miért kéne agyon terhelni a szeretet? Nem? Vagy ezt az áldozatot. Úgyis annyi áldozatot kell hozni. Hát akkor lehet mondani, hogy alja-teteje, és ha nem, van egy nagyon jó módszer. Tehát ha mind a kettő alja, mind a kettő teteje. Így kell vágni a zsömlét (keresztben – szerk.) Képzeljétek, úgy is meg lehet enni. Így. 5-ös pont. Tehát, őszintén tud igent, nemet mondani, őszintén választ, ez volt a 4. (15:00)

5. Mielőtt ítélkezne, véleményt alkotna, megvizsgálja a szavakat, elképzeléseket, tetteket, helyzeteket.

Nem gondolja azt, hogy ő rögvest tudja, hogy mi hogy van, hogy mi az igazság, hogy ki a jó és ki a rossz. Jött hozzám valaki, és azt mondja. „Feri, az az én nagy bajom, hogy az utóbbi időben ha bemegyek a templomba, olyan dühös és ideges leszek, legszívesebben kirohannék onnan. Talán a Miatyánk az egyetlen, amit hajlandó vagyok valamennyire elmondani, de egyébként olyan feszült vagyok, és tele leszek agresszióval.” De izgalmas lenne most rákérdezni, hogy mi jelent meg bennetek, hogy ki ez az ember, férfi vagy nő, vagy mi lehet a baja. Ó, megjelent-e valami ítélkezés? Ugye gőzöm sincs, hogy miért lesz agresszív a templomban, de érdekes. Elkezdünk erről beszélgetni, hogy mitől megy föl a pumpája. Azt mondja „Tudod – de azért hosszabban kell beszélgetni, hogy mindez előjöjjön – egész gyerekkorom azzal telt, hogy a szüleim állandóan megmondták, hogy mi jó, mi rossz. Hogy mindig így jó, úgy… Rendesnek kell lenni, jónak kell lenni, szoknyádat, nadrágodat nem koszolod össze, türürürüm.” Nagyon mélyen benne van az, hogy rendesnek kell lenni. De ez idáig hagyján, de azt mondja, hogy „Tudod, amikor megtértem, akkor hát ki a csúcs rendes? Hát Jézus. Ő a csúcs rendes. Akkor hát igazából ez, hogy rendesnek kell lenni, ez engem nagyon fojtogat. Fojtogat, mert nem tudom magamat kellően képviselni, nem tudom magamat bizonyos helyzetekben megvédeni. Mert hát rendesnek kell lenni. Jaj, csak meg ne bántódj! Jaj, csak ne haragudj rám! Jaj, csak ne legyen valami rossz vége!” Ezért nem tudja önmagát jól képviselni. Nem agresszíven, egyáltalán. Ez nehezére esik. Tehát olyan dolgokra is igent mond, amire nem kéne. Saját, saját kárát vallja. Akkor azt mondja, hogy „Mikor megtértem, hát azzal egy időben kezdett bennem az lenni, hogy én egy kicsit túl rendes vagyok. Az a baj velem, hogy ott is bólogatok, ahol nem kéne, ott is igent mondok, ahol egyáltalán nem esik jól. Nem képviselem jól magam. De hát itt van egy, egy példakép, Jézus, ő a csúcs rendes. Ő az, aki eljön azért, hogy megmutassa, hogy hogyan kell élni. Hát, nem, nem sok időt kap.” Tehát hogy amikor úgy beindul, az néhány év. Ugye, mert addig, ameddig úgy Názáretben nevelkedik, meg ilyesmi, hmm, hmm. De mikor úgy ráhajt a rendeségre, jön, hogy megmutassa, hogy milyen az, hogy rendes, akkor két év alatt kinyírják. „Hát Feri, énnekem pont ez a bajom. Pont az a bajom, amit Jézus bennem meg akar erősíteni. Ugye, hogy én így is túl rendes vagyok, már így is elegem van, gyomorfekély, fejfájás, és hogyha én most rendes akarok lenni, hát még rosszabbul leszek, mint eddig voltam.” (18:45)

Sose gondoltam volna, hogy valakiben egy ilyen összefüggés áll össze. Hogy Jézus számára valami ilyesmit jelentsen, és hogy valami olyasmiben akarná őt megerősíteni, amiről én sose gondolnám, hogy Jézus őt meg akarja erősíteni, de mindegy, neki így állt össze a rendszer. Hú, de érdekes volt ezzel találkozni! Vagyis, őneki szabad nagyon idegesnek, dühösnek, feszültnek, agresszívnek lenni a templomban, szabad, hogy ez jöjjön föl belőle, mert végre-valahára ez azt jelenti, hogy valami belső életerő kezdett működni. Csak mit kezdjünk a helyzettel? Az is egy megoldás, hogy „Hát, nézd, szerintem tartsd távol magad Jézustól, a templomtól. Ezek nagyon zűrös dolgok.” Végül is addig-addig beszélgettünk, míg megállapodtunk abban, hogy talán az Isten nem akarja tőle azt, hogy állandóan egy ilyen túlrendes valaki legyen. Neki ez most így állt össze, ezt elfogadjuk, hogy így állt össze, de talán ez nem Istennek a szándéka. S akkor erre ő azt mondja „Akkor azt hiszem, nem is tudom, ki Isten.” Ez jó, ez jó. Úgyhogy Istent elneveztük az ismeretlen Istennek. Nem, nem, nem tudjuk. Ha bejössz a templomba, már azt tudod, hogy nem az, akiről eddig gondoltam, akire dühös vagyok, aki a fiát elküldte, hogy a jó emberek két év alatt kinyíródnak. Ez rosszabb, mint a kiégés. (20:35)

Na, jó, jó, jó. Tehát mielőtt ítélkeznénk, véleményt alkotnánk, vizsgáljuk meg a szavakat, elképzeléseket, tetteket, helyzeteket. Mikor ez a kedves valaki azt mondja, hogy „Feri! De én élni akarok!” Akkor össze lehet ezt kötni az Istennel, azt… „Na, ezt most Isten súgta neked. Ez az Isten, aki most szólt itt.” Ezért lehetséges az, egy nagyon neves teológus, úgy hívják, hogy Karl Rahner, kifejezetten nem lélektani alapon azt mondja. „Nekünk papoknak el kellene fogadnunk azt, hogy emberek, ahogyan az istenkeresésükben mennek, néha el kell, hogy távolodjanak a templomtól és az egyháztól. Néha a hiteles út az Isten felé a templomtól és az egyháztól, és az istenképtől aló eltávolodás által történik. Ezért azokra, akik éppen távolodnak Istentől, vagy távol tartják magukat egyháztól, papoktól, nem t’om mi, lehet, hogy éppen a legjobb döntésüket hozták meg. Mert ugyanis fogalmunk sincs, hogy milyen istenkép él bennük, hogy milyen tapasztalataik vannak. (22:00)

Ezt egy zen történet csodálatosan mondja. A történet így szól. Megy a tanítvány a Mesterhez. „Mester, Mester! Mester! Merre kell mennem, hogy elérjem a megvilágosodást?” Erre a Mester azt mondja „Óh, egyenesen.” Akkor a tanítványnak földerül az arca. „Óh, akkor már tudom.”, és elindul egyenesen. A Mester elszomorodik, és azt mondja „Ez is arra ment.” (22:30)

Meg nem magyarázom! (22:40)

6. Kockázatot vállal saját magáért, akkor is, ha félelmeit még nem oszlatta el.

Tud szembe menni a félelemmel. Tud érzelmi munkában lenni, és a félelemmel valamennyire együtt élni. Azt gondolom, többé-kevésbé minden segítségkérés is egyfajta félelemmel, vagy szorongással szokott járni. „Mi fog rólam kiderülni? A pap, a pszichológus, a barátom, a barátnőm, a bárki, akár még a férjem vagy a feleségem is majd most megtudja rólam, hogy…” De hogyha nem tudok a félelemmel szembe menni, akkor nem tudok hiteles lenni. Akkor sosem lesz olyan tapasztalatom, hogy bár féltem, bár kockáztattam, mégis csak valami megtartott engem. Hogy van élet a kockáztatás után is. Ez a félelem, hogy „Nem tart-e majd rossznak? Mi lesz majd, ha szégyellni fogom magam?” Azt gondolom, ezeket a kérdéseket mindig, mindig járjuk körbe. (24:05)

Beszippantó istenképzet

Jött egyszer hozzám valaki, és azt mondja, hogy „Nem bírok hívő lenni. Egyszerűen nem bírok. Szeretnék, itt a fejemben azt látom, hogy ez nem egy rossz dolog, de egyszerűen nem megy, nem megy. Legalább ötször nekifutottam, nem megy. De most már szeretném tudni, hogy miért nem megy.” Eljutottunk az istenképig, és kértem tőle, hogy most csukja le a szemét, és hogy ne a gondolatait mondja az Istenről, hanem a képet, hogy én meg az Isten. Mi a kép jön… Mi a kép? Szóval mi a kő tyúkanyó, kend? Mi a kép jön neked, kend? Isten meg én. És nem telik el sok idő, azt mondja, hogy „Hoppá, megvan a képem. A kép az, hogy megyek egy tó partján, egyre közelebb a vízhez, és hogy be kellene mennem a vízbe, de már látom, hogy a vízben egy óriási örvény kezd kialakulni, egy hatalmas örvény, amiről tudom, hogyha bemegyek a vízbe, akkor ez az örvény be fog szippantani.” Neki ez a kép jött, hogy „én meg Isten”. Tehát egy beszippantó Isten, egy olyan hatalmas, elnyelő, örvénylő Isten, aki inkább valami megsemmisüléssel fenyegeti őt. Azt mondta „Igazából sose jutott eszembe, hogy talán e miatt, e miatt nem megy nekem. De hogy ez a képem van.” (25:50)

Ez is, látjátok, honnan, honnan tudhatnánk, hogy kiben milyen képek vannak, nem? Hát a felszín, Jézus így, a Mennyei Atya úgy, és őbenne meg van egy ilyen istenképzet. Hát ameddig ezekkel nem történik valami, hát… Úgyhogy egy képpel… mit lehet csinálni? Hát meditációt. Azt mondtam neki „Nézd, hmm…!” Hát na, az volt, elmondta ezt a képet, és mondott egy másikat is. Mondtam neki „Nézd, ezekkel a képekkel lehetne valamit kezdeni, de azt gondolom, hogy meditációban lehetne. Vállalod-e?” Mondta, hogy „Hát… nem tudom, mi az a meditáció…, de ugye ez a félelem.” Akkor mondom neki „Jó, hát akkor mindegy… – ment a meditáció – menj vissza a képedhez!” Ahogy láttam rajta, ugye énnekem nyitva volt a szemem, láttam rajta, hogy ez nem az a kép. „A nehezebbikhez!” Ugye, teljesen ösztönből két képet hozott, hát ha én nem mondom, hogy melyikhez, akkor inkább válasszuk a lightosabbat. „A nehezebbikhez!” (27:10)

Akkor egy meditációban visszamentünk ahhoz a képhez, és csak annyit változtattam a kezdeti helyzeten, hogy sokszor elmondtam neki, hogy „Biztonságban vagy. Biztonságban vagy, és ezzel a biztonságérzettel mehetsz el ennek a tónak a partjára. Tudhatod, hogy nem történik semmi olyan, amit te nem akarsz. Te döntheted el majd, hogy milyen közel mész, hogy milyen távol maradsz. Biztonságban vagy.” Amikor ott volt már, micsoda… Akinek van ilyen nagyon mély félelme, volt már veletek olyan, hogy fölriadtatok éjszaka, és föl kellett kapcsolni a lámpát? Megvan ez az élmény? Hát gyakorló neurotikusok mind ismerjük. Nekem évente egyszer-kétszer biztos hogy van, biztos. Fölébredek, és háhhh-háhhh, ki áll az ajtóban, ki jön be az ablakon, ki mászik le a plafonról, ki jön a… Hát úgy egy-egy álom, úgy meg tud engem forgatni, azt se tudom… Kapcsolom a lámpát, víz, föl, tévé, monoszkóp. Én azt, azt… jó, jó, most már a technika nagy segítségre van, most már nem csak monoszkópot lehet nézni. De régen volt, hogy monoszkópot néztem. Néztem… jé ezt sose vettem észre, hogy ez ilyen… hogy egy kicsit… Tehát azért az egy óriási vállalkozás, hogy valaki vissza mer menni egy ilyen képhez, ami őt totál, totál…(28:50)

Azt mondtam neki. „Nézd csak, most meg fog változni ez a kép. Engedd meg, hogy megváltozzon a kép!” S mi történt? Egyszer csak a víz helyett lett egy ilyen, hogy mondják, mező, és ahol az örvény volt addig, ott kinőtt egy fa. Ez lett, ez lett a vége. Haa, és akkor vissza-vissza, vissza-vissza, és akkor a következő. A következőt kérdezte. „Feri atya, ezt más pap is csinálja?” Mire gondolsz? Szóval ő egy belevaló férfi-nő volt. Nagyon, nagyon, szembe ment a félelmével, és kiderült, hogy az a leg-legrettenetesebb kép is meg tud változni, át tud alakulni. (29:50)

7. A hitelességet meg tudjuk úgy is vizsgálni, hogy még mindig van kérdésem az életről.

Nyitott vagyok új lehetőségekre. Nem teszek úgy, mintha minden helyzetre kész válaszom volna. Tehát, még van kérdésem az életről, nyitott vagyok új lehetőségekre, nem teszek úgy, mintha minden helyzetre kész válaszom lenne. Főleg azokra a helyzetekre gondoljunk, amelyekben érzelmileg meg vagyunk érintődve. Mert így, mikor csak így szabadon ücsörgünk, hát így persze, hogy azt gondoljuk, hogy. Hmm. (30:35)

Van egy idős bácsi a templomban, nagyon egy… Többen azt mondják, hogy egy szent életű a bácsi, és tényleg az. De olyan merev, az valami hihetetlen. Tehát tényleg, a templom falához oda lehet támasztani, és nem kell tatarozni 50 évig. Az megtartja, az biztos. Mindig, mikor vége van a misének, de nem is bírom, hogy hogyan bír engem elviselni. Tehát valószínű, hogy annyira merev, hogy nem bír templomot váltani. Ha egy kicsit rugalmasabb lenne, sokkal jobb helyzetben lenne, de még az se megy neki. Tehát ül ott, és teljesen ki van tőlem készülve. Mesélik, hogy hát idős bácsi, nem vezet, áll a buszmegállóban, és minden… Szombat esténként szokott jönni misére, minden szombat este teljesen önmagából kikelve ott, annak a négy néninek mondja. „Hát ez szörnyű! Szörnyű!” És mindig a vezérgondolata az, hogy „Nem arról beszélt, amiről kellett volna.” Tehát hogy minden evangéliumi szakasz szól valamiről, és hogy Feri atya már megint nem erről beszélt. Hát ez a történet arról szól, hogy… és hogy mindig beül a templomba, és várja, hogy a pap elmondja azt, amiről már pontosan tudja, hogy az az. És hogyha én szó szerint elmondom, amiről ő azt mondja, hogy itt azt kell elmondani, akkor van a helyén. És ha csak egy picit más, ki van készülve. (32:15)

Csoda bácsi, nagyon. De drága egyébként, és lehet, hogy szent. Egy merev, merev, faszent. Olyan, olyan… sokat szoktatok belőlem kinézni. Tényleg, azt gondolom, túl sokat. Ez beszélgetésekben szokott előjönni. Mikor azt kérdezed tőlem „Most Feri atya, most miért nem válaszolsz?” Nagyon egyszerű, mert nem tudom a választ. Tehát te azt gondolod, hogy én tudom a választ, csak nem mondom. De hogy nem tudom. Nem tudom. Honnan tudnám? Ez persze tud rettentően idegesítő lenni, ezt megértem. (33:15)

Hú, egyszer… jött hozzám egy ifjú hölgy, hahh. Ez nem tudom, most miről szól, de… Első alkalom, és mondja, hogy őneki hát, hát, vannak, vannak nehézségei. Parancsolj! Egy perc csönd. „Én mondjam?” kérdezi. De most nem a gúny, nem a gúny, csak, tehát látszott, hogy el volt akadva. Jött valamivel, csak nem bírt. Mondom neki „Te, én azért vagyok, hogy téged hallgassalak. Tehát hogy valami más fog történni akkor, ha én kezdek el beszélni. Az lehet, hogy ebben a pillanatban fölold valamit, csak nem biztos, hogy az jó, neked, mert hogy te jöttél valamivel. – Igen.” Ültünk megint egy percet. „Hogy te most akkor arra figyelsz, hogy én mit fogok mondani? – Hát mondom, hát… Ne? Vagy… hát próbálnék, ha mondanál valamit, akkor próbálnék rá figyelni.” De nem ezt mondtam, persze. „Igen, hát arra szeretnék figyelni, amit mondasz. Azért hallgatok, mert ebben az van benne…” Sz’al értitek, tehát próbáltam valahogy. „Ááá, értem, értem.” Ültünk, egy perc megint, tök csöndben. „Akkor te most következtetéseket is le fogsz vonni abból, amit én mondok? – Hát biztos meg fog jelenni egy-két következtetés, de tudod nem fogok minősíteni, ítélkezni. Azzal ülök itt, hogy téged jobban megértselek, és hogy… – Ühüm.” Újabb egy perc. Azért kezdett, értitek, azért ez már… S akkor a következőt mondja. „Tudod, ez azért nehéz nekem, mert én rendőr vagyok, és mi is ezt csináljuk.” Hát ki gondolta volna ezt? Hogy őbenne ez a helyzet totál más érzéseket hívott elő. De milyen nagy volt, hogy ezt ki tudta mondani, különben nem t’om mit csinálunk ott egy óráig. Tehát hogy mindig van kérdésem az életről. Új lehetőségek, nem teszek úgy, mintha minden helyzetre kész válaszom lenne. (36:10)

8. Képes vagyok az intuícióra, ha új lehetőségekről, választásról, megoldásokról van szó, és ezt föl is tudom használni a döntéseimben és a cselekvésemben.

Tehát képes vagyok intuitíven is működni. Csodás dolog az, amikor nem t’om, egy férfi találkozik egy nővel, s akkor lemegy a beszélgetés, és a nő azt mondja, hogy „Ezzel a pasival nem.” S ha megkérdeznénk, hogy miért, akkor nem kell neki tudni. Egyszerűen csak nem. Ez óriási dolog. Ha valaki tud annyira egy lenni önmagával, hogy képes azokra a belső jelzésekre hallgatni, amik megmondják neki, hogy „Nem!”, és nem kell tudnunk önmagunk felé megindokolni. Persze, nagyon félreérthető is lehet, mindenféle impressziónk, meg mindenféle benyomásunk lehet, és ezek lehetnek rettentően tévesek, előítéletből, sztereotípiából, ilyesmi. De egy mélyről jövő intuíció, amit ha úgy megvizsgálok, hogy nem az előítélet, nem a sztereotípia, nem a… hanem. Nem, ezek óriási kincsek. (37:45)

Sokszor az a bajunk, hogy túl okosak vagyunk. Meg néha túl keresztények. „Majd megértéssel, elfogadással, majd mindegy, majd áldozatot hozunk egymásért…” De nem működik. Tehát hogy lehet… mhh… Ismerős ez nektek? Jaj, ha ez az érzékünk működik, ami belülről megmondja, hogy NEM. Hát tudjátok, hogy azt mondják a kutatók, másodpercenként 100 üzenet jön az agyunkba, 100, amiből körülbelül 6-ot tudunk tudatossá tenni, 6-ot. De a többi 94-nek a kiértékelése is megtörténik, de nem szavakban, hanem érzésekben, érzelmekben, testi állapotban, fizikai benyomásokban, hangulatokban. Az agyunk kiértékeli a 100 információt, de hát csak néhány válik tudatossá és gondolatban, szóban megfogalmazottá. Ezért az intuíció egyáltalán nem valami „Hehh, jaj, jaj, jaj!”, hanem valójában hogy valaki eléggé képes saját magára ráhangolódni, erről van szó. Hmm. (39:15)

Nagyon nehéz az, mikor el kell dönteni, hogy a gyerek milyen iskolába menjen. Az is. Ugye hazánkban van, sok, például magyar katolikus gimnázium. De melyikbe menjen a gyerek? Hát gyerek? Nem gyerek. Mondok egy, mondok egy jó megközelítést. Valójában ez, hogy magyar katolikus gimnázium, ez nem egyforma arányban létezik, hanem a Bencés az a magyar, a Ferences az a katolikus, a Piarista az meg a gimnázium. Tehát úgy el lehet dönteni, hogy melyik irányba hajlunk, melyik is volna jó. Nem saját bölcsesség, Piarista konferencián voltam a múlt héten, és ott hallottam. (40:20)

Hadd mondjam el azt a történetet, mert… David Lang pszichiáter. Mutatnak neki egy klienst egy úgynevezett gumiszobában, tehát puha falú szobában van, meztelenre vetkőztetve, teljesen ön- és közveszélyes. A keze van megkötve, hogy ne tudjon kárt tenni magában. Mondják a kollégák, akik próbálják őt gyógyítani, hogy egyszerűen mindenféle terápia kudarcot vallott. Tudom, hogy már mondtam, de… Jön ez a Lang, nem él már sajnos. Meghalt teniszezés közben. Komolyan, 60 évesen. Ahh, de kár! Akkor Lang elgondolkozik, és ott a kollégái, meg mindenki előtt anyaszült meztelenre vetkőzik, és bemegy a szobába. Úgy pucéran leül ugyanabban a testtartásban, amiben ez a pszichotikus beteg. Ott ülnek, 5 perc, 10 perc, 15, 20. Egyszer csak a beteg megszólítja őt. Semmi nem működött, semmi. De van valaki, aki azt mondja Stty!, mint a Milton Erickson, akiről múltkor beszéltünk. (42:00)

Most összevethetjük ezt a játszmákkal, ugye, amikor úgy kommunikálunk egymással, hogy az első mondatoknál tudjuk, hogy mi lesz a vége. Hogy te sértetten, sírva elrohansz, én meg dühösen, méltatlankodva dúlok-fúlok. Plö. Hogy milyen óriási különbség van a kettő között. (42:25)

Ez volt a nyolc pont, hogy hogyan láthatom meg magamról azt, hogy tudok-e eléggé önmagammal azonos lenni. Most nézzünk újabb négy pontot, hogy hogyan tudjuk leírni a hiteles kommunikációt. Nyilván ezek a személyiségben adott föltételei, de most nézzük meg a kommunikációban való föltételeit. Azt mondja Satir asszony…(42:55)

9. Legyen tudatában magának, a másiknak és a kontextusnak!

Ezt mondtam múltkor, ez óriási. Tehát hogy a hitelesség a kapcsolatban, a kommunikációban, hogy tudatában vagyok, és azonos vagyok önmagammal, képes vagyok valamiféle azonosságra jutni a másikkal, és képes vagyok azonos lenni azzal a helyzettel, amiben éppen vagyok, ez a hitelesség. Tehát önmagában nem hitelesség az, amikor „Ami a szívemen, az a számon. És ha nekem valami nem tetszik, akkor rád rontok, és…” Ez a kommunikációban nem jelent hitelességet, mert nem teremtődött meg a veled való, és a kontextussal való azonosság. (43:45)

Lenne egy kérdésem. Amikor beszélgetsz valakivel, hány beszélgetés zajlik? Ez jó, jó! Hogy mit gondoltok? Na, na? Öt! Három! Hogy? Ja igen, a nők esetében megszámlálhatatlan. Te kikkel szoktál ennyire? Ja, ja! Úgy élőben. De hogy… Jó, akkor kezdem… jó. Miért három? „Én magammal, a másik önmagával, és mi egymással.” Én is erre gondoltam. Erre te rájöttél? „Ja!” Gratula! Tehát mondjuk így, lehet hogy öt… „Én is erre gondoltam.” Szabad tévedni. Ez az… ember vagyok. Tessék? Aha, húha. Igen, igen. Szóval, igen, tehát mondhatjuk, hogy három, pontosan. Igen, beszélgetek veled, beszélgetek magammal, és te is beszélgetsz magaddal. Tessék? Beszélgetünk egymással, te önmagaddal, és én is magammal. Jó, akkor így a pontos, jó, tehát három, három. Ezt azért akartam megkérdezni tőletek, egy jó példája lehet annak, hogy ezért nem elégséges, ha hitelességnek tartom azt, hogy én önmagammal jól megbeszélem, hogy nekem van igazam. Ugye, és akkor ezt rögtön képviselem is ezerrel. Mert hogy közben még két beszélgetés történik, és ezekből én semmit nem hallottam még meg. Valójában magammal nagyon jól elbeszélgetek, és újból és újból meggyőzőm magam, hogy nekem van igazam, és ezt próbálom a másiknak is valamiképpen tudtára adni, hogy én tudom a magammal való beszélgetésben, hogy én vagyok a jó fej. Tehát ez, legyen tudatában a magának, a másiknak, a kontextusnak. (46:40)

Ahogy jöttem az autóval, eszembe jutott egy példa, de most elfelejtettem. Hátha majd eszembe jut. Kezd megint lecsúszni a gatyám. Eszméletlen, ez mindig így van. Izzadtság se ’tarcsa meg. Jaj! (47:05)

Játék: expedíció az Északi-sarkra

Egy másik példa. Játszottatok-e már olyat, hogy az Északi-sarkra mentek, expedíció. Ismeritek ezt? Elmondom. Egy expedíció tagja vagy, az Északi-sarkra mentek. Ugye egy társaságban lehet játszani. Az expedíció félúton van, amikor egy nagyon nagy hóviharba kerül. A nagyon nagy hóvihar azt jelenti, hogy a nagyon fontos tárgyakból, mint zseblámpa, iránytű, GPS, kötél, élelmiszer, fegyver, töltények, elsősegély láda, adóvevő készülék, vízforralásra alkalmas készülék, satöbbi, hogy ezekből csak három marad meg. A játék az, hogy 15 perc alatt az expedíció többi tagjával jussatok megegyezésre, hogy melyik három tárgyat viszitek tovább. Megvan a játék? Hahh! (48:25)

Nemrégiben játszottam ezt egy társaságban. Mi szokott történni? Általában az történik, hogy a játékosok nagy kanállal nekiesnek a tárgyaknak. Ugye? Tehát hogy „Minek a pisztoly? Micsoda marhaság!” – mondja egy nő. Mire a férfi „Hát a pisztoly nélkül? Ne hülyéskedj már! Pisztoly nélkül?” A férfi azt mondja „GPS kell!” Mire a nő „Mi?” Tehát… tehát beindul a csoportdinamika, és hát minden esetre így nagyon könnyen el tud telni a 15 perc, nagyon, stty!, stty!, stty! Igen ám, csakhogy mi az, amit nem tisztáztak a csoporttagok? A kontextust, vagyis, hogy mi a cél. Most ha az a cél, hogy mindenáron eljussak az Északi-sarkra, akkor más tárgyakat kell választanom, mintha az a cél, hogy életben szeretnék maradni. Ha visszaemlékeztek arra, hogy a játékot hogyan vezettem be, én nem mondtam, hogy tovább kell menni. Azt mondtam csak, egy expedíció tagjai vagytok, akik elindultatok, hogy eljussatok az Északi-sarkra, de nagy hóviharba kerültetek, és három tárgy maradt meg. Én nem mondtam, hogy folytatni kell. (50:10)

Ez a játék nagyon jól tudja mutatni, hogy hogyan tudunk teljesen beleereszkedni egy helyzetbe. „Ez kell! Az kell! Nekem van igazam! Nekem! Micsoda hülyeség!” És nem történik reflexió arra, hogy mi az a helyzet, amiben vagyunk, most mi is a célunk. Ezért a kontextusnak az ismerete nagyon fontos. Milyen érdekes volt, ebben a játékban, hogy mondjuk volt 15 tag, 14 ütötte-vágta egymást. Volt egy, aki a megbeszélő körben, amikor én még nem mondtam el, hogy ennek a játéknak az egyik trükkje vagy titka mi, a következőt mondta. „Hát én… az a baj, hogy én nem nagyon tudtam belemenni ebbe a játékba. Mert én végig azon rettegtem, hogy meg fogok halni. Én nem, nem bírtam beleereszteni magam, most melyik tárgy kell, vagy ilyesmi. Én valahogy olyan kívülálló maradtam.” És ő volt az, aki négyszer egymás után behozta a csoportba azt, hogy döntsük már el, hogy mit akarunk. Tehát hogy mi is a helyzet? Most túlélni akarunk, vagy Északi-sarkra jutni? Gyönyörű példája annak, hogy ahhoz, hogy a kontextussal is hiteles viszonyba kerüljek, tudnom kell nem csak azonosnak lenni magammal, vagy együttérzőnek veled, hanem fölülről is látni saját magunkat. Magamat is, téged is, meg a helyzetet is. Tehát egy olyan valaki jött erre rá, aki azt mondta, hogy „Nem bírtam belemenni a játékba.”, és ő oldotta meg. A többiek csak ÉN és TE. Tehát: legyen tudatában magának, a másiknak és az összefüggésnek, a helyzetnek. (52:10)

10. Teljes figyelmével tudjon részt venni a másikkal való kapcsolatban.

Hmm. Csoportvezetők tudnak tényleg ilyen megdöbbentő zsenialitásig jutni. Ismerek egy olyan csoportvezetőt, sosem jegyzetel egyetlen mondatot sem egy napos csoportból, tehát 1 nap, reggel 9-től délután 6-ig megy a csoport, 18 ember mondja, mondja, ezt mondja, azt mondja. Semmi, nála sosincs se toll, se semmi. Kérdeztem tőle, hogy „Hogyan emlékszel vissza egy hónap múlva, mikor jön megint ugyanaz a csoport, önismereti csoport? Hogy csinálod? – Tudod Feri, az úgy van, hogy mikor hazamegyek a csoportból, fölírom a 18 nevet, és mindenre emlékszem.” Nyilván a fontos, lényegi dolgokra. És otthon, emlékezetből 18 emberről leírja, hogy mi volt, milyen helyzetben mit mondott. Ez a csoportvezető ott van a helyzetben, a csoportban. (53:25)

Volt már…? Az is milyen gyönyörű szép tud lenni, hogy 3 év múlva, 5 év múlva, 8 év múlva vissza tudtok emlékezni beszélgetésekre, hogy mit mondtál te, mit mondott ő, fontos, fontos mondatokra. Nem a sérelmekre, az más, az más. Eszembe jut egy csoport. Van benne egy nő, az valami hihetetlen. Olyan szinten emlékszik a beszélgetésekre, hogy szinte minden alkalommal szokták őt a többiek provokálni, és meg tudja mondani, hihetetlen. Egyszerűen vissza… 3 évvel ezelőtt abban a helyzetben te azt mondtad, hogy… és tényleg azt mondta, fantasztikus. Tehát teljes figyelmével tudjon részt venni a másikkal való kapcsolatban. (54:35)

11. Legyen tudatában a testi üzeneteinek.

11… vagy …3. Most nézem, hogy miket beszélek? Igen, mert tovább írtam 8 után, igen. Legyen tudatában a testi üzeneteinek. Saját testem üzenetei, a másik testét is lássam, milyen üzenetek jönnek onnan. Nekem, ha túl sok bennem az elfojtás, tehát beszélgetek valakivel, egy helyzetben vagyok, és elfojtom elsősorban a haragot és az agresszív késztetéseimet, befájdul a hátam itt, a lapockám alatt. De ez meg tud történni 10 perc alatt is. Ezért szoktam nagyon figyelni, hogy fáj-e a hátam, vagy nem, és innen tudom, hogy „Feri, Feri! Nem, nem… kezdtél hatékonyan valamit a haragoddal.” Ez annyira foglalkoztatott, hogy kiderült, hogy ez miért is lehet. Emlékeztek erre? Mert valaki ezt megfejtette, vagy megfejteni véli. Igen. Hogy amikor az emberben harag van, akkor az ősi evolúciós program szerint mit jelent? Védd meg magad! Hogyan védhetem meg magam? Az egyik, hogy ütök, tehát hogy támadok, a másik, hogy védekezek, a harmadik, hogy elmenekülök. És hogy az ütés, hogy az itt nagyon, nagyon-nagyon itt van. Amikor az emberbe beleszorul az ütés, vagy beleszorul a védekezés, akkor az itt megjelenik. Nem tudom, hogy így van-e, de izgalmas gondolat, úgyhogy nekem a hátam. (56:30)

Elkezd fájni a fejed. Az… idézd föl, hogy mikor kezdett el fájni! Mindig nagyon érdekes dolgok jönnek elő, nagyon. Mikor, mi is volt az a pont, mikor tudatosult bennem, hogy „Híí! Most kezdett el fájni.” Megvan ez? Ahh! (56:55)

Van egy ismerősöm, nagyon érdekes. Természetesen egy nagyon rendes valaki, nő, és mikor, mikor az agressziója előjön, természetesen ezt nagy erőkkel tompítja. Akkor a következő mozdulatokat szokta tenni, ezt nagyon… nagyon várom már, hogy mikor csinálja. Szoktam őt húzni, mert akkor ez a mozdulat mindig előjön. Nagyon, rettentően élvezem. Azt szokta csinálni, hogy mondjuk húzom őt, cikizek, nem cigizek, hanem cikizem őt, tehát ilyen jópofán, szerintem. Erről eszembe jutott valami, tudom ám, mi a… Na erről eszembe jutott, hogy az autóban mi jutott eszembe. Sz’al mondom neki mondjuk azt, hogy „Nah, Laci! – nőről van szó – Nah, Laci! Hát, gyöpöt rúgtál. – Már hogy valami nem sikerült. Ugye a focista nem a labdát rúgja, hanem a gyöpöt. – Nah, Laci, gyöpöt rúgtál!” A következő mozdulat jön belőle ösztönösen. „Jaj, ne hülyéskedj már!” Hát tudod, az ott én vagyok, ott, úgy a… csak ez nem ilyen (…), hanem ilyen. Akkor ott látom, hogy „Na, Feri! Ha megengedné magának, most jó piros lennél.” (58:30)

Eszembe jutott a kontextus, ez hogy az összefüggés… (Valaki hangosan fújja az orrát – szerk.) Úhh! Nem, az fontos, hogy kapjál levegőt. Az nagyon. Levegő nélkül ahh! A mi helyzetünk jutott eszembe, hogy amikor például szóltok, és azt mondjátok, hogy „5”, vagy azt mondjátok, hogy „Végtelen”, vagy valami ilyesmit mondotok, hogy akkor néha elszáll az agyam, és semmi más nem marad benne, csak a kontextus, vagyis egy remek alkalom és helyzet egy poénra. Nem számítasz, nem érdekes, hogy mi van veled, nem számít, magam se, és akkor jön a beszólás. S akkor utána meg „Jaj, Feri! Feri!” Ez az… párja a másiknak, tehát hogy amikor valaki csak a kontextus, akkor, akkor tudunk rettentően megbántani másokat egy poén kedvéért. Helyzetkomikumnak hívják, csak nem annak, aki benne van. Mert annak csak helyzet, de nem komikum. Jah, erről eszembe… jó, jó, jó. Hehh! Tehát elmondom, azért elmondom. (60:10)

Valós történet. Két bácsi jön egymással szembe az utcán, vagy hát megy, egymással szembe mennek, az utcán. Na ez volt az, látod? Csak a kontextus számít. Mennek egymással szembe, csak hogy építik az utcát, vagy hát a járdát, ezért csak egyetlen ember tud ott elférni. Látja mind a kettő, hát ugye idősek, lassan mennek, tehát képesek a kontextust fölmérni, hogy itt bizony vagy egyikőjük, vagy másikuk. Ugye egyébként meg ott autó áll, tehát nincs az, hogy lemegyek a járdáról, egy hely van. Egyik bácsi bottal, a másik bot nélkül, de úgy körülbelül így. Amikor kezdenek odaérni, akkor az egyikük meggyorsítja a lépteit, és fölemeli a botját. Ezt így, így, ahogy mondom, és azt mondja „81!!!” És mi történt? Jön a másik bácsi, most fordítsatok 180 fokot a téren. Jön a… mert az is én leszek, és erre felé megyek. Jön a másik, és az égnek löki a karját, azt mondja „85!!!” Erre, megint 180 fok, erre a 81-es bácsi. „Bocsánat.”, és így vissza, és a 85-ös eljön. De ezzel nincs vége a történetnek, mert a 85-ös, ahogy megy, azt mondja „Kis taknyos!” (61:55)

Nah, most már több kontextus-történetem nincs. Ugye ez volt, 11. Legyen tudatában testi üzeneteinek. A Satir asszony azt mondja „Fogalmunk sincs nekünk felnőtteknek, hogy amikor ezt csináljuk, akkor a gyerekek számára az milyen félelmetes.” Ezt mondja. Emlékeztek, mikor arról beszéltünk, hogy felnőttként miért alá-fölé rendelő viszonyban látjuk a világot, az embert, egy helyzetet, egy konfliktust. Mert hogy megtanuljuk gyerekkorunkban, mert fizikailag is picik vagyunk, és a felnőttek nagyok, hogy amikor a felnőtt csak olyan játékosan ezt csinálja, az a gyereknek nem az. Hogy ez a fenyegető ujj, ez, ez… Most a fenyegető beszédről nem is szólva. Hogy megvan az az életkor, a szó szerinti mitikus korszak, óvodának az eleje, és aztán ott egy-két év, még az iskolának az eleje is benne van, amikor azt mondják, hogy szó szerinti mitikus világban él a gyerek, és amikor azt mondja az anya „Sírba viszel engem.”, hogy az micsoda döbbenetesen fenyegető. Mert a gyerek egy szó szerinti mitikus világban él, „sírba viszel engem”, ez a gyerek számára realitás, hogy én fogom megölni az anyám, az apám, a nagyit. Jó, most egymás… tolulnak föl a történetek, úgyhogy… most önuralmat gyakorlok. 12. És így pont el tudom mondani ezeket. (64:10)

12. Legyen tudatában – már a kommunikációban – a védekezéseinek és a családi szokásoknak, szabályoknak.

Akkor tudok hitelesen kommunikálni, ha pontosan tudom, hogyan szoktam védekezni. Hogyan jelenik meg? Ezt ilyen szóval is szokták volt emlegetni, hogy: ellenállás. Hogyan tör föl belőlem az ellenállás? Menekülök, támadok, okoskodok vagy teljesen inadekvát vagyok. Sírok, megsértődök, hallgatásba burkolózok, elmenekülök, lelépek. Hogy hogyan szoktam védekezni? Hogy ezt nagyon fontos, hogy tudjam, aztán erre tudjak reflektálni, érzékelni, hogy „Na most kezdem el ezt csinálni.” Akkor már nem tudok hiteles lenni, ha csak nem jövök vissza magamhoz? Tehát hogyan szoktam védekezni? (65:15)

A másik, hát ez Satir asszonynál egy nagyon nagy fejezet, de ebbe most csak épp belenyúlunk egy picit. A családi szabályok hihetetlen módon belénk vannak ivódva, akkor is, hogyha azokat nem szavakkal adták át nekünk. Tehát nem minden szabály az alapján van bennünk, hogy az anyukánk azt mondta, hogy „Sáros cipővel nem lehet bejönni!”, hanem az által, ahogy az anyukánk élte az életét. Ahogy az anyukánk az apukánkkal bánt, ahogy az apukánk az anyukánkkal bánt. Ezekből is szabályok lesznek, amik itt bennünk vannak. (66:00)

Nagyon sok ilyen, mélyen bennünk élő szabály létezik, és ezek a szabályok gyakran teljesen megakadályozzák, ellehetetlenítik az életet, egy kapcsolatot. Nagyon-nagyon izgalmas föltárni azt, szoktam jegyesekkel, mikor beszélgetek, mindig van egy alkalom, amikor a családi szabályok is szóba jönnek. Mondom a legegyszerűbb gyakorlatot. Ülj le egyszer egyedül, és gondold azt át, hogy az apukám – mindegy hogy mondta vagy nem, de – hogy él bennem? Milyen üzenettel látott el engem az életre vonatkozóan? Próbáld meg ezt egy mondatba összehozni! Az apám azt mondja az életével, a szavaival, hogy „Fiam, vagy lányom…” és találj egy pozitívot, meg egy negatívat. És az anyukádról is. Az anyukád milyen üzenetet közvetített az életre vonatkozóan, hogy hogyan élj? Mert vannak nagyon-nagyon mélyen, bennünk vannak ezek az üzenetek, és hát nyilván mindig egyoldalúak, mert valaminek csak egy oldalát tudják megragadni. (67:25)

Az én apukámnak például az volt az üzenete: „Rá se ránts, fiam!” Ez. Ez, ezt megosztom veletek. „Rá se ránts, fiam!” Ennek az üzenetnek van nagyon sok előnye. Ugye, emlékeztek arra a történetre, mikor óriási virágcsokorral megy a beteg a pszichiáterhez. Mondja „Doktor úr, köszönöm! Önnek köszönhetem az életemet. Ha ön nincs, akkor én sehol se vagyok most. – Nekem? Hát épp csak pár szót váltottunk. – Dehogy, doktor úr! Hát ön azt mondta nekem, mikor találkoztunk, és búcsúztunk: <<Ugyan, majd csak lesz valahogy!>> Doktor úr, megmentette az életem. Ön azt mondta, lesz valahogy, lesz valahogy. Én ebbe a mondatba kapaszkodtam, hogy lesz valahogy.” Megtörtént, nagy virágcsokorral. „Doktor úr, maga egy zseni.” Miközben a doktor úgy már szabadulni akart. „Jaj, majd lesz valahogy, csak már menjen, mert már dolgom van.” Vagyis, az üzeneteinknek lehet pozitív és lehet negatív vetülete is, ugyanannak. Ez a „Rá se ránts!”, ebben van valami. „Ferikém, majd a jég hátán is megélsz. Nem adjuk föl!” De van egy negatív része is, ez pedig az, hogy „Azért ne sokat törődj magaddal, nem olyan fontosak a dolgok. Hú, hát rá se ránts! Mit érdekel? Nem kell, nem kell sírni, nm kell dühösnek… Nem…” Nem kell annyira azonosnak lenni önmagaddal, csak úgy éljél, éljél! Nagyon… mhh. Ma este ki lehet próbálni. Pozitív, negatív. Tehát mit csinálj, és mit ne csinálj. Egy-egy mondat, és mehetsz mélyebbre. Első gondolatom, aztán még mélyebben, még mélyebben. Ffff! Hát ezek aztán akkor belénk vannak ivódva. (69:30)

Kihívtak éppen tegnap egy haldokló hölgyhöz. 50 év körül van, és az anyukája ápolja őt, és tele van már fölfekvéssel a lány. Hát lány, hát 50 éves. És hát hogy kimentem, hogy gyónjon, és áldozzon, és hát látszik, hogy már olyan régóta beteg a lány, egy ilyen hosszú lefolyású betegség, aminek most a végső stádiuma van, hogy az anya az már ilyen, teljesen, ott a lánya előtt mond mindent. „Ez van a lánnyal, az van, most ez, és…” Nem esett jól nekem, szerettem volna már négyszemközt lenni a lánnyal. Ki is küldtem aztán az anyukát, és de még mielőtt elérkeztünk volna ide, az anya büszkén megfogalmazta a fő mondatot. Most képzeljétek el, ott van ez a lány, tele fölfekvéssel, haldoklik, nagyon súlyos, ilyen morfin injekciókkal tud valamennyire, morfin injekcióval valamennyire jól lenni. Hát azt el lehet képzelni. Akkor az anya büszkén mondja „Na, ugye Marikám, mit szoktam neked mindig mondani? Hogy bele van kalkulálva.” Nem is értettem. S akkor még egyszer, úgy ránéz a lányára, aki tényleg ott, ott… hogy „Ugye Marikám? Ez is bele van kalkulálva.” Hát… ez egy, ez egy élet szabály, amit még ott a halálos ágyon is, még jó, még ötször lenyomunk a lányunk torkán. (71:30)

Vannak persze pozitívok is, de ezekre nem emlékszem, hogy hallottam volna ilyet. Dehogynem, csak na… Jó, jó, jó. Haladunk, haladunk. Akar-e valaki hirdetni? (71:55)

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Címszavak

• személyiségből fakadó hitelesség
• kommunikáció hitelessége
• Karl Rahner SJ – http://hu.wikipedia.org/wiki/Karl_Rahner
• Ronald David Laing – http://en.wikipedia.org/wiki/R.D._Laing

Téma
közvetlen téma: a nem hiteles kommunikáció 4 fajtája: engesztelő/ vádaskodó/ okoskodó/ zavarodott tudok lenni
Ismétlés
a kommunikáció tünet: a mélyben az önértékelés hiánya van (Satir)

Ha van önbecsülés, akkor azonos vagyok önmagammal, és akkor tudok hitelesen kommunikálni.

Összefoglaló
Hitelesség – a személyiségben adott feltételei:

1. nem kérdez vissza;

2. szabadon megjelenik, sugárzik belőle a nemisége, hogy férfi vagy nő (a nemi önazonosságot 5 szempont alapján nézik meg); kihagyhatatlanul benne van, hogy mi az illető neme;

3. hosszú okfejtések nélkül meg tud nevezni néhány vágyat, hogy épp mi lenne neki a jó, mit szeretne;

4. őszintén tud választani, attól függetlenül, hogy ki van a másik oldalon (pl. kér-e fagyit vagy nem; másik példa: házaspárok „szeretete”: tea/ kávé választása a saját vágy alapján a másiknak, másik választás: zsömle melyik fele!? „Nem! Most külföldön vagyunk!”; harmadik példa: vendégségben a gyereknél csirkenyak kimerése, mert „Te ezt szereted!” „Dehogy ezt szeretem! Most én a melléből kérek.”)

5. mielőtt ítélkezne, véleményt alkotna, megvizsgálja a szavakat, elképzeléseket, tetteket, helyzeteket; nem gondolja, hogy ő rögvest tudja, hogy mi az igazság, a jó vagy rossz.(Példa: templomban feszült vagyok, tele vagyok agresszióval – beszélgetünk erről – a szüleim gyerekkoromban megmondták, hogy mi jó és mi rossz –> az van benne, hogy rendesnek kell lenni. Ez engem nagyon folytogat, nem tudom magamat jól képviselni. Megtérésemmel egyidejűleg az a véleményem, hogy túl rendes vagyok. Jézus a „csúcsrendes”, aki megmutatja, hogy kell élni. De 2 év alatt kinyírják. Ha rendes akarok lenni, mert Jézust akarom követni, még rosszabbul vagyok. – Érdekes volt ezzel találkozni. Neki szabad dühösnek lenni. Megállapodtunk: talán Isten nem pont ezt akarja –> Isten az ismeretlen…) Karl Rahner: Papoknak el kell fogadnia azt, hogy néha a hiteles út Isten felé a templomtól, egyháztól való eltávolodás révén történik.(Zen történet: Mester, merre kell menjek, hogy elérjem a megvilágosodát? Mester: Egyenesen. Elindul, tudva, merre menjen. Mester: Ó, ez is arra ment 🙁 )

6. Kockázatot vállal saját magáért akkor is, ha félelmeit még nem oszlatta fel. Tud a félelemmel valamennyire együtt élni, szembe menni. Tapasztalatot hoz: van élet a kockáztatás után is. (Példa: „Szeretnék hívő lenni, de nem megy. Szeretném tudni, miért.” Istenképe: „Megyek egy tó partján közeledve a vízhez, amibe be kellene menni. Egy örvény van ott, ami be fog szippantani.” Honnan tudhatnánk, hogy kiben milyen kép van!? Képpel meditációt lehet csinálni. Akkor menj vissza a képedhez – hozzátettem a képhez többször:”biztonságban vagy” és ezután: „engedd meg, hogy megváltozzon a kép” –> ahol az örvény volt, kinőtt egy fa. – szembe ,ment a félelmével, és kiderült, hogy m)

7. Még mindig van kérdésem az életről, nyitott vagyok új lehetőségekre, nem teszek úgy, mintha minden – főleg érzelmileg megérintett – helyzetre kész válaszom lenne.(Példa: szent életű bácsi, aki merev, ki van tőlem készülve: „Nem arról beszélt, amiről kellett volna.”; másik példa: „Feri atya most mért nem válaszolsz?” „Nem tudom a választ” – ez lehet idegesítő; harmadik példa: fiatal hölgy nehézségekkel jött, de el volt akadva –> „Ez azért nehéz nekem, mert rendőr vagyok és mi is ezt csináljuk.” Ki gondolta volna ezt, hogy benne ez a helyzet totál más érzéseket hívott elő!?)

8. Képes vagyok az intuícióra, ha új lehetőségekről, választásról, megoldásokról van szó, s ezt föl is tudom használni a választásaimban, cselekedeteimben. (Pl. „Ezzel a pasival nem!” de nem tudja megfogalmazni, hogy miért.) Sokszor túl okosak meg túl keresztények vagyunk –> csak nem működik. Másodpercenként 100 üzenet érkezik, ebből csak 6-ot tudatosítunk, de a többit is felfogjuk valahogy. (Pl. döntés arról, hogy a gyerek milyen iskolába menjen – pl. magyar(=bencés) katolikus(=ferences) gimnázium(=Piarista); forrás: piarista konferencia. (pl. David Laing pszichiáternek mutatnak egy meztelenre vetkőztetett ön- és közveszélyes férfit, akinél minden terápia kudarcot vallott. Lang levetkőzik és pucéron leül ugyanolyan testtartásban, mint a beteg: 15-20 perc után a beteg megszólal. ((Játszmákkal összevethetjük ezt. Milyen óriási különbség van a kettő között!)))

Hitelesség – a kommunikációban adott feltételei:

1. Legyen tudatában magának, a másiknak és a kontextusnak. Nem hitelesség az, hogy „ami a szívemen, az a számon”, mert nem teremtődött meg veled és a kontextussal az azonosság–> magammal jól elbeszélgetek. (Pl: játék az Északi Sarkra megy az expedíció; hóvihar –> a fontos tárgyakból csak 3 marad meg, 15 perc alatt egyetértésre kell jutni, hogy melyik 3-at viszitek magatokkal. A célt nem tisztázták: továbbmenni vagy életben maradni. – a kontextus ismerete nem tisztázott.);

2. Teljes figyelmével tudjon részt venni a másikkal való kapcsolatban.(Pl. csoportvezető teljes napot jegyzetelés nélkül. Mikor hazamegyek a csoportból, otthon emlékezetből leírja 18 emberről, ami volt. – ő ott van a csoportban. Másik példa: Egy nő hihetetlen módon emlékszik a helyzetekre.)

3. Legyen tudatában a testi üzeneteinek – saját és másik teste üzenetei. (Pl. Ha bennem túl sok az elfojtás, befájdul a hátam a lapockám alatt – szoktam erre figyelni. Kiderült, hogy ez miért is lehet: ha az emberben harag van: védd meg magad (üss vagy fuss). Ha pl. elkezd fájni a fejed, idézd fel, mikor történt!; másik példa: szóltok, hogy 5 / végtelen –> néha elszáll az agyam, s csak a kontextus jut eszembe, egy remek példa, miközben Te nem számítasz – ekkor tudunk rendkívül megbántani másokat; harmadik példa: két bácsi egymással szemben megy, de építés miatt egyszerre csak egy tud átmenni. Egyik felemeli a botját: 81! Másik szembe jövő: 85! Egyik: Bocsánat. Másik: Kis taknyos!) Satír: fogalmunk sincs nekünk felnőtteknek, hogy amikor ezt csináljuk (fenyegető újj), a gyerekeknek milyen félelmetes.

4. Legyen tudatában a védekezéseinek és a családi szokásoknak, szabályoknak. „Ellenállás” hogy tör föl belőlem (menekülök, támadok, okoskodok, inadekvát vagyok, hallgatásba burkolózok, sírok, lelépek). Észrevenni, hogy most kezdem el ezt csinálni. A családi szabályok belénk ivódtak akkor is, ha nem szóval adták át nekünk – ezek gyakran ellehetetlenítik az életet, egy kapcsolatot. (Pl. ülj le egyedül és gondold át, hogy az apukám milyen üzenettel látott el az életre – egy pozitív és egy negatív mondat. Ugyanez az anyukámtól is. Az én apukámé: +”Rá se ránts fiam!” / -„Nem olyan fontosak a dolgok.”; másik példa: Doktor úr megmentette az életem: „Majd csak lesz valahogy!” – ebbe kapaszkodtam.; harmadik példa: haldokló hölgy felfekvésekkel, morfin injekciókkal, gyóntatásra kimentem, az anya már a lánya előtt mond mindent a lányáról. Anya mondása: „Bele van kalkulálva.”)