Alice Miller gondolatai a nevelésről, ismétlés

Isten hozott Benneteket! Mindenkit köszöntök!

Gyors ismétlés, hogy mit mond Alice Miller a nevelésről. Azt mondja: nevelés különböző jellegű felnőtt szükségleteket árul el. Ezek a szükségletek gyakran gátolják a gyerek fejlődését. A szülő általában közben meg van arról győződve, hogy a gyerek érdekeit tartja szem előtt. A gyerek számára a határt, ami szükséges volna az ő egészséges fejlődéséhez, nem a szülő szabadsága, hanem nevelői megfontolások jelentik. A szülők általában korán megtanulták, hogy saját érzéseiket ne vegyék tekintetbe, sőt megvessék, ezért a neveléshez a legfontosabb érzékszervük hiányzik. A valódi hiteles autonómia hiányában nevelési elvek protéziséhez folyamodnak. A szülők belső bizonytalansága elbizonytalanítja a gyereket is, miközben szabályok vannak, de ezek a szabályok nem elegendőek. Vagyis a biztonságérzethez. Merthogy a szülőben attól még ambivalencia van, szadisztikus és mazohisztikus köntösökben. A gyerek agressziójával provokálja szüleit, hogy azok valódi arcát felismerje.

10. A pedagógiailag nehéz helyzetek, ahol túl messzire mentek a dolgok – ez egy olyan szülői mondat – igazolni látszanak a fenyítés és büntetés logikáját.

11. A szülő, a szülősített gyerekétől rengeteget vár el, ami a gyerek számára teljesíthetetlen. A szülősítésről tavaly beszéltünk sokat.

12. A szülősítésben összefoglaltuk azt, hogy a gyerek a szülő szükségleteire kell, hogy rendelkezésre álljon, ilyen értelemben a szülők szüleinek nevezhető.

13. A gyakran ellentmondó kívánságok agresszivitáshoz, függéshez, neurózishoz és egyéb csúnyaságokhoz vezetnek. A szülők azt gondolják, hogy szigorúbb bánásmódra van szükség, és még jobban eltávolodnak gyerekeiktől, miközben ettől a távolságtól ők maguk is egyre jobban szenvednek, és egyre érthetetlenebbnek és értetlenebbnek tűnnek, és amikor már szinte teljesen vége mindennek, akkor kérnek segítséget.

14. A gyerek, akit félreértenek, manipuláltnak érzi magát, valódi tanácstalanság és indokolt agresszivitás tör elő belőle.

15. A gyerek valódi sérüléseit senki sem tekinti annak, ezért ő egyedül marad kint is, meg bent is. A védtelen gyerek nem lel otthonra. Sem kinn, tehát a felnőtteknél, de már a belső világában sem, hiszen ott már régen azonosult azokkal a számára fontos tekintély személyekkel, fontos emberekkel, akikkel ezt elkövették.

16. A fájdalomra már nem reagál haraggal, hiszen már nem veszélyeztetheti szülei szeretetét vagy törődését.

17. Megtanul hálát mutatni az úgynevezett jótettekért, azonosul az agresszorral. Itt kezdtem el az Istenképzeteinkről beszélni.

18. Végül a rendszer úgy fejeződik be, hogy mindent elfelejt, mert tilos mindenre emlékezni. Felnőttként sem azt nem tudja, hogy mit tettek vele, sem azt, hogy ő mit tesz, mivel gyerekként nem volt szabad észrevennie, hogy mit is tettek vele és, hogy az neki egyáltalán nem volt jó. Így tehát mire itt ültök, és megkérdezlek benneteket, hogy 3 és 5 éves korotok közül mondjatok 10-15 emléket. Akkor egyet sem tudtok. Nem gyanús?

Most nézzük külön, hogy milyen felnőtt szükségletekről van szó, ha ebben a gondolatmenetben maradunk. Nézzük most belülről ezeket a felnőtt szükségleteket.

1. Tudattalan szükséglet, hogy a valaha elszenvedett megaláztatásokat továbbadjuk. Valójában nem ez a legmélyebb szükségletünk. Ez inkább valamiféle vágy, amit persze letagadunk magunk előtt, mert hiszen magunkat jónak szeretnénk tartani. Azt gondolom, hogy itt az igazán mély szükséglet az, az, hogy az igazságosság rendjét helyreállítsuk. Tehát, hogy bár nagyon sok sérelem és fájdalom ért bennünket, amelyekre nem szabad visszaemlékezni, sem őket megnevezni, de főleg aztán a jogos érzéseket, amik a fájdalommal, sérelemmel együtt jártak, nem szabad átélni, mert hiszen a szüleinkkel azonosultunk, és ez egyet jelentene a szüleink elárulásával. Ezt felnőttként is azt gondoljuk, hogy ezt a lépést nem tehetjük meg, miközben nem kell elárulni a szüleinket, de majd erről lesz szó, de így érzi az a valaki, aki ezen a folyamaton átment, hogy akkor elárulom a szüleimet. Ez olyan szorongást, bűntudatot kelt benne, hogy az egész folyamat nem tud továbbmenni. Mi lesz tehát? Az illető tudattalanul, de mégis csak az igazságtalanságokat, amik vele szemben megtörténtek, helyre szeretné állítani, de nem tudatosulhat, hogy mi is történt, hogy lehetne kigyógyulni. Tudattalanul mi máshoz nyúlnánk, mint hogy visszaadjuk, leverjük valakin, és akkor az lesz a benyomásunk, hogy na, most valahogy a lelkünk egyensúlyba kerül. A nagyon nagy nehézség ezzel az azonban, hogy egy pillanatnyi megkönnyebbülést adhat nekünk, ahogy nálunk kiszolgáltatottabbak, vagy védtelenebbek felé rugdosódunk, köpködünk, ütögetünk, verbális erőszakot követünk el másokon, de utána jön a fránya bűntudat. Valójában tehát az igazságosságot szeretnénk itt belül helyreállítani. Azt gondolom, annál sokkal normálisabbak és egészségesebbek vagyunk, minden neurózisunkkal együtt is, mintsem, hogy egyszerűen csak a bosszúállástól várnánk a lelki egészségünket. Nem, ennyire senki sem deformált. Legfeljebb nem jut el mélyebbre, és azt gondolja, ha ezt meg tudtam tenni, akkor jól leszek. Mert legfeljebb csak ennyit lát, mert hiszen ebben a dinamikában nőtt föl. Rossz vagy? Beléd rúgok. Sokkal mélyebben van a vágy, ez pedig, hogy az igazságosság helyreálljon, csak nem tudjuk, hogy, hogy, és miután az egészet nem tudatosítjuk eléggé, nem is sikerül megnyugtató módon azt helyreállítani.

2. Igyekszünk valami szelepet találni az elhárított, meg nem megélt, nem megélhetett érzéseink, indulataink, vágyaink számára. Azonban ezek továbbra sem tudatosulhatnak igazán, és amikor egy felnőtt azt mondja, hogy – mint a történetünkben szereplő apuka, aki üvölt a gyerekével, rángatja a karját, és azt mondja, hogy vedd tudomásul, hogy anyáddal így nem beszélhetsz. Akkor a feleség azt mondja, hogy most miért haragszol a gyerekre. Az apa akkor azt mondja, hogy nem haragszom. A kettő között láttok némi összefüggést? A nem tudatosított, a nem engedélyezett érzéseket tudattalanul, persze annak a gondolatában, hogy jót teszek a gyereknek, ha nagy lesz meghálálja nekem, ez van bennem. Valójában nincs engedélyezve a harag, de azt kitöltöm a gyerekemen, majd pedig az egyszerűbb valóságot, hogy haragszom, letagadom. Ez nem gonoszságra, nem butaságra utal, sérülésre utal. Tehát, hogy itt áll egy 50 éves férfi az élet viharában és tilos neki haragudni. Egy 50 éves ember, és van benne egy szenzor, aki még mindig azt mondja, hogy neked tilos haragudni.

3. Ezért aztán fontos, hogy rendelkezésünkre álljon egy manipulálható személy, akivel bele tudunk menni ebbe az egész történetbe, lejátszani, megélni, kiadni. Természetesen nem csak a gyerekek állnak a rendelkezésünkre, de a gyerekek kéznél vannak. Ahogy Peterdi Pál mondta: „A láb mindig kéznél van.” Tehát a gyerekek általában mindig kéznél vannak, és ismeritek az én gyűlöletre hajló árnyék személyiségemet. Ilyenkor szoktam fokozni ezt, és azt mondom, ha nincs gyerek, jó a kutya, macska, patkány, akik aztán egészen szép lelkek, nekik elegendő szúnyogot ölni, legyet csapni. Hihetetlen, hogy egész jámbornak tűnő emberek micsoda agresszivitással tudnak legyet lecsapni. Van erről élményetek? Ott engedi meg magának. Ezért a lényeg valamiképpen az, hogy az illető ne tudja visszaadni. Miért is? Hiszen bennünk van a logika. Én vagyok mínuszban. 4 évvel ezelőtti előadásaink, destruktív jogosultsághoz jutottunk. Romboló jogosultságaink vannak, ezért olyan valakin kell kitölteni a nem tudatosult indulatainkat, aki nem adja vissza, mert így jön létre az igazságosság. Belém rúgtak, most én valakibe rúgok, most vagyok egálban, most van egyensúly. Tehát nagyon logikus, hogy miért keresünk olyat, aki nem tudja visszaadni. Nagyon érthető. Ez logikus, csak nem szép.

4. Közben pedig saját szüleink idealizálása, és annak fönntartása továbbra is megmarad, összefüggésben nevelési elveinkkel, melyek azt a célt szolgálják mélyebben, hogy a szüleink magatartását igazoljuk velük. Apámnak igaza volt, így lettem rendes ember. Amikor ő a kályhacsővel püföli kisebbik gyermekét, mert hát végül is neki is használt ez a kissé drasztikusnak tűnő, ám eredményes nevelés. Akkor valójában ez azt a belső rendszert tartja fönn, ezt a sajátos pszicho-dinamikát. Továbbra is idealizálhassam szüleimet, ne kerüljek itt belül velük konfliktusba, mert azt nem élném túl, szégyen, félelem, ezt nem lehet csinálni. Tehát a nevelési elvek továbbvitele a szüleinket igazolják.

5. Közben pedig félelem a szabadságtól. Valójában azt gondolom, hogy az összes vágyott értékkel szemben a felnőttek nagy része szorongást és félelmet él át. Ezt most olyan bölcs írókra hagyatkozva, meg a tapasztalataimra utalva mondom. Tehát mindenki természetesen szeretne egészséges lenni, valójában egy csomó mindent elkövetünk, hogy ne legyünk azok. Nem tudatosan, csak éppen ahogy élünk. Szeretnénk szabadok lenni, de rettegünk a szabadságtól. Szeretnénk felnőttek lenni, és valójában rettegünk, hogy egyszer felnőttként ébredjünk föl. A legtöbb vágyott értékeinket a fejünkkel vágyjuk, de valójában rettegünk tőlük. Miért is? Mert nem ismerjük őket. Ha valódi mély tapasztalatom van a szeretetről, akkor itt nagyon mélyen belül vágyhatok rá és nem gondolom, hogy félelmetes. Ha egy szülőnek valódi, mély tapasztalata van arról, hogy őt szerették és hogy ez őt nem tette gazemberré, akkor azt gondolom, fölveszi a síró csecsemőjét a 4. óra után. Ha neki van erről élménye, hogy szüleim szerettek és nem ártott. A szeretet nem árt, az embernek kifejezetten jót szokott tenni bizonyos nevelési elvekkel szemben, amelyek nem biztos, hogy jót tesznek nekünk. Miért lennék jó barátságban a szabadsággal, ha az egész úgynevezett elsődleges szocializációm lenevelt róla, és semmi komoly élményem nincs, hogy amikor szabad voltam, az jó volt? Tehát, hogy ha nem játszhattam soha úgy, ahogy szerettem volna, milyen élményem lenne arról, hogy a szabadság nem ijesztő és nem félelmetes? Mert a szabadság nem jelent egyet a gátlástalansággal, a másik leuralásával. A szabadság nem olyan fenyegető dolog. Az Istenkapcsolatunkban a legtöbb ember dehogy akar egy szabad viszont az Istennel. A legtöbb ember mit mond? Szeretne szabad lenni Istentől. Hát ki neked az Isten, hogy te tőle akarsz szabad lenni? Akinek a fejében ez a képzet van, hogy az Istentől kéne szabadnak lenni. Hát ez miről szól? Arról, hogy azt gondolod, hogy Isten nem ad neked szabadságot, tehát vele szemben kell szabadnak lenni, Istentől szabadnak lenni. Egész más, hogy ha én Istennel együtt tudok szabad lenni. Nem? De ehhez kell az a tapasztalati forrás, hogy szabadnak engedtek, és megélhettem. Akkor a szabadság nem félelmetes, nem gondolom azt, hogy egyetlen lépés a szabadság útján és máris megsemmisülök, hogy valakinek a haragja rögtön elér. Éreztek némi párhuzamot mondjuk szülő, gyerek kapcsolat és az Isten képzet meg a teremtmény viszonya között? Nincs egyetlen élvezet, amit önfeledten élveznél. Egy olyan kereszténység, amit a keresztény ember nem élvez, az nem az enyém. Most akkor kisarkítom. Szerintetek Isten orgazmus ellenes? Az a gondolat hangzott el, hogy Isten nem orgazmus ellenes, csak az egyház. De az egyház éppen mi vagyunk. Nagyon érdekes ám ez. (Most eszembe jutott a Pöttyös mise. Beszélgettem vasárnap reggel a gyerekekkel. Ott elég kemény evangélium volt, hogy aki Krisztushívő…üldöztetések, háború, fenyegetettség, szülő, gyerek ellen, sötétség, jelek az égben, szóval egy ilyen barátságos jövőkép. Ebből csináljunk gyerekmisét. Azt kérdezem tőlük, hogy mit gondoltok ti, mit tennétek akkor, hogy ha az elé állnátok, hogy valaki gyűlölni fog benneteket, vagy valaki utál majd benneteket. A gyerekek nagyon aranyosak voltak, mert sokkal normálisabbak annál, mint sem, hogy kihúznák magukat és azt mondanák: Én tanúságot tennék. Nem, egy gyerek sem mondta, hogy ő tanúságot tenne, mert még valamennyire normálisak, hanem azt mondták, hogy: „Hát, nem nagyon beszélnék az Istenkapcsolatomról” - mondta egy kislány az első sorban. „Én nem szeretem, ha gyűlölnek, úgyhogy inkább hallgatnék.” Tehát mit tettem? Megdicsértem őket. Azt mondtam, hát, a múlt héten arról beszéltünk, hogy ki kéne találnunk az élők ünnepét, az élők napját, és mi derült most ki? Hogy szerettek élni. Nagyszerű. Mindenki, aki azt mondta, hogy ő szeretne élni, annak egy nagy puszi. Csakhogy nem itt fejeztem be. Azt kérdeztem tőlük: Mondjátok csak, hogy ki az, akikkel ti összetartoztok? Nagyon édiket mondtak: apuci, anyuci, keresztanya, rokonok, és végül eljutottunk az emberiségig. Azt kérdeztem tőlük: Jó dolog-e összetartozni másokkal? Tegye föl a kezét az, aki szeret másokkal összetartozni! Akkor mondjatok nekem helyzeteket, amikor kiderül az, hogy én valakivel összetartozom. Ez miben tud megnyilatkozni? Na, itt mentek be a csőbe. Föláll egy kisfiú, azt mondja: Adok a csokimból. Na, ez aztán elindított egy lavinát. Odaadom a játékomat. Már csak egy kérdés hiányzott. Mondjátok csak, könnyű ez? Nem, összetartozni néha nem is könnyű. Látjátok ez a tanúságtétel. Amikor az ember tudja, hogy nagyon jó dolog összetartozni, élvezetes, de néha nem könnyű. Most próbáltam megvilágítani, hogy mit jelent az, hogy Isten nem orgazmus ellenes. Tehát egész jól el van mindenkinek az orgazmusával, ha az lenne. Azt gondolom, Isten kifejezetten pártolná a több orgazmust, nem rajta múlik.)

6. Félelem az elfojtott tartalmak visszatérésétől, annak kényszere, hogy gyerekünknél is leküzdjük a magunknál már leküzdött tartalmakat. Hogy a gyerekek állandóan figyelmeztetnek és emlékeztetnek bennünket arra, amit nekünk már egyszer le kellett gyalázni, meg kellett tagadni. Ezért nagyon fenyegetőek számunkra a gyerekek, és igyekszünk náluk is ezt leküzdeni. Arról nem is beszélve, hogy itt egy másik nagyon sajátos dinamika létezik. Ez pedig az, hogy a gyerekeink, miközben egyszerűen csak a legtermészetesebb szükségleteiket igyekeznek kifejezésre juttatni, akkor valójában egy megsebzett szülő ezt agressziónak érzékeli. Miért fenyegető egy síró csecsemő, egy személyiségében jól fejlődött felnőtt számára? Nincs benne semmi fenyegető, de nagyon sok szülő mégis így érzékeli, hogy a gyerek uralkodik rajtam, hogy a gyerek be akar kebelezni, hogy a gyerek gátlástalan, hogy a gyerek hatalmat gyakorol fölöttem. Miféle gondolatok ezek egy felnőtt részéről, miközben egy kb. 65 cm-s valaki gőgicsél ott? Hát nem egy neurotizált felnőttnek a gondolatai? Egy sérült felnőttnek az asszociációi erről a helyzetről. A legnagyobb együttérzésemmel mondom, az, hogy mondjuk ma egy nő, mikor áldott állapotba kerül, akkor ez egy csomó félelmet szül benne, hogy mondjuk hogy lesz az alakja, szép lesz-e a melle, meg bírja-e. Utána mikor megszületik a gyerek, mondjuk fél évig depressziós, utána egy évig egyre dühödtebb a gyerekére, aki uralkodni akar rajta, majd 2 és fél éves korában bölcsibe viszi. Ez nem azt jelenti, hogy a szülő rossz, hanem, hogy sebzett. Ez az anyuka nagyon, nagyon sebzett, és a gyerekében tulajdonképpen a saját szüleit látja. Az elnyomó szüleit. Próbálja távol tartani mindezt a gyerekénél, a gyerekében, amit gyerekként nem volt módja uralni. Tehát akkor nyugodhatnánk csak meg, ha a gyerekünknél is uraltuk már az összes olyasmit, amit magunknál uralunk, vagy úgy gondolunk, hogy kézben tartottuk, vagy elfelejtettük. Ezek a sajátos felnőtt szükségletek, amelyek irányítják aztán a gyerekekhez való viszonyunkat. Nem vagyok túl jó véleménnyel a saját kultúránkról, ebből a szempontból semmiképp. Most az utóbbi hetekben archaikus kultúrák gyereknevelési szokásait olvasgatom. Hihetetlenül döbbenetes, hogy totál másképpen is lehet csinálni, mint ahogy mi ezt tesszük. Csak ebbe most nem akarok belemenni. Mi lesz ennek a következménye? Csak egy rövidke lista, mert ezt már úgyis tudjuk magunktól is. Megerősödik a gyönge önbecsülés. (Ez egy érdekes mondat. Ennek a prototípusa az, mikor az egyetemi előadó azt mondta mikor bement a terembe: Milyen alulzsúfolt ez a terem ma. Tehát ez valami ilyesmi.) Sérültek a kapcsolatok és a kötődési minták. Inkompetencia érzés, vagyis, hogy nem vagyok elég hatékony, elég erős, egy ilyen alkalmatlanság érzés. Bénító szorongások, céltalan düh, és tehetetlenség, amely azonban nagyon érthető. Ez a düh, ez reggel az első percben megjelenik autóvezetés közben például. Aztán egy teljesen irreális remény, nem a remény irreális, hanem az a remény, hogy majd minden magától jóra fordulhat egyszer, de anélkül, hogy szembenéznénk bármivel. Egy néhány évvel ezelőtti kutatás pedagógusok körében zajlott, illetve pedagógia szakosok között. Azt kutatták, hogy mit gondolnak a pedagógusok az önismeret fontosságáról. Érdekes. Ha úgy kérdezték a kérdőívet gyártók, hogy fontosnak tartják-e az önismeretet úgy általában, akkor több mint 90% azt húzta be, hogy igen, az önismeret fontos. Ha általánosságban úgy kérdezték, hogy mit gondolnak egy pedagógus számára is fontos-e az önismeret, akkor 70%, és amikor úgy kérdeztek rá, hogy egy pedagógus számára az önismeret fontos-e, 10%. Tehát teoretikusan fontos, úgy azért a pedagógusnak is fontos, de hogy ez egy központi eleme lenne a pedagógiai munkának, az már csak 10%. Most ötletelhetünk azon, hogy a szülők hány százalékot ikszelnének. Úgy általában 90, ha úgy a szülők, az 70, és ha én, hát az 10. Nem megrázó ez? Arról beszéltünk, hogy egy kapcsolatban van az én, a te meg a kontextus. A 10% azt jelenti, hogy 10 emberből 9 azt mondja, az számít, hogy majd én téged nevellek. Az, hogy én velem mi van, és miből fakad, milyen érzés, hogy csinálod, azzal mit törődünk, a lényeg, hogy te nevelődjél. Ezért vagyok ilyen pesszimista. Pesszimista nem vagyok, hanem kritikus ezekkel a kultur-jelenségekkel. Ezért nem gondolom, hogy annyira önfeledten kéne mindent úgy csinálni, ahogy általában csinálunk. Ez azt is jelenti, hogy aztán felnőttként állandóan a szülői szeretet forrását keressük. Hiánymotiváltak vagyunk, keressük a szülői szeretetet, és hát persze nem találjuk. Ahogy ezen töprengtem, arra jutottam, hogy micsoda ellentmondás van a között, hogy szeretik-e a gyermekeiket. Szerintetek a szülők mit ikszelnének erre a kérdésre? Nyilván beikszelné persze, hogy szeretem a gyerekemet. Ha ugyanezeket a gyerekeket arról kérdeznénk, arról ahogyan a szüleink szerettek bennünket, azt mi szeretetként tudtuk-e átélni, most így látjuk, hogy a valódi szeretet, ami bennünket abban segít, hogy mi is szeressünk, és látjuk, hogy ha mi szeretünk az jó a másiknak. Pár százalék, ezt saccolom. De hogyha a szüleinket kell ikszeltetni, arról, hogy az ő szüleikre vonatkozóan mi van, ők is ugyanúgy ikszelnének. Tehát nem szülő gyalázó kurzus ez. Ők is ugyanúgy ikszelnének. Mit jelent tehát az, hogy én persze nagyon szeretlek téged, de nem megy el oda. Biztos sok mindent lehetne mondani, rengeteg jó megközelítés van, én most a mi logikánkon belül szeretnék egy gondolat kísérletet megengedni magamnak, és hagy hozzam ide rögtön az egyház tanítását a szentírásból, hogy Jézus a hegyi beszédben olyanokat mond: Ha jobb arcodat megüti, tartsd oda a balt. Ha valaki elveszi a köpenyedet, add oda neki a köpenyedet. Szóval ilyeneket. Mivé tettük mi ezt? Szeressétek egymást. Mivé tettük? Az a gondolat erősödik meg azt hiszem bennünk, hogy össze kell szorítani a fogunkat, és ilyen akaraterőből önmagunkat le kell győzni, tehát ha nem idegenedtünk el már eddig is magunktól eléggé, akkor még jobban el kell, mert egy csúnya, önző alak vagyok, ezért teljesen el kell idegenednem magamtól, és minden akaraterőmet össze szedve kell érted élni. Valahogy ezzé tettük a felebaráti szeretetet. Valami ilyen modell erősödött meg bennünk az előbb elmondottak alapján is. Mi lenne a másik megoldás, amiről azt gondoljuk, hogy olyan emberibb vagy istenibb, vagy nem tudom milyenebb? A szeretetnek az együttérzés lehetne az alapja, de az kétirányú. Tudok önmagammal együtt érezni, ez azt jelenti, hogy tudok önmagammal is azonosulni, tehát nem vagyok elidegenedve önmagamtól, képes vagyok az együttérzésre magammal, de képes vagyok az együtt érzésre veled is, és azért vagyok szabad, mert mind a kettőre képes vagyok. Szabad vagyok, mert tudok magammal is együtt érezni, veled is. Emiatt tudlak téged is megvédeni, de magamat is meg tudom védeni. Tudlak közel engedni, de tudok határokat tartani. Tehát szabad vagyok abban, hogy eldönthessem veled vagy magammal, vagy hogyan, milyen arányban érezzek együtt és kivel. Ez azt jelenti, hogy ha én azért teszek neked jót, mert szabadon így tudtam dönteni, hogy ez egyáltalán nem fenyegető rám nézve. Ez nem az önmagamtól való elidegenedést erősíti meg, hanem egyszerűen csak szabadon együtt érzek veled, és ebből fakadnak tettek, az azt jelenti, hogy egy belső motivációm van, és az együtt érzésből, hogy én is átérzem a te félelmed, vagy a te fájdalmad, vagy a te haragodat, és nem fenyegető a haragod rám nézve. Tudok a haragoddal is együtt érezni, ezért nem taposom beléd. Haragudj, ha haragudhatnékod van. De ha agresszív lennél, megvédem magam. Haragudhatsz nyugodtan, de az agressziódtól megvédem magam, mert, hogy szabad vagyok erre. Az hogy megvédem magam az agressziódtól, ez nem jelenti azt, hogy elidegenedek tőled, vagy, hogy rögtön le kell, hogy szúrjalak. A haragodat tartom, mert a haragoddal is együtt érző vagyok. Tehát van belső motiváció, nem kívülről valaki mondja, valami agyament erkölcsi elv keretében, hogy add oda az életed másokért, életemet a testvéreimért. Hátul meg, ha megfordulnék, itt meg az van, hogy magamat nem tartom semmire. Ha azt mondom, hogy senki vagyok, akkor még mindig jobban járok, hogy ha valakiért adom az életem, aki legalább valaki. Nem? De hogy ha én egy dupla nulla vagyok, naná, hogy nincsenek gesztusaim magam felé, meg sem érdemlem. Döbbenetes, hogy emberek betegek és nem mennek orvoshoz. Hogy a lelki bajainkkal akkor megyünk el segítséget kérni, amikor már annyira rosszul vagyunk, hogy a jobb zsebünkben a méreg van, a bal zsebünkben egy revolver. Együttérzés minimum önmagunkkal. Motivált vagyok én belül az együttérzés révén, belső motivációm van, és az erőt a cselekedetekhez az együttérzésből veszem. Az érzelmeimből, a vágyaimból veszem, de ezek adott esetben a veled való együttérzésből fakadó érzelmek és vágyakból fakadnak föl. Tehát például átérzem a te félelmedet, és közben én, miután nem vagyok annyira nehéz helyzetben, mint te, csak együtt érzek veled, belőlem sokkal könnyebben fölfakad a kreativitás, a vágy a félelemtől való megszabadulásra, egy mély erő, hogy segítsek magamon, miközben együtt érzek veled, és nagyon félek, de szeretnék magamon segíteni. Tehát van belső motiváció és van hozzá erő, és amikor segítek neked, mert együtt éreztem veled, magamnak is segítek, mert hiszen veled éreztem együtt. Ott vagyok egy kicsit nálad, ezért mikor neked segítek, magamnak is segítek. Tehát duplán nem idegenedek el magamtól, mert éppen az együttérzés révén, miközben neked segítek, magamnak is jót teszek. Én ezt tartom emberinek, de ahhoz, hogy én együtt érző tudjak lenni, együtt érzőnek kell tudnom lenni magammal, hogy az ne legyen az együtt érzésem te feléd önmagam elárulása. Ne ezt az árat fizessem érte. Ez akkor azt jelenti, hogy miközben a másiknak segítek, aközben én magam is gyógyulok. Segítek a te mély félelmedben, gyógyul az én mély félelmem, mert az együttérzésnek az volt az ára, hogy belemerészkedtem a te félelmedbe. Akkor magamat is gyógyítom. Ez azt jelenti, hogy minden gesztusom, amivel együtt érzek egy másik emberrel engem is növel. Nem csak téged, magamat is, mert én is itt vagyok bent. Ezért tehát lehetséges az, hogy valaki ténylegesen, nagyon mélyen, önátadó módon, de közben pedig önmagát növelő és megtartó módon szeressen nagyon másokat, és ebbe nem kell kiégni, nem kell belepusztulni, nem kell bele tönkremenni, mert közben magát is éltette. Ezért tiltakozom mindenféle olyan kultur kereszténységgel szemben, ahol Istenből a legfőbb diktátort csinálják, aki arra vesz rá engem, hogy ha a szüleim nincsenek ott, akkor aztán az ő nevében idegenedjek el magamtól, és puszta akaraterővel próbáljak jót tenni, amiről persze fogalmam sincs, hogy mi, mert nem tudok együtt érző lenni. Ezért aztán valóban a szeretetem, ahogyan én téged próbállak szeretni, itt nem nagyon jut célba, hát ezért nem jut célba. A jó szándékom ott van, erőlködésem, meg próbálkozásom, de fogalmam sincs, hogy mire lenne szükséged, hogy mi lenne neked jó, mert nem tudok együtt érző lenni magammal is meg veled is. Ezért jönnek a pedagógiai elvek, meg ilyen vallási szép beszéd. Most elmondok egy történetet. Két történet. A szülőkkel egy csoportban beszélgetünk arról, hogy a gyerekek hogyan imádkozzák az általunk tanított imádságokat. Van ez az imádság, hogy szívem első gondolatja hozzád száll fel Istenem…Na, iskolába került a kisfiú, és egyszer csak a következő szövegvariáns üti fel a fejét a szakrális ima irodalomban. A kisfiú a következőt mondja: Szívem elsős gondolatja hozzád száll fel Istenem. Hát ez gyönyörű! Cuki! Ez egy imádság, egy ilyen betanult izé, ez egy elsős gondolat. Mi lesz jövőre? A veszteségeket nem lehet megúszni, de majd akkor azonosul magával másodikosként. Most el tudtok képzelni olyan szülőt, aki azt mondja, hogy Peti, hát nem így van? A másik. A múltkor éppen dedikált valaki egy könyvet. Egy fiatalember ült egy asztalnál és dedikált és én is levettem egy könyvet, leültem, olvasgattam. Történetek voltak benne. Azt néztem, hogy hihetetlen sor kígyózott és mindenki vette a fiatalember által megírt történetekről szóló könyvet, és arra gondoltam, hogy az életben sokkal olcsóbban, sokkal jobb történetek vannak, hogy meg lehet gazdagodni abból, hogy valakinek van szeme a saját történeteire. Ezeket megírja és vígan él a te zsírodon. Nem így van? Amikor te gályázol, ő Hawai szigeteken bulizik, mert megvették százezren a könyvét, amiben olyan történetek vannak, amelyek a te életedben is lennének, ha látnád őket, de nem, mások történeteire szorulunk rá, mint valami pedagógiai elvekre. Nem így van ez? Sérültségeink. Tehát akkor mondom. Szombat. Elsőáldozó gyerekek. Lement a délelőtt, és akkor azt szoktuk tenni, hogy lemegyünk a templomba. Úgy kezdjük, hogy gyerekek, most birtokba vehetitek a templomot, megnézzük a templom minden zegét-zugát. Most felmegyünk a kórusra, körbenézünk onnan, csengőt megrázzuk, oltárt megtapizzuk. Tehát, hogy valami elemi viszony…Testi kapcsolatba kerülünk a templommal, és a gyerekek ezt annyira élvezik. Van vizsga. Minden normális személyiségű gyermek kibírja, hogy ha kihívások elé kerül, hogy ha az nem jelent egyet azzal, hogy a másikat legyőzöm, a másikat megszégyenítem, vereséget mérek rá, nem jelent egyet azzal, hogy hülyének kell tartanom magam. Nagyon jókat szoktunk vizsgázni. Utána általában a gyerekek dühösek rám, és számon kérik rajtam a nehéz kérdéseket. Azt szoktam nekik ígérni, hogy aki átmegy a vizsgán – még mindenki átment – az utána átjön velem a templomba és húzhatja a harangot. Tudjátok micsoda égzengés van vizsga után? Már nagyon idő volt. Mondom a gyerekeknek: Gyerekek, itt az idő, hogy legyertek, befejezzük ezt a mai találkozásunkat egy imával. A gyerekek rohantak le a lépcsőn, és azzal a lendülettel, ahogy jöttek, nekem csapódtak, és egymás után átöleltek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy állok az oltár előtt, és 5 gyerek szorongat, hogy megvagy Feri atya. Azt mondtam a többi gyereknek, hogy gyertek ide, és most úgy fogunk imádkozni, hogy minimum másik két emberhez hozzá kell érni, de minél több emberhez érünk hozzá, annál jobb. Mert ugyanis most a miatyánkot fogjuk elmondani, és akkor miatyánk, ha átérezzük, hogy mit jelent, hogy mi. Nem mondom, hogy nem volt egy kis rugdosódás, de mindenesetre egy ilyen nagy gombolyaggá váltunk ott az oltár előtt. A történetet nem csak ezért mesélem, hanem, hogy mit csinálnak a szülők. Azt mondom a szülőknek, hogy most pedig kedves szülők, arra kérlek benneteket, ti is lépjetek ide, és minimum két emberrel érintkezzetek, de minél többel annál jobb. Na, mi történt? Két bátor szülő megfogta egy-egy gyerek kezét. A gyerekek ezt irtózatosan nem szerették, mert ő egy kézzel 3 másikat is fogott. Miközben mi ott egy normális gombolyagban hömpölyögtünk az oltár előtt, a szülők csináltak egy ilyen kiflit. Én nem azt mondtam, hogy egymáshoz dörgölőzzenek, vagy nem tudom mit csináljanak. A gyerekeket nem lehetett volna átölelni? A legtermészetesebb dolgok, hát egy gyereknek van szüksége érintésre, ölelésre? Dehogyis. Miért van a bőrünk? A bőr nem arra való, hogy drága pénzért vegyünk cuccokat, amit rákenünk. Egyszerűen nem ezért találták fel. Arra, hogy az ember a kezével azt megsimogassa, átölelje, és ennek semmi köze a szexualitáshoz. Az, hogy a legelemibb gesztusok is szexualizálódnak. Az Istenkapcsolatra vonatkozóan ez azt jelenti, hogy Isten valamiképpen ennek az elidegenítő folyamatnak - önmagamtól, másiktól - a piramisa csúcsára kerül, és lesz belőle nem Úristen, hanem Isten Úr. Egy teljességgel elidegenítő Isten, aki azt mondja, hogy olyan áron szeress másokat, hogy te közben beledöglesz. Muszáj. Annál nagyobb az áldozat, minél fájdalmasabb. Ha örömemet lelem abban, hogy áldozatot hozok, az nem az igazi. Az egy undorító, narcisztikus áldozat, egy gusztustalan hedonista áldozat. Tehát egy anya, aki szereti a gyerekeit, és van belőle neki 6, és szereti őket, hát az nagy kunszt. Ha nem szeretné, és úgy vállalná a hatot. Istenből valamiképpen ennek a logikának a végső letéteményesét gyártjuk. Ő végül is a piramis csúcsán ezt az egész rendszert legvégül, mintha ő működtetné. Mint a szülők előre tolt keze, pálcája, fenyegető cipőtalpa. Miközben itt akkor egy kialakuló Istenképzetről van szó természetesen. Ha van valaki, aki szenved velünk, ahogyan erről az Istenre gondolunk, az éppen Isten. Isten nagyon tud együtt érző lenni, és rettentően szenved, hogy mi egy ilyen Istenképzettől szenvedünk. Egy terapeuta visszaemlékezéseit szeretném elmondani. A 70-es években jelent meg egy könyve, Istenmérgezés címmel. Ebből egy rövid részlet. Ugye most már tudjátok mikor Istenmérgezésről beszélek, tulajdonképpen Istenről egyetlen szót sem ejtünk. Egy rendszerről beszélünk, amiből Isten már teljesen kiszorult. „Tudod mi a legborzasztóbb, amit beszéltek nekem rólad. Az, az alattomosan elhitetett meggyőződés, hogy mindent hallasz és mindent látsz, és a titkos gondolatokat is fölfedezed. Ez már igen hamar összeférhetetlennek tűnt az emberi méltósággal, de hát ez a felnőtt világ kifejezése. A gyerekvilágban ez úgy fest, hogy az ember nyomorultul érzi magát, mert te leskelődve, és egy könyörületes szünet nélkül figyeled és hallgatod, és a gondolatai olvasásával foglalod el magad. Átmenetileg talán sikerülhet csupa olyan dologra gondolni, vagy olyasmit tenni, aminek örülsz, vagy ami legalább megértésre hangol. Csak úgy találomra eszembe jut néhány dolog, melyek elszomorítanak téged, és persze mindig ez volt a legrosszabb. Elszomorítani téged. Igen. Állandóan nyomott a te hogylétedért érzett aggodalom terhe. Te könnyen megbántható, érzékeny személy, akit már talán attól is depresszió fenyegetett, hogy ha nem mostam meg a fogam. Tehát, ha elszakítottam a nadrágomat, neked nem tetszett. Ha a többi fiúval nagyívben lepisiltük a falat az óvodában, neked nem tetszett, pedig éppen ez nélküled sokkal inkább ünnepélyes érzést kelthetett volna. Ha meghúztam a lányok haját, az téged lehangolt, ha a fütyülőmhöz nyúltam, elkeserített. Ha lódítottam anyámnak, az néha létszükség volt, de téged napokra elszomorított. Ha elgáncsoltam a testvérem, az a gond mély barázdáid nyomta, úgynevezett orcádra. Tudod, világossá vált számomra, senkitől nem tudok úgy félni, hogy egyben ne gyűlölném is a megaláztatás miatt, hogy félnem kell. Miért lenne ez veled szemben ez másként, és válna ez a félelem a gyűlölettől ketté?” Mi történik a gyerekkel? Miközben elidegenítettük saját magától, aközben az Istennek egy ilyen sajátos képzetét teremtjük meg számára, nem csak a szavainkkal, úgy egyáltalán ezzel a világgal, és utána pedig azt kérjük tőle, hogy higgyen egy olyan Istenben, aki legvégsőkig elidegeníti őt önmagától és szörnyű dolgokra veszi rá, miközben egy valódi Istentapasztalatnak a lehetőségétől is megfosztjuk. Nincs tapasztalat. Most kíváncsi lennék, úgy megkérdeznénk az embereket ma, hogy van e valódi Istentapasztalatuk, a legtöbb ember azt mondja, hogy nincs. Mindenki ezen jajong, hogy nem érzem az Istent, nem érzem a segítségét, nem érzem a jelenlétét, nem érzem, hogy szeretne, vagyis a legtöbb embernek nincs igazi mély Istentapasztalata, itt óvatos vagyok, azt gondolom, hogy van, csak nem meri azt mondani, hogy az, az. Mindenkinek vannak csúcsélményei, csak nem is hozzuk összefüggésbe Istennel. Az Istenről egész más képünk van. Ott van, ott lehet a lelkünk mélyén, egy-egy nagyon mély Istentapasztalat, arról nem gondoljuk, hogy Isten jelenléte lenne bennünk. Hiábavaló tapasztalatnélküliségben, ürességben próbálunk hinni egy Istenben, akiről nincs tapasztalatunk, akiről a leginkább megkérdeznék, hogy mi van vele, fogalmunk sincs. Pont úgy járunk vele, mint a szüleinkkel. Nem ugyanazt mondjuk el erről az Istenről? Anyám, apám szeret, Isten szeret. Csak nem jut el ide. De akkor most érthető, hogy miért történt meg velünk. Hogy honnan jön ez a tapasztalatnélküliségünk, ez az élménytelenségünk. Mert más emberek történeteit vesszük meg drága pénzért. Hol vannak a mi történeteink? Ezért oda jutottam, hogy nagyjából olyan mértékben nem tudjuk Isten jelenlétét valódi, hatékony szeretetét, erejét átélni, amilyen mértékben önmagunkat nem éljük át. Ezért tehát duplán fontos lenne, hogy önmagunkba vissza tudjunk térni, mert akkor válna lehetővé az Isten tapasztalata. Nem véletlen, hogy kulturálisan az elmúlt évszázadokban egyre rosszabb helyzetbe jutottunk, és ma már ténylegesen Nietzsche azt mondja: Isten halott. Azóta eltelt 150 év, és a helyzet talán még rosszabb lett. Miközben Isten itt van, él és virul, és ott van benned, csak…és közben pedig nem úgy van-e itt az Isten tapasztalatra vonatkozóan is, mint a saját, egyéni tapasztalatainkra vonatkozóan, mondjuk a családban, hogy amikor valaki előhoz egy eredeti Istenélményt, azt leeretnekezik. Azt rögtön rárakják a máglyára. Nem így történik? Valaki hoz egy eredeti szálat, és rögtön agyonütjük. Ez a szerző, akiről most beszéltem, és fogalmam sincs, hogy mi a neve, a következőt mondja 40 évvel később. Ezt 70-ből idéztem, 2010-ben megkérdezték őt, hogy tetszik lenni Istennel. „Sok mindent másképpen látok, azt gondolom, hogy ez ténylegesen megtörtént, csak most valamiféle utam, valamiféle hitem egy valódi Istenben kezd kialakulni.” A következőt kérdezték még tőle: „Mi ennek az alapja? Sokat néztem édesanyákat, ahogyan az édesanyák áhítattal tekintenek gyermekeikre, és az édesanyák áhítatos tekintetében megtaláltam azt az Istentapasztalatot, amit a csecsemő éppen most élhet át. Vagyis a szülő áhítata és spirituális élménye a saját gyerekére vonatkozóan, amit közvetít felé, ahogy a nőt nézi. A pici gyermek első áhítatává és tapasztalatává válhat Isten felé is. Megtanulja mit jelent, egy őt valóban szerető valaki felé az áhítatot megélni. Nem vagyok keresztény, de nagyon szeretem azokat a képeket, amelyek a gyermek Jézust ábrázolják anyukájával, amikor az anyuka néz nagy szeretettel a gyerekére. Nem pedig a gyereke néz nagy szeretettel az anyukájára. Azt mondja, ezeket a képeket igazi kulturkincsnek tartom.” Eszembe jutott valaki. Jegyes oktatás volt, és volt egy orvos. Beszéltünk a gyerekekről, elkezdtem neki mondani egy-két gondolatomat, hogy mit gondol arról, hogy a gyerek az úgy, ahogy van egy titok. Egy gyerek úgy benyit bennünket a spirituális világba, hogy annál jobban se kell. Ha tudok értékfelismerő szemmel ránézni, és nem ítéletalkotó tekintettel. El tudod te képzelni, hogy azt a gyereket te csináltad? Olyan nincs, hogy egy férfi meg egy nő csinál egy gyereket. Képzeljétek el, hogy ez az orvos elkezdett sírni, és azt mondta, hogy gyerekorvos vagyok. Egész életemet gyerekek között töltöttem, és sosem láttam meg, hogy a gyerek az ilyen. Tehát a szülő áhítatos tekintete, ahogyan a gyermekére néz, az a gyermek első áhítattal teli Istentapasztalatává válik.