Mit tehetünk, milyen válaszokat adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra 1.

2007.11.27.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Szerbusztok!

Alice Millernek a gondolatait rágcsáljuk, emésztjük azzal kapcsolatosan, ahogyan ő a nevelést látja, és egészen eljutottunk oda a múlt alkalommal, hogy igyekeztünk leírni az ő gondolatai fölhasználásával, hogy ha a nevelésre stimmel az, amit ő mondd, hogy inkább a felnőtt, a szülő szükségleteit bizonyítják vagy tükrözik az úgynevezett nevelési elvek - nem is annyira talán azok a nevelési elvek, amelyeket tankönyvekben olvashatunk, bár oda is tehetünk néha egy-egy kérdőjelet, hogy ez hogy is van -, hanem azok az egészen konkrét, egészen hétköznapos, ott és akkor a szülőkből fölmerülő nevelési elvekről beszélek én. Tehát, hogy ezek az egészen konkrét, itt és most nevelési elvek, inkább a szülők szükségleteit tükrözik, nem a gyerekekét. Akkor mit mondhatunk el ezekről a szükségletekről? Itt volt 7 pontunk. Van egy tudattalan szükséglet, hogy a valaha elszenvedett megaláztatásokat továbbadhassuk, és így az igazságosság helyreálljon. 2. Hogy szelepet találjunk az elhárított érzéseink számára, ne kelljen azokat tudatosítani, hogy én tulajdonképpen ott és akkor haragudtam az anyukámra vagy az apukámra vagy arra a pedagógusra, hanem inkább haragszom a gyerekemre. Mert az sokkal egyszerűbb, és természetesen van rá jó okom, és természetesen az, hogy a gyerek egy neveletlen kölyök, és ezért megérdemli, hogy egy jó nagyot behúzok neki. 3. Felnőtt szükségletünk, hogy rendelkezésünkre álljon egy manipulálható személy, aki természetesen nemcsak a gyerek lehet, elég, hogyha nálunk védtelenebb és ezekben a történésekben, mechanizmusokban őneki szerepet adhatunk. Mégpedig azt, akin kitöltjük majd azt, amit nem engedhettük meg magunknak megélni, amikor gyerekek voltunk. Közben van egy szükségletünk arra, hogy a szüleinket idealizáljuk. Hogy fönntartsuk az ő idealizálásukat. Olyan nevelési elveket alkalmazzunk, amelyek alkalmasak arra, hogy a szüleink idealizálását velük fönntartsuk, őket jónak tartsuk és a gyerekeinket rossznak. Közben pedig van egy szükségletünk, hogy ne kelljen nagyon szabadnak lenni. Ne kelljen meglátni a szabadságunkat, a valódi önmagunkat, mert hiszen azt nem ismerjük. Ezért az rettenetet kelt bennünk. Egy olyan úton kellene akkor mennünk, amelyet nem ismerünk. Ezért tehát ezt próbáljuk megúszni, tehát félünk a szabadságtól. Félünk, hogy az elfojtott tartalmak, emlékek visszatérnek, ezért még fokozottabban motiváltak vagyunk arra, hogy az általunk elfojtott érzéseket, indulatokat, minden egyebet a gyerekeinknél is elfojtsuk és uraljuk. Mert akkor úgy tűnik, hogy sikerült egy olyan világban élni, ahol nem kopogtat be a saját sebzettségünk. Ezért tehát azt ott is akarjuk uralni a gyerekeinknél, nemcsak magunknál. Közben pedig lehet egy vágyunk arra, hogy valahogyan bosszút álljunk mindazért, ami velünk történt, miközben hogy mi éppen bosszút állunk mindazért, ami velünk történt, az nem tudatos, csak éppen úgy csináljuk. Ezek voltak a felnőtt szükségletek. Emlékszem, utána beszéltünk a megfontolásaink következményeiről az Isten kapcsolatra vonatkozóan. Ezt már nem akarom megismételni, hanem a következőre gondoltam, összeszedegettem azt, hogy felnőttként milyen válaszokat adhatunk a bennünk ért igazságtalanságokra. Hogy milyen lehetőségeink vannak arra, hogy hogyan éljünk tovább a bennünk ért sérelmek, igazságtalanságok és egyebekkel együtt. 11 utat látok. Nem akarom azt mondani, hogy ez a 11 út ez egészen mereven elválasztható egymástól. Azt sem mondom, hogy valami komoly tudományos kutatás előzte meg, mert az előzte meg, hogy leültem a fotelembe, és jót ebédeltem. Tehát, ezt vegyétek gondolatkísérleteknek. Mindenesetre 11-et találtam, és majd próbálnék példákat is mondani. Amit most mondok, egyrészt nagyon foglalkoztat az, hogy a gyerekkori sérelmeinkből hogyan próbálunk kijönni, az ott ért igazságtalanságokkal, mit kezdünk felnőttkorunkban, de van egy másik irány is, amire ugyanúgy valamiféle megközelítést ad ez a 11 szempont, ez pedig az, hogy az ember általában mit kezd az igazságtalansággal. Általában felnőtt emberként is milyen válaszaink vannak arra, hogy igazságtalanságot követnek el ellenünk, vagy, hogy igazságtalanság van a földön. Tehát mind a két irányban lehet gondolkodni, kinek mi szimpatikusabb. Tehát az igazságtalanságra főképpen az igazságtalanság általi veszteségeinkre, szenvedésünkre, milyen válaszokat tudunk adni.

Az 1. (nem akarom ezt a válaszadást minősíteni) mondjuk, az első válaszadás, hogy ripsz-ropsz kiszállunk a verkliből, és dobbantunk ebből a világból, tehát öngyilkosságot követünk el.

Ezt nem úgy mondom, mint egy jó lehetőséget. Nem ajánlom senkinek. De ilyen létezik, az egész biztos. Hogy valaki előbb-utóbb úgy dönt, hogy ez talán az egyetlen megoldás számára. Volt egy kedves ismerősöm, együtt dolgoztam vele szociális nem tudom én miként. Egy nagyon-nagyon rendes ürge volt, és mindenki a csodájára járt, hogy lehet az, hogy valaki egy állami nevelőintézetben fölnőve, úgy hogy sem az apja, sem az anyja őt nem akarta, később egy szeretetszolgálatnál ennyire jófej munkatárs legyen. Ő volt az, akit általában példának hoztak arra, hogy látjátok, hogy mit tud az ember, hogy micsoda sérelmek, fájdalmak, elutasítottság után is, hogy lehet élni és másoknak segíteni, látjátok? Aztán egy óriási fordulatot hozott az ő életébe az, hogy lett egy lány, akivel kölcsönös szerelembe estek, és a szerelmet házasságkötés követte. És a házasságkötést pedig az követte, hogy megszületett az első gyermekük. A külső szemlélő számára ennek a fiúnak az élete a lehető legjobb irányba állt. Volt munkája és volt családja, minden, amilye neki nem lehetett. Volt már gyereke és felesége, aki őt szerette, volt hol lakniuk. Az egész egy sikertörténet lett volna, ha pont akkor, amikor a külső szemlélő legkevésbé várta volna, ez a fiatalember nem ült volna be az autóba, és nem ment volna neki tudatosan a fának. Csakhogy ez a fiatalember ezt csinálta. Onnan lehetett tudni, hogy ezt csinálta, mert hagyott búcsúlevelet. A búcsúlevélben (ott mellette) leírta azt, hogy most, hogy megszületett a gyermekem, most már biztosan tudom, hogy képtelen vagyok őt fölnevelni, eddig még valahogy azt gondoltam magamról, hogy valahogy csak tudok élni. Ameddig csak segíteni kellett másoknak, azt gondoltam, nahát azért ez még megy. Mikor megházasodtam, már kezdtem nagyon kételkedni abban, hogy egyáltalán képes leszek én normálisan élni. De ahogy megszületett a gyerekem, most már biztos, hogy nem tudok. Ez már számomra akkora teher, amit nem bírok elviselni. Mert biztosan érzem azt, hogy képtelen vagyok arra, hogy a gyermekemnek valódi apja lehessek, mert énnekem sem volt valódi apám. Most már azt is tudom, hogy, ha csak feleségem lett volna, ha csak férjnek kellett volna lenni, azt talán, de hogy apának és férjnek is, azt én biztos nem fogom tudni. - Amikor mi kívülről azt gondoltuk volna, hogy az élet ott nyer valamiféle igazolást, akkor ő azt mondta, hogy én akkor most kiszállok.

A szexuális bántalmazások áldozatai is lehet, hogy nem rögtön, lehet, hogy később úgy döntenek, hogy az életüknek nincs értelme, és inkább elmennek. Koncentrációs táborból is tudjuk azt, hogy minden nehézség nélkül eljuthat valaki oda, hogy inkább kiszáll ebből az egészből. A Placid atya azt mondja: Leghamarabb azok haltak meg, akik képtelenek voltak attól a gondolattól szabadulni, hogy ők áldozatok és velük súlyos igazságtalanság történt. - Olvassátok el a könyvét! Ott van benne. Olyan valaki írja, aki lehúzta maga uszkve 10 évét a gulágon. Az lehet, hogy 11 vagy 9, most nem tudom pontosan. Azt mondta, hogy akik elkezdtek ezen rágódni - hogy ez hogy történhetett meg velem, ez akkora piszokság, igazságtalanság -, ők fölszámolták magukat belül. Még a gulág után átélt egy csomó kemény dolgot, egy zseniális valaki, érdemes őt hallgatni meg megismerni, tud ilyen nagyon egyszerű, elég hegyes mondatokat mondani. "A gulágon az embernek ilyesmire nem szabad gondolni, hogy ővele igazságtalanság történt." Ez kívülről,hogy hangzik? Mintha megbolondult volna, nem? Mi másra gondolnék a gulágon, mikor egyszerűen azért, mert pap vagyok, elvisznek oda? Az egész erről szól! Azt mondja: Ilyesmire tilos gondolni. - Ebben az ő óriási bölcsessége van. Tehát, hogy az igazságtalanságba ilyeténképp bele lehet halni. Az apukám pilóta volt, s annyira emlékszem gyerekként - már arra, hogy nem emlékszem, hogy otthon lett volna, de ez az egyik markáns emlékem, hogy apukámat egy repülőgépen tudtam elképzelni, ott elől, és kevésbé úgy hogy együtt játszunk -, de arra nagyon emlékszem, ahogy lezuhant egy repülőgép - és azért ez megtörtént ötévenként egyszer -, és ezek a légi katasztrófák, hogyan gyűrűztek be a mi családunk életébe, hogyan sírtak a szüleim. Mert akkor mindig meghalt 6, 7, 8 barátunk. Mert nemcsak a pilóták, hanem a stewardessek is, és persze, mert anyukám meg stewardess volt. Tehát, mikor lezuhant egy gép, mind a ketten sírtak. Teljesen alapélményeim vannak erről, hogy jön egy telefon, hogy lezuhant egy gép és a szüleim meg bőgnek. És persze én is bemegyek a nagyszobába és én is bőgök, már nem tudom, miért, de hogy végre együtt a család. Ebben a közös érzésben valami "mi tudatom" kezd kialakulni. De erre teljesen emlékszem, hogy a zöld kanapén sírok, és senkit sem ismerek azokból, akik éppen meghaltak, de arra jól emlékszem, hogy volt egy valaki, aki ott meghalt, és többször volt nálunk látogatóban, vendégségben, és hogy a felesége nem bírja megemészteni, hogy ez történhetett. "Ez lehetetlen, gyönyörű házasságban élünk, szeretjük egymást" - egyszerűen sehonnan nem vezethető le az, hogy az ő férjével ez történjen. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ez egyszerűen igazságtalan. Nem tud olyan gondolatot, amire azt tudná mondani, hogy ez azért történt, mert… Mikor átéli ezt, hogy ez egyszerűen úgy igazságtalan, ahogy van, hogy ennek így nem lehetett volna megtörténnie, akkor belül nem tudatosan úgy dönt, hogy az életének egyszerűen vége van. Emlékszem, mert apukám is meg anyukám is próbáltak lelket önteni belé. Ez milyen érdekes, amikor valaki már úgy dönt, hogy a lelke már meghalt - még teste van, de a lelke már meghalt - és kívülről próbálnak bele egy lelket önteni. Ez nem nagyon szokott sikerülni. Emlékszem, ahogy ez a nő – mert újból és újból a szüleim meghívják hozzánk, mert hátha nálunk valami lélek öntődik bele, előttem van ennek a nőnek az alakja, aki hónapról, hónapra egyre soványabb. Nem jött ki belőle, hogy megölje magát, de nem evett. Az erkölcsi érzéke megakadályozta őt abban, hogy ezt az egy az egyben tegye meg, de hogy nem evett, nem ivott, egyszerűen elfonnyadt, elsorvasztotta magát. Csont és bőrre fogyta magát, és úgy halt meg fél éven belül. Addig bírta a szervezete azt, hogy nem eszik, nem alszik, sír, és nem tud napirendre térni a fölött, hogy ez megtörténhet. Azért is emlékszem őrájuk nagyon, mert azután a férfinek mind a két szülője élt még, az apukája meg az anyukája. Jártunk le hozzájuk tartani bennük a lelket. Ez egy sajátos örökség.

Amikor valaki úgy dönt egy igazságtalanság nyomán, hogy én így nem akarok élni, és a szó szoros és konkrét, vagy a tettekbe átvitt módon, önmagát elpusztítja, valójában itt a nagyon jogos haragról van szó, amit azonban képtelen kifelé vinni. Az agressziója önmaga felé irányul. Erről van tulajdonképpen szó. Tehát, nagyon is van harag. Nagyon is van harag, és ez a harag nagyon is jól használható lenne arra, hogy ő éljen. A harag azért van, hogy az embert megerősítse, és ha van egy akadály, azon átmenjünk nagyon egyszerűen. Emlékeztek, négy éve beszéltünk erről. A harag nagyon, nagyon fontos érzés. De nem arra való, hogy a haraggal önmagunkat elpusztítsuk, tehát egy önmagunk felé való agresszióba forduljon. Amikor teljesen tiltott, hogy egy ez a harag konstruktív, valamiféle építő formában jelenjen meg, akkor az agresszióm önmagam ellen fordul. Tehát, ez indirekt módon, sajátosan az igazságtalanság továbbvitele, nem? Történik valami, amit nem érdemlek meg, mire önmagamat megölöm. Ez a totál igazságtalanság, amit önmagammal szemben elkövetek.

2. Megőrülök.

Ezekkel kezdem. Már azért, hogyha csak három-négy pontra jutna idő, akkor is lehessen már választani. Ezt kicsiben, nagyban sokféleképpen lehet tenni. Próbálom emészthető formában átadni. A helyzet komolyságát akarom mondani, hogy igenis az igazságtalanságból ez következik, vagy következhet, ezt nem lehet eltagadni. Például, ha valami nagy baj történik valakivel, és utána még nagyobb bajba kerül. Amikor Londont bombázzák, akkor írja le egy szerző - mert, hogy ezt a második világháború után kezdték el nagyon kutatni, és aztán a Vietnámi háború után is nagyon, aztán mindenféle természeti katasztrófák után, hogy is van ez, hogy a katona helytáll, kap 25 plecsnit és utána képtelen visszailleszkedni, és nem bír aludni, és ezer dolog van vele. Az első ilyen leírások a második világháború után történnek, amennyire én tudom legalábbis, amikor tudományos érzékenységgel, módszerekkel kezdik ezt. Ez a kutató írja le, hogy lebombáznak egy házat és a túlélők, mit tesznek. Ő a túlélőkkel kezd el foglalkozni. Az derül ki, hogy azok a túlélők, akik zokognak, dühöngenek, sírnak, nem lehet őket elhurcolni az elhunyt szerettük mellől, azok sokkal hamarabb fölépülnek, akik pedig látszólag közönnyel, hittel fogadják ezt, azok járnak sokkal-sokkal rosszabbul, mert ők a sokkot nem merik magukhoz közel engedni. Leír egy anyát, aki a halott gyermekének a babáját szorongatja a karjában. És őrült tekintettel mászkál ott a ház előtt, a lerombolt ház előtt és keresi a lányát, és a kezében van a halott gyermekének a babája. Tehát, az hogy egy igazságtalanságra az őrület a válasz, ez lehet egészen konkrét és rögtön megtörténő. Lehetnek finomabb módozatai. Mondok egy másikat. Lenght apó a következő történetet meséli:

Egyszer egy nő fönt alszik az ágyában - egy polgári házra kell gondolni -, egyszer csak neszezést, zajt hall, akkor fölébred, és meglepődve veszi észre, hogy nincsen mellette a férje, akivel még együtt feküdt le aludni. Nem tudja, hogy mi ez, és kimegy a hálószobából, és lenéz a korlátról, a lépcső tetejéről és azt látja, hogy a férje éppen egy meztelen nőn fekszik, és az nem ő. És ösztönösen lekiált, hogy ki ez. Egy ilyen helyzetben nem kell okosat kérdezni. A férje onnan a kanapéról fölnéz, és azt mondja: vízesés. Ezt talán viccnek szánja. A nő, aki ezzel évekig jár pszichoterápiára, azt mondja, hogy abban a pillanatban minden erő kiment belőle, és azt gondolta, hogy meg fog őrülni. Hogy ebben a pillanatban meg fog bolondulni. Mégpedig azért, mert vagy elhiszi, hogy a férje a vízesésen fekszik, és akkor az élete tovább tud menni. Akkor a házasság rendben van, a gyerekek rendben vannak, a családi ház rendben van, tehát akkor minden megy tovább, élhető az élet. Ha a férje a vízesésen fekszik. De ha a férje nem a vízesésen fekszik, hanem tényleg egy nőn, akin nincs ruha meg nem is ő, akkor az egész valóságról alkotott elképzelése darabjaira tört. Tehát, ha hiszek abban, amit látok és hallok, akkor vége az életemnek - ezt éli meg belül -, ha viszont elhiszi, hogy a vízesés, akkor nincs vége az életemnek. De akkor is vége van az életemnek, mert ettől a pillanattól kezdve nem hihetek sem a szememnek, sem a fülemnek, sem a bőrömnek, semminek. Többé nem hihetek magamnak. Tehát, akkor is megőrülök. Megvan ez a dilemma? Egyszerűen mindenképp megőrülök. A nő abban a pillanatban ezt átéli. Vagy hiszek a férjemnek és azért őrülök meg, vagy nem hiszek a férjemnek és azért őrülök meg, tehát, mindenképpen végem van. Ezért érdemes egy-két évet terápiára menni. Tehát, az őrület miért tud nagyon is logikus válasz lenni. Egy másik történet. Ez most nem Lenghtől, hanem Feldmár Andrástól. Talán ismeritek ezt a történetét. Jár hozzá egy 55 éves nő. Az 55 éves nő hónapokon keresztül megy hozzá, és Feldmár András azt mondja: Ahogy jött hozzám ez a nő, mondja a dolgait, a nehézségeit, de mindig az az érzésem, hogy nincsen ott. Belenézek a szemébe és a szeme 10 méterrel hátrébb van. (Valami ilyesmit mond.) Vagy nem, a szeme ott van, a nő van 10 méterrel hátrébb. Tart a beszélgetés sok, sok hónapon keresztül, és egyszer csak a Feldmár Andrásnak az az élménye, hogy a kliens megérkezett a szobába. De ahogy megérkezett elkezd egy hatéves gyerek nyelvével, szókincsével, érzéseivel beszélni, és meg is mondja, hogy ő ki. Hogy ő egy hatéves gyerek. Ezt el is mondja. Évekig folyik úgy a terápia, hogy nagyon gyakran megérkezik az 55 éves nő, és egyszer csak vált és a hatéves fiúval lehet beszélgetni. És a hatéves fiú el tudja mondani azt, hogy milyen döbbenetes sérelmek érték. Tehát 55 éves nő és 6 éves fiú. Annak megvan az oka, hogy miért fiú. Mert azonosult a fiútestvérével. Olyan döbbenetes igazságtalanságok érték, hogy a hatéves kislánynak az érzései még mindig messze vannak. Csak a testvérén keresztül tud valamit átélni a saját sérelmeiből. Azt mondja Feldmár András, hogyha az illetőt diagnosztizálni kellett volna, és továbbküldeni egy intézménybe, bizonyára azt írták volna a lapjára, hogy skizofrénia. Disszociált személyiségzavart írtak volna rá. Szóval van egy gyönyörű része ennek a történetnek. Mikor azt mondja, hogy mikor rájöttem arra, amiről azt gondoltam eddig, hogy nincs, hogy egy valakiben két ember van, eddig azt gondoltam, hogy ilyen nincs, de most úgy látom, úgy tapasztalom, hogy van. Az első gondolatom az lett volna, hogy megyek, leveszek egy könyvet, és megnézem, hogy mit kell csinálni egy ilyen beteggel. S ahogy ment a könyvespolchoz rájött, az hogy most menne és levenne egy könyvet a könyvespolcról, ez arról szól, hogy ő zavarba jött. De vajon, jó-e ennek a hatéves kisfiúnak - most Alice Millert idézem -, hogy nevelési elvek mankójára támaszkodjanak vele kapcsolatban. Azt mondja, hogy rájöttem arra, ha levenném a könyvet a polcról, akkor természetesen nagyon okos dolgokat kapnék, de lehet, hogy sosem érteném meg a kisfiút. Mert akkor kezelni és bánni akarnék ezzel a kisfiúval, ahelyett, hogy őt kérdezném meg, hogy mi van veled. Ezért nem veszi le polcról a szakirodalmat, hanem inkább tovább beszélget a kisfiúval. A történetnek szép vége van, mert a hatéves kisfiú meg az 55 éves nő szép lassan találkoznak és lesz valami "közös én". De a hátterében a disszociális személyiségzavarnak a megpróbáltatások, igazságtalanságok állnak. Tehát, adhatjuk a megőrülést is, mint választ az igazságtalanságokra.

3. Dönthetünk úgy, hogy az igazság megszállottjaivá válunk.

Sokan döntenek így. Politikusokon lehet néha látni, hogy igazság megszállottja lett. Papokon láttam ilyet. Ha valaki az igazság megszállottja lesz, azért nagyon súlyos árat kell fizetni. Egyrészt sosem lehet igazán önmagánál, meg sosem lehet igazán a másiknál. Egy igazság megszállottja nem engedheti meg magának azt, hogy együttérző legyen. Az igazság megszállottja - emlékeztek, nagyon közel van az okoskodóhoz. Se közel nincs önmagához, se közel nincs a másikhoz, egy valami érdekli őt, a kontextus. Hogy mi az igazság. Akinek a felesége beszél arról, hogy tudod, amikor reggel azt mondtad nekem, hogy te rohadék, dögölj meg - az nekem nagyon fájt. Mire a férfi azt mondja: Én nem ezt mondtam. Azt mondtam: Te rohadt, dögölj meg! - Az igazság megszállottja nem engedélyezheti magának a szeretetet. Így nagyon egyszerűen. Mert akkor abszolutizál valamit, amiben ő hiányt szenvedett, amit képviselni akar, valahogy helyre akar billeni, és üt-vág mindenkit. Ezzel önmagával is duplán rosszat tesz, mert még jobban elidegenedik mindenki mástól meg magától is még jobban. Néha az ilyen embereket persze piedesztálra lehet állítani, de az ilyen ember simán megöl egy másikat, vagy simán áldozat lesz. Nem mondanám, hogy mártír, mert az egy kicsit más. Szentnek sem mondanám, de hogy "ide lőjetek", az igen. A számomra félelmetes, ha valaki ezt az utat járja. Tehát, hogy az igazságtalanság áldozataként, az igazság megszállottja lesz. Félelmetes. Egyszerűen, ahogyan őt nem vették emberszámba, amikor bántották, úgy nem vesz ő emberszámba másokat és magát sem, továbbra sem. Van erre egy nagyon egyszerű mondat, ami nekem a leg fényhozóbb lett, ez az, hogy Isten az igazság. Ugye a Szentírásban Jézus azt mondja: Én vagyok az igazság. Jézus az igazság, Isten az igazság. - De az igazság nem Isten. Az igazság megszállottja nem azt gondolja, hogy Isten az igazság, hanem azt, hogy az igazság az Isten. És az meg úgy nincsen. Ezért az igazság megszállottja természetesen nem is bocsát meg. Az igazság megszállottja érvényesíti az igazságot, és hogyha ő követne el igazságtalanságot, vagy ezt hajlandó belátni, akkor kardjába dől. Az a méltó befejezés. Az igazság megszállottja gyakran bezáródik az "én igazságomba". Valójában ott már ki tudja, hogy mi az igazság? De neki mindig van egy elképzelése az igazságról, és azt átveri bárkin. Ez a másik óriási nehézsége. Honnan tudnánk mi mindig, hogy mi az igazság? Nem tűnik jónak.

4. Következő generációnak továbbadjuk a sérelmeinket.

Erről sok szó esett. Destruktív jogosultságaink lesznek, és ezeket továbbadjuk. Azonosulunk az agresszorral. Megint idehozok nektek, fölidézek egy nénit. Ez a néni úgy szokta a bűnbánat-tartását végezni, azt mondja: Hát én a fiammal nagyon rosszul jövök ki. Mert a fiam nem szeret engem. A fiam egy annyira szeretetlen, és én most meggyónom, hogy a fiam milyen szeretetlen. - És a kedves Brünhilda néni? Akkor azt mondja: Én, kedves Brünhilda néni, azt elismerem, hogy megvertem én a fiam, megaláztam, megszégyenítettem, megbüntettem. Nem képes fölfogni, hogy az érdekében csináltam. Egyszerűen most is leülünk, és elkezd velem üvöltözni. Üvölt velem, aki csak a javát akarom. Mikor látja már be ez a büdös kölyök? - Ugye a néni 80, a büdös kölyök 58 - Mikor látja már be ez a büdös kölyök, hogy érte….?

- Nem csodálom, hogy a büdös kölyök ordít. A múlt alkalommal ennek a logikájáról már beszéltem. Azért kell védtelen, ártatlan áldozatot keresni - olyat, aki nem tudja visszaadni -, mert akkor így érezzük magunkat egyensúlyban.

5. Bosszút állni.

Ez klasszikus. A bosszúállásnak rengeteg verziója van: nyílt bosszú, rejtett bosszú, nagyon, nagyon rejtett bosszú, bosszúcska. Azért mondom ezt így, mert nem minden bosszú, ami annak látszik. Ennek a fordítottja szokott az igaz lenni, hogy sok minden, ami nem látszik annak, az az. Csak ez az énképemben nem fér el: Én bosszút állni? Dehogy, sose lennék képes rá! - Dehogynem. Bosszút állni: az helyrehozza az igazságtalanságot. Helyrehozza. Lábjegyzet: Csak egy újabb igazságtalanság is következik belőle. Az a baj. Tehát, nem szakad meg a lánc, hanem továbbmegy.

(Bemutattak most egy amerikai filmet. Színes, szélesvásznú. Klasszikusan színesben, szélesvásznúan 125. filmet sikerült megnéznem arról, hogy - azt hiszem ez egy Judie Fosteres film, biztos tudjátok, mi a címe -, a nagy szeretetben mennek a parkban sétáltatva a kutyát ideális amerikai párként. És akkor a csúnya férfiak megölik a férfit. Miről szólna a 125. amerikai film? Erről, hogy próbál valamit kezdeni magával. Mit lehet csinálni? Ilyen megoldás, olyan, és végül a nagy megoldás: bosszút kell állni. És bosszút áll, és a néző azonosul. Igazából csak a szereplők változnak, nem? Tehát 30 évvel ezelőtt volta a Rambo, aztán volt Swarzenegger, aztán volt Chuck Norris, nem, az 40 évvel ezelőtt volt. És a világ változik, most már Judie Foster. Ez legalább a realitás felé mozdult el.)

A nők nagyon tudnak bosszút állni. A bosszúállások között inkább a stratégiában van különbség, mert a szocializáció más. Ha egy férfi bosszút áll, akkor hős lesz, vagy meggazdagodik. Ha egy nő bosszút áll, az annyira csúnya. Ezért a nő megtanulta, hogy csak sundán-bundán.

Közbe akartam itt vetni azt, hogy amikor az Ószövetségben megjelenik az a törvény, hogy szemet szemért, fogat fogért. Az, tudjátok, hogy mit is jelent? Azt jelenti, hogy a teljesen kontroll nélküli, norma nélküli bosszúállásnak szabott az ószövetségi törvény határt. Mi ezt úgy halljuk humanista füllel, hogy micsoda brutális, szemét dolog ez. Valójában ott és akkor ez egy előremutató lépés volt ahhoz képest, hogy te rám löttyintetted a levesed, én meg kiszúrtam a szemedet. Erre mondták, hogy levesre levest, húsra húst. Tehát, elsózta az ételt, te is sózd el az övét. Ez a méltányos igazságosságosságnak egy sajátos formája volt, és ezt nőttük ki elvileg 2000 évvel ezelőtt.

Tehát, bosszút állni. Azért mondom ezt nagyon, mert szerintem érdemes tudatosítani, hogy fölmerül ez bennünk. Fölmerül, ne tagadd el!

6. Megbetegszel.

Az igazságtalanságot átélve megbetegszel. Itt most elsősorban testi betegségekre gondolok. Tehát, a lélek még valamennyire húzza, a test teljesen kipurcan. Rengeteg féle betegség lehet - és azt is tudjuk -, hogy a baleset. Akármilyen furcsán is hangzik, a baleset ugyanúgy pszichoszomatikus, mint bármi más. A balesetben rengeteg minden benne van. Sokkal gyorsabb, mint mondjuk egy lassú nátha. Annál sokkal célravezetőbb, gyorsabb. Ez természetesen egészen odáig mehet, mint a rejtett öngyilkosságnál, amikor az ember egyszerűen a betegségébe belepusztul. A betegségnek sokszor a rejtett dilemmája a következő: Kit áruljak el? Tehát, velem szemben történt igazságtalanság. Ha azt a szüleim, vagy számomra fontos, engem egyébként a maguk módján szerető személyek követik el, akkor egy gyerek, ha lázadna ez ellen, vagy ezt próbálná kideríteni, föltárni, kifejezni, kimondani, jóvá tételt kérni - vagy legalább, hogy ismerjék el, hogy ezt történt -, úgy éli meg, hogy ezzel elárulja a szüleit. Ez persze nem így van. Ez nem a szüleink árulása, hanem egyszerűen csak a realitásban próbálunk lenni. De egy gyerek, akivel ezt megtették, már régen megsérült annyira, hogy a jó értelemben vett igazság kiderítése, a realitásnak a meglátása őbenne bűntudatot kelt természetesen és árulásnak érzi a szüleivel szemben. Ha azonban nem a szüleit árulja el, akkor önmagát árulja el. S amikor valakiben ez fölmerül, hogy talán azonosulhatnék magammal, tehát már a dilemma valamennyire tudatos, akkor az is benne van, hogy énnekem most már valami más lenne jó, már nem tudok úgy élni, ahogy eddig. Föláll egy helyzet: vagy a szüleimet árulom el vagy magamat. S ha valaki erre nem tud választ adni a tetteivel vagy egyáltalán, akkor beleragad a dilemmába. Az már csak ízlés kérdése, hogy kinek, mi a gyenge pontja: valakinek a szíve, a bele, a tüdeje, a szeme, az ízületei, itt már minden lehet. Tényleg a kopaszodástól kezdve, hogy valakinek egyszerűen elkezd hullani a haja, a körmök tönkremeneteléig, minden van. Vagy lebénulás. Tényleg a testnek minden szerve alkalmas, hogy ezt a dilemmát kifejezze, hogy az illető megrekedt.

7. Egy életen keresztül másokat okolni és az életemért felelőssé tenni.

Ez azt jelenti, hogy - itt megint egy sajátos hátteret látok. Akivel szemben nagyon nagy igazságtalanságokat követtek el főleg gyerekkorban, ő azt gondolja, hogy ennek ő oka. Emlékeztek, elhiszi, hogy ő a rossz, és a büntetés azért van, mert ő azt megérdemli, mert rosszat tett. Ezért tehát ő önmagát felelőssé teszi olyasmiért, amiért nem felelős. Egy csecsemő nem tud felelős lenni azért, mert az anyukája őt elhanyagolja. Egy gyerek rengeteg mindenért nem felelős. De egy ilyen közegben ő önmagát felelőssé teszi, azonban ez annyira nyomasztó, hogy a későbbiekben minden másért már másokat tesz felelősség. Mert ott ezt már megengedheti magának. Ezért a saját életéért az "itt és mostban" már nem vállal felelősséget. Ha valaki a legegyszerűbb dologgal szembesíti, hogy - de hát most miért kiabálsz velem? - én nem kiabálok, te húztál föl engem, ne szemtelenkedj! Ugye, ez történik. Tehát ő már a jelenben semmiért nem felelős. Ha merné közel engedni magához azt, hogy ő ott és akkor nem volt felelős - ami persze egy óriási megterhelést jelent -, akkor tudna a jelenben felelős lenni önmagáért, itt és most. Így jön létre valamiféle sajátos egyensúly, valami sajátos igazságosság. Sokszor ez az áthárítás azért is van, mert ha én vagyok a felelős, akkor egy csomó bűntudatom van. És a bűntudatomtól úgy szabadulok, hogy másokat okolok érte. Például itt a hit nagyon sokat tud segíteni. Ugyanis, amikor gyerekkorban valaki felelőssé teszi magát egy csomó mindenért, ez azért lehetséges, mert a gyerek világának a középpontjában ő maga van. Hát ki más is lenne felelős, mint én? Hiszen egy gyerek egy énközpontú világban él. Azonban az Istenbe vetett hit segíthet valakinek abban, hogy önmagát kipöckölje a középpontból. És azt mondja: Lehet, hogy nem is én vagyok a középpontban, ha nem én vagyok a középpontban, akkor lehet, hogy nem én vagyok mindenért felelős. Sokszor ezért a hit nagyon sajátos gyógyulást eredményez emiatt. Vagy segíti a gyógyulást. Mert el tudok képzelni egy világot, ahol nem én vagyok a középpontban.

8. Az élet értelmességébe vetett bizalmamat vesztem el.

"Ha ez valóban megtörtént velem, az életemnek nincs értelme." "Mert ez megtörtént velem, az életemnek nincs értelme"- ez a reményvesztésig mehet. Már tényleg semmi reménye nincsen.

9. Válhatok cinikussá, bántóvá, kritikussá, gúnyolódóvá, csipkelődővé, egy másik embert mindig megmaróvá.

Nagyon sokan az őket ért igazságtalanságot így próbálják helyrehozni belül, ami a lelki egyensúlyt illeti. Éppen Krisztus király vasárnapja volt, és azon gondolkodtam, hogy milyen érdekes, ahogy mondja a Szentírás ezt, hogy a nép ott bámészkodott, ott lődörgött, gúnyolódtak Jézuson, aki éppen a haláltusájában van. Mi vezet el valakiket oda, hogy - amikor valaki tudhatóan igazságtalanság áldozataként szenved - lődörögjön, bámészkodjon, gúnyolódjon? Ez egy nagyon komoly önvédelem. Ne kelljen látni, ne kelljen hallani, ne kelljen szembesülni, ne kelljen együttérezni, mert az elviselhetetlennek tűnik. Ugye, sok ilyen embert ismerünk. Előbb-utóbb eljut oda, hogy beléd rúg, beszól, azért azt nem hagyja szó nélkül, minden ziccert lecsap, a legkisebb tévedésedet megtorolja. Megvan ez, ugye? Ez egy válasz az őt ért igazságtalanságokra. Nem tűnik jónak. Hidegen élni. Ez azt jelenti, hogy hidegen élek. Elszakítom magamat másoktól, hidegen élek, ahogy Virginia Satir mondja: testnedvek nélkül. Nem sírok, nem könnyezem, nem izzadok.

10. Közömbössé vagy közönyössé leszek.

"Engem már nem érdekel semmi." Ennek egy fajtája lehet a depresszió, mikor belecsúszok a depresszióba. A depresszió is mindig egy dilemma: továbbra is megfeleljek valaki másnak vagy legyek magam. Ha magam vagyok, elvesztelek téged, és az elismerést, amit tőled kaptam. Ha viszont ragaszkodok az elismeréshez, a környezetem igenlő hozzámállásához, akkor elvesztem magamat. Tehát, mindenképpen vesztek. A depresszió nagyon jól kifejezi ezt a tehetetlenséget. Nem tudok továbbmenni. Amikor valaki a tehetetlenségben ragad, ez együtt jár a gyásznak a hiányával. Ha el tudnám siratni, meg tudnám gyászolni, akkor tovább tudnék lépni. De az illető nem tud elereszteni. Ezért megreked. Sokszor egy óriási szabadságot az hoz, hogy valaki rájön arra, hogy nem érdemes megpróbálni mindenkinek megfelelni. Óriási szabadságot tud ez hozni. Rengeteg ember így jön ki a teljes tehetetlenségből és önmarcangolásból. Hogy el meri engedni azt, hogy valaki őt nem szereti. Már hogy el meri engedni azt, hogy őt mindenki szeresse, és ez megtörténhessen. Hogy valaki csúnyán néz rá, és ettől nem dől össze a világ. Hogy valakinek azt mondja, hogy nem, és ezután lehet élni. Hú, ez nagy dolog! Hogy kiállok magamért, és az a másikban dühöt szül. Hát szüljön! Mikor ezt valaki meri tartani, ezt élni, akkor egyszer csak megszűnik a depresszió. De az is lehet, hogy akkor szűnik meg, ha rájövök arra, hogy tulajdonképpen egy akaratos kisgyerek tombol bennem, aki nem képes elengedni azt, hogy én ezt így akarom. Ugye? És mert nem úgy megy a világ, ahogy azt én akarom, akkor besötétedik az égbolt. Most ezt nagyon leegyszerűsítettem.

11. Önsorsrontónak, önbüntetőnek lenni.

Ennek egy formája, hogy a traumámat újból és újból megismétlem. Önsorsrontás, önbüntetés. "Véletlenül" olyan férjet választok magamnak, aki reprodukálja azt, amit az apámtól szenvedtem el. "Véletlenül" egy olyan nőt választok, mint ahogy az anyám…. Ez ismerős? Tehát nem oldódik föl ez az igazságtalanság, hanem reprodukálódik. Megyek és viszem ezt tovább, teljesen tudattalan motívumoktól vezetve. S még rosszabbul vagyok és még. Az önsorsrontás lehet teljesen olyan, hogy szinte észrevétlen. Valahogy mindig csak úgy tűnik kívülről, hogy az illető annyira szerencsétlen. Háttérben inkább egy önbüntetés van, és lehet egészen direkt és közvetlen. Tehát, megint Feldmár Andrásnak egy története jut eszembe, ahol egy nő például önmagát vagdosta. Nem akart öngyilkos lenni, csakhogy úgy érezte, hogy kicsit szebb az élete, vagy kicsit jobbra fordulnának a dolgok, akkor elkezdte vagdosni magát, hadd fájjon. Ha valakiben az van, hogy én rossz vagyok, és az anyám és az apám joggal tették azt, amit tettek, és már nincsen itt az apám és az anyám, megteszem magammal. Mert ha rossz vagyok, bűnhődni kell. Az igazságosság ezen az ősi lelki szinten így működik. Ha rossz vagyok, bűnhődni kell. Ha rossz vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy boldog legyek. Ha rossz vagyok …. - és itt írhatunk egy óriási listát. Ha rossz vagyok, nem szabad örülni, ha rossz vagyok, nem érdemlem meg a sikert. Ha rossz vagyok…. - hány és hány olyan ember van, aki a siker kapujában tönkreteszi a karrierjét, úgy "véletlenül". E mögött elhitte, hogy ő rossz, és valahogy a világot mindig úgy kell alakítani, hogy a már megismert logika visszatérjen. Önsorsrontás, önbüntetés: Nem érdemlek jobbat!

Ez volt 11 pont, hogy micsoda szomorúbbnál szomorúbb válaszokat tudunk arra adni, ha igazságtalanság ért bennünket, vagy ha most az ér. Ugye, most igénylitek a 12. pontot. Sejtem. Igen, igen erre gondoltam: hogy akkor milyen választ adjunk rá? Szeretnék erre valamit mondani nagyon is, de nem egy pontban, hanem rögtön mondok 6-ot. Az a minimum, nem? Nehogy már egy pontban el lehessen mondani. De ez a 6 pont egy sajátos megközelítés lesz, egy másik kutatásnak az eredményét gondoltam, hogy idehozom nektek. Ez pedig így szól: Az egészséges önértékelést megalapozó tapasztalati háttér. Elmondom ezt a hat pontot az egészséges önértékelést megalapozó tapasztalati háttérről, és akkor utána, hogy a jelenben mi van, egy-két szempontot még hozzá. Azért akarom ezt idehozni, mert emlékeztek, ahonnan indultunk? Viginia Satir szerint az önértékelés és az önbecsülés súlyos hiánya vezet oda, hogy nem tudunk hitelesen kommunikálni, ami csak tünete annak, hogy nem tudunk hitelesek lenni, a hitelesség pedig azt jelenti, hogy tudok önmagammal, a legbelsőbb valakivel, aki itt van, azonos lenni. A pedagógia az egy kitérő volt. Itt ugye, beszéltünk, hogy hogyan idegenedünk el sajátmagunktól. Miért is történik ez meg, és hogy erre adhatunk 11 rossz választ. Milyen lenne a pozitív háttér, aztán, ha ez nem is volt, akkor mi tévők legyünk? Ebbe én most nem kezdek bele. Elmondok egy szép történetet. Egyetlen pontot akkor. Nem mondom végig a pontot.

1. pont: Az egészséges önértékelést megalapozó tapasztalati háttérnek eleme az, hogy olyan emberek között nőhetünk föl, akik szeretnek élni.

Nem tudom, hogy most dühösek lettetek-e rám, hogy egy ilyen banalitást mondok, hogy szeretnek élni. Erről szeretnék majd néhány történetet mondani. - Most kedvem lett tovább folytatni, látjátok?

Polcz Alaine nem rég halt meg - beszéltem róla múltkor nektek? Nem? Bekapcsolom a rádiót, és interjút közvetített azzal a valakivel, akit Polcz Alaine arra kért meg, hogy az ő spirituális kísérését végezze. Azt mondta: Nagyon sokan vannak, akik szeretnek - rokonok -, de szeretnék fölkészülni az odaát menetelre! (Spirituális kísérés.) - Ettől a nőtől kérdezték (Zinger Magdolna - áldassék a neve!), hogy úgy halt-e meg Polcz Alaine, ahogy tanította, hogyan érdemes meghalni. Azt mondja ez a Magdolna: Hát szó mi szó, Polcz Alaine a halálával is adott nekem egy nagyon nagy ajándékot. Megtanultam különbséget tenni aközött, hogy valaki fél a haláltól, vagy, hogy szeret élni. Azt mondta, hogy: Polcz Alaine-t, amikor kérdeztem, hogy akar e "így" imádkozni meg "úgy" zsoltározni, ő kevésbé akart, mint ahogy gondoltam volna. Inkább beszélgetett, zenét hallgatott. Őbenne az volt - ezt mondja ebben a riportban - kezdtem megrémülni, te jó ég, fél a haláltól? Hárítja a halált? Aztán, ahogy egymás után jött, hogy mit akar csinálni egy héttel, egy hónappal a halála előtt, akkor rájöttem, hogy nem a haláltól fél, hanem szeret élni. Még a halál torkában is szeret élni. - Ez óriási különbség, hogy valaki fél a haláltól, vagy, hogy valaki szeret élni. Aztán ahogy végül elment, az igazolta azt, hogy itt nem egy rettenetről, egy félelemről volt szó a halállal szemben, hanem utolsó pillanatig szeretett élni. Ez milyen óriási különbség, de kívülről talán félreismerhető, vagy félrenézhető. Ez gyönyörű. Azért ez szép, nem? Valaki egész életében a haldoklókkal törődik, de ez a végső üzenete, hogy ameddig az ember itt van, érdemes élni. Ez nagy üzenet. Mellesleg jó páran megerőszakolták - ugye, tudjátok? Hogy mit jelent az, hogy véres igazságtalanság valakivel - ő erről tudna mesélni! - Most akkor valamiféle válaszfélét adtam.

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika